Míg a tiszaréti kastélyban e lármás dolgok történtek, addig a kis jegyzőház nyugodtan állt, s csak a gyertyavilág, mely ablakaiból az utcára sugárzott, mutatá, hogy lakói honn vannak. A háznak két szobája volt, melyeknek ablakai az utcára nyíltak; az elsőben, külön kijárással az udvarra, maga Tengelyi lakott s itt tartá hivatalos irományait; a másikban, melynek egyik ajtaja a jegyző szobájába, másika a konyhába nyílt, Erzsébet asszony s leánya laktak. A konyhának, mint tudjuk, egy ajtaja vala a kert felé, melyen Viola a házba jött, a másik az udvarra szolgált. Mindjárt a konyha mellett a kamra volt, melybe Liptákné az üldözött zsiványt elrejté. A ház végét a cselédház, s azon kis szoba, melyben most Viola neje betegen feküdt, foglalják el. Tengelyi az egész napot Cserepesen Bántornyinál tölté, kinél szinte tisztújítási tanácskozás tartatott. Erzsébet asszony Vándoryval, ki e napon nálok ebédelt, a betegnél volt, s Etelka Vilmával beszélgetve a második szobában ültek.
Nincs nagyobb szerencse – mint egy öreg asszony, kivel sokat társalogtam, mondani szokta – annál: hogy beszélhetünk, s a jámbor öregnek, ki azonban rég nem beszél többé, igaza volt. Főkép azon korban, midőn még álmunkban beszélgetünk s beszélgetve álmodozunk, nincs nagyobb gyönyör, mint midőn azt, mit úgyis tudunk, s mi szívünket eltölti, kedves ajkakról hallhatjuk; s a két barátné e délután egész kiterjedésben élvezte azt.
Etelkát s Vilmát a legszorosabb barátság köté egymáshoz. Miután Réty s a jegyző sokáig barátságban éltek, a két leány úgyszólván együtt neveltetett. Vilma a kastélyban tölté napjainak nagy részét, s Etelka mestereitől vele együtt tanult; az alispán leánya pedig eljárt a jegyző lakába s kis barátnéjával együtt nyeré azon oktatásokat, melyeket Tengelyi a történet s természettudományban, s Vándory a vallásban, kedves tanítványaiknak adtak; s habár később a szülék mindig távolabb álltak egymástól, s Vilma egy idő óta barátnéját nem látogathatá meg többé, szíveik nem változtak s ők csak inkább ragaszkodtak egymáshoz. Ha városban, a nagy világ körében élnek, ez érzemény talán nem vált volna oly meleggé; legalább a ritka dolgok közé tartozik, hogy a két legszebb leány, a két legelmésebb férfi, vagy általán véve oly emberek, kik egymáshoz közel állnak, a nagy világban különös hajlamot érzenének egymáshoz. Falun, hol vetélkedésnek helye nincs, épp az ellenkezőt tapasztaljuk, a közelállók egymáshoz simulnak; s így e két leány is.
Vilma, ki most lépett tizenhatodik évébe, soha Taksony megye határain túl nem lépett; csak annyit ismert a világból, mennyit barátnéjától, ki már huszadik évéhez közelge és pár telet a fővárosban töltött, hallott. Nagyban s kicsiben ő nem határozott semmit a nélkül, hogy Etelkát kérdené, s ha Vándory néha mosolygva mondá, hogy Vilma csak akkor tud akarni, ha Etelkától reá engedelmet nyert, nagy részben igaza volt. Fiatal olvasóim, kiknek egy része, mert senkitől függni nem akar, bizonyosan inkább kész mindenre, mint hogy oly valamit tegyen, mi neki józan emberektől tanácsoltatik, ne gondolják azért, hogy azon gyönge teremtések egyike előtt állnak, kiknél jó s rosszra egyaránt hiányzik az erő, s kiknek jellemök helyett csak körülményeiket említheti a leíró. Vilma azon lények közé tartozott, kik erősen szeretni s ugyanezért erősen bízni tudnak, s ha a világot nem ismerve, határozataiban inkább szívét, mint okokat követett, nagy kérdés, rosszaljuk-e vigyáztalanságát, vagy irígyeljük a boldogot? Botlunk valamennyien, de legkevesebbet, ki bátran halad előre; s ez nem az, ki útját maga keresi. Egyáltalában, ha eszünkbe jutna néha, mily nagy része úgynevezett meggyőződéseinknek alapszik jó hiszemünkön, – csakhogy, midőn egy közmondássá vált állításra építjük okoskodásunkat, nem mondhatjuk, kinek auktoritásán indulunk: nem néznénk le oly büszkén azokra, kik tekintélyeket követnek, s mint Vilma, csak addig akarnak, míg szívök magának vezetőt nem választott. Etelka teljes mértékben viszonzá ez érzeményt, s a két hölgy, ki mind helyzet-, mind jellemre nézve látszólag oly távol álla egymástól (a szelíd Vilma, kinek mindig támaszra vala szüksége, ki határtalan vonzalmában akarni megfeledkezett; s Etelka, kinek akaratát a kis háború, melyet gyermeksége óta mostohájával folytatott, megedzé), mindazon barátsággal ragaszkodtak egymáshoz, melyet érzeni csak a gyenge hölgykebel képes, de mely, épp mert annyival szebb s magasabb azon érzelemnél, melyet mi férfiak barátságnak nevezünk, nem is tarthat sokáig.
– Hát nem láttad őt? – szólt Etelka félretéve munkáját – bizony kár! nem adnám sokért, ha egyszer Violával találkozhatnám; minden, mit felőle hallok, érdekel. A szilaj bátorság, melyet még ellenei s maga Nyúzó sem tagad tőle; az, hogy mostani életmódjához kényszeríttetett, s főkép a szeretet, mellyel neje s gyermekei iránt viseltetik, előttem e zsiványt érdekessé teszik.
– Hogy' beszélhetsz így? Isten tudja, hogy szánom a szerencsétlent, de ösmeretsége után nem vágyódom. Te bátor vagy, én meghalnék félelmemben, hisz mondják, hogy embereket is ölt, szörnyűségeket beszélnek felőle.
– Mese, ember, ki úgy tud szeretni, mint Viola, nem lehet szörnyeteg. – Mondj nekem egyet a teins táblabírák közül, kiket naponkint látunk, s kiket az egész világ felséges, jámbor embereknek tart – kiveszem atyádat, – ki hasonló körülmények közt nejéhez jőne, halálos veszélynek, sőt mi több, akasztófának kitenné magát, csakhogy beteg kedvesét lássa? Vilmám, ez szép, ez nagyszerű a zsiványban is; én így akarnék szerettetni bárki által, akkor boldognak érzeném magamat.
– Ha ez kell – szóla Vilma szinte letéve munkáját s barátnéja kezét megfogva, – nincs oly dolog a világon, melyet Kálmán éretted ne tenne.
– Kivévén, hogy kedvemért egyszer egy pohár borral kevesebbet igyék, mint közönségesen, vagy káromkodásával s azon szerencsétlen affektációjával hagyjon fel, melyet utálok. Kálmán mindent tenne a világon, az egyen kívül, mit tőle kívánok, s ami éppen hatalmában áll.
– Igazságtalan vagy, Kálmán tűzbe menne éretted.
– Igen, meg vagyok győződve, főkép ha egy pár ember jelen van, ki bátorságát közhírré teheti. Kálmán bátor ember, tagadhatatlan, nem ismerek senkit, ki életét kisebb dolgokért kockáztatná; ő nem számít, s hol becsületről van szó, személyes java őt semminek tevése- vagy elhagyására bírni nem fogja. Igen, neki sok jó s nemes tulajdonai vannak, én megengedem mindezt, csak azt ne mondd, hogy szeret.
– Fel vagy gerjedve ellene, bizonyosan szelességében valami csínt követett el, azért – –
– Ő javíthatlan – szóla Etelka felkelve helyéről, – képzeld csak, ismét lerészegedett!
– Talán ismét csalódtál, mint minap, midőn hosszú harag után végre kisült, hogy Kálmán egész hét óta nem ivott egy pohár bort.
– Először nem hiszem, hogy akkor csalódtam, s azt gondolom, hogy Ákos, szegény hugának barátja kedveért kissé meghazudott; másodszor, ma csalódásról szó sem lehet, egész ebéd alatt mellette ültem. De ne szóljunk többé e kellemetlen tárgyról – tevé hozzá Etelka oly hangon, melyből mindenki láthatá, hogy e tárgy neki legalább nem közönyös – én Kálmánt ismerem, méltánylom jó tulajdonait, nem vagyok vak hibái iránt sem, benne nincs való férfiúság. Ki annyi feltétel után egy pohár bornak nem képes ellentállni, az bátor lehet, pillanatokra nemeslelkű, de nem férfias, s valóban szeretni csak erős szív tud.
– Ákos máskép vélekedik barátjáról.
– Igen, Ákos – szólt Etelka, kényszerített mosollyal palástolva fölgerjedését, – s mit Ákos mond, azon kételkedni nem szabad? Ákos a legderekabb férfi, kit ismerek, de férfi s azért nem képes ily tárgyról ítélni. Férfiak azon tulajdonokat tisztelik társaikban, melyeknek legtöbb hasznát vehetik; s ha pajtásuk jó agarász, ha adott szavához hív, ha hatszor megverekednék barátjáért, nem is foghatják meg, mit kívánhatunk ennél többet? Nekem más fogalmam van e tárgyról.
A barátnék elhallgattak. Vilma észrevevé, hogy e beszélgetés Etelkának kellemetlen s tovább folytatá munkáját. Etelka az ablakhoz állva kinézett a sötét kertre, mely szokott csendében feküdt a ház mellett, s melynek tegnapi kárait az éj eltakará.
– Képzelhetem apád haragját – szólt végre Etelka, ismét barátnéjához ülve, – midőn tegnap hazajött s a történteket hallá.
– Úgy még nem láttam őt; szerencsére Vándory jött vele s ez áldott ember, szenvedélyét kissé megnyugtatá, de becsületszavára fogadta, hogy addig nyugodni nem fog, míg igazságot nem szerez magának. Én úgy félek, ha rá gondolok.
– Attól, hogy igazságot szerez magának? Ne félj kedvesem, – tevé hozzá némi keserűséggel, – ez nálunk nem oly veszélyes.
– De hisz tudod, hogy az egész történetet szüleidnek tulajdonítja.
– S félek, mi mostohámat illeti, nem egészen ok nélkül.
– Igen, de atyám, téged kivéve, egész családodra újra megharagudott, Ákosra is, pedig neki köszönhetjük megszabadulásunkat; ha ő nem jő, feldúlják a házat, Violát megtalálják s megvagyunk rontva.
– Ki tehet róla? Mindenki igazságtalan, némelyek, mert elveik nincsenek, mások épp ez elvek szigorúsága miatt. Vándory, mert minden emberben félangyalt, apád, mert mindenikben ellenséget lát.
– Anyám elbeszélé az egész történetet, Liptákné, én s az egész ház dícsérte Ákos viseletét; hasztalan! Apám mondá, hogy kár volt az úrfinak házához fáradni s megakadályozni a kutatást, mely legalább becsületét tisztára mosta volna; s hogy Ákos hihetőkép mindent előre tudott, s csak azért hagyá a dolgokat ennyire jőni, hogy magának érdemet szerezzen előttünk. Oh, ha apám tudná, hogy Viola itt volt! remegek e gondolatnál.
– Nem fogja megtudni soha; Liptáknéban bízhatunk, te nem szólsz, és – –
– De ha pörre kerül a dolog; apám mondá, hogy meg fogja esketni az egész házat, anyámtól az utósó szolgálóig s akkor mit tegyünk?
– Nem fog történni, apád haragjában szólt, s később meg fog nyugodni. Mindenesetre neki ne szólj a dologról, amint őt ismerem, nem tartaná titokban; s elég ellenségei vannak, kik a történteket kárára használnák.
– Liptákné is azt mondja. De nem képzelheted helyzetemet; én, ki soha éltemben atyám előtt nem titkoltam semmit, s ki most e nagy hazugsággal lelkemen állok előtte s nem merek szemébe nézni, ha velem szól, s nem örülni, ha karjaiba szorít; ki valahányszor ajtó nyílik, remegek, hogy titkom elárultatott s apám szeretetét elvesztém. Hidd el Etelkám, nem tűrhetem e helyzetet!
– S mégis tűrnöd kell, kedvesem – szóla Etelka, sírva fakadt barátnőjét megölelve, – atyád nyugalma, szerencséje kívánja; neki ez áldozattal tartozol.
– Magam is úgy hiszem – válaszolt Vilma, könnyeit törülve, – de te nem ismered apám egész jóságát. Ha mellém ül s arcomat simogatva, jó leányának nevez, s elmondja, hogy éltének boldogsága vagyok, s hogy az egész világtól megcsalatva, szerelmem agg napjaiban jutalmat ad minden szenvedéseiért, s nekem akkor eszembe jut, hogy minde szeretetét többé nem érdemlem, hogy valamit titkolok előtte, hogy, tudva miként csak teljes bizalmat kér tőlem, én nem teljesítem e kívánatát: mit tegyek? Lábaihoz akarnék borulni s megvallani mindent, de akkor ismét nyugalma, becsülete jut eszembe s magamba fojtom könnyeimet.
– Szegény Vilmám – szólt Etelka felsóhajtva – s mégis alig tudom, ne irígyeljem-e helyzetedet? Én rég nem tárhatom ki szívemet apám előtt. De hidd el, minden rendbe jő ismét; a tisztújítás után, ha apám, mint reménylem, hivatalából kilép, apád haragja szűnni fog. Mihelyt Viola neje jobban lesz, talán Vándory veszi házához; a dolog lassanként feledésbe megy, s akkor majd szólhatsz apáddal is.
– Igen, de addig! Viola tudta, hogy az egész falu elfogására készül s mégis eljött. Amint Liptákné mondja, nem képzelheti senki, miként szereti nejét; ki áll jót, nem jön-e el ismét, ma, holnap vagy akármikor. Házunk körül van véve kémekkel s ha elfogják? Jézus Krisztusom! – sikolta föl egyszerre Vilma, a kert felőli ablakra meresztve szemeit – itt van.
– Kicsoda? – kérdé Etelka, hasonlóan oda fordítva tekintetét – nem látok senkit – –
– Most eltűnt, de hidd el Etelkám, ott állt, tisztán láttam szakállas képét a rostély mellett.
– Violát? hová gondolsz, ő talán harmadik megyében jár, s míg Nyúzó s a fél megye itt tanyázik, nem is jő vissza Tiszarétre. Fel vagy gerjedve; ha akarod, magam kimegyek s a kertben körülnézek.
– Hagyd el kedves Etelkám; meglehet hogy csalódtam, én gyermek vagyok.
– Egész testedben remegsz – szóla Etelka, megfogva barátnéja kezét, – ha anyád látna, megijedne halványságodon, egy pohár vizet hozok, az segítni fog.
Etelka fölkelt, hogy vízért a konyhába menjen, midőn a másik szoba ajtaján gyönge kocogás hallatszott.
– Kérlek maradj mellettem – szólt Vilma, megfogva Etelka kezét, – ki lehet ez, ily későn? Én félek – –
– Talán a bíró vagy más valaki, aki apádat keresi; meglátjuk. – Szabad!
– Az ajtó lassan fölnyílt és bejött – sok alázatos bók s engedelemkérés közt egy idegen zsidó, ki a thekhintetes, nagyságos kisasszonyoknak jó estvét kívánt.
Vilma előbbi félelme s e zsidó alázatos bókjai oly ellentétben álltak, hogy Etelka, főkép midőn a rémülést látá, mellyel barátnéja még most is az idegenre nézett, gyönge mosolyt nem nyomhata el.
Az idegen azonban, ki a két szoba közötti ajtóban állva, kezében mocskos kalapját forgatá, ha nem is hasonlított zsiványhoz, s látszólag gyönge termete s fegyvertelen kezeivel nem adott is rémülésre okot, azon egyediségek közé tartozott, kik a legbátrabbra is kellemetlenül hatnak. Üveges Jancsi, mert ez a név, melyen e személy, legalább e megyében neveztetik, egyike vala a legcsúnyább teremtéseknek. Gyönge tagjai, melyek az óriási fej terhe alatt látszólag meghajlának, a himlőhelyektől széttépett arc, melyet homlokára lógó vörös haja s a mocskos vörös szakáll félig eltakart; egyik szemén – mely, mint maga mondá, még gyermekkorában, midőn himlője volt, kifolyt, – a nagy fekete tapasz, a másiknak bizonytalan tekintete, mely szüntelen forogva mindent föl látszott keresni, csak szemedet nem: oly egészet képezének, mely mindenkire visszataszító hatást gyakorolt, s melynek rútságát sem a kopott bársonynadrág, sem a sárgaujjú mellény, sem a kis szürke köpeny, mely ruházatát kiegészíté, nem takarhaták el. Maga Etelka kellemetlenül meghatva érzé magát ez ember előtt, főkép miután Vilma fülébe sugá, hogy ugyanezen arc az, melyet előbb az ablaknál látott.
– Mondtam, Tengelyi úr nincs idehaza, – szólt Etelka, – jőjjön kend később, vagy talán holnap reggel, akkor bizonyosan honn találja.
– Nagyságos kisasszony – szólt a zsidó, mindig kalapját forgatva s a szobákban körültekintve, – ez szörnyű baj nekem, igen szükséges dolgom volna a jegyző úrral.
– Hát jőjjön fél óra mulva; vacsorára, úgy tartom, visszajő.
– Talán majd addig künn várok – szólt a zsidó, helyéről nem mozdulva; – a teins úrnak nincsenek kutyái?
– Kutyái? – kérdé Vilma megijedve.
– Igen – ha kutyái nincsenek, majd az udvarban várok, máskép félek.
– Bátran várhat kend – válaszolt Etelka türelmetlenül, – nincs kutya a háznál.
– Igen, de talán a szomszédoknál, idegen ember vagyok, s tavaly a harmadik faluban csakhogy széjjel nem téptek, azóta úgy félek! – Itt az idegen hosszú történetet kezde beszélni: mint ment át a falun, hogy támadtatott meg, mint köszönheté megmentését egy juhásznak, ki véletlenül arra ment. – Bizony Isten, ha ő nem jő, oda vagyok, egész köpönyemet széttépték, pedig még egészen jó volt, nem egészen új, de nagyon jó, öt forint harminc krajcáron vettem Pesten.
A zsidóban oly csudás vegyülete volt az álnokság s nevetségességnek, mi Etelkát nevetésre készté, míg Vilma mindig nyugtalanabb lőn s még egyszer kéré, hogy menjen el most s jőjjön félóra mulva; mire az üveges azt felelte, hogy majd a cselédházba megy s ott várakozni fog. – A cselédház nincs itt a szoba mellett, ugy-e, kisasszony? ott nem fogok alkalmatlankodni.
Vilma, kinek félelmét fölülmúlta a türelmetlenség, melyet a zsidó tolakodása benne gerjesztett, szárazon mondá: – A cselédház mellett beteg van, s már háromszor mondtam, hogy fél óra mulva jőjjön s ne időzzön itt.
A zsidó alázatosan meghajtá magát, s a konyhába nyíló ajtó felé ment, melyet fölnyitott.
– Hová megy kend itt? – szóla Vilma.
– Alássan csókolom kezeit, engedelmet kérek, de úgy meg vagyok zavarodva. Talán arra is kimehetek az udvarra?
– Az ajtó be van zárva, menjen kend amerre jött. – S a zsidó ismét meghajtva magát, Tengelyi szobáján át az ajtón melyen jött, kiment, de nem, mielőtt a másik szobában ismét két-három bókot csinált, kalapját leejté s az ajtónál oly ügyetlenül viselé magát, hogy azt alig nyithatá föl, mely idő alatt úgy látszott, egy szemével a szoba minden szögletét átvizsgálá.
– Mit mondasz ehhez? – szólt Vilma, miután a zsidó elment – fogadni mernék, hogy kém.
– Kém? meglehet; ez ember, úgylátszik, minden, amire éppen használni akarják; s ha ellenség jőne hazánkba, talán az volna, de hozzátok mit jönne kémlelni?
– Violát; tudod miként üldözi Nyúzó.
– Azaz, miként üldözte tegnap, ma hidd el legkisebb gondja is nagyobb ennél. Nyugodt lehetsz; a zsidó valami panasszal vagy kéréssel jött apádhoz, s aki e népet ismeri, nem bámulja tolakodását.
– De nem vetted észre, mennyit kérdezett, s hogy, nézett körül a szobában?
– Mert a kutyáktól fél, s talán törött ablakot keresett, melyet holnap, ha eljő, kiigazíthasson.
Vilma korántsem vala megnyugtatva, s hihetőkép még többet szólt volna aggodalmairól, ha épp akkor Tengelyi nem lép a szobába, s Etelka előtt meghajtva magát, leányát kebléhez szorítván a beszélgetésnek véget nem vet.
– Nem is reményltem – szólt Etelkához fordulva, míg Vilma apja kalapját s botját szokott helyére raká, – hogy a kisasszonyt itt találom, a kastélyban ma annyi vendég van.
– S nem tudja, hogy ez egy okkal több idejövetelemre?
– Igen, de mily vendégek! – szólt Tengelyi kissé keserűen – ily embereket nem lehet eléggé becsülni tisztújítás előtt.
Etelka, ki sértve, hamarjában feleletet nem talált, csak azon észrevétellel válaszolt, hogy Tengelyi úr, mint látszik, kissé rossz kedvű. Mire Vilma, hogy a beszélgetésnek más fordulatot adjon, kérdé: nem találkozott-e senkivel a ház előtt, egy zsidóval, – tevé hozzá – épp most volt itt, alig bírtuk kiigazítani.
– De igen – válaszolá a jegyző, – közel a házhoz, Macskaházyval beszélt, ki hogy el ne feledjem, azt üzenteti Etelka kisasszonynak, hogy mindjárt huszárt fog küldeni lámpással; nemsokára vacsorához ülnek, s az alispán már többször kérdezősködött a kisasszony után.
– És a zsidó mit kért kedves atyámtól? úgy látszott, fontos dolgai lehettek, annyira vágyott még ma szólhatni.
– Fontos dolgai? Szegény nyomorultra nézve fontos dolgok, egyébiránt puszta tréfa. A szegény ember a kastélyban dolgozott, s a teins karok és rendek összetörték minden üvegét, s mert e nemes cselekedeten velök nevetni nem akart, vagy mert zsidó, vagy mert csak egy szeme van, mint mondá, nemes haragjokban meg is verték. A dolog kicsiség, mint a kisasszony látja, – szólt Etelkához fordulva Tengelyi, – hány embert nem vernek meg tisztújítások alkalmával, főkép zsidókat, csak már azért is, hogy az új tisztviselőknél panaszkodva, mindjárt meggyőződjenek, hogy reájok nézve minden a réginél maradt.
– De ez szörnyűség atyám! – szólt Vilma, ki a zsidót szánni kezdé.
– Ki tehet róla kedvesem – viszonzá apja keserűen, – mi volna a magyar szabadsága, ha még egy zsidó üvegest sem volna szabad megvernie? Egyébiránt a dolog minden tekintetben rendben van; Macskaházy az egész kár megtérítését ígéré, s a zsidó, ki hihetőleg fájdalmai díját az üvegtáblák árához fogja számítani, ezzel megelégszik.
Azalatt Erzsébet asszony s a tiszteletes, kik a beteget alva hagyák, bejöttek s rövid barátságos beszélgetés után, Etelka megölelve barátnéját, elhagyá a jegyző csendes házát, hol Erzsébet mindent vacsorához készíte.