XXII

Vannak a megkülönböztetésnek sokféle nemei. Az eledelek, melyekkel az emberek testöket táplálják, alig különböznek annyira, mint azon tárgyak, melyekben hiúságuk kielégítést keres; s ha azon dolgokat tekintjük, melyek által egyesek magokat a közönség fölébe emelve gondolják, bámulhatnánk, ha nem jutna eszünkbe, miszerint rákok, csigák s más ehhez hasonló tárgyak, melyek mintegy természetes undort gerjesztenek, mégis a legfinomabb eledeleknek tartatnak, noha kétségen kívül csak a legnagyobb éhség bírhatá az első embert arra, hogy azokat megízlelje. Pedig ki tagadhatja, hogy a mi hiúságunk kielégítését illeti, mívelt országokban mindíg ily szükség uralkodik, a megtiszteltetés után vágyók tömege minden arányon kívül felülmúlván azon megtiszteltetések számát, melyekben részesülhetnek. – A dolgoknak ezen állásában a természet főjótéteményei közé tartozik, hogy miként testi táplálékra nézve nem az eledelek egy nemére szorítá az embert, úgy hiúságát olykép alkotta, hogy az kielégítését a legkülönbözőbb tárgyakban találhassa. Való, vannak emberek, kiket anyagi eledelekre nézve tisztán húsevő állatoknak mondhatnánk, s a hiúsági étvágyban ezekkel azokat hasonlíthatjuk össze, kiknek nem is megtiszteltetés, mi vagy egyszerre, vagy évenként ennyit s ennyit nem jövedelmez; mások ellenben ártatlan növényemésztők, s alig élnek egyébbel, mint zöldséggel; nyájas, jámbor teremtések, érdemesek, hogy egy sorba állíttassanak azokkal, kiket egy ártatlan cím, jel vagy taps egekig emel. De csak jöjjön a szükség ideje, a hús- és növényemésztő, az, ki jövedelmező, vagy ki csak szépen hangzó megtiszteltetést kíván, nem lesznek válogatók, hanem egyenlő hévvel fognak nyúlni mindenhez, mihez férhetnek; s a természet a hiúságnak gyomraink felett még azon nagy elsőséget adá, hogy ez utóbbi, ha sokáig koplaltunk vagy szerfelett jóllaktunk, emésztésre alkalmatlanná válik, mire a másiknál alig találunk példát.

Mi magyarok e tekintetben a mívelt nemzet nevét minden szomszédainknál talán inkább érdemeljük, s alig ismerek hazát, hol a megtiszteltetésnek annyi, s meg kell vallani, oly olcsó nemei léteznek, mint nálunk. Ha hallgatok is azon számos élvezetekről, melyeket csak maga a népszerűség nyujt, az egyszerű helyesléstől a szűnni nem akaró éljen kiáltásokon keresztül egészen a fáklyás zenéig (melyekre nézve rosszul világított városainkban csak a ritkaságot sajnálhatjuk, miért a rendes világítást nem pótolhatjuk még) hány fokozat, s mégis mennyi gyönyör mindenikben! Mily ellenállhatatlan hatalom, mely tettre vagy legalább szólásra lelkesít (a magyar kocsisok némely vidékekben szólításnak nevezik, ha lovaikat tettlegesen megverik, miért ne nevezhetnők mi a megzavart súlyegyen helyreállítására tettnek, ha csak szólunk), s mégis mily olcsóság ennyi haszon mellett! Soha a népszerűségnek nagy eszköze ily kiterjedésben s ennyi ügyességgel, mint hazánkban, nem használtatott fel. Mi más nemzeteknél a legnagyobb fényűzésnek tartatik, mire csak a természettől leggazdagabban megajándékozottak számolhatnak, az nálunk mindennapi kenyérré vált, s Pyrrhus követei, kik elbámultak, midőn a római szenátust látva, mintegy királyok gyülekezetében gondolák magokat, mit mondanának, ha tapasztalnák, miként országunk határai között a népszerűeknek egy egész népét bírjuk, kik közül a népszerűségben egyik a másikat fölülmúlja, a nélkül, hogy közülök a legnagyobb rész valaha azon veszélybe jöhetne, hogy Aristidesként polgártársai által a miatt küldessék számkivetésbe, mert mindenkitől a legerényesebbnek tartatik. Tudja mindenki, nem vagyok túlzó magasztalója honi állapotainknak, sőt olyakat is mondtam már életemben, mik által az Isten földi szavával – mi alatt, mint tudva van, a nép szava értetik – ellentétbe jöttem, noha ildomos férfinak ez isten szavát is csak magyarázni kellene; de Magyarországnak felsőbbségét e tekintetben nem tartom kevésbbé tagadhatatlannak annál, mellyel Anglia a pamutszövetekben bír, s mely szinte nem a kelme minőségében, hanem az ár csekélységében fekszik.

Mutasson nekem valaki országot, hol a népszerűség kevesebbe kerülne. Máshol egész éltedet kell hazádnak szentelned, sőt néha meg kell halnod. Testedet, véredet kívánják, hogy érettök nagy nevet cserélhess be. Nálunk, ha a marhahús tizenkét krajcárba kerül s indítványt téssz, hogy tíz krajcárra szállíttassék le, elérheted e célt. Ez az, mi által, mint Angliában a penny-kiadások által a tudomány, nálunk a dicsőség mindenki által megszerezhetővé válik, s minek azt köszönhetjük, hogy a népszerűség, mely a világ minden részeiben, mint tudva van, könnyen arisztokráciához vezet, nálunk a legdemokratikusabb institucióknak egyike. A közvélemény annyit karol fel, hogy közöttök senki magát e miatt a többiek lenézésére feljogosítva nem érezheti s mégis mindenik azon üdvös korlátok között tartatik, melyeket a népszerűség máshol csak egyeseknek állít; pedig tudva van, mennyire üdvösek e korlátok s mily áthághatlanok. Valamint sok férfi, a szentírás azon parancsára nézve, hogy a nő urának szót fogadjon, eretnekségben él, csakhogy házi csendjét feltartsa, úgy azok, kik népszerűséggel bírnak, többnyire ez akaratos kedves irányában való papucs-kormány alatt élnek, csakhogy az ingatag, melytől megválniok nem lehet, más bálványt ne válasszon magának.

De ha a népszerűségről – bármennyire közönséges nálunk a megtiszteltetésnek ezen neme – hallgatok is, nem bír-e hazánk a táblabírói institucióban számnélküli hiuságok kielégítésére oly eszközt, minővel Európa népei között egy sem büszkélkedhetik. E nem szűnő forrása megtiszteltetésünknek, ez eleven példája az evangélium öt cipója- s hét halának, melyből ezerek jóllaknak, s ahelyett, hogy az eleség fogyna, mindíg többel kínáltatnak; az emberi észnek e bámulatos találmánya, mely által mindenikünk ötvenkétszer felhághat ugyanazon egy lépcsőn s mindíg azon meggyőződéssel, hogy most ismét magasabban áll, s mindenikünk legalább valami címre tehet szert, – Magyarországot megtiszteltetés tekintetében irígyelhető helyzetbe állítja, s ha ehhez még azon számos küldöttségeket adjuk, melyekhez annyi megyében többnél több tagok neveztetnek; annyi kaszinót s egyéb egyesületet, melynek mindenikénél ismét számos választmányi tag szükséges, kiknek mindenike kineveztetése által különösen megtisztelve érezheti magát: nem tagadhatni, hogy e világon alig találunk helyet, hol az egyes polgár annyi kitüntetésre, vagy – mi ugyanaz – annyi különböző hivatalra számolhatna, mint nálunk.

Olvasóim talán kérdeni fogják: miért írom mindezt? Mire nem mondhatok mást, mint hogy azért teszem, hogy tudtokra adjam, miszerint az öreg Kislaky, ki a megyét soká mint alispán szolgálta, ez érdemeiért a tiszaréti járás rögtönítélő törvényszéke elnökének neveztetett ki, s mert olvasóim nem értenék, miért fogadta el a szelíd öreg kegyetlen hivatalát, ha őket azon általános szokásra nem figyelmeztetem, mely szerint minden ember, ki az alispánságon keresztül ment, hivatalra vágyódik, s ha más nincs, még a statárium elnökségét is örömmel elfogadja, főkép ha az, mint a kislaki járás vérbírósága eddig, azon kellemetes magyar hivatalok közé tartozik, melyeket viselve mindíg mondhatjuk, hogy nekünk is valami s pedig fontos dolgunk van a nélkül, hogy valaha fáradoznunk kellene.

Kislakon, hová Viola elfogatásának híre másnap virradóra eljutott, – mert Nyúzó a tiszttartót hivatalos levélben kérte, hogy a rögtönítélő törvényszék elfogadására s a rab őrzése s kivégzésére szükséges előkészületeket tegye meg, – rendkívüli mozgást találunk. A vastag tiszttartó, ki máskor annyira távol vala minden túlbuzgóságtól, hogy a szomszédok nem egyszer mondák, miként csak azért tartatik Kislakon, hogy a sőrék magoknak rajta példát vehessenek, – ma jókor reggel felhúzta legszebb ezüst gombokkal fölékesített köntösét, s fel s alá járva udvarán, fiatal ispánjával s öreg béresével tanácskozott, ki, mint faragó, a szükséges akasztófa elkészítését magára vállalta. – Aztán csak hogy minden kommoditás meglegyen, – mondá az elsőhöz fordulva – s főkép az akasztófára vigyázzon kend – szóla folytatólag a másikhoz – szedje össze eszét, hogy jó magas s főkép erős legyen. Az urakról gondoskodva van, – szólt ismét megfordulva az ispánhoz, – maga csak arra vigyázzon, hogy a pandúrok s cselédek is megkapják a magokét. Kend cöveket ver be itt a fészer alatt jó erősen, oda kötjük; és a béresek ma ne menjenek szántani, egy kis példa nekik sem árt; a vízipuskát készen kell tartani. – S így tovább, míg az érdemes tiszttartó elfáradva megállt s homloka izzadságát törölve, felsóhajtott: Ej be sok dolga van az embernek! – mire két társa, helybenhagyólag intve fejével, szintén felsóhajtott.

De még nagyobb zavart okozott e hír magában Kislaky házában. – Az érdemes tiszttartó fáradott, azt nem lehet tagadni, sőt annyi szorgalmat tanusíta, hogy ki őt ma látá, szinte sajnálta, hogy a faluban nem tartatik naponként egy-egy statárium, mi által ő a polgári társaság igen munkás tagjává válhatnék; azonban mind e fáradságot személyes fontosságának érzete bőven pótolá. Rá nézve e nappal új epocha nyílt, mely szerint éveit ezután szintúgy számíthatá, mint eddig a nagy jégesőtől. Szegény Kislakyné mindezzel nem vigasztalhatá magát, s midőn tiszttartójától először hallá, hogy a törvényszék házában fog összeülni s Viola tulajdon határán akasztatik fel, kétségbeesve csapta össze kezét, mintha házát nagy szerencsétlenség érte volna. – De hát miért jőnek éppen hozzánk? – mondá a legnagyobb fölgerjedésben, – nem elég nagy-e a vármegye, hogy éppen itt szemem előtt kell felakasztani zsiványaikat?

– Nagysád elfelejti, – válaszolt a tiszttartó, ki a határnak ily módoni megtiszteltetését sokért nem adta volna, – hogy a teins úr, mint a vármegyének volt igen érdemes alispána, a tiszaréti járásban a rögtönítélő törvényszék elnökének neveztetett ki. Már az igaz, hogy a törvényszék más helyen is összeülhetett volna, azonban az illendőség úgy kívánta, hogy a többiek inkább elnökük házához jöjjenek, mi reá nézve legkisebb alkalmatlansággal jár. Nagysád látja, csak megtiszteltetés és –

– Köszönöm a gráciát, – vága közbe földesasszonya – ha itt akasztják fel, nem merek kimenni házamból.

– Nagysád tévedésben van, – jegyzé meg a vastag tiszt, – sőt a közbátorság igen nevekedni fog ily példa által. Magam is tudok hasonló esetet, pár év előtt történt a szomszéd vármegyében. Két egész esztendeig egymást érték lopás és gyujtogatás; arra felakasztanak kettőt, pedig az egyik nem is tartozott a zsiványokhoz s egészen ártatlan volt, s attól a pillanattól fogva a gonosztettek megszűntek. Csak akasszanak fel ezúttal egyet, oly nyugodtan fogunk élni, mint a mennyországban.

– De hisz minket a zsiványok most sem bántottak – mondá Kislakyné.

– Igen – válaszolt a tiszttartó – de csak látná nagysád a gulyás számadását, amit megettek, felér egy becsületes rablással.

– Inkább ették volna meg esztendei termésemet, mint hogy tulajdon határomon egész esztendőn át felakasztott embert kellessék látnom. – S ezzel a jámbor háziasszony kiment, hogy vendégeinek elfogadására mindent elkészítsen; míg a tiszttartó nem bámulhatva eléggé asszonyának rendkívüli szeszélyét, mely szerint akasztott zsiványtól inkább fél, mintha az elevenen járna körül határán, minden elébbi parancsolatait még egyszer ismételé s fel s alá járva folyosóján, pipával várta a rabot vagy a teins törvényszéket – amelyik éppen elébb érkezik; míg a kapu előtt a falu lakóinak nagyrésze ácsorogva várá a történendő dolgokat.

Kislak csak egy magyar mérföldnyi távolságra van Szentvilmoshoz, s Nyúzó rabjával s esküdtjével, ki hírt véve hivatalos társát fölkereste, az elsők, kik a szomorú dráma személyei közül Kislakon megjelennek. Valamivel később érkezett meg Macskaházy, ki elébb még Tiszaréten volt, s végre két kocsin a háziúr s a bírák, kik Porvárról jöttek.

Az első hintóban Kislaky báró Sóskutyval, a másikban Zátonyi táblabíró s Völgyesy alügyész ültek, ez utolsó, valamint hivatalában, úgy a helyre nézve, mely neki a kocsiban jutott, mindent elborító szomszéda mellett, csak tiszteletbeli helyzetet látszék elfoglalni. A főügyész elébb maga akart eljőni, részint azonban, mert azon ritka főügyészek közé tartozott, kik mindennemű polgári eljárást, mint például tagosítás s úrbéri rendezéseket, hol az adózó nép védelmével bízatnak meg, magoknak tartván fel, alattvalóikat inkább a büntető tárgyakkal bízzák meg; részint, mert a törvényszéknek jegyzőre volt szüksége s maga e hivatalt elvállalni nem akarta, az ifjú Völgyesyt küldé maga helyett, ki csak most neveztetvén ki, e tisztet örömmel fogadta el, s elég készültséggel bírt, hogy szükség esetében a többieket törvényes tanácsával segítse. – Azon számos okok között, melyek a többség kormánya mellett szólnak, ritkán említett, de azért nem kis fontosságú az, hogy hol valamely tárgyról egyenlő joggal többen határoznak, e többség majdnem mindíg egynek vezérletét követi, míg hol a dolognak eldöntése csak egyre bízatik, ez sokszor több tanácsadóhoz folyamodik, s így épp ott, hol legtöbb egységet várhatnánk, közönségesen legkevesebbet találunk; s ki hazánk közdolgaiban járatos, főkép a törvényszékekre nézve meg fogja vallani, hogy többségeink e tulajdonnal kitűnőleg bírván, mindennek a lehetőségig célszerű elintézését nem is gátolja egyéb, minthogy többségeink tanácsadók helyett néha kegyenceket választanak magoknak, s azokat, mi kegyencekkel mindenütt történik, sokszor változtatják.

Völgyesy külsejében nem vala semmi, mi a nézőre kellemes hatást tehetett volna. Alacsony, gyenge termete, kissé púpos háta s a halvány beteges arc, melynek vonásait himlőhelyek ferdíték el, azon fiatalemberek sorába helyezék őt, kik ha vagyonuk nincs, még arra sem formálhatnak igényeket, hogy csak csinosaknak tartassanak; azonban míveltsége s főkép azon szerénység, mellyel tudományát inkább elrejté, mint mások előtt fitogtatá, azon ritka emberek közé helyezé őt, kiket majdnem mindenki dícsér, mert bennök oly tulajdont, melyet irígyelhetne, nem lát. Porváron csaknem általános vala a vélemény, hogy Völgyesy kedves ember, mindamellett – mi alatt mindenki púpos hátát érté – s az öreg Kislaky, ki megtudván, hogy Viola elfogatott s hogy elítélésénél neki kell elnökölni, talán nejénél is inkább megijedt, nem örült kevesebbé, mint a báró s a vastag táblabíró, midőn hallák, hogy jegyzőül a fiatal alügyészt vihetik magokkal. Az első, mert a jegyzőnek szép törvényes ismeretei vannak, a másik, mert órákig hallgatni, a harmadik, mert igen jól tarokkozni tud.

Midőn e társaság Kislaky házához ért, Nyúzó s Macskaházy már a tornácon vártak s az utolsó nem kis megelégedéssel dörzsölé kezeit, midőn a törvényszék tagjait látva, meggyőződött, hogy közöttük egy sincs, kinek túlzó filantropiájától félnie lehetne.

A háziasszony, ki a kocsikat hallva szintén a tornácra jött, vendégeit a lehető legnagyobb nyájassággal reggelire hívá meg, mi azonban Macskaházynak azon igen alapos észrevételére, hogy az idő már közel jár tizenegy órához, s hogy miután a napok rövidek, sietniök kell, ha valamit végezni akarnak – elmellőztetett.

– Hiszen ma már úgysem végezhetünk – jegyzé meg Kislaky szerényen.

– Ugyan kérem, domine spectabilis, miért ne? – kérdé a vastag táblabíró. Méltóztassék meggondolni, míg a delinkvens exequálva nincs, a statáriális szedrianak együtt kell maradnia, és nálam holnap vetnek s krumplit szednek, okvetlenül haza kell mennem.

– Persze, persze, – mondá Sóskuty, – minek az a sok húzás-vonás, rögtönítélő törvényszékre küldettünk ki, nekünk rögtön kell ítélnünk, ebben fekszik főkötelességünk. A delinkvens megvan, mi is öten vagyunk itt; öcsém uram – tevé hozzá Völgyesyhez fordulva – szokott ügyessége szerint az ítéletet félfertály óra alatt felteszi s azzal punktum. Isten mentsen meg, – folytatá úriasan meghajtva magát a háziasszony előtt, – hogy nagysádnak soká alkalmatlankodjunk.

– Semmi alkalmatlanság – mondá emez szokott szívességével – de hisz talán ezt a szegény embert csak nem fogják felakasztani?

– Dehogy nem, édes nagysám, – mondá a táblabíró nevetve – mintha már függne; tizenöt statáriumnál voltam életemben s mindig felakasztottunk valakit. Az egész vármegyében nincs senkinek több praxisa, mint nekem.

Ezelőtt egy órával Violának neje s gyermekei voltak Kislakynénál, mert a rabbal, mielőtt a törvényszék előtt megjelent, a főbíró parancsa szerint senkinek szólni nem lehetett. A jószívű asszony a szerencsétleneknek külön szobát adatott, s megindulva a szegény nő könyörgésén, megígéré, hogy hacsak lehet, férjének életét meg fogja menteni. Az elhatározott mód, melyen Zátonyi szólt, egyszerre leveré reményeit, s csak azt jegyzé meg, hogy Viola talán nem oly vétkes, mint sokan gondolják.

– Kérem alássan nagysám, – válaszolt Sóskuty szokott udvariasságával – oly vétkes vagy nem oly vétkes, az nekünk tökéletesen mindegy; a kérdés csak az, aki előnkbe állíttatott, zsivány-e vagy nem? Száz embert ölt-e meg vagy egyet sem, egymilliót rablott vagy tíz krajcárt, ahhoz semmi közünk; csak azt kérdjük, zsivány-e és hogy, fogták meg? ha fegyverrel s ellentállva – függ.

– De kérem méltsádat, – mondá Kislakyné melegebben, – egy pár garasért embert csak nem lehet felakasztani?

– Lehet bizony – vága közbe a táblabíró méltósággal, – egy pár petákért, ha az eset máskép statárium alá való. Magam is jelen voltam párszor, mikor az, kit felakasztottunk, három heti rabságra nem ítéltetett volna talán, ha rendes törvényszék elébe kerül, s azért mégis lógott.

– Én csak gyenge tudatlan asszony vagyok, – mondá a háziasszony mindinkább lelkesedve – de azért, ha én ott vagyok, az még sem történt volna.

– Elhiszem, – válaszolt Sóskuty, ki elvből s megszokásból, hol asszonynak valami szépet mondhatott, soha az alkalmat nem mulasztá el, – nagysád csupa kegyesség, csupa angyali grácia; de lám, mi férfiak vagyunk, s az egészen más, hozzánk ily engedékenység nem illik. A teins vármegye azért küldött ki, hogy példát állítsunk fel, nekünk e szép bizodalomnak meg kell felelnünk.

– Kérem alássan, – szólt most Macskaházy, ki már régen türelmetlenségének jeleit adá – fogjunk hozzá, az idő múlik.

– Igazság, – mondá Kislaky, ki addig majd feleségére, majd táblabíró társaira tekintve, a legnagyobb zavarban melegíté kezeit a kályhánál – még tanukat is kell kihallgatnunk, és –

– A tanukkal nem sok bajunk lesz – szólt Nyúzó, – minden világos. Ha úgy tetszik, a tiszttartó házában minden készen van, ebédig kétszer is túleshetünk rajta.

– Hisz Viola tízszer megérdemlette, hogy felakasztassék – mondá Macskaházy már az ajtó felé indulva.

– Az majd a vallomásból fog kitűnni, – szólt egy szép férfihang, melyre valamennyien Völgyesy felé fordultak, – meghallgatás nélkül előre ítéletet senkire kimondani nem szabad.

– Ez az ember nekem nem tetszik – suttogott Macskaházy, ki e szavakra szinte megfordult, Nyúzó fülébe. Kislakyné, ki a kis fiatalembert eddig alig vevé észre, midőn szavát, melynek a természet azon szépséget adá, melyet testétől megtagadott, hallá, barátságos tekintetet vete reá. – Igazsága van, – mondá nyájasan – ne ítéljünk senki felett, kit meg nem hallgatánk. A teins úr bizonyosan irgalmas lesz e szerencsétlen ember iránt.

– Nem vagyok táblabíró – válaszolt az ifjú, – nincs szavam – s ezzel Völgyesy meghajtva magát, a többiekkel elment, s Kislakyné férjével, ki egy pár percre visszamaradt, maga maradt.

– Gondold meg, Bálint, – szólt az asszony, férjét érzékenyen kezénél fogva, – ha mind nem egyeznek meg, halálos ítéletet kimondani nem lehet. Ha emberhalál történik, minden egyesnek lelkiismeretén fekszik.

– Hisz lelkem, – válaszolt a férj sóhajtva, – ha tőlem függ, ha csak lehet, én bizony nem kívánom senkinek vesztét; de –

– Tudom, öregem, – mondá az asszony – teljesítsd kötelességedet; de gondold meg, egy ember élete nem oly valami, mit ismét visszaadhatsz; légy inkább kegyesebb.

– Ha csak lehet, lelkem, bizonyosan.

– Még egyet, – mondá a jószívű nő a már távozóhoz, – ha anélkül, hogy kötelességedet sértenéd, a szegény ember feleségét s gyermekeit hozzáeresztheted, engedd meg, hogy legalább e pár órát még együtt tölthessék.

– Mihelyt a törvényszék megengedi, – mondá az öreg, ki alig nyomhatá el könnyeit; s ezzel sóhajtozva s nem egyszer átkozva a pillanatot, melyben a törvényszéki elnökséget elfogadá, indult a többiek után a tiszttartói lak felé.

Itt a törvényszék elfogadására már minden el vala készítve. A kapu előtt vasvillás béresek s parasztok lökdösék vissza az oda tolongó népet, melynek nagyobb része, mint ily alkalomnál közönségesen, asszonyokból állt. A fészerben, melynek egyik oldalán ekék s boronák halomra hordattak, Viola cövekhez kikötve, hajdúk s pandúrok között várá ítéletét. A folyosón Czifra s Üveges Jancsi, kik tanúknak berendeltettek s a másik oldalon Liptákné és a tiszaréti kovács, kik önként jöttek, álltak, s midőn a törvényszék tagjai a mélyen hajlongó tiszttartó által a tanácskozásra készített szobába vezettettek s az ajtó utánok bezáratott, az ünnepélyes csend, mely e sokaság között egyszerre támadt, mutatá a pillanat fontosságát.

– Isten könyörüljön rajta, – mondá Liptákné suttogva a kovácshoz, – nekem nincs reménységem.

– Bizony nekem sincs, – szóla a másik, – csak azt sajnálom, hogy azt a kettőt ott nem akasztják fel inkább helyette. – S ki e pillanatban Czifrára s a zsidóra nézett, alig tehetett volna mást, mint osztakozni véleményében; legalább az előbbi, – kinek e pillanatban talán eszébe jutott, mi közel állt többször ahhoz, hogy hasonló sorsra jusson – nyugtalanul körültekintve, mélyen arcára vont kalapjával éppen nem látszott olyannak, minőnek a jólelkű tanút magunknak képzelni szoktuk.

– Szeretném tudni, ki fogja felakasztani, – szólt egy vén asszony szomszédjához, ki minden erőlködése mellett a villás embereken keresztül nem törhetett – csak ügyes ember lenne, hogy szegény nyomorult ne szenvedjen sokáig. Azt mondják, ha a hóhér nem érti mesterségét, az ember felakasztva egy napig is elél.

– Igazán komám, – felelt emez, ki azalatt előbbre fészkelődve nyert jobb állását egy béresnek lökése által ismét elveszté, – hát én csak azt hiszem, hogy valami cigány fogja felakasztani. Talán a vicispán cigánya, látja kend, ott jár. Ni, hogy néz, bizonyosan az lesz, szinte félek tőle.

– Ne beszélj oly bolondokat Verus, – szóla közbe egy öregebb ember, ki az előbbiek mellett állt, – Peti Violának testi-lelki barátja, most is ő hozta gyerekeit Tiszarétről, s nem láttátok elébb, mily barátságosan szólt feleségével. Ha ő lenne a hóhér, Violáné csak nem szólna így vele; azt még te sem tetted volna, mikor boldogult férjed élt. Neked nem volt hóhérra szükség, úgy-e bár, te magad kínoztad agyon.

– Már hogy' beszélhet kend ilyeneket, – mondá az özvegy hangosan, – mikor utolsó betegségében doktort is hívattam neki.

– Igen, – mondá a másik asszony, – de ki fogja felakasztani hát?

– Mit tudom én, – válaszolt a férfi.

– Cigánynak kell lenni, – jegyzé meg a kisbíró felesége, ki férjének minden pártolása mellett a házba még sem juthatott be. – János pandúr, sógorasszonyom keresztkomájának testvéröccse, azt mondta, hogy akasztani mindíg cigánynak kell, ha mást nem találnak, aki jószántából teszi, kontribució fejébe kényszerítik rá.

– Talán nem akasztják fel, – mondá az első asszony.

– Magam is jobban szeretném, – válaszolá a férfi, – mert ha a határon akasztják, tudja komám, egész esztendeig szél lesz.

– Talán gráciát kap, – jegyzé meg egy vastag fiatal asszony, ki az egész beszélgetést figyelemmel hallgatá s nagyokat sóhajtozott a szorongatások között.

– Gráciát, – mondá a férfi, – igen majd gráciát; ahol azok oda benn egyszer összeültek, várhatsz reá. Statárium van.

– Hát mi az a statárium? – kérdezé az asszony.

– Mi? hát a statárium csak az, hogy az urak összeülnek s azután egyet felakasztanak. Ennek úgy kell lenni.

– De hátha nem akasztja fel senki? – kérdezé ez kíváncsian tovább.

– Hej be ostobán kérdez kend, – felelt amaz, – arra, hogy valaki felakasztassa magát, az embert fogni kell; de mikor hallotta valaki, hogy olyan, aki mást felakasszon, nem találkozott.

– Igen, de ha mégis megtörténnék? – kérdezé a kis asszony tovább.

– Mit tudom én… akkor az urak magok akasztanák fel, vagy talán önmagokat aggatnák fel az ajtó küszöbéhez csupa szomorúságokban, hogy mást nem akasztathatnak.

A kapu előtt ehhez hasonló beszélgetések folytak, s az ácsorgó sokaság, mely faluhelyen, mint városban, soha helyzetével nem elégszik meg inkább, mintha fal előtt állhat, mely megett valami történik, élénk figyelemmel követett minden mozdulatot. Minden, mi a házban s körülötte történt, midőn a tanúk a szobába hívattak s a rab a törvényszék elébe vezettetett, mozgalmat s számtalan kérdést és észrevételt idézett elé: látták-e Violát? s milyen halavány? s hogy hosszú haja lenyíratott stb. A törvényszék azalatt rég megkezdette ülését.

A táblabírák szokás szerint megeskettettek, a rögtönítélő bíróság szabályai felolvastattak, s Nyúzó, ki szintén a táblabírák között fogott helyt, írásban beadá jelentését. Azonban ha már a szabályok felolvasásánál Völgyesy magaviselete, ki az egész hosszú szabályokat lassan s amennyire csak lehetett, értelmesen olvasá fel, igen különös vala, s ha Nyúzó nem kissé neheztelt, midőn az unalmas felolvasás alatt szomszédjával beszélni akarva a fiatal ügyész által intetett, miként a szabályok felolvasása azért kívántatik, hogy meghallgassák, s ha Zátonyi már akkor sajnálkozva figyelmezteté Sóskutyt, hogy denique e fiatal embernek praxisa nincs, máskép tudná, hogy e felolvasás csak éppen formadolog, s hogy életrevaló jegyző azt négy perc alatt, minden pontnak csak kezdetét olvasva, elvégezheti; milyen volt az egész törvényszéknek csudálkozása s haragja, midőn a főbíró jelentését felolvasva, már a rabért akart küldeni s egyszerre Völgyesy azon állítással lépett fel, hogy e jelentésből Viola esetét olyannak, mely rögtönítélő törvényszék elé való, nem tarthatja.

– Mit, nem a törvényszék elébe való? – szólt Nyúzó elbámulva, – és Völgyesy úr azt nekem mondja, a megye legidősebb főbírájának? Már ez mégis sok!

– A tekintetes úr igen hibázik – szólt az előbbi nyugodtan, – ha ebben részemről csak a legkisebb sértési szándékot keresi, de –

– Sértési szándékot? – vágott közbe Nyúzó, – nem sértési szándékot, valóságos sértést keresek benne s azzal vége. Nézze csak a teins törvényszék – folytatá a többiekhez fordulva, midőn a szabályokat, melyek az asztalon feküdtek, felkapá – itt a hatodik szakasz nyolcadik pontjában mi áll: Az összegyűlt bíróságnak a történet tökéletes leírása előterjesztendő, melyben a rabnak vétke, kereszt- és vezetékneve, betűkkel, nem számokkal kiírandó életkora stb. stb. – és hát jelentésemben nem foglaltatik-e a történet tökéletes leírása, nincs-e itt a vétek, a kereszt- és vezetéknév, és a rabnak kora, pedig nem számokkal, hanem nézze tekintetes elnök úr – betűkkel kiírva. És én hát nem tudnék tökéletes jelentést készíteni, én nem volnék képes valakinek életkorát betűkben kiírni? Kérem alássan ez vexa, valóságos vexa, én inkább elmegyek, mint hogy így bánjanak velem.

Az elnöknek s a táblabíráknak közbeszólása az érdemes tisztviselő felindulását lecsillapíták ugyan egy kissé, ha azonban e szenvedélyesség arra vala számítva, hogy Völgyesyt, ki az egész megyében mindíg a legszerényebb fiatalembernek tartatott, további szólástól elijessze, a számítás nem mutatkozott helyesnek. A fiatal ügyész, mihelyt szóhoz jöhetett, nyugodtan csak azt jegyzé meg, hogy tekintetes Nyúzó úr stilisztikus készültségén éppen nem kételkedik, de hogy e jelen leírásból, mely kétségen kívül hiteles, nem tűnik ki, hogy a rab folytonos üldözésben fogattatott el, mi minden rögtönítéletnek egyik főkelléke.

– Nem folytonos üldözés – mondá Nyúzó alig mérsékelhetve mérgét; – fejére díj van téve, egy évnél tovább kergetjük a megye egyik végéről a másikra, s még a folytonos üldözést is tagadja.

– Igazság domine spectabilis, – mondá Zátonyi mosolyogva, – ez ugyan rossz argumentum volt; denique a fiatalság… de most vezettessük be a rabot.

– És én még egyszer mondom, – folytatá mindíg nyugodtan Völgyesy – a folytonos üldözés e jelentésből nem tűnik ki. Violának utolsó vétkes tette a tiszaréti jegyzőnél tett háztörés, s e tett óta az üldözés nem folytattatott szakadatlanul.

– Már ha nem statáriális eset, – mondá Kislaky örömmel megragadva mindent, mi által kellemetlen hivatalától szabadulhatott, – utasítsuk a rabot a rendes törvényszék elébe… úgy is –

– Az Istenért, kérem a teins urat, ne hagyja magát konfundáltatni, hallatlan skandalum volna, ha Violát a rendes törvényszék elébe utasítjuk. Ha ez történik, fogadni merek, a megye mindjárt elvesztené statáriumát, minek is volna neki, ha még ily esetben sem tudja használni.

– A teins jegyző úr mintha megfeledkeznék arról – mondá Macskaházy szokott éles hangján – hogy a rögtönítélő törvényszékek egyenesen haramják s zsiványok ellen rendeltetvék, s hogy mihelyt ezeknek valamelyike üldözése alatt fegyveresen ellentáll, e törvényszék illetőségéről szó sem lehet.

– Éppen nem feledkeztem meg erről – válaszolt Völgyesy – de miként sül ki ezen jelentésből, hogy Viola csakugyan haramja?

– Miből sül ki?! – mondá Zátonyi összecsapva kezét, – hát nem áll-e a jelentésben világosan, hogy Viola ismert zsivány s haramja?

– Kérem alássan, – vágott közbe most Sóskuty, ki az egész vita alatt észrevételeit halkan csak Kislakyval közlé – én a teins úrnak mindjárt meg fogom magyarázni, még fiatal s nem veheti rossz néven senki, hogy tapasztalása nincs, ilyeneket az ember nem tanulhat könyvekből. Itt az utasításban igen sok áll, kit kell zsiványnak nevezni, de ez mind nem praktikus dolog. Zsivány csak az széles Magyarországban, akit zsiványnak mondanak. Vox populi vox Dei. Ha ilyent meg akarnak fogni s ellentáll, statárium elébe kerül s felakasztják.

– Csak azért, mert ellentállt? – mondá Völgyesy élesen.

– Csak azért, – válaszolt Sóskuty méltósággal, – ellentállni a törvénynek nem szabad senkinek, kivévén – tevé hozzá – nemes embernek okkal-móddal.

– Nem jöttünk ide disputálni, – szólt végre Zátonyi türelmetlenül, – Völgyesy úrnak voksa úgy sincs. Szavazzunk.

– Igen, de mégis, – mondá Kislaky.

– Mondom: luce meridiana clarius, a napnál világosabb! – kiálta Zátonyi, – a dolog világosan s törvény szerint csak elénkbe tartozhatik. Voksoljunk.

A táblabírák szavaztak. Az elnök sóhajtva kimondá, hogy a többség véleménye szerint a tárgy a rögtönítélő törvényszék elébe tartozik, s a tanúk behívattak.

Miután olvasóim a viszonyt, melyben Czifra és a zsidó egymáshoz álltak, ismerik, ha mondom, hogy tanúbizonyságaik tökéletesen megegyeztek, nem fognak annyira bámulni, mint én, a regényíró, kinek főfeladata a közönséget meglepni, azt kívánhatnám.

– Duo testes omni exceptione majores, két becsületes tanú – mondá Zátonyi, midőn a tanuk visszavonultak, burnótszelencéjét körülnyujtva, – nincs kétség.

– Igazság – sóhajta Kislaky, – pedig megeskettük; mikor a zsidó minden átkát elmondá maga felett, én magam elborzadtam, lehetetlenség, hogy hazudott volna.

Sóskuty, kinek mondásait a hely szűke miatt mindig csak kivonatban közölhetjük, igen szépen értekezve az eskü szentségéről s főkép Nathan és Abiran kellemetlen esetéről, melyről a zsidó esküvésben említés tétetik, megjegyzé, hogy mióta Istenben boldogult felesége meghalt, s azon három konziliumban, mely felette tartatott, valamennyi orvos azon meggyőződést mondá ki, hogy a lehető legcélszerűbb módon gyógyíttatik, soha nagyobb megegyezést nem látott, mint e tanúságok között.

A főbíró egyet köpve örömében, azt meré állítani, hogy hosszú bírói gyakorlata alatt soha jobb tanúk nem fordultak meg előtte.

– Legyen szabad a teins úr ezen állításán kissé kételkednem, – szóla Völgyesy, ki midőn látá, hogy Kislakyt kivéve, a törvényszék egyéb tagjai a rabra bensejökben kimondák a halálos ítéletet, még mielőtt őt meghallgatták, feltevé magában, hogy részéről megmentésére is mindent elkövet. – Én éppen a bizonyságok szokatlan összhangzásában látok okot arra, hogy vigyázóbbak legyünk. Főkép ha a tanuk jellemét tekintem, nekem akaratlanul összebeszélés jut eszembe.

– Ah, amice, ami sok, az sok, – mondá Zátonyi fejét csóválva, – még a tanúk megegyezésében is házsártoskodásra keresni okot, ez hallatlan.

– Mikor a tanúk ily tökéletesen megegyeznek, – sóhajtott Sóskuty, – de minden szóban, minden betűben megegyeznek, összebeszélésről szólni – szörnyűség. Denique prokátor.

– Mennyibe ez utolsó szavak sértésemre valának talán célozva – válaszolt az ifjú ügyész, szemeit Sóskutyra függesztve oly hangon, melynek hallásán amaz, ki éppen szomszédjának valamit súgni akart, elhallgatott – biztossá tehetem méltóságodat, hogy célja el nem éretett. A prókátori cím a legszebb s legocsmányabb lehet, amint az, ki viseli, megérti valódi hivatását, vagy nem. Azonban, mi a tanúkat illeti, hogy a tárgyhoz visszatérjek, még egyszer figyelmessé teszem a tekintetes törvényszéket, hogy azon rendkívüli összhangzás, mely e két, legalább is gyanús személynek tanúsága között létezik, bennem azon meggyőződést gerjeszti, hogy összebeszéltek.

– Csakugyan azt hiszi, Völgyesy úr? – mondá Kislaky nyugtalanul, – úgy talán inkább –

– Dehogy hiszi, – mondá Macskaházy mosolygásra kényszerítve magát, – nekünk prókátoroknak mennyivel rosszabb az ügy, melyet védelmezünk, annyival több gyönyörűségünk van, ha a bírákat megakaszthatjuk.

– Teins Macskaházy úr csalódik, – felelt Völgyesy, – a tárgy, melyről szólunk, oly fontos, hogy azt, ki esze fitogtatására e pillanatban kedvet találna, csak sajnálni lehet. De mondja maga a teins úr… Czifra az egész megye által ismert gonosztevő, zsivány –

– Kérem alássan – vága közbe Nyúzó, – Szentvilmosi János – mert a tekintetes törvényszéknek valakit csúfnéven híni nem illik – jelenleg becsületes ember, hivatalosan jelenthetem, hogy mióta a megye fogságából megszabadult, tökéletesen megjavulva, Viola cimboráitól elvált s hogy az előttünk álló gonosztevő elfogásában is nem csekély érdemet szerzett.

– Jól van, – folytatá Völgyesy mindíg inkább lelkesedve védelme közben, – engedjük meg, de ezen Czifra vagy Szentvilmosi János, vagy bármiként hívják, ki jelenleg becsületes ember, de egész életén át zsivány volt s napjainak nagyobb részét a megye tömlöcébe tölté, mit vall? Vallja először, hogy Viola vele rablási szándékát előre közölte. De ha mellőzzük is, mennyire csudálatos, hogy ez történhetett, ha a tanú csakugyan becsületes keresetmódhoz fogva, a rab cimborája lenni megszűnt. Vajon hát Szentvilmosi János, ki a rablásról előre tudósíttatott, ugyan miért nem akadályoztatta meg azt?

– Igazság; csalódol Nyúzó barátom – mondá Kislaky, – ez nem lehet becsületes ember.

Nyúzó zavarodva vakarta fejét, Völgyesy tovább szólt.

– A második, mit a tanú vall, az, hogy midőn a rablás éjtszakáján Tiszarét falujához közelgett, egyszerre lövést hallott s látta Violát, ki puskával mellette elszaladt. De miért jött a tanú Tiszarétre, holott mint mondá, a többi szentvilmosi nemességgel tisztújításhoz készült? miként történt, hogy őt Tiszaréten senki nem látta? hogy, amint kérdésemre mondá, be se ment a faluba, melyhez oly közel volt s hol kétségen kívül dolga lehetett, máskép éjjel Porvárról ennyire nem ment volna.

– Gyanús, igen gyanús, – mondá Kislaky, míg Zátonyi egyet szippantva burnótszelencéjéből, megjegyzé, hogy a dolgok ezen állásában talán Czifrát sem ártana vasra veretni.

– De hol marad akkor a két jólelkű tanú? – szóla Völgyesy diadalmasan.

– Igazság, – válaszolt a táblabíró minden zavarodás nélkül, – a Czifra elleni inkvizíciót el kell halasztani, most tanúságára szükségünk van.

– De ily tanúságra embert csak nem fogunk halálra ítélni!? – mondá Völgyesy, alig titkolhatva el belső borzadását.

– A teins úrnak nincs voksa, – válaszolt szárazon Zátonyi, – mi majd meglátjuk, mit teszünk. Most talán a rabért küldhetnénk – folytatá, Kislakyhoz fordulva.

– De kérem a teins törvényszéket, – szóla ismét az előbbi, látva, hogy fáradozása sikertelen, de nem lankadva azért –, ha a tanúk minőségét nem vesszük is tekintetbe, ha e két embert, kiknek egyike a megye fogházából kikerült gyanus személy, másika egy ismeretlen zsidó, tökéletes hitelességű bizonyságoknak tartjuk is, méltóztassék figyelembe venni, hogy e két ember nem ugyanazon tényeket bizonyítja, s így nem tekinthetik két tanúnak.

– Két ember nem két tanú? – szóla Zátonyi – hallott-e ilyet a világ!

Sóskuty ujjain kezdé bebizonyítani, hogy kettő csakugyan kettő s nem kevesebb, s Kislaky maga nem vala egészen tisztában magával, noha Völgyesy elég szorgalommal igyekvék bebizonyítani, hogy miután a zsidó s Czifra egészen más dolgokról szólnak, amaz a rablásról magáról, ez azokról, mik előtte s utána történtek, minden egyes tényről csak egy tanu szól.

Sóskuty ujjain talán tízszer számolá elő, hogy kétszer kettő = négy, egyszer kettő pedig kettő s nem egy; ez okoskodás táblabíráink matematikus fejeire ellenállhatlan hatást gyakorolt; s a jelenlevők mind meg valának győződve, hogy a fiatal ügyvéd óriási szofizmát mondott, mely ha nem ily intelligenciájú társaság előtt mondatik el, a bírákat tévutakra vezetheté.

Macskaházy, mihelyt az irányt, melyet a tanácskozások vevének, észrevevé, nem győzé eléggé magasztalni fiatal kollégáját, ki az ördögöt magát fehérre tudná mosni prókátori fogásaival. Ez ügyes taktika által Kislaky, kire Völgyesy szavai eddig hatással voltak, lassanként elveszté bizodalmát, s csak ez vala az, mit Macskaházy kívánt, a többi bírákon nem volt oka kétkedni.

Völgyesy érezte e helyzetet, s felsóhajtva hallgatott, a törvényszék pedig a rabot akará maga elébe hozatni, midőn a hajdú, ki a szoba ajtaja mellett állt, jelenté, hogy még két tanú van, ki meghallgattatni kíván, s az elnök engedelmével Liptákné vezettetett a szobába.

Liptákné, elhallgatva, hogy Violát aznap Tiszaréten látá, csak aziránt adott bizonyságot, miként Viola Tengelyinek annyi köszönettel tartozott, hogy róla a rablást feltenni lehetetlen, annyival inkább, minthogy Viola, kivel régi ismeretségben élt, s kinek hitvese atyafia is, neki Liptáknénak, két héttel elébb maga mondta, hogy a nótárius írásait el akarják rabolni, s hogy tegye figyelmessé.

– S ugyan kiről beszélte, hogy az írásokat el akarják rabolni? – kérdé Nyúzó gúnyosan.

– Nem nevezte meg, csak azt mondta, hogy hatalmas emberek.

Itt Macskaházy mosolyra erőlteté magát. – Mese – szóla megvetőleg.

– Olyan igaz, mint hogy én itt állok teins uram, – mondá az öreg asszony, felemelve kezét, – megesküszöm reá s nem hazudnám, ha a világ kincseit nyerhetném vele.

– És a nótáriusnak megmondta-e kend, amit Viola üzent? – kérdé ismét a főbíró.

Liptákné akadozott.

– Csak bátran jó asszony, – biztatá Kislaky nyájasan, – ne féljen semmit.

– Teins uram, megvallom, – szólt Liptákné, – ha akarnék is, nem tudnék hazudni; csak azért nem mondtam meg az öreg Tengelyinek, mert házánál mondta, s féltem, ha a nótárius megtudja, hogy szegény Viola házánál megfordult, meg fog haragudni, s még szegény Zsuzsit is elküldi.

Macskaházy s Nyúzó mosolyogva integettek egymásra. – Más mondani valója kendnek nincs? – kérdé az utóbbi. Mire az asszony kibocsáttatott.

Az utána jövő kovács csak azt bizonyítá, hogy midőn a lövés hallására a jegyző házához szaladt, s a gyilkost, ki a kapun puskájával éppen akkor ugrott keresztül, űzőbe vette, Czifrát ismerte meg benne, s hogy meg merne esküdni fejére, hogy az nem Viola, hanem Czifra volt.

Miután ez kibocsáttatott, s a két tanúbizonyság röviden leírva, a még egyszer behívottak által aláíratott, a törvényszék a rabot hozatá fel fészeréből.

– E két tanúbizonyság, – mondá a várás alatt Nyúzó, – mint a teins törvényszék látja, épp annyit ér, hogy vele pipát gyujthatunk. Az öreg banya Violával közel rokonságban van, s így mellette bizonyságot nem tehet; a tiszaréti kovács minden este részeg, s ily állapotában Violát könnyen Czifrának nézheté.

– Igaz, – mondá Kislaky.

– Mindenesetre e tanúbizonyságok is érdemelnek tekintetet, – jegyzé meg Völgyesy, – legalább mi Czifra – vagy mint főbíró úr őt nevezni szereti – Szentvilmosi úr hitelességének megítélését illeti. Száz eset van a világon, hol az, ki valamely gonosztettet követett, maga mint tanú áll elő más ellen.

– Ez is igaz, – mondá az elnök.

– Tudják-e mit? – mondá Zátonyi, mint kinek fején egyszerre nagyszerű gondolat villant át, – akasztassuk fel mind a kettőt.

– Mit gondol, amice, – válaszolt Sóskuty, míg Kislaky s Völgyesy bámulva fordultak a szólóhoz, – hisz a másik nem áll a statárium előtt.

– Ha oda állíttatik, ott áll, – vágott közbe a másik, ki a rögtönzött gondolatába úgy látszik belészeretett. – Magam tudok egy esetet. Egy gonosztevő már az akasztófa alatt ráismert valamely cimborájára, ki éppen arra ment, megmutatja a szolgabírónak, ez utána küld. A gazember szaladni kezd, végre utolérik, védelmezi magát, visszahozzák s oda akasztják mindjárt a másik mellé, s mikor a szolgabíró a statáriális szedriához visszajött, azt referálta, hogy egy helyett kettőt akasztatott fel.

Zátonyi nevetett, Völgyesy ég felé emelé szemeit.

– No, de lehetett is akkor lárma, – mondá Sóskuty, – nem szerettem volna a főbíró bőrében lenni.

– Lárma… igen, – válaszolt a táblabíró még mindíg mosolyogva, – egy kis lárma volt, nálunk minden akasztófáravaló talál protekciót; a szolgabírót kiszidták, azt hiszem, talán kasszálták is volna, ha nem rezignál, egyéb baj nem volt, s a gazember mégis függött.

– Valóságos gyilkolás, – mondá Völgyesy – szörnyűség!

– Amice, – szólt Zátonyi, szánakozó tekintetet vetve az ifjú ügyészre, – denique nincs még praxisa; tudok én statáriumokról még szebb históriákat. Egyébiránt nem akarom a teins törvényszékre reá kényszeríteni véleményemet, csak azt mondom, bizony kár, ha nem akasztjuk fel mindkettőt. De itt jön a rab.

Most az ajtó megnyílt s őreitől körülfogva Viola lépett a szobába.

A rabnak belépte az egész törvényszékre észrevehető hatást tett. Kislakynak szívét azon könyörületesség tölté el, melyet nagy szerencsétlenség látásán minden jobb ember érezni szokott, még akkor is, ha teljesen meggyőződött, hogy az nem érdemetlent ért: Völgyesy, ki azok után, miket eddig látott s hallott, kedvező ítéletet alig mert reményleni, borzadott a gondolatnál, hogy ezen ember, kit most ép egészségben lát maga mellett, egy pár óra mulva az élők sorából kilép, nem mert Isten rendelé, de mert embertársai akarták, mert közöttök nem találkozott, ki az erény azon csiráinak, melyek e kebelben is kétségen kívül rejteznek, kifejlődésére időt akarna engedni. Macskaházy látszó nyugtalansággal tekinte maga körül, midőn a lánccsörgést hallá, s Sóskutynak arcán, ki a híres zsiványt nem látta még, ép annyi kíváncsiság vala kifejezve, mint Nyúzóén káröröm, midőn az elítélendő előttök megjelent; csak Zátonyi kínálá körül legnagyobb nyugalommal burnótszelencéjét, mintha az egész történetben nem lenne semmi, mi őt csak távolról érdekelné.

– Hát végre hurokra kerültél, te drága madár; – így szakítá félbe a csendet Nyúzó, a rab felé fordulva, – no, most kit akasztunk fel?

Az elnök e váratlan kitörésre bámuló tekintetet vete a főbíróra. Ez, midőn feléje fordult, nevetve folytatá: – A teins úr nem is tudja, mily viszonyban állunk mi ketten egymáshoz. Viola és én régi ismerősök vagyunk. Ugy-e bár, Viola? – tevé hozzá, a rabot gúnyosan megszólítva – régen keressük egymást, s Viola eskü mellett megígérte, hogy ha kezébe kerülök, felakasztat. Ugy-e bár?

– Az nem igaz teins uram, – szólt a rab, s mély férfias hangja szinte jólesett a főbíró rikácsoló szavai után, – ha a teins úrnak bosszút esküdtem, tudja a világ, volt okom reá, mert csak a teins úrnak köszönhetem, hogy nem mint becsületes ember haltam meg; de hogy felakasztatom, azt nem ígértem meg soha.

– Tudjuk, tudjuk, – gúnyolódék a főbíró, – most csupa alázatosság, de csak kerültem volna kezeid közé, te bizonyosan megtartottad volna ígéretedet. Látod, mikor hallottam, hogy nekem azt szántad, akkor én is megesküdtem reá, hogyha meg te kerülsz az én kezembe, én akasztatlak fel. Csupa fogadás. No, és hát most kinek volt igaza?

– Hogy végem van, azt jól tudom, – mondá Viola, sötét szemét a főbíróra szegezve, – rajtam nem segít senki, én halál fia vagyok, de a teins úr nem jól teszi, hogy szerencsétlen emberrel tréfát űz.

Völgyesy, ki az egész jelenet alatt alig tudott érzelmeinek parancsolni, megindulásában remegő hangon, nehogy a rabtól értessék, deákul figyelmezteté a törvényszéket, hogy a vádlott s a bírák egyike között halálos ellenségeskedés levén, más bíróról kelletik gondoskodni, mi azonban csak annyiban méltatott figyelemre, hogy Nyúzó az elnök által eléggé rossz deákságban megintetett, miként hasonló nem ide tartozó tréfákkal hagyjon fel. Mire azonnal a rabnak vallatása kezdetett meg.

Viola nyugodtan s egyszerűen felelt az egyes kérdésekre; végre, mintegy megúnva ezen eljárás hosszúságát, az elnökhöz fordulva így szólt: – Minek e hosszú kérdezősködés? Kár, ha a teins törvényszék velem idejét veszti; a főbíró úr előre mondta, hogy fel fognak akasztani, minek fecsegjek életemért? Megvallok mindent, akármi, nekem mindegy. Higyjék el a teins urak, ha nem volna feleségem, gyermekem, én nem vártam volna máig s magam akasztottam volna magamat valamely fára az erdőben.

– Hogy vallhat meg kend valamit, – szólt Völgyesy meghatva, – ha nem tudja, miről vádoltatik. Ím igazságos bírái előtt áll, szóljon úgy, mint Istenéhez szólna, nyiltan s igazán, a bírószék még nem törte el a pálcát feje fölött.

– Köszönöm teins uram jóindulatát, – mondá a rab, – de rajtam nem segít senki. Zsivány vagyok, fegyveresen fogtak el, reám nem vár más, mint akasztófa, s inkább elébb, mint később. Kíméljenek meg a kérdésekkel.

– Ha makacsul vallani nem akar, – mondá Macskaházy, ki a dolgok ezen fordulatát látva, ismét nyugodtabb lőn, – kényszeríteni nem lehet, az utasításban világosan kimondatik, hogy minden erőszakos vallatás ez esetben tilos. Felolvassuk a kérdéseket s ha nem felel, úgy vesszük, mintha minden vádakat elismerne.

– Igen, de ezen embernek – szóla Völgyesy, – elébb tudnia kell, hogy sorsa nem egyedül Nyúzó Pál főbíró úrnak akaratától függ; hogy a teins törvényszék védelmét szívesen ki fogja hallgatni, s hogy ítéletében nem haragot vagy gyűlölséget, hanem a tiszta igazságot fogja követni, s akkor a rab talán nem fog hallgatásánál makacsul megmaradni. Látja kend, – folytatá Violához fordulva, – élete ezen urak kezében van, kik érte csak Isten előtt fognak számolni. Gondolja meg, ha nem szól, számára mentség nincs a világon, gondoljon feleségére, gyermekeire, s mondja nyiltan, nincs semmi, mit védelmére mondhatna?

Kislakynak szemei nedvesedni kezdének; Macskaházy mérges tekintetet vetett a szólóra; Zátonyi ásítozott.

– Én nem mondok semmit védelmemre, – válaszolt a rab.

– Gondolja meg jól, – sürgeté Völgyesy, szinte kérő hangon, – lám a teins törvényszék figyelembe fogja venni minden szavát; hisz ezek az urak elég nehéz kötelességet teljesítenek, s nem akarják senkinek halálát, s bizonyosan csak az igazság szerint fognak ítélni. Ha van mentsége, adja elő.

– Az instrukció hatodik részének tizedik szakasza szerint a rabot igéretekkel vallomásra biztatni nem szabad, – szóla közbe Zátonyi, legbölcsebb kifejezésre szedve össze arcát, – figyelmessé teszem tisztelt jegyző urunkat erre.

Völgyesy a nélkül, hogy e szavakat figyelemre méltatná, még egyszer kéré a rabot mentsége előadására. Kislaky ismétlé e kérést.

– Tekintetes uraim! – szólt a rab, kit a részvét, melyet Völgyesinél észrevett, látszólag meghatott. – Isten áldja meg a kegyességért, hogy rajtam segíteni akarnának, de lássák, mind hasztalan. Nem, mintha semmi sem volna, mit mentségemre mondhatok, sőt ha majdan Istenem előtt meg fogok jelenni, ott, hol minden tudva van, én irgalmas ítéletet várok; itt a földön számomra nincs mentség. Lám, teins uram, – tevé kis hallgatás után hozzá – ha mondom, hogy egykor becsületes ember voltam, mire egész Tiszarét helységét hozhatom tanúbizonyságul, használ-e az valamit? ha mondom, hogy nem saját akaratomból, hanem kénytelenségből lettem zsivánnyá; hogy soha szegény embert nem károsítottam, s uraktól is én magam csak éppen annyit raboltam, hogy élhessek; hogy – kivévén midőn magamat védelmeztem – senkit soha életemben nem bántottam: kevesebbé fogok-e büntettetni? Amit cimboráim tettek, az nekem számíttatik be; én zsivány vagyok, s azzal vége.

– Mindez a bíró ítéletére nagy befolyással lehet, – mondá Völgyesy, – hogy volt az, amit kend mondott, hogy nem saját akaratából lett zsivánnyá?

– Kérdezze a teins úr a főbírót, – monda, tekintetet vetve Nyúzóra, mely elől ez szemeit elvoná, – ő meg fogja mondani, miért lettem zsivánnyá. – S ezzel a rab fölgerjedésében remegő hanggal elmondá első gonosztettének történetét.

– Mind szóról szóra igaz, – sóhajta Kislaky, – Tiszarétre jöttem másnap s az alispán úr maga beszélte.

– Nihil ad rem, – jegyzé meg Zátonyi. – Völgyesy érzelmeit nem fogom leírni.

– De mit használ mindez? – folytatá a rab, kinek halvány arcai ez elbeszélés alatt lángolni kezdettek, s kinek keze akaratlanul ököllé szorult, – mit ér, ha mindezen ocsmányságot, mely rajtam elkövettetett, s melynél vérem, ha rá gondolok, újra felforr, elmondom, kevesebbé zsivány vagyok-e azért? később fogok-e akasztófára jutni? El kelletett volna tűrni a pálcáztatást, megcsókolni a hóhérok kezét, vagy éppen ott kelletett volna hagyni feleségemet vajudásai között, mikor a nagyságos asszony velem Porvárra akart kocsizni; haszontalan paraszt létemre hogy' mertem szeretni feleségemet, hogy' merészeltem ellentállani, mikor a szolgabíró parancsolta, hogy lehúzzanak? úgy-e teins urak? Bolond létemre azt gondoltam magamban, hogy habár paraszt vagyok, miután kötelességemet leszolgáltam, ott szabad maradni beteg feleségemnél nekem is; én nem gondoltam, hogy szegény ember kutya, kit verhet s üldözhet, akinek tetszik; itt vagyok teins urak, akasszanak fel.

– Meg is lesz, – mondá haragosan Zátonyi, ki minden érzéketlensége mellett a rab végső szavainak értelmét tökéletesen felfogá, oly keserű volt a hang, mellyel azok kimondattak. – Vakmerő ellenszegülésedért, melyet, úgy látszik, még most sem bántál meg, két halált érdemelnél.

– Látja a teins úr, – mondá Viola, Völgyesyhez fordulva, ismét nyugodtabban, – hisz mondtam, emberek előtt nincs semmi, mit mentségemre felhozhatok. De még egy kérésem van a teins törvényszékhez.

Macskaházy látszó nyugtalanságban dörzsölé kezeit. A rab folytatá: – Midőn az égő kunyhóból kijöttem, hol Rácz agyonlőtte magát s nekem sem volt többé maradásom, bizonyos irományokat hoztam ki magammal, melyek egy nappal előbb a tiszaréti nótáriustól raboltattak el.

– Tehát a rablást elismered? – vága közbe Zátonyi.

– Nem ismerem el, Isten látja lelkemet, hogy a rablásban ártatlan vagyok, – válaszolt a zsivány, kezét éghez emelve, – de az nem tartozik ide; én csak azt mondom, hogy az írások nálam voltak, s hogy kihoztam magammal a kunyhóból; s ha ez a rablásra nézve bizonyságot tesz ellenem, ám legyen, én csak azt mondom, hogy kihoztam magammal.

– Mese – dörmögött Nyúzó.

– Nem mese, teins uram, hanem tiszta igazság! – válaszolt a rab, reáfüggesztve szemeit. – Mikor az égő házból kijöttem, el voltam vakulva, fegyver nélkül léptem ki s csak az írásokat tartottam magam előtt. Tisztán éreztem, hogy valaki a csomót kezemből kiragadta, esküvést tehetnék rá. Mindjárt azután magamon kívül rogytam a földre, s mikor magamhoz jöttem, már kötözve a pandúrok s parasztok kezei között találtam magamat, kik Szentvilmos felé hurcoltak. Mindjárt kérdezősködtem az írások felül, mert Tengelyi uraméi, s csak azért adtam meg magamat, hogy ezek ne égjenek el velem, mert a nótáriusnak nagy szüksége van rájok; de a többiek mind csak azt mondták, hogy mikor kijöttem, senki a főbírón s Macskaházy úron kívül közelemben nem volt, s a főbíró úr egészen eltagadja, hogy írásokat hoztam volna magammal. Minden alázatossággal kérem a tekintetes törvényszéket, méltóztassék a főbíró úrnak megparancsolni, hogy az írásokat adja által.

– Vigyen el engem mindjárt az ördög, – szóla Nyúzó haraggal, – ha csak egy darab írást láttam.

– Teins uram, – szóla Viola érzékenyen, – lám, kezében vagyok, szabadon töltheti rajtam kedvét, felakasztathat, mikor tetszik; de az írásokat ne tagadja el. Én Tengelyi uramnak nagy köszönettel tartozom, feleségemet s gyermekemet fogadta fel legnagyobb ínségökben, s ezt azzal akartam meghálálni, hogy ezen írásokat, melyek reá nézve fontosak, visszaszerzem. Ocsmány halálnak tettem ki magamat –

– Semmirevaló, gazember! – kiáltott Nyúzó, felugorva székéről, – hogy mersz ilyeneket rám fogni. Ez alávalóság én szatiszfakciót kérek a teins törvényszéktől.

– A teins törvényszék kezeiben vagyok, – mondá a rab felgerjedve, – verhetnek, kínozhatnak, nekem mindegy, csak az írásokat adják vissza.

– Bizonyosan kabala, – súgott Macskaházy Zátonyinak, – Tengelyi azt beszéli, hogy nemességi irományai raboltattak el, ki tudja, mily összeköttetésben van ez emberrel.

– Persze, – válaszolt a másik fejét hajtogatva.

– Azt csak nem fogod mondani – kiáltott Nyúzó még dühösebben, – hogy az irományokat én loptam el?

– Én csak azt mondom, hogy az írásokat kihoztam magammal, – válaszolt Viola, – hogy azokat valaki kiragadta kezemből, s hogy ez iránt a teins törvényszék mindazokat, kik ott voltak, megkérdezheti. Senki más, mint a főbíró s teins Macskaházy úr, hozzám közel nem állottak, s erre kész vagyok esküt letenni. Isten, kinek színe előtt még ma meg fogok jelenni, úgy legyen irgalmas irántam, mint ahogy igazat mondok.

– Különös, nagyon különös, – mormogá Kislaky.

– Azt a teins törvényszék csak nem fogja tűrni, – mondá Nyúzó ellökve székét, – hogy színe előtt közbíráinak egyike e zsivány által tolvajnak neveztessék.

– Ami sok, sok, – szóla végre Zátonyi nemes haragjában, a rabra függesztve mérges tekintetét, – ha nem veszed vissza azonnal, amit mondtál s nem kérsz engedelmet a törvényszéktől, ötvenet vágatunk rád, majd akkor máskép szólsz.

Viola nyugodtan válaszolá, hogy hatalmukban áll, de hogy amit mondott, ismételni fogja végső lehelletéig; s Zátonyi talán már kimondta volna ítéletét, mely bizonyosan pártolás nélkül nem maradott volna, ha Völgyesy deákul nem emlékezteti, hogy ugyanazon hatodik rész tizedik szakaszában, melyre elébb a táblabíró maga hivatkozott, fenyegetések s veretés nem éppen úgy tiltatnak, mint kegyelem-ígéretek.

Miután azonban erre Sóskuty megjegyzé, hogy az instrukciónak ily magyarázata képtelenséghez vezet, mert ha az elfogadtatnék, a rab az egész törvényszéket összeszamarazhatná, sőt megverhetné a nélkül, hogy a felakasztáson kívül más bántása lehetne: a rab talán még sem kerülte volna el ez új sanyargatást, ha Völgyesi minden komolysággal nem nyilatkoztatja ki, hogy bármit határozzon a törvényszék, ha a rabon vallatása alatt legkisebb sértés követtetnék el, azt ő nemcsak a vármegyénél, hanem felsőbb helyeken is be fogja panaszlani. Mire Sóskuty csak a mostani ifjúság szemtelenségéről, Zátonyi alávaló denunciánsokról mormogott valamit s a dolog abbahagyatott.

E rövid beszélgetés alatt, mely egy általa nem értett nyelven tartatott, Viola nyugodtan állt, csak arcának kifejezéséből vala látható az érdek, mellyel az egyes szólók mozdulatait követé. Macskaházy Nyúzóval suttogva beszélt.

– A tekintetes törvényszék meg fogja engedni, – szólt végre Macskaházy azon nyájas mosolygással, melyet közönségesen használt s mely miatt a megyében mindenki azt mondá, hogy a tiszaréti fiskális csupa becsület, noha más országokban, hol a „becsület” szó udvariasság kifejezésére nem használtatik, talán egészen más ítéletre találna, – hogy miután a rab engem is vádol, néhány kérdéseket intézzek hozzá. Kend azt mondja, hogy mikor a kunyhóból kilépett, én is ott álltam. Látott-e kend?

– Én nem, – mondá Viola, – annyira el voltam vakulva a füsttől s a lángtól, mely benn a kunyhóban volt, hogy egy ideig nem láttam semmit. De a hajdúk, meg a parasztok mind azt mondják, hogy a teins urak voltak ott és én éreztem, hogy valaki az írásokat kiragadja kezemből.

– S hát a füst benn a kunyhóban igen nagy volt? – kérdé Macskaházy tovább.

– Szörnyű, teins uram, alig láttuk egymást, és mégis néha meg a láng oly fényt terjesztett egyszerre, hogy szinte megvakultunk.

– S hogy, hozta kend ki írásait?

– Hát csak mellettem feküdtek bundámon, felkaptam s kivittem, kék kendőbe voltak takarva.

– Ez az ember igazat mond, – szóla Macskaházy mosolyogva a törvényszékhez, – legalább saját meggyőződése szerint. Mikor a kunyhóból kirohant, valamit tartott kezében; első pillanatban nem tudva, nem fegyver-e, mellyel magát védelmezni akarja, kirántám kezéből, s csak akkor láttam, hogy csak ártatlan kendő, melyben valami takarva volt. De – tevé hozzá nevetve, s a rabhoz fordult – ha azt hiszed, hogy írásokat hoztál ki magaddal, úgy szegény nyomorult, igen csalódtál. Ugyan hozza el a tekintetes főbíró úr azt, mit Violától elfogásánál elvettünk.

Nyúzó kiment.

– A kendőben nem volt más, mint írásaim, – mondá a rab, kinek arcain Macskaházy szavainál kezdetben a legnagyobb öröm, később a legnagyobb nyugtalanság vala észrevehető. A meglepetés, a düh, mely Viola egész valóját megragadá, midőn Nyúzó visszatérve, a kendőt az asztalra téve s belőle Sóskuty s Zátonyi nevetve csak egy pár fehérneműt vevének ki, leírhatatlan. – Ez az ő kendője vala, ugyanaz, melybe Tengelyi írásait betakarta, hogy bántás rajtok ne történjék; miként fogja bebizonyítani, hogy az írások belőle kivétettek? Ha Nyúzó s Macskaházy szűntelen tagadják, hogy tőle valamit kezökhöz vettek, annyi jelenlevők között még talán találkozhatott volna valaki, ki látva, hogy a kunyhóból valamit hozott magával, erről bizonyságot tehete, – így mily eszköze maradt, mivel e két embernek alávalóságát bebizonyíthatá? Ő, a zsivány, két ember ellen, ki mint bíró felette ítélni fog!

– A tekintetes törvényszék látja – szólt Macskaházy a legnagyobb részvéttel, melyet a rab iránt most mutatott, – hogy ezen szegény ember egyáltalában nem valami hazugsággal akarta a bíróságot ámítani. Én meghiszem, sőt igen valószínű, hogy Tengelyi írásai nála voltak, az is hihető, hogy azokat ki akarta hozni magával; de amint elébb mondá, a füst s láng egészen elvakítá szemeit, s az írások helyett fehérruháit hozta ki. Igen természetes –

– Persze, – szóla közbe Sóskuty – ily környülállások alatt magam sem tudom, mit tennék; talán méltóztatik emlékezni, mikor a szomszéd megyében a perceptornál tűz támadt, a szegény úgy megijedt, hogy csak egy pár csizmáját mentette meg, a kassza mind porrá égett. Mikor a vizitáció jött, a vasládában a bankók helyett csak egy halom papírhamut találtak.

– Tekintetes törvényszék! – szólt végre Viola.

– Ne méltóztassék felindulni – vága közbe Macskaházy mindíg nyájasan, – azon, mit ez ember talán mondani fog esküdni mernék, hogy csak meggyőződése szerint beszél. Ő nem érdemel büntetést, abban szenved, mit mi törvénytudók „ignorantia invincibilis”-nek nevezünk.

– Igen, igen – jegyzé meg Sóskuty, – a remedium juridicumoknak egyike.

– Tekintetes törvényszék, – szóla ismét a rab legnagyobb felgerjedésében, – én szegény elítélt gonosztevő vagyok, s a teins főbíró és Macskaházy úr hatalmas urak, azt tudom; de én Istenem előtt fogok megjelenni még ma, mi okom volna hazudni, s legyek örökre elátkozott, büntessen Isten gyermekeimben tizedíziglen, ha ebben a kendőben nem voltak írásaim.

– Hisz mondtam a teins törvényszéknek, – szóla Macskaházy mindíg nyájasan, – ez az ember el van fogulva; ha kínpadra húzzák, nem fogna mondani mást. Igen természetes. Kend csalódott – tevé hozzá a rabhoz fordulva – nyugtassa meg magát. Már gondolja meg maga, mi oka lehetne a teins főbíró úrnak, vagy nekem, hogy Tengelyi írásait, ha csakugyan kihozta volna magával, a törvényszéknek ne mutassuk be szintúgy, mint e kendőt s e fehér ruhát?

– Igen, – szóla Sóskuty, – mi oka lehetne erre a teins uraknak? lehet-e ezt csak feltenni is?

Viola, egy ideig hallgatva, mintegy mély gondolatokba merülten néze maga elébe; végre felemelé fejét kéré, hogy a hajdúk küldessenek ki, s midőn Sóskuty s Zátonyi nyugtalanságát észrevevé: – Kötözve vagyok – szóla – s a tekintetes urak hatan, nincs mit félni.

A hajdúk kiküldettek. – Ekkor Viola, szemeit Macskaházyra szegezve, ekkép szólt:

– Amit a tekintetes uraknak most fogok mondani, azon bizonyosan, Macskaházy úron kívül, mind bámulni fognak; nem is szóltam volna soha e dologról, valamint most is azért küldettem ki a hajdúkat, hogy vallomásomat a tekintetes törvényszéken kívül más ne hallja, mert feleségem s gyermekem Tiszaréten laknak, s halálom után a földes uraság talán gráciával lesz az árvák iránt. De, mert azt kérdezik, mi oka lehetne Macskaházy úrnak Tengelyi úr írásainak eltitkolására, csak azt mondom, hogy a tekintetes úr ezt maga hihetőkép legjobban fogja tudni; hogy egyébiránt nagy okának kelletett lenni, máskülönben azokat bizonyosan nem rabolta volna el, pedig az egész rablás az ő parancsolatára történt.

Macskaházy elhalványult.

– Meg kell vallani, ez szép gonoszság, – szóla remegő hangon, de mindíg mosolyogva, – kíváncsi vagyok, miként fogja a rab becsületes ember ellen ez állítását bebizonyítani.

– Ne is hallgassuk meg, – ismétlé Sóskuty, ki többször órájára nézve, úgyis már félteni kezdé ebédjét.

Völgyesy szólásra inté, s Viola, többször félbeszakasztva Zátonyi s Sóskuty által, kik – főkép midőn a tisztelt alispánnét említeni hallák – érzelmeiket mérsékelni nem bírták, elmondá az irományok rablásának egész történetét, miként azt olvasóim tudják, azon pillanattól kezdve, midőn a kertben Macskaházy s az alispánné beszélgetését meghallgatá, addig, mikor Tengelyi házánál a zsidót földre teríté s tőle a rablott irományokat elvette. – Előadása egészen való vala, azon egy kivétellel, hogy senkit bajába keverni nem akarván, sem azt, hogy midőn Tiszaréten üldöztetett, a jegyző házánál volt s Liptáknéval szólt, sem hogy a zsidó s Czifra által szándéklott rablásról Peti által vett hírt, nem említé.

Macskaházy, ki a hosszú előadást nyugodtan, megvető mosolygással ajkain, végighallgatá, most azon kérést intézé a többiekhez, hogy a rabhoz ő intézhessen némely kérdéseket. – Nem mintha magamnak s főképp nagyságos asszonyomnak védelemre szükségünk lenne, főkép ily vádlóval szemközt, – mondá megvetéssel – de csakhogy ez ember maga hazugságainak oktalanságáról meggyőződjék. Mikor kend – folytatá Violához fordulva, éles hangon, – azon állított beszélgetést köztem s Rétyné ő nagysága között hallotta, nem szólt senkivel iránta?

– Nem.

– Emlékezzék vissza jól, – folytatá gúnyolva az ügyész, – nem mondta senkinek, csak úgy általánosan véve is, hogy a jegyző irományait valaki el akarja rabolni? Jó, ha megismerjük cimboráit is. Például, nem mondott ilyen valamit Peti cigánynak, vagy Liptáknénak?

Viola, ki igen jól tudta, mily következéseket vonhat barátaira, ha megtudatik, hogy vele folyvást összeköttetésben maradtak, ezt állandóan tagadá.

– S mikor kend Tiszaréten üldöztetett, hol tartózkodott? – kérdezé Macskaházy tovább.

Viola mondá, hogy az üldözés alatt Tiszaréten nem volt.

Az ügyész behívatá Liptáknét, felolvastatá előbbi vallomását, mely szerint Viola Tengelyit a szándéklott rablásról általa tudósíttatni akará, s kérdé, megmarad-e mellette? mire az öregasszony esküvést ajánlva, mondá, hogy igen.

– Viola azt vallotta – szóla Liptáknéhoz Macskaházy tovább, – hogy kenddel eziránt akkor szólt, mikor üldözése alatt Tiszaréten a jegyző házánál rejtve volt. Máskor miként is szólhatott volna kenddel?

Liptákné azon meggyőződésben, hogy Viola csakugyan e vallomást tette, mondá, hogy ez teljesen igaz, de hogy Tengelyi nem tudott semmit, hogy az üldözött házánál tartózkodik.

Macskaházy arcai ragyogtak, midőn Liptáknét kiküldve, a törvényszéket kérdezé: – Láttak-e valaha szemtelenebb hazugságot? Az egyik azt mondja, hogy a rablási szándékról, melyről engem vádol, senkinek sem szólt, a másik, hogy arról előre tudósíttatott, s pedig azért, hogy Tengelyit vigyázatra intse, mit azonban, nem adva elő semmi okot, ő tenni elmulasztott. A rab azt állítja, hogy üldözése alatt Tiszaréten nem volt; tanúja, hogy az illető tárgyról éppen akkor s ott szólt vele. Hallod-e? – tevé hozzá, Violához fordulva, gúnyosan – ha még egyszer életedben hazugságra alkalmad volna, készülj jobban hozzá. De menjünk tovább. Kitől kaptad azt a hírt, hogy az üveges zsidó s Czifra a nótáriusnál rablást szándéklanak?

– Azt nem mondhatom, – válaszolt Viola, ki inkább hatszor halt volna meg, minthogy leghívebb barátját bajba keverje.

– Valóban kár, – folytatá az ügyész, – igen szeretném ismerni a drágalátos virágot, ki neked ily híreket hoz, hacsak valami ördögöd nincs.

– Mondom teins uram, – válaszolt nyugtalanul, Viola – csak azt mondtam: tudtam, hogy a rablás történni fog.

– És miként? – kérdezé ez tovább.

– A zsidó s Czifra közel Porvárhoz egy vendégfogadóban beszéltek össze.

– S te magad hallottad összebeszélésöket?

– Nem, nekem más mondta.

– Azt neked ördögöd súgta meg, menkő ember vagy, – szóla mosolyogva a kérdő, – de ha éppen oly bizonyosan tudtad, hogy a rablás történni fog, hát miért nem tettél tüstént jelentést?

– A teins úr tudja, hogy fejemre díj tétetett.

– Igen, a te fejedre, az igaz, – válaszolt Macskaházy, – de az a másik, ki neked hírt adott, nem tehetett-e jelentést a megyénél? Vagy ha talán ő sem szeret találkozni tisztviselőkkel, miért nem mondta meg Tengelyinek magának? vagy Vándorynak, kit, mint mondják, a rablás szinte érdekel?

– Én nem tudom, – mondá a kérdezett, – talán Tengelyi urat nem találta, és tudta, hogy én is meg fogom akadályozhatni, hát csak nekem mondta meg.

– Rendkívüli, – mondá Macskaházy mindíg gúnyolva – hogy az, ki valamely rablást megakadályozni kíván, éppen zsiványhoz folyamodik. És ugyan, te a rablás megakadályoztatására csak magad mentél? társad, vagy az, kitől a hírt vetted, miért nem ment veled?

– Nem volt szükséges, – mondá Viola.

– Mégis, miután tudtátok, hogy a rablásra ketten készülnek, – mondá az ügyvéd, – különös, hogy nem mentetek el ketten. Lám, már most is mi jó volna pajtásod tanúbizonysága. Hiszen ha csak a gonosztett megakadályozására mentetek, a másikat bátran megnevezheted, a nemes megye részéről még jutalomra is számolhat.

– Magam voltam, – mondá Viola, mindíg inkább elvesztve reményét, főképp midőn Nyúzó arcain a kárörömet látá s a mondhatlan megelégedést, mellyel Zátonyi s a báró az ügyes kérdezőnek helybenhagyást integettek.

– Jól van, hát magad voltál, – folytatá Macskaházy, – és a gonosztett színhelyén kit láttál?

– Csak a zsidót, ki kinn állt, – felelt Viola – mást senkit.

– Nem láttad-e ott Czifrát?

– Nem, a zsidó csak maga volt.

– De a zsidó azt mondja, hogy te követted el a rablást, s fejedre fog esküdni – folytatá Macskaházy.

– Nem bánom, – válaszolt a rab, – én megmaradok állításomnál.

– Nincs más mondani valód? – kérdezé Macskaházy.

– Nincs.

– Talán a rabot ki lehetne vezetni? – szóla az ügyész az elnökhöz fordulva; mire ez parancsolatot adván, a hajdúk behivattak s Viola velök a szobát elhagyá.

Száz szóvita között, melyek e világon naponként kisebb vagy nagyobb közönség előtt több vagy kevesebb zajjal folynak, alig van egy, mely az igazságért vivatnék. Az emberek legnagyobb része csak azon fárad, hogy a többség neki adjon igazságot. Nem az ismeret fájának gyümölcse az, mi után az emberek napjainkban vágyódnak; a többség megelégszik, ha csak másokkal hitetheti el, hogy evett belőle, bár maga jól tudja is, hogy soha a fához sem közelített. Oly édes mondhatni: mégis nekem volt igazságom! a valónak feltalálása nem nyujthat nagyobb élvezetet. E természetes hajlamunk, melynél fogva a filozóf teóriájának legszörnyebb következéseit elfogadja inkább, minthogy annak hibásságát elismerné, – mely szerint a régiséggyüjtő Lisippus aranyának állítja azt, mit drága pénzen mint olyant megvett, habár ezerszer meggyőződött is, hogy az csak utánzás – sehol sem hat annyira és sehol sem károsabban, mint büntető eljárásunknál; s olvasóim – ha ilynemű tárgyakkal foglalkozó férfiakat ismernek – bizonyosan tapasztalták, a közönséges életben legjámborabb férfiak mily bosszúsak, ha valamely bűnvádi eljárásnál a tettest nem fedezhetik fel. Macskaházynak, mint olvasóim tudják, még más okai voltak, melyekért kíváná, hogy Viola a törvényszék által vétkesnek ismertessék; s így képzelhetik az örömet, mellyel a rab kikérdezése által a bírákra tett hatást észrevevé.

Az ellentét, melyben Viola s Liptáknénak mellette tett vallomása egymással állnak; az egész vádnak valószínűtlensége, mely a rab által Macskaházy s főkép az annyira tisztelt alispánné ellen emeltetett, meggyőzék a jelenlévőket, hogy – mint Nyúzó mondá – az egész alávaló koholmány, s maga Völgyesy minden jó akarata mellett, mellyel a rabon segíteni kívánt, alig gondolhatott egyebet. Ha a zsidó és Czifra a jegyző kirablására csakugyan összebeszéltek, s ez alkalommal oly vigyázatlanul jártak el, hogy beszélgetésöket egy harmadik meghallá, – mi legalább a sokat próbált Czifrára nézve a valószínűségek közé nem tartozik – ki fogja hinni, hogy ezen harmadik, meg akarván akadályoztatni a gonosztettet, éppen Violához, Czifrának egykori cimborájához fordul? hogy a zsidó s Czifra, ha magokat vétkeseknek érzik, mint tanúk fognak fellépni, noha az utolsó nem is hivatott? s végre nem vallotta-e be Viola, hogy a rablás csak a zsidó által követtetett el, s hogy Czifrát a helyszínén nem találta? míg a kovács éppen arra esküszik, hogy Czifrát látta s őt vette űzőbe; miből világos, hogy e tanú vagy tudva hamisan vall, vagy legalább, hogy setét éjtszaka lévén, az előtte futó embert csak tévedésből nézte Czifrának.

– A dolog napfénynél világosabb, – mondá Zátonyi, miután mindezen körülmények a törvényszéki tagok által többször ismételve felhozattak, – a rab nem tagad semmit, hamar aláíratjuk a vallomásokat, tartunk egy kis szembesítést s azután röviden ítélhetünk. Az óra kettőre jár, a rabnak három órát kell engednünk, hogy a halálra készüljön, s ötkor már sötét van; ha ma akarjuk végezni, sietnünk kell.

– Az alig lesz lehetséges, – mondá Kislaky, ki annyival nyugtalanabbnak látszott, mennyivel közelebb jött az ítélet pillanata.

– Dehogy nem, – válaszolt Zátonyi, – csak siessünk, nekem még ma szükségkép haza kell mennem, krumpliszedésem után kell látnom, s azután szántani is akarok.

– Csak siessünk, siessünk, – inté Sóskuty is, kit, úgy látszott, inkább az elkésett ebéd, mint a közelgő ítélet nyugtalanított, – angyali háziasszonyunkat csak nem várathatjuk tovább.

– E tárgy ma nem végeztethetik be, – szóla közbe Völgyesy, – a rabnak vallomása hosszú, legalább két órára van szükségem, hogy azt jegyzeteimből annak rendje szerint elkészíthessem.

– Az nem lesz szükséges, – mondá Nyúzó, – mihelyt Viola kezembe került, esküdtem jelenlétében kihallgattam őt. A rab, mint a tekintetes törvényszék tudja, semmit nem változtatott s vissza nem vett; ha nem is oly szép magyarsággal írott, mint azt a teins úr csinálná, elég jó, hogy – a rabbal aláiratván – a perhez mellékelhessük.

A táblabírák, azon készséggel, melyet gyűléseinkben, ha azok az ebéd órájánál tovább tartottak, s minden száj, beszéd helyett, még kellemesb mozgásra készül, közönségesen észrevehetünk, egyhangúlag elfogadák ez indítványt, s csak Völgyesy rázá tagadólag fejét azon megjegyzéssel, hogy miután a rab előbbi vallomását ugyan sem vissza nem vonta, sem meg nem változtatta, de sok olyakat vallott, miknek előbbi vallomásában nyoma nincs, kötelességének tartja mindezeket is pontosan feljegyezni.

– Feljegyezni, mit? – kérdé Sóskuty bámulva, – azt, hogy a nótárius irományait teins Macskaházy úr s az alispánné ő nagysága raboltatták el?

– Mindent, mit a rab a törvényszék előtt vallott, – válaszolt Völgyesy nyugodtan.

– Ez hallatlan! – kiáltott Nyúzó.

– A teins úr ismeri kötelességét mint bíró, – mondá az ügyész, – én ismerem a magamét; ön lelkiismérete szerint fogja kimondani ítéletét, én, kinek voksom nincs, fel fogok jegyezni mindent, mi felfogásom szerint a tárgyhoz tartozik.

– Sed rogo domine spectabilis – szólt Zátonyi, ki egyik kezében nyitott burnótszelencéjét tartva, a másikat összeszorított ujjaival éghez emelé, annyira megijedt, – hová gondol?

– Kötelességemre, – válaszolt nyugodtan a megszólított, – s az parancsolja, hogy az esetnek előadásában, mely reám mint jegyzőre bizatik, semmit, mi fontossággal bírhat, el ne hagyjak.

– De hisz vannak oly dolgok is, melyek a tárgyhoz éppen nem tartoznak – jegyzé meg Sóskuty, – ha a rab nekünk prédikációt tartana, vagy a tyúkszemek ellen valami orvosságot javasolt volna, azt is felírná kegyed?

– A dolgok, melyeket a rab itt mondott, felfogásom szerint fontosak, – felelt a jegyző.

– De tisztelt barátom, – szólt a báró minden lehető udvariassággal – méltóztassék meggondolni, Zátonyi úrnak még ma haza kell menni, hogy krumplit szedessen; és ha a gonosztevő fecsegését szóról-szóra le akarja írni, ez lehetetlen. Azonkívül háziasszonyunk is elég régen vár; az udvariasság is azt kívánja, hogy siessünk.

– Hol egy ember élete forog kérdésben, Zátonyi úrnak krumplijai még egy napig várhatnak; s én legalább ily alkalomnál az udvariasság szabályaival nem sokat gondolok.

– Úgy látszik, – mormogott Zátonyi.

– Szörnyű antetírozottság! – sóhajtott a báró.

– Hát talán mégis – mondá Kislaky félénken, – az ítélet kimondását holnapra hagyhatjuk, addig a teins úr felteszi a vallomásokat, és Zátonyi úr –

– Tökéletesen lehetetlen, – válaszolt emez, – senki buzgóbban a nemes vármegye iránti kötelességeit nem teljesíti, mint én; nincs büntető törvényszék, melyben részt nem vennék; de így, csupa vexa miatt, gazdaságomat elhanyagolni nem fogom.

– Isten mentsen meg – mondá az öreg Kislaky nyájasan, – de mikor a jegyző úr kinyilatkoztatja, hogy magát lelkiismerete szerint a rab egész vallomásának feljegyzésére kötelesnek érzi, s mikor látjuk, hogy azt félóra alatt nem végezheti el –

– Ej bliktri! – szóla Zátonyi haragosan, – tizenöt statáriumnál voltam, pedig higgye el a teins úr, oly esetek voltak közte, hogy ha a dolog rendes törvényszék elébe kerül, hónapokig eldisputáltak volna rajta, s mégis mindeniken keresztülestünk egy nap alatt, s éppen itt kellene felakadnom? Soha életemben ily pretenziókat, minőket a jegyző tesz, nem hallottam. Az utasításban egyszerűen az áll, hogy a rab vallomását aláírja, s hogy abban neve, életkora, gonosztette s elfogatásának módja bennfoglaltassék. Az, hogy minden szamárság, mit neki a törvényszék előtt locsogni tetszett, szintén feljegyeztessék, nem áll sehol az egész utasításban; s mondjon nekem Völgyesy úr csak egy józan okot, melynél fogva ezt kívánja, miután a rabnak Macskaházy úr által történt megkérdeztetése után azokat, miket az mondott, valóknak, reménylem, csak nem fogja tartani.

– Okom, – válaszolt Völgyesy, – mert az irományok hitelessége azt úgy kívánja; s ha ez nem volna is, méltóztatik tudni, hogy a tiszaréti jegyző ellen nemességi per kezdetett, s hogy Violának vallomása, legalább mennyiben az némely irományoknak Tengelyi házánál elkövetett rablását elismeri, a legnagyobb fontosságú lehet.

– Miután úgy látszik, – szóla Macskaházy élesen, – némelyeknek igen szívökön fekszik, hogy én s főkép Rétyné ő nagysága a perirományokban becsületünkben gázoló módon említtessünk, én részemről, ha a teins törvényszék többsége úgy kívánja, azt éppen nem ellenzem, legalább a tisztelt asszonyság megismerheti barátjait, mert hogy e tárgyak említése nem szükséges, az, úgy hiszem, mindenki előtt világos.

– Isten mentsen meg, – mondá a báró, – hogy ez irományokban valami olyan vétessék fel, mi ő nagyságának csak távolról is kellemetlen lehetne, és –

– Minden embernek megvan saját nézete, – vága közbe Macskaházy, – és a teins törvényszék meg fogja ítélhetni saját bölcsessége szerint, mennyire lehet kellemes a nagyságos bárónőnek s magamnak, ha Viola alávaló rágalmai a perben előadatván, minden dicasteriumokon keresztül járnak, főkép ha a zsivány érdemlett büntetését elnyeri, s nekünk a vádak alaptalanságának bebizonyítására mód nem engedtetik. Rágalmazz bátran, mond a közmondás, mindíg marad valami! Mennyire illő s méltányos, hogy Völgyesy úr, ki a tisztújításnál Réty úr elleneihez tartozott, most ez alkalmat használja fel, hogy bosszút álljon, azt mindenki meg fogja ítélhetni.

Az olaszok, ha káromkodnak, bármint szidják is az Istent s minden szenteit, mindíg kiveszik városuk patronusát; azonban Pádua főpiacán jobb volna talán szent Antal ellen becstelenítő szavakat emelni, mintha azt egy hatalmas, éppen most választott alispán ellen tulajdon megyéjében tennők; s csak természetes, ha miután Macskaházy megmagyarázá, mennyire sértve érezné magát a Réty-család, ha Viola vallomásának azon része, mely a nagyságos asszonyt illeti, az irományokban felvétetik, az egész társaságot mintegy szent borzalom ragadta meg.

– Ez valóságos alávalóság! – kiáltott Nyúzó.

– Míg én itt ülök, – harsoga, az asztalra ütve Zátonyi, – a zsivány alávaló hazugságaiból egy szó sem említtetik az irományokban.

Sóskuty, fejét csóválva, a megyében uralkodó pártoskodás felett sopánkodott, mely szerint egyesek még bíró eljárásukat is arra használják, hogy politikai elleneiken bosszút állhassanak.

Maga az öreg Kislaky, fia kedveért kerülni akarván az alispánnal minden összeütközést, megijedt a gondolattól, hogy elnöksége alatt oly valami történjék, miáltal Réty s főkép nagyságos felesége magát sértve érezhetné, s kedves Kálmánja azon kis reménytől is megfosztassék, mely neki, miután a tisztújítás alatt Tengelyi védelmére fellépett, Etelka kezének elnyerésére még maradt. – Völgyesy úr – szóla engesztelő hangon – bizonyosan nem értette így indítványát. Tisztelt alispánunknak sértése bizonyosan távol vala szándékaitól, csakhogy nem gondolta meg, hogy a rab egész vallomásának részletes leírása szükségkép kellemetlenül fog hatni e nemes családra. Ha az irományok itt nálunk, a megye archivumában maradnának, – tevé hozzá Völgyesyhez fordulva, – ez más volna; de így, mint a dolgok állnak, tisztelt jegyzőnk maga sem kívánhatja, hogy e megye legelőkelőbb családainak egyike megbecsteleníttessék, főkép miután, ha a rab büntetését elnyeri, mint Macskaházy úr megjegyzé, az ily ocsmányan rágalmazottak elvesztik a főeszközt, mely által magokat igazolhatnák.

– Ki akadályoztatja Macskaházy urat, hogy ezen védelmére szükséges eszközt fenntartsa? – szóla Völgyesy, kinek egyébkor halvány arcait szokatlan pirosság futá el.

A többiek bámulva néztek egymásra, Völgyesy folytatá:

– Utasításunk szerint csak egy kedvező szavazat szükséges, hogy a rab a haláltól felmentessék. Ha Macskaházy úr magát, vagy Rétyné ő nagyságát az előttünk tett vallomás által rágalmazva gondolja, ha – mint magam is hiszem – e rágalom alaptalanságának bizonyítására nem szükséges egyéb, minthogy Viola életben maradjon, s az ellene tett vizsgálat folytattatván, bebizonyuljon, hogy hazudott, és hogy – min szinte nem kétkedem – később önmaga vonja vissza állításait: miért nem adná Macskaházy úr, vagy akárki azok közül, kik itt szavazattal bírnak, e felmentő szavazatot?

– Az igaz, – mondá Kislaky, ki így két legfőbb kívánatát, azaz, mind a rabnak felmentését, mind a Réty-család lekötelezését egyesíthetni gondolván, egészen felderült – én magam, csak már hogy a teins alispán iránti tiszteletemet bebizonyíthassam, kész volnék –

– Per amorem! domine spectabilis, – mondá Zátonyi, ki ijedtségében burnótszelencéjét ismét nyitva hagyá, – hát ezt a gazembert nem akasztatnók fel?

– Ez szörnyűség! – szólt Sóskuty, szemeit az éghez emelve, – a legnagyobb zsivány kezünkbe kerül, teins Nyúzó úr, mi nevét örökké dicsőitendi, meg fogja élete veszedelmével, elénkbe állítja, mi statárium vagyunk, s szabadon bocsátjuk! hová fog vezetni ez?! és ha még valami –

– Én részemről – vága közbe Nyúzó, – ugyan nem leszek bolondja többé senkinek, az ördög veszélyeztesse életét, ha ily gazember azután még felmentetik.

– Nem akasztani fel az ily embert! – kiálta Zátonyi, – tizenöt statáriumnál voltam, ily prostitucio még nem történt rajtam. Hisz ez a gonosztevőknek valóságos pártolása.

– Persze, – lármázott Sóskuty, – valóságos prémium a rablásra; irtóztató példa!

– Igy az ördög sem fogja feltartani a közbátorságot – harsogott a főbíró, s az asztal körül zaj támadt, melyből csak egyes szavak – mint: skandalum, publikum, hallatlan, fautores criminum, gyalázat – valának kihallhatók, míg Völgyesy nem kis nehézséggel kevés csendet eszközölhetett ki magának, s a bíráknak értésére adhatá, hogy nem a rabnak tökéletes felmentését, hanem annak a rendes bíróság elébe történendő állítását hozta indítványba.

– Persze, persze, – válaszolt Zátonyi haragosan, – mintha nem tudnók, a rendes törvényszékek miként szoktak ítélni. Három esetre emlékezem, – magam nem voltam jelen, máskép, fogadom, a skandalum nem történt volna – hol a rab a statárium által a rendes bírósághoz utasíttatott, s mi volt a következése? Az egyik három hónapra, a másik egy esztendőre ítéltetett, a harmadik éppen felmentő szentenciát kapott; pedig tíz forintba mernék fogadni, hogy zsivány volt. Ne féljen, mi nem leszünk oly bolondok. A statárium nem azért adatott a nemes megyének, hogy vele ne éljen.

– A rögtönítélő törvényszéknek hatalma, – mondá Völgyesy, megvető tekintetet vetve a szólóra, – úgy tartom, nem azon feltétel alatt adatott a nemes vármegyének, hogy magát évenként egy bizonyos számú akasztás által erre érdemesnek mutassa.

– Az instrukcióban nyilván benn áll, – szólt Sóskuty, ki az alatt az utasítást forgatá, – hogy a büntetés nem lehet más, mint akasztófa; tehát csak nem fogja tagadni senki, hogy tőlünk az kívántatik, hogy a gonosztevőket felakasztassuk, hogy ez hivatásunknál fogva kötelességünk –

– Engedelmet, – vága szavába Macskaházy, – miután a rabnak felmentése, vagy a rendes törvényszékhez való utasítása, legalább mélyen tisztelt elnökünk által, Rétyné ő nagyságának s bizonyos tekintetben az én kedvemért hozatott szóba: én, ki ő nagyságának ügyeit vezetni szerencsés vagyok s magas jellemét ismerem, nevében kinyilatkoztatom, hogy ez emelkedett érzelmű asszonyságnak csak fájni fogna, ha hallaná, hogy személyes tekintetek, melyekkel a teins törvényszék iránta viseltetett, az igazság kiszolgáltatását akadályozták.

– Ez nemes deklaráció, – mondá Sóskuty, ragyogó képpel körültekintve.

– Mi engem illet, – tevé hozzá a szóló, meghajtva magát, szinte ájtatos képpel, – bár igen jól tudom, mily éles fegyverek fognak talán e zsivány vallomásából ellenem készíttetni, bár személyes érdekeimnél fogva semmit sem kívánhatnék inkább, minthogy a rab életben maradva, még világosabban bebizonyíthassam minden állításainak hamisságát, mint azt a teins törvényszék előtt már tettem: mégis sokkal inkább ismerem kötelességemet, semhogy személyes érdekemnek a közjót feláldozzam; és ki nem látja át a következéseket, ha példát adnánk, miként még ily zsivány is, minő Viola, ha valaki ellen bármi alávaló s hihetetlen rágalmakat mond, magát a rögtönítélő törvénykezés szigorúsága alól kivonhatja.

Sóskuty felkelt, s az ügyészt e nemes nyilatkozat után megölelé. Zátonyi, ki egész életén át mindíg függetlennek mutatkozott, valahányszor arra becsületes alkalmat – azaz olyant, hol függetlensége senkit sem sértett – talált, kinyilatkoztatá, hogy ő részéről, ha e nemes nyilatkozat nem tétetik is, nem kevésbé szigorú ítéletet mondott volna, mert a bírónak első kötelessége, tökéletes függetlenség; – s Kislaky e pillanatban nem tudta, mit tegyen, ha Macskaházy által nem emlékeztetik, hogy csak még azon kérdés maradhat fel: vajon a rabnak a főbíró előtt tett vallomása írassék-e alá általa, vagy pedig egy egészen új készíttessék, mi által az ítélet másnapra halasztatnék?

– Az előbbi vallomást kell hitelesíteni, – szólának egy hangon a többiek; csak Kislaky mondá, hogy alázatos véleménye szerint talán mégis jobb volna, Völgyesy úrnak nézete szerint, másképp tenni fel a rab vallomását. Mire azonban Zátonyi úrtól megjegyeztetett, hogy a legfelsőbb utasítás szerint a szavazatok összhangzása csak a halálos ítélet kimondásánál kívántatik, s hogy itt már a többség határozott.

– Azon esetben – mondá Völgyesy, – a teins törvényszék engem jegyzői hivatalomtól kegyesen fel fog menteni; mert én részemről kinyilatkoztatom, hogy a jegyzőkönyvet másképp, mint mondám, szerkesztetni nem fogom.

Kislaky e nyilatkozat által látszólag kellemetlenül vala érintve, s a zavar, mellyel elnöki székén ült, még inkább nevekedett; maga Zátonyi meghökkent, s a báró, felugorva székéről, Völgyesyhez futott, megrázta kezét, s kéré igen tisztelt barátját, hogy ne vegye rossz néven, ha véleménye a többség által el nem fogadtatott. – Csak végre emberek vagyunk mind, a legügyesebb köztünk hibázhat, – mondá nyájasan – ím, mi valamennyien méltányoljuk nemes szándékát s jeles tehetségeit, de a többség ellen nem lehet kifogása senkinek; méltóztassék meggondolni, a többségnek mindenikünk alája tartozik magát vetni. Ön által fogja látni később – stb. – A báró, ki talán mert útközben náthát kapott, vagy talán mert ebédje későbbre haladt, eddig rendkívül kevésbeszédű vala, de ez alkalomnál kitünteté egész szónoki tehetségét, minden siker nélkül azonban, mert Völgyesy, végighallgatva minden okait, csak azt válaszolá, hogy senki a többség határozatainak nem hódol szívesebben, mint ő, de hogy vannak dolgok, melyekre nézve becsületes ember csak önmeggyőződésével számolhat, s hogy a jelen eset azok közé tartozik. Mire a törvényszék még nagyobb zavarba hozatván, szilárd jegyzőjének kívánatához talán hajlott volna, ha Macskaházy nem segíti ki azon ajánlatával, hogy miután senkit meggyőződése ellen valamire kényszeríteni nem kell, s az instrukcióban arról, hogy az öt ítélőtáblabírón kívül még külön jegyző szükséges, említés nem tétetik, ha úgy kívántatnék, a jegyzőséget, mely úgy is csak még a vallomások aláírásában s a rövid ítélet feltételében áll, szívesen magára vállalja.

– Elfogadtatik, a legnagyobb köszönettel elfogadtatik! – kiálta Zátonyi; – teins Völgyesy úr, ki csak most lépett a megye szolgálatába, majd meg fogja látni, mily gyümölcsöket hoz, ha valaki a reábízott kötelességet nem szorosan úgy akarja teljesíteni, mint azt a többség kívánja. Majd meglátja, mennyire halad úgynevezett meggyőződésével.

– Teins Völgyesy úr – szóla Macskaházy, minden tőle kitehető nyájassággal, mely egyébiránt rikácsoló hangja által majdnem gúnyként hangzott, – kétségen kívül csak azért vitte a dolgokat ennyire, hogy a gonosztevőt érdemlett büntetésétől megmentse. A cél, megengedem, szép és nemes lehet, legalább filantropikus századunkban, főkép ily fiatal úri emberben igen megfogható; azonban megbocsáthatlan hiba volna tőlünk idősebbektől, ha az igazság kiszolgáltatásában magunkat ezáltal gátoltatnók. Én, mint mondám, magamra vállalom a jegyzőséget, de teins Völgyesy úr most, midőn látja, hogy célját a lemondás által el nem érheti, talán maga kész lesz hivatását ismét felvállalni, s én ily kitűnő ügyességű pennától –

Völgyesy azon emberek közé tartozott, kiket közönségesen hidegeknek tartunk. Már mint gyermek, testi gyengesége miatt nem osztozhatva kortársainak zajos örömeiben, s magános élethez szokva, az ifjú, ki mennyivel tovább élt, annyival inkább érzé, mi óriási szerencsétlenség érte azt, kinek hibás testalkotást adott a természet, mindinkább visszavonult az emberektől. – Púpos hátú vagyok – így szóla sokszor magában, – mit keresek én az emberek között, hol csak megvetés vagy könyörület tárgya lehetek? Őrizkedjél azoktól, kiket a természet megjelelt, így szól a közmondás; őrizkedjetek inkább ti, kiket a természet valami testi hibával megátkozott, az emberektől; bajotoknak rokonszenvet, érzelmeiteknek viszonzást nem fogtok találni köztük. Érzelmeimnek viszonzást! – gondolá tovább, s ajkai néha keserű mosolyra vonultak, – igen, ha az emberek közé mennék, s végre – mert hisz szívem nem zsugorodott össze, mint gyáva testem – egy lényt találnék, kihez magamat ellenállhatatlanul vonzódva érzeném, kinek egy szaváért éltemet, mosolygásaért üdvömet adnám, ugyan volna-e nevetségesebb, mint ez? Én a törpe, a púpos hátú, egy szép hölgynek lábaihoz borulva s szerelmet kérve! soha furcsább dolgot ember nem hallott még. Minek nagyszerű gondolatok, minek fönséges érzelmek nekem? Ha az igazság mellett lelkesedve felszólalnék, az ügynek csak árthat, a legszentebbet csak nevetségessé teheti, ha mellette púpos nyomorék szavát emelte; nincs oly fönséges, oly férfias tett, szó, melynél könyörületes mosolyra nem vonulnának az emberek ajkai, midőn hallják, hogy tőlem jő; nekem nincs mit keresni az emberek között! – E gondolatok Völgyesyt természetesen magába zárkózottá tevék. Kinek sebe van, bizonyos lehet, hogy a fájdalmas érintések nem maradnak el, s így az ifjú ügyész, valahányszor társaságba lépett, néha egy véletlenül kimondott szó s néha éppen a miatt, hogy az, mi őt testi hibájára emlékeztetheté, figyelmesen kerültetett, mindíg kellemetlenül érzé magát. Egész magaviseletében bizonyos kényszerítés, bizonyos féltékenység vala észrevehető, mely egyéb kitűnő, főképp elmebeli tehetségeit háttérbe szorítá, s közelebbi ismeretség, melyhez jelleménél fogva kevesen férhettek, vala szükséges, hogy valaki érdemeiről helyesen ítélhessen. – Szegény Völgyesy, nincs szerényebb ember a világon – ez vala a mód, melyen Taksony megyében felőle mindenki szólt, s miután itt, mint majdnem mindenütt a világon, a pénz s az emberek csak külső nyomatjuk, nem belső értékök szerint fogadtatnak el: alig volt valaki, ki az ifjú ügyészben szerénységén kívül még valamit keresne.

Mennyivel általánosabb volt Völgyesy jelleméről Taksony megyében ezen ítélet, annyival nagyobb bámulat fogta el az egész törvényszéket, midőn a szilárd módot látá, mellyel az ifjú magát ez alkalomnál viselé, – s Sóskuty, Zátonyi, az öreg Kislaky, maga nem egyszer csodálkozva néztek egymásra. – Völgyesy, kinek ez első hivatalos foglalatossága vala, s ki először életében alkalmat látott maga előtt, hol valakinek használhat s egyszersmind meggyőződése mellett küzdhet, kötelességének érzetében megfeledkezett mindenről. – Ő ellene vala a halálos büntetésnek általában véve is, de kettősen az, hol a vissza nem vehető ítélet oly formákhoz köttetik, melyek a bírót csalódások ellen nem biztosítják. Neki nem fért fejébe, miként lehet egyrészről kimondani, hogy a rögtönítélő törvényszék halálos ítéletnél egyebet nem mondhat ki, s a másikról elmellőzni mindazon formákat, melyek ott, hol sokkal kisebb büntetésekről van szó, mellőzhetleneknek tartatnak, s csak azért fogadta el örömmel kiküldetését, mert meg vala győződve, hogy mint a törvényszék jegyzője, a halálos ítélet elhárítására alkalmat találand. Először gondolhatá hasznosnak, szükségesnek magát, s keblében feltámadt egész önérzete. – Hogy egy tiszteletbeli alügyész fáradozásai ennyi táblabírói meggyőződés ellenében sikerhez nem vezethettek, azt olvasóim közül legalább azok, kik közdolgokban megfordultak, által fogják látni. Oly országban, hol az, vajjon szólhatunk-e? születésünktől függ, csak következetes, ha a szólók között is nem az, mit mondanak, hanem csak a polgári állás, melyet elfoglalnak, vétetik tekintetbe, s csak Völgyesy tapasztalatlanságát bizonyítja, hogy őt ezen neheztelni látjuk. De hogy miután eddig nem tudta még, miként mívelt századunkban valamint nem jó púpos háttal, úgy nem veszély nélküli egyenes lélekkel születni, mert azok, kiknél a nevelés a lelket az életre szükséges görbeségekkel el nem látta, örök kisebbségre ítélvék, e tapasztalás az ifjúnak fájt; az szinte természetes, s nem is bámulhatjuk, ha a gúnyt, melyet Macskaházy nyájas mosolygása rosszul takart, észrevéve, indulatját nem mérsékelheté, és midőn székéről felkelt, azon szavakkal adta át Macskaházynak az irományokat, miszerint a világnak minden kincsei őt nem fogják arra bírni, hogy az egész eljárásban, melyet bírói gyilkolásnál egyébnek nem tarthat, legkisebb részt vegyen.

Kár, hogy epikus költő nem vagyok, soha szebb mezőm hivatásom bebizonyítására nem vala, mint midőn Völgyesy ezen szavainak következését leírnám. Homer Achilles haragjának festésével kezdi Iliászát, de mi egy Achilles öt táblabíróhoz mérve? s hol találni szavakat azon indulat leírására, mely mint tudva van, nem haszontalan kardok kivonásában, hanem feltarthatlan szóárban mutatkozik?

– Ez gazság! – kiáltott Nyúzó.

– Infámia, – mondá Zátonyi.

– Kövesse meg magát! – rikácsolt Macskaházy.

Sóskuty oly sebesen hadart, hogy még első szavait sem érthettük, s maga Kislaky, mennyire rögtön pirosuló arcain észrevehetni, haraggal monda valamit a zaj között.

– Tekintetes táblabíró urak! – mondá végre Völgyesy, miután nem kis erőködés után szóhoz jöhetett, – én nem akartam senkit személyesen sérteni; engedjék, hogy szavaimat megmagyarázzam.

– Megmagyarázni, megmagyarázni, mit? – kiáltott Zátonyi mindíg mérgesebben, – azt, hogy a tekintetes törvényszék gyilkosokból áll? De tudja-e, hogy az úrnak többé szava nincs? Az, ki bírákat dehonesztál, infámis; az úr infámis.

– Igen, – szólt közbe a báró, – infámisnak deklaráljuk.

– Statáriális úton? – vága közbe Völgyesy keserű mosolygással.

– Statáriális úton, vagy másképp, az nekem mindegy, – folytatá az előbbi, – aki bíró vagy törvényszék ellen így beszél, az infámis, benn áll a corpus jurisban, nincs kétség, és pedig egészen helyesen van. Törvénykezési rendszerünket dehonesztálni szörnyűség!

– Est ad horripilationem! – kiáltott közbe Zátonyi. S ez általános borzadás, melyet minden jelenlevők, volt jegyzőjök merényén, majd deákul, majd magyarul hangosan kifejeztek, nem engedé, hogy a szólót tovább lehessen hallani. Magyar törvénykezési rendszerünk, tudósaink véleménye szerint, az Anjou-ház uralkodása alatt hozatott be hazánkba Franciaországból; igen valószínű, hogy a kocsonya is ugyanezen fejedelmek alatt terjedt el honunkban, legalább a francia név: cochonade erre látszik mutatni; s talán e két nemzeti jótéteménynek köszönheti ez idegen ház, hogy közüle egy a nagynak nevével tiszteltetett meg, melyre Hunyadi Mátyásunkat nem tartottuk méltónak. – Völgyesy, ki e két, honunkban legkedvesebb indigenák egyike ellen felszólalt, csak magának tulajdoníthatá az ingerültséget, mellyel mindenki ellene fellépett. Az infámiávali fenyegetések azonban, úgy látszott, nem tevék meg hatásukat, s a jegyző nyugodtan jártatá szemeit az egész társaság felett, míg végre ismét szóhoz juthatott.

– Mondjanak ki reám törvényes infámiát statáriális úton, ha úgy tetszik, – szóla megindulás nélkül, – de engedjék meg, hogy nem azoknak kedveért, kik úgy látszik, a rab kivégeztetésénél egyebet nem kívánnak, hanem azon mély tiszteletnél fogva, mellyel elnökünk iránt viseltetem –

– Captatio benevolentiae! – kiáltott közbe Zátonyi, – tisztelt elnökünk nem szorult ilyenre ily emberektől –

– A teins törvényszéknek nincs figyelmeztetésre szüksége, – lármázott közbe a báró.

– Azon nehéz felelet terhére, mely minden itt jelen volt tagra háramolni fog, ha e jelen eljárás szomorú végéig folytattatnék.

– Mi a manó! bírót feleletre vonni? hallatlan! – mondá Sóskuty.

Zátonyi, burnótszelencéjébe nyúlva, megjegyzé, hogy csak ijesztgetni akar.

– Halljuk, halljuk! – szólt Kislaky a legnagyobb figyelemmel.

Völgyesy, az utasítással kezében, figyelmessé tevé a törvényszéket, hogy a rögtönítélő törvényszék, csak amennyiben magát szigorúan szabályaihoz tartja, járhat el törvényesen; már pedig ezek szerint a jelen eset nem tartozik hatásköréhez.

– Ez szép ignorantia, – mondá Zátonyi megvetőleg, – azonban mai időben fiatalembereknél megszoktuk; soha Violánál inkább statárium alá való rab nem volt.

– Igen, de a többi környülállások? – szólt közbe az ifjú ügyész.

– Szörnyű tudatlanság! – mondá a táblabíró mindíg fentebb hangon – talán nem ellentállva fogatott el? vagy Tengelyi írásait azért rabolta el, hogy magát velök táplálja? mi szinte mentségül szolgálhatna; vagy nem húszéves még? vagy zavart elméjű? vagy azon haramiacsoport vezérei és cimborái, melyhez tartozott, rendes törvényszék elébe állíttattak? – Zátonyi ez elsorolás alatt önmegelégedéssel körültekintve, szelencéjével, melyet minden egyes kérdésnél markához csapott, mintegy magának tapsolt.

Völgyesy csak azt jegyzé meg, hogy az eset olyan, melyet a törvényszék három nap alatt tisztába nem hozhat.

– Három nap alatt? – válaszolt Zátonyi nevetve – majd meglátjuk; három nap alatt húsz ily gazemberen túladunk; most is rég bevégeztük volna teendőinket, ha az úr impertinens kapcáskodásaival nem zavar.

– S hát elfeledni méltóztatott a rabnak vallomását, melyben bizonyos vádak –

– Ez nem tartozik a dologhoz, – szakítá félbe a szólót Sóskuty, – az irományokban nem áll semmi, s én el fogom feledni.

– Méltóságos uram! – szóla Völgyesy bámulva.

– Ő méltóságának teljesen igaza van – szólt Zátonyi, – mindazon badar beszéd, mit a rabtól hallottunk, nem a species facti-hoz való; minderről a jegyzőkönyvben szólni fölösleges. Sok dolga volna az embernek, ha minden haszontalanságot, mit a rab magát mentegetve elmond, fel kellene jegyezni.

– De az irományok kiegészítése? – vága közbe Völgyesy mindíg hevesebben.

– Haszontalan formaság, – válaszolt a táblabíró, – s itt az utasítás hatodik részének ötödik szakában világosan azon meghagyás áll, hogy e törvényszék minden, a törvénykezés rendes útján különben szokásban levő formaságok mellőztével ítél.

– Igen, mi minden törvényes formák ellen ítélhetünk, mint nekünk tetszik, – ismételte a báró méltósággal.

– Hogy a tekintetes urak a rabot felakasztathatják, – kiálta végre Völgyesy minden mérsékletét vesztve, – az nem szenved kétséget; de hogy eljárásukat soha bírói eljárásnak tartani nem fogom, hogy benne soha mást erőszaknál nem látandok, az szintén igaz.

– Micsoda? – kiáltott három hang egyszerre.

– A törvényszék nem áll oly férfiakból, minők az utasítás szerint a bírói helyek betöltésére kívántatnak.

– Ez sok, ez már mégis sok! – kiáltott Zátonyi felugorva székéről, – nem vagyunk-e táblabírák? nem eskettettünk-e meg ülés kezdetén, hogy ítéletünket egészen a legfelsőbb helyen meghatározott szabályok szerint fogjuk kimondani?

– S nem vagyunk-e törvénytudó, érett és nyílt ítéletű férfiak? – folytatá a báró.

– Ki vele! ki vele! – harsogott Nyúzó.

– Akciót! – kiáltott Sóskuty.

Sok idő kellett, míg Völgyesy a zaj között érthetővé teheté magát arra nézve, hogy meggyőződése szerint a bíróban részrehajlatlanság is szükséges.

– Bliktri! – harsogott Zátonyi – erről nem áll semmi az instrukcióban.

– Igen, és ha volna, – folytatá körülhadarázva kezeivel Sóskuty, – ki vádolhat minket részrehajlással? Mondatott-e csak egy szó a rabnak védelmére, kivevén uraságod által, kinek, hála az égnek, voksa nincs?

– Valóban, kíváncsi volnék, – mondá éles hangon, szemét az ifjú ügyészre függesztve, Macskaházy, – a teins úr mily módon fogja bebizonyítani részrehajlásunkat.

– E kíváncsiságot kielégíthetem, – válaszolt, haragja mellett is legalább külsőleg nyugodtabban, a megszólított. – Mi önt illeti, miután azon egy módot, mellyel magát a rab által emelt vádtól tökéletesen igazolhatná, s mely nem más, mintha a rab életben marad, magának fenntartani nem akarja: valószínűleg látszik, hogy a vádnak a vádlóval egyszerre megsemmisítése érdekében fekszik. A főbíró úrra nézve, mi a részrehajlást illeti, kétség nem lehet; Nyúzó úr, bírói székén, mint hóhér fogadta azt, kiről ítélnie kellene.

– Alávalóság! gazság! impertinencia! ki vele! akció! – kiáltatott mindenfelől.

– Hol az ítéletre minden szavazatoknak egyenlősége kívántatik, – szólt Völgyesy magasabbra emelve szavát, – s öt közül az egyikre nézve valószínű, hogy a rabnak elítélése személyes érdekében fekszik; a másik nyilván a törvényszék előtt kinyilatkoztatja, hogy vele személyes ellenségeskedésben él: törvényes ítélet nem mondathatik ki.

A lárma elnyomta az ügyész szavát.

– Én mindent el fogok követni, hogy ez égbe kiáltó vétket mindenki által tudassam! – kiáltott a félbeszakasztott, majdnem magán kívül haragjában; – legfelsőbb helyig megyek panaszommal, hogy ez alávaló bánásmódnak érdemlett büntetést eszközöljek ki.

– Alávaló denunciáns! Nem ismeri az 1805-i törvényeket! gyalázatos! – s más ehhez hasonló kiáltások, melyek között leginkább a főbíró hangja vala kihallható, Völgyesyt meggyőzék, hogy minden további szólás haszontalan; s már menni akart, midőn Nyúzó felugorva gallérjához nyúlt: – Ki veled púpos hátú! – kiáltott dühösen.

– Ezért számolni fogunk, – mondá Völgyesy kalapját feltéve, s égő arcokkal hagyá el a szobát.

A zaj, mely e vitatkozás alatt a szobában, hol a törvényszék tartatott, támadt, az ajtó előtt állóknak figyelmét nem kis mértékben vonta magára. A halk beszélgetések, melyeket a hajdúk s pandúrok részint magok között, részint a tanukkal, vagy a házhoz tartozó cselédekkel folytattak, elhallgattak, s minden fül az ajtó felé fordult, honnan mindig nevekedő lárma hallatszott, s azokra nézve legalább, kik e hallgatók közül, mint sokan, talán azt hivék, hogy gorombaság s igazság többnyire együtt jár, azon megnyugtatás terjedhetett el, hogy soha igazságosabb bírák törvényszéken együtt nem ültek. Liptákné, úgy látszott, más nézetben volt; ő az ajtóhoz közel ülvén, minden egyes szót meghalla, s nem egyszer mondá sóhajtva a mellette álló kovácshoz: – Ej, az urak nagyon haragszanak egymásra; szegény Viola, hogy éppen ilyenkor kellett kezeik közé kerülnie! – A többiek vegyületlen gyönyörűséggel hallgaták a zajt, mely által az ítélőszék sajátszerűleg nyilvánossá vált. Tudva van, hogy a nyilvánosságnál polgári szabadságunknak jobb biztosítéka nincs; valamint a legerősebb méreg – a kéksavany – elveszti erejét, ha a nap sugarainak kitétetik: úgy alig van valami annyira veszélyes, mi, ha teljes világosságban áll, ártatlanná nem válnék; azonban nem hiszem, hogy a magyar démosznak azon tagjai, kiket a tiszttartói lak folyosóján összegyűlve találunk, erre e pillanatban gondoltak volna, s a gyönyörűség, mely minden arcon e nyerseségek hallásánál elterjedett, alkalmasint csak azon kellemes érzésben veheté eredetét, mely mindenikünket eltölt, ha azt, mit régen szívén hord, más valaki által kimondva hallhatja.

Csak Viola nem osztozott, mint látszott, ez általános érdeklődésben. A folyosó kartámaszához dőlve állt őrei között elmerülve egy tárgynak látásában, melyen szemei mozdulatlanul függtek. A kapu mellett neje, egyik gyermekével karján, s mellette kisfia állt, és a zsivány előtt eltűnt minden egyéb.

A szegény asszony, mihelyt a törvényszék kezdetét vevé, ide a kapuhoz jött s bemenetelt kért; s miután az őrök e kérését megtagadták, megfeledkezve a dolog lehetetlenségéről, erőszakkal akará kivinni szándékát. Mind hasztalan; a főbíró parancsa szerint a pandúrok lökdösve taszíták vissza a tolakodót. Midőn a szegény Zsuzsi minden erőlködésnek hasztalanságát látá, s noha kéréseiben, könyörületből, a nézők egy része által pártoltatott, az udvarba nem jöhetett, a vasvillákkal felállított parasztok egyike mellett foglalt helyet. – Viola látta mindezt, látta a kegyetlen módot, mellyel neje s gyermeke visszataszíttatott, látta a fájdalmat, mely e kedves teremtés arcán elterült, az erőlködést, mellyel könnyeit elnyomá. Életét adta volna, ha oda mehet s kebléhez szorítva kedvesét, a szívnek dobogását érezheti, melynek szeretetét ez egész világ el nem rabolhatja tőle, s itt kelle állnia pár lépésre s mégis elválasztva tőle. Valami oly mondhatlanul keserves vala e két ember helyzetében, mi még a nem felette érzékeny őrökre is fájdalmasan hatott, s közülök egynél több könyörületre fakadt, midőn e két egymástól távol s mégis egymásban oly egészen elmerült szerencsétlen teremtésre nézett.

Midőn a törvényszék szobájának ajtaja megnyílt s Völgyesy a folyosóra lépett, Viola megfordult, gondolá, hogy ítéletének meghallgatására hivatik, s vágyódott a pillanatra, mely után, mint az őröktől hallá, nejével együtt lehet. – Vége van? – kérdezé a kijövőt.

– Még nincs, – mondá emez halkabban.

– S a teins úr elmegy?

– Nincs szavazatom, – felelt az ügyész sóhajtva, – nem lehetek semmi hasznára.

– Tudtam, – mondá Viola, s arcán keserű mosolygás lejte át. – Isten áldja meg azért, hogy szegény ember létemre annyit fáradott értem; de ha könyörülni akar rajtam, kérem, csak azt vigye ki, hogy szegény feleségemet ide eresszék. Ott áll a kapu mellett a nyomorult, gyermekeivel, körüllökdösik s nem eresztik hozzám. Ezeknek az embereknek nincsen szívök. Csak itt mellettem lehessen, mást nem kívánok; hisz kötözve s pandúroktól körülfogva vagyok, egy pár óra mulva halál fia, mit árthat a teins vármegyének, ha egy szegény asszonynak szíve valamivel kevesebbet fáj?

– Meg lesz kívánata, – válaszolt Völgyesy mélyen meghatva, s miután a kapunál Viola nejét s gyermekeit maga ereszté az udvarba, gondolatokba merülve elment.

A jelenetet, melynek a folyosón állók most tanui voltak, midőn a szerencsétlen nő gyermekeivel leláncolt férjéhez jött, nem fogom leírni. A szerencsétlenek nem szóltak, de midőn a zsiványnak kisfia sírva apjának a kötelektől feltört egyik kezét csókolá, s a nő reszketve megszorítá a másikat, s a rab halvány arcain nehéz könnyek peregtek le: a nézők között alig maradt egy szem szárazon.

Benn a szobában a táblabírák nemes indignációja azalatt lecsillapult. Macskaházy az írásokat átvéve, ezeknek rendezésével foglalkozott. Nyúzó, fogai között dörmögve, szidá Völgyesy szemtelenségét; a többiek közönyös tárgyakról suttogtak egymás között, elég jó kedvűen, Kislakyt kivéve, kinek nyugtalansága, mióta az alügyész távozott, mindig szembetűnőbbé lőn.

Csak még a rab vallomásának aláírása kívántatott. Viola behivatván, midőn vallomása előtte felolvastatott, megjegyzé, hogy benne mindazokról, melyeket ma Tengelyi írásairól a törvényszék elébe terjesztett, semmi sem foglaltatik; miután azonban Macskaházy mondá, hogy csak az a kérdés: vajon e vallomásban foglaltakat valóknak állítja-e? s hogy minden egyebet amit mondott s ami nem e tárgyhoz tartozik, a törvényszék külön fogja feljegyezni, nehézség nélkül írta oda nevét.

A per készen vala ítéletre, s Zátonyi, nagyot ásítva, ajánlá körül szelencéjét azon megjegyzéssel, hogy soha több baja statáriumnál nem volt még; míg a báró talán huszadszor nézte óráját, a törvényszéket figyelmessé tevé, hogy három óra mult, a hosszú koplalástól már feje is megfájult, s hogy sietniök kell.

Macskaházy, röviden elősorolva még egyszer a perből kivilágosodott tényeket, azzal végzé előadásait, hogy ez esetben a halálos ítéletről kétség nem lehet. Ugyanazt mondá más szavakkal Nyúzó. Zátonyi nevetve megjegyzé, hogy e perben érzelgő asszony sem mondhatna mást. A báró udvariasan meghajtva magát, egész kiterjedésében osztozék tisztelt bíró társainak annyi okokkal támogatott ítéletében. Csak Kislaky vala hátra még, s ki a jámbor öreget látá, amint székén körülfészkelődve a bírák egyikétől másikához fordult, s hallva az egyes szavazatokat, felsóhajtott s kezeit éghez emelé, míg végre a sor reá került, s piros arcai talán évek óta először elhalványultak, s a papír, melyet ujjaival sodorgatott, reszketni kezde: az nem nézhetett sajnálkozás nélkül becsületes képére.

Gondoljuk magunkat helyzetébe. Kislaky nyájas, jószívű ember vala, egyike azon boldogoknak, kik végzetök által nyugodt kedéllyel megajándékozva s szerencsés helyzetbe állítva, soha sorsukkal vagy az emberekkel küzdeni nem kényteleníttetnek, s kiknek, hogy akaratjok küzdelmek által megszilárduljon, vagy érzelmeik elkeseríttessenek, alkalmuk nem vala. Szeretve nejétől, ki reá, minthogy neki magának akarata nem volt, határtalan befolyást gyakorolt; szeretve fiától, az ismerősöktől, cselédeitől s jobbágyaitól, viszont szeretve mindenkit, csak jót s kedvest téve mindenkinek, Kislaky elvénült a nélkül, hogy ez élet setét oldalaival megismerkedett volna; a nélkül, hogy egyszer oly valamire kellene magát határoznia, mi szíve érzelmével ellentétben állt; s most egyszerre az kívántatik tőle, hogy ő, ki ez életnek egész becsét ismeri, ő, ki még egy kutyát sem tudna bántani: rögtön-halálos ítéletet mondjon ember felett!! A többiek kimondták ítéletöket, de ha a szavazóknak csak egyike ellenkezőleg nyilatkozik, a rabnak élete mentve van, nemcsak a jelen pillanatra nézve, hanem hihetőkép egészen; mert nem valószínű, hogy Viola, ha később halálra ítéltetnék is, királyi kegyelemre nem számolhatna, miután a halálos félelem minden kínain már egyszer keresztül ment. Egy emberélet kezében van. Egy szó, s felmentheti; egy szó, s ki e szerencsétlent a hóhérnak általadja, ő lesz. – S más részről bírói kötelessége, a közbátorság fentartásának érdeke, melyet ő, mint hazánkban sok becsületes ember, csak a legszigorúbb eszközök által gondolt megoltalmazhatónak. Az elnök hallgatva ült székén s nem tudá magát semmire határozni.

– De kérem alássan, – mondá Sóskuty, ismét kihúzva óráját, – tisztelt háziasszonyunkat tovább csak nem várathatjuk már.

– Igazság, – szólt Kislaky, felébresztve mély gondolataiból, – már késő van, hagyjuk az ítéletet holnapra: ma a szerencsétlen exekució úgy sem történhetik meg.

– És miért ne? – kérdezé Zátonyi bámulva, – nekem okvetlenül haza kell mennem még ma, máskép holnap nem szánthatok.

– De a rabnak legalább is három órát kell adnunk – jegyzé meg az elnök, – s ötkor tökéletesen sötét lesz, sötétben pedig nem hajtathatjuk végre az ítéletet.

– Tisztelt elnökünknek igazsága van, – vága közbe Sóskuty, – ma este tarokkozunk, úgy is még egy elfogott pagát-ultimóval a teins úrnak adósa vagyok. De nem látom által, az ítéletet miért nem mondhatnók ki ma, hogy holnap reggel kevesebb dolgunk legyen.

– Mert, mert – mondá Kislaky nyugtalanul – a halálos ítéletnek kimondása csak tőlem függ; én megvallom, nem vagyok tisztában magammal.

– Domine spectabilis, – szólt Zátonyi összecsapva kezeit, – korában s miután annyi ideig megyei hivatalokat viselt, s nincs tisztában magával! Tizenöt statáriumnál voltam, s mindig első pillanatban tisztában voltam magammal. Jó, hogy barátai közt van, mert bizony megítélnék.

A többiek bámulva néztek egymásra, s Nyúzó alig tarthatá vissza magát, hogy a megvetést, melyet a gyengeség benne gerjesztett, nyilván ki ne mondja; de Kislaky állandó maradt bizonytalanságában, s sem felmentő, sem kárhoztató ítéletet nem mondva, mindig csak azt kéré, hogy az egész holnapig halasztassék.

Macskaházy, ki célját, midőn Völgyesy távozott, elérve gondolá, újra nyugtalanná lett. Ő ismeré emberét, s tudta, hogy ha Kislaky az ítélet kimondása előtt hazamegy, neje s Kálmán kéréseinek s Völgyesy okoskodásainak ellentállni nem fog, s azért mindent el akart követni, hogy Viola halálos ítélete, melynek végrehajtása nálánál senkinek inkább szívén nem feküdt, mindjárt mondassék ki.

– Reánk nézve – szólt a lehetőségig nyugodtan az ügyész – mindegy; ha a teins úr úgy kívánja, hogy csak holnap ítéljünk, a dolog közönyös, s én részemről csak a rab sorsának könnyítéseért kívánnám az egész tárgyat bevégezni. Ha az ítélet kimondatott, szabadon társalkodhatik nejével s gyermekeivel, nyugodtabban készülhet a halálra, megteheti rendeléseit, ha netalán még teendői vannak. Azonban, ha teins úrnak legkisebb alkalmatlanságára volna, ez természet szerint csak mellékes tekintet.

Zátonyi, midőn a hatást, melyet e szavak Kislakyra tevének, észrevevé, azt adá hozzá, hogy Viola ugyan nagy gonosztevő s kétségkívül megérdemlené, hogy tíz napig siralomházban tartassék; hogy azonban ember ember marad, s ő a Macskaházy úr által mondottakat a teins törvényszék tapasztalt emberszeretetébe ajánlja, miután úgyis az ítélet minőségére nézve józan emberek között kétség nem lehet, s Violának életét megmenteni valóságos polgári bűn volna.

Macskaházy elmondá, hogy ez bizonyosan soha az annyira tisztelt elnöknek szándékában nem volt, hogy ily gyengeség soha eszébe nem juthatott, hogy senki nálánál jobban nem tudja, miként a bírónak ítéleteiben személyes hajlamait vagy szenvedelmeit tekinteni nem szabad, hogy Kislaky úr, bár vérző kebellel s önmegtagadással, soha a megyének benne helyzett bizalmát megcsalni nem fogja. Sóskuty a humanitásról szólt hosszasan, s bebizonyítá, mennyire kívánja az emberszeretet, hogy Violát mindjárt halálra ítéljék. A példának szüksége említtetett, s az, hogy ki a gonosznak megbocsát, a jókat bünteti; mit tudom én hány, az ezerszer elmondott okok közül, melyek a halálos büntetés mellett felhozatnak, s senkit még meg nem győztek, kinek az ég elég szívet adott, hogy azon, mit naponként maga körül lát, kételkedni merjen. Nyúzó szörnyűnél szörnyűbb gonosztetteket beszélt el, melyek Viola és cimborái által állítólag elkövettettek s el fognak követtetni a megyében, ha a statáriális bíróságtól való félelem megszűnik; míg a jámbor öreg, megtámadva mindenfelől, nem látva maga mellett senkit, ki titkos aggodalmait osztaná, nem tudva, mit feleljen oly okokra, melyeket egész életében cáfolhatlanoknak tartott, s melyeknek most is csak szíve mondott ellent: nehezen felsóhajtva, kimondá a várt ítéletet.

– Isten látja lelkemet, – szóla, szemeit éghez emelve – nem tudom mit adnék, ha ez embernek életét megmenthetném; de nem szeghetem meg kötelességemet.

Macskaházy mindjárt hozzáfogott az ítélet írásához; a többiek minden módon fel akarák deríteni elnöküket, kinek keblére, mióta az ítéletet kimondá, felelősségének egész érzete nehezedett.

E pillanatban az ajtó megnyílt, s fiát kezénél tartva, két hajdútól, kik őt hasztalan iparkodtak visszatartani, követve, Violáné rohant a szobába.

A szegény asszony, miután a folyosóra jutott, kisebb gyermekét Liptáknénak adva, egy ideig nyugodtan álla férje mellett, hol neki az őrök könyörületből helyet engedének. A csend, mely a szobában, hol a bírák együtt ültek, mióta Völgyesy elment, s a rab vallomását aláírta, támadott, s a mellette álló hajdúnak halk észrevétele, hogy bizonyosan most készítik az ítéletet, lelkét véghetlen aggodalommal tölték. – Csak bemehetnék, – szóla egyszer-másszor szomszédaihoz – ha megkérem, lehetetlen, hogy elítéljék – s szemei szüntelen az ajtón függtek, mely megett élte felett határoznak. Végre nem tűrhetve ez állapotot tovább, Liptáknéhoz ment, ki éppen az ajtó mellett ült, s midőn senki reá nem figyelt, fiával berohant az ajtón, mielőtt őt valaki visszatarthatá.

– Irgalmat! – kiáltott a szerencsétlen, Kislaky lábaihoz borulva – irgalmat teins uram! ne öljék meg férjemet.

Kislaky meghatva e jelenettől, fel akará emelni a térdelőt.

– Nem, nem, – zokogá emez, – hadd térdepeljek itt, én és gyermekem. Csókold meg a teins úr kezét, lám, tőle függ apád élete, – mondá, a kis Pistát maga mellé húzva, – oly jó úr, neki fogunk köszönni mindent.

– Kérem, ne öljék meg apámat, – sírt a kis Pista.

– Micsoda szemtelenség ez? – kiáltott Nyúzó – a teins törvényszék nem öl senkit.

– Nem, Isten mentsen meg, – szólt az asszony szelíden, – ne hallgassanak ez ostoba fiúra, ha azt mondta, hogy ne öljék meg apját. Nem tudja mit beszél, szegény paraszt gyerek, nincs nevelése; magam sem tudom mit beszélek.

– Szegény asszony, – mondá Kislaky – a bírónak nehéz, de szoros kötelességei vannak, és –

– Nem is azt kérem teins törvényszék, – mondá Zsuzsi mindíg térdelve, – hogy a büntetéstől felmentsék. Büntessék meg keményen, akárhogy, csak ne öljék meg – Istenem, megint a szerencsétlen szót mondtam! Ne haragudjanak reám. Büntessék Violát, hosszú, nem bánom, örök fogsággal, ha kell, csakhogy életben maradjon. Talán maga mondta, hogy nem bánja a halált, oh, Viola sokszor beszél ilyeket. Ne higyjenek neki, lám, akkor nem látta gyermekeit; most, mióta a kis Pistát ismét megcsókolta, nem szólna így. És kisebb gyermekem is oly szépen mosolygott reá. Oh, ha látnák, ha csak hallhatnák szép kis szavát, ha apját híja, nem hinnék, hogy Viola meg akar halni!

– Mire való ez a haszontalan asszonyi vinnyogás? – kiálta Nyúzó, – szeretném tudni, ki eresztette be ezt hozzánk. Takarodj', férjed meg fog halni, ha nem szereti, annyival jobb.

– Hát azt mondtam, hogy ő nem szereti? – sóhajta Violáné, ki e szavaknál más gondolatra jött – Istenem, mit beszélek! Sőt Viola csak éppen halálát kívánja; lássák, nem is büntetés neki, ha őt büntetni akarják, be kell zárni, százszor mondta életében: inkább meghalok, mint hogy tömlöcbe zárjanak.

Kislaky szorult kebellel nézé a szerencsétlent s szemeiben könny ragyogott, Sóskuty a legnagyobb türelmetlenséggel nézé óráját.

– Ugye, teins uram, be kell zárni? – folytatá az esdeklő, észrevéve Kislaky felgerjedését, – mit neki a halál, egy perc s vége van; de nekünk! két gyermekem van, ez itt s egy künn Liptáknénál; mit csináljunk, ha e gyermekeknek apját felakasztják?

Zátonyi megjegyzé: hogy a gyermekekre nézve mindegy, akár felakasztják, akár húsz évig tömlöcben marad.

– Nem, nem, – mondá Zsuzsi, – a teins uraknak az mindegy, nekünk nem. Férjem jól fogja viselni magát, én felmegyek gyalog Bécsbe, térdeimen fogok csúszni a király előtt, míg férjemnek gráciát ad, s ha nem is, legalább néha elmehetek a tömlöcébe, megmutathatom gyermekeimet, hogy nőttek; ételt hordhatok neki, ruhát… Óh, csak zárják tömlöcbe, az egy egész mennyország nekem. A halál, az szörnyű!

– Két fertály négyre, ez szörnyűség! – sóhajtott Sóskuty.

– Hagyjon békét kend, – mondá Zátonyi, szelencéjéből szippantva – késő, ítéletünket kimondtuk.

– Az ítéletet! a halálos ítéletet! – kiáltott Zsuzsi, midőn elborzadva felugrott.

– Itt van, – szólt Nyúzó gúnyoló hangon, egy ív papírra mutatva, melyet Macskaházy éppen beporzott.

– De ha rossz, ha hibás ítélet, – szóla feszült hangon a nő, – ha én mondom, hogy nem ér semmit, mert Violának a halál nem büntetés, csak minket tenne szerencsétlenné.

– Ami megvan, az megvan, – szólt Zátonyi, – ne háborgasson haszontalan rimánkodásával.

– Isten engem, mindjárt háromnegyed lesz, – tevé hozzá a báró, – így holnapig maradhatunk itt.

– De kérem – mondá Zsuzsi, mindíg inkább eliszonyodva, – mi ez az ív papiros, hisz mást vehetnek s arra mást írhatnak, s férjem élni fog.

– Majd bizony, nem eleget fáradtunk, – enyelge Nyúzó, – Macskaházy úr kend kedveért mindjárt újat ír.

– Nem kedvemért, egy ember életeért.

– Szegény asszony, – szóla most Kislaky, szemeit törülve, – az ítéletet nem szabad megváltoztatnunk.

– Nem szabad! – kiáltá Zsuzsi, szemeit éghez emelve.

– Lehetetlen, – válaszolt Zátonyi nyugodtan, s a szegény asszony egy sikoltással földre dőlt. – – –

– Hála Istennek, – szólt Sóskuty Zátonyihoz halkan, miután az asszony kivitetvén, az ítélet Violának, ki azt tökéletes nyugalommal hallá, felolvastatott, s a törvényszék tagjai a kastély felé indultak – ezen túlestünk volna!

– Elég üggyel-bajjal; soha ilyen statáriális sedriát nem láttam, – mondá a másik.

– Denique, ha a praeses gyenge, – jegyzé meg Sóskuty.

– Persze, mikor egy statáriális praeses ily asszonyi rimánkodásokon elpityeredik, – szóla közbe Nyúzó, – ki tudja, elvégezzük-e ma?

– Négyóra mult, fogadok, az egész ebéd oda van, – sóhajtott Sóskuty – pedig jobb pecsenyét az ember nem eszik sehol.

Míg a táblabírák így mulattak, Kislaky távol a többiektől mély gondolatokba merülve haladt háza felé. Lelkét egy új, soha nem gyanított érzés, lelkiismeretének furdalása tölté el. – Istenem – mondá magában – ez ember élete lelkemen fekszik, soha nyugodt nem leszek többé! Miért mondtam ki a halálos ítéletet?

Oh, miért vannak törvények, melyeknek szükségéről az ész meg nem győződhetik, s melyeknek teljesítésénél a jobb ember szívét borzadás tölti el!