A bérkocsi pár lépésre a zárdakaputól állt meg csendesen a fal mellé húzódva; a három cigánylegény lélegzetfojtva kuncogott benne. Sötét utazóbundás alak húzta meg a „Porta” csengőjét. Oldalt lapulva, némán várt.
– Ki az? – szólt belülről nemsokára egy fiatal női hang.
– Levélhordó. Expressz, kérem alássan. Expressz távirat, a zárdának szól.
A vártás kapusnő némán és kötelességtudóan dugta a kulcsot a zárba. Semmi rosszat nem gondolt e bizalomkeltő, alázatos, öreges férfihang hallatán; fiatal novic volt, álmoska, tapasztalatlan is, és most imától, virrasztástól bódult. S a zárdába most különben is folyton jöttek sürgönyök, ajánlott levelek; fiókházakból kérdezősködtek, korteskedtek; ez átmeneti, fejetlen időben kissé nagyobb hűhóval ment minden, mint egyébkor. A kulcs megfordult a zárban; a nővér félrehúzódott, hogy a kinyíló ajtószárnyon bebocsássa a sürgönyhordót. A következő pillanatban rémülten, holtra váltan sikoltozta el a szentek neveit.
Az utazóbunda lehullt, és kívül maradt a zárda küszöbén. Szörnyűséges és undok fantom rohant, vágtatott el a nővér mellett; végig a portafolyosón, majd vissza a lépcső alatt; majd ugyanavval az eszeveszett vad ügetéssel befordulva a földszinti konyhák irányába. És egy szó, egy hang nélkül, rémületes némán az éjszakában… A sóbálvánnyá meredt fiatal nő észbe kapott végre; de annyira csak, hogy önmagára tudjon gondolni, ösztönös, gyerekes, kétségbeesett menekülésre. Mint a mókus, surrant fel a széles lépcsőn, három fokot is ugrott, nem bánva hosszú, komoly ruhája méltóságát. Az első emeleten nem is állt meg, csak rohant tovább a másikra, ahol az apácák hálótermei vannak; földig hófehér függönnyel körülzárt kabinetjeikkel. Az első terem ajtaját bevágta maga előtt, és szinte előrebukva, eszelősen bevisított:
– Rabló, gyilkos! Hamar fel! Egy férfi… egy őrült van a zárdában!
Aztán nyitva hagyva az ajtót, loholt a következő terem felé; öt nyílott itt egymás mellett. A jobb szárny volt ez; a középkorú tanító és dolgozó „fogadalmas” nénék lakóhelye. A folyosó egy-két perc alatt teli volt elrémült, kiáltozó, kezüket tördelő alakokkal; félig felkapkodott fátyolok alól hajtincsek kandikáltak elő; a váratlan éjszakai riadalomban, e zilált és hirtelen meg se értett szituációban még a legokosabbak, a mindig józanok is elvesztették fejüket. Tömörültek a lépcsőnél, futkostak tévetegen, és kérdezősködtek. „Hol, merre?” „Hátha csak képzelődés, az istenért!” Néhányan sírógörcsöt kaptak; de a lépcsőn még egyike se jutott lejjebb. Az első emeletről semmi nesz sem hallatszott.
A két szárnyat a templom választotta el; idefenn már csak a kórus nyílott egy folyosóra; előtte pár lépcsőnyi emelkedettebb hely, mély köríves ablakkal és Szent József szelíd, atyai szobrával. Itt haladt által e percben, kezében lámpás – mély térdhajlással a templom kórusa felé – a mai hajnali várta. A bal szárnyat, az öregekét járta volt be éppen, kötelesség szerint megnézte a kályhák kihamvadt parazsát, és neszelte az alvókat, nincs-é köztük hirtelen rosszul lett, segélyre szoruló. Most kemény, határozott léptekkel jött, teljesen rendbe szedett ruhában, nagy, csodálkozó szemeit rámeresztve a sokadalomra. Meggyorsította a lépteit; és felemelte a lámpát. Adél volt; valaha Komoróczy Sára.
– Mi történt, az istenért?! Micsoda? Ki? Hol?… Úristen, és ti itt álltok – idefenn. A másik lépcsőn vagy a kápolna alatt feljöhet akárki, és eggyel feljebb a növendékeink alszanak. Rögtön elosztódunk, egy-kettő-háromfelé – így ni! Ti maradtok; ezek induljanak erre a hátulsó lépcsőhöz! Önök velem, gyorsan, lefelé! Meg kell keresni, ki kell seprűzni, ha csakugyan van valaki. Minden lámpát fel, világot mindenütt.
Egyszerre megindultak lefelé; már hősen, bátran mind, szervezett tömegben, együtt. Egyszerre tudták mind, hogy meg kell védeniök a zárdájukat, hírnevét, fiataljaik és öregjeik nyugalmát, tán életét is. Három oldalról, futva, lihegve és topogva rohantak és robbantak le mint a feltüzelt harcosok. Mert Komoróczy Sára járt legelöl, a deli, a hangos és erős dzsentrilány, akinek helyén az esze, és nem ijed meg egyhamar.
– Hadd lássuk csak, hadd lássuk azt az „őrült”-et; hadd páholjuk el azt a rablót! Csak egy volt? Merre van hát, hol bujkál, jöjjön elő! Lássuk, lesz-é még másodszor is kedve csúfságot… nini, ahol ni!
Egy szempillantásra megtorpanva állt meg az apácasereg. A feketült szentkép előtt, a mécses halvány világánál megrévlett most a betörő csúfos, minden érzésüket sértő sziluettje. Ám Adél azt nézte csak meg hirtelen; mi lehet jobb kezében a fényes kis tárgy? De nem revolver volt, nem – jól látta, egy zsebóra. Állt egy helyben, és a perceket számlálgatta.
– Ah, most megcsípjük! – kiáltott fel Adél üvöltő, gúnyos harci diadallal –, most nem menekül! Zárjátok be a kaput, ó, ó, tárva-nyitva! Bezárni, hogy ne menekülhessen! Hé, Jancsi, Miska, Tráján! Keljetek fel! Hamar, kötelet!
Loholva szaladt ki az udvarra, el a szivattyús kút mellett, majd a másik udvaron végig, az Ápolda előtt, a nedves márciusi éjben. Az istállók s a kertész háza közt laktak a hetesek, kerti munkát végző, vízhordó meg teheneslegények. Van tíz éve, hogy soror Adél nem szaladta ki magát ilyen kedvére.
– Keljetek már! Lusta kutyák! Alávaló mamlasz barmok! Elő, kötelekkel, hamar!…
És mégis, mire az álomszuszékok felcihelődtek, mire előkeresték a kötelet; messzire illant már a mocskos kísértet régen. A földszintnél tovább egyáltalán nem is jutott; néhány folyosón futkosott keresztül-kasul, céltalan vágtatásban, egyedül a komor szentképek alatt. Aztán megállt; szétnézett. Megzavarta a szokatlan helyzet, iromba nagy árnyékát látta a színes mécsvilág előtt – a némaság; a szűk folyosók; a falon egy másik meztelen férfitest halotthalvány mozdulatlanságban – a vérző, szelíd, áldott ismerős, szemérmetes, ott – a feszületen. Megborzadt, fogai összeverődtek, fázott; de tántorogva és konokul megállt mégis a lámpa alatt; rámeredt az óralapra, és se látva, se hallva számolni kezdte a másodperceket. Már hallotta a zajt, léptek robaját, női sakálüvöltést egy valaha ismerős ajakról; de még húsz másodperc volt hátra… még tizenöt, igen. Végre – vége? És most uzsgyi! – ki innét, ahogy jött, minél előbb. Józan volt már, és rettentően, testileg szégyenkezett. A „porta” nyitva volt, és senki sem szaladt, hogy bezárja, hogy kelepcébe fogja. Nem is közeledtek felé, sötét csoportjaik ott maradtak, újra elnémulva a folyosók homályos mélyén. A vezérük akkor loholt végig kiáltva és harsogva az udvaron; de hiába – ők, úgy látszik, mégsem akarták nagyon ezt a hadifoglyot, jobban is szerették, ha elmenekül! Kinn a kapu előtt a cigányprímás készen tartotta már a prémes bundát.
Jancsi, Miska, Tráján ott álltak a nagy kötéllel, de a merénylő azóta már kezében is tartotta ocsmány fogadása díját.
A hangyaboly, melybe kívülről belerúgtak, még soká zúgott és nyüzsgött tehetetlen, bőszült morajjal. A folyosók tömve voltak, mindenki ott volt már, és azok, kik mélyen aludtak az emlékezetes öt perc alatt – most utólag felkászálódva, még hangosabban és rémültebben tárgyalták az esetet. Legvalószínűbbnek tetszett, hogy őrült jutott be a falak közé; valójában nehéz is volt másképpen elképzelni. Kissé távolabb, a „lurdi” folyosón már több alakról is beszéltek, volt, aki hármat is látott, noha az imént ébredt fel. Egy novícia reszketve elevenítette fel Jack, a hasmetsző régi és szörnyű legendáját. Végre felmozdult a bal szárny is, ezek csak most hallották a dolgot; sápadtan, merev arccal álldogáltak az öreg németek; gyanakvó, vádas szemekkel, némán sandítottak a fiatalabbakra, kikkel úgyis titkos feszültségben éltek; majd egymásra, összebólintva értően; bár még maguk sem tudtak értelmet adni ennek. „Ach Jessas!” „Um Gottes Willen!” „Jessus-Maria-Joseph!” – hangzott minduntalan.
Már néhány perccel előbb Geralda, a fiatal felügyelőhelyettes volt az első, kinek eszébe jutott felszaladni a harmadik emeletre; ott csak növendékek és jelöltek hálószobái voltak; két ellenkező épületágban. Itt akkor még teljes csend honolt; ám felsiető léptei zajára mégis rémülten vált széjjel egy sugdosó pár. Hálóingben, szoknyában, kendősen és papucsos lábbal randevúztak és állongtak a hideg helyen – s most illanva tűnt a kandidáták szakasza felé az egyikük. És mégsem titkos „szerelmesek” voltak, amint azt hinni lehetett volna – nem, Király Erzsi és az új abbégalléros, Gross Helénke tárgyaltak volt itt az éj csendjében, veszélyben, lopva, suttogva, valami igen-igen fontos ügyet.
– Mi az, Erzsike kisasszony? Ön itt van? Mit keres ilyenkor a folyosón? Ki volt az a jelölt? Ah, vagy maguk is tudják már?
– Igen kedves nővér! – hazudott Erzsi hirtelen, meg sem gondolva, mert sejtelme sem volt róla, hogy mit tud már.
– Ah, borzasztó, ugye? Ilyen elvetemültség! Egy férfi, ilyen késő éjjel! Mi lesz már velünk, ha ez így megy!
– Betörő! – találta el Erzsi nagy intuícióval és igen meglepődve. – Borzasztó! – hazudta frissen tovább. – Épp most futott át ide egy jelölt, nem is tudom, mi a neve, tőle hallom, én épp kinn jártam; a termekben még nem tudja senki.
– Akkor ne is bántsa, kisasszony; hadd aludjanak békén, Istenben!
Természetes, hogy menten fölverte Erzsi, akit csak tudott.
Az imént, éppen mielőtt a kis Geralda rémült arccal megzavarta volt, csakugyan előre jelzett, titkos találkozója történt a kis Helénnel; és ott, az éj hűvösségében, a falszobor előtt szerelmi hírt mondott neki, drága, édes hírt, ájulásig boldogító valóságot.
– Igen, hát szeret, te kis bamba! Vedd be már egyszer a töksi fejedbe! Téged, no, nem is engem! Beléd van szeretve, no, csakúgy, mint te őbele; hát olyan hihetetlen ez? Igaz, hogy furcsák ezek a véletlenek… de talán mégsem annyira! Na de hisz itt a Holzerné levele, neked szól; az a bejáró negyedéves adta át nekem, az a kis csúnya, tudod, amelyik Fóth néninél van kosztban. Csak vigyázz, dugd el, az istenért! Szóval, nyilatkozott a szerelmesed, kis apácajelölt! El akar venni, ve-hen-ni! Igen-igen, fe-le-ség-nek – hát mi a csudának másnak? Csak az a kérdés, hogy csináljuk ezt a dolgot – kis klastromi menyasszony?
– Mit – hogy csináljunk? Ó, istenem!
– Mit? Hát ezt csak rendbe kell hozni – vagy mi? Te itt csücsülsz a négyes számú kandidátteremben, Ő-d meg egy „rideg legénylakás”-ban álmodik felőled, pedig hát előbb-utóbb együtt kell aludnotok.
– Jaj, drága – te mindig olyan cinikusan beszélsz. Én… én nem is gondolok tovább semmire; nekem most már így is jó minden. Olyan boldog vagyok! Csak még végig se gondoltam, el se hittem – nem is értem egészen.
– Hát komplikált is az eset, mi? Hahaha! Szóval, lelkem, legjobb lesz, ha te mielőbb kimégy innen Holzernéhez; lásd milyen szívesen hív, hogy légy vendége a mátkaságod alatt. Onnét aztán írhatsz a gyámodnak minél előbb – hisz még kelengyét is kell venni, készíteni. Ebben a szörnyű gallérban nehogy mutasd magad a vőlegényed előtt! Holnap tehát – igen, minél előbb szólnod kell Berchtolda anyádnak.
– Ó, azt – azt én nem merem, Erzsi!
– Meg vagy te bolondulva? Nem mered? Hát nem akarsz Töfflerné lenni? Nem akarod, hogy a pattanásaid elmúljanak? Apáca akarsz tán lenni még most is?
– Ó, jaj, dehogy – hisz sohasem is akartam igazán! Csakhogy hát most már itt vagyok, és rajtam van ez a gallér.
– Hát dobd le, az istenfáját! Kész apácák meg papok is kiugrottak már.
– Igen, de… hogy én mondjam meg? Mit fog szólni soror Berchtolda? Ő oly jó volt hozzám. Én azt mondtam neki, hogy csalódott szívű vagyok. Hát még Simonea és Leona, az öregek mit szólnának – a nagynéném megjelent neki álmában – nem, azt nem lehet!
– No hallod! Hát hogy akarsz kikerülni innét? Hát még ez is az én gondom legyen? Te, a végén még kicsapnak engem a képesítőm előtt; akkor elmehet szegény anyám.
– Jaj, ne haragudj – te drága, jó, okos, te!
– Persze – szöktessenek meg, direkt; az romantikusabb, meg aztán az ujjad se kell megmozdítani!… Ej. Egyelőre menj aludni, és álmodni felőle; aztán holnap majd meglátjuk; majd beszélünk még róla; hamarosan csinálni kell valamit! Ha! Jönnek; a kis Geralda csak. Fuss!
…És másnap reggel, mikor Szelényi papa a portafolyosó végén megállította Gross Helént, és a vastag szivar mögül kaján mosollyal, egy pici férfigonoszkodással megkérdezte tőle, hogy „No, Helé-énke! Mi történt az é-éjjel?” – a kis jelölt halálra sápadt, reszketni kezdett, és rémült könnyekben tört ki. Annyira legendás volt az öreg pap mindentudása, mókás értesültsége, hogy a kis német lány (mert folyton ez járt úgyis az eszében) hirtelen azt hitte, hogy az ő hajnali, titkos beszélgetésükre céloz; és tudja már valahonnét, hogy őt szeretik, szeretik… és hogy ő csúfosan elhagyni készül e szent falakat egy férfi kedvéért.