A IV. rész 192. és 202.oldalán említettük, hogy Zára városa a keresztesek által történt kifosztás után 1205-ben kénytelen volt Velencének meghódolni. A velencei uralom alatt Zára újra felvirágzott, meggazdagodott s miután 35 évig híven teljesítette a lagunák városával szemben vállalt kötelezettségeit, 1240-ben egyszerre csak lerázta a bilincseit s közvetlenül a tatárjárás előtt megegyezett Kálmánnal, Szlavónia akkori hercegével, hogy ugyanoly jogok, feltételek és kötelezettségek mellet mint III. Béla király idejében, újból Magyarországhoz csatlakozik, minek következményeként a város élén álló Michieli János velencei grófot nyomban elkergette.

Velence egyelőre nem tett semminemű megtorló lépéseket, hanem alkudozások révén arra törekedett, hogy Zárában lévő polgárait és pénzét valamikép visszakapja s csak midőn ez fokozatosan megtörtént, indította 1243. május végén hajóhadát útnak a dalmát tengerpart felé s egyszerre csak 26 gálya és 20 egyéb hajó jelent meg Zeno Renier vezetése alatt Zára előt.

A záraiak időközben magyar pénzen kijavították a várost övező falakat és láncot húztak kikötőjük elé, majd Velence hadi készülődéseiről hírt véve, IV. Bélától segítséget kértek, aki Türje Dénes horvát bán, illetve most már egész Szlavónia hercegének vezetése alatt magyar, horváth, szlavón és dalmát csapatokból álló mintegy 5000 főnyi lovas hadat küldött segítségükre.

A velencei hajóhad 1243 június 5-én kezdte meg támadását. Az élen a Sant-Andrea hajó haladt, amelyen a kikötő láncának felemelésére és elszakítására alkalmas gép volt. Ennek megtörténte után Michieli János, az elkergetett zárai gróf vezetésével, a gyalogság az ostromszerekkel együtt partra szállt és nyomban hozzálátott az ostromhoz, miközben a hajókról is dárdákat, köveket zúdítottak a városra. Egyidejűleg a partra szállt csapatok a hajóktól a város faláig köteleket feszítettek ki, hogy a város alatt készenlétben álló magyar-horvát lovasság támadását, rohamát meghiusítsák. Több mint egy heti erőfeszítés után a velenceiek kötelek és létrák segítségével már a falakat is kezdték megmászni.

A záraiak eleinte vitézül védték városukat, amelyben a parancsnoki teendőket maga Türje Dénes látta el. Az ostrom nyolcadik napján a városon kívül felállított lovasság is parancsot kapott a támadásra s néhányan már keresztül is ugrattak a velenceiek vonta köteleken, amidőn a vár falain hirtelenül megszünt a harci zaj. Türje Dénes ugyanis ellenséges dárdától nyakán találva, veszélyesen megsebesült,[1] mire az embereivel a városon kívül levő csapatjaihoz vitette magát. Erre a záraikon abban a hiszemben, hogy a bán meghalt s jól tudván, miszerint a magyarok segítsége nélkül semmire sem mehetnek, oly pánik, félelem vett erőt, hogy fejvesztetten hanyatt-homlok kezdtek az ostromlott városból kiszökdösni.

Közben a velenceieknek sikerült a köteleken átugratott lovasok egynéhányat, akik nagyobbrésze fel is bukott, agyonverni s mind e körülmények összejátszása azt eredményezte, hogy a lovas had beszüntette további támadását és megsebesült vezérével együtt hátrább vonult, a velenceiek pedig, miután betörték a tengerfelőli kaput, megmászták a falat s aztán lassan, anélkül, hogy a menekülő záraiakat öldösték avagy üldözték volna, bevonultak a városba, amely ilyenformán anélkül, “hogy akár az egyik, akár a másik félben nagyobb kár esett volna”, ismét velencei kézre került.[2]

A menekült záraiak és a magyar-horvát lovas had Nona alatt húzták meg magukat. A velenceiek ezt is meg akarták ostromolni, de Becsend (Bechend) fia Miklós, aki Türje Dénes helyett átvette a magyar-horvát had főparancsnokságát,[3] nyilt ütközetben legyőzte őket, sőt üldözésük közben Zárát is megtámadta és a város egyik tornyát le is rombolta, de magát a várost bevennie nem sikerült, “ellenben, a győzelem jeléül a környékből, mindazoktól, akik a magyarok ellen fellázadtak, túszokat vett.” Ezzel a hadműveletek e tájon befejezést nyertek.[4]

[1] Wenzel id. m. VII. 153.

[2] Spalatoi Tamás id. m. c. 43. – Da Canale Cronaca Veneta (Archiv. Stor. Italian. VIII. 359.).

[3] Fejér id. m. IV. I. 444. – Dandulus, Muratorinál XII. 354.

[4] Fejér id.m . IV. I. 444.