XXX

Ha az emberek oly nagylelkűleg bánnának mindennel, amit bírnak, mint gondolataikkal, való boldogság volna élni! Egyéb birtokunkra nézve abban gyönyörködünk, hogy másokat belőle kizárunk, csak gondolatjait közli mindenki szívesen, s ha valami eszébe jutott, nem nyugszik, míg elméje legújabb gyümölcsében nem részesíté szomszédait. Történjék, sőt mondassék csak valami új, s az emberek között azonnal gondolatcsere támad, a legigazságosabb csere a világon, hol ritka ad mást, mint ócska dolgokat, s még ritkább kap mást, mint ócskákat vissza. A boldogság, mely reánk mennyországban vár, úgy hisszük, nagy részben az angyalok s üdvezültek énekében áll; e földön az emberek örömei természet szerint egy fokkal alantabb keresendők, s kétségen kívül abban találhatók, hogy beszélhetünk. – Mint a méh minden virágból mézet: úgy az ember a legkellemetlenebb tárgyból egy hosszú beszélgetés minden édességeit vonhatja le, s pedig nemcsak azon ritka s a természettől megáldott teremtések, kiknek az ég tulajdon gondolatokat adott, hanem mindenikünk; mert hisz eszmék, mint a pénz, szaporodni látszanak körözések által, s a zacskó inkább peng, ha felette tele nincs. Valamint azon arany, melyet Krőzus egykor a görög bölcsnek mutatott, valószínűleg el nem veszett, hanem aranyokra verve, talán éppen midőn ezeket írom, örömdobogó szívvel olvastatik át valamely tőzsér által: úgy van az eszméinkkel is. A gondolat, mely ezredek előtt egyben támadt, milliók által használtatott azóta; ezerek hivék gazdagoknak magokat, ezerek hetvenkedtek birtokával, mert hisz a gondolat, mint a pénz, azé, ki vele él. Ki nagy sommákat penget, az gazdagnak tartatik, habár minden darab előtte ezer kezeken fordult volna meg. Van még egy hasonlat, mely a pénz s beszéd között létezik, s mert véletlenül e tárgyra jöttem, miért ne mondjam el? – Valamint azon országokban, hol arany s ezüst a földben terem, ritkán találunk sok nemes ércet forgásban, s áldott hazánkban papírral fizetünk, míg Anglia- s Franciaország aranyinkat méri: úgy van a gondolatokkal is; ki velök élni akar, nem keresi fáradságosan, hanem felgyüjti, mit mások homlokuk izzadságában napvilágra hoztak; mert hisz pénznél csak az, hogy legyen mit kiadnunk, gondolatoknál, hogy legyen mit elmondanunk – képezi az egésznek becsét; az eszmék újsága, sőt a tárgy kellemetlensége, közönyös; maga a beszélgetés az, mi élvet ad.

Az emberi nem ezen természete mellett olvasóim nem bámulhatják, hogy a tiszaréti kastély lakóit Macskaházy meggyilkoltatása után nem találják oly levert állapotban, mint azt első pillanatban talán gondolák. A borzadás, melyet az ügyvéd halála okozott, megszűnt, s az esemény most csak a beszélgetésnek kimeríthetetlen tárgya maradt, melyben a konyha tüze mellett az egész ház résztvett. Noha csaknem az egész háznép mindjárt a gonosztett után majdnem egyszerre rohant Macskaházy szobájába, mégis nem volt közöttük, kinek valami különös mondanivalója nem lett volna, s reggelig, hol a társaság együtt maradt, a történet majdnem annyiféleképen adatott elé, mint Hannibalnak az Alpokon való átmenete; mindenik külön hipotézist állíta fel, melynek bebizonyítására egész erejét megfeszíté.

Ezen előadások között a legnagyobb különbség a haldoklónak végszavai iránt fejlődött ki. A szakácsné, a kulcsártól s mindenestől pártolva, esküvés mellett azt állítá, hogy Macskaházy, mikor kérdeztetett, ki ölte meg? egyenesen ezen kérdésre felelve nevezte Tengelyit. A szakács, kinek ily roppant hazugság ellenében lehetetlen vala tisztán az igazságnál maradni, s ki, mint vitatkozás között sok becsületes ember, szükségesnek tartá az igazságnál még valamivel többet mondani, szinte Istent s annak minden szenteit hívá tanubizonyságul arra, hogy az ügyvéd csak azt mondta, hogy Tengelyi úrral szólni akar, mire nézve szinte a konyhaszolgáló, az inas s egy pesztonka vele tökéletesen egyetértettek. Tengelyire, ki még éjtszaka a házhoz jött, s a szobát, melyben a gonosztett elkövettetett, a bírák által lepecsételteté, az, hogy a haldoklónak utolsó szava az ő neve volt, észrevehető hatást tett, s képzelhetni, hogy ez nem kissé nevelé a viták élénkségét. Reggel végre a szolgabíró, kire az egész éjtszakán át szakács s szakácsné egyaránt hivatkoztak, eljött.

– Megölték fiskálisunkat, – mondá a szakács, még azalatt, hogy Nyúzót kocsijából kisegíté.

– Szegény teins úr! – vága közbe a szakácsné, – és utolsó szava –

Itt a szakács nagy örömmel jelenté, hogy a gyilkos megfogatott.

– Azt én fogtam, – szólt a hajdú.

– Igen, a kályhalyukban fogták, – pótolá a pesztonka.

– Nem fogták meg! – mondá hangosabban a szakácsné.

– Az az üveges zsidó, akit a teins úr ismer, – szólt közbe a szakács, ki mint a legmagasabb rangú személy, különösen felhivatva érzé magát, hogy a szolgabírónak ő adja a szükséges felvilágosításokat.

– Csakhogy elszökött, – szólalt fel Ferkó kocsis, ki most szinte előre tolakodott, – a Tiszáig kergettük, ott –

– Lenn van a pincében, – mondá a mindenes, – úgy megkötöztem kezét, lábát, hogy –

– Igen, teins uram, – folytatá a kocsis, – úgy szaladt, nem tudtuk elérni; mikor a bokrokhoz jött –

– Az ajtó maga rendjében be van pecsételve, a zsidót bezárattam, – mondá a szakács méltósággal.

– Nem volt biz az zsidó soha életében, – vágott szavába a szakácsné.

– De bizony a zsidó volt! – kiáltott a szakács, pesztonka s konyhaszolgáló egyszerre.

– Hát ha a zsidó volt, – kiáltott a szakácsné, – a teins fiskális úr minek rázta fejét így ne?! – s ezzel a szakácsné fejét irtózatosan rázni kezdé, míg a többiek azt, hogy zsidó volt, s hogy nem volt zsidó, kiáltozák egymás ellenében.

– Megbolondultak-e valamennyien? – harsogott végre szolgabíró hatalmas szavával a lárma között, – az ember tulajdon szavát nem hallhatja e fecsegés között.

Mind hallgattak, csak a szakácsné rázá még mindig fejét, azt súgva az esküdtnek fülébe, kihez közel állt s kiben türelmesb hallgatót remélt, hogy a fiskális úr, miután megölték s a zsidót látta, éppen így tett.

– Édes szakács úr, – szólt végre Nyúzó, ez érdemes férfihoz fordulva, szelidebb hangon, – nem kaphatnánk-e früstököt? szörnyen megfáztunk. – Mire a megszólított arra kérve a teins urakat, hogy addig csak az ő jól fűtött szobájába menjenek, rövid idő mulva a reggelire szükséges sligovicát s kenyeret hozá, csak addig, míg a kávé vagy más, amit parancsolnának, elkészül.

Míg a szakácsné panaszkodva, hogy ki sem is hallgatják, rosszkedvűen szobájába ment, s a kávécsinálást a pesztonkának engedé által, addig a szakács a főbírót egészen akkép értesíté a történtekről, mint azokat magának elképzelte. Szerinte Macskaházy minden kérdésen kívül a zsidó által öletett meg, ki mihelyt a tettet elkövette s embereket hallott, még mielőtt valamit elrabolhatott volna, a kályhalyukba menté magát, honnan a hajdú által kihúzatott. – Ha az embernek a gyilkosságról csak egy kis fogalma van, – folytatá a szakács előadását, – világosan látja, hogy nem is lehet más. Minden gyilkos, ha tetten kapják, elbujik hordó vagy deszka alá, vagy valami kályhalyukba, százszor olvastam ily históriákat; de az a szakácsné nem tud semmit és azután disputál.

– Persze szakács úrnak igazsága van, – mondá Nyúzó, miután második poharát kiitta, s gondolataiba mélyedve, véletlenül harmadikat töltött magának. – A dolog világos, kár is minden nyomozás.

– De nem mondtam-e én mindjárt? – szólt az esküdt a legnagyobb önmegelégedés kifejezésével integetve fejével.

– Mit mondtál mindjárt, Bandi? – kérdé a főbíró, ki csak arra emlékezett, hogy esküdtjét alig bírta felkölteni.

– Hát azt mondtam, válaszolt a másik büszkén, – hogy ezt a gyilkosságot bizonyosan valami oly semmirevaló gazember követte el.

– Igazság, Bandi mindjárt mondta ezt, – szólt a főbíró, – én nem gondoltam volna, hogy ez a zsidó ilyenre vetemedik; szegény Macskaházy, áldott jó ember volt!

– És még minap hogy' tarokkozott, – mondá elérzékenyedve Kenyházy, – kétszer húzta be a zsidót. Zátonyinak öt tarokkal elfogta ultimóját és most az a zsidó…!

– De a zsidó mindent tagad, – szólt, midőn az éppen behozott kávét, vagy mi annak neveztetett, vendégei elébe helyezé a szakács – hacsak a teins úrnak nem sikerül.

– Nem sikerül? – kérdé Nyúzó, bosszús tekintetet vetve a szakácsra, hogy ily valamit csak gondolni mert, – egy haszontalan zsidónál, s nem sikerül! Húsz esztendeje szolgálom a vármegyét s még mindent kisütöttem, amit csak akartam.

– Hisz az egész világ tudja ezt, – mentegetődzött a szakács, – mindenki irígyli járásunkat, hogy a teins urat bírjuk; de ezek a zsidók néha szörnyű makacsok.

– Ha szólni nem akar, – mondá Nyúzó, félretaszítva kiivott findzsáját, – majd kiált.

– Elől Pali, hátul a hajdú, – mondá megelégedett mosollyal az esküdt, – én meg az asztal mellett tentával s papirossal. No majd lát valamit szakács úr, fogadom, ilyent még nem látott. Ha mi valakit körülfogunk, az nem tagad sokáig, azért jót állok.

A kávézás, melyre a két tisztviselő inkább csak azért határozta el magát, hogy mívelt embernek tartassék, ezalatt be vala végezve. Kenyházy bámulva, mint ily alkalomkor mindig, az emberek balgatagságán, kik Magyarországban, hol a legjobb bor s pálinka terem, a kávéra vetemedtek, – egy pohár sligovicával mosá le a kellemetlen italnak emlékét. Nyúzó meggyujtá az ivás közt félretett pipáját, s miután torkát köszörülve a szobában egy párszor fel s alá járt, a szakácsnak tudtára adá, hogy a rabot felhozathatja, s hogy a hajdú készen legyen. Mire emez, ki már úgy is alig mérsékelheté kíváncsiságát, azonnal elment, s Kenyházy jókedvűen, mert egy pár ív konyhapapírt talált az almáriumon, melyre az önkéntes vallomást felírhatta, anélkül hogy a megyének beszámolandó papirost fogyasztaná, pennákat vágva készült munkájához.

Olvasóim ismerik a módot, mellyel Nyúzó az elébe állított gyanús személyekkel bánni szokott, s azért ne várják, hogy az üveges zsidónak vallatását hosszasan előadjam. Igaz, vannak, kik azt hiszik, hogy bánásmódunkat mindig azon egyedek jelleméhez kell alkalmaznunk, kikkel dolgunk van; de ezen általánosnak látszó elv többnyire csak oly személyek irányában alkalmaztatik, kiknél bánásmódunkat később megbánhatnók, – alsóbbakra nézve majdnem mindenki bánásmódját Prokrustes-ágynak tekinti, melyet mindenkire egyenlően alkalmaz. Ha az egyed, ki kezei közé akadt, nem illik belé, annyival rosszabb neki; húzni, vonni fogja, vagy összetörni, míg beléillesztheti; – mit bánja ő, hogy' tetszik neki? s Nyúzó ezen többség közé tartozott. A főbíró egyike vala azon embereknek, kiknek a természet úgy látszik, kötelességül tevé, hogy azzal, kivel éppen szólnak, mindig parallelvonalt képezzenek; ha ez fejét felemeli és hátraveti magát: meghajlanak; ha a másik hajlik meg: felemelik fejöket s hátra görbülnek méltóságuk érzetében. Ily jellemek, melyeknek magyarázatára e geometriai formánál jobb módot nem ismerek, hazánkban nem ritkák, s olvasóim talán ismerőseik között is fognak találni olyakat, kikre jellemzésem illik; én részemről, fájdalom! sokra akadtam, kinek emberekkel való bánását jóváhagyni csak akkor lehetne, ha az alsóbbak iránt mutatott büszkeség pótlékául azon kutya-alázatosságot fogadjuk el, mellyel felsőbbek iránt mindig viseltetnek. Ha azon tiszteletet, melyből egy résznek kelleténél többet, a másiknak kevesebbet adtak, összeszámítjuk, s az egész mennyiséget az egyesek közt újra felosztjuk, talán kisülne, hogy mindenkinek megadták a magáét. – Nyúzótól az üveges zsidó más bánásmódot, mint melyet Peti cigány a Török-dombon tapasztalt, nem várhata; sőt sorsa nehezebb vala, amennyiben senki jelen nem volt, ki pártját foghatá; és mind Kenyházy, mind a szakács, ki a zsidókat útálá, mindent elkövettek, hogy a főbírót még inkább felgerjesszék szerencsétlen vádlottja ellen. A zsidó azonban, noha minden kérdés úgy intéztetett, hogy feleletét mintegy magában foglalá, a gyilkosságot állandóan tagadta.

Nyúzó nem osztozott a zsidók iránti előítéletben. Ellenszenve semmiesetre nem ment annyira, mint a szakácsé, ki oly nép iránt, mely hurkát s kolbászokat megvet, sódartól undorodással elfordul, s kocsonyáról hallani sem akar, természetesen semmi rokonszenvet nem érezhetett; sőt voltak, kik a főbírónak az úr választott népe iránt részrehajlást hánytak szemére, s azt állíták, hogy előtte zsidó ellen pert nyerni majdnem épp oly nehéz, mint – (elfelejtém hamarjában, mily vármegyében). De mindennek megvannak határai, s ha a főbíró a zsidó népnek gazdagabb részét korunk felvilágosodott szempontjából tekinté is, ebből nem következik, hogy ugyanezen elvek szerint járjon el oly egyed irányában, ki, mint az üveges, egész töredékeny vagyonát hátán hordá, s drágakövet az egy gyémánton kívül, mellyel tábláit vágja, nem bírt. Az emancipáció, tagadni nem lehet, hazánkban nagy lépéseket tesz. A zsidók, – mert magukat egyenesen nem emancipálhatják – lassanként mindenféle kötelezvények által a keresztyéneket kezdik mancipálni, s ez, mint tudva van, eredményre nézve egyre megy. A zsidóság hazánkban e pillanatban oly hegyhez hasonló, melynek alja még sötét homályban áll, de melynek aranyozott csúcsára nézve a nap már feljött; – s ha az üveges, népének ezen részéhez tartozik, bizonyosan más volna helyzete; – így, miután senkinek gyapját vagy gubicsát meg nem veheté, sőt még a dohánykereskedésben sem vett részt, kedvezésekre számot nem tarthatott, s bírája bizonyosan nem felejté el, hogy eldődei üdvezítőnket keresztre feszíték.

A főbíró, miután vádlottján a vallatásnak minden nemét – a Kenyházy által említett körülfogást is ideértve, melyhez a hajdú botjával felhívatott – megpróbálta, a legnagyobb felindulásban jára fel a alá a szobában. – Farkasgúzsba köttetlek, agyonveretlek, ha nem szólsz! – kiálta, midőn a szerencsétlent ismét mellbe löké, s az remegve könyörgő hangon újra ártatlanságát bizonyítá.

– Ártatlan! – kacagott a főbíró – s így néz ki az ártatlanság? – mire Kenyházy s a szakács a zsidóra fordítva szemeiket, szintén nevetni kezdének, míg Üveges Jancsi egy szeméből nehéz könnyek gördültek le arcán. Meg kell vallani, a zsidó külsejében nem vala semmi, mi őt arra jogosítá, hogy bárki által az ártatlanság képének tartassék. Veres haja, mely a pincében, hol az egész éjt tölté, megnedvesedett, s még mélyebben lógott le homlokába, mint máskor; ruhája s szakálla még mocskosabb vala, mint közönségesen, s csúnya arcvonásait a fájdalom, melyet kötéllel összeszorított kezei okoztak, még inkább elvadítá, – gonosztevőt nem lehetne máskép festeni; – de a zsidó azért mindegyre hirdeté ártatlanságát. – De kérem a tekintetes főszolgabíró urat – rimánkodott – és a tekintetes esküdt urat, és a szakács urat is, aki engem régen ismer –

– Igen, hogy semmirevaló gazember vagy, – szólt az utóbbi, – aki valahányszor valamit csináltattam, mindig megcsalt.

– De kérem alássan, biz én nem csaltam meg senkit; – sóhajtott a másik, a kastélyban az ablakoknak nagy táblái vannak, és az üveg igen drága és én –

– Megint másról locsogsz, akasztófára való! – kiáltott a főbíró, – még egyszer kérdezlek utólszor, ha nem vallasz, meglátod mi történik veled; miért ölted meg a fiskális urat?

– Nem öltem meg biz én, – válaszolt sírva a kérdezett, – már miért öltem volna meg? Macskaházy úr jó kegyes uram volt, ha ő élne nem bánnának így velem!

– Persze, ha nem ölted volna meg, – vága szavába a főbíró.

– Én nem öltem meg, – folytatá a másik mindig zokogva; – mikor szakács úr engem Macskaházy úrhoz vezetett s kérdezte: én öltem-e meg? a fiskális úr nem tudott szólni, de mindegyre rázta fejét. Mondja szakács úr maga, – szólt tovább ehhez fordulva.

– Az igaz, – mondá emez, – mikor e gazembert az ágyhoz vezettem s a fiskális urat kérdeztem: ez gyilkolta-e meg? ő fejét rázta; de ki tudja, mit értett alatta, talán már magán kívül is volt.

– Nem volt magán kívül, – mondá a zsidó könyörgő hangon – már hogy lett volna magán kívül, mikor szakács úr kétszer kérdezte meg, s az áldott szegény fiskális úr mindig rázta fejét.

– Alkalmasint ez lesz, – szólt most Kenyházy, – miről a szakácsné, mikor jöttünk, szűntelen fecsegett.

– A szakácsné igen, – folytatá a rab – és az egész ház mind ott voltak s látták, hogy a fiskális úr fejét rázta; áldott ember! Nem is tett semmi mást, mihelyt a szobába jöttem, hanem mindig rázta fejét.

– Hívja be valaki azt a szakácsnét, – szóla Nyúzó, ki most szintén ez asszony különös magaviseletére s szüntelen fejrázására visszaemlékezett.

– Bizony kár, ha teins úr ezzel fárad, – mondá a szakács – fecseg, mint a kofa, s végre mégis bizonyos, hogy a fiskális urat csak az az átkozott zsidó ölte meg.

– Azt én is tudom, – mondá Nyúzó méltósággal – de a formákat minden vallomásnál meg kell tartani; – s ezzel hajdúját elküldé a szakácsnéért.

Katalin, vagy mint közönségesen neveztetni szokott: Kata asszony – mert mint ő maga többször helyesen megjegyzé, szegény özvegynek senki nem adja meg a magáét, s még nevét is megrövidítik, mintha csak konyhaszolgáló volna, – míg természetes ellensége, a szakács, benn a vallatásnál volt, párthíveivel, azaz a kulcsárral és mindenessel folyvást a főbíró ostobaságáról beszélt, ki okos embert nem is kérdez. – A szakács bizonyosan tévedésbe fogja hozni, nincs árulkodóbb ember a világon! A nagyságos asszonynál is minden izgágának ő oka, s most mindent a zsidóra fog tolni, pedig a zsidó oly ártatlan, mint a ma született gyermek. Mikor Macskaházy ágyához vezették stb,…

Alig lépett be a hajdú főbírájának parancsával, hogy az ifjasszony mint tanú elébe jőjön, midőn e panaszok helyett a főbíró egyszerre fain emberré vált, s Kata, egy kis tükördarab előtt, mely a konyhaablakon állt, helyreigazítva főkötőjét, miután azon meggyőződését nyilvánítá a jelenlevők előtt, hogy most az igazság bizonyosan ki fog sülni, – a meghívást követve, nem kevés bókkal jelent meg a vizsgálók előtt.

Kata, ki még soha mint tanú bíró előtt nem állt, első pillanatban meghökkent, midőn tőle neve s élete módja, melyet úgy hivé, az egész világ tud, s főkép kora kérdeztetett. A gúnyos mosoly, melyre a szakács ajkai vonultak, midőn magát alig hallható hangon negyvenkét esztendősnek mondá, s még inkább az, hogy a főbíró által mindjárt ezen előleges kérdések után arra intetett, hogy vallomására meg fog eskettetni, s ha az igazságtól eltér – büntettetni: azon gondolatot támaszták benne, hogy az egész csak az alávaló szakácsnak kabalája, ki őt bajba akarja keverni, minek elkerülésére mindjárt ez intés után megjegyzé, hogy ami korát illeti, ő keresztlevelét nem látva, semmi bizonyost nem mondhat, hogy azonban, ami saját meg győződését illeti, ő még sokkal fiatalabbnak tartja magát. A szakács s esküdt felkacagtak, s Nyúzó mosolyogva kijelenté, hogy csak a többiekre nézve mondjon igazat, saját korára nézve akár huszonnégyet mondhatott volna, – minek oly késő megtudását a szakácsné kétségen kívül sajnálta.

Az ezt követő kérdések: – Ismerte-e Macskaházy urat? Mióta? Látta-e már a zsidót életében? Mit tud felőle? stb. – a szakácsnét azon kellemetlen benyomásért, melyet kikérdeztetése alatt első pillanatban érzett, bőven kármentesíték. Ő azoknak vala egyike, kik Istentől nyert szónoki tehetségeiket el nem ássák; Katalin asszony beszélt reggeltől estig tisztán jószántából is; – ki várhatna most rövid feleleteket tőle, midőn neki talán életében először kötelességül tétetett, hogy beszéljen, s a főbíró őt különösen arra inté, hogy előadásában semmit el ne hagyjon. Katalin elmondott mindent, hol szolgált előbb, miként jött a házba, mi történt azóta, mikor veszett először össze a szakáccsal, miként csalatott meg ugyanezen zsidó által egy forint huszonnégy krajcárig, midőn mult vásárkor tizenkét rőf kék kartont hozatott magának Debrecenből. A jó asszony a szó szoros értelmében nem hagyott el semmit: ha tudós társaságunknak tagja volna, – mire, ha mindazok, kik a nyelvet mívelik, e címre alkalmasak, neki is nem kis hivatása van, – ez egy vallomás után parentációját lehetne írni.

Nyúzó rosszkedvűen jára fel s alá a szobában. Az esküdt, ki egy egész könyv írására magában hivatást nem érzett, félretette pennáját; a szakács mosolyogva néze majd az egyik, majd a másikra, mintha mondani akarná: nem volt-e igaza, midőn előre mondta, hogy ez asszony kikérdezése haszontalan?

– De végre, – mondá a főbíró, nem mérsékelhetve többé türelmetlenségét – mit akar az ifjasszony mindezzel? Gyóntatóatyának tart-e, vagy bolondjának, hogy egész életét kezdettől egész mostanig elmondja?

– Követem alássan, – szólt a szakácsné bámulva, hogy ily dolgok valakit nem érdekelhetnek – mikor a teins úr mondta, hogy ne hagyjak el semmit.

– Hogy ne hagyjon el semmit, mi a dologhoz tartozik, – szakítá félbe Nyúzó a szólót – ezek voltak szavaim.

– Igen, – folytatá a másik – de ha nevemért s állapotomért kérdeznek, s én azt mondom, hogy özvegy vagyok, akkor csak férjemet is meg kell nevezni, és hogy meddig éltünk egymással, s kérem alássan, azt is, hogy jól éltünk, s mikor halt meg, s mily betegségben, és –

– Jól van, jól, – vágott szavába a főbíró, belsőkép átkozva fecsegését; – de most mondja meg, ha lehet röviden s egyedül e kérdésre felelve: igaz-e, hogy mikor ez átkozott zsidót szakács úr a haldoklóhoz vezette, Macskaházy fejét rázta?

– Igaz bizony, – válaszolt a kérdezett, kihívó tekintetet vetve a szakácsra, – persze rázta fejét, és ha a teins úr még látta volna, miként rázta; mióta férjem halálos ágyánál voltam, – szegény ember, Isten nyugtassa, szakács volt –

– Tudjuk, tudjuk, – vága közbe a főbíró türelmetlenül – és vízi betegségben halt meg; de mondja meg, ifjasszony most csak azt, vajjon igaz-e, hogy szegény meghalt barátom, midőn szakács úr másodszor is ugyane kérdést intézte hozzá, ismét rázta fejét?

– Igen, és a teins urak nem is hinnék – folytatá az előbb – miképpen rázta fejét; amint mondom, éppen úgy, mint boldogult férjem, Isten nyugossza, az utolsó tizennégy nap és éjtszaka mindíg nála voltam –

– Ki tudja, talán már magán kívül is volt, – szólt közbe a szakács.

– Kicsoda? férjem magán kívül? – mondá az előbbi, – férjem magánál volt végső pillanatáig, nem tudott már szólni, szegény ember, nem is értette senki, csak én magam, de amit akart –

– Ki szólt itt férjéről? – vágott szavába Nyúzó – Isten nyugtassa, neki is elég baja lehetett a világon; csak az a kérdés: Macskaházy, mikor kérdezték s fejét rázta, nem volt-e magán kívül?

– Magán kívül? – kérdé a szakácsné; – követem alássan, azt csak oly bolond mondhatná – a tekintet, melyet a szakácsra vetett, mutatá, kit ért, – aki az embert, ha szólni nem tud, nem érti. Én férjemet, mikor a víz mellére jött s többé nem beszélhetett, végső pillanatig megértettem. Oly szomorú édes szemeket csinált rám, mintha csak úgy mondaná mint máskor: édes galambom, köszönöm. De hogy a fiskálishoz visszatérjek – tevé hozzá, szemeit törülve, midőn a főbíró türelmetlenségét észre vevé, – szegény, hogy lett volna magán kívül, hiszen mikor kérdezték, még szólt.

– Szólt? és mit? – kérdé kíváncsian a főbíró.

– Hát nem sokat, az igaz, – válaszolt az asszony – de világosan, mind akik jelen voltunk, hallottuk. Mikor szakács úr kérdezte: ki ölte meg? csak azt mondta: Tengelyi; azután mindjárt rájött a hörgés.

– Tengelyi?! – kiáltának a főbíró s esküdt elbámulva; majdnem egyszerre – ez különös!

– Miként is hallgatnak a teins urak ily haszontalan fecsegésre? – mondá a szakács türelmetlenül – ez asszony, csakhogy szólhasson, halálos ítélet alá hozná tulajdon apját.

– Haszontalan fecsegés, amit én mondok?! – kiáltott a szakácsné; – hát miért kérdez engem a teins főbíró úr? s miért írja fel esküdt úr azt, amit mondtam? Ha a teins főbíró úrnak terhére vagyok, nem bánom, én nem láttam, nem hallottam semmit; ha nem kérdeznek, én bizonyosan nem szóltam volna senkinek.

A főbíró alig juthatott szóhoz, hogy a szakácsot arra intse, miként a tanút ne zavarja; s emezt újra kérdezé: tisztán emlékezik-e, hogy Macskaházy csakugyan Tengelyit nevezte halála előtt?

– Hogyne emlékezném! – folytatá emez félbeszakadt beszédjét – mikor a fiskális, szegény tekintetes úr, csak oly tisztán szólt, mint mi most szólunk. Tengelyit mondott, az egész ház ott volt, valamennyien hallották.

– Azt nem is tagadja senki, – szólt közbe a szakács, ki minden intés mellett nem bírhatá magát hallgatásra – a kérdés csak az, mikor nevezte Tengelyi urat? miért nevezte? és itt én mondom –

– Akkor nevezte, mikor a zsidót ágyához vezették s azt kérdék tőle: ez ölte-e meg? – vágott szavába a szakácsné, ki a régi vitát újra megkezdve, mindíg inkább nekilelkesedett. – Először fejét rázta, azután Tengelyit hítta, azután –

– Nem úgy volt! – szakítá félbe a szakács a szólót – először nevezte Tengelyit, azután csak később rázta fejét.

– S én meg azt mondom, hogy először rázta fejét, azután nevezte Tengelyit, – kiáltott a másik – mind azt fogják mondani.

– S én az ellenkezőt mondom! – lármázott még hangosabban az előbbi – s aki nem úgy vall, az hazudik, ha száz esküvést tesz is le reá.

– Az egész házat felhíhatom tanúbizonyságul, – szólt ismét a főbíróhoz fordulva lángoló arccal az asszony.

– És én szinte felhíhatom tanúbizonyságul, – válaszolt a szakács.

– Az egésznek tisztába hozására – mondá végre a főbíró – alig is leend más mód, mint további tanúvallomások… s míg a hajdú kiküldetett, hogy a háznép közül azokat híja be, kik Macskaházy halálánál jelen voltak, a szakács és szakácsné tovább veszekedtek. Nyúzó Kenyházyt figyelmezteté, hogy jegyezze fel különösen, miként a szakácsné vallomása szerint Macskaházy, midőn halála előtt gyilkosa iránt megkérdeztetett, Tengelyit nevezte.

Ha a főbíró a többi tanúkat, kiket a hajdú a konyhában mind együtt talált, s kik vele most a szobába jöttek, csakugyan azért rendelte maga elébe, hogy a kérdésben levő pontot tisztába hozza, nem csalódott senki reménységében inkább, mint ő. Kettő helyett, az igaz, hat tanú álla most előtte, de közöttök az igazságnak azon szegény kritériumához sem juthatott, melyet a többségben keresünk, miután a kulcsár és mindenes most is a szakácsnéval, a szolgáló s pesztonka a szakáccsal tartva, egészen egyenlő voksokkal álltak egymás ellenében.

– Végre, – mondá a főbíró, miután e lármát egy ideig békességesen meghallgatá, vállát vonítva, – a dolog tökéletesen mindegy. Elébb rázta-e fejét Macskaházy, vagy később, ahhoz semmi közünk; fő dolog csak az, hogy mikor kérdezték: ki ölte meg? világosan a nótáriust nevezte, s erre nézve valamennyien megegyeznek. Ezt, reménylem, feljegyezted? – szólt Kenyházyhoz fordulva, ki még tovább írva, fejével intett.

A vitatkozók bámulva néztek egymásra; a szakácsné, kinek nem az vala szándoka, hogy Tengelyi ellen gyanút támasszon, s ki minden mellékgondolat nélkül egyedül azon állítását akará bebizonyítani, hogy az ügyvéd csakugyan elébb rázta fejét s később nevezte Tengelyit, most megijedve a főbíró szavain, elhallgatott; csak a szakács tarta meg elég lelki nyugalmat, hogy Nyúzót figyelmetessé tegye, miként ő ezen állításban soha meg nem egyezett, s most is azt mondja, hogy a haldokló Tengelyit ugyan nevezte, de nem akkor, mikor gyilkosa iránt kérdeztetett. Valamennyien helybenhagyólag integetének fejeikkel, főkép a szakácsné, ki mióta szavainak következését látta, csaknem sírva mondá, hogy ő szegény özvegy, s a nemzetes szakács úr bizonyosan jobban érti e dolgokat, hogy azonkívül a fiskális úr véres mellét látva úgy megijedt, hogy nem is tudta, mi történik körülötte. A főbíró azonban a szerencsétlen tanut, ki előbbi vallomását most minden módon visszahúzni akarta, azon figyelmeztetéssel némítá el, miként mi mondva van, az az esküdt által feljegyeztetett, s hogyha azokat, mik vallomásában Tengelyi ellen gyanút támasztanak, visszavonja vagy módosítja, majd meg fogja látni, mi történik vele azért, mert a bíróság előtt hazudni merészelt. Mire az asszony elrémülve a kályhához vonult, s csak nehéz sóhajokban könnyíté keblét, nehogy ismét valamit mondjon, mit később megbánna.

– Én nem tudom, – szólt azalatt a szakács, ki Tengelyinek egyik legfőbb tisztelője levén, mindazon hódolat mellett, mellyel a főbíró hivatal iránt viseltetett, Nyúzó utolsó szavain látszólag megindult – mindabban, amit a teins úr eddig hallott, mi ok volna a legkisebb gyanúra a nótárius ellen?

– Mi ok? – szólt a főbíró megvető tekintetet vetve a szólóra – azt semmiesetre nem szakács uram fogja megítélni; egyébiránt úgy hiszem, némi ok csak van; midőn ez az asszony s még két tanú világosan állítják, hogy Macskaházy haldokolva – pedig a halál pillanatában adott tanúsága annyit ér, mintha száz esküvel erősíttetnék – Tengelyit mondta gyilkosának.

– Én nem mondtam azt soha, – sóhajta a szakácsné, midőn a kályhától ismét előre jött, – én csak azt mondtam, hogy a fiskális elébb rázta fejét, azután szólt; soha nem juthatott volna eszembe, hogy Tengelyi úr az által gyanúba jöhet.

– Hiszen végre igaz, – mondá a szakács elég szárazan, mert nemes ember létére a módot, melyen Nyúzó hozzá szólt, rossz néven vevé, – gyanúja lehet akinek tetszik, s az is igaz, hogy engem kérdezni nem fognak: csak azt gondolom, hol gyilkosságról van szó, ily ember ellen, mint Tengelyi uram, minden bolond beszéd után gyanakodni nem lehet.

– De nem mondta-e szakács úr maga, – kérdé éles hangján a főbíró, – hogy Macskaházy a nótáriust nevezte?

– És ez teljesen igaz, válaszolt a másik, – de éppen nem csudálatos, miután Macskaházy úr Tengelyivel egész életén át összeköttetésekben volt. Sokan hiszik, hogy a nótáriussal nem bánt úgy, mint kellett volna; még tegnap is erősen összeszólalkoztak, – ki tudja, a fiskális utolsó pillanatban nem szállt-e magába?

– Ugyan úgy-e! hát még tegnap este erősen összeszólalkoztak? írd fel ezt is Bandi! – mondá esküdtjéhez a főbíró. – Igazság! ők ketten egész éltökön át halálos ellenségeskedésben voltak egymással. És hát azt mondja szakács úr, még tegnap este erősen összevesztek?

A szakács nem tagadhatta ennek valóságát; a többiek szinte bizonyíták ezen állítását; a szakácsné pedig, ki azt hivé, hogy Tengelyinek azáltal használhat, mindazon nagyításokkal beszélé el a jegyző s ügyvéd között történteket, melyekkel azok a faluban elbeszéltettek.

– Különös, igen különös! – mondá Nyúzó esküdtjéhez fordulva. – A nótárius Macskaházyval összevesz s a legszörnyebb fenyegetésekkel válik el tőle. Amint a szakácsné mondja, a nótárius azt esküvé, hogy szegény barátom az ő kezei által fog meghalni, – s azután mindjárt reá ugyanazon éjtszaka emezt meggyilkolva találják szobájában. Reménylem, ezt kiemelted, Bandi? – szóla esküdtjéhez fordulva, mély gondolkozás kifejezésére kényszerítve arcát, nehogy az öröm meglátszassék, melyet amiatt érzett, hogy Tengelyit bajba keverheti.

A szakács szólni akart, de midőn látta, hogy Nyúzó reá éppen nem figyel, félhalkan csak azt jegyzé meg az esküdtnek, hogy ha a fiskálist nem a zsidó, hanem más valaki ölte meg, ő nem tudja, a zsidó mit kereshetett a kályhalyukban; mire a főbíró, a helyett, hogy felelne, azon kérdéssel fordult a zsidóhoz: kik voltak e gonosztette elkövetésére tanácsadói, segítői vagy biztatói? – Mert hogy a tettet magát senki más, mint te, alávaló kutya, el nem követte, – tevé hozzá mérgesen, – arról kétség sincs. Vallj igazán! úgy is látod, hogy cimboráidnak már nyomán vagyunk; ha tétovázás nélkül megnevezed, talán segíthetsz magadon. Ha még egy perccel tovább tagadsz; – itt a főbíró nem monda többet, de jobb kezén, melynek éppen tenyerét mutatta, a zsidó chiromantia nélkül annyira olvashatá jövőjét, hogy mintegy ösztönszerűleg vállát felvonva egyik arcát rejté el, s amit valamennyien előreláttak, kétségen kívül bekövetkezik, ha kocsizörgés éppen e pillanatban a főbírót az ablakhoz nem csábítja.

Az alispán, ki, amint tudjuk, az előbbi napot közel jószágán tölté, mihelyt a házában történt gyilkolásról hírt vett, nejével s leányával azonnal Tiszarétre indult, s vele majdnem egyszerre érkezett meg Serer, kiért a látlelet elkészítése végett még éjjel szekér küldetett. Etelkát kivéve, a többiek azonnal a vallatás színhelyére siettek, hol egy ideig mindenki, a háziurat s asszonyt fogadva, a rabot nyugodtan hagyá.

Az alispán s főkép neje mélyen meghatva látszának.

– Szörnyűség! – mondá Réty, midőn a főbírótól a történet részletes leírását meghallá, – ily gyilkosság s pedig tulajdon házamban, ennyi cseléd között; hallatlan merészség! Szegény feleségem, egészen oda van! már tegnap mintha sejdítette volna, hogy szerencsétlenség fog történni, soha úgy felgerjedve nem láttam.

– Ne beszélj olyakat, – szólt türelmetlenül Rétyné, s ajkai körül különös reszketés vala észrevehető – még végre holdkórosnak kiáltasz ki, ki mindent előre lát. Rosszul éreztem magamat, mint ma is, ez az egész.

A főbíró s esküdt kijelentették sajnálkozásukat. Serer azonnal az ütér után nyúlt; a zsidó arcán, kire az alispánné e pillanatban nézett, különös kifejezés vala látható, majdnem gúnyhoz hasonló, melyet azonban senki, figyelmet reá nem fordítva, észre nem vett.

– A gonosztettet – szólt ismét Réty – csak oly valaki követhette el, ki a házban jól ismeretes; a legkülönösebb az, hogy rablás, amint hallom, nem történt.

– Még nem tudjuk, – mondá Nyúzó, – a cselédek azt mondják, hogy a meggyilkoltnak óráját s tárcáját a szobában találták, bővebb vizsgálatot nem tevénk, miután Macskaházy a teins úr fiskálisa levén, gondoltuk, hogy talán irományok lehetnek holmijai között, melyek a családot érdeklik, s az ajtót, melyet a bírák bepecsételtek, zárva hagytuk, míg a teins úr visszajő, vagy eziránt valamit rendelni méltóztatik.

– Azt jól tették, – szólt közbe az alispánné élénken, – Macskaházy kezében mindenféle peres irományok voltak, melyek csak engem illettek. Magam fel fogok menni.

– Nagysád, – mondá kezét összecsapva Serer, – beteges állapotjában! hová gondol nagyságos asszonyom?

– Az az én dolgom, – válaszolt az alispánné szárazan.

– Bizony jobb lenne, ha nagysád nem megy fel – jegyzé meg most a szakács minden alázatossággal, – még a holttest is ott van, és –

– A holttest? – mondá Rétyné, nem titkolhatva el borzadását, – azt vigyék ki – tevé hozzá erőt véve magán, – majd azután felmegyek. Én legjobban tudom, hol szokta tartani írásait, s nem lehetek nyugodt, míg meg nem győztem magamat, hogy semmi el nem veszett.

Serer, az esküdttel s a cselédekkel, az alispánné kívánatának teljesítésére, eltávozott. Rétyné a legnagyobb felgerjedésben járá fel s alá a szobában.

– Legalább a gonosztevőt, – mondá Nyúzó Rétyhez, ki mély gondolatokba merülve, mellette állt, – hála Istennek! megkerítettük. Ezt a zsidót – tevé hozzá a rabra mutatva, – mindjárt a tett után a kályhalyukból húzták ki.

– Üveges Jancsi? – szólt fel az alispánné, egyszerre megállva, – az lehetetlen!… Tudom, hogy Macskaházy mindíg pártfogója volt és –

– Lelkem, – mondá Réty, – ez nem bizonyít semmit. Fájdalom, igenis sok példa van, hol ily alávaló teremtések éppen legnagyobb jóltevőjükön követték el gonosztetteiket.

– Annyival inkább, – vágott szavába a főbíró – minthogy minden kérdésen kívül áll, miként a zsidó ez esetben csak más bosszújának eszköze volt.

Az alispánné annyira elhalványult e pillanatban, hogy mind férje, mind Nyúzó egyszerre kérdék: rosszul érzi-e magát? Mire amaz csak azt kérdé: vajjon a zsidó megvallotta-e gonosztettét?

– Amit úgy szorosan véve vallásnak lehetne nevezni, – válaszolt a főbíró, – a zsidó még nem vallott semmit; azonban az legkisebb gondom. Kihozom én belőle, ha még oly makacs volna is; és a bűnjelek olyanok, hogy a tettesről kérdés sem lehet, – s itt Nyúzó nagy megelégedéssel elmondá mindazt, mi nézete szerint Tengelyit terhelé.

Alig képzelhetni a hatást, melyet a főbíró szavai mind az alispánra, mind nejére tettek. Amaz egyre rázta fejét s mondá, hogy Tengelyiről ily valamit feltenni nem lehet; ez egyszerre megnyugodva látszott s csak azt jegyzé meg, hogy miután Macskaházy s a jegyző között csakugyan halálos ellenségeskedés létezett, nem tudhatja senki, szenvedélyes ember, mint Tengelyi, mire vetemedhetik.

– Majd kihozzuk, – mondá Nyúzó önmegelégedéssel – én kifacsarom a zsidóból, ha még egyszer oly gazember volna is.

– Már ha így bánnak velem, – szólt emez, szemét az alispánnéra függesztve – én bizony megvallok mindent.

– Bánni veled? majd meglátod, hogy' bánnak veled, – mondá Nyúzó mérgesen, – ha szép szerivel nem szólsz, majd megismerkedtetünk a farkasgúzzsal.

– A nagyságos asszony – szólt a zsidó rimánkodó hangon, – régen ismer, mindíg becsületesen viseltem magamat; de a tekintetes úr úgy megkínoz, hogy végre inkább mindent magamra veszek. Hátul a hajdú ver, elől a főbíró úr maga mellbe lökdös s szakállomat tépi. Én akárkit belékeverek inkább a bajba, semhogy tovább ennyit szenvedjek.

Az alispánné a főbírót az ablakhoz hívá, s neki halkan mondá, hogy e zsidót csakugyan ártatlannak hiszi, s hogy jobbnak tartaná, ha vallatásánál semmi erőszakos eszközök nem használtatnának, Nyúzó, midőn lelkére esküdött, hogy a zsidó hazudik s hogy a lehetőségig nyájasan bánt vele eddig is, belsőkép nem győzé csudálni az egész Réty-család különös szeszélyét. –A fiatal – így szólt magában, míg az alispánt s nejét az ügyész szobájába követé, honnan a holttest azalatt kivitetett, – a cigányokat veszi pártfogása alá; az öregek, úgy látszik, a zsidókat pártolják; ha így megy, maholnap az igazság kiszolgáltatása lehetetlenné válik.

Midőn a szobába lépett, Rétyné nem titkolhatá el meghatását. A nagy vérfolt, mely a szobának egyik oldalán az asztal mellett látszott, közelében a még véres kés, mely a cselédek által ugyanazon helyre tétetett vissza, hol azt, midőn először beléptek, találák, a padozaton körülhányt irományok, minden a szörnyű tettre emlékeztetett, melynek e szoba tanúja volt; s az alispánné, midőn szemeit e tárgyakon körüljártatá, elborzadva állt meg az ajtó mellett. –Asszonyi gyengeség, semmi más! – mondá, midőn férje s Nyúzó meghatását észrevéve, őt kérék, hogy inkább menjen vissza; – ne féljetek, el fog mulni. Ki tehet róla? Macskaházy hív emberünk volt, még nem szoktam meg a gondolatot, hogy ily szörnyű módon kelle őt elvesztenünk. – S ezzel erőt véve magán, először az asztalfiókban, később az ügyvéd más szekrényeiben keresé az irományokat, melyekért ennyit tett, a nélkül, hogy eddig birtokukhoz jusson, s melyek közül most is csak azon néhány levelet találhatá, miket, mint olvasóim emlékezni fognak, Macskaházy meggyilkoltatása előtt külön tett.

Az alispánné jól tudva, hogy e néhány levél Vándory irományainak csak egy kis részét teszi, a legnagyobb türelmetlenséggel hánya fel mindent: hasztalan! s már hinni kezdé, hogy Macskaházy, a többit elégetve, csak e pár levelet tartá meg, mely arra, hogy velök a kívánt váltókat kicsikarja, elégséges vala, midőn férje s Nyúzó beszélgetése, kik addig minden a szobában talált tárgyakat megvizsgálták, figyelmét magára vonta.

– Amint mondom, teins uram – szólt Nyúzó, – e véres irományok, miket a földön találtunk, mind Tengelyié, a két levél ott az asztalon egyik tekintetes, másik nemzetes és vitézlő Tengelyi János úrhoz stb. szól, s itt éppen most találok a földön egy számadást félig véresen, mely egészen a nótárius kezével írott. Vilmának könyveket, nyolc forint, – tevé hozzá olvasva, – Erzsébetnek ruhára tíz; a munkásoknak stb. stb. méltóztassék maga általnézni.

– A dolog tagadhatatlan, – mondá Réty, midőn az írást, melyből Nyúzó olvasott, kezébe vevé – ez Tengelyi írása; de miként jöhetett ez ide?

– Már mi engem illet, – válaszolt Nyúzó sóhajtva, – azok után, miket a vallatásnál hallottam, én talán megmondhatnám.

– Lehetetlen! teljes lehetetlen! – mondá Réty, ki minden hibái mellett becsületesebb ember volt, semhogy a jegyzőről ily valamit feltehetne; – főbíró úr nem szólhat komolyan. Tudja, nem szeretem Tengelyit, nincs is okom rá; de minden emberek között, kiket ismerek, bizonyosan ő volna az utolsó, kiről ily valamit feltehetnék. Nem foghatom meg az egészt.

Rétyné, kinek e beszélgetés figyelmét vonta magára, jól érté az egésznek összefüggését. Miután tudta, hogy az irományok, melyek Tengelyi házától elraboltattak, Macskaházynál voltak, igen természetes, hogy a jegyzőhöz szóló egyes levelek s más irományok is itt találtattak; csak azt nem foghatá fel: ha Macskaházy, mint már hinni kezdé, a megtalált leveleken kívül a többi irományokat elégeté, miként történhetett, hogy szobájában Tengelyi egyes levelei elszórva találtattak? s pedig olyanok, melyek, a jegyzőt kivevén, senkire nézve fontossággal nem bírtak, s lelkén a gondolat villant át, nem raboltattak-e el mégis ez irományok – vagy maga Tengelyi, vagy felszólítására más által. E gondolatban az alispánnét még inkább megerősíté az, midőn hallá, hogy a zsidónál hamis kulcsok, de semmi elrabolt tárgyak nem találtattak. Ha az irományok akár a jegyző, akár más valaki által, kit ő erre felfogadott, raboltattak el – így gondolkozott tovább, mert hisz ritkán találkozik, ki rosszban más valakiről oly valamit feltenni nem akarna, mire magát késznek érezi: s így az alispánné is Tengelyit e tettnek elkövetésére nem tartá képtelennek, – a legbiztosabb mód, mely által ezen irományok ártalmatlanokká válnak, az, ha a jegyző ellen támadt gyanú mindinkább neveltetik. Tengelyi maga azt állítá, hogy irományai Macskaházynál vannak, s most, ha azok kezébe kerültek is, nem léphet fel velök, a nélkül, hogy az ellene támadt gyanut megerősítse.

E gondolatok után, melyek agyán pillanat alatt átvonultak, Rétyné el vala határozva magaviselete iránt; s midőn az asztalra tett véres irományok egyikét felvéve megnézé, azon meggyőződését mondá ki, hogy a dolgot mindenesetre szigorúan kell megvizsgálni, ha csak azért is, mert a gyilkossággal más valaki vádoltatik, s ő részéről a zsidót teljesen ártatlannak hiszi. – Meglehet, – tevé hozzá – hogy a semmirevaló lopni jött a házhoz, de ha rajta a vérnek nyomai nem látszottak, lehetetlen, hogy a gyilkolásban részt vett volna, hisz az egész szoba csupa vér.

– Megvizsgálni! – igen, – mondá Réty, ki a gondolaton, hogy az, ki ifjúságában egykor legjobb barátja vala, ily gonosztettel vádoltatik, annyira megindult, hogy e pillanatban az engedékenységről, melyet neje iránt máskor mutatott, megfeledkezett; – meg fogjuk vizsgálni, meg fogom vizsgálni magam, hogy az alávaló rágalom, mely Tengelyi ellen koholtatott, egész semmiségében tűnjék ki még ma.

– Bámulom e nem szokott lelkesedést, – szólt Rétyné halk, de keserű hangon, midőn Nyúzótól követve, férjével a lépcsőkön le ismét a szakács szobája felé ment; – nem volt eddig szokásodban Tengelyit ennyire pártolni.

– Ennyire pártolni, – válaszolt az alispán szintén halkan de a legnagyobb felgerjedésben, – úgy tartom, többet üldöztük ez embert, mint miért Isten előtt számolhatunk! – De mindennek megvannak határai. Ez embert, ki egykor barátom volt, ki évekig házamban élt, s ki mindent összevéve, nem vétett ellenünk semmit, mit mi bőven vissza nem fizettünk, oly bűnnel vádolni, mely főbejáró büntetést von maga után, – ez több, mint hogy nyugodtan eltűrhetném.

Az alispánné, látva, hogy férje nincs oly hangulatban, hogy vele e tárgy iránt tovább szólhatna, csak azt jegyzé meg, hogy az egésznél rágalomról szó sem lehet, s hogy részéről maga sem kíván egyebet, minthogy a bűnjelek, melyek eddig mind Tengelyi ellen mutatnak, máskép magyaráztathassanak meg. Mire az alispán, ki azalatt a szakács szobájába lépett, csak azzal felelt, hogy ebbeli kívánata bizonyosan teljesedni fog.

Serer s az esküdt a látlelettől már e szobába visszatértek s fel s alá járva, a sebek nagyságáról szóltak, melyeket a sebész – megtudva, hogy a gyilkosság csak egy szegény zsidó által követtetett el – természet szerint éppoly előreláthatólag halálosaknak talált, mint megfordítva oly esetekben, hol a vádlott előkelő volt, tagadhatatlanul be szokta bizonyítani, hogy az agyonütött nem sebei, hanem egy e pillanatban bekövetkezett gutaütés, vagy más valami belső baj miatt halt meg. – A rab, s mellette a hajdú előbbi helyökön álltak, s az előbbi nyugtalan tekintetet vetve maga körül, a legnagyobb felgerjedésben várá a pillanatot, melyben kikérdeztetése folytattatni fog.

Az alispán még egyszer behívatá a cselédeket, s miután őket vallomásuk következéseire inté, még egyszer kérdé Macskaházy halálának körülményeiről. A szakácsné sírva fakadt, de nem tagadhatá, hogy neki csakugyan úgy látszott, mintha a teins fiskális úr akkor nevezte volna Tengelyit, mikor a szakács őt gyilkosa iránt kérdezé, de hogy bizonyosan csalódott, s hogy ő ostoba asszony, ki mindent csak félig ért. Szintúgy vallott a kulcsár és mindenes, s habár a többiek is előbbi ellenkező vallomásuknál megmaradtak, nem tagadta senki, hogy a haldokló, midőn a zsidó elébe vezettetett, fejét rázta, s az egész idő alatt Tengelyi nevén kívül semmit sem mondott, úgy mint az is valamannyiök által bizonyíttatott, hogy az ügyész, meggyilkoltatása előtti estén, a jegyzővel keményen összeszólalkozott, s általa bottal űzetett ki házából.

– De hisz a zsidónak mindent tudni kell, – szólt az alispán, ki mély gondolatokba merülve, a szobában egy ideig fel s alá járt. – A kályhalyukban találták, azt nem tagadhatja; ha nem is vett volna részt a gyilkolásban, neki mindent hallani kellett. Semmirevaló! – szólt a zsidóhoz fordulva, – mit kerestél rejtekedben?

– Lopni jöttél, nemde, gazember? – szólt közbe, látszólag a legnagyobb felgerjedésben, Rétyné, – tagadd, ha merészeled, miután még a hamis kulcsokat is nálad találták.

A zsidó, ki régen észrevette, hogy a gyanú Tengelyi ellen fordul, felfogta az adott intést, s térdre borulva megvallá, hogy csakugyan lopási szándékkal jött. – A nagyságos kisasszonynak sok mindenféle drágaságai vannak – szóla rimánkodva, – minap, mikor az ablakokat javítottam, láttam meg. Szegény szerencsétlen ember vagyok s azt gondoltam, ha ezeknek csak egy részét szerezhetem meg, segítek magamon. A kisasszony nem volt idehaza, – kérem tekintetes nagyságos uraim, csak most könyörüljenek rajtam, nem teszem soha többé, becsületes ember leszek!

– Figura! – vágott szavába, gúnyosan mosolyogva, a főbíró, – most persze azt akarná, hogy csak tolvajnak tartsuk, mert ha a gyilkosság sülne ki reá, felakasztanák, de azért mégis bizonyos, hogy része volt az ölésben is.

– De ugyan kérem, – rimánkodott a zsidó még mindíg térdepelve – már miként lett volna részem benne? Hisz a fiskális maga tízszer is intett fejével, hogy nem én öltem meg; azután ily gyenge ember, mint én, oly erős urat, mint Macskaházy, hogy is ölhetné meg!?

– No már zsidó, – mondá Nyúzó, – keress más mentséget, Macskaházy erejéről most hallok először szólni életemben.

– Igen, kérem alássan, – folytatá a rab, könyörgő hangon, – de ha az ember valakit meg akar gyilkolni, így fegyver nélkül, mint engem találtak, csak nem megy oda!

– Egy nagy konyhakést találtunk a kályhában, – vágott szavába a szakács.

– Biz én nem tudtam, hogy az ott van, – sóhajtott a rab, – talán a házhoz való s valaki ott felejtette.

– Persze a házhoz való! – szólt közbe ismét a szakács. – Tegnapelőtt loptad a konyhában.

– De kérem alássan, – folytatá igazolását a zsidó, – hát az a kés, melyet ott találtak, véres volt-e és ha a fiskális urat én öltem volna meg a késsel, nem lettem-e volna véres én is?

A kulcsár itt megjegyzé, hogy a zsidók nagy mesterek, csak a minap egy olyan volt a háznál, – így szól – aki felíratta papirosra mindenki által nevét, s alig fordult meg az ember, s az írás elenyészett. Ki tudja, az üveges nem tanulta-e tőle meg e mesterséget? s pedig tudvalevő dolog, hogy vérfoltokat könnyebben moshatni ki akármily tentánál!

Ez okoskodás, az esküdtet s szakácsnét kivéve, senkire nagy hatást nem tett, s az alispán maga elismeré, hogy a vérmennyiség után, melyet Macskaházy vesztett, csakugyan alig foghatni meg, gyilkosa hogy' maradhatott volna vérfoltok nélkül. De – tevé hozzá, a zsidóhoz fordulva – ha nem te ölted is meg, azt nem tagadhatod, hogy a kályhalyukban voltál? Neked mindent hallani kellett, neked a gyilkost ismerni kell.

– Persze hallottam, – mondá a zsidó sóhajtva – mindent kezdettől végig; még most is borzadok, ha eszembe jut!… Tízszer segítségére akartam menni a szegény úrnak, de először féltem, azután meggondoltam, ha ott találnak, s ha valahogy baj történt, még rám fogják.

– S hát mit hallottál? – vágott szavába élénken az alispánné – te legjobban mondhatod, csakugyan Tengelyi volt-e? mint, úgy látszik, a főbíró gyanítja, – tevé hozzá magát mintegy kiigazítva, midőn a tekintetet látá, melyet férje e kérdésnél reá vetett.

– Ha valahogy azt hiszed, – szólt az alispán szintén a zsidóhoz fordulva, – hogy más becsületes embert gyanúba keverve magadon segítesz, úgy csalódol. Akármit mondasz, a főgyanú rajtad marad.

A zsidó sokkal okosabb vala, semhogy ily viszonyok között Tengelyit egyenesen vádolná s mást mondana, mint hogy a gyilkos tettetett hangon szólt, s hogy csak azt hallá, miként bizonyos írásokat kért vissza. – Tengelyi urat is hallottam egy párszor nevezni, – tevé hozzá félénken, – de, amint mondom, a gyilkost én nem ismertem meg. Azok, akik űzőbe vették, talán legjobban megmondhatják.

Ferkó kocsis, ki eddig csak mint néző veve részt a vallatásban, midőn most az alispán által azoknak körülményes elmondására szólíttatott fel, miket tapasztalt, nem kis zavarodással vakará fejét. Vannak emberek, kik mindent, mi kötelességökhöz nem tartozik, határtalan buzgósággal teljesítenek; ezekhez tartozott Ferkó is. Midőn a házban lárma támadt, ő volt az első, ki a béressel – kivel éppen beszélgetett – a zsiványt űzőbe vevé, habár az istálló, melyben egy gyertyát égve hagyott, százszor kigyúlna azalatt. De mikor üldözése oly egészen más eredményhez vezetett, mint gondolá, s mikor a helyett, hogy a gyilkost megfogja, nyomról-nyomra Tengelyi házáig jött s végre a jegyzőt magát látá; az élénkség, melyet az egész üldözés alatt mutatott, egyszerre megszűnt, s benne csak azon gondolat támadt: nem lenne-e jobb, ha semmit nem látott volna? – Benne, min bámulnunk nem lehet, a jegyző ellen csakugyan gyanú támadt; de akár azon félelem, mely a szegényebbet oly országban, hol, mint nálunk, személyes bátorsága a törvény által tökéletesen biztosítva nincs, tartóztat, hogy valami hatalmasabb ellen fellépjen; akár az, hogy Macskaházynak halálát oly nagy szerencsétlenségnek nem tartá, mely végett a jegyzőt, kinek ő maga is köszönettel tartozott, háborgatni érdemes volna: Ferkó egyszersmind elhatározá, hogy semmit, mi által a jegyzőre gyanú háramolnék, mondani nem fog, s miután e határozata legjobb barátja, azaz Peti cigány által helybenhagyatott, csak úgy adá elé egész kalandját, mintha a gyilkost a Tisza partjáig kergetve, ott nyomát elvesztette, s azután társaival azért ment volna a jegyzőhöz, hogy neki az egészről jelentést tegyen.

A kocsis most is egészen így beszélé el a történteket, s kétségen kívül mindenki megnyugodott volna előadásában, ha a béres, ki szintén jelen volt, – s mint Ferkóval előre kicsinálta, mindenre nézve vele tökéletesen egyet értett, csakhogy valami különöst mondva magát kitüntesse – a botról nem szól, melyet az úton találtak s mely a révésznél van. Midőn most a révész hivatott, minden Tengelyit terhelő körülmények egymás után kijöttek, s az egész annyival gyanúsabbnak látszott, mennyivel inkább iparkodtak a kérdezettek – a révész nem kevésbbé Ferkónál, – hogy a gyanút a jegyzőről elhárítsák.

– De hát a bot, amelyről szóltok, – mondá Nyúzó, kinek vonásain a vizsgálat ezen eredményénél a legnagyobb megelégedés látszott, – hol van?

– Hát kérem – válaszolt a révész – a botot, mikor a Tiszától Tengelyi úr házához mentünk, ott az út közepén találtuk, szemlátomást ott feküdt.

– De hol van? – kérdé ismét Nyúzó élénken.

– Hát kérem minden alázatossággal, – felelt az előbbi – kinn a konyhában hagytam, csak bottal a teins főbíró úr elébe nem jöhetek!

– Hozza be kend mindjárt! – parancsolá a főbíró, s a révész kimenve, pár perc után egy fekete pálcával jött be, melynek gombját rézfokos képezé. Ha tündér egyszerre pálcájával nyúlt volna a társaság közé, alig idézhetett volna elé nagyobb hatást, mint a révész, ki most e botot a főbírónak átadá. Nyúzó diadal-ragyogó képpel átadá azt az alispánnak, ki összecsapva kezét, mintegy elmeredve bámulatában állt, míg Rétyné néhány halk szót válta az esküdttel, s a szakács mintegy akaratlanul felsóhajta: – Ez Tengelyi úr botja! – A révész s minden jelenlevők elbámulva álltak.

– Kendtek meg fognak esküdni, – szólt most Nyúzó a révész s kocsishoz fordulva, – hogy ez ugyanazon bot, melyet tegnap találtak.

A révész, ki százszor elátkozá belsőkép önmagát, hogy a fokost nem dobta inkább a Tiszába, minden alázatossággal csak az jegyzé meg, hogy a bot ugyan bizonyosan az, melyet találtak, de hogy sem ő, sem pajtásai egy szóval sem mondták, hogy e botot a gyilkos vesztette el; miután a fokost Tengelyi kertje közelében találták, igen valószínű, hogy azt a jegyző aznap elvesztette. Mire Nyúzó a szólót csak arra figyelmezteté, hogy akkorra tartsa beszédét, ha kérdeztetik; s minden jelenlevőket azon intéssel külde ki a szobából, hogy senki a legszigorúbb büntetés alatt az udvart elhagyni ne merészelje.

A cselédek egymásután szomorúan kimentek, a rab elvezettetett, s a szobában csak Réty nejével, az esküdt s szolgabírája maradtak.

– Mit mondtam? – szólt végre emez Rétyhez fordulva – a dolog, úgy hiszem, világos!

– Nem lehet kétség! – mondá Rétyné, újra az asztalra tett fokost nézve – százszor láttam e botot Tengelyi kezében; s rezén nevének első betűi állnak: T. J., szörnyűség!

– Én nem tudom, – mondá Réty a legnagyobb felgerjedésben, – a bűnjelek mind Tengelyi ellen mutatnak, de belsőmben van valami, mi nekem azt mondja, hogy lehetetlen!

– De kérem a teins urat, – szólt Nyúzó, ujjain előszámítva gyanújának egyes okait, – Tengelyi tegnap Macskaházyval összevész s bosszút esküszik. Ma éjjel az utóbbit meggyilkolják. Midőn a haldoklót kérdezik: ki ölte meg? Tengelyit nevezi. A zsidó, kiről most magam is hinni kezdem, hogy csakugyan lopásért jött, hallja, hogy a gyilkos Macskaházytól Tengelyi elrabolt irományait követeli. A kocsis a gonosztevőt mindjárt tette után űzőbe veszi s nyomát a Tisza partján egy pillanatra elveszti, de midőn a révésszel tovább keres, nyomról-nyomra a jegyző szobájáig ér, kit éjfélkor még felöltözve, egészen sárosan, s a legnagyobb felgerjedésben talál. Macskaházy szobájában Tengelyihez szóló leveleket s más irományokat találunk összevérezve – s most e bot. Volt-e valaha ennyi bűnjel együtt?

– Megengedem, – válaszolt az alispán fejét rázva – de mindez Tengelyi jelleme ellenében, melyet harminc év óta ismerek, előttem nem bír bizonyító erővel.

– Már ez sok! – szólt Rétyné éles hangon, – úgy látszik, megint a nótárius testi-lelki barátjává váltál.

– Én nem váltam barátjává, – mondá az alispán komolyan, – de ily dolgot soha nem fogok hinni felőle.

– Szolgálni fogok bővebb bizonyságokkal, – válaszolt Nyúzó, – mindjárt házához megyek, s ott vallatom őt s háznépét.

– De meggondolta-e főbíró úr, hogy – szólt az alispán, midőn neje által azon megjegyzéssel szakíttatott félbe, hogy Nyúzónak igazsága van, máskép a bűnjelek elenyésztethetnek.

– De Tengelyi nemes ember, – mondá ismét Réty.

– Nemes embernek mondja magát, – pótolá az alispánné – és a gyűlésen elhatároztatott, hogy míg nemességét be nem bizonyítja, mint nemtelennel fogtok vele bánni. Menjen csak a teins úr mindjárt házához, – tevé hozzá Nyúzóhoz fordulva, – ha ide vezettetné, az egész falu összeszalad, s ki tudja, a jegyző talán mégis ártatlan, nem akarnám megszégyeníteni.

Nyúzó esküdtjével kezet csókolva távozott, s a szobában csak az alispán maradt nejével.

– Hát valóban hiszed – szólt az első, nejét kezénél fogva, komolyan, – hogy Tengelyi ily tettre képes volna?

– S miért ne? – kérdé az asszony, szemét férjére függesztve.

– De Tengelyi egész eddigi élete, Tengelyi jelleme, melyet szintúgy ismersz, mint enmagam.

– Én Tengelyiről csak egyet tudok, – monda az alispánné éles hangon, – azt, hogy ellenségem; s ne félj, erről nem fogok megfeledkezni! – S ezzel Rétyné férjét magára hagyá.

Réty szívét borzadás tölté el, midőn az asszony lelkét egész meztelenségében látva, eszébe jutott, hogy eddig egész életét e szívtelen teremtés kívánata szerint irányozá, ki még ily pillanatban sem tud megbocsátani. – És ha Tengelyi csakugyan e szörnyű tettre vetemedett volna, – így gondolt magában, – mi az, mi őt arra majdnem kényszeríté, mi más, mint azon üldözések, melyeket alávaló gyengeségemben megengedtem? S miért? Oh, ha a mult hatalmunkban volna, vagy valaha gondolhatám, hogy mind ennek ily véghez kell vezetni!… De legalább most eleget teszek kötelességemnek. Nyúzó, ki régen észrevette, hogy ha Tengelyit sérti, nőmnek kedves szolgálatot tesz, a szerencsétlen ellen használni fogja hivatalának egész szigorúságát; – én magam leszek ez egyszer pártolója! – És az alispán e szándékkal azonnal a jegyző házához sietett.