A bajok és kellemetlen dolgok csakugyan ritkán járnak egyedül; megszeretik a vendéglátó házat, és sorba jönnek, egymásnak adva az ajtót. Az apácaklastromba – két hét se telt el – belátogatott a másik ízetlen, csúnyán magyarázható és közönséges visszaélés; mintha csakugyan úgy volna, ahogy a vén Simonea mondta, hogy: „Ajtót nyitottak a külső léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak.”
Most két kolduló nővér alakjában jött. Barna csíkos gyapjúcsuhát, fekete, durva szőrkámzsát viseltek, és nagy, sáros csizmákat; tenyeres-talpasok voltak, mint ezek rendesen, a legalsóbb nép gyermekei; gyalog jöttek a tavaszi sarakon át, a szokásos nagy, ormótlan kőpersellyel; és beszálltak itt (mint az ilyenek rendesen) a kisebbik és egyszerűbbik vendéglátó szobába. Napestig a várost járták, koldulgatva a szegény árva gyermekek részére katolikus és nem katolikus házaknál; az étkezés óráira azonban pontosan beállítottak, és mikor a homályos folyosón végighaladtak, a párosával szembejövő növendékeket nevetés fogta el (noha Kunigund ott dörmögött a hátuk mögött), olyan furcsák voltak, kivált az egyik, egy igen köpcös és széles arcú, durva vonású teremtés. A kicsinyek közül azért sokan szaladtak kézcsókra, mert ez az alázat dicséretes jelének számított az Úr ilyen igen szerény menyasszonyaival szemben.
A vendég nőkkel egy szobában rendesen egy kandidátnő is aludt, az, amelyiknek kötelessége volt a szobát kitakarítani reggel, s az ágyat rendbe hozni utánuk. Ám a harmadik napon erre került éppen az éjféli vagy hajnali vártajárás sora; így hát egy másikat rendelt helyére Berchtolda nővér. Történetesen olyat, aki valahonnét a máramarosi határszélekről került. Ez a fiatal lány másnap, reggeli előtt, arcán az ijedség és felindulás minden jelével lépett oda Berchtoldához.
– Tisztelendő nővér, valamit jelenteni szeretnék!
– Majd később, gyermekem, ha felmegyünk. A templom környékén csendnek kell lennie, míg valamennyi misét el nem végzik odabenn; és a reggeli szilenciumot fontos ok nélkül ne szegjük meg!
– Igen, de – de nekem fontos okom van, tisztelendő nővér!
– Mi az? Az istenért… gyermekem! Maga reszket? Mi baja? Ki vele már!
– Kérem, tisztelendő nővér, azok a vendég sororok, a koldulórendből, a vendégszobánkban… azok nem apácák.
– Nem-e? Hát micsodák? Ejh! Maga aludt ott az éjjel? Mit tud? Beszéljen!
– Tisztelendő nővér, még nem is nők… Csak – csak az egyik nő!
– Ó! Félrebeszél!… Miket mond, leány – maga álmodik! Ez nem lehet! Ilyesmit… Mondjon el azonnal mindent, de értelmesen!
– Én, kérem, tudok ruténul, mert az én vidékemen úgy beszélnek a szegényebb népek. Én hallottam, amikor tanácskoztak az éjjel, és számlálták a pénzüket… és… ezek csalók, igen; ez egy házaspár.
– Ó! Ez lehetséges?
– Én… én biztosan tudom. Mindent hallottam; ők nem gondolhatták, hogy értem a nyelvüket; a másik jelölt magyar volt, és nem vették észre a cserét. Én a függöny mögött alvást tettettem; igen, ezek galíciai vasúti munkások, akik a saját zsebükre koldulnak itt. Már csomagolják is a batyujukat, hogy odébb menjenek; még meg lehet fogni őket.
– Ej, most már? Őrültség! De honnét tudod egyáltalán, hogy… hogy házasfelek?
A kis jelöltnő lehajtotta fejét, és hallgatott.
– Ó, te szegény gyermek, szegény gyermekem! – tört ki akkor Berchtoldából az anyás felelősségérzet és aggodalom. Gyengéd, simogatós mozdulattal surrant keze végig a leány fején, és erre az menten el is rítta magát, arcát nagy zsebkendőjébe temetve.
– De gyermek, az ég szerelmére, hát miért nem szaladtál ki rögtön; miért nem vertél fel álmomból, vagy másvalakit a nővérek közül?!
– Féltem, jaj, és nagyon meg voltam lepve, és az ilyeneknél kés is szokott lenni, és… jaj, úgy… úgy szégyelltem magam!
– Felelj most őszintén – kérdezte a nővér reszkető hangon. – Téged a személyedben, a testedben nem bántott, nem érintett senki?
– Ó, nem, engem nem! – tiltakozott élénken a leányka.
– Adj hálát; védszenteid és őrzőangyalod vigyáztak! Ah… tán nem is lett volna okos dolog; megint futkosás, ijedelem, skandalum, mint a minap!… Mennyire látogat most minket az isteni megpróbáltatás! Most az a fő, igen, eltitkolni ezt a csúnyaságot! Hadd fussanak a csalók; bízzuk a büntetést Istenre! Senkinek a világon nem szólsz erről, megértetted?
– Igenis.
– Most pedig mégy a templomba, és elmondasz egy örvendetes rózsafüzért, de ájtatosan, megmentett tisztaságodért hálaadásul. De egy hangot se, senkinek!
És gyors léptekkel elsietett, hogy megkeresse Virginiát. Egy hét választotta el őket a fejedelemnő-választástól.
A rémült kis jelölt, kinek oly megbízható őrangyala volt, alig szegte meg közvetlen feljebbvalója szigorú parancsát, hogy a nagy s most már közös titkot másnak is elfecsegje. De talán még azelőtt, első ijedelmében lihegte el valakinek a folyosón vagy a konyhán, ahová a reggeli kenyerekért kellett szaladnia? Vagy a falaknak is fülük, szájuk és hangjuk van néha? Annyi bizonyos, hogy a délelőtti órákban s az órák közeiben főleg már erről trécselt, pletykált, faggatózott, szörnyülködött és tódított valamennyi osztály népe; bennlakók úgy, mint bejárók, apácák, mint paptanárok.
– Nem – mosolygott Szelényi papa úgy csücsörítve mosolygós ajkát a nagy szivar körül, mint egy kisgyerek, aki a nedves, édes emlőt szívja. – Nem, most már nyugodt vagyok! A kegyesrendi apácák klastromának ezentúl már semmi se árthat. Még ha maga Belzebub jönne is kísérteni mesebeli királyfinak öltözötten, ki nem fogna ezen a házon. Ez kiállta a próbát! Ha valamit el akar érni, reverendában jöjjön, vagy apácaruhában. Nincs igazam, Gregoria kollégácska?
Neki ilyen vaskos célzásokat is el tudtak nézni; mert kedves, jóízű és okos megbocsátás rezgett csúfondáros hangjában mindig; noha ő maga feddhetetlen volt.
– Erzsi, Erzsi, Király Erzsi – szaladt és lihegett Pável Marika, aki mostanában megint kedves és baráti volt „anyányi” társnője iránt. – Te, valami nagyszerű heccet találtam ki, segítened kell benne! Emlékszel, ugye, hogy ki volt írva az újságban a minap az a fogadási hecc, és mérgelődtek az apácák? Ezt a mostanit is ki lehetne színezni úgy jó kis pikánsan, tudod, meg fogjuk írni annak a zsidó újságnak, te majd fogalmazod! Még nem tudhatják; ezek szörnyen el akarják tussolni; sejtelmük se lesz, hogy honnét, ki által került ki… Ugye, nagyszerű?
– Nem, fiam! – mondta Erzsi, és összehúzta sűrű, sötétszőke szemöldökét. – Az apácáknak igen rosszulesnék, és senkinek a világon nem volna belőle haszna. Csak annál butább szigor és ellenőrzés lenne itt, nagy inkvizíció, vallatás; ártatlanokra gyanakodnának; a kimenőket vissza nem kapnók év végéig; szegény Helénke… Szóval: nem! Hagyj fel vele, gyerek! Végtére is az ő kenyerüket esszük; ha pénzért is, de elég olcsón.
– Na, azt a kis moslékot csak ne hánytorgasd! De rád jött eccer!… Megcsinálom magam, te meg majd beárulhatsz.
– Azt nem fogom tenni – bolond! – felelte Erzsi kedvetlenül vállat vonva, és továbbment.
A Független Újságban csakugyan megjelent az újabb eset híre a következő vasárnap. Marika ugyan sajnálatára nem ismerhette fel saját stílusát, szép „díszítőjelzőit” – amiket Sziduval komponáltak össze éjszaka a háló ablakpárkányán –, az újsághír rövidebb volt, de azért éppen elég, „pikáns”. S hatásával is a kisváros uzsonnatraccsain és az apácák bosszús elképedésében – igen meg lehetett elégedve a gonosz csínytevő. Berchtolda a kezeit tördelte, és Virginia oly csüggedt volt pár napig, hogy még a „nagy inkvizíció” vezetéséhez sem volt meg a szokott energiája. Simonea és a többi penziósok most már megjegyzést sem tettek; néma és gúnyos szemrehányással, bánatos fölénnyel jártak a házban, és súgtak-búgtak a fiókházbeli sororokkal, akik a távolabb fekvő országrészekből már-már gyülekezni kezdtek a napok múlva történendő választásra, és megtöltötték az összes üres, rögtönzött és rezervált fehér függönyös „kabinet”-eket.
Az új törekvésű magyar apácák közül még a választás előtt kihullt egy; a szép Gregoria vérhányást kapott, és ájultan esett össze egy rajzóra után az új épület tanári szobájában. Szelényi papa földhöz vágta a szivarját, és hozzásietett; fölemelte, a bőrdívány felé hurcolta, míg óriási verejtékcsöppek hullottak végig kövérke arcán; aztán fölélesztette, vigasztalta, becézte, mint egy kicsiny leányt az atyuskája – míg az orvos megérkezett.
– Rögtön el, el innét! – mondta az szigorúan, alighogy megnézte. – Mily régóta mondom! Hát Zólyomba is akár, ha máshová nem lehet; bár az is csak zárda; régi, vastag falú, apró ablakú kastélyház. Mégis jobb, mint itt, uramisten! És a tanítás? Dolgoztatni vele ilyen állapotban! Maga akart? Bolondság – siettették már nagyon a drága Üdvözítőhöz; pedig az még jó szívvel várt volna rá egypár esztendeig!
A derék öreg és „hű katolikus” zárdaorvos most igen kijött a sodrából, egyszer jól odamondogatott a „fejetlen nyájnak” – a „némberköztársaságnak”, melynek titkos szerződései vannak az öreg Halállal az ő háta megett; és fenyegetőzött, hogy ő felmond, ő itt nem vesződik, ha kutyába se nézik; nem szorul ő rá; majd beszélni fog a vármegyei tisztiorvossal, aki jó komája; hisz ez a ház egy fertőzeti telep, „egy nagy baktériumtenyészet”… és így tovább. Oda se hederített, bár mondták neki, hogy a beteget ők bizony pihentetni akarták hónapok óta; de ő akart tanítani, kijárni – görcsösen, mindenáron – és rendesen rosszabbul lett, ha pár napig fenn őrizték betegszobában, ha nem járhatott le dolga után a földszintre – végig a portaszoba melletti iroda előtt, ahol a klastrom számadásait, gazdasági ügyeit vezették.
– Jöjjön, kérem, főtisztelendő úr! – sürgette másnap ugyanabban az irodában soror Virginia Fénrichet, az intéző papot. – Jöjjön csak, tárgyaljuk meg egy kicsit a dolgokat! Istenem, oly sürgős minden; ma szerda, vasárnap a választás. Írásban kérni kell a méltóságos püspök urat, nevezze ki megbízottját – mindnyájan önt óhajtjuk, hogy majd az urnánál üljön. Ah, istenem! Eltávozott, kedves betegünk helyett soror Evelinát kértük fel tehát rajztanításra a képzőben; ő az egyedüli, kinek ilyen képesítése van. Itt volna aztán még egy hivatalos írás, nézzük csak meg, kérem; én még mindig nem értek ilyen jogi dolgokhoz. A mi kis Gross Helénke jelöltünk gyámatyja írja Münchenből, válaszul arra a kérésünkre (illetve a gyámleányéra), hogy nagykorúsításába beleegyezzék, vagy pedig írja alá azt az ajándékozási okiratot, melyben a kedves leány világi javait szerzetünknek, ezentúli otthonának és az Úrban családjának adományozza. Azt írja, nézze csak – hogy ő még nem bízik eléggé gyámoltja elhatározásának komolyságában; hogy hátha csak gyerekes szeszély (ilyeneket írni), hogy neki kötelessége óvatosabbnak lenni, vigyázni erre a vagyonra (milyen akadékosak is ezek a németek, hogy ragaszkodnak a világi javakhoz; ez kivált úgy tudom, protestáns ember!), szóval: hogy ő még egy fél évi gondolkodási időt kíván hagyni Helénnek. Mondja csak, van ehhez joga? A német közgyámhivatal vagy árvaszék vagy mi jogköre még mindig kiterjed a mi Helénünkre? Ah, az a pénz! Mikor jut már tényleg rendeltetési helyére, a szerzet pénztárába – és hogyan, mire használódik fel? Nos, négy nap múlva elválik. Csak ez az undorító koldushistória ne jött volna most; ó, ha tudnám, micsoda aljas rosszakarónk tudatta azzal a sötét szándékú újsággal? S most újra felelevenítik; hogy elfogták a nyomorult bűnösöket Máramarosszigeten. Csak még ide ne hozzák vallatni a csalásért; csak még tanúkul ne hívjanak bennünket! Igen, erről önnek kell gondoskodnia, főtisztelendő úr; esetleg a püspöki iroda átírhatna diszkréten… No és itt vannak megint a mérnöki hivataltól a tervek az új épület kibővítéséről; a magasabb iskoláink számára. Ma még nem időszerű – adja a Jóisten, hogy négy nap múlva az legyen! Ugye, a mi szándékunkra ajánlja a mai szentmisét is, ahogy ígérte? De… mi baja, az istenért?! Beteg? Ó, ön sír? Főtisztelendő!
– Ó, hagyjon most… hagyjon… csak egy kicsit! Mit bánom én most… a pénzüket, az ügyeiket… ó, úgy szenvedek.
És zokogva borult két karjával az íróasztalra.
– A… a világi… rokoni kötelékek sokszor nagyon is erősek! – mondta Virginia halkan, ámuló és szemrehányó szemekkel nézve rá; míg elfehérült ajkai idegesen rándultak félre. Fénrich főtisztelendőt nem volt szabad rágalommal illetni gondolatban sem, mert fölszentelt egyházi férfiú volt.
A doktor kifakadásai a szegény Gregoria elutazása alkalmával – szintén szájról szájra jártak a zárda sororjai s az éjjel-nappal szállingózó fiókháziak közt; Berchtoldának volt is gondja rá, hogy a fiatalabbak közt kivált ezzel is „hangulatot csináljon”. Igen, a szerzet (nem egyesek) érdekében halaszthatatlan immár valami kis hegyi üdülőhely berendezése a gyönge vagy megtámadott tüdejű nővérek számára; és higiénikus változtatások, javítások az óépületben. Ám mindezekhez pénz, állandó és megbízható új pénzforrások kellenek; célszerű befektetése a kilátásban levő kis vagyonnak; új iskolák, magasabb intézetek, több belső, szerzetesi munkaerő; alkalmazkodás bizonyos mértékig a kor viszonyaihoz – mint ahogy számos templomban már villannyal világítanak egyházi engedéllyel az ősi, elrendelt és hagyományos, de szörnyen megdrágult szűzviasz helyett. S ha már a villanyvilágításról szólunk, hát igen-bizony a múltkori, éjszakai csúnya támadáskor is mennyivel gyorsabb, biztosabb, sikeresebb lett volna a védekező eljárás – általában mennyivel könnyebbé válna az éjszakai vártaszolgálat, ha a sötétes folyosókat, melyekben csak egy-egy piciny olajmécs világít a képek és szobrok alján, egyetlen gombnyomásra erős, biztonságos villanyfénnyel lehetne elárasztani. S mennyivel olcsóbb is volna. Aztán az adminisztrációt mennyire megkönnyítené ebben a nagy házban, ha legalább helyi telefonhálózat volna a termek és épületszárnyak között… És sokan hallgatták helyesléssel és naiv örömmel beszédét.
Ám akkor egy este (pénteknap volt, kettővel a választás előtt) a kegyes és diplomatás Simonea meglátogatta Berchtoldát az esti pihenő – a regráció – órájában. Arca mélyen szomorúnak látszott; kezében nyitott, levélféle papírdarab.
– Ezt a szennyes iratot, ezt a bűnös okmányt sikerült elfognunk, kedves nővér. Galád és semmirekellő szerzői itt vannak még e szent falak között, élvezik rendünk testi és szellemi javait; az – ah (szégyen még kimondani is), az apácajelöltek gallérját viselik. A csalók – ámítók! Igen, itt, itt, kedves nővér, a noviciátban, az ön tiszteletre méltó felügyelete alatt!
– Mi történt már megint? – vágott a szavába Berchtolda elhalványodva.
– Nézze csak, kedves nővér, olvassa! Ezt a levelet az ön két jelöltje, a két Kerekes leány írta – itt a városban laknak a szülőik, azok a cinkosaik, azokról szól. Egy szapulólány kosarába csempészték a nyomorultak (a konyhafőnök testvérünk el is kergette rögtön) – úgy volt, hogy az viszi a gonosz anyának, akivel ismeretségben volt, úgy látszik. Itt van, csak olvassa!
Berchtolda reszkető kezébe vette az írást; onnét kezdte nézni, ahol Simonea már jelet csinált a körmével.
Csak sose búsulj, drága anyácskánk, megvagyunk mi itt egészen jól. A koszt sem olyan szörnyű rossz ám, mint ahogy hiszed; aztán legalább nem kell érte neked fáradni, kínlódni, ölni magad a dologgal. Hidd el, drága anyus, hogy te sohasem bírtál volna bennünket taníttatni – még csak ellátni sem, amíg elvégezzük a képzőt. Hát még ruházni! És apánk mindenért csak téged gyilkolt, bántott aztán, ha egy kis ital volt benne; nem, mi azt nem bírtuk tovább nézni! Így ez egészen ügyesen ki van fundálva; itt elvégezzük ingyen az évfolyamokat; tandíj, koszt, ruha – semmire nincs gondotok. S mire kész leszünk, három év múlva (mert ha mukkanni sem tudnánk a képesítőn, akkor is áteresztenek, mint novíciákat) – akkor illa berek, nádak, erek, még aznap kinn leszünk nálad; a te kész tanítónő leányzóid. Még csak el sem kell hagyni a hitünket, mert hisz nem leszünk még fogadalmasok; a Jóistenke is megbocsát, mert gyermeki szeretetből tesszük. Van a zárdának elég pénze, segíthet a szegényeken! A diplománkat ki kell, hogy adják törvény szerint, majd kipereljük rajtuk; állást is majd csak kerítünk; akkor aztán gondod se lesz, majd dolgozunk mi helyetted, s apánknak is kikeressük a napi dohányát, hogy ne dörmögjön! Kezeiket csókolja két hálás és forrón szerető leányotok
Emma és Piroska
– Ó, mily gyakran visz bűnbe valakit a gonosz lélek éppen erényei útján! – sóhajtott a jó Berchtolda leverten. – Lám, itt is a szülői szeretet volt az ok! – Vigasztalhatatlan volt; annyira kedvelte ezeket a Kerekes lányokat; e természetes, nyugodt viseletű, derűs szemű, nyílt és okos két teremtést. Sokszor példának állította őket a manértalan, őszinte áhítatra nézve.
– Jó is bizony, hogy holnap már vége lesz ennek a fejetlenségnek, – mondta Magdolna csendesen, mikor Virginia szokása ellenére elmondta neki az utolsó „botrányt”, a Kerekes testvérek kicsapatásának körülményeit. – Tulajdonképpen szeretnék már egy jó szigorú vezetést, egy erős és kemény kezet! Alig várom már, hogy tisztelendő anyámnak szólíthassalak!
– Már hogy… engemet? … Hogy érted? – nézett rá Virginia elképedve. Tehát ennyire tájékozatlan volt valóban? Mert tettetni sem szokott ez a teremtés; nem is volt képes.
– Vagy Berchtolda? Igaz is, kedves, és valójában még azt sem tudom, kire kell majd szavaznom holnap. Nekem mindig csak elvekről beszéltetek, amelyek persze mind helyesek és szépek – de ha tőlem megkérdik majd, nem fogom tudni megmondani, ki a nagy eszmék reprezentánsa szerintem. No, kire szavazzak hát?
– Akire akarsz, kedvesem! – felelt Virginia kissé zavartan, és azzal a különös meghatottsággal, mely mindig elfogta e csodálatos, hűvös bájú és minden ízében, minden mozdulatában magasabbrendű teremtés mellett. Nem tudta volna szóval egykönnyen kimagyarázni, de egy bűvkörben látta, egy eszményi és megmagyarázhatatlan világban maga és a többiek fölött – viszont úgy érezte, hogy mindenki közt még ő tudja leginkább megközelíteni vagy legalább érteni, értékelni és csodálni ezt a nagy, emberi kiválóságot. Úgy érezte, hogy ez a nő jó, tiszta és csaknem bűn nélküli, de nem súlyos vezeklések, imák, böjt, penitencia gyötrelmei és kísértéseken kivívott nehéz diadalok árán – hanem egyszerűen, magától, mert jónak született, és nem is tudna más lenni; és a Gonosznak nincs hatalma fölötte. Talán… mert valaha, régen – valahol kinn, „az élet viharában” leszámolt azzal is és mindennel; megismerte, kiélte, kivezekelte magából minden rossznak a hajlamát. Vagy mert tanulmányai, gondolkodása révén ösmeri mindennek titkos és természetes gyökerét az emberi lélekben – vagy a testben; és azért semmi sem bűn őneki; mint ahogy az orvos nem vétkezett, mikor a beteg Gregoria hófehér, szűzi keblét érintette, nyomorgatta… Ó, Virginia úgy vágyott volna néha ilyen lenni; levetni kínos kételyeit és a lelki tusakodás terhét. De akkor hová tegye kimeríthetetlen tetterejét, forró érdeklődését, mely viszont nem is vétek – sőt egyensúlyozója minden egyéb szenvedélynek? Ó, hogy élt, hogy járt-kelt és dolgozott köztük az ő Magdolnája, az ő földi szentje – halkan, tisztán és külön; az apró csatákról és huzavonákról körülötte még csak tudomást sem véve jóformán! Virginia szinte elröstellte most magát miattuk.
– Elvégre nem a személy a fontos, ugye? – folytatta a másik elgondolkozva e neki annyira újszerű és idegen tárgyon. – Csakhogy legyen egy név, egy fogalom, amelyhez kapcsolhassuk és ráfüggeszthessük az „engedelmesség” gondolatát, mely oly biztosan és olcsón megőrzi a belső szabadságot és nyugalmat. Én nagyon szeretem a tilalmat és aprólékos, biztos megkötöttségeit a mindennapi tevés-vevésnek; nem bánnám, ha sokkal érezhetőbbek volnának még. Igen, érdekből, a belső szabadság kedvéért; az ember hadd tudja pontosan, mit kell tennie és merre fordulni, hogy ne jöhessen ütközésbe, és ne zavarhassa semmi külsőség! Lásd például, amióta így, fő nélkül vagyunk, micsoda kellemetlen és ostoba dolgok esnek lépten-nyomon.
– Ó, hát te is azt véled talán – nyitott nagy szemeket Virginia –, amit Leona mondogat, hogy az igazi szerzetesi élet csak a régiek teljes szigorával képzelhető? Hogy mi, újabbak, magunk „nyitottunk kaput a külső léhaságnak és zabolátlan szabadosságnak”?
– Nem – ó, hova gondolsz! Hogy bárkit is váddal illethetnék, kedves? Hisz én nem ösmerem úgy, mint te, a viszonyokat, és ezen is (ne haragudj) tán most tűnődöm el először. Csak éppen az jutott eszembe, hogy egy kissé… sajnálni fogom azt, akit holnap fejünkké választunk; külső gondokkal és felelősségekkel ruházzuk, és – elvesszük tőle az engedelmesség könnyebbülését, a belső függetlenséget.
– A gondokban és terhekben lehet és lesz is segítsége, csak rendelkeznie kell! Csak nagy általánosságban… – erőlködött Virginia egyre nagyobb csüggedéssel.
– Rendelkeznie, igen! – mosolygott a másik kissé bágyadtan. – S míg mi, többiek, szabadok leszünk annak a gondjától, hogy miféle külső apróságokat műveljünk, és milyen sorrendben napestig, hogy hová utazzunk, és mennyit dolgozzunk – addig ő magára veszi majd valamennyiünk külső rabszolgaságát, a látható dolgoktól függést. Ej, különben miről is beszélek? Szerencsére vannak másféle természetek is; olyan képességűek, mint te vagy, kedves! Nekem, hála istennek, csak azt a dolgot adtátok, hogy szót fogadjak nektek, és azt akarjam, amit ti akartok; és ennél könnyebb munkát nem is képzelek magamnak. Igen hálás vagyok érte.
És Virginia nővér sóhajtva, megzavartan hagyta magára imádásig szeretett és csodált barátnőjét.