XVI

A jegyző házánál az utósó történetek óta szomorúság s aggodalom uralkodott. A lövés, mely Ákosnak csak karját érte, nem volt ugyan veszélyes, s az ifjú, hamar magához térve, önkívánatára még azon éjjel a kastélyba vitetett; de a lopás, melynek kárát Erzsébet megítélni nem tudá; Vilma állapotja, ki a szerencsétlen pillanat óta, melyben Ákos földre borult, majdnem szünet nélkül reszketett és sírt; főkép pedig az, hogy Ákost férje tilalmának ellenére házánál titkon fogadta, s hogy az egész történet elferdítve, mint az kétségen kívül elő fog adatni, leányának jó hírét megronthatja: a jámbor asszony szívét mély aggodalommal töltötte el. Vilma ágyában feküdt, a cselédek ide s tova futkostak, Liptákné alig bírá elutasítni a kérdezősködőknek nagy seregét, kik kíváncsiságukkal a már létező zavart még inkább nevelék, s ki e házat huszonnégy óra előtt látá, s most, méltán elszomorodhatott emberi végzetünkön, mely a véletlennek nem csak azon szerencse felett, melyet a külvilág kincseiben keresünk, de még a felett is, melyet csak szívünk nyujt, ennyi hatalmat ád.

A családnak egyetlen vigasztalója Vándory vala, s csak szelid intéseinek lehete köszönni, hogy Vilma végre nyugodtabbá lett, s délfelé kissé elszunnyadott; s maga Erzsébet asszony valamivel bátrabban nézett a pillanatnak elébe, melyben férjével találkozni fog. Vándory, ki mióta a szerencsétlenség után a házhoz jött, azt nem hagyá el, s a feltört ládát megvizsgálva látá, hogy saját irományai egészen, Tengelyiéinek pedig nagy része elraboltatott, jól tudta a kár egész nagyságát, de meggyőződése, hogy Isten a jó embert e világon nem hagyja el, elterjedett a többiekre is, s maga Erzsébet is, ki hosszú házassága óta férje jöttét először várá remegve, legalább némikép megnyugodott.

– Alszik, – szólt Erzsébet, midőn a mellékszobából kilépve, az ajtót maga után halkan betevé, s Vándoryhoz jött, ki az ablak mellett olvasott – szegény alszik. Oh Istenem! ha Jónás ily halványan látja leányát! Mily víg, mily piros máskor! – – És az anya szemeibe könnyek tolultak.

– Mikorra Tengelyi haza jön, – szólt a lelkész megnyugtatólag, könyvét bezárva – Vilma ismét jól lesz. Ákos eltiltotta, hogy cselédei közül valaki hírt vigyen, s a jobbágyoknak több dolguk van a vetéssel, semhogy jó kedvből elmennének, s így barátom a tisztújítás vége előtt alig jő haza, addig pedig bízzunk Istenben, Vilma kiépül.

– Oh én örökre szerencsétlen vagyok!

– Nyugtassa meg magát Erzsébet asszonyom, – szólt, kezét a nő karjára téve Vándory – hála Istennek! Ákos baja nem veszedelmes, s a rablás által történt veszteség sem lesz helyrepótolhatlan. Nagy részint írásokat vittek el s azok visszakerülhetnek.

– Igen, de a bizodalom, mellyel Jónás eddig irántam viseltetett, ki fogja azt visszahozni? Ki fogja nekem visszaadni szerelmét, becsülését, azon egész boldogságot, melyet bírtam s melyet elvesztettem? Kérlek ne fogadd el Ákost házunkban, ne engedd Vilmával szólni, lányom nyugodalma, becsülete kívánja, így szólt többször, s én megígértem, hogy kívánatát teljesítni fogom, és most! Leányom becsülete! Oh, hogy nem fogadtam szavát! – És Erzsébet zokogott fájdalmában.

– Baj, nagy baj! – mondá vigasztalva a másik – de Tengelyi jobb, semhogy megbocsátani ne tudna. Legyen nyugodtan, szólni fogok vele. S ami leánya becsületét illeti, nincs mit aggódnia. Vilma s Ákos jegyesek, ki tudja, talán a gyönge seb, melyet az ifjú kapott, javára van, mert legalább sem a Rétyek, sem Jónás nem ellenezhetik a házasságot többé.

– Oh a Rétyek! – viszonzá Erzsébet sírva.

– A Rétyek? Erzsébet asszonyom őket rosszabbaknak képzeli, mint érdemlik. Réty gyönge ember, de nem romlott szívű, s az asszony – – van-e asszonyi teremtés, ki ily történet után fiát abban, hogy vigyázatlanságáért mint becsületes ember eleget tegyen, akadályoztatná? Még minden jól mehet.

– S ha meggondolom, – szólt Erzsébet szemeit törülve, keserű kifejezéssel – hogy mindezt Viola hozta házunkra, kinek feleségét s gyermekét legnagyobb nyomorúságában fölvettük.

– Ki tudja, ő volt-e? – mondá a lelkész komolyan – nem kell mindjárt ítélni.

– Nincs kétség. A zsidó mihelyt kissé magához jött, elbeszélte, hogy éjjel hazafelé ballagva, midőn kapunkat nyitva látá, tudván, hogy férjem Porváron van, mindjárt valami rosszat gyanított s bejött. Férjem szobaajtaját szintén tárva találta, oda ment, megtudni, ha az úr hazajött-e? E pillanatban Violától, ki zsákmányával épp az ajtón kijött, földre teríttetett. A kovács, ki a gyilkost űzőbe vette, esküszik, hogy az Czifránál, Viola egyik cimborájánál nem volt más; s maga Liptákné megvallotta, hogy Viola ugyanez este a faluban, sőt Liptákné házánál volt. Nincs kétség! A zsidó Viola ütésétől még most is betegen fekszik, maga is megkérdezheti ha akarja.

– A zsidó hazudik – szólt egy asszonyi hang, melyre Erzsébet ijedve, Vándory nyugodtan visszafordulván, Viola nejét, Zsuzsit látá, ki beszélgetésök alatt halkan belépett, s az ajtó mellett állva Erzsébet végszavait hallá, – Viola a nemzetes asszony házában soha sem rabolt, s nem fog rabolni soha, ha száz esztendeig élne is.

Erős meggyőződés szavai ellentállhatatlanok, s ha annyi ezerek közül, kik mióta földünk forog, létünk titkait új meg új vallások felállításával iparkodtak megmagyarázni, alig van egy, ki legalább néhány hívet ne talált volna: ezt azon hatalomnak tulajdoníthatjuk, melyet Isten azoknak, kik nem kételkednek, mások felett adott, s ilyen vala az, melyet szegény Zsuzsi szavai e pillanatban még Erzsébet felett is gyakoroltak.

– Legyen áldva az Úr neve, hogy úgy van – szólt Vándory, ki mindent, mi az emberekben való hitét gyöngítheté, mintegy személyes veszteséget tekintve, örült a hatáson, melyet az asszony szavai Erzsébetre tettek.

– Úgy van úgy, higgye el a tiszteletes úr – szólt Zsuzsi, s szavának mély s mégis nőileg gyöngéd hangja reszketett e szavaknál, – Viola szegény, szerencsétlen ember. Házától, földjétől elűzték, kergetik, üldözik helyről-helyre, mint a fenevadat, de ezt Viola nem tette. Darabokra téphetik, szívét szakíthatják ki testéből, de háládatlanságot nem fognak benne találni.

– Szép tőled Zsuzsi – mondá Erzsébet meghatva – hogy férjedet védelmezed, hisz megesküdtél, hogy el nem hagyod bajban s nyomorúságban; magam is szeretném hinni, hogy igazat mondasz, de hiába, minden férjedre mutat és Viola, nem akarlak sérteni jó asszony, mit tehetsz te róla, de férjed mégis csak zsivány.

Látva a kifejezést, mely Zsuzsi arcán e szavaknál átvonult, Erzsébet maga megbánta, hogy kimondá. Vándory néhány vigasztaló szóval biztatá a szegény asszonyt, ki azalatt elébbre lépve az asztalhoz támaszkodott, mely mellett azok ültek.

– Igen, igen, Viola zsivány – szólt végre keserűen s összevont homlokának redői, s a pirosság, mely arcán átfutott, mutaták meghatását; – hagyja el tiszteletes uram, nótáriusnénak igaza van, férjem zsivány, én lator felesége vagyok; hisz az egész falu, egész megye tudja, fejére vérpénzt tettek, minden gyermek csak arról beszél! De ha majd a végítélet napja eljő s Isten meg fog jelenni trónusán, körülötte angyalai, mint szentírásomban írva áll, s ha ítélni fog a jók s gonoszok felett s mindenkit érdeme szerint megjutalmazni, nem Violától fogja számon kérni, miért lett zsivánnyá, hanem azoktól, kik őt reá kényszerítették, kik őt üldözték, mielőtt vétkezett. Isten örökké igazságos, előtte nincs különbség szegények s gazdagok között, ő látja a szíveket, s Viola meg fog állhatni előtte.

E szavaknál Liptákné, ki azalatt fejér kendővel fején s kis bundájával vállain a szobába lépett s az asztalig jött, midőn magát köszöntve meghajtá, Zsuzsi vállára tette kezét s így szólt: – Igazad van leányom, bízzál Istenben s el nem hágy, – a többiek meghatva hallgatának.

– Igen, igen, bízzam Istenben – szólt Violáné, midőn a belépőt megismeré, szemeit szomorúan maga elébe meresztve – kend nénémasszony százszor mondta, s mit is csinálna ily szegény ember, ha nem bíznék Istenében; de higgyék el, ha néha meggondolom egész szerencsétlenségünket, ha eszembe jut, hogy bennünk senki e világon nem bízik többé, hogy a legbecsületesebb emberek, mint itt a tiszteletes úr s a nótáriusné, azt hiszik rólunk, hogy legnagyobb jóltevőink iránt Júdássá válhatunk: akkor, néném, elhágy jó angyalom, s néha szinte azt hiszem: a szegény embernek Istene sincs e világon.

– Ne beszélj ilyeneket Zsuzsi – szólt Liptákné komolyan, – írva áll: könnyebben megy keresztül teve a tűlyukon, mint gazdag mennyeknek országába. Nekünk szegényeknek nincs miért kételkedni az Úr kegyelmén, hisz Isten fia szegények közül választá apostolait. Ha a nemzetes asszony valami olyat mondott, mi neked rosszul esik, gondold: jóltevőd, s a legjobb ember, ha károsodott, igazságtalan; maga férjem, Isten nyugossza békében, egyszer, midőn tehenünket elhajtották, Peti cigányra gyanakodott. Viseld el nyugalomban keresztedet, mint üdvözítőnk.

– Igen, de ő Isten fia volt – szólt Zsuzsi sóhajtva – én gyenge ember vagyok, s tudja-e valaki, mit szenvedtem én? Szegény, árva leány voltam, apám s anyám jókor meghaltak, s ha kend, néném, nem fogad házához, talán elveszek, mint a gyermekek, kiknek anyjok sincs, ki rájok vigyázzon. Igy, Isten áldja meg érte, felnőttem a többiekkel, s a faluban nem volt vígabb leány mint én. Édes anyám, midőn szült, meghalt, de nénémasszonynál sohasem jutott eszembe, hogy valaki lehetne, ki engem inkább tudna szeretni.

Vándory s Erzsébet meghatva hallgatának, Liptákné szemeiben könnyek ragyogtak.

– Igen, én víg voltam – szólt mindinkább lelkesülve Zsuzsi – azt hittem, hogy boldogabb nem is lehetnék, s reggeltől estig áldottam Istenemet ennyi szerencséért. S mégis, mindez nem volt semmi. Csak mióta Violával megismerkedtem, tudom mi az, mennyországot bírni e világon. Eleinte nem is gondoltam, hogy oly ember, mint ő, engem szeretni tudna. Viola gazdag volt, reá apjától egész telek maradt, háza a nótáriusén kívül legszebb volt az egész faluban, marhája címeres, és én, szegény árva leány létemre miként hihettem, hogy engem fog szeretni. Ha künn a mezőn aratásnál voltam, s ő négy ökrével, ott hol én dolgoztam, megállt, kévéimet kötözni segített; vagy ha a Tiszánál ő merített vizet vedrembe, vagy néha lakadalmakon szép rozmarint is hozott s velem táncolt, gondolám magamban: Viola jó ember; de az, hogy elvesz, nem jutott eszembe, s imádkoztam, hogy Isten őrizzen meg ily kevély gondolatoktól. De midőn Viola karácsonkor hozzánk jött s kérdezett: szeretem-e? s mikor nem szóltam, de csak úgy lesütöttem szemeimet s ő derekamon fogva magához szorított és mondá, hogy farsangra elvesz, velem megfordult a világ s hivém, hogy az angyalok irigylik szerencsémet.

– Szegény asszony – szólt Erzsébet, szemeit törülve.

– Oh akkor nem voltam az – folytatá lángoló arcokkal emez. – Akkor az egész világ egy nagy lakadalomnak látszott, szívemet öröm szorongatta, sírhattam volna ama pillanatban, mint a gyermek. S mégis mindez csak egy csöpp volt a tenger boldogsághoz képest, melyet később férjem házánál találtam. Mikor első gyermekünk született s a kis Pista javára gazdálkodhattunk, Isten áldása volt házunk s vetéseink fölött, marhánk szépen tenyészett, búzánk tízszeres maggal fizetett. Ej hány menyasszony lép boldogan férje házába, de nekem minden nap az előbbinél szebbnek látszott, nem is emlékeztem lakadalmomra, oly szerencsésnek érzém magamat.

Violáné, mintegy elnyomva az érzés által, melyet e boldog idők emléke keblében gerjesztett, pillanatig hallgatott, végre elfojtott hangon időről-időre félbeszakasztva beszédét, mintha feszült keble nem bírna annyi lélekzettel, hogy egész bánatát kimondja, ekkép folytatá: – Igen, s lássák, hogy mind ennek vége van, ez az, mi fáj. Mi nem voltunk kevélyek boldogságunkban, mi nem bántottunk senkit a világon. Férjem megfizette portióját, leszolgálta ötvenkét marhás napját, s ha szegényt látott, utósó darab kenyerét megosztotta vele. Isten mégis elhagyott nyomorúságunkban. Viola jól bírta magát, de csak paraszt volt és az urak között haragosai támadtak. A fiskális, Isten verje meg, – szólt Zsuzsi s keze ököllé szorult össze – gyűlölte férjemet, mert valahányszor a többi parasztoknak bajuk volt, ha például illetőségöknél többször hajtattak ki, vagy más valami, mindig őt választák szószólónak; és a főbíró bosszút esküdött, mert a semmirevaló utánam járt, s én becsületes asszony létemre kiűztem házamból, mint kellett; s én mindig féltem, ámbár férjem azt mondta, hogy míg kötelességének eleget tesz, addig a fiskális és főbíró haragjától nem fél. De az urak mind összetartanak, s a szegény embernek ártatlansága haragjok ellen nem használ. Most őszkor kétéve, hogy kisleányom született, reggel már rosszul éreztem magamat, férjem s nénémasszony nálam voltak, akkor küldött a fiskális, bizonyosan mert helyzetünket a bábától megtudta, házunkhoz, hogy Viola menjen mindjárt négy lóval az udvarba, mert a nagyságos asszonyt fogja Porvárra vinni. Férjem kiment s megmondta a hajdúnak, hogy ma nem mehet, hisz annyit forspontozott már az esztendőn át, mint senki a telkes gazdák közül, de hogy mégis szívesen elmegy akármikor, csak ma nem, mert gyermekágyban fekszem. Gondoltuk, minden jól van, de félóra mulva a hajdú megint visszajött s mondta, hogy akármint legyek én, férjem kötelessége alól nem mentheti fel magát, s hogy jőni kell, mert senkinek sincs a faluban jobb lova. Viola bosszankodott, de midőn kértem, hogy minden izgága elkerülése végett küldje lovait legényünkkel, megtette, pedig igen kedve ellen, mert lovait nem szívesen bízta másnak gondviselésére. S ismét nyugodtan maradtunk. Nálam már a vajudások közeledtek, akkor jött a hajdú kocsisunkkal vissza s mondá: hogy Viola jőjjön, mert a nagyságos asszony minden más kocsissal fél. Viola látta fájdalmaimat, s hogy nem maradhatok nála nélkül, s mondá, hogy bármit tegyenek, elég ha lovait odaadta, ő maga nem megy el tőlem a király fiának sem. Mire a hajdú is azt mondta, hogy maga sem cselekednék máskép, de hogy mégis jobb lesz elmennie, mert a szolgabíró az udvaron van s megesküdött: ha jószántából nem jő, erőszakkal viteti az udvarba, s akkor majd meglátja, mi vár reá. Férjem maga is indulatos s néha fejes ember volt, megbosszankodott, s azt üzené a szolgabírónak, az idei forspontját leszolgálta, s hogy ő ma nem megy Istenének sem. A hajdú elment; azután mi történt, nem tudom, oly rosszul lettem, hogy nem láttam s nem hallottam magam körül semmit, de mint a szomszédok s itt nénémasszony mondják, mihelyt a hajdú a kastélyba ment, a főbíró pandúrjaival jött házunkhoz s Violát káromkodások közt kirántva a szobából, hol magamon kívül feküdtem, kötözve a kastélyba cipelteté.

– Úgy van – szólt közbe Liptákné, ki most Zsuzsi helyett a történetet, noha a jelenlevők azt ismerék, mint sokszor cselekszünk, ha valami nyomja szívünket, tovább beszélé, míg Zsuzsi szemeit kezeivel takarva hallgatott, – egészen úgy történt, mint Zsuzsi mondja. Mikor Violát elvitték, én utána mentem. Szörnyű volt látni. Menni nem akart, s haragjában földre vetette magát, a hóhérok úgy cipelték, mint a marhát, az embernek hajszála borzadott. Az egész falu szomorúan követte őket, de nem volt, aki segíteni merne, s csak úgy magunkban sírtunk s szitkozódtunk, hogy az ártatlant, csupán mert menni nem akar, bottal, fokosokkal agyba-főbe verik. A szolgabíró káromkodva s fenyegetődzve ment a többiek előtt, hogy Viola majd meg fog lakolni makacsságaért. Én Zsuzsiról csaknem megfeledkeztem s velök mentem egész az udvarig, mintha előre éreztem volna a bajt, mely történni fog. Alig értünk oda, a főbíró kérdé a hajdútól valamennyiünk előtt: elment-e Viola házához és hányszor? megmondta-e, hogy az uraság szolgálatára hívatott? és Viola miket felelt? S mit tudom én, hány kérdést. – No várj, – szólt végre derest hozatva – meglátjuk, nem jösz-e uraságod szolgálatára máskor, majd adok én neked káromkodni, majd adok mondani, hogy Istenednek, hogy a teins vármegyének sem mégy, parancsolatára. Húzzátok le! Viola ott állt a pandúrok között; ha száz esztendeig élek sem fogom feledni a képet, mellyel az udvaron állt. Feje két helyen fokossal beszakasztva, arca véresen, ajkai, melyeket összeszorított, csupa méregtől szinte kéken. Kötözött kezei az udvaron föloldattak, most kiragadva magát a hajdúk kezéből, mint oroszlán ugrott előre. – Akinek lelke van, kiáltott, ne jőjjön közel. Mind hátráltak. De Nyúzó káromkodva lelkére esküdött: ha nem húzzák le mindjárt, valamennyiöket felvágatja, s mind neki rohantak. Akkor Viola körülnéz, meglát egy fejszét, mellyel épp mielőtt az udvarba jött, fát hasítottak, s melyet az ördög útjába vetett, felkapja, maga körül vág s egy pandúr s az ispán vérökben fekszenek a földön. Viola az emberek között, kik eliszonyodva félrementek, elszaladt, házához futott, lóra ült s ki a szentvilmosi erdőségbe, mint Kain, kit Isten átka üldöz. Az ispán meghalt. Violának emberek között nem volt maradása többé.

– S azóta Viola zsivány – szólt Zsuzsi, kezeit görcsösen összekulcsolva, míg Liptákné az egész testén remegőt székre ülteté s Vándory sóhajtva ég felé tekintett.

Az egyszerű történet, melynek teljes igazságát Vándory s Tengelyiné épp oly jól tudták, mint bárki Tiszaréten, még inkább a mondhatlan fájdalom, mely a szerencsétlen asszony arcán látható vala, mélyen hatottak a jelenlévőkre, s csak az öreg Liptákné, ki Zsuzsinak hideg kezeit szorítva, őt nyájas hangon többször nevén szólítgatá, szakítá félbe az ünnepélyes csendet, mely a szobában uralkodott. Hol halott fekszik, szótlanul állják körül a ravatalt; ki találna erőt beszédre, ha egy kihalt emberi boldogság sokkal szomorítóbb képe előtt áll? Végre Violáné felkelt s halvány arcainak kifejezése nyugodtabb, hangja erősebb vala, midőn az asztalhoz lépve így szólt: – Most Isten áldja meg nótáriusné asszonyomat, mindazokért, miket rajtam s szegény gyermekimen tett. Én elmegyek, felkeresem Violát s ha a rablott dolgokról valamit tud, vagy nyomukba akadhat, ne féljenek, Tengelyi úr nem fog károsodni.

– Hová gondolsz? így nem ereszthetlek – szólt Erzsébet felkelve.

– Ne féljen nemzetes asszony – vágott közbe Violáné keserű mosollyal arcán – nem fogok elszökni, gyermekeimet itt a háznál hagyom, s lássa, ha csak zsivány felesége vagyok is, azokat még sem hagyom el.

– Nem úgy volt értve Zsuzsi – mondá érzékeny hangon Tengelyiné, a távozónak kezét nyujtva – de még beteg vagy, s ha e hideg őszi napon künn jársz, bajod lehet.

– Köszönöm, – szólt emez meghatva – de most megint jól érzem magamat, csak a mezőre érjek, a friss szél majd megpirosít. Itt nem maradhatok. Violán nehéz gyanu fekszik. Tudok mindent. A zsidó s a többiek ellene vallanak; hogy a faluban volt, abban nincs tagadás, bundáját itt a szobában találták, minden ellene szól, s mások nem tudják, hogy az, mivel őt vádolják, mégis lehetetlen. Ezt tisztába kell hoznom, meghalnék kínomban, ha tovább itt maradnék s mindazon szörnyűségeket hallanám, miket férjemről beszélnek. Isten áldja meg nótáriusné asszonyomat. – S Violáné megfordult s Liptáknétól követve az ajtó felé ment.

– Szegény asszony – sóhajtott Erzsébet szomorúan utána nézve, mintegy akaratlanul – ez is jobb sorsot érdemelt a világon.

– Jobb sorsot? – mondá Violáné lelkesedéssel, midőn e szavakat hallva az ajtónál megfordult – higgye el a nemzetes asszony, ha ma még egyszer születnék s előre látnám mindazt, mit mint Viola felesége szenvedek, még sem mennék máshoz. Felakaszthatják, és én az akasztófa alatt ülve mégis áldani fogom Istenemet, hogy felesége voltam. Ily nemes szív, mint az övé, nincs több a világon. Isten áldja meg kigyelmeteket. S ezzel elment.

– Esküdni mernék – mondá végre Vándory felkelve s az ablakhoz menve, mely mellett most éppen Zsuzsi Liptáknéval elment – Viola ártatlan. Ember, kit neje nyolc évi házasság után így tud szeretni, nem lehet alávaló.

– Ki tudja? – válaszolt Erzsébet sóhajtva; – az asszonyi szív oly különös, s a tövisek, melyek közé jutott, erősebben tartják vissza sokszor, mintha a végzet virágágyra fekteté; de, hogy Zsuzsi angyal, az igaz, az ember szinte kételkedni kezd az isteni gondviselésen, midőn látja, hogy ily lénynek ily sors jutott a világon.

– Kétkedni az isteni gondviselésen? – szólt lelkesülve Vándory, – de hát nem hallotta-e a szavakat, melyekkel ez asszony tőlünk búcsút vett? Őt nehezen érte a sors keze, a végzet sokszor épp a legnemesebb vállakra rakja legnehezebb terheit, de hát nem boldog-e ő, mind e mellett? Azon szeretet, mely egész keblét tölti, mely szívének minden dobbanásában felszólal, mely életének életét teszi, nem ád-e több élvezetet, több belső megelégedést keblének, mintha körülötte mindazon örömöket felhalmozzuk, melyek egyes gonoszoknak néha jutnak? Meglehet, Viola nem érdemli e ragaszkodást, talán e jámbor teremtés csalódik, de vajon maga az, hogy a jó annyiszor csalódhatik, hogy csalódásait annyi ideig megtarthatja, s mint a bálványozó érzéketlen szobra előtt, úgy az érdemetlen mellett, kit szíve körülfogott, mindazon magasztos érzeményekkel telhetik el, melyek az embert e föld porán túlemelik, nem teszi-e épp ez boldogságát? Nem teszi-e épp ez, hogy az élet jó s rossz óráit felszámítva azon meggyőződéshez jutunk, miként a mérleg végre még sem a jók ellen fordul? Oh higgye el, Erzsébet asszonyom, azt, ki így szeretett, nincs miért sajnálnunk!

A lelkész Tengelyi által szakíttatott félbe. A jegyző, ki mindjárt a botrányos jelenet után, melynek a szavazásnál tanui voltunk, Kálmánnal elindult, az úton Icik zsidónak egyik fiával találkozott, kit apja Porvárra küldött, hogy Macskaházynak hírt vigyen, s tőle hallotta meg a történteket. Az utasok e pillanattól, ameddig a töltés tartott, azaz Réty kastélyáig, repültek, itt nagy zökkenéssel lehajtva a töltésről, Kálmán tapasztalá, hogy oly nyugtalanság nincs, mely magyar utakkal, főképp melyek falukon vezetnek át, őszkor megküzdjön, s midőn a jegyző házához közelgve a fáradt lovak végre a sárban elakadtak, Kálmán s Tengelyi leszálltak, s emez megköszönve Kislaky szívességét, gyalog sietett hazafelé.

– Igaz-e, hogy kiraboltattunk? – szólt a belépő, szemeit a szobában körüljártatva.

– Csak ládádat rabolták ki – válaszolt remegve Erzsébet – a többi – –

– Ládámat? A kulcsok? hol vannak kulcsaim?

– Hihetőleg még fiókodban lesznek, de a láda nyitva van.

Tengelyi ledobva bundáját a ládához sietett, visszaveté tetejét s midőn mellé térdelt, az irományokat kezdé felhányni. A többiek néma nyugtalanságban álltak mellette, arcának kifejezéséből mérve vesztesége nagyságát. Végre a jegyző felkelt, s székre vetve magát, kezeivel fedé be halvány arcát.

– Oda vagyok! – szólt feszült kebellel – irományaim elveszve, rajtam nem segít senki. – Erzsébet s Vándory mindent elmondva, ami mint hivék, bánatát vigasztalhatá, ő szótlan fájdalmában nem válaszolt, s csak abból, hogy fejét néha türelmetlenül rázá, lehetett észrevenni, hogy beszédöket hallja.

– Jól van, jól – szólt végre felkelve – csak az irományok vesztek el ugy-e? tudom, tudom! A pénzt megtaláltátok, itt volt az ajtó küszöbén nemde? De tudod-e, hogy nemtelenek vagyunk? Igen, jó asszony, ne bámulj úgy! Nemtelenek mi s gyermekeink, parasztok! oly valami, mit megvetnek, lábbal taposnak, minek birtoka nincs, minek érdeme nem lehet; olyanok, minők itt e kunyhókban körülöttünk laknak, nem idegenek, mert hisz itt születtek, s hely nincs, melyet e világon hazájoknak nevezhetnének, s még sem honosok, mert hisz a haza az, mit magadénak nevezhetsz.

Tengelyi fölkelt s nagy lépésekkel járt föl s alá szobájában, a többiek bámulva néztek egymásra. A kínos hallgatást végre a jegyző szakítá meg, ki Vándory előtt megállva, röviden elmondá, mik Porváron történtek. – Most – tevé hozzá keserűen – tudsz mindent. Nemességem bizonyítása kívántatik. Más megyéből szakadtam ide, apám mint lelkész nemességével soha nem gondolt, jogaim kétségbe nem vonattak, s azért nem tartám szükségesnek, hogy nemességemet itt a megyében kihirdettessem, s ime az irományok, melyekkel azt tehettem, elrabolva. Szegény fiam!

És a jegyző ismét székére veté magát s kezeivel takará el szemeit.

– Jónás – szólt Vándory, barátja vállára téve kezét, – tudod, veszteség ért engem is, mily tetemes az, mennyire hathat oly dolgokra, melyek e világon talán leginkább szívemen fekszenek, te nem tudod, – de bízzunk Istenben!

– Van-e gyermeked? – mondá szemeit Vándoryra függesztve emez – veszteséged fiad létét fogja-e megrontani?

– Én értem egész fájdalmadat. Hidd el – tevé kezét szorítva hozzá, – ha a sors ezen csapása valóban érne, s nemességedtől megfosztatnál, senki nem osztanék inkább bánatodat, mellyel azt gyermekeid miatt viselnéd; de le kell-e mondani mindjárt minden reményről? Nem lehetséges, sőt nem valószínű-e, hogy az irományok, melyek a rablóknak hasznára nem lehetnek, egy vagy más úton visszakerülnek? S még ha ez nem történnék is, nem bizonyíthatod-e be, hogy irományaid elraboltattak, s mind te, mind apád nemesi kiváltságokkal éltetek. A királyi kegyelem, száz más mód, mely által nemességedet visszaszerezheted.

– A királyi kegyelem? Egy szegény falusi jegyzőnek!

– S miért nem? – szólt lelkesülve Vándory – ha irományaidat nem találjuk, fölmegyek magam Bécsbe, a trón zsámolyához borulok, elmondom egész történetedet, elmondom, hogy gyermekeid vannak, fiad, ki most nemességétől szerencsétlenség által fosztatott meg. Kinek Isten annyi hatalmat adott, annak keble bizonyosan könyörülni fog, ha szerencsétlenségedet hallja.

– Miért nem élünk álmaid világában? – mondá Tengelyi szomorúan – a világ nem oly szép! Te Bécsbe, te, egy reformált falusi lelkész, a trón előtt, hogy egy falusi jegyzőnek nemességet szerezzél! Ej, be boldog vagy, hogy eddig élhetél s az élet tarka meséjéből még sem vontad ki az egy szomorú oktatást, melyet benne találhatunk.

– Ismét azt fogod mondani, optimista vagyok, nemde? – szólt nyájas hangon a lelkész. – Azt hiszed, szegény predikátor létemre nem merek a király elébe lépni? Ne félj, bennem elég bátorság van, s az egész megye pártolni fogja kérésemet. Ki a királynak alkalmat ad, hogy hatalmával jótéteményre élhessen, annak nincs miért pirulni előtte; a kérés, melyet tesz, mintegy ajándék, melyet nyujt. A király oly magasan áll, hogy a falusi lelkész előtte magát azon fényes urak hasonlójának érezheti, kik által különben lenézetett.

– Barátom – szólt Tengelyi, türelmetlenül fölugorva székéről – az optimizmus szép, jó dolog, de mindennek vannak határai! A megye pártolni fogja kérésedet? De hát nem látod-e, hogy az egész rablás nem véletlen eset, hanem csak egy egész tervnek része, mely megrontásomra ugyanazon uraktól koholtatott, kiktől most számomra pártolást vársz. Vagy talán az, hogy nemességem egész éltemen át soha kétségbe nem vétetett azon pillanatig, melyben irományaim elraboltatnak, s magamat többé védelmezni nem tudom, csak véletlen volna? Véletlen, hogy a küldöttséghez csupa elleneim neveztettek? Hogy soha, ma reggelig, mikor ez urak megraboltatásomról cimboráik által már tudósítva voltak, senki által nem emlékeztettem, hogy nemességem még a megyében kihirdetve nincs, s bizonyítására készülnöm kell, mindez csak vak eset, puszta véletlen? Oh csak láttad volna Macskaházyt, midőn ott a küldöttségi asztal mellett állt, szürke szemeit reám függesztve, kárörömmel arcán, nem szólnál így. Én pokolbeli cselszövénynek vagyok áldozatja, Viola csak vak eszköz, azt elhiheted, mert az alávalósággal frigybe lépni, mert az elnyomóknak eszközül szolgálni, mert az üldözőknek egyike lenni nem akartam, el kelle tiporni büszkeségemet. Rajtam nem segít senki.

– Az Istenért, Jónásom, ne beszélj így – szóla Erzsébet, férje kezét megragadva – szívem megszakad, ha ily reménytelenül látlak. Emlékezzél vissza a multra, mennyi bajon vergődtünk át, mennyiszer estünk majd kétségbe, és –

Tengelyi arcán leírhatatlan fájdalom vonula át, megszorítá neje kezét, mely még az övében pihent s fojtott remegő hangon kérdé: mi történt leányával?

Erzsébet elhalványult s hallgatott.

– Erzsébet! – kérdé még egyszer, reá meresztve szemeit a jegyző – mi történt leányommal?

Erzsébet eliszonyodva Tengelyi arcának szörnyű kifejezésén, ismét hallgatott s Vándory zavarodva szavakat keresett, melyekkel barátjának a történteket elmondhassa.

– Hát igaz? – szólt végre eltaszítva neje kezét Tengelyi – leányom megbecstelenítve!

Erzsébet sírt, Vándory mindent, mi barátjának fájdalmát enyhítheté, egymásután elősorolt. Ákos becsületérzetét, a fiatal pár szerelmét, hogy becstelenítésről szó nem lehet. Tengelyi halványan állt az asztalhoz támaszkodva s reszkető ajkain nem jött ki egy szó, mely Erzsébetet vigasztalhatá.

– Igen, igen – szólt végre keserűen mosolyogva – minden rendiben van, a dolgok jobban nem is mehetnének. Én vissza fogom kapni nemességemet s leányom becsületét, nemde Vándory? Te felmégy Bécsbe és a felség mindent visszaad, mindent! Oh ha hely volna a világon, hol asszony jó hírét visszanyerheti!

Vándory ismét néhány vigasztaló szót monda, hogy semmi ok sincs, miért Ákos Vilmával anyja jelenlétében ne találkozhatnék; hogy Ákos becsületes szándékkal jött a házhoz.

– De hát becsületes ember módjára jött-e házamhoz? – vága közbe Tengelyi, mindinkább elkeseredve. – Ha valaki hallja, hogy titkon Porvárról ellovagolva, lovát künn kertsövényhez kötve, sötét éjjel tolvajként házamba lopódzott, hová világos kívánatom következtében jőnie nem volt szabad, hogy éjfélkor itt leányomnál volt, ki fogja hinni becsületes szándékait?

– A jövő legjobban meg fogja mutatni – szólt Vándory nyugodtan – ha Vilmád Rétyné lesz, ki mer valamit szólni ellene? – Erzsébet halkan ismétlé e szavakat.

– Ha Rétyné lesz, úgy-e, asszony? – szólt haraggal Erzsébethez fordulva Tengelyi – s te kívánod ezt; te talán, midőn az egész történt, magadban áldád Istenedet az esetért, mely Ákost biztosan leköti? S tudod-e, hogy lányod szerencsétlenségére számoltál, hogy majd átkozni fogja emlékedet, mert hiúságodnak élte boldogságát áldoztad fel? Leányom Rétyné! mert megbecsteleníttetett, mert Ákosnak nem vala más menekülése; megvetéssel fogadva a házban, melybe lép, gyűlölettel a családtól, mely őt körébe nem veszi, hanem tűri, kiragadva természetes helyzetéből, szolgáló, kit férje kegyelemből fogadott, kinél csak a kényszerítésre emlékezik, mely alatt őt az oltárhoz vezette, s nem azon szeretetre, melyet karjai között talált. Te nyomorulttá tevéd tulajdon gyermekedet.

Erzsébet sírt.

– Sírj, sírj, míg élsz, szerencsétlen asszony – szólt Tengelyi szenvedéllyel – nincs könny e világon, mely bűnödet lemossa. Volt-e jobb, szeretőbb gyermek e világon, mint leányod, s mit csináltál belőle? Éltem büszkesége volt, szívem megifjodott, ha reá tekinték, megfeledkeztem multamról, szinte szeretni kezdém az embereket ismét, ha körüljárva köztök minden szó csak leányom magasztalásaiban hangzott; és most! ha majd pirulnom, ha szememet mint gonosztevőnek kell lesütnöm, midőn Vilmám említtetik – –

– Az Istenért, légy irgalmas – szólt a székhez támaszkodva Erzsébet, – ha szeretsz, ha valaha szerettél.

– Ha szerettelek? A mindenható Isten tudja, miként szerettelek; házasságunk első napjától volt-e egy keserű szó, melyet ajkaimról hallottál, volt-e kívánatod, melyet nem teljesíték, gondolat, melyet előtted titkoltam? S mit tevél te ennyi szeretet után? Ismerted nézeteimet, kértelek, hogy Ákost ne fogadd el házunkban, te megígérted, s a pillanatban, mikor ez ígéretet tevéd, már kész volt a terv, hogy megcsalhass. Ákos előre tudta a napot, melyen parancsomat megszegi, megtanítád lányodat, miként csalja apját, s míg én bizodalmasan elmenék s távol házamtól örültem a pillanatnak, melyben ismét azon egyedüli lények körébe léphetek, kikben e földön bízhatom, addig ti vártátok vendégtöket, nem kívánva mást, minthogy valamikép idő előtt haza ne jőjek. Ez a mód, mellyel szerelmemet viszonoztad.

– Isten látja lelkemet Jónás, ezt nem érdemeltem tőled.

Tengelyi szemeiben vad tűz lángolt. – Ne szólj hozzám – kiáltott magánkívül, – menj el, hagyj békében, ha nem akarod, hogy elátkozzam a pillanatot, melyben veled az oltárhoz léptem; hogy elátkozzam –

Tengelyi nem folytathatá tovább, a másik szoba ajtaja megnyílt s Vilma, ki gyors léptekkel kijött, apja lábaihoz borulva, kérő hangon kiálta: – Apám!

Jónás, kit e napon annyi ért, ki magát polgári állásában megtámadva, apai érzeményeiben sértve, ki magát azon egy által, kiben mindig bízott, csalatva látá; eddigi boldogsága romjai felett nem győzheté le érzelmeit, s indulatja határtalan vala, mint a fájdalom, melyet érzett. Vilma nyájas hangja szenvedélyeiknek más irányt adott. Az átokra emelt kéz nyájasan ereszkedett a kedves gyermek homlokára, a kemény szó elakadt a szelid gyermek előtt, ki térdeit átkarolva kérő tekintetet vetett a szerencsétlen apára.

– Megbocsátasz-e Vilmádnak – szólt gyönge hangon a leány.

– Jer szívemhez – szólt felemelve gyermekét Tengelyi. – S apa s leány sírva feküdtek egymás karjaiban.




Hátra Kezdőlap Előre