Hogy azalatt, míg Tiszaréten a konzervatív párt részéről a közelgő tisztújításra ennyi előkészület történt, Cserepesen, Bántornyi főkvártélyában, a szakács- s pincérnek szintén nem voltak ünnepei: azt olvasóim gondolhatják; miután azonban egymás ellen működő pártok tetteikben többnyire csak úgy különböznek egymástól, mint ugyanazon darab pénznek két oldala, melyen különböző fölirat s jelek mellett, bármint forgassuk, ugyanazon ércet s nagyságot találjuk: nem szükséges, hogy azon konferenciák részletes leírásába ereszkedjem, melyek a tiszaréti ármányok kijátszására itt tartattak. Ki, mint Krivér, mind a két tábor tanácskozásaiban részt vett, láthatá, hogy valamint a hölgyek-, úgy a nép szerelme mindig ugyanazon fortélyok által szereztetik meg.
Számra Bántornyi pártja hatalmasabbnak látszott, sőt Kislaky, Sóskuty s Slacsanek kivételével, a megye intelligenciáját s nagyobb birtokosait is majdnem mind Cserepesen találjuk, s ha a lelkességről a lárma szerint ítélünk, a párt győzelme biztosnak látszik, miután hozzá mint szabadelvűhöz az egész ifjúság is szegődött; csak két ok van, mely miatt Krivér a dolog kimenetelét kétségesnek hiszi. Az első: hogy magát, a főügyészt s egy pár alszolgabírót s esküdtet kivéve az egész tisztviselői kar az ellenféllel tart, mi a jelen körülmények között igen természetes, miután Bántornyi ügyét majdnem kizárólag olyanokkal köté össze, kik, mint ő, a nemes közönségnek csak most akarák szentelni tehetségeiket; de a „beati possidentes” a hivatalokra is kiterjedvén, igen veszélyes is. A második, mi ennél sokkal aggasztóbb, az: hogy Bántornyi barátai mindjárt a tisztújítás kihirdetése után elhatározák, miként szándékaik kivitelére csak a kapacitáció s nem a megvesztegetés ocsmány eszközeivel fognak élni. Az indítvány Tengelyi által tétetett s Bántornyi minden barátai között, azokat kivéve, kik választatni akartak, oly általános helyeslést talált, hogy Krivér, a főügyész s maga Bántornyi hiába használák ellene minden szónoki tehetségeiket. Igaz, hogy Bántornyi s családja nem mulasztott el semmit, mi által pártjának hibáját jóvá teheté, s hogy, becsületére legyen mondva, nemes pártolóinak sem bor, sem pálinka nem hiányzott sehol; azonban az ellenzéki konferenciának e meggondolatlan határozata, mely a Rétyánusok által bizonyos kommentáriusok mellett terjesztetett, megszülte erkölcsi rossz hatását. Mondatott például, hogy Bántornyiék nem hiába szólnak a zsidók emancipációja mellett, kiknél fösvénységre nézve magok sem jobbak, hogy megvetik a nemességet, mert máskép bizony csak jobban vendégelnék meg, s ily nyilvános rágalmak ellen az alispáni kijelöltnek titkolt bőkezűsége mit használt? A pártnak, mint Krivér mondá, hiányzik a nyilvánosság hatalmas eszköze. Réty emberei faluról-falura mennek, tanyákat nyitnak, zászlókat hordanak körül, a fiúknak színes tollakat, a lányoknak szalagokat ajándékoznak; magok az iskolás gyermekek könyv nélkül tanulták a kijelöltek neveit, s a falusi piacokon restaurálnak, minden nemes legény tudja, hogy három pengő huszast kap, mihelyt Réty alispánnak választatott, s mi addig szégyenlős koldusokként titkolódzunk! Mit reménylhetni így?
Hogy ezen véleménykülönbség, mely Bántornyi hívei között nem a cél, de – min annyi becsületes ember vész össze – az eszközök iránt létezett, igen élénk vitatkozásokra adott alkalmat, s hogy néhányan a hivatalvágyódók közül a pártot elhagyák s a másikhoz szegődtek: világos; sőt az egész felekezet hihetőkép föloszlott volna rég, ha egy örvendetes hír nem tartja együtt.
A főispán tudniillik, ki, valahányszor Taksony megyébe jött, a megye határain küldöttséggel váratott, ez alkalommal igen nyájas levélben Bántornyinak tudtára adta, hogy Cserepesnek veendi útját s ismerve a régi barátságot, mellyel a földesúr iránta viseltetik, a hó harmincadikát annak házába fogja tölteni, kinek hív alázatos szolgája gróf Marosvölgyi főispán. E levél egészen ő excellenciája kezével írva, epochális történet vala a megyében. Hogy a főispán, ki eddig mindig Rétyéknél szálla meg, most először, éppen akkor, midőn az előbbi szabad elveitől eltért, s Bántornyi mint a liberálisok kijelöltje lép föl, ez utolsónak házában száll meg, nem mutatja-e világosan a rokonszenvet, mellyel ő excellenciája az ellenzék elvei iránt mindig viseltetett? Igy szóltak Cserepesen; míg Réty felekezete e váratlan történetet vagy annak tulajdonítá, hogy a főispán más úton jövén a megyébe, sehol jóravaló korcsmát nem találván, kénytelenségből száll meg itt; vagy pedig e lépést a lehető legnagyobb politikai hibának nevezé, mely később vagy előbb a gróf bukásához fog vezetni. Mindazok, kik a nemesség megvesztegetése ellen nyilatkoztak, főkép Tengelyi, e diadalt természetesen annak tulajdoníták, hogy az ocsmány mód, mellyel Réty többséget keres, a főispán tudtára jött, s hogy ő kegyelmessége most az által, hogy Bántornyihoz szállt, akarja megmutatni, mennyire rosszal minden korteskedést. S ezt nem bámulhatja senki, ki természetünk gyöngeségeit ismeri, hisz ha kevesen vannak, kik valamely történetet egymagok előidézhetnének, nem ritkábbak-e még azok, kik azt, ami kedvök szerint történt, nem egészen önmagoknak tulajdonítanák?
Bármi volt is azonban az ok, mely ő excellenciáját Cserepesre vezette, az öröm Bántornyi házában nem vala csekélyebb, s alig mult nap, melyen az ellenzéki felekezet pártolói azóta nem szaporodtak volna egy pár kitűnő egyeddel; ki esküdtség vagy szolgabíróság után vágyott. Főkép október harmincadikán a cserepesi ház telve volt elvbarátokkal, s noha a megyei küldöttség csak ebédre, a főispán pedig vacsorára váratott, már reggel alig lehete mozdulni a szobákban.
Bántornyi háza néhány év előtt egyike vala azoknak, melyekről, ha sohasem láttuk is, egészen helyes fogalmunk lehet, s ha egyszerűen mondom, hogy Bántornyiék kastélyban laknak, olvasóim nagy része minden leírás nélkül a ház s a hozzá tartozó udvarokról a lehetőségig hű képet alkothatott volna magának. Nyolc ablak a ház hosszában, három széliben, a ház közepén kétszárnyú vörösre festett ajtó, melyhez három lépcső vezet; a ház négy szögletén egy-egy négyszögletű torony. Ki nem látta mindezt százszor életében s ki nem tudja, hogy ha az ajtón, mely fölött a kőbe vésett címer függ, belépett, kövezett pitvaron át egyenesen az ebédlőbe jut, melynek jobb oldalán a teins vagy méltóságos asszony cum appertinentiis, balra a háziúr s vendégek laknak stb. Ha történetem pár évvel előbb játszik, a cserepesi ház leírásától, mint mondám, fölmenthetném magamat; most azonban, mióta teins Bántornyi Jakab vagy James, mint magát szívesebben hivatá, Angliából visszatért, maga Lajos úr alig ismeri saját házát többé, s az ifjasszony, ki előbbi időkben a házat határtalanul kormányozta s még most is, mióta Jakab megházasodott, nem tudni mi okoknál fogva (talán mert kapitány özvegye volt) hatalmának jó felét megtartá, estve sohasem ereszté ki leányát vezető nélkül, nehogy, mi már kétszer történt, ismét eltévedjen s a kancellistához jusson.
Van Angliában egy különös dolog, melyet komfortnak neveznek s mely e nemzetnek annyira tulajdona, hogy a szót fordíthatlannak mondhatjuk. Vannak, kik azt magyarul „kommoditás”-nak akarnák nevezni, mióta azonban a komfort a cserepesi házba behozatott, Taksony megyében mindenki meg volt győződve arról, hogy a két dolog között roppant különbség létezik, s Jakab vagy James úrnak csakhamar azon elégtétel jutott, hogy ezen állítása – melyért mindjárt visszatérte után annyit vitatkozott, – általánosan el lőn fogadva.
A komfort főkép három dologban áll. Az első: hogy a ház külső alakjában szimmetria ne legyen. A második: hogy belsejében mindenféle kis folyosók s főkép kisebb lépcsők legyenek a szobák között. A harmadik: hogy, mennyire lehet, az egész lakás egy, s pedig kis brámaféle lakattal zárassék. Szőnyegek s jó karszékek igen kívánatosak, elkerülhetlen azonban egy vagy több s pedig kőszén égetésre épült kandalló, melynek szaga a komfortot Angliában tetemesen neveli és a világért sem volna fával fölcserélendő.
Mindez, mihelyt Jakab úr Angliából visszatért, a Bántornyiak ősi lakában alkalmazásba vétetett. A nyolc ablakos kastély mellé egy egészen Laudon encyclopedia of cottage architecture szerint tervezett angol emeletes ház épült; a régi tornyok egyike, mely az új épülettel összeköttetésben állt, fölemeltetett, s Lajos úrnak a tűzveszély ellen tett minden észrevételeinek ellenére falépcsővel láttatott el. A ház egyik oldalán a kert felé nagy üveg veranda, a ház másik végén be az udvarnak más földszinti épület állíttatott, mely a tekeasztalt foglalá magában. Szóval ki Angliában volt, vagy legalább festésekben látta a vidékeket, melyekben a nagy britek laknak, Bántornyi James háza előtt a boldog szigeten vélheté magát, s ha a három vagy négy szilva-, s a valóban tiszteletre méltó masánszki almafa nem pótolák is ki egészen a roppant tölgyeket, melyek angol lakházakat környeznek, legalább a vörös s fehérre festett fal, bizonyos távolból tekintve, a lehetőségig utánozá a vakolatlan falakat, melyeket James Angliában annyiszor látott.
Hogy az istállónak egy része, melyben James lovai álltak, hasonló változásokon ment át, hogy a kocsisok, lovaikat vagy szerszámaikat tisztogatva, soha a darázsdongást, melyet angolok ily alkalommal használnak, s melyet ortografice talán „pzsü”-vel írhatnék, szolgálatvesztés alatt el nem hagyhatták, hogy végre a ház belseje nem hazudtolná meg külsejét: önkényt értetik. Lépcsők, folyosók s veranda, szőnyegek, kandallók s karszékek, szóval nem hiányzott semmi, a brámaféle lakat pedig, mellyel az ispán részegségében az egész házat egyszer oly tökéletesen bezárta, hogy a kulcs elveszvén, a ház népe három napig a veranda ablakain járt ki s be, míg a teins úr, ki a másik kulcsot óraláncán hordá, Pestről visszajött: ismeretesebb volt az egész megyében, semhogy azt különösen említeni szükséges lenne. A régi kastély, melyben Lajos úr lakott, csaknem egészen régi állapotjában maradt, az egyetlen változás, melyet az öregebb háziúr öccse kedveért sok kérés után megengedett, az volt, hogy az ebédlő a ház közepéből azon terembe tétetett át, mely az új épülettel összefüggött s hogy ez utolsóban a pipázás általán véve eltiltatott. A többi mind úgy maradt, mint volt, s Lajos legalább ősi falai közt otthonosnak érezheté magát, mi a jámbor embernek nem kis megnyugtatására szolgált.
Míg ez utóbbi az egymás után érkező vendégeket fogadá, addig Jakab s Krivér beszélgetve a kertben járkáltak, melyből James a káposztát s majoránnát nem küszöbölheté ugyan ki, de mely mióta ő utazásából visszatért, útjainak régi egyenességét elvesztve, annyira elangolosodott, amennyire ez egy magyar konyhakerttől csak kitelik. Jakab rosszkedvűnek látszott. Fejét rázva megállt, tovább ment, ismét megállt, kezében tartott ostorával csizmáit veregeté; s valahányszor Krivér valamit mondott, egy „most true”, „yes” vagy más ily, az angol parlamentben használt fölkiáltásokkal felelt, míg a másik, mielőtt szólt, mindig körültekintett, mintha azt nézné, nincs-e valaki közelében, ki őt hallhatná. A taksonyi főjegyzőnek régi szokása vala ez, melyben annyira ment, hogy valakinek csak jó reggelt kívánt vagy az órát kérdezé, szintén ezen vigyázattal élt.
– Meglátod – mondá Krivér, suttogásra szállítva le hangját, – hiába fáradunk, ha csak tanyákat nem nyitunk és zászlókat nem tűzünk ki; minden pénz, melyet osztogatsz, s bátyád egész népszerűsége nem használ semmit. Elfogadják a pénzt, szeretik bátyádat, de be se mennek a tisztújításra, vagy ha bemennek, Réty kortesei által el fognak csábíttatni.
– You are right my friend – azaz igazságod van – de mit tegyünk?
– Ha bátyádat arra vehetnéd, hogy csak valamit tenne, úgy mint Angliában szokták, meting vagy müting vagy hogy hívják – –
– Meeting, to meet: összejőnek – innen ered a szó.
– Épp azt akarám mondani, olyan valami mitingfélét kellene tartani, hol az emberek összejőnek s isznak.
– Barátom, csalódol, ez más; ahol az emberek isznak, azt politikai dinnernek nevezik. A meeting csak tanácskozás, hol az emberek nagy petíciókat írnak alá, száz ezer, kétszáz ezer aláírás, ennek van hatása. Magam is voltam egy ily meetingnél, Glasgowban éppen –
Krivér, ki ijedtséggel látá, hogy James úr kedves paripájára készül ülni, hamar félbeszakasztá a beszédet. – Igen, tudom, te is aláírtad a petíciót, akkor a szegény-törvények mellett agitáltatok; de, hogy a dologhoz visszatérjünk, hát épp ily politikai dinnert kellene adnunk. Te beszédet tartanál, hol a párt politikai elveit előadnád.
– Először a királyért isznak s családjáért, mert azt tisztelni kell. A kormányról szólhat mindenki amit akar, de a király, látod, barátom! a királyt tisztelni kell, ebben áll az angol szabadság, azután –
– A főispánért –
– Ez hiba lenne, rosszul fogtad föl a dolgot; a királyi család után még néhány általános tósztokra van szükségünk: the church, army and navy, azaz: egyház, hadi s hajóseregért kellene innunk.
– Nem tartom tanácsosnak – válaszolt Krivér fejét rázva, – a dolog rossz hatást szülhetne, úgy is pápista pártnak csúfolnak, s ha még a papságért iszunk, kálvinistáink mind elhagynának.
– Igazságod van, the Presbiterians: azaz puritánusaink vagy kálvinistáink, mint nevezni szoktátok, mert tudnod kell, – tevé nagy megelégedéssel hozzá, – a magyar kálvinisták s a skót puritánusok között nincs semmi különbség, semmi, egyáltalában semmi, még iskolamesteröket is egészen hasonló módon fizetik. Skóciában a zab ára szerint mérik ki fizetésöket, nálunk némely traktusban a mester minden gyermekért in natura egy véka zabot kap. Nem gyanítja senki a hasonlóságot, mely Magyarország s Anglia közt létezik! És igazságod van: dissenterjeink is szintúgy gyűlölik a magyar highchurch-öt, mint Angliában. De azért nem tesz semmit, ha általánosan az egyházért iszunk, mindenik saját egyházát gondolja alatta s nem kompromittáljuk magunkat, és ha éppen pápista szimpátiákkal vádolnának, magában az se baj, nézzünk Angliára, ott a Whigek s O'Conell –
– Ne szólj ezekről barátom! Hidd el, én a megyét ismerem ezek az emberek mind nem képesek fölfogni eszméidet, s csak árthatsz ügyünknek –
– Tudom, tudom – viszonzá Jakab, teljes mértékben élvezve a hízelgést – s ha úgy hiszed, el is hagyhatom az egyház említését, s csak a hadseregért emelendem poharam –
– Az is talán nem egészen célszerű, tudod, hogy a katonatisztek s nemesség között zsúrlódások vannak.
– Bízd rám az egészet, a hadseregnél kiemelem a magyar ezredeket s miután nálunk vasasok fekszenek, tósztomnak csak jó hatása lehet. Igaz, a tisztikar igen rossz néven veendi s talán párviadalaim lehetnek, de ki tehet róla! Politikai pályán nem megy máskép, O'Conell is verekedett, és S. Francis Burdett, és –
– Igazságod van, a részletes elrendezést egészen rád bízhatjuk, csak in merito egyezzünk meg, mert bizony itatás nélkül nem boldogulunk.
– Igaz, de mit tegyünk? Bátyám s magam mindent tettünk, mi tőlünk kitelt, a választás már eddig is egyévi jövedelmünkbe került –
– Nem is a pénz az, mi hiányzik, csak valamely nyilvános demonstrációt tehetnénk, s minden jó lenne. Míg embereinknek bizonyos színű tollakat nem adunk, pártunk szárnyai szegvék. Bírd bátyádat férfias föllépésre s győztünk.
– Elfelejted, hogy becsületszavunkat adtuk mindnyájan, hogy csak becsületes módokon fogunk –
– Magunknak többséget szerezni igyekezni – vágott közbe Krivér, – ezek a határozat szavai, azaz, megengedve, hogy polgártársaink megvendégelése nem becsületes mód, mit én részemről tagadok, ha ezen igyekezetünk nem sikerül, más célszerűbb eszközökről fogunk gondoskodni.
– Tagadni nem lehet, hogy a határozatot így is magyarázhatni, de vannak emberek, kik e tárgyról máskép ítélnek.
– Egy sincs. Mikor konferenciánk e szerencsétlen végzést hozta, azok, kik magok hivatal után nem vágyódtak, azért pártolták Tengelyi indítványát, hogy pénzbeli áldozatoktól meneküljenek. Hidd el, magatok pénzén korteskedhettek, mennyit akartok.
– De Tengelyi?
– Tengelyi s mindig Tengelyi! S mindössze mi baj, ha ő elvál? Becsületes ember, tiszta ember, megengedem, de végre mindent összevéve mégis csak falusi jegyző, többet képzeltek hatalmáról, mint amit az ér.
– Tengelyinek roppant befolyása van, főkép a lelkészekre, s ha ellenünk fordul –
– Ellenünk? Hát nem tudod-e, hogy az nem történhetik? Tengelyi a legimpraktikusabb ember a világon. Sértsd meg, tégy vele amit akarsz, vagy hízelegj neki, hasztalan fáradtál, a jámbor azt hiszi, hogy egy falusi jegyző meggyőződése többet ér minden tekintetnél. Legrosszabb esetben is csak visszavonulna. Rétyék mellett fölszólalni sohasem fog, azonkívül ha tenné, van mód, mely által befolyását semmivé tehetjük.
– És melyik az?
– Tengelyi – szóla halkabban Krivér – nem nemes ember.
– Mit hallok?
– Bizonyosan tudom; Macskaházy, kivel mint tudod, jól vagyok, hogy a Rétyék fondorkodásait kitudjam, becsületére mondta. Tudod, Tengelyi Rétyékkel hajdan, az utóbbinak alávaló aposztáziája előtt, jól volt, együtt jártak iskolába s ismerik egymásnak minden titkaikat. Tengelyinek nincs egy darab papirosa, mellyel nemességét bebizonyíthatná. A főügyész is tudja az egész dolgot, de hallgatnunk kell, ha Tengelyi a tisztújításnál velünk marad, tartsuk meg nemességében; ha nem, majd tudjuk, mit tegyünk.
A főügyész, ki azalatt a beszélgetőkhöz jött, szinte bizonyítá az állítást, s Jakab úr megnyugtatva gentleman szavára ígérte, hogy bármit mondjon bátyja, a pártzászlót azonnal kitűzi s mindjárt holnap politikai ebédre hívja meg az egész környéket. Mire a két tisztviselő egyaránt helybenhagyását nyilatkoztatá ki.
A kert azalatt mindig több s több vendégekkel telt meg, kik James úr körül csoportozva a három férfiú beszélgetését félbeszakaszták; s bármi mulatságos is mindaz, mit James vendégeinek az angol lófuttatásról s parliamentről beszélt; bármi szép látni a küzdést, mellyel magát minden új jövevény ölelései ellen védelmezve, érkező barátainak jobbját majd egy, majd mindkét kézzel csaknem görcsösen megrázá: magára hagyjuk a társaságot. Ha ártatlan olvasóim közt néhányan, kik Krivért Réty házában látták s őt most Bántornyival a kertben beszélgetni hallották, e jeleneten csudálkoznak, vagy azt valószínűtlennek tartják, önigazolásomra csak azt mondhatom, hogy az egész történt dolog s hihetőkép annak tulajdonítható, mert Krivér hazáját mindenesetre szolgálni kívánván, célirányosabbnak tartotta, ha két, mintha csak egy felekezet által jelöltetik ki másod-alispánnak, főkép miután a Bántornyiak, ha tőlük egészen visszavonul, Pénzesy főügyészben oly vetélytársat jelölhetnének ki, ki mind vagyona, mind személyes befolyása által veszélyessé válhatnék. S vajjon bámulhatjuk-e ezt? Magyarországban, hol kivévén a telkes gazdákat, zselléreket, munkásokat, mesterembereket, gyárosokat, művészeket, nem-nemes tudósokat, ügyvéd s orvosokat, nagyobb s kisebb kereskedőket stb., majdnem minden egyéb ember szabad, kivévén természetesen azokat, kik éhség, vagy mi nálunk közönségesebb, szomjúság által kényszerítve eladták magokat; s hol e szabad nemzet, kivévén külső, belső, hadi, kereskedelmi, egyházi, iskolai s némely más dolgokat a selfgovernmentnek elve szerint egészen önmaga kormányozza magát; Magyarországban, mondom, nem történik-e naponként száz ennél sokkal nagyobb csoda? Mi, s talán te sem kedves olvasóm – bármennyire legyek meggyőződve magas észbeli tulajdonaidról – nem gyanítjuk ezt. Természetünkben fekszik, hogy amit megszoktunk, nem gerjeszt bámulatra; s hogy míg a szférák óriási rendjét közönyösséggel nézzük, csudát kiáltunk, ha mint egyszer Szent István asztalánál történt, valamely pecsenye s pedig nem is borjúpecsenye, hanem valamely sült szárnyas állat – röpülni kezd; s azért megfogható, hogy mi, kik e csudák között neveltettünk s élünk, azokat észre sem vesszük, de mondjuk el csak szebbítés nélkül viszonyainkat külföldinek s látni fogjuk a hatást, melyet e dolgok reá tesznek. Ha megmagyarázzuk neki alkotmányunkat, mely szerint a végrehajtó hatalom semmit végre nem hajt, s a törvényhozó oly törvényeket, melyek mindenütt megtartatnának, nem hozhat, a bírónak pedig annyi más dolga van, hogy bíróskodni sokszor ideje sem marad; hol a polgári, mint a büntető pernél minden eljárás csak egy napig vagy számos évekig tart, s aki a statáriumot elkerülte, évekig várhat pere eldöntésére, hol az erőszakos elfoglalások s kivetések a polgári úthoz tartoznak, s becsületes ember egész vagyonát elvesztheti, mert bizonyos alkalommal valaki ellen botot nem emelt, hol a büntető perben sokkal több függ attól, mit tett a vádlott ősapja, minthogy mit tett ő maga, mert sorsát nemes vagy nemtelen léte határozza el, s az igazság istenségére nézve, mint hajdan a rómaiak más istenségeinél, külön istenasszony létezik a patríciusok s külön a plebejusok számára; hol a szentírás szavai szerint, attól, kinek nincs, még az is, mije van, el fog vétetni, hogy csak az fizet, ki majdnem koldulhatna; magyarázzuk meg külföldinek állapotjainkat s ha ezek után hallja, hogy Krivér úr megyéjében két párt konferenciáihoz járt, bizony nem fog csudálkozni; főkép ha látja, hogy Krivér úr ezért nemcsak nem veszélyezteti állását, sőt épp ellenkezőleg, mind a két párt által egyenlőn tiszteltetik. De most menjünk a házba.
Nem ismerek kellemetlenebb helyzetet, mint azon gazdáét, kihez falun egyszerre sok vendég jő. Nálunk, hol minden látogató a háziúr által személyesen mulattatni vagy untattatni akar és a legnagyobb rész szűntelen félelemben él, nehogy másvalakinek kitüntetése által személyes méltósága szenvedjen, a boldogtalan háziúr ily alkalomnál nem tudja, mit tegyen, főkép tisztújítás előtt, midőn minden sértés szomorú következményeket szülhet, ebéd előtt, midőn arról gondolkozik: három előkelő táblabíró közől melyiket ültesse a házinő jobb oldalához, oly kínokat tűr, minőkről csak Párisnak lehete fogalma, midőn almájával három istennő között kellett választania. Miután pedig minden ember nehéz vagy jobban mondva bajos helyzetekben mindig háladatlan szerepet játszik s annál ügyetlenebb, mennél inkább fél, hogy ügyetlenséget követhetne el, olvasóim megengedik, ha azon nyájas köszöntéseket s véghetlen örömöt, mellyel Bántornyi számos vendégeit s jelesen az egész küldöttséget fogadá, le nem írva, még az úri ebéd fölébe is a felebaráti szeretet fátyolát borítom.
Már esteledni kezdett. James neje az új házban, melynek legszebb szobái a főispán elfogadására készíttettek el, s a verandában fölállított tea-asztalnál tevé végső rendeléseit. Bántornyi Lajos egy nagy vendéget váró háziúr s egy választandó alispán nyugtalanságát egyszerre hordva keblében járt föl s alá, nézte óráját, kiment a pitvarra, s ismét bejött, mondva, hogy ő excellenciája bizony már itt lehetne! Mire vendégeinek egy része „bizony már itt lehetné”-vel vagy „bizonyosan későn indult el”-lel felelt, míg a játszóasztalok egyikétől „pagat ultimo” vagy „kontra” hangzott; s a másik szobából átzajgó politikai vita, melyben harminc személy egyszerre négy tárgy fölött tizenkétféle véleményt akar tisztába hozni, a háziúr panaszló szavait elnyomá. Már gyertyát gyújtottak. James otthagyva a politikai csatatért, melyben báró Sóskuty s nagyreményű fia végre minden vetélytárs elnyomása után a beszéd monopóliumához jutottak, két fáklyás lovásszal a főispán elébe lovagolt, midőn az egész társaság kissé hangos, de nem kevésbbé szép harmóniája egyszerre felzavartatott.
A közép szobában, hol a játszó asztalok álltak a nagy dohányfelleg alatt, mely asztalt s táblabírákat eltakart, mint midőn Vezuv gőzölgő csúcsa alatt megindul (hogy egészen új hasonlósággal éljek) zaj támadt, oly irtóztató, hogy maga Sóskuty félbeszakítá beszédét.
– Teins alispán úr, ez már sok! – kiáltott a játszók egyike, kinek száraz halvány arcán mindenki Jánosy urat, a megye egyik főtáblabíráját ismeré meg, – látott-e ilyet a világ? Pénzesy hazavitte pagátját!
– Hát persze, ez baj! De hát mikor hazavitte, ki tehet róla? – szólt Magyarország egyik legkerekdedebb másodalispánja.
– De mikor én betakarom.
– Hát miért takarta be a teins úr?
– Mikor nyolc tarokkom van!
– S mégsem tudta megfogni?
– Persze, mikor a teins úr zöldet játszik.
– Három volt, hát mit játsszam?
– Tököt, az Istenért, tököt, hogy ne húzzon.
– Tököt, majd bizony a királyomat?
– Mondja maga a teins úr – szólt Jánosy mindinkább fölgerjedve Pénzesyhez, ki jókedvűen nevetve kártyáit keveré, míg az asztal körül több és több néző sereglett össze s Édesy majd az egyik, majd a másiknak magyarázá a szerencsétlen történetet.
– Menjünk tovább – szólt a negyedik játszó, Krivér, ki a zsidót számolá.
– Igy nem lehet játszani! – kiálta Jánosy ismét – ha a teins úr még át sem akarja hibáját látni.
– Mindenki tetszése szerint játszik – szólt kissé haragosabban Édesy.
– Igen, de akkor játsszék maga, vagy ingyen s ne más emberek pénzén.
– Itt van három huszasa! – kiálta Édesy, ki végre minden türelmét veszté – s most hallgasson.
– Ami sok, sok; fogja az úr pénzét, vagy adja huszárjának, velem így ne szóljon – s ezzel a táblabíró fölugrott.
– Az úr pedig menjen korcsmába, ha lármázni akar.
– Én korcsmába, én? – S itt a sok közbeszólás hallatlanná tevé előadását, melyből csak „pagát, alispán, jó nevelés, toutlestrois” vala kiérthető, míg Sóskuty rövid, kék, aranyrojtos magyarruhájában, mert az egész társaság díszöltözetben várá a főispánt, majd a sovány táblabíróhoz, majd az alispánhoz futva nyugalomra inté a vitatkozókat. – Domine spectabilis hagyjanak fel a vitával, Jánosy úr már most rekedt, mindjárt itt lesz a főispán. Szerencsétlen pagát! Csak gondoljanak a főispánra! Ha megfogják! Végre emberek vagyunk! Bizony elreked. – S így tovább, míg az ajtó fölnyílván, az alispán rohant a szobába, s e rövid szavakkal: „mindjárt itt lesz”, minden gondolatnak más irányt adott, noha a zaj inkább növekedett, mint fogyott e fordulat által.
– Helyes, helyes! hol van kardom? – kiált Sóskuty, a szoba szögletéhez futva, hol a társaság fegyvertára állt s hová most a táblabírák egy része futott, míg a másik az egyik mellékszobában fölhalmozott mentékért küzdött.
– Kérem alássan, domine spectabilis! ez az enyim, zöld nyesttel! – kiált a főügyész egy táblabírót föltartva, ki épp felkötve mentéjét, kardjáért sietett s visszatartóztatva futásában, nem kis haraggal tagadá ez állítást, melynek alaptalanságát később a főügyész is megismeré, de nem mielőtt kalpagja a tolongásban kezéből kiesett s összetiportatott.
– Kardomat nem találom! – kiálta Édesy, új vesztesége fölött elfeledve pagátjának szerencsétlen elfogását s hasztalan rimánkodva, hogy eresszék ki. Míg Sóskuty minden erejét arra fordítá, hogy a szobába juthasson s mint Kassandra Trójának vesztét, süket füleknek hirdeté a fenyegető veszélyt, hogy a küldöttség elnöke panyóka nélkül fog megjelenni a főispán előtt, ha nem juthat a szobába. – Kérem alássan! De kérem, én vagyok a küldöttség elnöke! Kék, arany cafrangokkal, be kell mennem! De csak gondolják meg. – Míg végre a kívánt ruhadarab kissé változott színnel, mert szerencsétlenségére földre ejtetett s ott gázoltatott, de csak egy-két gomb hijjával jutott tulajdonosához, ki fölvéve köntösét: – S most siessünk, uraim! De kérem, hisz már elkészülhettek! A főispán itt van! – s több hasonló fölkiáltással nem kevéssé nevelé a közzavart.
Itt menték, ott kardok vagy kalpagok körül forgott a vita, s a küldöttség nem is vevé észre, hogy szónoka, főtisztelendő Zsolvay esperes úr, ki míg a többiek ittak s kártyáztak, magánosan fel s alá járva, beszédjére gondolkozott, most megfosztva legfőbb ékességeitől, áll a szoba közepén, háromszögű kalap s pallium nélkül, melyet a melegben félretett, egy második Cicero, ki valahányszor nyilvánosan szólt, mint maga mondá, mindig elhalványult.
– Menjünk, menjünk! – kiáltott végre Sóskuty a küldöttséghez fordulva, mely most fegyverkezetten sereglett körülte, – az előszobában kell őt fogadnunk.
– Domine illustrissime, oda vagyok! – sóhajtá a szerencsétlen szónok, – sem kalapom, sem palástom.
– Hol van a kalap, hol a palást? Ő excellenciája mindjárt itt lesz, ide egy kalapot, akárkiét, csak háromszegű legyen! – kiáltott fel s alá futkosva a küldöttség érdemteljes elnöke s szavára új zaj s keresés támadt annyival élénkebb s lármásabb, mennyivel szaporábban követék egymást az ijesztő hírek, hogy a főispán már a pajtánál van, s hogy a faluba jött, s már a kerthez ért; míg a kalap, mire mint tálcára tévedésből pár pohár állíttatott, végre megkerült, és éppen az utolsó pillanatban papi palást is akasztatott Zsolvay nyakába. Ezek után az egész küldöttség sok tolongás közt a pitvarba jutott.
Vannak percek emberi életünkben stb., mint Schiller Wallensteinja mondja – s hogy azok, melyekben főispán tisztújításra váratik, s a tisztelgő küldöttség már a pitvarbán áll és sebesen közeledni látja a fáklyákat, melyek a nagy kormányzót homályos útjain fölvilágosítják – ezen percek közé tartoznak: nem szenved kétséget; s főkép akkor nem, ha a szónok, ki a küldöttség nevében a megye érzelmeit tolmácsolandja, most először életében tölti e nehéz tisztet, s remegve, mint a hárslevél áll paszomántos társai között. Volt e megyének egy híres szónoka, – s mely megyének nincs? – Kraveczky János úr, s valóban kár, hogy olvasóim nem ezzel ismerkedhetnek meg ez alkalommal, kinél jelesebb installácionális szónokot én nem ismertem. Erasmus Laus asinijáról többet szólnak az emberek, mint Plinius Traján fölött tartott panegyriséről, mert a tárgy nehézségei bőven pótolják az előadás szépségét, melyben ez utolsó az elsőt talán fölülmulja, s mégis mi Erasmus érdeme főtisztelendő Kraveczky Jánoséhoz mérve, ki ötvenhárom beszédet tartott hasonló tárgy fölött s mindig hangos „éljen”-ek között végzé azokat. Ellenségei, mert hisz kinek s főkép mely esperesnek ne lennének e világon ellenségei? hol az esperest vörös övétől a bíbornok vörös köntöséig, az iskolás gyermek examenen nyert díszjelétől az aranygyapjúig, a legkisebb virágtól, melyet kedvesünk, a dicső babérig, melyet a nemzet ad, nem kaphatunk semmit anélkül, hogy ráadásként egypár ellenség ne adatnék hozzá. Ellenségei tehát, mint mondám, azt állíták, hogy e beszédek csak ismétlésekből állnak, azonban miután Isten maga egyformán ragyogtatja napját jók s gonoszok fölött, nem látom át, miért ne tenné ugyanezt esperestünk is, főkép mint nagy történetbúvár jól tudván, mennyi dicsőséget szerze a nagy Cato, ugyanazon egy rövid mondásnak: „Censeo Carthaginem esse delendam” ismétlése által. Igy azonban csak az esperest irígyei szóltak, s biztossá tehetem olvasóimat, hogy a megszólított személyek Kraveczky beszédeit soha unalmasoknak nem tarták s valóban szívtelen, ki ezt nem a beszédek szépségének, hanem csak azon emberi gyarlóságnak tulajdonítja, mely szerint másról valami rosszat, vagy magunkról jót hallani mindig mulatságos. De a nagy férfiú távol volt. Réty, ki a főispánt pártjának legjelesbjeivel a megyeháznál várta, e Demosthenest is magánál tartá, Zsolvay annyi baj után, melyen átment, nem látszott igen megnyugtató hangulatban. A küldöttség, mely jól tudá, hogy azon emberek, kik nem ultimae informationis, közönségesen primae informationis szoktak lenni, aggodalommal tekintett szónokára, kinek szavai mint az elsők, melyeket megyéjében hall, kétségkívül rendkívüli hatást teendenek főispánukra. Egy váratlan eset azonban új irányt adott minden gondolatnak.
A főispán már a kert kerítéséhez jutott, a fölállított iskolásgyermekek s az összecsoportozott nép éljenezni kezdett, midőn egyszerre az útárokban három mozsár dörrenik el. A lovak, melyeket Bántornyi őexcellenciájának az utósó állomásra előre küldött, épp úgy meglepetve, mint őexcellenciája, elragadják s a kapun berohanva feldöntik a hintót. A fáklyás lovászok, mint egykor a filiszteusok rókái, midőn Sámson farkukra fáklyákat kötött, rémülésbe hozák a falut. James úr lovagi természeténél fogva a legközelebbi úton, azaz fején keresztül ugrik le lováról. A pitvarban s ház előtt álló küldöttség borzadva csapja össze kezeit s miután a lovak föltartattak s az összegázoltatás veszélye megszűnt, mind együtt fut a szeretett kormányzó elfogadására.
Ne várja tőlem senki, hogy a jelenetet, melynek most olvasóim tanui lehetnének, részletesen leírjam. Nem vagyok, mint mindenki észreveheté, erős a leírásokban s ennyi lárma visszaadására gyönge tollam elégtelen. Elég legyen annyit említenem, hogy mind a főispánnak, mind kocsisának minden elmondatott, mit e helyzetben várhattak, s hogy az első egy kis kék folton kívül, mely egyik szeme fölött látszott, baj nélkül húzatott ki kocsijából s a lehető legnagyobb nyájassággal tevé biztossá az úri társaságot, miként az egész dolog őt valóban rendkívül mulatá; ámbár titoknoka, ki őexcellenciájával egy kocsin ment, s most az egyszer urának nemcsak fontos hivatala, hanem még személye terheit is viselé, e részben egészen különböző véleményben látszék lenni.
– Ki merte a mozsarakat elsütni? – szólt végre Bántornyi, miután a főispán s az egész társaság a ház felé indult.
– Én, teins uram – felelt a kertészlegény.
– És hogy' mertél ilyenre vetemedni?
– Mert parancsolták.
– És kicsoda – szerencsétlen?
– Hát csak az ifjasszony, a kapitányné asszonyság mondta, hogy már csak becsületesen kell fogadni az excellenciás urat. Tiszaréten is mindig mozsaraznak, hát bizony mi sem vagyunk rosszabbak.
E fontos ok, vagy az ifjasszony említése volt-e? de annyi bizonyos, hogy az eddig felbőszült háziúr csudálatosan megnyugodott e magyarázatban s fogai közt asszonyok vigyázatlanságáról dörmögve valamit, szintén a házba ment, melynek nagytermében azalatt az egész társaság összegyűlt s a megyei küldöttség épp most lépe a főispán elébe.
A küldöttség fényes volt, azaz e szónak oly értelmében, melyben az Magyarország igen sok törvényhatóságaiban használtatik, majdnem kizárólag arany- s ezüstrojtos ruhákból álló. Sóskuty rövid kék huszárköntösében, melynek arany paszomántja s cafrangjai a posztó színét csak inkább gyaníttaták, a vörös kerekded arccal, melynek fehér bajsza a sok drága érc között most szinte ezüstnek látszott, s ki egy egész megye méltóságát érezve keblében, háromszor hajlott meg főispánja előtt, a félkörben fölállított küldöttség, mely elnökének mozdulatait csúszkálva és sarkantyúpengéssel követé, míg a megtisztelt jövevény arcán, a most támadt kék folton kívül, nyájasabb leereszkedés nyomai is láthatók, az ünnepélyes csend, mely a hajlangásokra következett, szóval minden, tisztelettel tölté a néző kebelét s ha Zsolvay esperest úr ezek látására még inkább elhalványult s gyönge remegő hangon kezdé a főispán hosszú címét elmondani, abban én semmi meglepőt nem látok. Aggasztóbb, hogy a szónok reszketése, miután palástja zsebéből beszédét kivevé s a negyedrét kéziratot felnyitá, látszólag erősebb, szava a főispáni cím vége felé még gyöngébb s végre szinte hallatlanná lett.
A cím után szünet.
Sóskuty halkan visszavonul a szónokhoz: – Csak bátran olvassa, akármi legyen.
A szónok, ki addig remegve végigfutá kéziratának első sorait, nekierőlködve hozzáfog olvasásához. – Derült arcokkal lépsz tisztelőid körébe, dicső férfiú! s hol eddig annyi kebel vágyódva sóhajtott utánad, most minden szív örömében dobog látásodon.
A főispán kendőjével takará derült arcainak egyedüli sötétebb foltját, Sóskuty megnyugtatva érzé aggodalmát s a küldöttséggel együtt „helyes”-t kiálta, csak a szomszéd falu lelkésze, ki épp Cserepesen lévén, a küldöttséghez csatlakozott, fészkelődött nyugtalanul két vastag táblabíró közt.
– Tisztelet s hála követi lépteidet – folytatá a szónok nekibátorodva – s egész megyéd határai közt nincsen ember, ki büszke ne lenne, ha arra gondol, hogy te vagy, kit elöljárónak nevezhet.
– Ez cifrán rakja – szólt a vastag táblabírák egyike, míg a szónok hasonló hangulatban tovább olvasott s mindig bátrabban hangoztatá csinosan esztergályozott szókötéseit, – ez Kráveczkynél még különb.
– Kérem alássan – szólt a lelkész mindig nyugtalanabbul – ezt a beszédet én csináltam.
– Hogy irígykednek ezek a papok egymásközt – szólt a másik vastag táblabíró az elsőhöz, ismét a szónokra fordítva figyelmét, ki egyébiránt egyet fordítva kéziratán, ismét halkabb hangon kezde beszélni: – A nyáj, mely itt előtted áll – a küldöttség meglepetve fejét csóválja – csak egy kis része a gondodra bízott nagy seregnek, mely mezőiden legel, s ki azt elődbe vezeti – itt Sóskuty nagyon elbámult – az nem jobb a többieknél, s bár ruháidat viseli, nem nélkülözheti pásztori fölvigyázásodat.
A hallgatók egy része tüsszögött, néhányan suttogni kezdének, a főispán maga nem nyomhatá el egészen mosolygását.
– Főtisztelendő uram, mit csinál? – suttogá Sóskuty – fordítson egyet. – S a szónok fordított s félig magánkívül tovább olvasá: – Itt hasztalan keressz tudományt, hasztalan a hazáért tett érdemeket, hasztalan mindazt, mire emberek büszkék lehetnek, – a küldöttség mindig nyugtalanabb lett – parasztokat látsz magad előtt. – Itt az indignáció kitört –
– Ünnepi köntöseikben.
– Megbolondult a főtisztelendő úr?
– De mind jó keresztények – sóhajta Zsolvay angyali rezignációval, – nincs egy eretnek az egész seregben.
– Magánkívül van, kiáltsunk éljent. – Éljen! Éljen! – kiáltott az egész hallgatóság.
– Kicserélték palástomat, – sóhajta Zsolvay, s visszavonult; míg a főispán röviden s amennyire nevetése engedé, köszönetét fejezte ki.
– Honnan vette elő főtisztelendő úr beszédemet? – szólt a kis plébános, kit már a beszéd kezdetén oly nyugtalannak láttunk, mihelyt Zsolvayhoz férhetett, ki a másik szobába vonult.
– Hagyjon békét ön; szerencsétlenné tett.
– Szép! ön elmondja beszédemet s én, ki azt fáradságosan készítém, holnapután mit mondjak a püspöki vizitációnál?
– Az Istenért, miért vette el palástomat?
– Ön palástját?
– Igen, nézze csak, benne kell lenni beszédemnek.
S a megszólított zsebéből hasonló kéziratot vonva ki, összecsapta kezeit. – Igazság, ez ön palástja. – S a két szónok nagyon elszomorodott s minden vigasztalás után – noha a főispán a történetet gyönyörűnek hirdeté – nem osztozott a jókedvben, melyben most a főispánt karai s rendeivel együtt azon egy kívánattal hagyjuk, hogy e szép egyetértést a tisztújítás nagy napjáig, melyen őket ismét látni fogjuk, semmi ne zavarja fel.