Kálmánnal Magyarország egyik legdicsőbb, mind békében mind háborúban maradandó alkotások által kitűnt fejedelme szállott sírba. Hogy mint sírja szélén álló beteg és ideges ember saját fia és országának nyugalma érdekében nem irtózott vissza attól, hogy még a szegény, szerencsétlen és ártatlan Bélát is uralkodásra képtelenné tegye, ez ugyan sötét foltot vet uralkodása végső napjaira, de azért mindenben bátran aláírhatjuk Marczalinak reávonatkozó következő igen találó sorait: „Magyarországnak talán leghatalmasabb államférfiúi szelleme szállott vele a sírba, férfikorának delén. Alkotásai nem oly nagyszerűek, mint Istváné, személye nem oly megnyerő, mint Lászlóé vagy Lajosé, élete nem oly fényes, mint Mátyásé, hanem az, amit szerzett, minden ízében át volt gondolva és végrehajtva, és századok rombolására volt szükség, hogy az általa szerzett és be is fejezett művön az enyészet éreztesse hatalmát. Életének műve tehát fennmaradt és a késő kor is áldja munkásságát és előrelátását.“