XXI

Mikor Violáné magához tért s követőivel az ütközetnek színhelyére jött, minden nyugodt s hallgatag vala ismét. A léptek, melyekkel a győzedelmes sereg kötözött rabjával és sebesült pajtásaival Szentvilmos felé sietett, rég nem hallatszottak; a kurjongatás, mellyel diadalát ünnepelé, a távolban elhangzott, s csak a varjúk nagy serege, mely álmából felijesztetett, szállonga még károgva az erdő felett. A kunyhó körül a nyitott helyen, mely mindenfelől bokroktól körülvéve a hajléknak mintegy udvarul szolgált, itt-ott szétszórva parázzsá égett fatöredékek hevertek, s egy félig megmaradt gerenda, – mely még néha lángot vetve, mint gyászszövétnek lobogott a kiégett falak felett – gyenge bizonytalan világot terjesztett a romokon.

Violáné nyugodt vala. Az emberi szívben az örömnek s fájdalomnak csak egy bizonyos mennyisége fér meg; ha a kehely egyszer színig telve van, a tenger árjai átmehetnek rajta s egy cseppel sem fogják nevelni tartalmát; ha a mérleg egyszer elveszti egyensúlyát s a serpenyők egyike bizonyos pontig lement, rakj rá mázsákat, s míg terhe alatt el nem törik, mélyebbre nem nyomhatod le.

A szerencsétlen asszony rég elérte e pontot. Midőn a kunyhóhoz jött, kezével takarva szemeit, egy ideig hallgatva állt. Peti s a gulyás, ki Violánét vezette, szintén nem szóltak; végre az asszony, erőt véve magán, gyorsan a kunyhóhoz ment s benézett.

– Peti, – szólt, visszafordulva, a füsttől elfojtott lélegzettel – gyujts tüzet, elég fát s parázst találhatsz a földön, hadd keressem férjemet.

Peti, sóhajtva, parázst ment szedni. A gulyás, – kinek e kétségbeesett nyugalom, melyet a szerencsétlen asszonyon észrevett, százszor borzasztóbb vala, mintha őt haját tépve látná, – kezével törülé szemeit. – Zsuzsi lelkem, – szólt végre – menj oda hátrább a fák alá, majd mi keressük… azaz nem férjedet, az, meglátod, nem is volt itt, hanem csak a többieket, ha csakugyan valakinek baja történt volna. Légy nyugodt Zsuzsim, – tevé hozzá, megfogva kezét – férjed nem is volt itt, meg mernék esküdni reá. – A szegény ember tudta, hogy hazud, tudta, hogy mihelyt Peti tüze fellobog, Violát – talán félig elégve – a romok között fogják találni, vagy hogy legalább üldözőinek kezeibe került; de ő üdvösségét adta volna, ha e szerencsétlennek szívébe csak egy percre ismét reményt önthet.

– Hagyja el kend, István, – mondá Violáné nyugodtan, – tudok mindent, el vagyok készülve mindenhez. Meglátják, nem lesz bajok velem, ha félig elégve találom is; csak még egyszer láthassam. Neki jobb itt ez elégett falak, mint ott ellenségei között, legalább nem szenved többé.

– De mikor már mondom, hogy Viola nem volt itt; – válaszolt István – teremt-úgysegéljen, üdvösségemre mondom, nem volt itt! Hát mi az ördögnek keresgélnél a füst között? Ez, látod, nem asszonynak való, ha véletlenül valami undorítót találsz, ki tudja, nem árt-e meg. Menj vissza s mi majd mindent megnézünk.

Violáné azonban nem vala azon gyenge, érzékeny teremtéseknek egyike, minőket főkép műveltebb osztályaink asszonyai közt találunk. Azon lágyságot, azon akaratnélküli hozzánk simulást, mely az asszonyiasság nevezete alatt felsőbb osztályok hölgyeinél oly ellenállhatlannak tartatik, a falunak e test- s lélekben erős leányában ne keresse senki. E szívet keményebb anyagból alkotá a természet. Ha férjét veszély környezé, a helyett, hogy remegne, ővele osztozott veszélyeiben; ha szenvedőt látott, ő nem sírt, de segített; ő nem halványult, nem ájult el a seb előtt, hanem békötözé; nem sóhajtozott, hanem dolgozott gyermekeiért. – Ott az erdő szélén, midőn hallva az üldözők kiáltásait s a lövéseket, látva a vörös fényt, mely között talán férje leheli ki életét, s ő jelen sem lehetett szenvedéseinél, a lelkierő, melynek hasznát nem veheté, elhagyá a szerencsétlen asszonyt, s magánkívül dőlt követői karjai közé. De e gyengeség pillanatai elmúltak; érzé, hogy férjének s gyermekeinek talán szüksége van reá s a tetterő, mellyel kedveseinek használhatott, ismét feltámadt szívében.

– Köszönöm István, hogy így gondoskodik rólam – szólt meghatott hangon, – nem szükség, hogy aggódjék, ismét jól érzem magamat. Akármit lássak itt a kunyhóban, valami bizonyost fogok tudni, s lássa kend, az jobb. Ha férjem meghalt, elássuk itt a fák alatt, legalább a helyet fogjuk ismerni, hol pihen, s eljöhetek gyermekeimmel sírjához, s itt sírhatjuk ki könnyeinket.

– Mondom, Viola nincs itt – szólt a gulyás, – de látod, ha félig elégett embereket látsz… a dolog mégis nem asszonynak való. Még ha egészen egészséges volnál, Isten neki, de így! Mikor tanyámon most két esztendeje tűz támadt, csak két tehén égett belé, s mégis mikor nagyságos asszonyom jött, s a szegény fekete dögöket látta, úgy elborzadt –

– Nem vagyok én nagyságos asszony, – viszonzá Zsuzsi keserűen, – ők borzadhatnak, elájulhatnak; én zsivány felesége vagyok, nekem ilyenekre nincs időm. Hej, bátyám, ha tudná, mióta Viola zsivánnyá lett, mily gondolatok jártak át szegény fejemen, milyeket álmodtam; ha estétől reggelig házamban vagy kinn a mezőn férjemet vártam s ő nem jöhetett, mily iszonyú lehetőségeket képzeltem magamnak, – akkor nem félne, hogy valamitől még elborzadhatok e világon. Bármi vár reám, csak a szerencsétlenségnek egy neme lesz; én esztendőkig a pokolnak minden kínjait egyszerre tűrtem képzetemben.

A tűz, melyet a cigány azalatt a kunyhó körül rakott, lobogó világot kezde terjeszteni. Violáné körültekintett. Az ajtó előtt a szentvilmosi parasztnak holtteste feküdt, ki a kommisszárius mellett az ajtón keresztül agyonlövetett; valamivel távolabb a bokrok közelében még egy pár holttest vala látható. Violáné megnézé a halottakat s látva, hogy egy sem férje, égő darab fával bevilágítva a kunyhóba nézett.

Nem fogom leírni a látványt, mely előtt maga az öreg gulyás elhalványodott. Az asztal feldőlve még füstölt, a kunyhó belsejében puskák s pisztolyok feketévé égett agyakkal hevertek. A szerencsétlenek közül, kik itt végzék éltöket, az egyik hamuvá égett szalmaágya felett, a másik a szegletek egyikében feküdt.

– Ő nincs itt – szólt végre Violáné, miután a holttesteket, ámbár vonásaik ismerhetlenekké váltak, sokáig figyelemmel nézte. – Nincs ezüstgyűrű ujjaikon, s férjem gyűrűjétől meg nem válik. Violát megfogták.

– Dehogy fogták, – mondá a gulyás, ki még mindíg reményeket akart ébreszteni a szerencsétlen asszonyban – ő hihetőkép –

– És ez mi? – vágott közbe Zsuzsi, ki lehajolva egy kétcsövű puskát emelt fel – e fegyvert férjem mindíg magával hordá. Fogja kend – tevé hozzá – s tartsa meg emlékéül.

– Igen, mihelyt találkozom vele, visszaadom, – mondá a gulyás.

– S most Isten áldja meg jó szándékáért, – folytatá Violáné – ha tovább jőne velem, kend is bajba keveredhetnék; Peti elkísér Szentvilmosra, bizonyosan odahurcolták férjemet.

S ezzel a barátok elváltak. A gulyás, szomorú gondolatokba elmerülve, lovaihoz, s miután azokat előbbi helyükön találá, tanyájához vevé útját. A zsivány felesége Petivel Szentvilmos felé sietett.

Itt a zaj, melyet az üldözőknek kiindulása s még inkább győzelmes visszatérte okozott, lassanként elhallgatott. Nyúzó s Macskaházy a nemesek hadnagya házába aludni mentek. A falusi lakosok, kik az ostromban résztvettek, részint házaikban pihentek, részint a kocsmában felejték a veszélyeket, melyeken keresztülmentek. Maga Viola, ki a faluháza nyitott színében köttetett ki s két hajdú és épp annyi paraszt strázsált, fáradtan álomba szenderült. Midőn a szerencsétlen az erdőn keresztül Szentvilmos felé hurcoltatván, elfogatása óta először magához jött s körültekintve a szurok szövétnek bizonytalan világánál, mellyel a pandúrok egyike a sereget vezeté, reménytelen helyzetét látta, s a történtekre tisztán visszaemlékezett: azonnal Tengelyi írásai jutottak eszébe. Mikor az égő kunyhóból kilépett, annyira elkábult, annyira elvakítva volt, hogy nem is tudta, kinek kezeibe adá, vagy inkább, ki által ragadtattak el, s többször kérdezé azokat, ki őt felváltva hordták – mert a főbíró, midőn magához jött is, nem engedé, hogy saját lábain menjen – nem tudnak-e semmit felőlük. A kérdezettek vagy éppen nem, vagy tagadólag feleltek, egyet kivéve, ki a többieknél beszédesebb, elmondá, hogy azon pillanatban, mikor a kunyhóból kilépett, az ajtóhoz közel csak a főbíró és Macskaházy álltak, s hogy egyik közülök valamit ki is rántott kezéből; mi volt azonban, azt nem mondhatná.

Viola, mióta ellenségeinek kezeiben látá magát, minden ellenállással felhagyott, s panasz nélkül tűre minden kínzást, melyet a hosszú küzdelem által felbőszültektől tűrni kényteleníttetett. Miután Szentvilmosra értek, Viola többször kérdé Nyúzót – ki a színben állva, poroszlóinak megparancsolá, hogy kössék meg jó erősen, ha feltöri is kezeit, csak el ne szökjék, – nála vannak-e írásai? A válasz azonban csak káromkodásokban állt s hogy ehhez semmi köze, vagy hogy azt sem tudja, mily írásokról szól s más ehhez hasonlókban, mikből Viola láthatá, hogy Tengelyi irományainak átvétele Nyúzó által el fog tagadtatni, vagy hogy azok Macskaházy kezébe kerültek, ki annyi ideig törekedvén, hogy birtokukhoz jusson, ez irományokat tulajdonosuknak visszaadni bizonyosan nem fogja.

– Hát ezért adám meg magamat, ezért kerülök akasztófára? – szóla végre magában, midőn Nyúzó a többiekkel távozván, ő őreivel egyedül maradt; s míg azok nehéz léptekkel fel s alá jártak, fáradtan a földre veté magát. – Miért nem maradtam a kunyhóban? miért nem lőttem inkább főbe magamat, mint Rácz tevé? Ők most nyugszanak, rám ocsmány halál vár; és hasztalan! Tengelyinek írásait mégsem menthettem meg. Engem Isten elátkozott mikor születtem!… Nem akartam-e a becsület ösvényére visszatérni százszor? s midőn ehhez minden út előttem zárva volt, nem akartam-e legalább azon egy jó tettet, melyet valaha embertől tapasztaltam, meghálálni? s mit használt?! Isten maga nem akarja, hogy életemben valami jót tehessek! Haljunk meg hát, nem bánom, az akasztófán, ha úgy kell. Az ember nem diadalmaskodhatik végzetén. – E gondolatok Viola lelkének visszaadták nyugalmát. Szomorú vala e nyugalom, minő azé, ki látva, hogy végzetének ellenállnia nem lehet, miután reményével felhagyott, akarat nélkül átengedi magát a szükségnek, mely ellen küzdenie többé nem lehet, de nyugalom mégis; s a rab, álomba mélyedve, egy időre elfelejté szörnyű helyzetét.

Így találá Violát Peti, ki társát a falun kívül hagyva, a faluházához csak maga jött. Az udvarba Peti nem mehetett be, a főbíró szigorú parancsa szerint a rabbal beszélni még őreinek sem vala szabad; azonban a kapu mellett őrt álló hajdútól, kinek azt beszélé, hogy éppen most jött ki Porvárról, megtudta, hogy Viola Kislakra fog vezettetni, hol a statárium összeül s hogy az öreg Kislaky úrhoz – ki e járásban statáriális elnök – már lovaskatona küldetett. E hírrel a cigány, miután még egy szomorú tekintetet vetett a szín felé, mely alatt Viola bundájába takarva a földön feküdt, Zsuzsihoz visszament.

– Láttad őt? – szólt az asszony, elébe sietve, midőn a cigányt közeledni látá.

– Láttam, a faluházánál van.

– Benn a faluházában? – kérdé az asszony élénken; mert mint olvasóim talán tudják, népünknek véleménye szerint, mihelyt valamely gonosztevő födél alá jön, azaz rendes tömlöcbe, a dolog statáriális eset lenni megszűnt.

– Benn, – válaszolt Peti felakadva – nem éppen benn a házban, de a szín alatt.

– Kikötve? – kiáltott Violáné kezeit összecsapva. – Istenem, az éj mily hideg, – tevé hozzá, most először észrevéve, hogy fázik – s ő kikötve, ott szabad ég alatt.

– Nem szabad ég alatt, – mondá a cigány vigasztalólag – a szín födve van.

– Van-e bundája? – kérdé a nő, félig levéve magáét – különben ezt vihetnéd neki.

– Hogyne volna! – válaszolt Peti – jó nagy bundával takarva láttam. Alszik.

– Alszik! – szóla Violáné, megfogva a cigány kezét – úgy-e s az emberek látják, hogy alszik? Nem hiszi senki, hogy csak tetteti magát?

– Már miért hinnék?

– És mit mondanak az emberek ehhez? Nem látják-e, hogy férjem ártatlan? Ki hallotta valaha, hogy gonosztevő aludhatnék? No, mondd, beszéld el Peti, mit mondanak az emberek ehhez?

Peti csak azt válaszolá, hogy nem szólt senkivel, hogy egyébiránt talán fel fogják menteni. – Mihelyt virradni kezd, – tevé hozzá – Violát elviszik Kislakra; ha vele szólni akarsz, ott alkalmad lesz; Szentvilmoson nem eresztenek hozzá senkit.

– Tudom, tudom, – szólt Violáné elfojtott hangon – Kislakon statárium lesz s fel fogják akasztani. Mit gondolnak ők vele, hogy ártatlan, s lelkiismérete oly nyugodt, hogy kemény földön jobban alszik, mint ők ágyaikban; nekik élete kell. De jerünk, jerünk, – folytatá elindulva s Petit kezénél fogva – jerünk Kislakra, hamar, látnom kell őt.

– Szegény asszony, hogy bírnál te Kislakig menni?

– Én? – válaszolt Zsuzsi – ne félj, én elmegyek; nem soká fogom lábaimnak hasznát venni úgyis, minek kíméljem.

Szerencsére Petinek Szentvilmoson ismerőse vala, egy kovács pajtása, ki mint cigány, a falun kívül lakott, s kétkerekű taligán, befogva a rossz gebét, mely viskóján s a kovácsszerszámon kívül egyedüli tulajdonát képezé, Violánét Kislak felé fuvarozá, míg Peti maga, hogy Tengelyinek hírt vigyen s Viola gyermekeit az asszony kívánata szerint magával hozza, Tiszarét felé vette útját.