Azoknak megértésére, mik Macskaházy meggyilkoltatása után történtek, még egyszer azon este eseményeihez kell visszatérnünk, melyen a szerencsétlen ügyészt Tengelyi házában utólszor láttuk. A jegyző családja, melyhez most Ákos is tartozott, Vándoryval, ki évek óta majdnem minden estét e házban töltött, barátságos beszélgetés közt ült együtt Erzsébet szobájában, míg Tengelyi maga a másikban leveleket írt.
Írás között a jegyző figyelmét gyenge kocogás vonta magára, mely ablakán hallatszott. Felnézett, s miután senkit nem látott, tovább folytatá munkáját… miután azonban e nesz még kétszer ismételtetett, felkelt s felnyitá ablakát… Ismét nem látva senkit, türelmetlenül kérdezé, ki által háborgattatik? s már be akará zárni ablakát, midőn egy kis levélke dobatott a szobába, s léptek hallatszottak, melyekkel valaki a fal mellett, a nélkül, hogy láttatnék vagy szólna, a sötétben távozott.
– Mi lehet ez? – szólt a jegyző, midőn ablakát betéve, a levélkét a földről felvevé s vele asztalához ment; – talán csak nem fenyegetés? Mióta itt lakom, nem volt eset – s sem én, sem a község bosszúra okot nem adtunk –
A levélke, melynek a jegyző mindenekelőtt külsejét vizsgálá meg, goromba papírra volt írva, mint összedörzsölt állapotából gyanítani lehetett, olyanra, mely már több szolgálatot látott; pecsétnyomó helyett krajcár használtatott, – a felírás nemzetes Tengelyi nótárius uramhoz szólt – s a jegyző, midőn a pecsétet feltöré, nem kis meglepetésére ezeket olvasá:
„Én a nemzetes úrnak örök háladatossággal tartozom. Az emberek azt mondják, hogy az írásokat én raboltam el házából, de alávaló gazság ilyeneket mondani. – A rabló az üveges zsidó volt, kit a vicispán fiskálisa bírt rá, – én csak a zsidótól vettem el; de mindezt hosszú elbeszélni. Jőjjön a nemzetes úr ma éjjel a nagy nyárfához, mely mindjárt a rév mellett áll, nem elébb, mint tizenegy órakor – éjfélig az írásokat mind kezébe visszahozom, ha életembe kerülne is, – hisz a nemzetes úr tulajdon házában tartotta feleségemet s gyermekimet. Az Istenért, jőjjön bizonyosan. – Ne féljen tőlem, habár zsivány vagyok is, életemet adnám nótárius úr háznépeért, – és ha ma nem jő, nem tudom, kinek adjam az írásokat, – még éjjel át kell mennem a Tiszán, a faluba jőni nem merek. Azután még azt is instálom minden alázatossággal, ne szóljon senkinek az egész dologról, és csak maga jőjjön. Fejemre vérpénzt tett a vármegye, – ha tudják, hogy itt járok, halál fia vagyok. Egészen a nemzetes úr kezébe adom magamat.
Viola.”
E sorok, melyeknek átolvasása, a gyakorlatlan kéz s itt-ott rendkívüli ortográfia miatt, Tengelyinek némi fáradságába került, a becsületes jegyzőt nem kis nyugtalanságba ejtették. Mit tegyen? Ha a zsivány meghívását nem követi, az irományok hihetőkép örökre elvesznek. Viola, ha egyszer a megyét elhagyja, őrizkedni fog attól, hogy visszatérjen, s inkább eldobja e reá nézve haszontalan papirokat, csakhogy bűnjelekül ne használtathassanak ellene; és ha elmegy – ha ő, egyike azoknak, kiket a törvény fenntartása leginkább illet, zsivánnyal titkon összejő, a nélkül, hogy arról jelentést tenne, – mily világot vethet ez reá, miután már az is, hogy Viola feleségét s gyermekeit házába felvevé, ellenségei által azon vádra használtatott, hogy gonosztevőkkel cimboraságban áll. Másnak talán az jutott volna eszébe, hogy hivatalos kötelességeit saját érdekével úgy egyesítheti, ha ahelyett, hogy maga menne a találkozás helyére, több embert visz magával, s a zsiványt elfogatván, egyszersmind a nála talált irományokat magához veszi. E gondolat azonban nem fért jelleméhez, s ha a világ boldogsága ígértetett volna díjul – ő erre képtelen vala. Előtte csak a két fentebbi lehetőség állt, s kötelességének érzete s az apai szeretet között habozva, a legnagyobb felgerjedésben járt fel s alá szobájában, majd arra, hogy a zsivány meghívását követni fogja, majd az ellenkezőre határozva magát; s midőn Erzsébet a szobába jött, hogy őt a vacsorához hívja, mind ő, mind a többiek, nem csudálkozhattak eléggé nyugtalanságán, mely még a cselédeknek s Liptáknénak is feltűnt. A levélkéről, melyet, hogy más kézbe ne jőjjön, elégetett, senki mitsem tudott. Ha Erzsébet, vagy más valaki, a mellékszobában hallotta volna is, hogy Tengelyinél kocogtak, s hogy ablakát felnyitá: a kisbírák néha tízszer eljöttek napjában, s a nélkül, hogy a házba lépnének, ablakánál kérdeztek egyet-mást, s így a dolog közönségesebb vala, sem hogy valakinek feltűnhetett s Tengelyinek rossz kedve egészen a Macskaházy által okozott bosszúságnak tulajdoníttatott.
Vacsora végével Vándory Ákossal elment, Tengelyi pedig nejének s gyermekeinek jó éjtszakát kívánva, azon ürügy alatt, hogy még írnia kell, szobájába zárkózott, s miután helyzetét még egyszer átgondolá, arra határozta magát, hogy a zsiványt fel fogja keresni. – Viola ittlétéről jelentést nem tehetek semmi esetre, – így gondolá magában – ily alávalóságot nem kívánhat senki tőlem! S ugyan miben sérteném meg hivatalos kötelességemet, ha gyermekeim kedveért jogaim visszaszerzésére mindent elkövetek!? Ha irományaim csakugyan nála vannak, annyival jobb; ha nem, legalább azon szemrehányástól mentem meg magamat, hogy valamit elmulasztottam, mi által sajátomhoz juthattam volna. Hogy e lépésem valaki által megtudassék, arra nincs valószínűség, s végre mitől féljek, ha lelkiismeretem semmivel nem vádol?
Már tizenegyhez közelgett, midőn a jegyző ily gondolatok között házát halkan elhagyá, s kertjén keresztül a Tisza partjához ért. – Esős novemberi éj vala, az égen nem látszott egy csillag sem, a tájon setétség terült el, s Tengelyinek egész tájismeretére vala szüksége, hogy a keskeny úton, mely kertek között a mezőre vezetett, tovább ballagva, árokba ne essék. A faluban mindenki régen aludt, s Tengelyi a nélkül, hogy valakivel találkoznék, ért a helyre, mely neki Viola által kijelöltetett.
Nyárban e hely a tiszaréti határ egyik legkellemesbike vala. Az óriási nyárfa messze elterjedő árnyéka alatt egy kis pázsitos hely terült el, melynek füve, a nap sugaraitól megőrizve, mindig szépen zöldelt, ha a júliusi forróság az egész határt már kopárrá égette is. E helyet három oldalról sűrű bokrok s néhány alacsonyabb fa, a negyedikről a Tisza nyugodt tükre környezé, melyre a nagy fának egyes ágai kinyúltak. Tengelyi sok órát töltött e fa alatt barátjával, ki ily alkalommal nem egyszer mondá, hogy szebb helyet a Tisza mentében csakugyan nem találhatni, s hogy ha a Török-domb nem lenne is, e fa maga Tiszarétet már a kellemes lakhelyek sorába állítaná. Most e hely szomorú s elhagyottnak látszott, a fa alatti tért száraz levelek takarták. Fenn a lombtalan ágak között süvöltve zúgott át az éjszaki szél, míg a Tisza habokat vetve csapdosá a partot. A jegyző, bundájába burkolva, nyugtalanul járt fel s alá, időről-időre, ha a bokrokban valami nesz hallatszott, megállva, s midőn magát meggyőzé, hogy senki sem jő, ismét tovább folytatva kedvetlen sétálását, vagy a révészházhoz fordítva szemét, mely tőle csak mintegy kétszáz lépésnyire lehetett, s melynek ajtaján a konyhában még égő tűz kis fénykört terjeszte el.
Majdnem egy fél óra mult így, s Tengelyi már hinni kezdé, hogy Viola megbánta vagy nem teljesítheti feltételét, midőn azoknak kiáltásai, kik a zsiványt Macskaházy meggyilkolása után űzőbe vevék, hozzá jutottak.
Tengelyi embereket hallva, kik gyilkost, rablót kiáltva, hozzá közelítének, s meggyőződve, hogy Viola valahogy megismertetett s űzőbe vétetett, nehogy e gyanus helyen találtassék, sebes léptekkel visszavonult a falu felé.
Kevés perccel, miután Tengelyi e helyet elhagyá, egy csomó írást kezében tartva, Viola tört keresztül a bokrokon. A zsivány egy pillanatig megállt, s körültekintett; miután látá, hogy a jegyző nincs többé itt, s hátul a bokrokhoz közel üldözőinek kiáltásait hallá, egy a parton álló kis sajkába veté magát, s erős lökéssel eltávozva a parttól, evezni kezdett.
– Itt van! itt kell lennie! – kiáltott a kocsis, ki noha lámpása elaludt, a zsiványt idáig soha szeme elől el nem veszté. Társai, kik szinte így valának meggyőződve, iszonyú lármával keresék a gonosztevőt a bokrok között, úgy hogy a mindig tovább távozó evező ütései nem vétettek általok észre, s a zajra a révész két fiával kunyhójából a fához sietett.
– Mi a baj, Ferkó? – kiáltott a révész, midőn az égő darab fa világításánál, melyet szövétnekként magával hozott, az uraság kocsisára ismert; – talán ellopták lovadat?
– Nem, nem! – mondá emez, lámpását meggyujtva, – megölték fiskálisunkat; mi idáig kergettük a gyilkost, s itt a bokrok alatt tűnt el. Csak éppen most láttam, – itt kell lennie; segítsen kend keresni.
– Mi a manó! – válaszolt a révész elbámulva, – a fiskálist megölték? – No, nem nagy kár érte; de ha kendtek a gyilkost keresik s azt csakugyan idáig kergették, az nincs többé itt, – éppen most, mielőtt kendtek jöttek, hallottam valakit innen sebesen a falu felé menni; úgy-e, Andris, te is hallottad?
– Az lesz, bizonyosan az, csak utána! – kiáltott a kocsis, nem is várva a fiúnak feleletét, s követve a többiektől, a falu felé sietett ugyanazon úton, melyen Tengelyi csak imént ment hazafelé.
– Szemlátomást meglátszik, hogy erre ment, – szólt a révész, midőn a nagy sárban alig követhetve fiatalabb társait, csak hogy sietésöket mérsékelje, figyelmöket az útra irányozá. – Ni, még a nyomokat is meglátni, – ez mind friss nyom, – még a víz is meglátszik, amint minden lépésnél körülfeccsent.
– És ez mi itt? – mondá a kocsis lehajolva s valamit a földről felvéve. – Bot, és pedig úrias bot, rézcsákánnyal, – ezt talán most lopta s itt vesztette. Csak utána! e nyomon tovább; bizonyosan a kertek között bujt el. – S az egész csapat a kocsis után, ki lámpájával mindig a nyomot követé, a jegyző kert kerítéséhez ért.
– Mi az ördög! – szólt a kocsis, ki a kerítés ajtajánál pár lépéssel tovább menve, egyszerre lámpásával megállt, – itt nem látni több nyomot!
A többiek, kezéből kivéve a lámpást, szinte megnézték az utat. A friss nyom, melyet eddig követtek, eltűnt. – Szemlátomást nem látni semmi nyomot! – mondá a révész, – csak talán a föld nem nyelte el? ott hátul a kerítés ajtajánál még láttam.
– Talán a kerítés megé bujt, – szólt a kocsis egy kissé gondolkozva; – maradjanak kendtek itt, én átmászok s megnézem, – hátha itt találjuk –
– Hagyja el kend, még főbe ütik, – mondá a révész, Ferkót visszatartóztatva, ki már félig átmászott s kit egy a többiek közül követni akart, – mi közünk van ahhoz, hogy a fiskálist megölték? Bár tavaly vitte volna el az ördög, nem kellene most százötven forintot fizetnem esztendőnkint. – De a kocsis, kit bizonyosan nem Macskaházynak szeretete bírt arra, hogy gyilkosát üldözze, anélkül, hogy ez ildomos tanácsra hallgatna, a legnagyobb figyelemmel végigment a kerítésen s azon meggyőződéssel tért vissza, hogy a gonosztevőnek nyoma elveszett. Már ismét vissza akara menni, midőn a révész egyik fia, aki addig az ajtó mellett állt, észrevevé, hogy a kertnek a házhoz vezető útján szintén nyomok látszanak. A kocsis lámpásával odafutott, a többiek, kik azalatt az ajtót megpróbálva, azt nyitva találák, szintén bementek, s mindenki világosan látá a nyomot, melyet eddig követtek, s mely egyenesen a házhoz vezetett.
– A nótárius házában van; ott van talán a fészer alatt, – mondá a kocsis, ki mint minden ember, ha valami után erősen fáradott, bár az reá nézve tökéletesen közönyös legyen, most mindent inkább tűrt volna, minthogy egész fáradtságát meghiusulva lássa; – jerünk be, ott megtaláljuk.
– Már hová gondol kend! – szólt a révész a már indulót visszatartva; – nótárius uram házánál a zsiványt csak nem fogja keresni?
– És miért nem? – válaszolt a másik; – nem tudja-e, hogy e háznál már több zsivány is megfordult? Úrfinkat is itt lőtték meg.
– De kend szemlátomást elfelejti, hogy Tengelyi uram háza nemes kúria, – mondá a másik.
– Bánom is én! – szólt az előbbi továbbmenve, – mikor Violát kerestük, akkor is feldúltuk e házat, pedig maga a szolgabíró vezetett.
– Igen, de azok urak voltak, – mondá a révész, – minket ebrúdon dobnak ki.
– Majd meglátjuk! – én a nagyságos asszony libériás kocsisa vagyok, s szeretném látni, mily nótárius dobna engem ki házából! – S ezzel Ferkó, anélkül hogy magát többé feltartatná, két társával, ki vele a kastélyból jött, egyenesen az udvarba ment, míg a révész fiaival valamit mormogva fogai között, miként nem ártana, ha e büszke cselédeket egyszer jól megvernék, hátrább maradt.
De bármi nagy volt is a kocsis bátorsága, midőn Tengelyi, ki csak imént jött haza, s még le sem vetkezett, a zajra, melyet hallott, egyszerre szobájából az udvarra lépett s erős hanggal kérdezé: mit akarnak itt? Ferkó meghökkenve első pillanatban szótalanul állt, s csak később mondhatá el, hogy Macskaházyt megölték, s hogy gyilkosának nyomait követve jöttek idáig.
Nem fogom leírni az érzeményt, mely a jegyző keblét e pillanatban eltölté. – Viola levelére emlékezve, nem lehete kétségben, hogy az ügyész e szerencsétlen által gyilkoltatott meg, valószínűleg azért, hogy az irományokat tőle elvegye, – s Tengelyi borzadott e gondolatnál, hogy a gyilkosságnak, habár tudatlanul, ő vala indoka. A kocsis és társai minden míveletlenségök mellett észrevevék a hatást, melyet e hír Tengelyire tett, s bámulva néztek egymásra, míg a jegyző, kinek kezében a gyertya reszketett, miután magán erőt vett, egyes kérdéseket tett a gyilkosság elkövetésének módjáról s idejéről.
– Utána jöttünk, – mondá a kocsis, majd Tengelyinek bokáig sáros csizmáit nézve, majd társaihoz fordulva a legnagyobb zavarban, – a Tisza partjáig előttem szaladt, világosan láttam, onnan nyomán jövünk.
– Azaz, követem alássan, – mondá a révész, – hogy szemlátomást nyomon jöttünk, az olyan igaz, minthogy itt vagyok; de hogy éppen a zsivány nyoma volt-e? azt biz én nem tudom; és én a többieknek itt mondtam is, hogy ne jöjjenek be, mert tudom, hogy a ház kúria, de –
– Kend bolond! – mondá Tengelyi a legnagyobb felgerjedésben, – ha azt hiszik, hogy a gyilkos házamban van, kutassanak fel mindent, hogy egy hely ne maradjon vizsgálat nélkül.
A lármára lassanként a ház többi lakói is felkeltek. Erzsébet Vilmával sietve felöltöztek, s Tengelyi, lámpással elől, szobáról-szobára, a padra s istállóba ment el követőivel, míg valamennyien meggyőződtek, hogy semmi idegen a háznál nincs. Tengelyihez azalatt a bíró jött, hogy őt a kastélyba hívja, s a jegyző a többiekkel elment.
– Látta kend, – szólt a kocsis, ki a révésszel hátrább maradt, s a többieket követé, – miként reszketett a nótárius, mikor hallotta, hogy a fiskálist megölték?
– Hát hogyne láttam volna! – mondá emez, – hisz csak van szemem!
– És azután csizmája bokáig sáros volt, – folytatá az előbbi.
– Nagy csuda, ily időben! – válaszolt a révész, bámulva Ferkó furcsa beszédeit.
– Bizony Isten, ha nem ismerném a nótáriust tíz esztendő óta, én –
– Talán csak nem hiszi, hogy a fiskálist ez ölte meg? – vágott szavába az előbbi, megállva.
– Én bizony, mert a házban mást nem találtunk, azt hinném bátyám – mondá a kocsis halkan társához.
– Megbolondult-e kend? – kérdé a révész, s ezzel mindketten gondolataikba mélyedve, szó nélkül mentek egymás mellett.