Miután ezek szerint a nyugateurópai lovagrendszer fokozatosan Magyarország hadi viszonyaira is átalakító hatást gyakorolt, szükséges, hogy erről a középkori intézményről kissé bővebben megemlékezzünk.

A lovagrendszer Franciaországban vette eredetét, amidőn Chlodwig (481–511) az allodiális rendszerről a feudális rendszerre tért át, ami a királyi hatalmat tetemesen növelte. Nagy Károly (768–814.) ezt a feudális rendszert még tovább kifejlesztette s országa régi rendszerét az úgynevezett capituláriák kiadásával szabályozván, birodalmát hercegségekre, grófságokra (Gau, comitatus), a határokat őrgrófságokra (Mark, marchia) osztotta fel, miáltal általában véve rendezettebb viszonyokat teremtett. Hadseregében kezdetben még a gyalogság volt túlsúlyban, de a feudális rendszer folyományát képező s mindig jobban kifejlődő lovagrendszer a gyalogságot a lovasság előnyére fokozatosan teljesen háttérbe szorította. Tetőpontját ez a lovagrendszer a keresztes háborúk idején érte el.

A lovagok eredetileg egyesületek, lovagrendek tagjai voltak, amelyeknek alapszabályai a legszebb elveket vallották a magukénak. A hit, az igazság és a becsület védelme, a gyengék és elnyomottak oltalma, a női nem tisztelete, a testi erő és ügyesség fejlesztése és ennek révén a bátorság és vitézség emelése stb. voltak azok a jelszavak, amelyek alatt az a valóbn ideálisnak látszó intézmény megindult, csakhogy sajnos, e valóban tiszteletre méltó, nemes elvek csakhamar más, nagyobbára önző célokat szolgáló és mindenféle erőszakoskodásokkal és vad kegyetlenkedésekkel járó rabló kalandoknak enegdtek teret.

A lovagrendszer a hadsereg eddigi felszerelését, kiképzését és harcmodorát lényegesen megváltoztatta. Kivált a frankoknál a mindinkább háttérbe szoruló gyalogság helyett a seregek főalkotó eleme a lovasság lett. Ennek fegyverzete vértből, lándzsából, kardból és tőrből, elvétve ijjből, tegezből és nyilakból állott. Védőfegyverül a gazdagabbak vértinget (Brünne) és teljes sisakot használtak, a szegényebbek ellenben csak fejüket védték az úgynevezett vaskereszttel, vagy a bőrcsuklyával ellátott fémsüveggel (Hirnhaube). A karoling időszakban új fegyver gyanánt a csatakorbács (Schlachtgeissel) jött divatba, mely ólommal telített tüskés golyóból állott, melyet rövid lánc kötött össze a nyéllel. A fémpikkelyekkel kivarrt bőröltönyből álló páncél hordása mindig általánosabb lett. A szegényebbek durva posztóból, vagy vászonból szőtt ujjas mellényeket vagy egész öltönyöket, a lovasság nagy négyszögű lovas köpenyeket használt.

A lovakat fokozatosan szintén mindig erősebben látták el páncélokkal. A nyereg, a kengyel, a vas csikózabla és az erős patkók használata mind általánosabbá lett. A lovasnak csak egy sarkantyúja volt, a ballábán.

Nehéz lóanyagánál és még nehezebb felszerelésénél fogva ezt a középkori új lovas fegyvernemet joggal megillette a nehéz lovasság elnevezés, amely lényegesen különbözött a par excellence lovas népek, vagyis a húnok, avarok, arabok, és magyarok könnyű, gyors és felette mozgékony lovasságától.

A nehéz felszerelés és fegyverzet folytán a seregnek harcmódja is nehézkessé vált. A rohamot ezek a nehéz lovasok már nem vágtában, hanem lépésben hajtották végre. A lökőerőt tehát most már nem a tömeg gyorsaságától, hanem a csatasorok tömött zárkózottságától várták. A hadmozdulatok nehézkességénél fogva a csata helyét és idejét nem ritkán kölcsönös egyetértéssel már előre jelölték ki és aztán rendesen megvárták, amíg mindkettőjük felállítása egymáshoz párhuzamosan be volt fejezve, hogy aztán egymásnak nekimenjenek. Ha az egyik félnek sikerült az ellenséges csatasoron keresztültörnie, akkor hamarosan visszafordult, hogy újra meg újra végig szántson ellenfelén, amig azt teljesen tönreverni nem sikerült.

A csata befejeztével a győztes lovagok nagy lakomát csaptak, a gyalogság pedig hozzáfogott a saját sebesültek ápolásához és az ellenséges sebesültek legyilkolásához és kifosztásához. Üldözésre a legritkább esetben került a sor.

A sereget igen jelentékeny nagyságú vonat (Train) követte. A szükséges kocsikat nagyobbrészt a papság szolgáltatta. A vonaton minden harcosnak saját költségén beszerzett három havi élelmet kellett szállítania.[1]

[1] Breit, Az egyetemes hadtörténelem vázlata, I. 86.