Az a kóros állapot, amely a sűrű trónviszályok és belvillongások révén az akkori európa majdnem valamennyi államát sokszor alapjában megingatta, időről-időre Magyarországot is megtámadta. E trónviszályok közül azok voltak a legsajnálatra méltóbbak, amidőn apa és fiu kerültek egymással szembe. Ugyanez történt IV. Béla idejében is. Miután a bécsi béke értelmében Béla és István királyoknak Stiriáról végkép le kellett mondaniok, Istvánnak, mint ifjabb királynak, már csak az erdélyi és a kún hercegi cím maradt meg, mivel a horvát-dalmát-szlavon hercegséget IV. Béla mindjárt a kroissenbrunni csata után ifjabb fiának, Bélának adományozta, aki nemcsak az apának, hanem édes anyjának, Mária királynőnek is kedvenc fia volt.

Ezzel a megoldással István sehogy sem volt megelégedve, mert elsősorban ő tartott igényt a horvát-dalmát-szlavon hercegségre és egyúttal az atyjával közösen végzendő kormányzás helyett oly külön, vagyis teljesen önálló hercegséget kivánt, aminőt a régi királyok adtak elsőszülötteiknek.[1]

Az ebből keletkezett nézeteltérés annyira elmérgesedett, hogy apa és fiu hamarosan fegyverkezni kezdett egymással szemben, sőt István mindjárt hozzáfogott atyja hiveinek megrablásához. Hogy István volt a támadó, az agresszivebb fél, az már abból is kitünik, hogy 1261. őszén a két sereg Pozsony tájékán, tehát nem a két király területének érintkezési pontján, valahol a Tisza mentén, hanem az öreg király területének legnyugatibb szélén állott egymással szemben. Fegyveres mérkőzésre azonban ezúttal nem került a dolog, mert apa és fiu utolsó pillanatban megegyezett egymással. E megegyezés értelmében, melyet István 1261. dec. 6-án Poroszlóban ujból megerősít, az ország nagyobb része neki jutott, mert az ő hatalma nyugat felé a Dunáig s a váci Duna-könyöktől északkelet felé Hont, Zólyom és Szepes megyékig terjedt, mely megyék már IV. Bélához tartoztak.[2]

Viszont igaz, hogy az Istvánnak jutott ez a nagyobb területű országrész még mindig nagyon sinylette a tatárdúlást s így érték tekintetében aligha múlta fölül az apa által megtartott birtokokat.

A megkötött béke nem hozta meg a teljes megnyugvást és kivánatos egyetértést, mert folyton merültek fel újabb félreértések, amin nem is csodálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy nemcsak két király, hanem két királyné, mindmegannyi külön, egymásra féltékeny és egymás iránt irigy udvartartással, volt az országban, ami felette sok surlódásra adott alkalmat, miért is 1263. május 3-án a szabolcsmegyei Szakoly klastromban a régiek megerősítése mellett újabb pontozatokban kellett a két királynak megállapodnia. Végül 1263. augusztus 3-án Béla a pápa követe előtt is megerősíté a fiával kötött békét és megesküdött, “hogy sem fiát Istvánt, sem feleségét, kedves menyét, sem embereit, sem birtokait nem háborgatja, sem hivei ellen sereget nem küld; azt sem engedi meg, hogy más támadja meg őket; várait, városait, birtokait el nem foglalja, hanem megelégszik, amig él, az országnak azzal a részével, azzal a jövedelmével, melyet magának fenntartott.[3]

[1] V. István maga jelöli meg ezt a közte és atyja között keletkezett meghasonlás okául, egy 1271-ben kelt okiratában a következőket mondván: “Cum nos olim necessitate compulsi contra D. regem, carissimum patrem nostrum, jus ducatus a progenitoribus nostris regum primogenitis institutum requirere voluissemus iustitia mediante, idem D. rex propter hoc indignationis materiam concipiens, contra nos exercitum regni sui convocavit.” (Fejér, id. m. V. I. 104.). Marczalinak(id. m. II. 531.) az a nézete, hogy István e kijelentését “csak utólagos igazolásnak fogadhatjuk el.”

[2] Miután ez a szerződés igen élénk világot vet az akkori viszonyokra, jónak látom annak pontozatait dr. Wertner Mór közlése szerint (id. m. 146-148, illetve Fejér, id. m. IV. III. 69-77.) ideiktatni. “1. Bizalmi emberek: Churla Fülöp esztergomi érsek, kir. kancellár; Smaragd kalocsai érsek, István kancellárja; Fülöp váci püspök, Erzsébet ifjabb királyné kancellárja; János aradi prépost; István szebeni prépost, István alkancellárja. – Hozzájárul a szerződéshez István valamennyi országnagyja s a kúnok fejedelme is. A szerződés tökéletesen a pozsonyi megállapodáson sarkal. 2. István megelégszik a Béla részéről neki adott hercegséggel, országterülettel, várakkal, helységekkel és jövedelmekkel, s megigéri, hogy ezenkívül nem kér egyebet atyjától. 3. Megigéri, hogy se az ő országnagyjai, se a kúnok, se az oroszok, se a lengyelek, se pedig más külföldi fejedelmek által nem szándékozik rosszat tenni atyjával, avagy öccse Béla herceggel szemben; ellenkezőleg, mindig s minden tekintetben hűségesen pártjukon lesz. 4. Megerősíti, hogy atyja fülek várát már átadta neki. 5. Kötelezi magát, hogy atyja párthíveinek, akiket a közte és atyja közt kitört háború tartama alatt birtokaiktól megfosztott, visszaszolgáltatja birtokaikat . . . 6. Béla király megigérte, hogy István kúnjait nem háborítja, nem édesgeti magához; megkérdezni, megkeresni s az önként hozzáfordulókat fogadni, s magánál tartani nem fogja; ugyanezt igéri István is Bélának németjei, szlavonországi szlávjai és a csehekkel szemben. 7. A sójövedelem apa és fiu közt egyenlő mértékben lesz szétosztva. 8. Amennyiben nádora, országbirója, avagy más birája, Bélának országnagyjait vagy egyéb alattvalóit illető bármi ügyben itéletet hoz, kötelezi magát, hogy az itéleteket személyesen felülvizsgálja. 9. Atyja híveinek kivétel nélkül szabad átvonulást biztosít, ugyszintén birtokuk és személyük tiszteletben tartását. 10. A tulajdon területen létező templomokat, országnagyjait, nemeseit és egyéb alattvalóit biztosítja, hogy bármi néven nevezendő jogukat respektálja. 11. Tett igéreteinek beváltása tekintetében aláveti magá a két érsek egyházi ellenőrzésének. 12. Amennyiben a szerződést megszegi, az érsekeknek jogukban áll, hogy egyházi átokkal sújtsák őt. 13. Amennyiben kedves rokonának, Mihály hercegnek segítőhadat küldene, nem szabad ennek Béla és az ország nagyjai területén átvonulnia; amennyiben emez országnagyoknak birtokai István területén lennének, nem szabad a hadnak bármi néven nevezendő, akármicsoda kihágást megengednie. 14. Nem szabad bántania Béla amaz alattvalóinak várait, melyeket azok István területén birtokolnak. 15. Kinyilatkoztatja, hogy atyjának mindamaz okiratai, amennyiben eddig (István) előnyére szolgáltak, érvénytelenek és semmisek s mostantól fogva egyedül és kizárólag csak a pozsonyi szerződés az irányadó. 16. Végül megigéri, hogy oly tiszteletben és becsülésben részesíti Bélát, aminővel fiunak atyjával szemben viselkednie kell.”

[3] IV. Bélának a zólyommegyei Tót-Lipcsén 1263. augusztus 3-án kelt levele IV. Orbán pápához. (Theiner, id. m. I. 244.)