VI. Henrik német császárnak 1197-ben bekövetkezett halála után Németország ismét a legnagyobb pártszenvedélyek színhelye lőn. Két igen hatalmas párt állott egymással szemben: a hohenstaufeni és a welf-párt. A hohenstaufeni fejedelmek 1198. március havában VI. Henrik német császár öccsét, a sváb Fülöpöt választották meg német királlyá, de a welf-párti fejedelmek IV. vagy máskép Braunschweigi Ottót, Oroszlán Henrik fiát állították vele szembe, akit 1198. június 9-én szintén német királlyá kiáltották ki. A két király változó szerencsével harcolt egymással szemben, míg végre 1205-ben Fülöpnek sikerült felülkerekednie. Ezekben a harcokban Ottó oldalán volt a hohenstaufiak hatalmára féltékeny III. Ince pápa is, aki nem nyugodott addig, amíg a Fülöp-párti I. Ottokár cseh királyt, Imre király sógorát is a Welf-párt számára meg nem nyerte. Ennek megtörténte után Ince pápa Imrét is felszólította a német birodalmi harcokban való részvételre, aki örömmel tett eleget a pápa és sógora kérelmének, mert ez újabb indokul szolgált, hogy a Szentföldre való elindulását ismét elódázza.

A létrejött megállapodás szerint 1203-ban egy erős, több ezer főre menő magyar had, amelyhez számos kún is tartozott, csatlakozott Ottokár cseh király seregéhez, aki Thüringiába betörve, hathatósan közreműködött, hogy onnan Fülöp kiveressék. Erfurtnak rohammal való bevétele és a Mark Misni kifosztása után Ottokár az említett év őszén visszatért Csehországba, amikor aztán a magyar hadat is hazabocsátotta.[1]

A következő évben Imre király újra segítséget küldött Ottokárnak Fülöp ellen, de ekkor a cseh király kevesebb szerencsével harcolt ellenfele ellen, mint a múlt évben.[2]

[1] Palacky, Geschichte von Böhmen II. köt. 64. – Arnoldus Lubecensis, Chronicon az 1203. évhez.

[2] Annales Stadenses, Pertznél XVI. 354. – Winkelmann, Philipp von Schwaben I. 327.