– Mit búsulsz, kenyeres? Ládd-é, mán a zanyácák temploma csücskirül is leszedték a gyászlobogót. Ide látni!
– Jót emlegetsz te is, hallod! Hogy a gyász borítsa be üket; hogy szakadjon a fejükre az a klastrom!
Igen-igen elázott két úriember üldögélt a Kispipa vendéglő egyik belső szobájában. Rövid zekét, lovaglónadrágot és bőrkamásnit viseltek; egyformán barna, szürkülő és rövidre nyírt hajuk, napégette, szikár, csontos arcuk volt, konta kis bajusszal; tömpe, kemény ujjú kezük, melyet gyeplő és kantárszíj edzett. Nyilván faluról jöttek, tán a szomszéd vármegyéből az itteni híres marhavásárra; egész nap fázlódtak és alkudtak a kupecekkel; most pedig nagyot mulattak. Nagyot, jó borral, bankóval és cigánnyal; igazit – fehérszemély nélkül, konok kettesben, magyarán. Most két óra tájt éjfél után eltikkadva hullt ki a brácsás kezéből a vonó – a vendéglős jó kis csigerrel* szolgálta ki hát a cigányokat az urak parancsára. Habzsolva locsolták agyonszáradt torkukba a savanyú, hideg, szódavizes lét, és pörköltet zabáltak; így most csend volt; a pállott és meleg szobalevegőben verejték- és trágyaszag, hagymás szaft és borgőz vegyes és fanyar illatai páráztak. A két italos kicsiny, csontos feje összehajolt; már nehézkesen fordult néha a nyelvük, és a rendesnél is póribb, kocsisabb volt minden ritkás szavuk, ízesebb, numerózusabb a kiejtésük. Öntelten, nyeglén, pávásan elébb, majd búsan, konyultan és züllött kedvvel – valahogy hatványozottabb és ékesebb parasztok voltak csak ezek a „nagysá's urak”.
– Mit ugatod itt messziről szegény hoppszüzeket? Elég azoknak a maguk baja, hadd el! – kacagott az első újra, és vállára csapta tenyerét a hangos káromkodónak.
– Baja, mi baja? – szítódott feljebb a másik butult, mámoros haragja. – Mér zárják be hát akkor magokat a nyavalyások? Mér nem jönnek ide, mind, ahogy most vannak, ebben a szent órában; hagy látnám én el a bajukat! Azt a…
Megint káromkodott; csúnyát, durvát, trágárt. A cigányok a túlsó asztalnál röhögve füleltek rá.
– Csuhaj, te híres! Azt hiszed, nem tudom én, kiér' ungorkodol te most, hogy eszedbe jutott eccer! No né! Tíz esztendőt leéltél azóta, megházasodtál, megözvegyültél, jó pipa vótál te is mindig, vélem együtt… nanana; csak hagyjuk, pajtás, hagyjuk, most meg ehun ni, egy kis ital elég, hogy eszedbe jusson Komoróczy Sára, a beregi főispánlány. Nanana, ecsém! Tán nem annak a nevire danoltál az imént? Márpéig hiába, az ott van most is, hé, száz lépésre tülled aluszik most, vagy az olvasót mondja – ide látszik, ládd-í a zanyácazárda temploma. Még azt is tudom, hogy Adéla a neve; arrul híjja majd a Krisztus lakodalomba. Mer' a mán csak a Krisztussal mén el, hékám, azzal mátkásodott el truccbul Békássy Laci miatt. Mer' azt magáhó valónak ítilte – hász' eszes ember is vót, literátus, nagy fene jogász mán akkor is; téged meg „trágyabírónak” csúfolt Sára, amiér' lóval bajmolsz, meg hogy kibuktál a szolgabíróságbul. Tudja azt mindenki Beregbe! De azt is, komám; hogy te megkéretted akkor mégeccer, hogy „no, hátha most?” – mikor Békássy cserbenhagyta az ellenzéki mandátumér', a bolond – de bizon akkor se tudtad elnyerni, még truccbul is inkább Jézus kellett neki.
Részeg volt, durva, gonosz, kíméletlen és buta. A másik felhorkant. Nekibolondult, még csúnyább szavakat mondott – gáttalanul fetrengett az ordas, elkérgesült lelkéből felbugyborékoló piszokban.
– Nahát, a kutyaistenit neki; bemegyek én oda mingyár, osztán meglátom!
– Hova a fenébe mennél, te?
– Hová? Hát odaáltal a klastromba, háromszázötven szüzek közé! Oda, ahun Komoróczy Sárát megtanálom! Maj' másképp beszél most véllem, ha meglát!
– Ugyan te, ne bolondulj meg! Ülj veszteg, na! Részegek vagyunk, mint a disznók, gyerünk haza inkább! Vagy másüvé! Jobb helyre!
– Te mán nekem hiába beszélsz. Bemegyek, beállítok most, éccakának idejin; de még azt se hidd, hogy egészőtözetbe! Hanem… Úgy én, gazember, hazug a nevem, ha nem teszem meg. Csak röhögj, annál jobb! Fogadol velem? Na ugyi, nem mersz fogadni? Most mingyár! Egy száz pengőbe! Nem mersz, piszlicár* fösvény vagy, az is a híred! Kukoricára térgyepeltet az asszony otthon, mi, ha be nem számolsz?
– Éngem? Deisz' azt ne mondja senki! Na megájj, az apádat… Hát most mingyár! Úgy, ahogy mondtad! De nem ám csak úgy beszagolni vagy bécsengetni, oszt elszaladni, hanem kerülj-fordulj és odabe egy kicsit, hogy lássanak is; nem gilt másképpen. Ki lesz a tanú? Én is menjek?
– Te maradj csak itt, mer' hepciáskodnál. Jöjjön a banda; a prímás, kontrás meg a cimbalmos. Bémegyek, benn is leszek egy ideig – megnézem, mit csinál ilyenkor Komoróczy Sári. Olyan szép-e még? Egyszóval, ha úgy be tudok menni a kapun, és öt percig benn leszek, enyim a száz pengő. Gyertek, morék! De pisz nélkül! Amé'k szót nem fogad, beütöm a pofáját!
– De hátha hazudnak majd a cigányok? Megkened a markukat! – kötölőzködött a másik.
– Ejnye!… Hát becsületes, tisztességes úri embernek ösmersz tán? Nem? Hónap különben az idevaló újságba is megolvashatod, hogy „mi történt az éjjel”. Jól van így? No, gyerünk, gyerünk! Kocsit kell még lelni, valami fiáker, a jobb lesz, mint az én bricskám. Fedeles fiákert. Úgy csak nem mehetek végig az utcán még éccaka se; szeles márciusi idő van.
Szinte megjózanodott; céltudatos, ügyes, körültekintő lett e csúnya és durva bolondságban. Most már inkább a fogadás izgatta. Nem a száz forintért; kétannyit elvertek pár nap alatt, de a dolog híre, virtusa most már sokkal inkább érdekelte, mint a hajdani ideál, Komoróczy Sára.