Ezután már említésre méltó mozgolódás az ország határain belül nem igen történt. A meghódolt népek csendes megadással belenyugodtak sorsukba. Akik pedig őszintén, igazán, szívvel-lélekkel a magyar ügy szolgálatába állottak, azokat Árpád fejedelmi bőkezűséggel ajándékozta meg.

A meghódított föld megszállása nem történt egyformán és egyenletesen. A ló- és szarvasmarha-tenyésztésre, földmívelésre és halászatra alkalmatlan területek, így többek között a határszéleken és az ország belsejében levő magas hegységek, őserdők, valamint a kopár, homokos, szikes pusztaságok és a nagyobb kiterjedésű mocsaras területek megszállatlanul maradtak. Ilyen területek voltak többek között a későbbi Kis- és Nagykunság, a Jászság, a Hortobágy, a Nagy Magyar Alföld és Erdély között elterülő hegyvidék, a Dunán túl a Pilis-, Vértes-, Bakony- és a Mecsek-hegység s azonkívül a határ mentén fekvő magas hegyvonulatok.[1]

Az egyes területek megszállása természetesen szintén nem egyszerre, hanem fokozatosan történt és az eredeti elhelyezkedés is idővel sok változáson ment keresztül. Az első nagyobbszabású birtokelosztás a pusztaszeri országgyűlésen ment végbe, az állandóbb jellegű szétosztás ellenben csak a honfoglalás befejezte után történhetett meg. Ekkor legalább egyideig a magyar harcosokra is nyugodtabb idők következtek s a törzsek teljes erővel hozzáfoghattak a nekik adományozott területen való berendezkedéshez. Miután a honfoglaló magyarok létszáma – Hóman szerint semmi esetre sem több 300.000-400.000-nél[2] – a szerzett föld nagyságához képest meglehetősen kicsiny volt, az egyes törzsek szívesen látták, ha a megszállás előtt birtokaikon volt lakosok továbbra is ott maradtak s nekik a berendezkedés és a föld megmunkálása körül segédkeztek.[3]

Az új hazában megtelepedett magyaroknak főfoglalkozása a halászaton és vadászaton kívül még most is a ló- és szarvasmarhatenyésztés volt. Emellett lassanként már a földmíveléssel is kezdtek foglalkozni. Gabonaterményeik legnagyobb részét azonban a szomszédos szláv népektől kapták, akiknek mezőgazdasági terményekben nehéz adókat kellett beszolgáltatniok. Az eddigi könnyen felszedhető sátrak helyett most már mindinkább nádból és fából készített viskókat építettek.[4]

Hogy az egyes törzsek a meghódított ország területén hol és mikép helyezkedtek el, arra nézve újabban már elég megbizható képet alkothatunk magunknak. Hóman[5] szerint, akinek felette érdekes megállapításait minden tekintetben magunkévá tehetjük és akinek fejtegetései az alábbi gondolatmenet alapjául is szolgáltak, az elhelyezkedés nagyjából következőleg történt, megjegyezvén, hogy törzsenként vagy nemenként rendszeresen elhatárolt területekről, ahogyan az a későbbi vármegyék megalakulása révén kifejezésre jutott, most még egyáltalában nem lehetett szó.[6]

Árpád a fejedelmi (Megyer) törzzsel a központiasan fekvő Közép-Duna mentén és a Duna-Tisza-köz északi részén szállott meg. E területen belül Árpád nemzetsége a Duna két partján húzódó Sár vidékén, a későbbi kétparti Fejér megyében, továbbá Tolna és Veszprém szomszédos területein helyezkedtek el. A törzs többi nemzetségei gyűrűként vették körül a fejedelmi nemzetséget. Vérbulcs karchász törzse Somogy, Zala és Vas megyék területét ülte meg. A Botond-törzs a későbbi Bodrog, Bács, Valkó és Baranya megyék területén telepedett meg. A Lél-törzs a Csallóköz keleti részét és az azt környező Pozsony, Nyitra, Győr, Komárom, Esztergom, Bars és Hont megyéket kapta szállásul. A Gyula-törzs a későbbi Temes, Torontál, Csanád, Arad, Zaránd és Békés megyék sík területein nyert elhelyezést. Az Ound-törzs a későbbi Csongrád, Békés és Bihar megyékben száll meg. A Kundu-törzs a későbbi Szabolcs megyét, Bihar megye északkeleti részét, közép-Szolnok, Kolozs, Doboka és Torda megyéket ülte meg. A kabarok törzse a Mátra alját, a későbbi Heves és Borsod területén, valamint a Felső-Tisza mellékfolyói mentén telepedett le s végül a székelyek, mintegy 9-ik törzsként, a Felső-Maros és Küküllő mentén maradtak meg.[7]

Ősi települési szokásaikat a magyarok az új hazában is megtartották. Ezek szerint télen a folyóvizek és tavak mentén laktak s ilyenkor a halászat és vadászat volt főfoglalkozásuk, amint azonban kitavaszodott, nyomban feljebb húzódtak az árvízmentes, erdős, dombos vidékekre s ott maradtak késő őszig, a nyár folyamán már némi kis földmíveléssel is foglalkozván. Ezt a munkát azonban legnagyobbrészt a meghódolt idegen népekkel és a hadifoglyokkal végeztették.

Minden nemezetségnek meg voltak a maga téli és nyári, többé-kevésbé biztosított szállástelepei, ahol az asszonynép, a gyerekek és a cselédség[8] rendesen tartózkodtak és ahova a nemzetség tagjai, ha veszély fenyegette őket, bármikor visszahúzódhattak.

A kiutalt területrészeken a törzseken belül a nemzetségek és ezeken belül a családok helyezkedtek el akként, hogy épúgy, amint azt a fejedelmi törzsnél láttuk, a törzsfő nemzetségét mindenütt a többi nemzetségek gyűrűalakban övezték körül. Ez bizonyára nem véletlenül, hanem tudatosan, nemzetvédelmi, tehát eminenter stratégiai szempontokból történt így, amint hogy az egész elhelyezkedés is ennek jegyében ment végbe. S ha eddig Árpádnak, mint hódítónak és hadvezérnek nagy egyénisége előtt kellett hálával és tisztelettel meghajolnunk, most, ez újabb tényénél és rendelkezéseinél, nagy államalapító és szervező zsenialitása késztet bennünket arra, hogy a legmélyebb hódolattal adjunk kifejezést iránta érzett, soha meg nem szűnő hálánknak és elismerésünknek. A megszállásnál a súlypont a Közép-Duna vidékére esett. Idekerült központias elhelyezéssel a fejedelmi törzs. Körülötte 6 törzs helyezkedett el, még pedig a Kis Magyar Alföldön megszállt Lél-törzs a Duna-völgy esztergom-pozsonyi szakaszának és a Duna északi mellékfolyóihoz tartozó völgyek biztosítására. Itt futottak össze a Morva-Csehország és Németország felé, illetve az onnan a saját ország felé vezető hadiutak. „A balatonmenti karchász-törzs földje – írja Hóman többször idézett munkájában – gócpontja volt a Rába- és Mura-völgyön át Styria, Ausztria és Németország, a Dráva- és Száva-völgyön át Itália, a Száva- és a Kulpa-völgyön át Horvátország, a Dráva-Száva közti síkon Szerbia és Byzanc felé vezető (illetve az onnan jövő) hadiutaknak.” A Dráva-Alduna-vidéki Botond-törzs a Szerémségbe és Szerbiába vezető, illetve onnan jövő utakat zárta el. Az Alsó-Maros, a Béga és Temes mentén az Alsó-Tiszáig elhelyezkedett Gyula-törzsnek kettős feladata volt: Ő tartotta kezében egyrészt a Morava-völgyén át Bulgária, illetve Byzanc és a Maros völgyén át a besenyők felé, illetve az említett irányokból az újonnan megszállt föld felé vezető hadiutak összességét. Ound-törzse a Kőrös völgyét, a kabarok törzse pedig a Lengyel- és Oroszországból befelé, illetve az oda kifelé vezető utak csomópontjait tartotta megszállva. Ez a 6 törzs tehát teljes gyűrűt alkotott a központiasan elhelyezkedett fejedelmi törzs körül. A még fenmaradó két törzs közül a székelyek a besenyők országából az erdélyi keleti, illetve déli határhegységen át az országba vezető utakat tartotta kezében, míg a Kundu-törzs egyrészt a székelyek támogatására volt hivatva, másrészt pedig a Felső-Tisza és mellékfolyói mentén be- és kifelé vezető utakat tartotta kézben.

Az elhelyezkedésnél és berendezkedésnél valamennyi törzs a védelemre fektette a fősúlyt, elsősorban a külellenségek, de talán a még nem egészen megbízható belső idegen népelemek ellen is. Hogy e tekintetben a megszállás minő képet mutatott, azt találóan ecsetelik Hómannak[9] következő sorai: „A törzsek szállásföldjét széles, lakatlan földsávok, természetes határok választották el egymástól. E természetes határok hegyek, erdőségek, tavak, nagyobb járhatatlan mocsaras vidékek, vagy sivár pusztaságok voltak, de nyoma van annak is, hogy az avarok gyűrű néven ismert mesterséges gyepű-rendszerét is felhasználták a törzsszállások elválasztására és védelmére. Árpád hadának szállásföldjét a Mátra, Cserhát, Pilis, Vértes, Bakony hegységek láncolata, a Balaton, a kaposmenti avar gyepűvonal, a Mecsek-hegység, a Duna balpartján a Sár, vagyis a bodrogi részektől Soroksárig huzódó mocsaras, ingoványos terület s ezen túl a későbbi Kis- és Nagykunság és Jászság szikes, homokos területe övezte. Lél és Vérbulcs törzseit egymástól a Hanság és a Rába-Répce mentén huzódó hegyek s talán egy Kapuvártól Vasvárig, majd a Bakony nyugati kiágazásai felé huzódó mesterséges gyepűvonal, emezt a Botond-törzstől a Mecsek választotta el. A Botond-törzs és a tiszai törzsek közt pusztaság, a Gyula- és Ound-törzsek közt a Szárazér és Sárrét mocsarai terültek el. A kabarokat Ound törzsétől a Nagykunság pusztasága, Lél és a fejedelmi törzsétől a Mátra választotta el. A Kundu-törzset nyugat felé a Hortobágy, a nyíri és bihari erdőségek határolták. E többnyire erdős határzónák a vadászatkedvelő magyaroknak vadászterületül is szolgáltak, de főcélul a védelem és törzsközi összeütközések[10] kikerülése volt. A hadnagyok nemzetségének állandó szállásterepét ilyképpen hármas védőgyűrű vette körül. A víz és mocsár alkotta váröv, a törzs többi körülötte elhelyezkedő nemzetségeinek élő gyűrűje és a hegyek, erdők, mocsarak, puszták alkotta természetes várfal.”

A külellenségek ellen a védelmet a határhegységek belső szélein a legfelsőbb fórum intenciói szerint alkalmazott kő- és fatorlaszok építésében vélték őseink feltalálhatni. Ez azonban nemcsak modern, de bizonyára akkori felfogás szerint is vajmi gyenge védelmi eszköz színében tűnik fel, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy még a legjobb természetes és mesterséges akadályok, sőt még a legerősebb és legmodernebb várak is, magukban véve mindig csak tehetetlen, holt tömegek maradnak, amelyeknek eleven lüktető erőt és valódi ellenálló képességet csak a beléjük helyezett eleven erők, a védőrségek kölcsönöznek. Ezért alig tévedünk, ha a magyarok fenti védelmi intézkedéseiben egy reájuk erőszakolt kompromisszumos megoldásnak félremagyarázhatatlan jeleit véljük feltalálni. Határhegyláncolatok védelmét ugyanis a leghathatósabban és legcélszerűbben úgy oldjuk meg, ha az ezeken átvezető utakat a gerinc legmagasabb pontjain, az úgynevezett hágókon, szorosokon zárjuk el és szálljuk meg a kellő számú csapatokkal. Erre azonban a magyarok a határhegység nagy kiterjedésénél és létszámuk, erejük gyenge voltánál fogva egyáltalában nem gondolhattak. Ez volt az oka annak is, hogy a Kárpátok és az erdélyi határhegység magas, zordon hegyvidéke úgyszólván teljesen lakatlan maradt.

A határhegyláncolat legmagasabb gerincvonalának megszállatlan állapotban való hagyása már az akkori időben se lehetett valami nagyon megnyugtató, a modern harcászati és hadászati elvek tükrében pedig majdnem kétségbeejtőnek mondható.[11] A természetadta határok – s mint ilyenek a Kárpátok és a Duna-Száva vonala valóban ideálisaknak mondhatók – csak akkor érnek valamit, ha azokat nemcsak színleg, hanem de facto kezünkben is tartjuk. Ezért csak fentartással és némi módosítással írom alá Hómannak kiváló szakértelemmel megírt értekezésének alábbi egyébként felette érdekes fejtegetéseit és következtetéseit.[12] „A megszálláskor tudatos stratégiai tervszerűséggel kiépített védelmi rendszert betétezte a határok nagyszerű védelme (?): az összes törzsek szállásföldjét körülfogó, széles, jobbára lakatlan és gyakran járhatatlan területek gyűrűje. Északnyugaton, északon, keleten és délkeleten a természetalkotta hatalmas bástya, a Kárpátok úttalan, őserdőkkel borított széles övezetek, a Temes folyótól délre eső pusztaság az Alduna mocsaraival, a Szerémség és Nyugat-Szlavónia (a mai Horvátország) erdős-hegyes vidéke, a nyugati határon a Muraköztől észak, majd északnyugat felé huzódó erdős földsáv a Wiener-Walddal a déloroszországi népválasztó semleges zónákhoz hasonló országválasztó közök voltak. E széles övezet a gyepűelve, vagyis a mesterséges torlaszokon, gyepűkön túli terület megóvta a magyar népet minden, az etelközihez hasonló meglepetésszerű támadástól, viszont neki módot adott, hogy a gyepün kersztül vezető utak belső kijáratánál, a nemzetségektől megszállt folyóvölgy-torkolatoknál mesterségesen elzárt, eltorlaszolt gyepükapuk (porta) megnyitása után a tőle jól ismert utakon áthatolva, váratlanul meglephesse szomszédait. Kelet felé kettős gyepüvonal védte a határokat. A Kundu- és Gyula-törzs szamos- és felsőmarosvölgyi szállástelepei kívül estek a Meszes-, Réz-, Királyhágó-Bihar- és Erdélyi Érchegységeken át húzódó belső gyepüvonalon.”

Azonban mintha Hóman maga is érezné, hogy a fentiekben túlságosan szép képet festett a magyaroknak a külellenségekkel fennálló honfoglaláskori biztonsági állapotáról s ezért a pozitív tudást kizáró adatok hiányában csak valószínűnek látszó következtetések révén ekkép fejezi be e tárgyra vonatkozó gondolatmenetét: „A gyepüelve nem mindenütt volt teljesen lakatlan. Nyugaton például a fertővidéki és alsóausztriai avar töredékek, délkeleten a székelyek mintegy előörsök, határörsök a tulajdonképpeni belső gyepüvonalon túl laktak s bizonyos, hogy elszórtan kisebb szlovén és arab néptöredékek is huzódtak meg az erdős-hegyes vidékeken. Maguk a magyarok a gyepüelvét vadászterületekül, portyázásuk előtt táborozó tanyákul használták s a veszélyesebb pontokon valószínűleg állandó őrségeket is tartottak az utaknak a gyepüelvéről kivezető külső kijáratánál, a tulajdonképpeni országhatáron.”

Ez alatt az országhatár alatt természetesen nem érthetünk egy a mai fogalmaink szerint teljes precizitással és minuciózus pontossággal megállapított és minden kétséget kizáró módon kipécézett vonalat. Főleg nyugat felé egyelőre még nagyon határozatlan volt ez a vonal, amint az a 2. sz. mellékletből is kivehető. Ennek az országhatárnak – mint fentebb említettük – kényszerűségből való elhanyagolását, illetve megszállatlanul hagyását őseink offenzív módon egyensúlyozták ki. Nyugati, délnyugati és déli irányban végrehajtott gyakori, messzemenő portyázásaikkal, hadaikat és nevüket oly félelmetesekké tették, hogy az őket környező népek örültek, ha a magyarok őket békén hagyták és legkevésbé sem jutott eszükbe, hogy a Magyarországba való betörés által ezt a rettenetes vadnak és kegyetlennek elhiresztelt népet még jobban felingereljék maguk ellen. Hogy kalandozásaikat a magyar hadak észak felé nem terjesztették ki, annak talán az ottlakó népekkel a honfoglalást megelőző költözködés alkalmával kötött megegyezések, melyeket e népek becsületesen be is tartottak, adják meg a magyarázatát. Legfeltünőbb azonban, hogy legádázabb ellenségükkel, a besenyőkkel szemben még most sem gondoltak megtorló lépések megtételére. Nincs kizárva, hogy viszont itt – mint már fentebb bővebben kifejtettük – a magyarok nem mertek a darázsfészekbe belenyulni és örültek, hogy a besenyők most már nyugodtan hagyták őket. Természetes, hogy e kölcsönös nyugtonhagyásban a két népet egymástól elválasztó, csak nehezen áthatolható erdélyi havasoknak is nagy részük volt.

A gyepük és lakatlan földsávok által védett határmenti területeknek idegenekkel való betelepítése addig, amíg az országnak egész területe megszállás alá nem került, talán még megfelelt úgy, ahogy, a célnak. Kétségtelen, hogy inkább kényelmi mint célszerűségi szempontok szóltak amellett és lehettek mérvadók arra nézve, hogy a nagyobbára terméketlen, magas hegyek, őserdők, illetve egészségtelen nedves, posványos, mocsaras földrészek által alkotott határmenti területeken egyetlen magyar törzs sem kívánt megtelepedni és hatalmi szóval sem kényszeríttetett arra, hogy ott letelepedjék. Ezeken a hitványabb tájakon csak a benszülöttek huzódtak meg, illetve oda csak később az országba jutott idegenek kerültek, akik, a székelyeket kivéve, érzésben, nyelvben, gondolkozásban valódi magyarokká sohasem váltak. Ez a körülmény az országhatárok védelmi szempontjából azonban határozottan hátrányosnak mondható, mely a legújabb időkig sem szünt meg kellemetlen következményeit éreztetni. Józan felfogás szerint épp ellenkezőleg, ha nem is a honfoglaláskor, hanem később fokozatosan mindig jobban, ide a határok mentére kellett volna a legerősebb, legharciasabb és legmegbízhatóbb elemeket, tehát kizárólag magyarokat telepíteni. Mert ennek az egyedül helyes elvnek a figyelmen kívül hagyása eredményezte, hogy nekünk épp a határmenti lakosság bizonyos fokú megbízhatatlansága miatt minden háborús bonyodalom alkalmával s így legutóbb a világháború folyamán is, kivált a szerb- és oláhlakta határterületek miatt nem ok nélkül voltak állandóan nagyfokú aggodalmaink.

[1] Hóman id. m. 44. old.

[2] Lásd a létszámkalkulációt a 14. oldalon.

[3] Cselédség alatt az országban talált, behódolt, leigázott idegeneket és a külföldi portyázások alkalmával az országba hozott és vásáron el nem adott hadifogolyokat kell értenünk, akiknek helyzete, bár rabszolgáknak tekinthetjük őket, nem volt egészen kétségbeejtő. Ezekkel nem szabad összetéveszteni ama külföldi idegeneket – kereskedőket, kézműveseket (a későbbi hospeseket), – akik az egyes nemzetségek, törzsek, illetve a fejedelem meghívására önként jöttek be az országba s akik mint teljesen szabadok, föld és egyéb dotációkban is részesültek.

[4] Krónika: tabernacula, Freisingi Ottó, Gesta Friderici imperatoris Liber I., 369. old.: „Denique cum vilisima in vicis vel oppidis ibi, id est ex cannis tantum, rara ex lignis, rarissima ex lapidibus habeantur habitacula, toto aestatis vel autumpni tempore papiliones inhabitant.”

[5] Hóman, A honfoglaló törzsek megtelepedése, Turul 1912. évi 30. köt. 89. old. és többször id. m. 41-42. old.

[6] A törzsek lényegileg ugyanazok voltak, amelyeket már előbb Konstantinosz nyomán a 10. oldalon felsoroltunk. A különbség csak az, hogy ezek a törzsek a honfoglalás idején az élükön álló személyiségek neve után elnevezve szerepelnek.

[7] Mint sok mindenben, a törzsek elhelyezkedése tekintetében is, Hómannak a legújabb kutatásokon alapuló felfogásához csatlakoztam. Megemlítendőnek tartom azonban, hogy más krónikák az elhelyezkedést ettől lényegesen eltérően adják elő. Konstantinosz szerint pl. 5 törzs helyezkedett volna el a Tiszán túl s így az ország többi részére csak 3 törzs maradt volna. E mellett az elosztás mellett a törzsek zömével együtt a fősúly is kelet és délkelet felé volna irányítva, ellentétben Hóman csoportosításával, ahol a súlypont inkább nyugat és délnyugat felé tendál. Márk krónikája, vagyis a Bécsi Képes Krónika szerint Árpád és Szabolcs törzse Pannóniában, Vérbulcsé a Balaton táján, Kundé a Nyírségben, Lél törzse Galgóc-Nyitra tájékán, Ursé a Sajó mellékén, a nagy és hatalmas Gyuláé pedig Erdélyben szállott meg s így a fősúly inkább a nyugati oldalon van. Duna-Tisza közéről és a Marostól délre fekvő területről ez a krónika külön nem emlékezik meg, csak azt mondja, hogy a „többi nemre egyenlő nemzetség szintén kénye-kedve szerint helyezkedett el.”

[8] Cselédség alatt az országban talált, behódolt, leigázott idegeneket és a külföldi portyázások alkalmával az országba hozott és vásáron el nem adott hadifogolyokat kell értenünk, akiknek helyzete, bár rabszolgáknak tekinthetjük őket, nem volt egészen kétségbeejtő. (Lásd Hóman id. m. 24. old.) Ezekkel nem szabad összetéveszteni ama külföldi idegeneket – kereskedőket, kézműveseket (a későbbi hospeseket), – akik az egyes nemzetségek, törzsek, illetve a fejedelem meghívására önként jöttek be az országba s akik mint teljesen szabadok, föld és egyéb dotációkban is részesültek.

[9] Id. m. 45. old.

[10] Nem valószínű, de nincs kizárva, hogy ily célokra is preventív eszközöknek alkalmazása szükségesnek látszott.

[11] Most, hogy Trianon bennünket annyira megnyomorított és természetes határainktól megfosztott, érezzük legjobban, hogy mit tesz az, hogy a Kárpátok gerincvonulata nem a mi tulajdonunkban, hanem idegenek, még pedig ádáz ellenségeink kezében van.

[12] Id. m. 47. old.