Végre együtt ültek, benn szorongtak valamennyien a felékesített templomban; repkényfüzérek, gyertyák és tömjénfüst közepett. Mise után lassú menetben járultak az oltárhoz, sorbatérdeltek a hideg kőlépcsőn, és nyakukat epedő mozdulattal előrenyújtva, kissé szétnyitották ajkaikat. S a pap közeledett hozzájuk egyenként a kehellyel, az aranyedénnyel, melyben az istenség lakik. Még keresztet írt vele szemük előtt – felragyogott kezében a Vőlegény halotti fehérségű, átlátszó teste; amaz igazi és lényeg szerint tökéletes Test és Vér, mely az Ostya titkába rejtőzik naponta és minden órában, minden percben, sok ezerszer, tán az idők végezetéig – hogy vérontás és kínhalál nélkül most újra meg újra feláldoztassék, magára véve e világ bűneit –, és nem földi szerelemben egyesüljön ezerszer és ezerszer csodálatosan és tökéletesen az őt áhítozókkal. Hogy bár vég nélkül osztódva, mégis mind osztatlanul és teljesen, egész-egyen – olvadjon össze mitikus nagy Nászban az ujjongó lélekkel… Az apácák összecsukták ajkukat – lassan, óvatosan, nehogy fogaikkal tiszteletlenül érintsék a Szentek Szentét; akkor fölfelé fordult, eksztatikus szemüket lassan, nagyon lassan, mintegy mennyei gyönyörben úszva lezárták, és zsibbadt mozdulatokkal emelkedtek fel, hogy másoknak adjanak helyet. Az alsó lépcsőn még egyszer térdre borultak, és suttogva, hálát rebegve háromszor megütötték mellüket. „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…” Végre megindultak; összekulcsolt kézzel, félig csukott szemekkel, lassan lépkedve a kockaköveken; elhalványult arcukon szent megindulással; olyanok voltak, mint a boldog szerelem pillanatai után valami megkönnyebbült és felolvadó, mély és megtisztult kielégülésben. A padban, a helyükön, még egyszer arcra borultak, tenyerükkel takarva be szemüket, hogy elmerülhessenek a legnagyobb csoda szemléletében, a legszorosabb és legbensőbb együttlétben e világ teremtőjével. Az ég, a Föld és mindenek urával, az édes názáreti Jézussal, kit ismernek, néven; tegezve, kicsinyítő szóval hívnak – ki értük, értük, értük ontotta ki drága vérét a kereszten…
És ha az évtizedes megszokás és a test meg lélek egyéb gyarló elszóródásai szinte elkoptatták is bensejükben mindezt; ha nem sikerült is magukban felkelteni azt a mély és boldog megrendülést, mely a szentek életét mennyeivé tette már e földön – a szándéknak legalább nem volt szabad hiányoznia, és a külső, testi manírok, a szemek, arcvonások és mozdulatok híven tükrözték a nemlévő, csak áhított áhítatot – hogy legalább másokban, a többi szemlélőben botránkozás ne keltessék.
Aztán Fénrich a szószékre lépve röviden beszélt pár percig fáradt, idegen csengésű hangján, és a templom közepére ment, hol az urna állt sötét posztóval letakarva. A templomajtót becsukták; elkezdődött a titkos szavazás. A zárda termeiben és folyosóin, a kápolnákban és kabinetekben, de még a konyhában és mosóházban sem maradt e délelőttön egyetlen olvasójelvényes, fogadalmas „profess”-nővér sem; csak növendékek, galléros jelöltek és már beöltözött novíciák. A bennlakókra a kis Geralda vigyázott; de ő is lázas izgalomban élt ma, és minduntalan új imába kezdett. Teltek az órák, és dél lett ezen a napon is lassan.
Fél egykor kezdték számlálni a szavazatokat. A nővérek a padokban imádkoztak; Fénrich, Virginia és Simonea már végére jártak volt; most egymásra néztek, ijedten, szinte tanácstalanul, és újra kezdték. Hiába – az eredmény mindig ugyanaz. Semmi!
Az összes szavazatok egyharmadánál csak valamivel több jutott Leonára – a másik kétharmad megoszlott Magdolna, Simonea, sőt Virginia között. Három cédula Evelinának, az „önmegtagadás szent”-jének is jutott. Ez hát! Annyi szervezés, korrespondencia*, pártoskodás és rábeszélés után! Igen, de a legutolsó hetek csúnya zűrzavarai közepett szétkallódtak a vélemények, a kedélyek; kisebb fiapártok alakultak, mindenki a maga fejével gondolkozott és tanácsolt. Itt az eredmény: „Nincs Anyánk!” – mondta Simonea és Virginia csüggedt hangon és szinte egyszerre. Aztán Fénrich jelentette ki, hogy mivel abszolút többség nincs, tehát a megyés püspök őméltóságának új választási napot kell kitűznie arra a két nővérre, kik viszonylag a legtöbb szavazatot kapták: Leonára és Magdolnára. Az alapítólevélben világosan meg van írva: az legyen az új tartományi Főasszony, akit a fogadalmas testvérek legalább kétharmada azzá kíván tenni. Mivel a püspök úr őméltósága most bérmálókörúton jár, s csak egy hét múlva jön székhelyére vissza, egyelőre kénytelenek lesznek bevárni őt; a fiókházbeli nővérek nem utazhatnak addig vissza.
Lecsüggedt fővel vonultak az étterem felé. A templomajtóban várakozó, körültük tolongó novíciaseregnek nem tudtak örvendetes újságot mondani; csak új bizonytalanság, várakozás, zavar jön megint. A feldíszített ünnepies étteremben nem csaphattak kis lakomát az új Anya üdvözletére; a hideg étkeket, a tortát és mindenki fejére számított fél pohár borocskát azonmód eltették más, igazibb alkalomra; és csüggedt kedvben, szinte némán kezdte levesét kanalazni a még mindig fejetlen nyáj. Ám a legkedvetlenebb, a mindenkinél inkább csüggedt arc mégis Magdolnáé volt; Virginia szíve ijedten szorult össze, amikor lopva ránézett… Valóban – étkezés után rövid beszélgetésre kérte őt. Gyorsan haladtak végig a folyosókon, és egyik üres iskolaterembe léptek. Az alacsony dobogón, mint valami színpadon megálltak egymással szemközt; Magdolna arca sötét volt, hangja szokatlanul szigorú:
– Mondd, miért… miért tetted ezt velem?
– Magdolna! Magdolna, annyira tisztellek, hisz tudod, tudnod kell! Senkit nem látok nálad különbnek, magasabban állónak; senkit még most sem, igen – aki fölöttünk rendelkezni méltóbb lehetne.
– Méltóbb? És… alkalmasabb, Virginia nővér?
– Ó, nem, ne nézz így rám, ne szólj hozzám keményen! Hisz nem tudhattam, hogy ennyire… ennyire ellenedre van!
– Nem ismertél tehát? De hogy szerethettél akkor?
– Nem, ezt ne… ne vond kétségbe! – kiáltott a másik fájdalmas szenvedéllyel. – Úgyis annyira sújt már minden, oly balul sikerült, az Isten büntet! Ó! Lehet, hogy nem jól szerettelek, Magdolna – tán bűnösen szerettelek, ítéld meg, szólj, hisz te mindent látsz, értesz! Te tudod, hogy mindenem vagy, életkedvem, reményem, minden törekvésem. Csak miattad akartam mindent, csak neked akartam tetszeni. Csak teáltalad tudok örülni munkának, földi iparkodásnak és erénynek – csak teáltalad és teérted tud nekem valami igazán fájni, még… a bűneim is – ó, Isten, légy velem! Soha-soha nem szerettem így még földi embert; nem is lehetséges ennél jobban szeretni.
– Virginia! Hogy beszélsz, barátnőm?! Légy eszeden!
– Nem, nem vagyok én eszemen már! Annyit kínlódom, és egyre hatalmasabb ez fölöttem. Ne hidd, hogy afféle gyerekség, ami itt… itt a zárdában divatozni szokott… hajfürtökkel és érzékeny, titkos levélkékkel. Az egész lelkemet uralja, minden jobb érzésem, minden gondolatom. Istenem, Megváltóm! Add, add a kezed, Magdolna, Magdolna, Magdolnám – ó, tedd a homlokomra a kezed egy pillanatig!…
– Virginia testvér! – kiáltott rá akkor a másik szigorú, ébresztő hangon, és felállt mellőle; elfordult, hogy leküzdhesse ámult és ijedt megundorodását. – Virginia, rögtön felállj innét! Mi dolgod térdelni egy másik ember előtt, mit gondolna, aki hirtelen belépne?
– Mit? … Jobb volna rögtön meghalnom.
Dúlt arccal, zilált köntösben, gyűrt fátyolával ott állt előtte – szemében ijedt szégyen; tán most látta csak, hogy a földön kúszott és vonaglott néhány pillanatig eszelős szenvedélyében, és hogy visszautasították. Ideges szája, minden arcvonása rángott, reszketett; ajka oly száraz volt, hogy alig bírta a szavakat kiejteni… És ahogy így megalázva és szenvedve szemben állt vele a másik – Magdolna arca megenyhült újra, a harag és megdöbbenés helyére visszasimult a szokott hűs, szelíd, enyhe tekintete. Most már feléje nyújtotta nyugodt, biztos szorítású kezét.
– Virginia testvér, nyugodj meg hát – jer! – szólt ösmerős, szíves, csillapító hangján, és kézen fogva maga mellé vonta a pódiumszékre, a nagy iskolatábla mellett, mert hisz a negyedik B osztály termében voltak. – Jer, beszélgessünk, kedves – folytatta, és már mosolygott is –, te most túl izgatott vagy, nem is csoda, úgy bedolgoztad magad a közügyekbe! Virginiám, nem szabad, hogy azt hidd, hogy megítéllek… vagy nem értelek meg… noha követni nem is tudlak. Igen, vétek volt, hogy egy pillanatra megítéltelek az imént. Oly más lélek a mienk, gyermekem; és más múlt, más test és – tán idegalkat, igen! Hisz azért van, hogy csak úgy tudtál engem szeretni, ha magadhoz formáltál. És azt cselekedted velem, amire te magad lettél volna tán valóban alkalmas – a vezetés terhét viselni itt! No igen, jó – hát ma még nem, csakugyan, de később, ha idősebb leszel, ugye. És ez… ez a másik… idegességed velem szemközt bizony kissé betegség vagy különös állapot; néha és néhol rend és törvény – hisz oly sokféle az élet, az ember, az érzései, Virginia, és minden jogosult, igaz és nagy lehet, ami emberi és őszinte! Így olvastam ezt – igen, csak hallomásból tudom; mert az is e föld rendje és törvénye, hogy sose értsük meg egymást teljesen, mi, emberek. Mégis, igyekeznünk kell erre ugye, hogy aztán helyesen szeressük egymást. Hallgass rám, én elmondom, mit gondolok vagy tudok erről.
Kezét kezében tartva beszélt hozzá halkan, szépen, sokáig, és a másiknak fokonként szűnt meg ideges remegése – lassan bátorodva emelte feljebb tekintetét. Már szinte leszállt a kora tavaszi alkonyat, és rügyszagú, esti szellők röppentek be közéjük a nyitott, emeleti ablakon, mikor elváltak végre – szép, meleg, békélt és testvéri kézszorítással. A negyedik B polgári osztályterme… az egyik apácának örökre emlékezetes hely marad; itt folyt le életének leghevesebb legdrámaibb jelenete; legnagyobb mozgalma, szenvedése és megenyhülése. És mikor még zsibbadt fővel és zsibbadt tagokkal egyedül haladt a néma templom felé – már tudott és értett sok mindent, amitől eddig félt, vagy amin ujjongott; amiért vergődött és tusakodott vak bizonytalanságban. És tudta már azt is, hogy a saját „nagy” érzését semmi joga nem volt másnak tartani lényegében, mint a kis növendékek idétlen esenkedését és sóhajait; mint az öreg, piros Kunigund suta érzelgéseit… Mert ha komolyabb és lelkiebb is talán (ó, tán még ezt is csak képzelte magáról), éppúgy nem valami törvényszerű ok, testi változás, Isten rendeléséből való sajátosság volt magyarázata, akárcsak azokénak; hanem csak a környezet félrevezető hatása és külső kényszerek okozta megtévedés. És megtudta, hogy ugyanaz az emberi végzet sodorta hibába, melyért oly szigorúan ítélte volt meg gondolatban Fénrich papot és szegény Gregoriát. Mily jó volt ily szelíd és biztos közösségbe jutni másokkal, mindenkivel – az egész, nagy, emberi világgal! Anyja jutott eszébe, ki özvegyfővel férjhez ment a szép vívómesterhez; és egyszerre megértette önmagában annak a gyűlölködésnek is gyökerét. Igen, mindez egy dolog, s nem lényeges, hogy kissé félretérül a körülmények miatt. Igen, az az ősi, nagy, igaz és jogosult ösztön, melyet Isten maga ismert el a paradicsomban még, midőn a legősibb szentséget, a házasságot szerezte. De amelyet ők, a szerzetesek, Isten különös választottjai fékezni fogadtak egész életükön át; hogy a kötelesnél is többet tegyenek, hogy a kellőnél még magasabb tökélyre jussanak, hogy megtartván a parancsokat, magukra vállalják és megfogadják még a tanácsokat is. Ó, mennyivel jobb most, hogy tudja, megérti önmagát és másokat; a szervezetek, az állatok és fák törvényeit; a tanult és sejtett dolgok összefüggéseit; emberi szervek szerepét. Hálával telt el az iránt, ki ma oly világosan, egyszerűen és tiszta szavakkal mindennek birtokába juttatta. Harmincöt évet kellett élnie, míg végre felvilágosították, de érezte, hogy szerzetesnek is, embernek is különb lesz ezentúl. Az oltár előtt térdelt, és lazán egymásba kulcsolt kezekkel, nyugodt, nyitott, gondolkodó szemekkel nézett maga elé; de bensejében mélyen és jólesően sokáig imádkozott.
A megyés püspök tehát csak egy hét múlva volt visszatérendő; és addig ez a sok idegen, szokatlan, alig-alig férő vendég soror itt fog tolongani tétlenül; a fiókházakban pedig ezalatt szünetel minden munka, tanítás, házidolog; s a kórházak betegei sok helyén az országnak hiába várják vissza megszokott, ügyes ápolóikat. Ó, milyen kavarodás volt; „was fir unausstehliche* réndetlenség!” – ahogy Kunigund krákogta napestig futkosva és pörölve, kifőtt arccal. A vendégek maguk is nyugtalanok voltak, mint a sokgyermekes, jó mamák, ha nagy ritkán eltávoznak hazulról: mi lesz azalatt otthon, nem történik baj nélkülük? Aztán meg fehérneművel, apró holmikkal is kevesebb időre voltak ellátva; némelyik vidéki helyi főnöknő után csomagokat küldöztek az „otthoni” novíciák gyermeki gondosságból; másokat levelekkel, sürgönyökkel zaklattak; a portánál és az egyik hátulsó kapunál folytonos jövés-menés volt; levélhordók, kofák és kereskedőinasok egymásnak adták a csengőt.