A legutóbb említett hadműveletekkel a honfoglalás egy újabb szaka záródott le s ehelyütt rá kell mutatnunk arra a valóban mesteri tervszerűségre, amellyel Árpád a honfoglalás nagy művét elejétől végig vezette s végre is hajtotta. Első feladatául azt tekintette, hogy lábát az új földön biztosan megvesse. Ezt, ahol kellett, erélyes, határozott fellépéssel, másutt ismét szép szerivel, csellel igyekezett elérni. E bevezető hadműveletek alatt nagyban véve csak a megszállásra kerülő terület gyér lakosságával kellett leszámolnia, ez pedig a magyarok zárkózott, tömör és erélyes fellépésével szemben ellenállásra képtelen volt. A megszállás további kiterjesztésénél már egész néptörzsekkel és azok fejedelmeivel találta magát szemben az új hódító. Ezek közül az elsők a Szalán fenhatósága alatt álló szláv törzsek voltak. Szalánnal szemben Árpád kezdetben a békés megegyezés és megoldás módját választotta és ez sikerre is vezetett.

A következő, akivel Árpádnak leszámolnia kellett, a Tiszamenti kazárok fejedelme, Marót volt. Ezzel is a békés megoldást keresi, de miután ez a jó szóra hajolni nem akart, oly hatalmas hadakat küldött a nyakára, hogy elment a kedve a komoly ellenállás kifejtésétől. Ezzel egy csapásra, bár eredetileg nem is volt a programba felvéve, az Erdélyt megszállva tartó népek és azok fejdelmének sorsa is megpecsételtetett, még pedig határozott, kemény és ügyesen vezetett harc árán.

Eddig tehát csak a megszállásra kijelölt új hon területén lakó népekkel és azok fejedelmeivel kellett a magyaroknak szablyájukat összemérni. Miután e népek egyike-másika a leendő Magyarország területén kívül álló nagyhatalmak védőszárnya alatt állott, világos volt, hogy hamarosan ez utóbbiak is beleszólnak majd a magyar honalapítás kérdésébe. Ezek a nagyhatalmak a következők voltak: északnyugaton a morva birodalom, nyugaton a német császárság, délen – a horvát és szerb kisebb államalakulatokat figyelmen kívül hagyva – Bolgárország és a görög császárság. Az északi határ mentén lakó oroszoktól és lengyelektől a megelőző megállapodások következtében egyelőre nem kellett tartania.

A leendő Magyarország területén lakó népek és fejedelmeik elleni fellépésnél meg volt az a nagy előny, hogy azok izoláltan álltak egymás mellett, talán egymásközt gyakran háborúskodtak is s így nem is gondoltak arra, hogy az új közös ellenség, a magyar nemzet ellen egymást támogassák. Ezért ment aránylag oly könnyen azok leigázása. Hasonló volt a viszony a nagy szomszédok közül a morvák és a németek között. A németekről a 892-iki segélynyujtásból kifolyólag feltehette Árpád, hogy azok nem hogy vétót emelnek a morvák ellen megindítandó hadműveletek miatt, hanem ellenkezőleg, titokban bizonyára örülni fognak, ha riválisukat Árpádnak jól megleckéztetni sikerül. Ezért és mivel programjába a legtermészetesebben beleillett és mivel jobboldalának biztonsága és ha úgy szabad magamat kifejezni, a kellő területi egyensúlyozás szempontjából is szükségesnek és célszerűnek látszott, legközelebbi teendő gyanánt Árpád területének a Morva folyóig való kiterjesztését, vagyis a morva birodalom megcsonkítását vette tervbe. Hogy e téren a sikert ő maga sem tartotta biztosnak, annak legjobb bizonyítéka, hogy egyelőre csak a Garam és a Nyitra megszállását, és azt is csak úgy, ha lehet, amint az az alvezéreinek adott utasításában kifejezésre jut, vette tervbe s csak miután ez az első megbízás várakozáson felül jól sikerült, terjesztették ki a magyar hadak megszállási tevékenységüket, illetve portyázásaikat előbb a Vágig, majd egészen a Morva folyóig. Nagyon megkönnyítette az elhatározott hadművelet sikeres végrehajtását, hogy a legutolsó időig hatalmasnak tartott morva birodalom, megalapítójának, Szvatopluknak halála után ép most mutatta a rohamos hanyatlás biztos jeleit s így Moimir a belső bajok miatt nem fordíthatott kellő gondot a külső veszedelemre. Erős akarat, tudás és szerencse voltak tehát ezúttal is Árpád leghathatósabb segítőtársai.

Az eddig elért fényes sikerek méltán felköltötték a másik nagyhatalomnak, Bolgárországnak irígységét, féltékenységét és talán bizonyos tekintetben már a félelem érzésének egy bizonyos fokát is. Hogy a kölcsönös gyűlölet is erősen lángolt mindkét nemzet, a magyarok és bolgárok szívében, az az etelközi és az azokat megelőző események után szinte magától értődik.

Lehet, sőt valószínű, hogy Árpád ezzel az esküdt ellenséggel csak akkor szándékozott kenyértörésre juttatni a dolgot, amidőn a honfoglalás nagy művét már egészen a Dunáig végrehajtotta. Ámde a bolgár cár közeli rokonának, Szalánnak kétségbeesett segélykiáltásai és a viszonyoknak ama kedvező alakulata, hogy Simeon cárnak a görög császár segítségét is biztosítania és megnyernie sikerült, siettették a két halálos ellenség újabbi döntő mérkőzését, amelynek első felvonása az alpári síkon játszódott le, a magyar fegyverek fényes győzelmével. Itt a küzdelem nagy horderejének és döntő következményeinek tudatában Árpád a siker érdekében, mint már fentebb is kiemeltük, már a maga személyét és tudását is latba veti, míg a bolgár cár csak közvetve, hathatós segélynyujtás formájában veszi ki a maga részét a két nemzet között újból lángra lobbant gigászi harcból.

Más közönséges halandó, Istennek hálát adva, beérte volna az alpári fényes győzelemmel. De Árpád máskép gondolkozott és ebben domborodik ki lelke és akaratereje teljes nagyságában. Nem ő kereste a bolgár cár népeivel az összeütközést, de ha már úgy fordult a kocka, jónak látta ezt a kérdést mindját végleg elintézni. Hogy ez most, a már kivívott fényes győzelem folytatásaként, még mielőtt a bolgároknak magukat összeszedni és még nagyobbszámú segítőcsapatokat összetoborozni sikerült, a legkönnyebben és legbiztosabban ment, ahhoz, azt hiszem, nem férhet kétség. Csak az a feltünő, hogy ezt az újabb, még nehezebbnek és döntőbbnek látszó bolgár-fejérvári hadműveletet nem ő maga vezeti. Annál szebb, hogy az ott vezérekként szereplő alparancsnokai minden tekintetben megfeleltek a beléjük helyezett bizodalomnak és várakozásnak.

Ime a magyarok nagy Istene ezúttal is Árpád nemzetét segítette diadalra s az ellenfél porig alázva békét kér és önként adófizetőnek kínálja fel magát. Ennél többet igazán még álmában sem kívánhatott volna magának Árpád és a fegyverek szerencséje által felkapott nemzete. De ő most is másként gondolkozott és cselekedett. Hogy ezt a fényes magyar fegyverdicsőséget állandósítása és további vitézi tettek révén az összes déli népeknek jól emlékezetébe vésse, hadait sebes szárnyú sasokként tovább ereszti. Hadd tudják meg a szerbek, horvátok, dalmaták, hadd tudja meg Brasláv is, a frankok illetve a német császár hűbérese, hogy a magyar had vitézsége ellenállhatatlan, hogy azzal nem jó lesz kikezdeni és ellenkezni. Oly nagystílű és messzemenő hadügyi és külpolitikai gondolat csendül ki és tükröződik vissza a magyar fejedelem eme elhatározásából és az általa kiküldött hadak sikerekben gazdag műveleteiből, hogy azok méltán a közmeglepetés és bámulat érzéseit váltották ki és válthatják ki még mai nap is barátnál és ellenségnél egyaránt.