A sanct-galleni kaland.

926 kora tavaszán a magyarok újra Németországba törtek be.[1] A Henrikkel és Arnulffal kötött szerződések tiszteletbentartása folytán a dúlás és fosztogatás ezúttal is Augsburgon (Ágostán) túl kezdődött és Szászországra nem terjedt át.

Augsburgnál, amelyet bevenni nem tudtak,[2] a portyázó had két részre oszlott. Az egyik Frankóniát dúlva, Andernach és Sinzig tájékán átkelt a Rajnán, hogy a 925. évben német fenhatóság alá került Lotharingiát kifossza. Rendes szokás szerint, dúlva, ölve, fosztogatva, ez az oszlop Verdunig jutott, sőt egy különítménye a már Franciaországban fekvő Aisne-menti Vousiersben is leadta névjegyét.[3]

Közeledésük hírére Franciaország e részén nagy riadalom támadt, s nemcsak a lakosság menekült előlük nyugat felé, hanem a klastromok legdrágább kincseiket és ereklyéiket a megerődített Rheimsba vitték.[4] Rudolf francia király rendes haddal eléjük ment, de mire az odaért volna, a magyar portyázók már árkon-bokron túl voltak.

A másik portyázó had Augsburgból kiindulva és kisebb különítményekre oszolva, Svábországot árasztotta el.[5] E különítmények egyike a Bodeni tótól délre fekvő, a nagy útvonalaktól félreeső, mesés kincsekkel rendelkező, híres sanct-galleni kolostorra bukkant. Ennek a különítménynek viselt dolgait körülbelül 100 évvel a portyázás után az ifjabb Ekkehard[6] örökítette meg, mely leírás alapján az alábbiakban kissé bővebben foglalkozunk a kiválóan érdekes hadtörténeti epizóddal.

Engilbertus apát, a klastrom főnöke, a magyarok jövetelének hírére maga köré gyűjti katonáit és az izmosabb szerzeteseknek is megparancsolja, hogy fegyvert fogjanak. Ő maga is, mint az Ur harcosa, páncélt ölt és a fölé veszi föl a csuklyát és az övet, társainak ugyanazt parancsolván. Nyilakat készítenek, a darócok páncélokká, a fűzfafonatok pedig pajzsokká válnak és a dárdákat és fokosokat tűzben megacélozzák.

De amint a magyarok jövetelének híre bizonyossá válik, menekülésre határozzák el magukat, bár a barátok és cselédek közül eleinte sokan nem hisznek a hírnek és nem akarnak menekülni. A Siterun folyó mellett kiválóan alkalmas menhelyet szemelnek ki[7] és ott igen erős vár rögtönzéséhez fognak, árkokkal és kivágott fatörzsekkel megerősítve. Oda viszik a kolostor kincstárát is, sőt még kápolnát is rögtönöznek a táborban. Az öregeket, nőket és gyermekeket az apát a tavon túl, Lindau mellett fekvő Westerburgba küldte, melyet szintén számos cselédség védett. Ezek részére nemcsak élelemről, hanem hajókról is gondoskodott. Bármennyire siettek, mindent már nem tudtak a várba elszállítani; így többek között ott maradt Szt. Otmár kelyhe is.

Éjjel-nappal kémek figyelték az ellenséget, de mivel az nem egy tömegben mozgott, hanem tekintettel arra, hogy senki sem állott ellen, kisebb csoportonként szállotta meg a városokat és falvakat, amelyeket kifosztás után rendszerint fel is gyujtott s mivel az erdőkből is váratlanul szoktak alig százat számláló csoportokban előretörni, ott és akkor támadták meg váratlanul a meglepetteket, ahol és amikor akarták. Csak a füst és a tüzektől pirosló ég jelezte, hogy hol vannak az egyes csapatok.

A barátok közt volt egy Heribald nevű félkegyelmű, bolondos fráter is, akit társai sehogysem birtak rá a menekülésre, mert – amint mondá – a „kolostor gazdája az idén még nem adott neki sarura bőrt”. Amidőn pedig társai erővel el akarták vinni, ellene szegült és esküdözött, hogy addig el nem megy, amíg a neki járó bőrt ki nem adják. És meg is várta félelem nélkül a magyarokat. A barátok is alighogy elmenekülhettek, amidőn mindenünnen hangzik a rettenetes kiáltás, hogy itt az ellenség! Csak Heribald maradt vissza gondtalanul sétálgatva.

Május 1-én, más verzió szerint 2-án a kolostor előtt teremnek a magyarok lándzsával, nyíllal a kezükben s vállukon tegezzel s az egész helyet gondosan átfürkészik. Kiséretükben egy fogoly pap volt, aki magyarul is tudott és tolmácsul szolgált. Meglátva Heribaldot, csodálkoztak azon, hogy nem futott el; a legények már rá akartak rohanni, hogy levágják, de a parancsnok, kinek feltünt viselkedése, nem engedte meg, hanem vallatóra fogta s amikor látták, hogy eszelős, nagyot nevettek rajta, megkímélték s a klastrom átkutatásánál magukkal cipelték. Szt. Gál főoltárához nem is nyultak, mert már tapasztalásból tudták, hogy effajta helyen nem találnak mást, mint hamut és csontokat. Most aztán kérdést intéznek az eszelőshöz, hogy hova rejtették el a kincseket? Ez nagy készséggel odavezeti őket a kincstár elrejtett ajtócskájához, de azt feltörve, ott nem találtak mást, mint aranyozott gyergyatartókat és koszorúkat, amiért rászedőjüket pofonokkal fenyegetik meg. Ezután ketten felmásznak a toronyra, azt hivén, hogy a tetején levő kakas, mint a hely istene, nem lehet másból, mint aranyból és amint az egyik erősen előrehajlik, hogy azt lándzsájával lefeszítse, az udvarra esik és szörnyet hal. Ezalatt a másik a tetőzet szélére állott, hogy elvégezze szükségét, de ez is lebukott és összetörte magát. Mindkettőjüket – így beszélé el később Heribald – gerendák közt égették el és bár a máglya a szemöldökfát is elérte és dárdáikkal folyton piszkálták a tüzet, Gálnak és Magnusnak templomát mégsem tudták felgyujtani.

A barátok közös pincéjében két tele boroshordóra akadtak. Ezeket a magyarok nem bontották fel, alighanem azért, mert szekereiken elég italt hoztak magukkal. Azonban az egyik magyar dárdájával mégis az abroncsokat kezdte feszegetni, mire Heribald, aki már egész bizalmasan járt-kelt köztük, rászólt: „Ne bántsd barátom, mert mit iszunk majd, ha ti elmentek?!” A magyar vitéz tolmács útján megtudván a dolog értelmét, kacagva kérte még társait is, hogy ne bántsák az ő bolondjának hordóit.

Időközben kémlelők bejárták a vidéket, kikutatták az erdőket, rejtekhelyeket, miközben Wiborada apáca hajlékára is ráakadtak. Ez egy Sanct-Gallen melleti kápolnaszerű épület volt, amelyben a nevezett csudatévő hírben álló apáca már több mint 10 éve a világtól örökre elzárkózva, mint „inclusa” töltötte napjait, hogy kunyhóját soha többé el ne hagyja, ami akkoriban egészen megszokott és elég gyakori eset volt. Ennek a hajléknak ajtaja nem, csak egy kis ablaka volt, amelyen az ételt beadták neki.

A magyarok közeledésének hírére a sanct-galleni apát mindent elkövetett, hogy őt is rábírja a menekülésre, de az semmiképen sem akarta celláját elhagyni.

A magyarok eleinte fel akarták gyujtani a kis házikót, de az állítólag nem fogott tüzet; majd midőn körüljárták és ajtót nem találtak rajta, ketten felmásztak a tetőre, rést vágtak rajta és leereszkedtek Wiborada cellájába. Imádkozás közben találták, rárohantak, letépték ruháját, csak öve (ciliciuma) maradt rajta, majd agyba-főbe verték s három sebből vérezve, félholtan a földön hagyták. A szegény apáca másnap bele is halt sebeibe. Vérének nyoma az övről és a falakról állítólag nem volt lemosható.[8]

Miután sehonnan nyugtalanító hír nem érkezett, a klastromban levő magyarok az udvaron és a réten bőséges lakomához fogtak, amelyhez a vezetők a legénység közé vegyülve telepedtek le a kolostor széles terén. Heribald is, mint később elbeszélé, ez alkalommal úgy jóllakott, mint még soha annak előtte. A magyarok szokásuk szerint az étkezéshez egyenkint heveredtek le a gyepre, míg a bolondos Heribald magának és a fogoly papnak padot hozott. A magyarok a húsdarabokat félig nyersen, kés nélkül, fogukkal rágták le a csontokról és ezeket azután tréfából egymás felé dobálták. Középen tele dézsákban állott a bor s mindenki annyit ivott belőle, amennyit akart. Amikor a bortól jól felmelegedtek, mindannyian rémesen elkezdtek kiabálni isteneikhez (azaz daloltak) és a papot és a bolondot is kényszerítették, hogy ugyanezt tegyék. A pap, aki jól beszélt nyelvükön, mely körülménynek köszönhette életbenmaradását, hatalmasan kiáltozott velük, de aztán mintegy magábaszállva és könnyezve, a Szentkereszt antiphoniájára zendített rá, miután másnap (május 3-án) a Szentkereszt feltalálásának ünnepe volt. Heribald, bár rekedt volt a hangja, vele énekelt. A foglyok szokatlan dalára a magyarok mind összefutnak és széles jókedvükben táncolni és birkózni kezdenek parancsnokaik előtt, mások pedig fegyvert fogva összecsaptak, hogy megmutassák ügyességüket a fegyverforgatásban és a hadakozásban. Ezt a jó alkalmat a pap fel akarta használni, hogy szabadulását kieszközölje és a Szentkeresztet segítségül híva, könnyes szemekkel a parancsnokok lábához borult, kérve, hogy bocsássák szabadon. De ezeknek ez nem tetszett; szükségük volt még rá s ezért el akarták venni kedvét az efféle kívánságtól. Ezért sziszegő, morgó hangon – tudtára adták embereiknek, hogy mit akarnak. Ezek erre kést rántanak és hozzálátnak, hogy a papot tréfából papi koronájától megfosszák, mintegy degradálják, mielőtt legyilkolnák.[9]

Ép ekkor rohanva közeledő kémlelők kürtszóval, lármával, majd élőszóval tudtul adják, hogy a közelben fegyveresekkel megrakott vár van.[10] Erre a papot és Heribaldot otthagyva a klastromban, gyorsan kirohannak és szokásuk szerint hihetetlen gyorsasággal harcrakészen, csatarendbe állanak.

Amidőn meghallották, hogy a várhoz alig lehet hozzáférni és hogy a védők, ha van elég élelmük, könnyen megvédhetik azt, felhagytak a támadás gondolatával. A klastromot, mivel annak Istene Gallus (Gál), úgyis bír a tűzzel, nem bántották, hanem hogy lássanak – mivel már sötétedni kezdett, a klastrom mellett fekvő falu néhány házát gyujtották fel s e tűz fényénél vonultak el teljes csendben a Konstanz felé vezető úton.

A várbeliek abban a hitben, hogy a magyarok eltávozásuk előtt felgyujtották a kolostort, utánuk mentek és utóvédjük néhány emberét megölték, egyet pedig sebesülten foglyul ejtettek, aki később megkeresztelkedett, megházasodott, fiakat nemzett és végleg a németek között maradt. A többiek megmenekültek és kürtszóval jelt adtak a főcsapatnak, hogy vigyázzon. Erre ez gyorsan csatarendbe állva, megszállta a mezőt és síkságot, majd szekerekkel és más poggyásszal övezve magát, őrségek védelme alatt csendesen töltötte az éjet, elnyomva a bortól és az álomtól. Hajnalhasadtakor bejárták a közeli falvakat, megnézték mit hagytak ott az előlük menekülők és aztán az épületeket felgyujtották.

A klastromba visszatért barátoknak Heribald sokat mesélt és mindig szeretettel emlékezett meg az ő kedves, jókedvű magyarjairól, akikkel együtt ebédelve, úgy jóllakott, mint még sohasem és akik, ha meg is ütötték, mindjárt bort adtak neki, hogy hibájukat jóvátegyék, holott szerzetes társai nem így cselekszenek.

Útjukat tovább folytatva és Konstanz (Constantia) alá érve, a magyarok a vár falán kívül fekvő házakat felgyujtották. Majd a Rajna mentén tovább lefelé haladva, Säckingen megtámadása céljából át akartak kelni a folyón. Még mielőtt az megtörtént volna, baj érte őket. Miután a tulsó parton már a portyázó had zöme tanyázott, úgylátszik biztonságban érezték magukat s kevésbé gondoltak a biztosító szolgálattal, mint eddig. Igy történt aztán, hogy a vidék népe, melyet valami Hirminger nevű vitéz 6 fiával összegyüjtött, éjjel, amikor a magyarok a bortól és álomtól elnyomva aludtak, hirtelen rájuk támadt s majdnem mindnyájukat lekaszabolta, vagy a Rajnába szorította. Csak kevesen tudták a sebes folyót átúszni, s így majdnem valamennyien odavesztek. A túlsó parton levő társaik nem tudtak segítségükre menni s tehetetlen haragjukban hiába kiáltottak, hiába lőtték át nyilaikat a folyón.

A portyázó csapat zöme most Elsass felé vett irányt s mivel a Rajnán át híd nem vezetett, a magyar had a Fekete erdő (Schwarzwald) fájából hajókat, tutajokat készítve, valahol Baselen alul átkelt a Rajnán. A vidék népe Liutfred vezetése alatt itt is ellenállásra gondolt, de kemény, véres harc után a magyarok győztek és köröskörül mindent elpusztítottak.

A magyaroknak ez újabb rajnai átkelése Rudolf francia királyt is nyugtalanította, aki seregét az Aisne vidékéig jutott magyar portyázó had elvonulása után a Loire mellékére vezette vissza. Rudolf most ennek a magyar hadnak is eléje ment, mely, miután Elsasson pusztítva vonult keresztül, a Vogesek és Jura között egészen Wesontiumig (Bisuntia, Besançonig) jutott előre.

A két portyázó had ezúttal is rengeteg prédával tért vissza hazájába.

A magyarok ezévi messzemenő portyázásai arra bírták Arnulf bajor herceget, hogy – bizonyára rendes évi adófizetés mellett – valóságos békét kössön velük.[11]

[1] Regino folytatója a 926. évhez: „Ungari totam Franciam, Alsatiam, Galliam et Alemanniam igne et gladio vastaverunt”.

[2] Ekkehardi, Casus S. Galli: „Augustaque diu obsessa precibus Uodalirici episcopi . . . repulsi”.

[3] Pauler i. m. 60. old. Flodoard, Annales a 926. évhez: „Hungari quoque Rheno transmeato, usque in pagum Vouzinsem praedis incendiisque desaeviunt”.

[4] Flodoard, Annales a 926. évhez: „Corpus S. Remigii et aliorum quorundam sanctorum pignera Hungarorum metu Remis a suis monasteriis sunt delata”.

[5] Ekkerhardi, Casus Sancti Galli, MHK. 335. old.: „Ungri Allemaniam nemine vetante turmatim invadunt”.

[6] Ekkehardi, Casus Sancti Galli, MHK. 335. old.

[7] Állítólag Waldburg tájékán.

[8] Lásd Hartmanni, Vita S. Wiboradae, ed. Pertz, Script. IV. és Hepidanus, Vita Sanct-Wiboradae. Sanct-Galleni kézirat.

[9] „ . . . illique rabidi advolant, hominem dicto cicius corripiunt, cultellos, ut ludicrum, quod Teutones pichin vocant in coronam eius facerent, antequam capite illum plecterent, exigunt.” Ekkehardi, Casus Sancti Galli, MHK. 338. old.

[10] T. i. felfedezték a sanct-galleni barátok hevenyében elkészített menedékhelyét.

[11] Pauler id. m. 65. old. Annales Ratisponensen: „Arnulfus cum Ungaris pacificatur”