1261. nyarán a tatárok újból betörtek Lengyelországba és ott már megszokott módjuk szerint garázdálkodtak. Más verzió szerint ez 1260-ban történt volna.

IV. Béla, hogy a tatárok Magyarországba való esetleges benyomulási kisérletét megakadályozza, az ország északi határainak mentén megfelelő haderőt összpontosított.

Az egykorú feljegyzések nem tesznek említést arról, hogy ez alkalommal a tatárok és magyarok között összeütközésre került volna a dolog. Csak később kelt szárnyra az a nem valószinűnek látszó hir, hogy IV. Béla ebben az évben a Kárpátok alján a tatárok felett nagy győzelmet aratott, mellyel az egész kereszténységet nagy hálára kötelezte.[1]

Szent Margit életirója szerint pedig Erdély határán történt volna valami incidens a tatárokkal, amint az az alábbi sorokból kivehető: “Mykoron Béla király és enfia István király, és cseh király sok háboruságoknak utána Erdély határiban, holott vala az tatároknak nagy háborgatása, megbékéltenek.[2]

Pauler (id. m. II. 253.) a tatárok ez újabb, szerinte 1263 őszén történt mozgolódásáról ezeket irja: “A szomszédok biztatására a tatárok Magyarországot kezdik fenyegetni, hol az emberek a régi félelmet már-már elfelejték. Követeket, vagyis inkább “kémeket” küldtek az ország határára Istvánhoz, IV. Bélához; ismétlék a régi csalogatást: lépjenek vélük szövetségre, sógorságra. Kisebb csapatok István birtokait csipkedték, a keleti végekbe – Erdélybe – becsaptak és kegyetlenül pusztítottak. István ujra Miskócz Panyitot küldé hozzájuk, “ki már a magyarok ellen fegyverkező csapataikat” – alkalmasin pénzzel – “lecsillapította”, “István alattvalóinak a békét visszaadta”, anélkül, hogy akár Istvánnak, akár IV. Bélának, akár az ország valamely főemberének “a ronda pogány néppel” – mint IV. Orbán pápa írta – valami sógorságra kellett volna lépnie”.

[1] Raynaldus, Annal. eccl. XIV, 4. jegyz. és Kerchelich, Notit. praelimin. 503.

[2] Horváth Mihály, id. m. II, 66.