Henrket nem nagyon kellett nógatni, hogy a fennálló békekötés dacára Magyarországba törjön. Ürügyet az új háborúskodásra nem volt nehéz találni; a legkézzelfoghatóbb, mint már említettük, az volt, hogy Aba nem felelt meg, mert nem is felelhetett meg mindenben a könnyelműen vállalt kötelezettségeknek. Hogy a magyarokat lehetőleg meglepje és időt ne adjon nekik a nagyobbszabású felkészülésre, a német császár amennyire csak lehetett, gyorsan összeszedett egy jókora sereget s azt 1044. június vége felé az Ostmarkban összpontosítván, titokban a magyar határ felé indította, nem mintha támadásra készülne, hanem mintha csak a békefeltételek teljesítését akarná bevárni, hogy azután ismét visszatérjen. Serege létszámát nem egyformán taksálják a különböző feljegyzések. Némely régi írók csak 6000 emberre teszik a német, s ugyanakkor 200.000 emberre a magyar sereget.[1] Hogy ez nyilvánvaló tudatos ferdítés azt később bővebben kifejtjük majd. Annyi bizonyos, hogy 1043-ban Cseh- és Németországban nagy éhség dühöngött, minek folytán a lakosság jelentékeny része, állítólag egyharmada éhenhalt.[2] Ez az inség késztette Endrét és testvéreit is Csehország elhagyására, akik azután Kázmér lengyel herceghez bujdostak tovább.[3] A birodalmában még mindig uralkodó inségre való tekintettel Henrik udvarának vitézein kívül csak a magyar határhoz legközelebb eső és a küszöbön álló háborúban leginkább érdekelt két törzsnek, a bajornak és a csehnek haderejét szólította teljes egészében zászlói alá. Az ekként egybegyült seregben, amelynek magvát a császári lovasdandár képezte, ott voltak egyházi zászóaljaikkal Gebhard, a harcias regensburgi és Bruno würzburgi püspök; továbbá a magyarok nagy ellensége, Adalbert osztrák őrgróf és Bretiszláv cseh herceg – az 1041. évi meghódolás után mindvégig tántorithatatlan hive a császárnak – ezúttal azonban magyar trónkövetelő nélkül; ott voltak végül a Péter-párti német és magyar menekültek is, élükön a trónkövetelő Péterrel.

Aba a németek közeledéséről, erejéről és terveiről értesülvén, követeket küldött Henrik elé s azt ígérte, hogy nemcsak a tavalyi béke feltételeit teljesíti, hanem még nagyobb engedményekre is hajlandó, de csak azon feltétel alatt, ha a német császár a magyar szökevényeket kiadja, mert azok rablók és békebontók s ők az egyedüli okai a magyarok és németek közti egyenetlenségeknek és háborúskodásnak. Egyúttal azonban a mult évi tapasztalatokon okulva, minden eshetőségre Aba is általános felkelést hirdetve, nagyszámú haderőt gyüjtött össze és a Sopron-Mosony menti erődítések kellő megszállása után fennmaradó erejét Kapuvár tájékán gyülekeztette.

Eközben Henrik, aki hallani sem akart a békéről és a magyar követeket, akikben csak kémeket látott, magánál visszatartotta, Bécs tájékáról délnek fordult és június végén a magyar határhoz érkezett. Ekkor már Aba is, hadával Sopronon át előnyomulva, a határ mentén tartózkodott, úgy, hogy a két sereg már csak egy napi járásra volt egymástól. Ekkor Aba újra békeköveteket küldött Henrikhez, de ez – bár tanácsosai a rendelkezésre álló had csekély létszámára való tekintettel lebeszélni igyekeztek a császárt a határ átlépéséről – most is hajthatatlan maradt, már csak azért is, mert tudta, hogy a magyar sereg vezérei közül sokan csak színleg és kényszerűségből harcolnak Aba oldalán, csak a kedvező alkalomra várva, hogy őt cserben hagyják.[4] Ezért a további tárgyalásokat megszakítván, az akkori nyugati népeknél dívó szokás szerint kijelölte a Fertőtől délre, alighanem a mai Fertőszentmiklós és Czenk között azt a helyet, ahol harmadnap a két seregnek össze kellett volna ütköznie. Ezt a magyar követek tudomásul vevén, visszatértek királyuk táborába.

Henrik július 3-án meg is jelent a kijelölt időben és helyen, de sem Abát, sem seregét nem találta ott, s így még aznap tovább folytatta útját Kapuvár felé.[5] A Rábczához érve, a német sereget nagy meglepetés érte. Nemcsak, hogy az erősen megszállt Kapuvárral és a körülötte jól berendezett gyepükkel találta magát szemben, de úgy látszott, mintha ezt a megerődített területet még megkerülni sem lehetne, miután Aba a Rábcza alsó részét gátakkal elzárván, ennek következtében az egész vidék vízzel volt elárasztva. Zavarában a táborában volt magyarok segítették ki Henriket; ezeknek kalauzolása mellett a német lovashad egyrésze a Rábcza balpartján egész éjen át fölfelé haladva, végre hajnal felé a mai Czirák tájékán alkalmas gázlóra talált s miután azon szerencsésen átkelt, nyomban felkanyarodott Kapuvár felé.

Amint Kapuvár védőrsége észrevette, hogy az ellenség oldalába és háta mögé került, azonnal elfutott s így a németek minden ellenállás nélkül elfoglalhatták a különben felette erős kapuvári „portát“-t, ahol igen nagyszámú élelmi készletek birtokába is jutottak s a melyen át most már a német sereg zöme is kényelmesen átkelhetett. Innen a sereg július 4.-én menetét keleti irányban a Rába felé folytatva, a következő napon az árpási réven minden nehézség nélkül e folyón is átkelt. Ez utolsó akadályon Dedo gróf, az előcsapat vezére kezdte meg korán reggel az átkelést s mihelyt már elég csapat volt a túlsó parton, Henrik a mai koroncói úton Győr felé indult el. A Rábán való átkelés még javában folyt, amidőn Ménfőtől északkeletre a távolban feltünt a magyar hadseregnek végtelen hosszú körvonala. Vagy hogy az egyik krónikás szavaival éljünk „Aki a síkságot belátta, olyannak látta, mintha erdő feketéllenék rajta“.[6] Aba ugyanis elérkezettnek látta a pillanatot, hogy az időközben Győr alá visszavont sereg zömével ellentámadásba menjen át, hogy ily módon az övénél jóval kisebb német sereget körülfogva, azt lehetőleg megsemmisítse.

[1] Aventinus, Annales Boiorum, 501. – Brunner, Annales Boiorum 222. – Aquilinus, Annales Ducatus Styriae, 462.

[2] Cosmas Pragensis szerint 1043-ban „tanta fames fuit in Boemia ut terica pars populi interiret fame“.

[3] A Bécsi Képes Krónika c. 46. szerint Szár-László fiai „propter paupertatis inopiam“ hagyták el Csehországot.

[4] Fessler–Klein id. m. I. 152.: „Diesmal nahm er (t. i. Henrik) den Weg am rechten Donauufer über Oedenburg und rückte vor, auf die Einverständnisse trauend. die er schon mit einigen Befehlshabern im ungarischen Heer angeknüpft hatte.“

[5] Kézai 64–65. – Thuróczy 162. – Bécsi Képes Krónika 42.

[6] Annales Altahenses majores az 1044. évhez: Tercia demum die post condictum praelium, cum primi nostrorum transient Rhaba fluvium, ecce innumerae acies armatorum eminus apparent, qui campum latissimum, quasi sylva succrevisset, operuerunt."