Előszó az első kiadáshoz

"Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék",

zengnek-zsongnak bennem falusi harangok hívó szavaként az Ady-igék. felidézik havas karácsonyesték kántálásait, diákévek tábortűz körüli, csillagokvédte dalolásait, vidám szüretek énekszótól hangos hegyoldalait és végtisztességre sereglett gyülekezetek zsoltárral vigasztalódó méltóságteljes gyászát.

Az emlékké oldódott hangfoszlányok erdélyi falvak és városok, havasok és folyópartok, templomok és muskátlis tornácok képét varázsolják elő a tovatűnt időből.

Hang és hallás osztásakor az Ég nem volt túlságosan bőkezű hozzám, éppen ezért szerfelett örvendtem valahányszor a sokaságban elvegyülve lehettem részese közös dalolásnak;  magam legfeljebb magános éjszakai barangolásaim idején, a félelem elűzése okából nyitottam énekre számat: rekedtes hangomon a dal megbátorítottam lépteimet.

Szívesen telepednék ma is sok-sok apró őrtűz mellé, ahol a gyermekek és az unokák nemzedéke éppen e könyvecskében meglelhető énekeket dalolja.

Nem mondom, hogy valamennyi szöveg és dallam az én ízlésem szerint való, de a tolerancia földjén nőve fel, mélységesen tisztelem a közrebocsátó ama döntését, hogy azokat az énekeket köti csokorba és nyújtja át ismert és ismeretlen barátainak, amelyekhez őt személyes emlékek, átélt élmények fűzik, s amelyek hallatán feltárulkozik előtte térnek és időnek a ma emberéhez szóló üzenete. A magyar művelődés sok jeles személyisége - köztük Arany János is - benső késztetést érzett arra, hogy összeállítsa és átnyújtsa ismert, illetőleg kedvelt énekei gyűjteményét. Bizonyára valamennyien hittek a dalok megtartó erejében.

Most egy természetjáró és dalkedvelő mérnök ült asztalhoz, hogy összeírja dalait, amelyek közül a legkedvesebbeket először korán elvesztett édesanyjától hallotta, akit az első világháború után támadt forgószél sodort a madárlakta marosszéki "kerekerdő" széléről pannon tájakra, s aki családjában és az iskolában, ahol tanított, népdallal és zsoltárral nevelte szépség megbecsülésére a gyermekeket.

Áldassék az emlékére az énekre tanító édesanyáknak.

Kolozsvár, 1992. március 21.

Benkő Samu