A Tiszaréten történteknek híre még Porvárra nem jutott, s Réty, noha fiának elmaradásaért, melyet politikai okoknak tulajdonított, neheztelt, jó kedvben s mosolygó arccal tekintett körül tisztelőinek nagy seregén, mely őt most lakásáról a nagy nemzeti ünnepély színhelyére hurcolá. Azt mondják, hogy magasabb állásúak azokat, kiknek emelkedésöket köszönik, le szokták nézni, de hogy ez legalább Taksony megyében nincsen úgy, arról mindenki meggyőződhetett, ki a nyájas, angyali alázatosságú kifejezést látá, melyet a magasra emelt alispán-jelölt arcai ma viseltek; s nekem úgy látszik, hogy azon szentvilmosi kortes, ki Rétyt lábánál tartván többször mondá: mi kár, hogy szeretett elnökünket az egész három éven keresztül így nem hordhatjuk vállainkon, nemcsak Rétynek hízelgő, de egyszersmind a kortes helyzetében valóban praktikus kívánatot fejezett ki.
A nemesség nagy száma miatt a tisztújítás színhelyének az udvar választatott, s evvel tulajdonkép elmondtunk mindent, mi az olvasó tájékozására szükséges. Ha a magyar szent korona tagjai udvarukat nem fenn a teremben, de a szó szoros értelme szerint, lenn az udvaron tartják, az elrendezés a Tisza s Duna mentében mindenütt ugyanaz, s legfelebb azon kis deszkabódé körül, mely alatt a főispán s néhány előkelőbb táblabíró ül, található némi különbség, amennyiben az a legközelebbi erdők természete szerint fenyő-, vagy mint itt, tölgyágakkal takartatik. A főispáni szék előtt mindenütt ácsmunkával készült hosszú asztal áll, ez asztalt, mint hazánkban minden tanácskozási asztalt, zöld posztó takarja (közbevetőleg legyen mondva, ezen általános szokás az, mely több régiségbúvár véleménye szerint oka, hogy bizonyos beszédeket magyarul zöldeknek nevezünk). Az udvart a pártokra osztott nemesség tölti el, míg a megyeháznak minden s főkép a teremnek ablakaiból gyöngéd nősereg néz le a küzdelem nagy helyére, hol kova s acél nélkül sok nemes szemekből a lelkesedés legszebb szikrái csiholtatnak; hol mint a világ, úgy a tisztikar nagy káoszból teremtetik; hol annyi táblabíró arc nemcsak lángol, de valósággal izzad meggyőződése mellett, s a honfi, midőn e sereget látja, mely minden hivatalra ajánlkozik, midőn a lelkesedést tapasztalja, mellyel annyian kívánják hazájokat szolgálni: azon édes meggyőződéssel tekinthet maga körül, hogy hazánk legalább tisztviselők hiánya miatt nem fog elveszni soha.
A külföld gúnyolva szól alkotmányunkról. Nemességünk adómentességét említik! Mintha bizony minden polgárosodott népeknél nem lenne szokásban, hogy az elaggott katonák közköltségen tartatnak, s mintha nem volna természetes, ha a magyar nemzet is nagy rokkantját, ki századok előtt érte küzdött, szintén ingyen tartja s vajjon e nemzet elvénült rokkantja nem nemességünk-e? Népoktatásunk állapotja ellen lármáznak! mintha bizony a dolgok ez állásában népünket önmegelégedésének veszélyeztetése nélkül máskép lehetne nevelni, mint azt tesszük. Sőt még megyei szerkezetünket is, mint az lassankint a civilizációval fejlődött, megtámadják! mintha azon alkotmány, mely minden polgárt azon fölötte kellemes jogban, hogy parancsolhasson, részesíti, s azon kellemetlenségtől, mely az engedelmeskedéssel jár, fölmenti, nem volna minden létezhető alkotmányok legszebbike s legboldogabbika! De jőjenek az ócsárlók tisztújításainkhoz, s mondják akkor, láttak-e valamit, mi ehhez csak távolról is hasonlítható? Nem a választást magát, mert hisz e jogot más, a sorstól kevesebbé kegyelt népek is élvezik, de a választás módját értem.
Az egész megyében, főkép a választás színhelyén, óriási rendetlenség idéztetik elő; a polgári alkotmány kiemeltetik sarkaiból: a bírák megszűnnek ítélni; a nemesi adószedő egy év óta nem szed semmit; naponként új hírek jőnek, melyek szerint nemes emberek, egyenesen a magyar alkotmány ellenére, mely szerint verni csak nem-nemeseket szabad, megdöngettettek. Lehet-e helyzetet gondolni, melyben a rendnek szüksége inkább éreztetnék, mely által mindenki annyira meggyőződnék, hogy a tisztviselők munkássága csak az egésznek javára szolgál? S lehet-e üdvösebb, mint ezen meggyőződés? Lehet-e szebb, mintha a tisztviselő, midőn hivatalába lép, való messiásként fogadtatik? Ez egyik fő s amennyire tudom, sehol fel nem található tulajdona választó rendszerünknek, mely mint a mondottakból látjuk, a szigorú logika azon szabályán alapul, hogy mielőtt embert valaminek tevésére bírni akarunk, előbb annak szükségét éreztessük vele. Alkotmányunk tökélyei azonban ennél még nem állnak meg, s főkép a választásnak módja az, miben rendszerünk páratlan. Nálunk nem számszerinti többség határoz. A nagy szám csalódik, reá bízni a nemzet s mi több, egy megye sorsát nem lehet. A közbizodalom nem olyan valami, mit levonás vagy összeadás által kiszámíthatni. Nálunk nem a szám, hanem az választ, mi egyenesen a kebelből jő, nem szavazatok többsége, mely bármit mondjunk, csak anyagi állati erő, hanem épp az, mi az embert az állatvilágban megkülönbözteti: a szó. Pectus est quod movet, mondhatná a római, nálunk a kebel nemcsak megindít, hanem alispánokat s szolgabírókat csinál, valósággal uralkodik. S vajjon ily tisztikar, mely egyenesen választóinak belsejéből jött, miként ne felelne meg bizodalmoknak? De mégis a világ oly gonosz! Annyi szomorú tapasztalásokat teszünk naponként! jó ha a tisztviselő, még mielőtt hivatalába lép, azon tulajdonokban megerősíttetik, melyeket hivatalos eljárásában tőle leginkább kívánunk; és im! tisztújításaink megfelelnek ezen célnak is. Nem akarjuk, hogy tisztviselőink büszkék legyenek s emelkedés után vágyódjanak – – de van-e erre jobb mód, mintha őket a többiek feje felett órákig körülhurcolva, az emelkedés veszélyei s kellemetlenségeivel megismertetjük? Akarjuk, hogy helyeiken szilárdan megállva, ne ingadozzanak – – de mit tehetnénk célirányosabbat, mint hogy őket karjainkon körültáncoltatva, bennök már választásuk alatt minden ingadozás ellen undort s azon forró óhajtást ébresztjük, vajha csak saját lábaikon állhatnának.
De hagyjuk ezt, regényt s nem politikai értekezést írok; s ámbár nálunk, hol a politikai irodalom a költészet birodalmát elfoglalá, s a nemzetgazdászatról értekezők száraz szalma helyett csupa friss virágokat nyujtanak: talán a költőnek nem lehet rossz néven venni, ha a politika száraz sivatagjain tévelyeg. Nem fogok visszaélni jogommal, s csak arról tudósítom olvasóimat, hogy aznap Porváron a zöld bódé- s asztaltól kezdve, mindazt, mit udvaron tartott tisztújításoknál más megyékben láttak, feltalálhatták, s hogy e szerint minden hosszasabb leírás haszontalan. Volt valami az egészben, min egy-két öreg táblabíró fejét csóválta; hogy az udvar közepén a két párt között egy század katonaság állíttatott föl; de miután e világon minden halad, az ifjabbak, kik korukat megérték, annál kevésbbé bámulták e tüneményt, minthogy egy idő óta tisztújítások a szomszéd megyékben is úgy történtek, s Taksony a többieknél rosszabb nem lehetett; úgy is minden látványos darabnál a katonaság nélkülözhetlen!
A tisztújításról szinte nincs, mit emlékezetre méltót mondjak. Miután a főispán, mint ily alkalomnál közönségesen, inkább hogy annyi érzeménytől feszült keblén könnyítsen, mint hogy valaki által hallassék, beszédét nem szűnő „Réty, Bántornyi, Éljen, Voks!” kiáltozások közt bevégzé: Réty hasonló sikerrel az egész tisztikar nevében búcsút vett; a tisztújítás alatt netalán előadható esetek fékezésére törvényszék neveztetett ki, s a kijelölés után a két küldöttség, egyike báró Sóskuty, másika egy más zöld, kék és vörösbe öltözött mágnás elnöklete alatt titkos szavazatszedésre eltávozott; a pártok, fölkapva Rétyt s Bántornyit, nem minden összeütközés nélkül a megyeház kapuján kitolongtak; s az udvar, hol a főispánon kívül csak néhány pap, két királyi tanácsos s egy sánta táblabíró maradt, aránylag csöndessé vált. Maga a gyöngéd asszonyi nem, mely tisztikarok születésénél, mint általánosan minden születésnél, nem hiányozhatik, s tanácskozásainkban, legalább ha élénk vitát várunk, mindíg jelen van: visszavoná szép fürtű s főkötős fejét, s a megyeház másik oldaláról néze ki a csatára, mely most a szavazatszedő küldöttségek körül kezdődött.
Porvár megyeházának középkapuján kívül, a négyszög épület két oldalán, még két bejárása van. Kényelem s főkép azok iránti gyöngéd tekintetekből, kik köszvényben szenvedve az igen esős napot szabad ég alatt nem töltheték, a küldöttségek e két bejárás alá állíttattak föl vagy inkább ültettettek le. A nemesség a főkapun egytől utósóig kibocsáttatván, ezen bejárás elzáratott, s mindenki csak egyenkint s miután a járás szerint, melyhez tartozott, a jobb vagy a bal kapu küldöttségénél szavazott, eresztetett be ismét a mellékkapunál.
E parlamentális taktika – engedelmet, ha ez annyi ellenzésre talált szóval élek! de tisztújításainknál, hol e tudományt Bentham híres munkájából megtanulni nem lehet, s hol az, ki magát e részben kimívelni akarja, inkább Montecuccoli haditudományát olvassa végig, miből az egyes seregek miként elhelyezéséről magának ismereteket szerezhet, e szó bizonyosan alkalmatosabb bármely más kifejezésnél; – e parlamentális taktika tehát, mint mondám, minden nagyobbszerű rendetlenséget, – vagy, mert azt, mi rendesen történik, rendetlenségnek nevezni nem lehet, hogy magamat tökéletesebben kifejezzem, minden nagyobb verekedést – majdnem lehetetlenné tett; s ha ezen intézkedések által a szabadság nem korlátoltatott is annyira, hogy a különböző pártok emberei egymással találkozva, a hivataloknak betöltésére nézve saját nézeteiket politikai elleneiknek fejökbe verni itt-ott nem iparkodtak volna, mégis az ily harcias epizódok csak rövidebb ideig tartottak, s Taksony megye nemessége között sokkal több erős fő vala, semhogy ennek bármi káros következései lehetnének. Nagyobb nehézség támadt magokra a küldöttségekre nézve.
Taksony megyének csak öt járása s mi még szomorítóbb, a megyeháznak csak egy jobb oldala volt. Melyik legyen a két küldöttség vagy inkább a két elnök között az, kire három járás bizatik s ki azon egyetlen egy jobb oldalt elfoglalja, mely, mint mindenikünk tudja, a díszhely? Sóskuty a megye egyik fő-főtáblabírája, fertályszázados, kamarás s azonkívül Réty pártjának egyik fő embere; a másik nem oly régi kamarás, de báró helyett gróf és vidéki. Ki megyei életünkben járatos, képzelheti a nehézségeket, melyekbe a főispán a dolgok ezen állásában jutott, képzelheti az aggodalmat, mellyel Sóskuty s egész küldöttségének – melyre csak két járás jutott – elégedetlenségét észrevevé, s mellyel elnöki székéről látta, hogy mind a két küldöttség ládáival együtt a jobb kapu felé veszi útját. Nem is tudom, e bonyolódás hová vezethetett volna, ha Krivér Sóskutynak nem súgja, hogy ámbár reá csak két járás bizatott, ez a nemességnek két harmadát foglalja magában, s azért a tárgy fontossága végett másra mint báró Sóskutyra nem is bizathatik; ami pedig a jobb oldalt illeti, igen csalódnék, ki azt ott keresné, hová a szomszéd megyei gróf épp most küldöttségével siet, a megyeháznál csak a megyeház s nem a főispán levén a fődolog, a jobb oldal a középkapu szerint számítandó, s így épp azon kapunál keresendő, hol ő nagysága küldöttségének hely készíttetett. Mire Sóskuty mosolyogva megjegyezvén, hogy ily kicsiségekkel gondolni nem szokott, minden részek teljes megelégedésére csakugyan kapuja alá ült, s nem kevés beszéd között hozzá fogott nagy föladatához.
Taksony megyében az utolsó gyűlés alatt a titkos szavazat elve fogadtatott el. A dolog, mint mondják, csak ezért hozatott szőnyegre, hogy kitudassék: Réty vagy Bántornyi pártja bír-e többséggel, mert az elsőnek mint valóságos alispánnak emberei a nyilvánosságot, a másiknak pártja a titkos szavazást kívánták. A titkos szavazás győzött, s Tengelyi, ki ezen rendszabály által minden vesztegetésnek elejét véve gondolá, mondhatlan örömmel hordozta körül a megye határozatát, felolvasva, megmagyarázva azt mindennek, kivel csak találkozott. Ha most a kapu alá lép, hol Sóskuty küldöttségével helyet foglalt, s mivel történetünk a tiszaréti járásban játszik, mi is megjelenünk, a jegyzőnek örömében talán könnyekbe lábadtak volna szemei, midőn a módot látja, mellyel eszméi életbe lépnek.
A kis asztal, mely mellett a bárón kívül az öreg Kislaky, teins Slacsanek, s hogy Bántornyi pártja is képviselve legyen, a kijelelt alispán testvére, James úr, még néhány táblabíróval telepedett le, mindjárt a bejárás egyik oldalán a kapu mellett állt. Valamivel tovább az udvar felé két spanyolfal közé a szavazati láda állíttatott fel. A kapu mellett vitéz Karvaly Ágoston s két hajdú, közel az asztalhoz Nyúzó s esküdtje, kik járásuk nemességét legjobban ismerik, mellettök a megye volt, s úgy hisszük, jövendőbeli főügyésze fogtak helyet, míg Macskaházy úr, ki majd az udvaron a főispán körül, majd fenn a nagyságos asszonynál forgolódott, időről-időre a szavazásnál megjelent s kérdezősködött.
A táblabírák rágyujtottak, a kapu kisebb ajtaja megnyílt, s bejöttek titkos szavazásra az egyes választók, kiknek mindegyike, mihelyt a küldöttséget meglátá, szívrázó hangon: éljen Réty, éljen Bántornyi-t kiáltott, mire közönségesen minden künlevők épp oly hangon feleltek; mely nemzeti kötelességteljesítés után az egyes választó a spanyolfal mögé titkos szavazásra vonult vissza.
– Nincs a titkos szavazásnál szebb dolog a világon – szólt James úr, midőn szivarját szájából kivéve, egy kortesnek, ki épp az asztal előtt: Éljen Bántornyi-t kiálta, kezét rázá, – ha az angol alkotmányba ezt lehetne behozni, nem volna tökéletesebb a földkerekségen. The ballot, the ballot for ever, így kiáltunk mi radikálok; it makes man feel so independent, azaz: csak ez adja meg az embernek való függetlenségét.
– Igen, csak ne ordítanának úgy – sóhajtott az öreg Kislaky, – öcsém! – szólt egy korteshez fordulva, ki éppen Réty alispánt élteté – ne ordíts úgy, hisz titkosan szavaztok.
– Persze titkosan, – szólt emez, – éljen Réty alispánunk! – S ezzel a spanyolfal mögé vonult.
– Kérem alásan – szólt Kislaky felugorva székéről – ez nem mehet így, ez valóságos komédia.
– Igen, de ki parancsolhat kedves nemes társaink érzelmeinek? – vágott közbe Sóskuty – az ember ily pillanatokban nem parancsolhat, az érzelem erővel kitör, és – – –
– Hát törjön ki, Isten neki! De miért e falak? – szólt Kislaky – úgy is háromszor feldöntötték, csak idővesztés.
– Tekintetes uram – jegyzé meg Sáskay, – a nemes megye világos parancsolatja – –
– De mikor a teins megye látja, hogy lehetetlenséget parancsolt – szólt mindíg melegebben Kislaky. – Hisz ezek az emberek mióta egyenkint kiáltanak, még inkább ordítanak, mintha mindenik külön-külön meg akarná mutatni a küldöttségnek, hogy ő bírja legjobban. Estig sem leszünk készen, s itt oly légvonat van, hogy valamennyien megbetegszünk.
Sóskuty, ki az egész vitatkozás alatt, mely azonban a szavazást félbe nem szakasztá, hasztalan iparkodott szóhoz jutni, most, kivéve szájából pipáját, midőn méltóságosan körültekintett, azzal vete véget ezen zajos, s mint mondá, valóban botrányos vitatkozásnak, hogy a küldöttséget, s ebből Kislaky barátját sem véve ki, figyelmezteté, miként elnöknek ő neveztetvén, kötelességénél fogva a nemes megye parancsolatait legkisebb részletekben teljesítendi, habár azok még oly lehetetleneknek látszanak is. Mire, Kislakyt kivéve, az egész küldöttség helybenhagyásával a szavazás előbbi módon tovább folyt.
– De mondjon nagysád akármit – szólt Kislaky, ki még folyvást fejét csóválva elégedetlenséget mutata – teljes lehetetlen, hogy így folytassuk.
– De kérem – válaszolt megnyugtatólag James – árt-e az valamit, hogy ezek az emberek itt valamely kijelöltet kiáltanak, ott a spanyol-fal mögött nem szavazhatnak-e mégis titkosan? Quite independent.
– Igen, de – kiáltott a jámbor Kislaky.
– I say – szakítá félbe James, – ki látja, mire szavaznak ott benn, bárkit kiáltsanak is itt előttünk?
– De kérem – szólt Kislaky legnagyobb türelmetlenséggel – a szekrényen minden fiók felett az egyes kijelöltek nevei fel vannak írva, már aki olvasni nem tud, az hogy szavazzon? Tízet láttam bemenni, kiről tudom, hogy egy betűt sem ismer. Épp most jő ki egyik a ketrecből. Hejh Pista – mondá Kislaky, az egyik kortest, ki épp a szavazás után az udvarba akara menni, feltartva – tud-e kend olvasni?
– Olvasni? – válaszolt a megszólított – nem olvasok én a Herkó páternek sem.
– De tud kend olvasni mégis? – szólt Sóskuty közbevágva – csakhogy nem akar, de tud?
– Dehogy tudok teins uram, nem vagyok én tót diák, öreg apám sem tanult soha.
– Mit mondtam – szólt Kislaky diadalörömmel arcain – s hát melyik lyukba tette kend golyóját?
– Hát az elsőbe – felelt a kortes, bundáját igazítva – mint szolgabíró úr mondta. Éljen Bántornyi! – S ezzel a kortes az egész küldöttség nem kis zavarodására kiment.
– Ez az ember Bántornyi mellett jött szavazni, s Réty fiókjába tette szavazatát – szólt Kislaky megelégedéssel, – már kérdem, mehet-e ez tovább így?
– It is very extraordinary! – sóhajtott James úr, míg Slacsanek haját simítva megjegyzé, hogy rendkívüli esetek minden választási rendszer mellett jöhetnek elő.
– Rendkívüli esetek? Nézzük tehát – szólt a lelkesült Kislaky, ki mindíg a titkos szavazás legnagyobb ellenségei közé tartozott. – Tud-e kend olvasni? – kérdé az elsőt.
– Nem.
– És kend?
– Én sem.
– És kend?
– Mint gyerek tanultam ugyan –
– És kend?
– Igen.
Mire Sáskay megjegyzé, hogy amint teins úr maga láthatja, az olvasni nem tudók csakugyan parányi kisebbségben vannak; s James úr a kapuhoz ment, hogy mindenkit golyójának a második fiókba vetésére felszólítson.
Kislaky bosszankodott, Sóskuty, ki e napon rendkívüli elnöki tehetségeket mutatott, hogy senkinek panaszra oka ne legyen, s a megye határozata mégis egész szigorúságában fenntartassék, a spanyolfal mögé két táblabírót állított, kik két ellenkező párthoz tartozván, minden egyes szavazónak a fiókok felírását megmagyarázzák, s ezután a Réty-járás szavazása minden zavar nélkül ismét tovább folyt.
Míg a kapu alatt a szavazatszedő küldöttségnél ezek történtek, addig Tengelyink künn a kortesek között, homloka izzadságában küzdött Bántornyi mellett, ki versenytársától nem messze, mióta a szavazás kezdődött, majdnem szünetlenül a levegőben táncoltatott, s barátait, s atyjafiait százszor átkozá, kiknek hiúsága miatt jelen kellemetlen helyzetébe jutott. Bántornyi, ki egész életét nyugodt falusi lakában tölté, nem szokta meg a népszerűség meleg öleléseit, ő Rétyként nyájasan mosolygani, hordozóinak lankadó erejét biztató szavakkal vagy egy-egy jeles mondattal, melyek, mint Napóleon mondásai, egész serege által ismételtettek, föleleveníteni nem tudá; s e magyar triumfus, mely a régi rómaiakhoz legalább abban hasonlít, hogy a diadalmaskodó körül az ócsárlók serege sohasem hiányzik, talán egész életének egyik legkellemetlenebb pillanata volt. De pártok, mint ezt mindenki, ki életében hasonló helyzetben volt, igen jól tudja, nem emberekért támadnak, hanem ezek csak azért kapatnak föl, hogy a pártnak zászlói legyenek; s ha a zászló széttépetik, vagy egyszerűbben szólva, ha a körülhurcolt kijelöltnek mentéje rongyokra szakad, úgy, hogy abból, mi ennyi viszontagság után megmaradt, bizonyossággal senki sem mondhatja, csakugyan mentét lát-e maga előtt? – a győzelmes párt büszkén mutatva rongyos harcjelét, rivalgani fog örömében, mint a hajósereg, ha nyájas szelek helyett vihar által hajtatott kikötőjébe, zajos örömmel köszönti a partokat, bár a szegény hajó, melyet használt, tüstént javításra szorulna is. S Bántornyi kérései, rimánkodásai, sőt rugdalózása, mellyel leeresztéseért küzdött, csak odavezettek, hogy erősebben tartották.
Tengelyi az utolsó időben, miután James úr „public dinner”-je, melyben nyolcszáz kortes résztvett, tudomására jött, nem kis mértékben neheztelt Bántornyiékra, kik, mint mondá, adott szavokat megszegve, midőn az ellenpárt nemtelen eszközeihez nyultak, magokat minden magasabb gondolkozásúnak rokonszenvére érdemetlenné tevék; s ezért a jegyző erősen feltevé magában, hogy a választásban ily viszonyok alatt résztvenni nem fog. De ki tehet róla! azon törvényt, melyet Solon athénei polgárainak adott, hogy pártok összeütközésénél senkinek sem szabad közönyösen maradni, maga a természet oltotta minden becsületes embernek szívébe; s midőn a jegyző, a választás helyén megjelenve, a Réty-párt rivalgásait hallá, midőn Macskaházy kezeit dörzsölve azt mondta neki, hogy az akciák jól állnak, s midőn Nyúzó hat szentvilmosi által épp mellette vitetett el: becsületes Jónásunk nem tudott ellentállani, s a nemesség között szónokolva találjuk őt a megyeház előtt, több lelkesedéssel, mint bárkit Bántornyi hívei, vagy helyesebben mondva, Réty ellenei között. A jegyzőt ez alkalommal, mint sok más politikával foglalkozó becsületes embert, csak ellenzés bírta arra, hogy ismét a párthoz szegődjék, melyet többé magáénak nem nevezhetett. Hogy a jegyző, ki atlétai vagy gimnasztikai műtételekkel, melyek tisztújításoknál, mint tudva van, a főszerepet játsszák, magát ki nem tüntetheté, Rétynek oly veszélyes ellene nem lehetett, mint azok, kik őt már harmadszor hordozóival együtt földre rántották, az önként értetik. De Tengelyi ismeré a megyei igazgatás minden hibáit, s midőn közülök azokat számolá el, melyek által a nemesek szenvedtek: nemcsak a lelkészek, jegyzők, uradalmi tisztek, s azon műveltebb középrendű nemesség közt, melyre mindíg hatással bírt, hanem még a korteseknél is némi hatást idézett elő, ámbár szónoklatának nem csekély része veszett el a lárma között, s mit sok becsületes ember, ki tömeghez szól, fájdalmasan tapasztal, éppen azon okok, melyeket legerősebbeknek tartott, hatottak legkevesebbé, s Réty hívei örömmel látták az alkalmatlan szónokot végre szavazás végett a kapun belépni, mely által hallgatóitól elválasztatott.
De ki írhatná le a bámulást, mellyel Tengelyi, most a kapu alá lépve, azon intézkedéseket látá, melyek Sóskuty tanácsára a titkos szavazás életbeléptetésére elfogadtattak. – Kérem alásan méltóságodat – szólt Sóskutyhoz fordulva, miután a két táblabírót észrevevé, ki a szavazati láda mellett minden egyes választónak utasítást adott – hogy' engedheti e visszaélést, mely egyenesen a megye határozatával ellenkezik?
– Visszaélést? – kiáltott Sóskuty, bámultában feltátva száját – mily visszaélést, ha szabad kérdenem?
Tengelyi, kivel együtt Kislaky Kálmán, a szentvilmosi jegyző, egy tiszteletes s még néhány nemes lépett a kapu alá, a társasághoz fordulva kérdé: – Vajjon hát nem titkos szavazat határoztatott-e az utolsó gyűlésen?
– És mert az határoztatott, – felelé Sóskuty – azért teljesítjük e parancsolatot. Vagy azt hiszi kegyelmed, ha nem volna az, ide ültünk volna a kapu alá, ide állítottuk volna e spanyolfalat, vagy nem végeztük volna már rég munkánkat? Titkos szavazás! De hát mi ez egyéb, mint titkos szavazás? – szólt mindinkább nekimelegedve a báró – nincs-e már reumatizmusom? És még azt merik mondani, hogy a megye parancsolatát nem teljesítjük.
– Ez nem maradhat így – szólt Tengelyi folyvást növekedő indulattal, midőn látá, hogy ez ellenmondás között a szavazás régi módon tovább foly – elmegyek a főispánhoz s jelentést teszek, az egész választásnak újra kell kezdődni.
– Kövesse meg magát – kiáltott mérgesen Slacsanek – notárius uram! S ne higgye, hogy itt kupaktanácsa előtt áll; ha úgy tetszik szavazzon, leckéket nem fogadunk el senkitől, főképp – tevé hozzá megvető tekintettel – ily falusi jegyzőtől nem.
– Akár fogadnak el, akár nem, – szólt Kálmán, ki Tengelyit mindíg szerette s Slacsanek durvasága miatt türelmét veszté – Tengelyi úrnak igaza van, két tanu előtt nincs titkos szavazás.
– Magam is azt hívém, – vágott közbe az öreg Bálint, kiben midőn pártolókra talált, kételyei újra föltámadtak – de a bölcs többség –
– Kérem alásan.
– Rogo humillime.
– Hadd szóljak én.
– Mindjárt megmagyarázom – kiáltának Slacsanek, Sóskuty és még egy táblabíró egyszerre, míg az elnök mindent átható hangjával a többieket legyőzheté.
– Kérem édes öcsémuram, mint édesatyja igen bölcsen megjegyzé, az egész szavazási módot a küldöttség bölcs többsége határozá el s így hibáról szó sem lehet. De ha nem volna is így, vajjon hát nem kell-e Magyarországban mindenhez testimonium legale, két bírói személy, hogy a történtekről tanuságot adhasson? No lássa barátom, az a két teins úr ott benn a szekrény mellett tanuságot fog tenni, hogy a nemesség titkosan szavazott, absque ira et studio, egészen függetlenül.
Kálmán nevetett, Tengelyi a nélkül, hogy magát a zaj között érthetővé tehetné, a határozatok szentségéről szólt, s a szavazás félbehagyatott, míg végre Nyúzó, kivel épp Macskaházy néhány szót váltott, haragos arccal előlépve, azon méltósággal, melyet a nélkül, hogy egyet köpne, senki elérni nem tud, Tengelyit menteprémjénél fogva e szavakkal: – Takarodjék kend haza, nemtelennek itt szava nincs – a kapu felé tolá.
Soha a világ legnagyobb szónokának beszéde ily hatást nem tőn még, mint Nyúzó ez egyszerű szavai. Midőn egy év előtt a nagy rablás után, mely a porvári vásáron elkövetteték, kisült, hogy az csupa nemesek által vitetett végbe, sőt az orgazdák közt két tekintetes úr találtatik: az egész megye csudálkozott; a táblabírósereget bámulás lepte meg az utolsó törvényszéknél is, midőn egy földesúr harmincéves perében halálos ítéletet akarván mondani, a főügyész panaszkodva jelenté, hogy az alperes tavaly meghalt: de így Porváron nem csudálkoztak még akkor sem, midőn Karvaly a győri ütközet hírét negyven mérföldnyiről másodnap meghozá. Sóskuty összecsapta kezeit, Sáskay sóhajtva ég felé tekintett, Slacsanek megvető tekintetet vete az egész társaságra, maga az öreg Kislaky, ki Tengelyit egyébiránt leginkább sajnálta, csak: „Ki hitte volna ezt!” sóhajtá magában.
Tengelyi haragtól lángoló arcokkal állt a többiek közt, megindulása nem engedé, hogy csak egy szót szóljon.
Nyúzó ez egész jelenet alatt diadalérzettel tekinte körül, s a büszke jegyző megaláztatását talán még inkább élvezé Macskaházynál, ki sopánkodásaival alig titkolhatá szíve megelégedését.
– Igen – szólt a főbíró, a küldöttséghez fordulva – bármint bámulják a teins urak, ez az ember nem nemes, s midőn azt kötelességem szerint bejelentem, egyszersmind kérem az egész nemesség nevében, hogy szavazástól tiltassék el.
Az udvarból, hol mindazok, kik szavazatukat már beadva összegyűltek, a lármára mindíg többen sereglettek a küldöttség körül. A bejárás fulladásig tömve volt.
Tengelyi lassanként visszanyeré nyugalmát. – És ki fogja nekem bebizonyítani, hogy nemtelen vagyok? – szólt méltósággal.
– Onus probandi semper privato incumbit – válaszolt kis szürke szemeivel pislogva a főügyész, ki vastag hasával alig juthatott az asztalhoz.
– Igazság! – kiáltott Sóskuty – incumbit privato, azaz, uraságod dolga megmutatni nemességét. A nemességet meg lehet mutatni – itt elakadván, a főügyész által váltatott föl.
– Van-e az úrnak királyi adománylevele, armalisa, vannak-e autentikus transumtumai, vagy csak statutoriái „cum nos” záradékkal, vagy legalább, mint azt Werbőczy I. rész 6. címében kívánja, a quartalitium fízetésérőli bizonyítványai?
– Kérem önt – szólt Tengelyi türelmetlenül ennyi kérdésre, mely, mint sok kérdés a világon, nem azért tétetett, hogy reá felelet adassék – senki Magyarországban jobban nem tudná nemességét bebizonyítni, de – – –
– Hát csak tessék – szakítá félbe a főügyész – talán majd a hatvan éves uzust fogjuk bebizonyítni; de ne feledje el uraságod, hogy ehhez is irományok szükségesek. A genealógia bizonyíttatik autentikus osztály- vagy keresztlevelekkel, hitelesített tanubizonyságokkal, csak tessék Tengelyi uramnak.
– Irományaim házamnál vannak.
– Méltóztassék elhozni. Ugy-e méltóságos báró, mihelyt Tengelyi úr irományait elhozza, mindjárt szavazhat? – S erre a főügyész nevetett.
– Igen, csak az irományokat méltóztassék elhozni – kiáltott Sóskuty biztatva.
– De hisz mindíg nemesi kiváltságokkal éltem, nemesi pénztárakba fizettem.
– Fraus et dolus nemini opitulatur – vágott közbe Sáskay, – miért nem hirdettette ki Tengelyi uram nemességét a megyében? –
– De mikor nemességemen nem kételkedett senki, – vága közbe haragjában reszketve a jegyző – mikor szolgabírónak jelöltettem, esküdtnek neveztettem ki.
– A nemesség publikációja mindíg jó – szólt oktatva a főügyész, hihetőkép tudva, mi hasznos, ha ily esetekben az ügyészi hivataltól vélemény kívántatik, – lássa ön, ha azt teszi, most nincs baja. Egyébiránt, hogy kandidáltatott, sőt nemesi hivatalra kineveztetett, mit sem bizonyít; hány hasonló eset van ott, hol a főügyészek nem vigyáznak, hogy a nemesség az adózók terhére törvényellenesen ne szaporíttassék.
James nem nyomhatá el az érzelmeket, melyeket ez utolsó szavak szívében gerjesztének. – Ejh be nemes teremtés a tekintetes úr! ha az adózónak mindíg ily védője találkoznék!
– De időnket nem veszthetjük – szólt Sóskuty türelmetlenül, – folytassuk a szavazást s Tengelyi uram menjen haza irományaiért.
– Én szavazni akarok – szólt Tengelyi nyugodt méltósággal, – nemes embert puszta előadásra nem lehet jogától megfosztani, s nemességi pernél míg a per tart, mindenki előbbi állapotában marad.
– Tengelyi úrnak igaza van – szóla közbe egy fiatal ügyvéd, azon kevesek egyike, kik az egész jelenet alatt a jegyzőnek pártját fogták, – a királyi rezolució –
– De 21. Julii 1785 – szólt a főügyész, fejét hajtogatva.
– Azt parancsolja, – folytatá a másik – hogy mindenki, míg nemesítő pere lefolyt, előbbi állapotában maradjon.
– Azaz, paraszt állapotában, mint jegyző uram, míg irományait elő nem hozza – válaszolt Slacsanek.
– Mindig nemesnek tartattam. Szóljon ön, – mondá Macskaházyhoz fordulva, ki azalatt szintén az asztalhoz közelített – majdnem harminc éve ismerjük egymást.
– Csak annyit mondhatok, – válaszolt a megszólított kezeit dörzsölve – hogy a tekintetes alispán úr jegyző úrral mindíg mint nemes emberrel bánt; egyébiránt a teins úr, mint tudva van, igenis kegyes úri ember, kinek jóságát bizony sokan hálátlansággal fizetik. Tengelyi úr irományait soha sem láttam, csak azt tudom, hogy nemessége a megyében kihirdetve nincs, másunnan jött, s vannak esetek –
– Üssétek le! Ki a paraszttal! – ordított a tömeg, s Karvaly, kinek szava a többiek közül kihangzott, előre tolakodva, Tengelyi ruhájához kapott. – Ide aki életét szereti – kiáltott most Kálmán, ki az egész jelenet alatt egyiktől a másikhoz fordulva, Tengelyinek pártolókat keresett. – Tengelyi úr barátom; ki egy ujjal nyúl hozzá, halál fia, ha tizenhat élettel teremtette is az Isten.
Karvaly ijedten visszavonult, az öreg Kislaky fia mellé sietve a Rétyekhezi viszonyára emlékezteté. Báró Sóskuty nagy méltósággal inté, mily helyen van, s a főügyész, torkát köszörülve, akciókról beszélt.
De Kálmán nem tartozott azon egyediségek közé, kiket, ha vérök felforrt, ildomos tanácsokkal vezetni lehetne; víg, sőt könnyelmű a mindennapi életben, ez ifjú keblében volt valami, mi őt a mindennapi emberek sorából kiemelé; s ki őt e pillanatban látá, amint lángoló arccal annyi ellenség között az öreg jegyzőt védelmezé, ki szavának meghatástól rezgő hangjait hallá: érzé, hogy azon emberek egyike előtt áll, kik mint némely aranyaknák, annál gazdagabbak, minél mélyebben juthatunk belsejökbe. Maga az öreg Kislaky nem tudta volna megmondani, nem öröm facsarta-e a könnyeket, melyek szemeibe tolultak, midőn fiát ekkép hallá beszélni: – Mit nekem viszonyok! bánom is én; ha méltatlanságot látok, minő ez, csak egy viszonyt ismerek, mely minden becsületes emberek közt létezik, s nekik kötelességül teszi, nem engedni, hogy egy közülök gaz fontorkodások által elnyomassék.
– De, domine spectabilis, kérem alásan, a megyeháznál vagyunk – szólt szemeit ég felé emelve Sáskay.
– Isten engem, az ember elfeledhetné, hogy ott van, – szólt növekedő haraggal Kálmán – e ház a közcsend s bátorság fenntartására épült, a becsületes ember leütéssel fenyegettetik benne; itt minden polgár igazságot vár, s nem talál mást, mint mely a közmondás szerint a borban találtatik; itt bírákat keresünk s fütykösöket találunk; bizony latrok barlangjában gondolhatná magát az ember, ha itt körültekint.
– Micsoda! a fütykösök ellen szól? – riada föl egy nemeshadnagy – szidja a nemességét. Akció! – Az egész tömeg akciót ordított, míg Tengelyi, ki soha életében magát inkább meghatva talán nem érzé még, mint Kálmán váratlan viselete által, félni kezde, miszerint nemes indulatától elragadtatva, magának árthat, s azon kérést intézte hozzá, hogy őt a megyeházból kivezetve, valami alkalmatosságot szerezzen, melyen írásaiért Tiszarétre elmehessen.
– Akciót? Jól van nemes uraimék, – szól Kálmán gúnyosan, a nemességhez fordulva – csak akciózzanak meg, hogy a perbeli irományokból legalább megmutathassuk, miként Taksony megyében elég, ha ily ember, minő ez – s itt mondhatlan megvetés kifejezésével Nyúzóra mutatott – becsületes emberről valamit mond, hogy az azonnal minden jogaitól megfosztassék. – S ujjáról lerántva pecsétgyűrűjét, az asztalra veté, és Tengelyit kezénél fogva kivezeté.
– Menjünk barátom, lovaim két óra alatt Tiszarétre kapnak, magam hajtok, estig az írásokkal itt leszünk.
A jelenvolt nemesek zúgtak, s Slacsanek, Kálmán apjához fordulva, félig halkan mondá: – Ha Kálmán úrfi szolgabíró nem lesz, minket a teins úr nem vádolhat.
– Mire az öreg nagyot sóhajtott, s a titkos szavazás, noha a spanyolfalak rég felforgattattak, tovább folytattatott.