Az utolsó fejezetben leírt estét követő napon Réty házában külsőleg minden ismét szokott rendjében folyt. Az alispán arcán talán mélyebb gondoknak kifejezése vala észrevehető, mint máskor, s Etelkát elhagyta szokott vidámsága; de mindenki munkája után járt, s Ákos neve csak a cselédházban említtetett, hol, mióta az úrfi s öreg huszárja elmentek, senki sem fáradott ki dicséretökben. Hisz a szeretet megszerzésére, mint tudjuk, nincs biztosabb mód, mintha távozásunk, vagy éppen halálunk által biztosítjuk kedves barátinkat s szomszédainkat, hogy velünk végső ítélet előtt találkozni nem fognak. Szinte kár, hogy mindennapi életünk között néha nem jut eszünkbe, miként nagy útra készülünk valamennyien, s a nap talán közel van, melyen örökre el fogunk válni, meglehet, ezáltal engedékenyebbekké válnánk egymás iránt. Az alispánné halványabb vala, mint egyébkor, de ő is, úgy látszott, megnyugvék helyzetében, s habár a nyájas mosolygás, mellyel Macskaházynak kézcsókolását fogadá, egy kissé feszültebb volt, mint közönségesen, ezt az ügyvéden kívül, ki emberek előtt szokott alázatosságát vette fel, senki nem vette észre. Rétyné azok közé tartozott, kik bármiként hevüljenek fel, soha helyzetökről s céljaikról megfelejtkezni nem szoktak. Voltak pillanatok, melyekben szenvedélye kitört, de ez hasonló volt az éjhez, melyben az eget villám hasítja át, s mi rémülve látjuk, mily vészfellegek tornyosulnak a sötétben; s alig tekintheténk e kebelnek titkaiba egy percig, arca ismét hidegen mosolygva áll előttünk, mint máskor. Macskaházy sokkal inkább ismeré Rétynét, semhogy színlelt nyugalmában bízna, főkép miután mult este indulatának kitörését látta, s szobaleányától hallá, hogy az alispánné egész éjjel le sem feküdt, hanem fel s alá járva szobájában, reggel felé az ablakokat oly erősen csapta fel, hogy kettő eltört, mi benső nyugodtsága jelének alig vala tekinthető. Az ügyvéd a legnagyobb vigyázattal kémlelé tehát minden mozdulatát, de mint mondám, semmi sem vala észrevehető, s csak a szobaleánynak tűnt fel, hogy az alispánné, a helyett, hogy a törött ablakokat a zsidóhoz vitetné, őt magát rendelte mindjárt reggel magához, s mi még csudálatosabb, az egész idő alatt, melyet a zsidó munkájánál töltött, nemcsak maga a szobában maradt, de nem is emelte szavát szidásra csak egyszer sem, mely rendkívüli történet azonban gyengélkedésének tulajdoníttatott, Rétyné eznap többször panaszkodván, hogy rosszul érzi magát.
Harmadnap Rétyné férjével és leányával egy szomszéd jószágra indult, s Macskaházy maga maradt a házban.
Az ügyvéd rendkívül nyugtalannak érzé magát. – Ez asszony, – szólt magában, midőn a kocsi a kapun kigördült, s ő mély gondolatokba merülve szobájába visszatért – bosszút forral ellenem. Bizonyosan valami kész terve van, mely iránt magával tisztába jött, nem lenne máskép oly nyugodt. Ha szidna s lármáznék, nem bánnám; e keserű nyájasságra nem voltam elkészülve. De ugyan min törheti fejét? – Macskaházy átgondolt minden lehetőséget, s neki úgy látszott, hogy az alispánné semmit ellene nem tehet a nélkül, hogy önmagát meg ne rontsa. – De végre nem történhetik-e mindamellett, hogy bosszúvágyának önbiztosságát feláldozza? – így gondolt magában – sőt ha ezt teszi, nem valószínű-e, hogy az egésznek végre is csak én leszek áldozatja? Nem voltam-e én az, ki a rablásban egyenes részt vett? s miként bizonyítsam be Rétyné cimboraságát? Viola ki tudja mikor kerül elé, a zsidó mindent tagadni fog, s egy bűnvád alatt álló ügyvédnek szava fog-e tekintetbe vétetni a hatalmas alispánné ellen? Pártfogóról kell gondoskodnom, – szólt magában, nagy léptekkel fel s alá járva szobájában, – az egész világ gyűlöl, s egy ember, legyen a legokosabb, annyiak ellen nem tarthatja fel magát. De miként?
Átgondolva helyzetét, Macskaházy előtt két út nyílt. Az első, ha az alispánné kegyeit újra megnyeri, mire a legbiztosabb módnak az látszott, ha Ákos házasságát megakadályoztatja. A második, ha Ákosnak kedvét keresi, – s miért ne volna ez lehetséges s pedig a nélkül, hogy magának legkisebbet ártson? Ha a váltók kezeibe adatnak, – így folytatá gondolatait – ő Vándory írásaiból néhány darabot visszatarthat; az alispánné nem ismeri a levelek számát, s azért nem veheti észre. Ezeket Tengelyi irományaival együtt, ő, Macskaházy, később átadja Ákosnak, s elbeszéli a módot, melyen hozzájok jutott, s a részt, melyet mostohája az egészben vett. Ákos már nevének becsületeért sem fog szólni senkinek; Macskaházy vallomása ilymódon teljes hitelességgel bír, s Rétyné őrizkedni fog oly lépésektől, melyek inkább magának, mint neki ártanának.
Macskaházy teljesen megnyugtatva érzé magát e kilátás által, s mert azon emberek közé tartozott, kiknek azért sikerülnek tervei, mivel semmit ok nélkül elhalasztani nem szoktak, csak alkalmas pillanatot vára, hogy magát Tengelyiékkel érintkezésbe tegye. Mihelyt délután bizonyosságot szerzett magának, hogy a jegyző Vándoryval s Ákossal sétálni ment, s hogy csak az asszonyokat fogja honn találni, Tengelyi házához vevé útját, – s odamenve még egyszer átgondolta szerepét s azzal bátorítá magát, hogy bármi kellemetlen módon fogna a háznál fogadtatni, végre is csak asszonnyal leend dolga. Ily gondolatok között jött a házhoz. Halkan kocogott, s a szobába lépett.
Erzsébet és Vilma, kik egymás mellett ülve, asszonyi munkával foglalkoztak, bámulva néztek a belépőre, – s az előbbinek hangja, mellyel kérdé: minek köszönhetik e látogatást? nem vala a legbarátságosabbak egyike. Azonban Macskaházy annyi lelki nyugalommal mondá, miként csak tiszteletét kívánta tenni, hogy végre a háziasszony nem tehetett mást, mint széket ajánlani váratlan vendégének.
Macskaházy előre látta ezt, s azért választa oly pillanatot első látogatására, melyben az asszonnyal maga lehessen, mert sejdíté, hogy ha Tengelyit honn találja, mindazon szép dolgok elmondására, melyektől e családdal való kibékülését várá, alig leend alkalma, igen valószínű lévén, hogy a jegyző a beszélgetést Macskaházy kidobásával kezdi meg.
A beszélgetés eleinte az időjárás, a termés s más ehhez hasonló tárgyak körül forgott, s Erzsébet már hinni kezdé, hogy az ügyvéd minden különös ok nélkül, mint mondá, csak látogatni jött, midőn Vilma kiment s az egész más fordulatot vett.
– Jó, hogy e kedves gyermek kiment, – szólt, székét valamivel közelebb tolva Macskaházy, – nekem a nemzetes asszonnyal dolgom van, mely egész családját, ez angyali Vilmácskánkat is közelről érdekli, de melyet csak ily eszes s tapasztalt asszonynak mondhatok el, mint az, ki itt előttem ül.
E magasztalások úgy, mint az édeskés hang, melyen azok mondattak, nem tevék Erzsébetre azon hatást, melyre célozva voltak; azonban a jegyzőné, ki az ügyvéd által mégis oly valaminek tudásához reménylt juthatni, mi családját érdekelheté, erőt vőn magán s kéré, hogy szóljon tartózkodás nélkül.
– Édes Erzsébet asszonyom, – folytatá az előbbi, mennyire lehetett, érzékeny hangon, – engedje, hogy ismét e névvel éljek, mely egykor szívemnek oly kedves vala, s melynél ifjúságom emlékei támadnak fel előttem.
– Jobb lesz, teins fiskális uram, ha ilyenekkel felhagyunk, – mondá Tengelyiné türelmetlenül, – tudja, hogy azon időben is, melyről szól –
– Tudom, tudom! – sóhajtott Macskaházy, – hogy akkor is, midőn húsz és néhány év előtt szívemet s kezemet a nemzetes asszonynak ajánlottam, kérésem megvetéssel utasíttatott vissza, s a nyomor, melynek Tengelyi urammal elébe ment, elfogadhatóbbnak látszott, mint a nyugodt boldogság, melyet karjaim között találhatott volna, – pedig mennyi szenvedést nem kerülhettünk volna ki mindketten, ha az én kedves Erzsébetem akkor Tengelyi uramnak látszólag fényes tulajdonait, melyek végre is semmit a konyhára nem hoznak, kevésbé tiszteli!
– Ha fiskális úrnak beszéde van, főkép olyan, mely gyermekeimet illeti, ám szóljon! – válaszolt Erzsébet, ki felindulását, midőn férjéről így halla beszélni, el nem nyomhatá, – férjemről az én jelenlétemben hallgasson, vagy beszéljen úgy, mint ő érdemli.
– Ments meg Isten, – szólt az ügyvéd alázatosan, – hogy Tengelyi uramról valami sértőt mondani vagy csak gondolni akarnék. Én Tengelyi uramat tisztelem, s habár méltó okom volna neheztelésre, mert hisz ő az, ki által éltem főboldogságától, mely a nemzetes asszony birtokában állt, megfosztattam, és –
– Kérem a teins urat, – szakítá félbe a szólót, kire egy megvető tekintetet vetett Erzsébet, – hagyjunk fel e haszontalanságokkal. Ismerjük egymást. A tisztelet s szeretetnek, mellyel irántunk viseltetik, annyi tanúságaival bírunk, hogy valóban kár ez iránt csak egy szót is vesztenünk.
– Látom, – szólt az ügyvéd felsóhajtva, – hogy a nemzetes asszony szint azon tévedésben van, mint maga Tengelyi úr, mintha az utolsó kellemetlen történeteknek, melyek őt Porváron érték, én lennék oka, vagy előmozdítója. Nem veszem senkinek rossz néven, ki felőlem ekként szól; a jövő meg fogja mutatni e vádak egész alaptalanságát.
– Adja az ég, hogy úgy legyen! – mondá Erzsébet sóhajtva, – és bármennyi okunk legyen is panaszra az eddig történtekért, a teins fiskális úr legalább az én részemről legnagyobb háladatosságra számolhat, ha szegény gyermekem javára valamit tehet.
– Semmi háladatosság, édes Erzsébet asszonyom, – szóla neki melegülve az ügyész, – semmi háladatosság. Nincs forróbb kívánatom, mint hogy megmutassam, miként azon szeretet, melyet egykor éreztem, nem mult el a nélkül, hogy barátsággá ne váljék. Én tökéletesen megjutalmazva érzem magamat, ha ezt tettel bebizonyíthatom, s úgy hiszem, most alkalmam van reá.
Erzsébet nem győzé bámulni a szívességet, mellyel Macskaházy egyszerre szólt, s ámbár az egészben valami gazságot gyanított, minden tőle kitelhető nyájassággal mondá, hogy kétségen kívül a fiskális úrnak helyzetében s nagy befolyása mellett igen sok alkalmatossága lehet, melyben egy szegény falusi jegyző háznépén segíthet.
– Ne higgye a nemzetes asszony, – mondá az ügyvéd szerényen, – hogy befolyásom oly nagy, mint azt az emberek hirdetik. Sokan úgy beszélnek, mintha a Rétyék házában csak az történnék, mit én akarok. Mindent, mit az alispán vagy a kevély báróné tesz, rám fognak, s nem hiszi senki, mennyi ellenséget csinál ez nekem, – pedig Isten látja lelkemet, ha a házban az történnék, mit én akarok, a dolgok máskép mennének. De hagyjuk ezt, – tevé egy kis szünet után hozzá, – tagadni nem lehet, hogy a Rétyék házában mindemellett bizonyos befolyással bírok, s éppen ez által lehetek önöknek talán hasznára. Tengelyi úr ellen, amint hallom, nemességi per kezdetett?
A nyugodt mód, melyen e kérdés éppen azáltal tétetett, kit Erzsébet minden, férje ellen mozgásba hozott cselszövények főtervezőjének tartott, annyira meglepé őt, hogy nem felelt.
– És az irományok, melyekkel Tengelyi úr nemességét bebizonyíthatná, – folytatá a másik kérdéseit, – úgy hallám, mind elraboltattak?
– Úgy tartom, – válaszolt Erzsébet, ki elvégre mégis megsokallá az ügyvéd szemtelenségét, – Macskaházy úr ezt oly jól tudja, mint bárki más a világon.
– Értem a célzást, – szólt Macskaházy nyugodtan mosolyogva, – noha megvallom, rendkívülinek tartom, hogy e részben reám vettetik a gyanú, kire nézve – ha ily tett nem ellenkeznék is annyira jellememmel, hogy azt rólam, józanul feltenni nem is lehet – tökéletesen mindegy, bárkinek kezében vannak azon irományok, melyek e házból elraboltattak. Vagy mondja a nemzetes asszony maga, mily gondolható érdekem lehetne Tengelyi úr nemesleveleihez, holott semminemű atyafiságban vagy osztályi viszonyban nem állunk?
– Én mindezt nem értem, – mondá az asszony vállat vonítva, – csak azt tudom, mit férjem mond s amit Viola vallomásairól hallottam, s azok után –
– De kérem édes nemzetes asszonyom, – vága szavába az előbbi, – ha úgy volna, azt hiszi, ide jőnék én magam, ide tulajdon házukhoz? Hisz a világ legszemtelenebb emberének kellene lennem, sőt a legbolondabbnak, – tevé hozzá, midőn észrevevé, hogy az első lehetőség, melyet felállított, Erzsébet által nem tartatik annyira hihetetlennek, mint gondolá, – igen, a legbolondabbnak édes Erzsébet asszonyom, ha miután annyi bajnak teszem ki magamat, csak azért, hogy Tengelyi uramat kellemetlenségekbe keverjem, most ismét mindent elkövetnék, hogy e dolog kiegyenlíttessék s belőle házukra semmi baj ne következzék.
– A fiskális úr ennek eddig nem sok bizonyítványait adá – monda Tengelyiné szárazon.
– Az ég látja, – szólt Macskaházy szemeit felfelé emelve, – mi igazságtalan a nemzetes asszony irántam! Ha tudná, mennyit fáradtam, hogy azt, de nem tartozik a dologhoz, kit – e lépéstől visszatartóztassam, nem beszélne így. De amint mondom, én tettekkel akarom bebizonyítani barátságomat, s úgy hiszem, ezek után maga Tengelyi úr vissza fogja venni kemény ítéletét.
– Isten adja, hogy úgy legyen! – mondá Erzsébet, – részünkről mindíg a legnagyobb háladatosságra számolhat, és – tevé hozzá kissé büszkébben – talán ezentúl háladatosságunk bebizonyítása inkább fog hatalmunkban állni, mint eddig.
– Semmi háladatosság, – vágott szavába az ügyvéd, ki Erzsébet célzását megérté, – ne szóljon háladatosságról, bizony megsért, én tisztán barátságát kívánom. Az irományok tehát – tevé halkabban hozzá, kis szünet után, mely alatt körültekintve, magát arról győzé meg, hogy senki a szobában nincs, s székét Erzsébethez közelebb tolá – mondom, az irományok, melyek Tengelyi uramtól elraboltattak, amint a nemzetes asszony hiszi, olyanok, melyek által férje nemességét tökéletesen bebizonyíthatja?
– Minden kérdésen kívül, – válaszolt a kérdezett mindinkább bámulva Macskaházy különös magaviseletén.
– Hm, hm! – folytatá a másik mintegy magában – fontos irományok! A keresztelés nem szükségesebb az üdvösségre, mint Magyarországban a nemesség, hogy az ember becsülettel élhessen; s én igen felfoghatom a fájdalmat, melyet e veszteségen érzenek, főkép ha kis fioknak jövője jut eszökbe –
– Az Istenért, ne kínozzon! – szakítá félbe elmélkedéseit Tengelyiné, – ha valamit tud ez irományokról –
– De ugyan kérem a nemzetes asszonyt, – kérdé az előbbi, nem is figyelve a másik kérésére, – minden irományok raboltattak-e hát el, melyek által nemességöket bebizonyíthatták? nem maradt kezökben semmi oklevél?
– Semmi! – sóhajtott Erzsébet, – férjem, rendes ember létére, mind egy csomóban tartotta, s azt elvitték. Ha valamit tud felőlök, – tevé hozzá kérő hangon – ne tegye szerencsétlenné gyermekeimet. Ha valaha életemben megsértettem, az Istenre kérem, ne bosszúlja meg ez ártatlanokon!
Erzsébet gyűlölte s megveté Macskaházyt; de mihelyt azon meggyőződés támada benne, hogy ez ember gyermekeinek hasznára lehet, minden más tekintet háttérbe szorult s az anya összekulcsolt kezekkel könyörgött az előtt, kitől máskor undorral elfordult.
Macskaházy alig titkolhatá el örömét, midőn a hatást látá, melyet szavaival tett. – Hej, – szóla végre sóhajtva – ha tőlem függne! – Hígye el kedves Erzsébet asszonyom, csak tudnám, hol vannak az irományok, nem volna boldogabb ember, mint én! Ha szükség, gyalog elmennék utánok az ország végeig, nem lenne nyugtom, míg fel nem találtam.
– Hát nem tudja, hol vannak? – kérdé Tengelyiné bámulva.
– És miként tudnám én azt? – válaszolt a másik nyájasan, – csak gondolja meg édes Erzsébet asszonyom maga. Minden, mit Viola vallásánál a rablásról beszélt, koholmány. Bármi fontosak legyenek Tengelyi úr irományai tulajdon családjára nézve, az alispánnéra vagy magamra nézve azok tökéletesen közönyösek, s nem lehet feltenni, hogy valaki a legfontosabb ok nélkül oly veszélynek tenné ki magát, minővel a rangunkféle emberekre nézve az járna, ha rablókkal cimboraságra lépnének. A vád, mely ellenünk e tekintetben emeltetett, csak nevetséges lehet; s ugyan mi módon szerezhettem volna az említett irományokról tudomást magamnak?
– De ugyan mi által használhat a teins úr gyermekeimnek, – kérdezé ismét szárazabban Erzsébet, – ha nemességünk visszanyerésére semmit nem tehet?
– De ki mondta azt, hogy nemességök visszanyerésére semmit nem tehetek, sőt nem fogok tenni igen sokat? – válaszolt az ügyvéd mosolyogva. – Mi szükség ehhez az irományokra?
Tengelyiné, ki első pillanatban gúnynak vevé e szavakat, reá mereszté szemeit; Macskaházy mindíg mosolyogva tovább szólt. – Édes Erzsébet asszonyom Magyarországban él, de úgy látszik, nem igen tudja, mi történik körülötte. Ugyan ki hallotta valaha, hogy nemességet csak éppen irományok által lehet megszerezni vagy megtartani? – Igaz, ez is egy mód; néha adomány vagy nemeslevél által a felség is nemesít egyet-mást; de ez csak egy mód, s Isten mentsen meg, hogy ez lenne a legközönségesebb. Ha mindenkitől, ki kiváltsággal él, leveleit kérnék, inkább meggyérülne számunk, mint a mohácsi veszedelem után. Lássa, édes nemzetes asszonyom, van a nemesedésnek egy más, sokkal jobb s célszerűbb módja: – az usus. Újabb időben, hol mindennek magyar nevet csinálnak, törvényes szokásnak szokták nevezni, de ez a dolgot nem fejezi ki, miután ott, hol törvény van, az ususra szükség nincs, sőt az ususnak az főtulajdona, hogy oly valami szokást jelent, mely a törvényen nem alapszik, vagy éppen szokásban nem is volt. Például tegyük fel: a nemzetes asszonynak valami jószága van, nekem mellette egy kis darab földem. Minden esztendőben tovább megyek ekéimmel s egy darabot hozzá szántok, míg birtokom háromszor olyanná válik, mint egykor volt. A nemzetes asszony végre pert kezd. Én megmutatom, hogy ususom volt, hogy mindíg ennyire szoktam szántani és vetni. A nemzetes asszony mondja, hogy ez rossz szokás, mert a föld az övé. Mindegy, nekem ususom van, – s csak törvénypert kezdhet ellenem, az pedig száz esztendeig tart. Vagy teszem, közbirtokosok vagyunk, a jószágnak fele az enyim, a másik a nemzetes asszonyé. Én emberek emlékezetére mindíg juhokat tartottam, – a nemzetes asszony nem; végre maga is juhokat akarna tartani,… én nem engedem; ha nyája közös határunkra jő, elhajtom, s miért? mert ususom van.
– De mit használ mindez nekünk? – kérdé Tengelyiné türelmetlenül.
– Hát csak azt, – válaszolt a másik mosolyogva, hogy – mint minden egyéb, úgy a nemességi kiváltság nálunk Magyarországban leginkább usus által szereztetik meg, s ehhez nincs szükség irományokra.
– Nem értem, – mondá Erzsébet.
– Pedig igen természetes, – folytatá az ügyvéd oktatólag. – Teszem A. vagy B.-nek nincs egy darab irománya, mellyel nemességét bebizonyíthatná. Tegyük fel, talán ő maga is tudja, hogy nemtelen családból származott; de a megyében barátjai vannak, s ennek köszönheti, hogy reá adó soha kivetve nem volt, s az egész megye nemzetes vagy éppen tekintetes úrnak nevezé. Mármost, ha nemessége iránt valamely rosszakarója által kérdés támasztatik, nem volna-e szörnyű baj reá nézve, ha azt kellene bebizonyítania, hogy teszem, elődei a hazáért véröket ontva szereztek nemességet? – Ő e helyett azt mutatja meg, hogy soha a közterhekben részt nem vett, s nemessége mentve van! főkép ha még azt bizonyíthatja be, hogy valamely tisztújításnál megverték vagy ő vert meg valakit, nincs is, ki valóságos ususán kételkedni merne. Tudok esetet, hol valaki nemességi perbe keveredve csak azt mutatta meg, miként apja lólopásért többízben fogva volt és soha pálca-büntetésre nem ítéltetett, és az usus be volt bizonyítva. Higgye el nemzetes asszonyom, igen csalódik, ki azt hiszi, hogy a nemesség bebizonyítására irományok kívántatnak. Sok megyében minden tisztújításnál százakat csinálnak s oly jó nemeseket, mint bárki más a világon; csak barátok kellenek és –
– Igen, de vannak-e nekünk barátaink? – sóhajtott Tengelyiné.
– Vannak bizony, – szólt az előbbi tovább, fejével barátságosan integetve, – s pedig oly barátok, kik érdekökben mindent elkövetni készek, s ha éppen kívántatnék, még arra is tudnának akármennyi esküdt tanúkat találni, hogy Tengelyi uram egyenesen grófoktól származik. Maga az alispán –
– Az alispán mindent el fog követni ellenünk.
– A nemzetes asszony csalódik, – vága szavába az ügyvéd, – ha az alispán látni fogja a részt, melyet Tengelyi úr dolgaiban veszek, ő maga azon lesz, hogy a főügyész által kezdett per feledékenységbe menjen, vagy legalább kívánatunk szerint dőljön el. Réty úr ő nagysága magában véve igen jó szíves úri ember, s ha azon egy ok, mely a két ház között viszongásokra alkalmat adott, elmozdíttatnék, meg vagyok győződve, szintúgy szeretné Tengelyi urat most, mint egykor, mikor együtt a német egyetemet járták.
– Nem értem önt.
– Az egész viszongásnak oka – folytatá Macskaházy bizodalmas hangon, – azon szerelem, melyet az alispán fiánál a mi angyali kis Vilmácskánk iránt észrevett. Hígye el édes nemzetes asszonyom, semmi más, mint ez. Ha ez valami módon elmozdíttatik, minden rendében van. Ki tehet róla? a házasság, mint mondják földi mennyország! nem csuda, hogy mindenik, midőn belelépni készül, azt hiszi, hogy feljebb kell emelkednie, és az alispán – végre emberek vagyunk valamennyien –
– De nem tudja-e a fiskális úr, – kérdé Tengelyiné, ki most az ügyvéd szándékát gyanítani kezdé, élesebb hangon, – hogy ha az alispán úr neheztelésének csakugyan ez oka, ez elmozdíthatatlan? Ákos maga rendjében megkérte leányomat, s valamint Vilmám szeretetét, úgy tegnap óta megegyezésünket is bírja. – Érti-e ön? Férjem megegyezését is! Ha az alispán úr barátságának megszerzésére más módot nem tud, minthogy leányom boldogságát feláldozzam, akár ne is szóljunk tovább.
– De hát ki szól Vilma boldogsága feláldozásáról? – mondá Macskaházy szinte neheztelő hangon. – Hisz ez angyali teremtés szerencséje kinek fekszik inkább szívén, mint nekem? De vajjon, hát e kedves leány csak úgy lehet-e szerencsés, ha alispán fiához megy? – Erzsébet szólni akart, az ügyvéd folytatá. – Szép név s birtok, kétségen kívül jó dolgok; hígye el nemzetes asszonyom, senki nem tudja ezt jobban, mint én. Az embernek jól esik, ha leányát kastélyban, ha szép négylovas hintóban láthatja; de ez maga nem tesz még boldoggá senkit! Hisz voltak idők, hol maga is, nem mondom éppen ily gazdag, de legalább oly férjet találhatott volna, ki mellett minden házi gondoktól ment lehetett – és mégis Tengelyinek nyujtá kezét, és így –
– Ha fiskális úr azt hiszi, – szakítá félbe Tengelyiné a szólót, – hogy e házasságot azért kívánjuk, mivel Ákos gazdag: erősen csalódik; sőt adná az ég, hogy ő hozzánk hasonló sorsú lenne! legalább senki nem keserítené el leányom örömét; Isten úgyis egymásnak teremtette e két embert!
– Ne hígye édes nemzetes asszonyom; – válaszolt a másik, fejét csóválva. – Az Isten csak egyszer elegyedett házassági dolgokba; s miután az oly rosszul ütött ki, s Ádám neki teremtett feleségével együtt a paradicsomból elűzetett, azóta nem elegyedik a dolgokba. Mindenik magának keresi párját s rosszul cselekszik, ki nem magához hasonlót választ. Én részemről, ha leányom volna, soha magasabban álló vagy gazdag embernek nem adnám. Igaz, sok élvezetben részesíthetik nőiket, melyre azok szegényesebb háznál nem számolhatnak, – mindenféle kényelem, fényűzés, öröm, mit tudom én?! – de azt a való szerelmet, lássa édes Erzsébet asszonyom, – szólt az ügyész, hangját érzékennyé változtatva, – azt az igazi szerelmet, mint mi azt értjük, azt gazdag házban még sem lehet találni.
– Ákos kivételt képez, – mondá Erzsébet, ki beszéd között, mint asszonyok, sokszor elfeledé, hogy beszélni nem akart, – ő Vilmát imádja –
– Kérdésen kívül, – vága szavába Macskaházy nyájasan, – kit nem imád ő? Nincs érzékenyebb szív a világon! De lássa, az imádás, édes nemzetes asszonyom, igen különös dolog; az ember térdre borul, ég felé emeli kezét, félig magán kívül van és végre, ha imádságát elmondta: felkel és tovább megy.
Az embernek természete különös: nem hisz semmit oly erősen, hogy azon soha nem kételkednék, s ismét nem tart semmit annyira lehetetlennek, hogy azt néha nem hinné; főkép ha valamit igen kívánunk, vagy valamitől igen félünk, hajlandók vagyunk csudákat hinni valamennyien, – s noha Erzsébet Macskaházy egész aljasságát ismeré, a kétely, melyet Ákos szeretetéről kimondott, látszólag hatott reá, ámbár csak azt válaszolta, hogy ő Vilmának jegyesét ismeri, s ha nem becsülné őt, bizonyosan nem adta volna neki leányát.
– A nemzetes asszony jól teszi, ha Ákost tiszteli, – szólt helybenhagyólag integetve fejével az ügyvéd, – a világon nincs jobb s becsületesebb ember, mint ő. Hisz első gyermeksége óta ismerem, – hányszor táncoltattam térdeimen! – tulajdon fiamat nem szerethetném inkább. Hogy érzékeny, hogy szeretetében nem oly állandó, mint mi meglettebb korú emberek a fiatalságtól kívánjuk, ki veheti azt rossz néven? Lássa a nemzetes asszony, ily rangú fiatalembernél, minő Ákos, az csaknem lehetetlen.
– De én kívánom ezt! – szólt hévvel Tengelyiné. – Ha leányomat neki adom, én megkívánom, hogy mást ne szeressen.
– Az nem megy, – mondá Macskaházy mosolyogva, – ha Ákos hozzánk hasonló ember volna, a kívánat csak méltányos lenne; felsőbb körökben nevetséges. Mit mondana a világ hozzá, ha ily ember, mint ő, feleségén kívül nem udvarolna senkinek? Megszólnák!
– De Ákosról csak nem tud semmi rosszat? – kérdé Erzsébet mindíg élénkebben.
– Rosszat? Isten ments meg! – válaszolt a másik nyugodtan. – Semmit, mi legkisebbé ellene szólna. Ákosnak vannak szeretői, de –
– Szeretői! – kiálta a másik ijedten.
– Hát mi rossz volna ebben?
– Mi rossz?! – válaszolt Erzsébet, ki hevében egészen elfelejté, kivel szól. – Ha most, midőn leányomnak százszor mondá, hogy senki mást e világon nem szeret, szeretői lennének – hisz ez a legnagyobb alávalóság!
– De mikor már mondom, – szólt megnyugtató hangon az előbbi, – hogy ezt ily fiatal uraknál rossz néven venni nem lehet.
– De én rossz néven fogom venni, – vága közbe az előbbi, – inkább, minthogy ily valami történnék, készebb lennék –
– Édes nemzetes asszonyom, – szólt most Macskaházy ismét körültekintve s székét még valamivel közelebb vonva, – ismerem nézeteit, s azért becsületes ember lévén, ki sorsában a legnagyobb részt veszi, kénytelen vagyok azon meggyőződésemet kifejezni, hogy Ákos a nemzetes asszony kívánatainak soha megfelelni nem fog. Jó, becsületes, elmés fiatalember, de mint mondám, hívséget, állandó szeretetet követelni tőle képtelenség! Ha vejében ezt keresi, – tevé hozzá halkabban, Erzsébet kezét fogva, minden tőle kitelhető nyájassággal – én ismernék egyet.
Erzsébet bámulva néze reá.
– Igen, kedves Erzsébet asszonyom, – folytatá Macskaházy mindíg melegebben, – én ismerek egyet, kinek hívsége minden próbát megáll, kinek állandósága tántoríthatlan. Embert, ki talán külső fényből leányának kevesebbet nyujthat Ákosnál, de kinek karjai között Vilma mindazon csendes boldogságot fel fogja találhatni, melynek egész becsét a nemzetes asszony annyira tudja méltányolni. Én magam, kedves Erzsébet asszonyom, – tevé hozzá, kérdő tekintetet vetve a mellette ülőre, ki bámulatában szót nem talált, – kész vagyok Ákos helyét elfoglalni.
– A fiskális úr?! – szólt kezét összecsapva végre Tengelyiné.
– És miért ne? – folytatá a másik mindíg nyájasabban. – Való, nem vagyok oly ifjú, mint akkor voltam, midőn kezemet a nemzetes asszonynak ajánlám; de nem vagyok vén, – mondhatom, legjobb koromban, – azonkívül helyzetem megjavult, s becsületes ellátás helyett, mit akkor ígérhettem, most szép vagyont hozok nőmnek. – Százötvenezer forintnál többre megy szerzeményem. Ha Vilma feleségem: Tengelyi nemességéről kérdés sem tétetik többé, sőt talán Rétyék részéről még valami inscriptiót is reménylhetnék. Sokkal józanabb vagyok, semhogy azokat, mik Ákossal történtek, rossz néven venném és –
Macskaházy, ki a közte s Vilma között kötendő házasság hasznait felszámolva, a hatást, melyet szavai Tengelyinére tettek, nem is vette észre, a legnagyobb meglepetéssel hallgatott el, midőn Erzsébet, egyszerre felugorva székéről, az ajtó felé mutatva, szenvedélyesen kiálta, hogy hagyja el házát tüstént.
Az ügyvéd szólni akart. Az érzemény, mellyel ez ildomos férfiú Vilma iránt viseltetett, mint olvasóim tudják, a nyugodtabbak közé tartozott. A gondolat, hogy a megye egyik legszebb leányát feleségül veszi, nem vala kellemetlen előtte, főkép ha azáltal egyszersmind egyéb terveit elősegítheti; ha ez azonban nem sikerülne, Macskaházy más utat fog választani, s nem valószínű, hogy ezért sok szívfájdalmakat érzene. A szerelem – hogy e tárgyról, mely éppen azért hasonlíttatik oly különböző dolgokhoz, mert csaknem annyiféle, mint azok, kik róla szólnak, én is hasonlattal éljek – nem mindenkinek Pegasus, mely által magát elragadtatni engedi. Vannak emberek, kik azt jól betanított paripa vagy éppen kocsilóként használják, melyen magokat s holmijokat oda vontatják, hová tetszik, s Macskaházy ezek közé tartozott.
Ha Tengelyiné szólni hagyja, ő kétségen kívül visszavonja vagy legalább teljes megelégedésre magyarázza ki szavait; de a jegyzőné nem volt oly kedélyállapotban, hogy neki erre időt engedjen. A gondolat, hogy ezen ember rágalmait, noha alávalóságát ismeré, egy pillanatig elhivé, hogy Ákosban, ha csak egy percig is, kételkedett: annyira felindítá a máskép nyugodt asszonyt, hogy az ügyvéd minden iparkodása mellett szóhoz nem jöhetett, s már menni akart, más alkalomra hagyva az egésznek kiegyenlítését, mikor az ajtó megnyílt s nem kis rémülésére Tengelyi maga lépett a szobába.
– Mit akar az úr itt? – szólt a jegyző, homlokát komoly ráncokba szedve.
Macskaházy felelni akart, de Tengelyiné felmenté e fáradságtól, midőn előadását oly kifejezésekkel fűszerezve, melyekre az ügyvédet érdemesnek tartá, a történteket férjének elmondá. Szavainak valósága ellen nem lehete kifogása senkinek, azon egy kivétellel, hogy mindent az alispánné meghagyásának tulajdoníta, noha ez egyszer, mint tudjuk, Macskaházy egészen önfeje szerint indult.
– Takarodjék mindjárt – s szemtelen pofáját e házban ne lássam többé! – Ezek voltak az egyedüli szavak, miket a jegyző Macskaházynak mondott, s ámbár mindent elkövetett, hogy magát mérsékelje, ki a hangot, melyen e szavak mondattak, hallá, sejdítheté belső felgerjedését. Éppen e mérséklet azonban tévedésbe hozá Macskaházyt, s midőn a helyett, hogy távoznék, tettét magyarázgatni kezdé, s barátságáról, mellyel az egész család iránt viseltetik, szólt: Tengelyinek haragja nem ismert többé határokat, s maga Erzsébet megijedt, midőn férjének állapotát látá.
– El házamból tüstént! el semmirekellő! – kiáltott Tengelyi, – ha nem akarod, hogy kidobjalak.
– De kérem, édes nemzetes uram, – szólt a másik nyugtatólag, – méltóztassék engem kihallgatni; úgy tartom, az ajánlat, melyet tettem, nem olyan, mely által e bánásmódot megérdemeltem; ha Vilma –
– Ne nevezd, – szakítá félbe a jegyző, – ne merészelj felőle szólni, alávaló! Te, leányom férje? te rabló, zsivány, söpredéke az emberi nemnek!
A lármára Vilmán s Liptáknén kívül, kik a szobába jöttek, több általmenő az ablakoknál állt meg s kíváncsian benézett. Macskaházy, ki e tanuk által biztosítva gondolá magát, hogy megveretni nem fog, s egyszersmind érzé, hogy ha e bánásmódot nyugodtan eltűri, egész tekintélye elvész: most egyszerre magasabb hangon kezde beszélni.
– Ami sok, sok! – mondá rikácsoló hangján. – Nótárius úr meg fogja bánni szavait.
– Megbánni! megbánni!! – kiáltott Tengelyi mindíg nagyobb indulatban.
– Igen, igen, édes nótárius uram, – folytatá a másik gúnyolva, – meg látszik feledkezni, hogy nem nemesember többé, ha! ha! ha!
– Gazságodra emlékeztetsz? – kiálta az előbbi botját emelve, míg karját neje s leánya alig bírták visszatartani.
– S habár magamat megalázva, leányát nőül kértem, nem kellene soha megfeledkezni a különbségről, mely köztünk létezik.
– Igen, különbség, azon különbség, mely becsületes ember s gonosztevő között létezik. Hagyjatok! – kiálta nejéhez fordulva, ki kezét még mindig visszatartá. – Macskaházy jól kiszámítá a pillanatot, melyen túl maradása veszélyessé válhatnék, s még egy pár fenyegetést mondva, éppen akkor érte el az ajtót, mikor a háziúr megszabadulva, botjával utána rohant.
– Ez az ember még kezeim által hal meg! – szólt Tengelyi, midőn az udvarról, hová az elsiető ügyvédet követte, Vándory által, ki éppen a házhoz jött, szobájába kísértetett, s a jegyző fáradtan felindulása után egy székre veté magát, s alig nyerheté vissza nyugalmát, noha a többiek s később Ákos, ki Vándory után eljött, nem egyszer mondák, miként ez alávaló nem is érdemli, hogy becsületes ember miatta csak egy percig is felinduljon.