A sebekről, melyeket keblünkben szerelem okozott, sokat beszélünk; de nem igazságtalanság-e, hogy e szerelem gyógyító hatalmáról nem emlékezünk meg panaszaink között; hogy elfelejtjük, miként az érzelem, mely annyi kínok kútforrása lehet, szívünket egyszersmind a világ más csapásai ellen megedzi, midőn reánk új, előbb nem ismert fájdalmakat áraszt, azoktól őriz meg, melyeket egyébként tűrnénk? Nem tapasztalá a szerelem e gyógyerejét senki inkább, mint Ákos, ki elűzve apai házától, megfosztva fényes kilátásaitól, melyekről csak fájdalommal mondhatunk le, mégis szerelme által a föld legboldogabb emberének érzé magát.
Vándory, mihelyt vendégét lakába vezette, elment Tengelyihez. A jegyző, egy távolabb lakó barátjától, kivel helyzetét tanácsot kérve közlé, csak az előbbi nap késő este érkezett haza, s éppen Kislakra készült, hogy Violával szóljon, midőn a rab megszökéséről hírt vett. Olvasóim képzelhetik a fájdalmat, mellyel magát a reménytől, hogy irományairól valami bizonyost halljon, újra megfosztva látá, főkép miután az, mit Kislakon hallott, gyanuját a Rétyek ellen még inkább megerősíté. Vándory szelíd biztatásai azonban félig-meddig megnyugtaták kedélyét, s egy majdnem félórai beszélgetésnek, mely alatt a lelkész barátjának elmondá azt is, hogy Ákos apai házától kitiltatott – eredménye az volt, hogy Tengelyi megígéré, miként részéről leánya választásának többé akadályokat tenni nem fog. Mire Vándory örömragyogó szemekkel megölelve barátját, Ákoshoz sietett s őt magával hozá.
Mennyire hatott a jegyző határozatának megváltoztatására barátjának szónoklata, vagy azon meggyőződés, hogy a történtek után Vilmának jövőjét csak úgy biztosíthatja, ha az Ákos nejévé válik; vagy végre Vilma maga, kinek minden tekintete egy ellenállhatlan könyörgésként emelkedett apjához: nem fogom elhatározni; bizonyos csak az, hogy midőn Ákos Vándoryval a házhoz jött, a jegyző melegen szorítá az ifjú kezét, s midőn ez, védelmére csak véghetlen szerelmét hozva fel, a multért engedelmet kért, sokkal hamarébb teljesíté e kérést, mint azt közönséges szigorúságától reményleni lehetett.
– Végre, – mondá, miután Ákost leányához vezetve szobájába visszatért, (az érzelmeket, melyekkel a hölgy az ifjút fogadta, leírni szép olvasónőimre bízom, kik azokon éltökben vagy már átmentek, vagy bizonyára egyszer átmenendenek) – végre, – mondá – mit tegyünk? Szeretik egymást, s úgy látszik, maga a sors így akarta.
– Régen mondom, – válaszolt Vándory mosolyogva, – csak nem akartad hinni, e két ember együvé való.
– Bár igazad legyen! én más véleményben voltam, – szólt Tengelyi komolyan. – Ha a szabadságról lemondunk, legalább egyenlőséget kell érte becserélni, hogy magunkat boldogoknak érezhessük, s a szerelem könnyen elfárad, ha szüntelen felemelkednie vagy leereszkednie kell a tárgyhoz, melyet körülfogott. Én lányomnak más, hozzá külső helyzetben is hasonló férjet kívántam, kívántam olyat, kinek karjai között soha eszébe ne jusson, miként kínos még kedvesünktől is szerfelett sokat elfogadni, mit hasonló adományokkal nem viszonozhatunk; de a sors máskép akarta, s valamint meghiúsítá kívánataimat, úgy a jövő által, reménylem, meg fogja hazudtolni okoskodásimat. Ákos becsületes ember, olyan, ki szegény s most nemtelenné vált fiamnak talán pártját foghatja. Vilmának híre csak ha Réty nejévé válik, állíttathatik helyre, s képzelhetni, miket fog az alispánné elkövetni, hogy jó nevében gázoljon, képtelenség volna e házasságot tovább akadályoztatni, bármennyire ellenkezik is az elveimmel.
– Engedj meg, barátom, – szóla fejét csóválva Vándory, – elveid egészen hibásak. Valakit vagyonaért tisztelni balgaság; de vajjon az, ki valaki iránt csak birtokáért igazságtalan, kevesebbet hibázik-e? Az emberek becse önmagában fekszik.
– Kétségen kívül, – vága közbe Tengelyi, – de vajjon a tölgy, ha szűk üvegházban ültetéd el, fel fogja-e annyira emelni sudarát, mint az, mely az erdő közepett hajtja ágait?… S a gyümölcsfa nem válik-e terméketlenné, ha örök árnyékba állítod, hol a nap meleg érintése nem hathatja át törzsét?… S nincs-e ez így emberekkel is, kikben a természettől nyert hasonló csirák a szerint fejlődnek ki vagy vesznek el, mint azt a helyzet, melybe állíttattak, magával hozza?… Hidd el barátom, én tapasztalásból szólok. Ritkábban csalódunk, ha az embernek becsét megítélve, értékét személyes tulajdonaitól levonjuk, mintha azt azokhoz hozzáadjuk. Egyébiránt vannak kivételek, s reménylem, Ákos ezek közé tartozik. – Mit, hogy a jegyző nemcsak mondott, hanem hitt, arcának derült kifejezése mutatja, mellyel leányát, kire a boldog szerelem minden bájait önté, Ákos mellett látá.
A szerelem, mely a jegyző csendes házának nyugalmát nem régen feldúlta, most elárasztá minden örömeit lakói felett, s Erzsébet, férje meleg kézszorításából észrevevén, hogy hibája megbocsáttatott, örömkönnyező szemekkel néze majd a boldog párra, majd férjére, kinek megelégedése neki e föld minden kincseinél többét ért.
Annyival több aggodalmat találunk a tiszaréti kastélyban.
Az alispán, ki mindjárt a jelenet után, melynek tanúi valánk, nejétől minden eddig történteknek titkaiba beavattatott, s Macskaházytól a törvényszéken előfordult vitatkozásokat meghallá, mély gondolatokba merülve járt fel s alá szobájában; Rétyné azalatt hálószobájának pamlagán indulatos keservének engedé át magát. – Hát ezért tettem mindent, ezért kockáztattam lelki nyugalmamat, becsületemet, egész létemet, hogy e háladatlan tulajdon házamban ekkép bánjék velem? – így szólt magában. – Miért fáradtam, miért adám magamat ez alávaló Macskaházy kezébe, kit utálok? Nem azért-e, hogy a család tekintetét neveljem, hogy neki, éppen neki a semmirekellőnek dús birtokot szerezzek, hogy előtte nagyobb kilátást nyissak? És most! – Az indulatos asszony sírt haragjában. – Oh, én szerencsétlen! Mi volt éltem egy hosszú küzdésnél egyéb, hol érzelmeimet mindíg oly céloknak áldoztam fel, melyeket nem érhettem el. Szerettem, de az, ki szerelmemet bírta, nem bírt egyebet s én érzém, hogy szívem azon nyugodt szerencsénél többre vágyódik, melyet kedvesem karjai közt találhattam volna, s Rétyvel léptem az oltárhoz, mert úgy látszott, birtoka s tulajdonai által oly helyre emelkedhetem, hol magamat jól fogom érezni, – s im tekintetes alispánné vagyok, s mint az fogok meghalni. Férjemben nincs annyi lélek, hogy többet reménylhetnék. Lemondtam fellengző álmaimról s más alapra kezdém építni terveimet. Talán Réty gyermekei emelkedhetnek a helyre, melyet apjok elfoglalni gyenge. Mi közöm nekem e gyermekekhez? nem véremből származtak, nem az enyéim; de végre azon nevet viselik, melyet én, s bármint útálják mostohájokat, az állásban, melyre emelkedhetnek, én is osztozom. Velök emelkedem én is. Éltem új irányt vett. Minden fáradozásom ide célzott, – s most minden megsemmisül, minden terv, hosszú évek számolása, minden! s csak mert Ákos Vilmát szereti. Ő, ki előtt a világ nyitva áll, s ki mindent odavet egy jegyzőleányért, – s én még bosszút sem állhatok érte! – Rétyné újra s újra átgondolá helyzetét, módot keresve, mely által Ákost feltett szándékában akadályoztathassa; hasztalan! Lelkét tehetlenségének érzete sújtá le s azon meggyőződés, hogy az útált jegyző, kit gyűlölt, mert meg nem vetheté, rajta diadalmaskodni fog.
Az asszony elmerülve e kínos gondolatokban ült pamlagán, midőn az ajtó megnyílt s Macskaházy lépe be. Az alispánné, feléje fordulva, férjéről kérdezősködött.
– Az alispán úr igen fel van gerjedve, – mondá az ügyvéd, kényelmesen asszonya mellé a pamlagra ereszkedve, min Rétyné, a dolog szokatlansága miatt, nem kissé hökkent meg, miután Macskaházy máskor ő nagysága előtt csak sok ajánlásra s akkor is tisztelő távolságban foglala helyet. – Nem képzelheti nagysád, a jó úr mennyire aggódik; nekem is szemrehányásokat tett. Nem is csuda, a dolog főbejáró, s persze az ő állásában –
Már esteledni kezde, s a szobában homály terjede el; de Macskaházy hangjában, egész magaviseletében valami olyan vala, mi Rétynének feltűnt. – Ön ma különös kedvben van, – szakítá félbe a szólót, – különös jó kedvben, mint látszik, s én nem látok semmi okot reá.
– Én látok édes nagysám, – mondá a másik vígan, – ha az ember hosszú ideig valami után fáradt s végre céljánál látja magát, én azt hiszem, joggal lehet jó kedvben.
– Igen, de mi elértük-e célunkat? – válaszolt az alispánné sóhajtva. – Viola ismét szabadságban van s ránk nagy gyanú nehezedik.
– Nevetség! – mondá Macskaházy mindinkább jókedvűen, – mintha Viola szabadsága nekünk árthatna. Nem ítéltetett-e halálra? nem tudja-e, hogy ha ma jelenik meg, hogy ellenünk vádat emeljen, holnap felakasztják? s azt hiszi nagysád, a zsivány, csakhogy Rétyné ő nagysága s szegény magam ellen oly dolgokat beszélhessen, melyeket senki nem hisz, meg fog jelenni a törvényszék előtt? Az ellenünk emelt gyanú agyrém, mellyel kár magunkat kínozni; mennyivel súlyosabb a vád, melyet Viola emelt, annyival kevesebb hitelt fog találni.
– Oh ha ma Ákost hallotta volna, nem szólna így! – viszonzá az alispánné, – neki biztos hírei lehetnek.
– Tréfa! – szólt a másik – tréfa, mondom. Ákosnak biztos hírei? kérdem, honnan? Kétségen kívül hallotta, mik a törvényszéken történtek, s haragjában elmondta, épp úgy, mint nagysád valamely vén asszonyt, ha rosszul súrolt, boszorkánynak nevez, a nélkül, hogy egy percig azt hinné, hogy seprőn a Szent-Gellért hegyére táncolni száll. A jó hír olyan, mint a tőke, ki egyszer megszerezte magának, később kamatjaiból él, sőt, ha egy kis ügyességgel bír, háromszor annyit kap hitelre, mint tőkéje valaha ért, csak mivel az egész világ gazdagnak hiszi.
– Ön ma rendkívül jó kedvben van s mindent rózsaszínekben lát, – mondá az alispánné, csudálkozva ügyvédje szeszélyén, ki egyébkor minden nehézséget nagyítani szokott.
– Miért is ne? – szólt, mennyire tőle kitelt, bizodalmos hangon az előbbi, – mikor az ember egész életét egy család szolgálatának szentelé, s oly veszélynek tette ki magát, mint én utolsó időben, s végre a jutalom pillanatját elérte. Szegény ember hogyne örülne!
– Nem értem önt, – mondá Rétyné, midőn szemeit a szólóra mereszté.
– Dehogynem érti édes nagysám! – válaszolt az ügyvéd, nyájas enyelgő hangon, midőn az alispánnét kezénél fogá, – már hogy' tréfálhat szegény szolgájával így! nincs-e nekem, ha Vándory írásait kezembe keríthetem, hív szolgálatomért propter fidelia servitia, inscriptio ígérve? – Egypár nappal, mielőtt e házban az utolsó tisztújítási conferentia tartatott, szóltunk e tárgyról. Nagysád bizonyosan emlékezik; a kertben voltunk.
– Tudom, tudom, – szakítá félbe a szólót Rétyné.
– És akkor, – folytatá emez, – mik voltak nagysád szavai? – Édes Macskaházym, aznap, melyen az átkozott írásokat kezébe keríti, együtt elmegyünk a káptalanhoz. – Oh, nagysám, én jól emlékezem erre, e szavak, melyek által örök hálára kötelezett, arany betűkkel állnak feljegyezve keblemben, és –
– Minek hozza fel ön ez ígéretet? – vága szavába türelmetlenül az alispánné, – vagy talán kételkedik szavamban?
– Isten ments meg! – szólt, bizalmasan ismét kezét szorítva, Macskaházy – éppen ellenkezőleg; meg vagyok győződve, hogy ígéretét teljesíteni akarja, s éppen csak azért jöttem kérdezni, mily módon tegyük fel az inscriptionalis levelet? Nagysád átláthatja, hogy miután az oklevélben érdemeimnek említése szükséges, szerénységem –
– Nem engedi, hogy az érdemek, melyekkel az inscriptiót szerezte, különösen elsoroltassanak. – S Rétyné keserűen nevetett. – Ne féljen, gondom lesz reá, a kívánt oklevél kezébe fog adatni; de nem annyira sürgetős, reménylem, hogy még ma vagy holnap kell történnie?
– Ki tudja! – válaszolt az ügyvéd sóhajtva, – az ember halandó, és –
– Talán csak nem vagyok haldoklóhoz hasonló, reménylem? – mondá Rétyné, ki Macskaházy szemtelen tolakodásai miatt mindinkább veszteni kezdé türelmét.
– Isten mentsen meg, – szóla közbe ismét sóhajtva az ügyvéd, – hogy leghívebb szolgáját ily csapás érje! De végre, ki biztos holnapjáról? és én, ki magamnak nagysád házánál ez ígért kegyes ajándékán kívül semmit nem szereztem, miként kockáztassam mindenemet?
Az alispánné elfojtá az indulatot, mely Macskaházy szemtelenségénél benne támadt, s a lehetőségig nyugodtan figyelmezteté őt, mennyire fogná nevelni a gyanút, ha az inscriptió, mely titokban nem maradhat, éppen e pillanatban adatik ki.
– Várjunk még egy ideig, – tevé az alispánné a lehetőségig nyájasan hozzá – csak egy ideig várjunk még, míg a most támadt zaj egy kissé elhallgatott, s becsületszavamra ígérem még egyszer, a jutalomra számolhat.
– Már kérdem én, – szólt Macskaházy, elragadtatással csókolva az alispánné kezeit, – van-e ily asszony széles e hazában, mint az én főnököm, ennyire meggondolt, ügyes, ildomos?! Ritkállom az ügyvédet, ki ennyi előrelátással vinné dolgait. Nagysádnak igazsága van, inscriptió a jelen pillanatban a legnagyobb bajba keverhetne; s magam is azért jöttem tulajdonképpen ide, hogy nagysádat erre figyelmeztetve, más valamit hozzak javallatba, mi által nemes szíve színt oly nagylelkűen jutalmazhatja szolgálataimat s minden a legbiztosabb titokban marad. Az egész dolog igen egyszerű – tevé rövid szünet után hozzá. – Nagysád nekem a teins úr által maga rendjében elfogadott öt darab váltót ad kezembe, mindeniket csak tízezer pengő forintról, s természet szerint, hogy nagysádnak legkisebb alkalmatlanságot ne okozzon, oly fizetési időszakokkal, hogy félévenként csak egy-egy ily váltó váltassék be, azután –
– Ön tréfál! – szólt az alispánné, bámulattal Macskaházyra tekintve, – ötvenezer forint pengő!
– Soha nem szóltam komolyabban, – válaszolt a másik szelíden, – által méltóztatik látni, hogy –
– De hisz ez az ígért inscriptiónál háromszor több! – szakítá félbe Rétyné, indulattal felugorva pamlagáról.
– Körülbelül, ha a földnek mostani becsét felvesszük, – viszonzá a másik kis gondolkozás után, midőn szinte felkelt, – úgy fog kiütni; de amint mondám, által méltóztatik látni, az irományok megszerzése mennyivel több bajba került, mint azt előre láthattuk; mennyi veszélyeknek tettem ki magamat, s nevem is mennyire kompromittáltatott Viola vallomása által. Azonfelül a zsidónak is sokat kelle fizetnem; ki tudja, mily drágán leszek még ezután kénytelen hallgatását megvásárlani, pedig az nagysádnak is szintúgy érdekében fekszik, minthogy a zsidó, úgy hiszem, az egésznek összefüggését igen jól ismeri, – csak igazságos tehát, hogy –
– S ön azt hiszi, hogy ezen szemtelen kívánatát teljesíteni fogom? – mondá Rétyné a legnagyobb haraggal, – hogy oly bolondok leszünk, akár én, akár férjem, s vagyonunkat adóságokkal fogjuk terhelni?
– Meg vagyok győződve, – válaszolt a megszólított nyugodtan, – ha nagysád minden körülményeket szokott bölcsessége szerint megfontolva, érdemeimet számba veszi, veleszületett nagylelkűségénél fogva –
– Soha! soha! – szakítá félbe Rétyné, – erre ne számoljon. Ugy-e, Macskaházy uram! hát most ismerkedünk meg egymással, most tűnik ki azon buzgóság, melynél fogva szívén csak családom java fekszik?
– Úgy tartom, nincs köztünk új ismerkedésre szükség, – mondá szokott éles hangján az előbbi, – s valóban kár, ha nagysád felindulása által becses egészségének árt, holott előre tudom, miként, amint mondám, minden körülményeket meggondolva, örömmel fogja elfogadni ajánlatomat.
– Ajánlatát?! alávaló szemtelen! – kiáltott Rétyné mérgesen, – szeretném látni, ki kényszeríthetne? Nem függ-e tisztán kegyelmemtől, fogom-e csak ígéretemet is teljesíteni? Hol vannak tanúi, hol a bíró, ki engem reá szoríthatna? Minden szabad akaratomtól, nagylelkűségemtől függ; főkép miután a feltétel, mely alatt az inscriptiót megígértem, ön által nem is teljesíttetett, s az irományok, melyeket kezembe szolgáltatni magára vállalt, soha szemeim elébe nem jutottak, s most is még Vándory vagy mit tudom én kinek kezében lehetnek, míg ön hallatlan szemtelenségével, hogy tőlem pénzt csikarjon, mindazt, mit elégetésükről beszélt, csak hazudta.
– Ha csak ez az, mi nagysádat aggasztja, – mondá az ügyvéd gúnyoló hangon, – s igen természetesnek tartom, hogy úgy van, – köztünk, amint látszik, mindenki jól teszi, ha magát a lehetőségig biztosítani igyekszik; ez aggodalmat el fogom oszlatni, miután az irományok kezeimben vannak s nagysád által jelenlétemben akármikor áttekinthetők.
Az alispánné, mintha előtte villám csapott volna le, meredten bámult s ijedten állt Macskaházy előtt, s remegő hangon kérdé: – Nem emlékezik-e, miként azt mondta, hogy az irományokat tűzbe dobta?
– Emlékezem, – válaszolt az ügyvéd ismét gúnyosan, – sőt mi több, nemcsak mondám, hogy az irományokat elégettem, de első pillanatban, midőn kezembe kerültek, tenni is akartam; hála az égnek, hogy nem tettem; legalább meggyőzhetem nagysádat érdemeim valóságáról.
– De miért nem adta hát kezembe? – mondá az alispánné remegő hangon, melyből meglátszott, hogy Macskaházy indokait sejdíteni kezdi.
– Miért nem adtam kezébe? – mondá az ügyvéd kacagva, – s nagysád azt most kérdi tőlem? Hát csak, mert nem akartam, miután egész éltemet e család szolgálatának szenteltem, haszontalan cselédként elküldetni; mert fáradságom érdemlett jutalmát bennszületett nagylelkűségére bízni tanácsosnak nem gondoltam; mert mindenesetre célirányosabb, ha magamat bolondnak tartani nem hagyom senki által.
– Szóljunk nyugodtan egymással, s ha előbb indulatom elragadott, ily régi barátok, mint mi, miért ne volnának engedékenyek egymás iránt, – mondá az alispánné, mosolygásra kényszerítve magát. – Az írások ön kezében vannak, s mindenki tulajdonának maga szabja árát. De Macskaházy úrnak nem lehet komoly szándékában ötvenezer forintot kérni.
– Egy garassal sem fogadok el kevesebbet! – válaszolt a másik nyugodtan. – Oly irományok, melyekért ily jellemű asszony, mint nagysád, oly gonosztettekre vetemedik, minőket együtt véghez vittünk, kétségen kívül felszámolhatatlan becsűek.
– Hóhér! – mormogá Rétyné fogai között, midőn szobájában nyugtalanul fel s alá járt. – Barátom, – szólt végre, midőn, magába fojtva mérgét, Macskaházy előtt megállt, – gondolja meg helyzetemet, nekem magamnak ennyi pénzről rendelkeznem nem lehet. A váltók érvényességére szükséges, hogy azok férjem által fogadtassanak el; már hogy' reménylheti ön, hogy férjemet ennyi pénz kiadására bírhassam?
– Én ismerem a hatalmat, melyet nagysád e házban az egész család felett gyakorol, – válaszolt Macskaházy ismét gúnyosan, – s csak nagysádtól függ, hogy szokott szelíd módjával az alispánt a váltók elfogadására bírja. Nagysád ellenállhatlan, azt tudja mindenki.
Az alispánné nem felelt e gúnyoló szavakra, s a szoba sötétebb vala, semhogy Macskaházy a könnyeket láthatná, melyeket a harag szemeiből facsart; de ki csak a sebes lépteket hallá, melyekkel fel s alá járt, képzelheté felindulását. Az ügyvéd kinézve az ablakon, nyugodtan egy nótát dobolt ujjaival. Hosszabb szünet után az alispánné egyszerre megállt az ügyvéd előtt, s erős elhatározott hangon kérdé: – Az, mit mondott, utolsó szava-e?
– Utolsó szavam, – válaszolt a másik szintén határozottan.
– Ön nem adja vissza ötvenezer forinton alól írásait?
– Bizonyosan nem, – válaszolt amaz, meghökkenve a hangon, melyen az alispánné a kérdéseket hozzá intézé.
– Hát tartsa meg! – kacagott fel Rétyné – s csináljon velök amit akar; mit bánom én! Akár Ákosnak több, akár kevesebb vagyona lesz, miután velem így bánt s Tengelyi leányát veszi nőül: nekem ehhez igen kevés közöm, s másra ez irományok úgy sem használhatók.
– Csináljak az irományokkal amit akarok? – szóla bámulva a fordulaton, melyet a dolgok vettek, Macskaházy – akármit?
– Akármit, – folytatá Rétyné mindíg kacagva, – alig foghatom meg, miként nem jutott eszembe azonnal, hogy mióta Ákos határozatát tudom, ez írások teljesen közönyösek előttem, s mai bánásmódja után, ön várhat, míg az egykor ígért, de most visszautasított inscriptióhoz jut.
– Majd meglássuk! – mondá legélesebb hangján a másik, – az irományok, miután nagysád Ákos határozatát ismeri, szemei előtt minden becsöket elvesztették, – meglehet, – asszonyi szív mindíg változékony, – előttem a közönyösöknek tartott papírszeletek megtarták értéköket. A mód, melyen szereztük, nagyságos asszonyom, – tevé hozzá, az alispánnét kezénél fogva – szabja meg az irományok árát.
– Hogy' érti ezt? – kérdé Rétyné ijedten.
– Igen egyszerűen, nagyságos asszonyom, – válaszolt a másik, előbbi gúnyoló hangján. – Viola az előbbi törvényszék előtt az alispánné ő nagyságát lopás s rablási bujtogatással vádolta. Egy tanú s hozzá zsivány, ki ily magas jellemű személy ellen emel vádakat, alávaló rágalmat mond, melyet senki sem hisz. De ha ezen egy tanú után még egy másik lépne fel, én példának okáért, ki a zsivány minden szavát szép körülményes előadásommal megerősítném, s szavaim bebizonyítására az irományokat mutatnám elő, melyeket együtt loptunk, s melyeknek tartalmából mindenki látja, hogy azoknak elrablása nagysád úri családján kívül senkinek érdekében nem feküdt, nem volna-e ez roppant lárma a vármegyében?
– Ijesztgessen ezzel másokat, – mondá az alispánné indulattal, – míg tudom, hogy meg nem ronthat, a nélkül, hogy magát is megrontaná, nyugodt vagyok.
– Ne méltóztassék oly felette nyugodt lenni, – mondá a másik keserűen – talán ez egyszer a számolás csalhatna. Nem egészen egyenlően állunk a dolognál. Nekem az elrabolt irományok tökéletesen közönyösek. Nagysádnak legnagyobb érdekében volt, hogy azokat magának megszerezze. Ha most én szegény prókátor létemre megjelenek a teins törvényszék előtt s elmondom, miként egész éltemet e házban töltve, magamat háladatosságom által esküdt kötelességemen túl engedém ragadtatni, s nagysádnak ez irományok megszerzésére segédkezet nyujtottam; de hogy végre látva azon szerencsétlenséget, mely tettemből következett s ellent nem állhatva lelkiismeretem furdalásainak, inkább magamat adom fel, s az irományokat a törvényszék kezei közé teszem le: nem lesz-e az egész jelenet érdekes és szívreható? Nem számolhatok-e kegyes ítéletre azon bíráktól, kiknek mindegyike hasonló ügyvédet kívánna magának?!
– Ördög! – kiáltott Rétyné, magát a pamlagra vetve, s égő arcát kezeivel takarva.
– Sőt reám nézve az egész dolog a dicsőségen kívül anyagi haszon tekintetében sem oly rossz, mint első tekintetre látszik, – folytatá az ügyvéd, mintha csak fenszóval gondolkoznék. – Nincs semmi, mit Ákos, ha Tengelyi irományait visszaszerezhetem, nem adna. Ha előre bizonyos kikötéseket teszek, talán szép hasznot szerezhetek magamnak. Maga Vándory, ki semminek inkább mint megtért bűnösöknek nem örvend, szólni fog mellette. Ellenben nagysád –
– Ne kínozz hóhér! – kiálta Rétyné, kezeit görcsösen összekulcsolva.
– Alispánné a megye tömlöcében! – folytatá a másik előbbi hangján. – Megengedem, nem sokára a pártfogás a büntetést talán fél vagy fertály esztendőre fogja leszállítani. De mégis tömlöcben! és pedig lopásért, melyet zsidó cimboraságában elkövetett! és azután a szembeállítások, a tanúvallatások –
– Macskaházy! – kiáltott felugorva pamlagáról az alispánné – ön nem képes ezt tenni!
– Annyira vagyok, – viszonzá a másik nyugodtan, – hogy ha a váltók egy hét alatt kezemben nincsenek, az egész dolog a törvényszéknek be fog jelentetni.
Rétyné legnagyobb felgerjedésben párszor fel s alá jára szobájában. – A váltók kezében lesznek, – szólt végre remegő hangon, megállva előtte.
– Öt darab váltó, mindenik tíz-tízezer forintról, s az alispán elfogadásával, – folytatá az előbbi.
– Tudom.
– A lejárás minden egyes váltónál – – –
– Tudom, tudom! csak hagyjon el, – mondá az alispánné csaknem rimánkodó hangon.
– Mihelyt a váltók kezemben vannak, az irományok általadatnak, – tevé hozzá, kalapját véve, a másik. – Alázatos szolgája. – S ezzel Macskaházy elhagyá a szobát, melybe az inas éppen gyertyákat hozva, nem bámulhatá eléggé, mi lelte egyszerre a nagyságos asszonyt, ki halványan, minden tagjában reszketve, állt asztala mellett.
Midőn Macskaházy léptei a folyosón elhangzottak, a legközelebbi kályhalyuk ajtaja megnyílt s Peti dugta ki borzas fejét. A fűtő cigány, ki gyanítva, hogy Tengelyi irományai még Macskaházy kezében lesznek, mióta Tiszarétre visszajött, hallgatódzásra adta magát. Midőn az ügyvédet estefelé az alispánnéhoz látta menni, halkan utána sietett s szokott foglalatossága helyéről, fülét a kályhához tartva, mely szerencséjére fűtve nem volt, az egész beszélgetést végig hallgatá.
– Ejnye Peti, mi lelt? – szólítá meg a távozót János, ki gyertyával kezében, vele a folyosón találkozott, – csupa korom s hamu képed.
– Nem csuda, – mondá a megszólított, képét ingujjával törölgetve, – mikor kályhából kályhába bujkálok.
– Csak bujkálj, – szólt a másik, – fűts nekik itt a házban jó melegen, hadd szokjanak a pokolhoz. Én uramhoz megyek, holmiját összeraktam, nincs több dolgom a kastélyban.
– Hát kend is elmegy? – kérdezé a másik sóhajtva.
– El biz én, – válaszolt János – nem hittem volna soha, hogy e háztól, hol annyi kenyeret ettem, így fogok megválni, a nélkül, hogy csak Isten áldjont mondjak; de hisz úrfimnak is úgy kellett elmenni. Jó éjtszakát!
S ezzel János, gyertyáját a konyhában letéve, a lelkészlak felé indult, míg Peti felvevé bundáját s a kertbe lopódzott, hol sebes léptekkel tovább haladva, a homályban eltűnt.