Az anyagi fáradtság legjobb vigasztalója fájdalmainknak, a test, mely legnemesebb s legboldogítóbb tehetségeinket oly szűk korlátok közé szorítja, nem engedi, hogy bánatunk is végtelen legyen; s ha fejünk fölött kikerülhetleneknek látszó veszélyek lebegnek, ha keservünkben minden vigasztalást elutasítunk magunktól, ha a test remegve vagy zokogva elfáradott, a halálra ítélt gonosztevő élte utolsó éjjelében s az anya gyermeke ravatala mellett, feltalálják nyugalmukat. Így történt, hogy midőn Frusina s Bebek Katalin ennyi veszély s fáradság után végre biztosságban láták magukat, ők is nyugodtakká váltak. Posztómetsző s jámbor neje a jövevényeknek jó ágyakat készítének, s még nem múlt el fél óra, midőn mind Katalin, mind fiatal társa, csendes álomba merülve, a kiállott bajokról s a még mindég bizonytalan jövőről megfeledkezének.

Annyival több nyugtalanság tölté szíveiket, midőn másnap reggel helyzetöket átgondolák. Mostani menedékükben nem maradhattak. Becsületes gazdájok életét adta volna, ha általa vendégeinek bátorságot szerezhet; de háza közelebb feküdt a városhoz, mintsem hogy a hölgyek ott sokáig rejtve maradhattak volna; s Orbánnak egyetlen reménye az maradt, hogy védettjeivel még elérheti a várost, hol őket Bornemisza pártfogásába veendi. E terv is veszélyekkel járt. Valószínűnek látszott, hogy a keresztesek Buda külvárosaiban elkövetett dúlásaik után magát a várost s a palotát fogják megtámadni, s kétes vala: fog-e a gyenge őrsereg a megtámadásnak addig ellenállhatni, míg az ország nemessége segédére jöhet. A jelen körülmények között azonban nem lehetett egyebet tenni, s Orbán, Posztómetsző egyik szolgájának ködmönébe burkolva, még éjjel kiment, hogy a város állapotáról magának tudomást szerezzen.

A nap már fenn volt régen, s Orbán még mindég nem tért vissza. Az asszonyok mondhatlan aggodalommal ültek a gazda szobájában, míg az öreg Posztómetsző majd a ház elébe ment, hogy Orbán közeledését előbb vehesse észre, majd ismét visszatért vendégeihez, kikre minden biztatásai csak csekély hatással voltak. Elmondá, hogy a lázadók reggelre valószínűleg táborukba visszavonultak, vagy hogy miután dúlásaikat más nemesek házain folytaták, a vári őrsereg által szétverettek; ha ez történt, a hölgyek veszély nélkül juthatnak a várba, s Orbán talán csak azért késik, mert számukra lovakat keres; elmondá, hogy a lázadás a királynak cseh seregei s a temesi és szepesi grófok által nemsokára el fog nyomatni: de az asszonyok, főképp Bebek Katalin nyugtalansága pillanatról pillanatra nőtt, s az öreg végre nem talála más vigasztalást, mint hogy az úr jóságában bízzanak, ki az ártatlanokat nem szokta hagyni.

Végre Orbán megjött, de a rövid öröm után, mellyel főképp Frusina s az öreg gazda által fogadtatott, észreveheté mindenki, hogy rossz hírt hoz. Halvány arcain csüggedés vala látható, s Bebek Katalin élénk kérdésére: indulhatnak-e a város felé? rövid válasza az vala: hogy erre mindeddig lehetőséget nem lát.

Bejárva a külvárosoknak főképp azon részeit, mik az éjjeli kicsapongások színhelyei valának, Orbán észrevevé, hogy azok, kik a kicsapongásokat elkövették, reggel felé ugyan visszavonultak, de hogy a keresztesek helyett, nagyobb s kisebb csapatokban, most koldusok, korhely mesterlegények, szolgálat nélküli katonák, szóval: a város söpredéke jár körül az utcákon. A királyi őrsereg s mindazok, kik e tömeg kicsapongásainak ellenszegülhettek volna, a belső városba zárkóztak, s csak ennek védelméről gondoskodva, nyugodtan nézék a zavart, mely a külvárosban mindég nagyobbá vált. Telegdi háza s a többi úri lakások még egyszer feldúlattak, s mi a lángok prédája nem lett, az most rablók által vitetett el. Egyes polgárházak is feltörettek, s csapszékek, sütőhelyek és mészárszékek üríttettek ki - szóval: Buda külvárosaiban a pór legrosszabb neme uralkodott; s majdnem lehetetlennek látszott e pillanatban, hogy megtámadtatás nélkül valaki a belső városba juthasson.

Bebek Katalin e hírekre kétségbeesve összecsapta kezeit; Frusina nyugodtabbnak látszott.

- Apámhoz megyünk - mondá végre elhatározott hangon -, nála mindenesetre biztosabban vagyunk, mint itt.

- Apádhoz menjünk? - kiálta Katalin - innen Biharba, kocsim s cselédeink nélkül, talán lóháton?... inkább meghalni.

- Kedves néném - szólt az előbbi -, miattad sajnálom leginkább, hogy e kénytelenségre jutottunk; de mondd magad: van-e más lehetőség? E házban nem maradhatunk. Tudom, Posztómetsző úr, bármennyi veszélyt hozzunk rá s övéire, nem űzne el magától; de ha ittlétünket, mi valószínű, kitudják, ő nem oltalmazhat bennünket; a városba sem juthatunk el, mi más marad hátra, mint hogy biztosságunkat szökésben keressük.

- A kisasszonynak tulajdonképpen igazsága van - mondá rövid gondolkozás után Posztómetsző -, bárhová menjenek az egész országban, több biztosságot fognak találni, mint itt a főváros körül. A kereszteseknek legnagyobb része a Rákoson gyűlt össze, innen fog a nemességre támadni, aztán e környéken Bebek s Telegdi kisasszonyokat ezeren ismerik, holott másutt polgár- vagy parasztruhában csaknem biztosan utazhatnak.

- Ne higgye, Posztómetsző uram - sóhajtott Katalin -, engem széles ez országban minden ember, azaz legalább minden csak félig kitűnő ember, ki udvarunknál megfordult, ismer. Most három éve Erdélyben voltam, s mikor pünkösdvasárnap a brassói templomba lépek...

- Igen, de nagysád elfeledi, hogy urak s nemesek ismeretségétől nincs mit félnie - szakítá félbe Posztómetsző a szólót -, sőt ezeknek ismeretsége a kisasszonyoknak hasznukra lehet; csak ha a nép ismerné...

- Nem hallgatott végig kegyelmed - folytatá Katalin -, mondom, mikor a brassói templomba lépek, köszöntés mindenfelől; a szász gróf, kivel a templomba léptem, s kit e körülményre figyelmeztettem, nem győzte bámulni, mennyire ismernek még a szászok is.

- Kedves néném - mondá Frusina türelmetlenül -, mindez jelen helyzetünkön nem segít; el kell határoznunk magunkat, s én nem látok más módot, mint melyet mondottam.

- Én, Biharba? - kiálta ismét Katalin - én lóháton, innen Budáról egész Telegdig? Teljes lehetetlenség! Még ha legalább cselédeim, atyád huszárai velünk jöhetnének; de így képtelenség még csak gondolkozni is róla.

- Éppen ily nagy kísérettel lenne képtelenség útra indulni - válaszolt Frusina nyugodtan -, az ország jelen állapotában száz ember csak címeinket árulná el, s mégsem védhetne bennünket. Polgári vagy parasztruhában, amint Posztómetsző úr mondá, sokkal biztosabbak vagyunk. S Orbán, nemde - mondá, az ifjúra fordítva érdeklődő tekintetét -, nem fog elhagyni veszélyeinkben?

Orbán keblét mondhatlan érzelmek tölték el. Soha Frusina magasztosabb alakban nem tűnt fel lelke előtt; a nyugalom, mely ennyi veszély között egész magaviseletét jellemzé; az elhatározottság, melyet szelíd arcai kimondának, különös méltóságot kölcsönöztek a bájló hölgynek; s midőn most bizodalomteli tekintetét hozzá emelé, az ifjú lelkét gyönyör tölté el, minőt soha életében még nem érzett.

- Én, önöket elhagyni! - mondá szorult hangon - ó, ha életemmel vásárolhatnám meg biztonságukat!

Frusina elpirulva, földhez süté szemeit.

- Már ami az elhagyást illeti - szólt rövid hallgatás után, miközben szemeit megelégedéssel Orbánra függeszté, az öreg Posztómetsző -, nagyságtok nyugodtak lehetnek. A kérdés csak az: el fogják-e nagyságtok a hosszú utazást bírni?

- Bizonyosan - válaszolt Frusina lelkesedéssel -, a férfiak ereje tettben, a mienk, asszonyoké, tűrésben fekszik; s én erősnek érzem magamat. Ha itt kellene maradnom, megölnének a szomorú sejdítések, melyek lelkemet atyám miatt eltöltik; ha hozzá mehetek, nem félek semmi veszélytől.

- Mit értesz te? - mondá Katalin neheztelve - innen Biharba utazni! lóháton, cselédek nélkül, parasztruhában! azt jó házból való hölgy nem tarthatja ki. Történjék akármi, de én nem mehetek.

Frusina, Posztómetsző s Orbán elmondtak mindent, hogy Katalint más gondolatokra bírhassák. Az itt maradásnak veszélyét, azt, hogy útban talán valamely úrral, ki csapatjait Buda felé vezeti, összetalálkozhatnak, s azután kíséretében fognak utazhatni; hogy Orbán s Frusina el fognak követni mindent, mi által helyzete kényelmesebbé válik, de Katalin a Bebekek méltó leánya vala makacsságában is. Minden kérésnek s rábeszélésnek egyedüli eredménye az volt, hogy sírva fakadott, s előbbi határozatánál maradt. - Teljes lehetetlenség - mondá végre -, hogy innen a várba ne jöhetnénk; de Orbán nem akarja, hogy másnak pártfogása alá kerüljünk, ez az egész. Nincs kétség, ha akarná, mindjárt elmehetnénk.

- Engedjen meg nagysád - szólt most Posztómetsző, kinek becsületes vére e méltatlan gyanúnál felforrt, komolyan -, Orbán nem nemes, s azért nem esküszik lovagi becsületére; nem is ölti fel senkinek színeit, mint tornázó vitézeink szokták; de nézzen becsületes szemei közé: ez nekünk heraldikánk, kik közönséges polgár- és parasztemberek vagyunk, s ott megláthatja, kivel van dolga. A nép között sok salak van, de vannak darabok, melyekből meglátni, hogy az egész mégis egy nagy aranybánya; s Orbán ezek közé tartozik. Azonban - folytatá rövid hallgatás után ismét szelídebb hangon - nagysád megnyugtatására kimegyek én magam, s hírt hozok a dolgok állásáról, úgyis alkonyat előtt a kisasszonyok semmi esetre sem indulhatnának útra. - Ezzel az öreg gazda, Frusina aggodalmaira csak azt válaszolva, hogy bármennyire terjedett a lázadás, az öreg Posztómetsző bántatlanul végigmehet Budának utcáin - útnak indult.

Míg a gazda visszatért, Bebek Katalin, ha lehetséges, még nagyobb nyugtalanságban tölté idejét. Félelme a legvalószínűtlenebb gondolatokra vezette őt. Voltak pillanatok, midőn nemcsak Orbánt, de magát az öreg Posztómetszőt is a lázadók cinkosának hivé. - Meglátod - mondá Frusinának -, azonnal itt lesz, s két-háromszáz rablót hoz magával, s kegyetlenül kivégeztet bennünket. Nem vetted észre - folytatá suttogva -, a vén gonosztevő hogy pirult el, mikor kételyeimet Orbán ellen kimondám; s hát még midőn a lovagi becsületről szólt, mennyi megvetés, mennyi elfojtott méreg mutatkozott hangjában? Esküdni mernék, Posztómetsző a pórvezérek egyike, s szép Orbán deák azért hozott ide, hogy annál kisebb zajjal ölethessen meg bennünket.

Frusina figyelmezteté nénjét, mennyire valószínűtlen, hogy gazdag polgár, mint Posztómetsző, saját házához rablókat vezessen, vagy hogy két-háromszáz embert hí segítségül oly valaminek véghezvitelére, mi, ha Orbánnal egyetért, úgyis hatalmában áll. Katalin felsóhajtva húga vakságán, az ablakhoz állott, s remegve várá a pillanatot, melyben jóslása teljesülni fog.

Pár óra múlva Orbán nénje jött a házhoz. Jobb híreket ő sem hozott. A külvárosokban uralkodó rendetlenség még mindig tartott. A város s a külvárosok között minden közlekedés megszakadt.

E hírekben nem vala semmi biztató; de olyan az emberi természet, ha félelme tetőpontjára ért: remélnie kell, bármi kevés való okot lásson is arra körülötte; s midőn Katalin Orbán nénjétől megérté, hogy a papság, a bíbornok meghagyásából, a Rákoson exkommunikációval fogja ijeszteni mindazokat, kik azonnal szét nem oszlanak: a könnyelmű asszony rögtön mentve gondolá magát. A legnagyobb félelem megtántoríthatlan bizodalomnak, csüggedése zajos örömnek adott helyet, s úgy látszott, mintha már minden baj elmúlt volna. - Hála Istennek! - mondá vígan fel s alá járva a szobában - most mentve vagyunk. Meglátjátok, gazdánk már azon hírrel jön haza, hogy mindennek vége van. Holnap még a keresztes tábornak is alig fogjuk nyomát látni a Rákoson. Kedves angyali Frusinám! látod, mit mondtam: nem fogunk Biharba menni. Te nem tudod, mi az exkommunikáció; de az szörnyű dolog, kedvesem. Én magam nem láttam soha, de a néhai kalocsai érsektől, Várdai Pétertől - ki, közbe legyen mondva, igen nyájas s udvarias ember volt, csak, mi nagy hiba, kissé fecsegő - magyaráztatám meg magamnak. Nem harangoznak, nem miséznek, a férfiaknak nem szabad borotválkozni, a nőknek nem szabad férjhez menni, sőt még csókolódzni sem. A legjobb ismerősök még csak nem is köszöntik egymást. Ha a bíbornok a kereszteseket ezzel fenyegeté, mint mondám, mindjárt szétszaladnak. Mi, kedves Frusinám, estig itt maradunk, nappal ily öltözetben nem mehetünk a városba, azután nyugodtan városi lakásunkba költözködünk. Csak ruháimat sajnálom, miket e vad nép bizonyosan széttépett, s a cselédeket, kiket talán megöltek.

A jelenlevők bámulva nézék örömének ezen kitöréseit, de ő a kétkedés által, mellyel Orbán és Frusina azokat fogadák, nem hagyá magát megzavartatni. Felfogása szerint az egyház parancsainak ellenállani oly szörnyű vala, hogy azt képzelni sem meré; s csak midőn Posztómetsző - ki, hogy magának biztosabb tudomást szerezzen, maga a Rákoson volt, s ki az exkommunikáció kihirdetésénél történteket szemeivel látá - végre délután hazajött, s mindent elbeszélt, csak akkor győződött meg Katalin, hogy reményeiben csalódott.

Bizodalmát most nem félelem, de valóságos kétségbeesés váltá fel. Kezeit tördelve, járt a szobában fel s alá. - Hová legyünk? a városba jutnunk lehetetlen: el kell vesznünk! - így panaszkodott szüntelen; az öreg Posztómetsző vigasztalásaira görcsös zokogás volt egyetlen válasza; s midőn Frusina ismét a bihari utazásról szólt, s minden okokat, melyeknél fogva megmenekülésök ez úton valószínűvé vált, elősorolt, Katalin nem monda ellent többé, csak fohászkodott.

- Kedves néném - szólt végre Frusina, némileg türelmetlenül -, valamire el kell határozni magunkat.

- Tegyetek, amit akartok - válaszolt Katalin -, előre tudom, így vagy úgy, vesznünk kell. S ha mégis legalább tulajdon paripámon mehetnék, oly nyugodtan s mégis méltósággal jár; de se ló, se nyereg, se lovagruhám, se, midőn ily veszélyben forgunk, egy nagyobb hírű lovag, ki Bebek Katalint védelmezné. Ó, Frusinám, hogy ennyire kelle jutnom!

Bármi komoly vala a pillanat, a színészi pátosz, mellyel az éltes kisasszony e panaszait előadá, oly nevetséges volt egyszersmind, hogy hallgatóit mosolyra készté.

- Mi a lovakat illeti - mondá Posztómetsző -, az, melyen nőm a hetivásárokra jár, talán nem lépdel annyi méltósággal, mint nagysád spanyol paripája, de jámbor s biztos állat, s ily útra bizonyosan alkalmasabb; Frusina kisasszonynak saját lovamat adom, melyen hetven esztendős létemre sohasem fáradtam el; s Orbán öcsémnek majd más paripát szerzünk. Asszonyi nyereg is kettő van a háznál, nem hímezett bársonyból, igaz, de jól bélelt szarvasbőr vánkosokkal, mint magamféle polgáremberhez illik; meglátja, nagysád, sokkal kevesebb kellemetlenséget fog érzeni útján, mint most képzeli.

- Kegyelmed nem tudja - szólt Katalin sopánkodva -, mennyit vesztettem. A ruhákról nem is szólok; de gyöngyeim, bogláraim, a velencei aranyláncok s karperecek, szóval: minden drágaságaim odavannak. Az utolsó polgárleány, kit férjhez adnak, több ékességet hoz magával, mint mennyinek én most birtokában vagyok; s még ezt se bánnám annyira, de egy kis gyöngyház-fiókban tartám legkedvesebb emlékeimet... mind családi emlékek; szüleimtől s egyéb rokonimtól vett levelek s apró ajándékok - folytatá oly hangon, melyből a hallgatók észreveheték, hogy e családi ereklyék közé mások is vegyültek -, s ím, most ez is elveszett. Mintha egész múltam raboltatott volna el tőlem.

- Ezen talán még segíteni lehet - mondá Frusina biztatólag -, mind e tárgyakat rejtett szekrényedben tartád, s a rablók erre talán rá sem akadtak.

- De ha nem is akadtak is rá mindjárt - válaszolt az előbbi -, vissza fognak térni, s minden szegletet átkutatva, később-előbb mégis megtalálják.

- Ha csak ez aggasztja nagysádat - szólt közbe Orbán -, bízza rám a szekrény titkát s kulcsait, s ha e nagybecsű tárgyak nem raboltattak el, mielőtt elmegyünk, ismét birtokában lesznek.

Katalin e remény által csaknem ismét megvigasztalva érzé magát. Katalint, mint általában azon embereket, kik egész életüket haszontalansággal tölték, rendesen csak egy tárgy vagy érzemény foglalá el, s most egész figyelme emlékeinek megmentésére volt irányozva. Frusina első pillanatban nem akará, hogy Orbán még egyszer a városba s főképp a feldúlt kerti lakba visszatérjen, s magát új veszélyeknek tegye ki; de Katalin, kinek úgy látszott, élte egész boldogsága ez emlékeken függ, annyira rimánkodott, hogy végre maga Frusina is ifjú barátjának bátor eltökélésében megegyezett.

Orbán tehát, Posztómetsző s Frusina által óvatosságra intve, s Katalintól a legrészletesebb utasításokkal ellátva, útnak indult. Posztómetsző az utazásra szükséges készületekkel foglalkozott, Frusinát s Katalint azon tanáccsal, hogy ha lehetséges aludni igyekezzenek, magukra hagyta.

S most nézzünk Telegdi feldúlt kerti lakához mi is. Mindenfelől a pusztítás nyomai látszanak. A feltört kertkapu félig nyitva áll, mellette kődarabok, farudak, fejszenyelek s az erős kapu feltörésére használt más eszközök hevernek. A kapus lakásán az ajtónak egy része a ház előtt fekszik, másika, fejszével szétvagdalva, még sarkain lóg; a törött bútor a padozaton szóratott szét, s a falakon fekete füstfoltok mutatják, hogy szándék volt e kisebb házat is felgyújtani, de ez a cserépzsindelyezés miatt mindjárt nem sikerülvén, abbahagyatott. A kert a vad csapat pusztításait szintén nem kerülte ki; füve s virágai legázoltattak; a vékonyabb fák kitörve fekszenek az utakon, a vastagabbakon fejszevágások látszanak; a lugasok, félig lerontva, szomorúan lógnak feldőlt padok fölött: s a klasszikus istenségek, mikkel Telegdi kertét ékesíté, ledöntve márványlapjaikról, lecsapott fejekkel s tagokkal hevernek a földön. Maga a ház, mely tegnap még magas halmáról oly ékesen nézett le a városra, most romokban áll. Födele leégett, falai füsttől s lángtól elbarnultak s szétrepedeztek, az ékes márványpárkányzat széttöredezve, egyes, még füstölgő gerendákkal a ház körül fekszik. Mint a háznak külseje, olyan vala belseje is. A bolthajtások, igaz, nem szakadtak be, s a láng a szobákban nem okozott kárt, de a nép mindent darabokra tört; az egész házban nem maradt egyetlenegy ajtó vagy kályha, nem egy bútor, mely épen hagyatott volna; alig lenne megmagyarázható, miként történt, hogy a sokaság, mely a kitörő tűz miatt oly kevés ideig maradott a házban, ezalatt mindennek tökéletes megrontására időt talált, ha nem tudnók, hogy a nép sohasem szorgalmasabb, mint bosszújában.

A házban s körülötte halotti csend uralkodik. Néha, mikor a tűzben falától elvált vakolatnak egyes darabjai omlanak le, gyenge zörrenés hallatszik; itt-ott a gerendák között a még egészen el nem aludt tűz, légvonattól érintve, újra pattogni kezd; s ha az esti szél a nyitott ablakok valamelyikét megingatá, néha egy elrepedezett üvegtábla esik ki rámájából - különben mély hallgatás. - A ház elhagyottnak látszik. Csak midőn a töredékekkel eltelt pitvaron keresztül a terembe léptünk, vesszük észre, hogy a szétrombolt lak valaki által szomorú tanyájának választatott.

Jobb oldalról, a félig nyitott ajtón keresztül szavak és sóhajtások hallatszanak, s azon szobában, hol tegnap Frusinát s Katalint együtt láttuk, két emberi alak tűnik fel előttünk: Szaleresi Klári s hív követője, András.

Midőn a szerencsétlen hölgy apja átkát hallá, magánkívül rogyott András karjai közé. - Már szürkülni kezdett, midőn magához tért. Bámulva tekintett körül, nem tudva első pillanatban, vajon az, mi lelkét borzadással tölté, nem szörnyű álom-e csak? Lassanként öntudata visszatért. A kertben volt, azon fa alatt, hol apját utószor látá, s a még mindég égő ház, melyre, körültekintvén, szemei estek, hamar meggyőzé őt szerencsétlensége valóságáról. - Arcát kezeivel takarva, a boldogtalan hölgy néma kétségbeesésbe süllyedett. András elmonda mindent, mi bánatát vigasztalhatá: hogy apja eddig már megbánta átkát, s bizonyosan meg fog bocsátani kedves leányának; hogy Ártándi is visszatérend útjából, s minden ismét jó lesz. Klári alig hallgatott e vigasztalásokra, csak midőn András, ki, amint nappalodott, pillanatról pillanatra nyugtalanabbá vált, azt tanácsolá, hogy Pestre apja házához menjen, akkor ébredt föl látszó érzéketlenségéből. - Apám házába? - mondá, sötét szemeit a szólóra függesztve - száradjon el e kéz inkább, hogysem valaha e ház kilincséhez nyúljon.

- Már hogy mondhat ilyesmit, kedves Klárikám? - vigasztalá a másik - ha az öreg úr haragszik is, csak rám fogjon mindent, kedvesem, én úgyis azon leszek, hogy Szaleresi urammal ne találkozzam többé. Egy hét múlva minden rendben van.

- Soha, András! soha! - mondá a hölgy szomorúan - atyám átkát viszem magammal, ez elég; én nem fogom magamat annak kitenni, hogy minden szomszédok láttára, semmirevalóként lökjenek ki házából.

Tudnunk kell, hogy azok, kiket Szaleresi leánya felkeresésére kiküldött, Buda békétlen állapotától tartva, e parancsot nem teljesíték, s hogy apjának megváltozott érzelmei Klárinak tudtára eszerint nem jöhettek.

- Ez mind csak hasztalan képzelődés - mondá András -, Ambrus gazdától nem telik ki ilyesmi. Ha én hazajönnék, akkor nem mondom, hogy húszévi hív szolgálatom után velem ily valami nem történhetnék; de a leányasszony...

- Ne fáradj - szakítá félbe Klári elhatározott hangon a szólót -, én apám házába nem fogok visszatérni, inkább bármily tömlöcbe, inkább a vérpadra, mint apámhoz.

- De - szólt ismét az előbbi.

- Ne is szólj, ismersz; makacsnak mondanak, s tudod, hogy legalább elhatározott vagyok.

- Nem is azt akarám mondani, amit maga gondolt - mondá ismét az előbbi, megnyugtató hangon, mert, ismerve Klárit, jól tudá, hogy őt a jelen pillanatban határozata megváltoztatására nem bírhatja -, ha teljességgel nem akar apja házához visszatérni, én csak azt szeretném tudni, mit teszünk hát ezentúl?

Klári bámulva néze a szólóra.

- Mert lássa, kedves Klárikám, itt nem maradhatunk. Mindég világosabb lesz, a nap nemsokára fölkel, emberek kezdenek járni, s ha valahogy itt látnak, ki tudja, mi történhetik velünk? Éjjel a ház segítségére a várból nem jött senki, de most meglehet, mégis erre vetődhetnék az őrsereg, és akkor...

- Igazságod van - kiálta Klári -, fuss, András, kérlek, fuss! rejtsd el magadat; ha megfognának, még neked is szenvedni kellene miattam.

- Hisz a leányasszonyt csak nem hagyhatom el - mondá az előbbi meghatva -, ami engem illet, az öreg Andrásért maholnap úgysem nagy kár; feleségem s gyermekem, hála Istennek, nincs; s talán éppen úgy rendén volna valamely akasztófán meghalnom, mint más tisztességesebb helyen; de maga, édes Klárikám, oly fiatal, oly szép...

- Kérlek, András, hagyj el - mondá a hölgy szomorúan -, rajtam atyai átok fekszik, csak vesztedre lehet, ha velem maradsz.

- Már akármimre legyen - szólt az előbbi -, gazdám leányát én nem fogom elhagyni. Ha nemigen barátságosan váltunk is el egymástól, húsz esztendőnél tovább ettem kenyerét, s a kutyánál rosszabb volnék, ha erről megfeledkezném, csak azért, mivel egyszer erősen rám támadt. Én mindenesetre a leányasszonynál maradok; akárhogy rázza fejét, akárhogy integet, nem megyek el; úgyis én, a vén szamár, kevertem e bajba; okosabbnak kellett volna lennem. Csak arról kell tanácskoznunk: mit tegyünk?

Klári megvallá, hogy erről eddig nem is gondolkozott. - Apám házába nem indulok vissza, annyit tudok; minden egyéb homályos előttem. Szegény fejem oly zavart, apám átka hangzik fülemben; nem tudom, hová legyek.

- Az is megválik később - mondá András -, pár óra múlva talán valami jut eszünkbe. Addig rejtettebb menedékről kell gondoskodnunk.

S ezzel András a házhoz ment; s midőn látá, hogy a tűz nagyrészint elaludt, s hogy a szobák nem égtek be, legcélirányosabbnak gondolá, ha Klári legalább estig itt vonul meg. Azon szobát keresé ki, mely neki aránylag a legjobbnak látszott, s hol vérfoltokat nem talált. Néhány szétszórt vánkost szedett össze, melyekből a hölgy számára nyughelyet készített; s miután a pitvaron fekvő holttesteket, hogy Klári e látáson el ne iszonyodjék, egy mellékterembe hurcolta, a hölgyet bevezette a kertből. Ő maga kiment, hogy a dolgok állásáról hírt hozzon, és ha csak lehetséges, biztosabb rejteket keressen fel.

Klári magára hagyatva, most először gondolá meg szörnyű helyzetét. Ő, ki magát csak egy nappal ezelőtt a világ legboldogabb teremtésének képzelé, ki minden reményeit egy szeretett lényben központosítva, a jövőnek oly nyugodtan nézett elébe, mint ki tudja, hogy szerencséje attól függ, kiben kételkednie nem lehet: most kiűzetve apai házából, elhagyatva kedvesétől, számkivetve az egész társaságból, melynek törvényeit szenvedélyei közt megszegé, ül itt e romok között. Semmi e messze világon, mihez bajai között fordulhatna; amerre gondol, egy pontot sem látva, melyre reménye horgonyát kivethetné, egy helyet sem, hová zarándokolva nyugalmat találna. Eddig ennyi remény, ennyi szerelem, most semmi: az élet enyelgő örömek sorozatából egyszerre pusztasággá vált. Új életet remélve, főnixként veté magát e szív a szerelem lángjai közé, s most szárnyszegetten érzi, hogy hol megújulást remélt, ott vesztét találta. Szegény leány, hogy-mint találhatná fel magát e rögtöni, e szörnyű változás után! - S oly iszonyú vétek vala őt szeretnem, hogy érte ekképp bűnhődöm?! - Így szólt, s égő homlokát kezére támasztva keserves gondolatokba mélyedett.

Sokáig ülhetett így. A nap magasabbra emelkedett, s a törött ablakokon át fényvonalakat vetett a szobába; a kertben víg madárcsevegés hallatszott, s a távolabb bokrokban a fülemile zengé szelíd-bús énekét. Klári föleszmélt, és körültekintett. Fájdalmába merülve, a körülötte heverő tárgyak eddig nem vonták magokra figyelmét, most először fordítá rájok szemeit, s szívét leírhatlan érzés tölté el. - Frusina szobájában volt. - Nem lehetett kételkednie. Az asszonyi munkák, melyek széttörött ébenrámákban a földön feküdtek; nem messze a hárfa, megrepedt húrokkal s bevert oldallal szintén a porban heverve; virágcserepek töredékei, rongyokra szaggatott asszonyi ruhadarabokkal a szobában ide s tova szórva - szóval: az egész bútorozás e szoba egykori lakosára mutatott. Klári fölkelt, s feszült kebellel járt körül e tárgyak között, majd egyet emelt fel, majd a másikat megnézé s ismét félreveté, szíve oly csudálatosan dobogott. Lelkét még semmi eltökéllett gondolat sem tölté el: szívében száz ellenkező érzemény vívott egymással, s mégis úgy látszott, mintha e pillanat egész életéről fogna határozni. Kezei remegtek, egy oszlophoz kelle támaszkodnia, hogy földre ne süllyedjen, s amit érze, aminek terhét nem bírhatá el, az nem csupán fájdalom vala: egy soha nem ismert érzet, bizonyos neme az örömnek, vegyült bánata közé, keserűbb, mint minden, mit eddig szenvedett.

- Ez hát a hely, hol ő élt? - szólt remegő hangon, s ajkai körül fájdalmas mosoly játszék - ez a bájkör, hol Pálom szívét tőlem elcsalák?... be kár, hogy most nem láthatja e tündérpalotát! Hány édes dal zengett e hárfa szétrepedt húrjain, e kendők s szövetek mily csábító redőkben ömlöttek el a ledérnek keblén s vállain; mi édes illatot leheltek e virágok!!... s most rongy és töredékek. A nép átment e pompás termeken, a tündérháló kettészakíttatott, Pál az enyém ismét! - Klári vad örömmel tekinte körül a romokon, egy perc után arcain ismét előbbi szomorúsága látszott. - Az enyém?! ó, szíve mindég az volt. Nem hangzik-e véghetlen szerelme e sorokban, melyekkel tőlem búcsút vesz? s midőn Frusinának írt, mi hideg, mi közönyösen udvarias minden szó! De mit ér ez! szavát Frusina bírja, neje Frusina lesz, élte örömeiben s bánatában ő fog vele osztozkodni, gyermekeit ő fogja ringatni karjai között, ő, s mindig ő, életemnek ördöge, kit az ég átkomra teremtett!

Klári egyre növekvő indulattal járt fel s alá a szobában. - Nem voltam-e én boldog? Aki ismert, irigylé helyzetemet; s mit tudtak ők boldogságomról?! Azt, hogy Pál szerelmét bírom, senki sem gyanítá; s most van-e e nagy világon szerencsétlenebb teremtés, mint én? s miért?... Pál szíve nem változott, s mégis nyomorulttá váltam, nyomorulttá, csak mivel Frusina áll előttem, mert kedvesem adott szavára támaszkodik, mert családi ígéretekre, címeire, birtokára hivatkozik, midőn a polgárleány csak szerelmét mutathatja elé... S én tűrjem ezt? én összetett kezekkel álljak itt, midőn az érzéketlen éltem egész boldogságát elrabolta?... Mi nekem Frusina, hogy érte az egyetlen üdvről, mit e földön találhatok, lemondjak? ki hajótörést szenved, halálos veszélyben megragad mindent, mi által menekülését remélheti; kétségbeesésében az örvénybe rántja legjobb barátját, csak hogy a drága életét pár perccel tovább élvezhesse, s nem több-e szerelmem életemnél? s én ellenségemet kíméljem? - Klári szemeiben vad lángok égtek. - Ó, nem! - szólt szenvedéllyel - még nem mondtam le követelésemről a boldogságra, melyhez nekem is van jogom. Végzeted ezúttal megmentett kezeim közül, de fel foglak keresni, fel foglak találni, s jaj neked, ha nem mondasz le önként. Meg fogunk küzdeni boldogságunkért, az egész világ, a sors, talán maga az Isten is melletted van; de Pál szíve az enyém, s ezzel és szerelmem hatalmával nem félek tőled. Le fogsz mondani kedvesemről, s ha nem, eltiporlak, mint e virágfüzért, melyet talán neki készítél, s melyet most lábaim taposnak!

E szavaknál egy hervadt virágfüzért, melyet kezében tartott, szenvedéllyel a földre vetett. Érzelmei új irányt vevének. Miként ha a sötét vészfellegeket villám hasítja szét, az éji tájon egyszerre fény s világosság terül el; miként a színig telt folyó, ha rést talál, vizeit az elszakított gáton vad rohammal ez irányban önti el: ekképp jelent meg a hölgy előtt új világban helyzete, ekképp rohant minden vágy s érzemény ez új irányban. Éltének volt ismét feladása, egy célt látott maga előtt, mely után egész erővel törekednie lehet, s annyival szenvedélyesebben rohant feléje, mert semmije sem maradt, mi őt attól visszatartóztathatá.

Ellenállhatlan szerelem bírta őt azon tett elkövetésére, melyért most apja átkát vonta magára. Lemondásra bírni Frusinát, ez volt az egyetlen cél, melyet magának kitűzött, midőn Andrással Telegdi házának megtámadásáról értekezett. Hatalmas volt a szenvedély, mely benne e gondolatot ébreszté, de apjának szeretete, asszonyi félelem s azon jobb érzet, melyet őrző angyalként az istenség minden kebelbe teremtett, ellensúlyozták határozatát. Alig mondta el kívánatát, s már mindent elkövetett volna, hogy Andrást annak kivitelétől visszatartóztathassa. Oly szándékkal indult Telegdi háza felé, hogy az erőszakot megakadályozza, s ha Frusina ott van, életét adta volna, hogy általa vetélytársát megmentse. Meggyőződve, hogy Pált csak adott szava köti le, feljogosítva gondolá magát, hogy Frusinát e szó visszaadására kényszerítse, de szándéka még nem terjedett tovább. Az, ki e hölgy szívébe láthatott volna még tegnap, csak asszonyi érzékenységet s minden jóindulatot, habár egy percig szenvedély által eltakarva, találhatott benne. Ez éj története megváltoztatá érzelmeit. Tovább ragadtatott a pályán, hogysem visszatérhetne; azon körülmény, hogy Frusinát a házban nem találta, még élénkebbé tevé szándékát; a vágy, Frusinát lemondásra bírni, lelkében most mintegy rögeszme lett, melytől megválni nem tudott; szerencsétlensége s a gondolat, hogy azt csak Frusinának tulajdoníthatja, elkeseríté lelkét, s szenvedélyei közé már bosszúvágy kezdett vegyülni.

A vidéken vész vonula át; ő alig vevé észre. A vihar ide s tova csapdosá szobájának törött ablakait, de mindez nem zavará őt gondolataiban, melyekbe mindinkább elmélyedett. Tompa kétségbeesés helyett most leírhatlan nyugtalanság ragadta meg egész valóját; sebes léptekkel járt fel s alá a szobában, alig várhatva a pillanatot, melyben András visszatér.

Végre ez megjött - Uramfia! - mondá letéve kosárkáját, melyben eleséget hozott, s lerázva átázott ruháját - mily idő ez; nemhiába, hogy exkommunikáltak, máris megérezni; reggel a legszebb idő, s most égiháború, milyenre gyermekségem óta nem emlékezem.

- Nem hallottál semmit? - kérdé Klári nyugtalanul. - Telegdi Frusina merre menekült?

- Telegdi Frusina? - ismétlé a másik bámulva, mert csak most vevé észre a változást, mely távolléte óta Klárin történt - hát mit tudjak én Telegdi Frusináról? Bár sohasem hallottam volna nevét; exkommunikálva vagyunk. Tudja-e a leányasszony, mi az? egész hónapokig nem lesz mise, a kereszteket s a szentképeket is le fogják szedni az utak mellett, még süvegét sem veheti le, s egy miatyánkot sem mondhat az ember. Ó, ez szörnyűség!... mindjárt égiháború tört ki... egész ítélet.

Klári bámulva kérdé e szavak értelmét; s András, ki hírek után járva, a keresztesek táborában is volt, most borzadva beszélé el a látottakat. - A leányasszony nem hiszi, mily iszonyú volt az egész szertartás. Még most is hangzik az átok füleimben; s a sok pap mind "ámen"-t mondott, eloltá gyertyáit, s elment a táborból, mint temetés után. S akkor a ceglédi pap ismét prédikációt tartott, s elmondta, hogy az egész átok haszontalanság, s hogy az urak ellen menjenek; a nép pedig ordított, mintha nem is venné észre a mennydörgést, mely fejeink fölött vonult át; életem végéig nem feledkezem meg e napról.

- András! - mondá Klári, miután előadását elég türelmetlenül végighallgatá - azt mondtad előbb, hogy nem akarsz elhagyni szerencsétlenségemben, s mindent el fogsz követni, mi javamra lehet.

- S Isten látja lelkemet... azaz, ha ily exkommunikált ember lelkébe nézni akarna - folytatá szomorúan -, hogy csak az igazságot mondám, mikor így szóltam.

- Jól van, András, én elfogadom pártfogásodat, éltem végnapjáig hálás leszek érte; ugye, megteszed kérésemet?

- Küldjön tűzbe - mondá András elhatározottan -, úgyis - sóhajtá - végre oda kell jutnom, a pokol tüzébe, sátán s a többi ördögök közé, mint a prior átkában mondá. Nincs menekülés!

- Menj ki mindjárt, s tudd meg akármiként, hová menekült Frusina; föl kell őt keresnünk.

András bámulva nézett a szólóra.

- Menj, siess - folytatá az előbbi még élénkebben -, föl kell őt keresnünk, ha szeretsz, ha boldogtalanságom szíveden fekszik, siess!

- Fölkeresni Frusinát? - szólt az előbbi mindég inkább bámulva, midőn Klári szenvedélyességét észrevevé - de hát mi közünk Telegdi kisasszonnyal? nem dúltuk-e fel házát? nem tettük-e őt földönfutóvá? s nem vontuk-e ezáltal Isten átkát magunkra?

- Ha megbántad előbbi ígéretedet - mondá Klári -, menj s hagyj magamra. Fel fogom én találni őt nélküled is; ha a föld közepébe rejtezett is, fölkeresem. - S Klári menni készült.

- Hová gondol?! - kiálta, őt visszatartóztatva, András - hát nem mondtam-e, hogy az egész ország fegyverre kél, a keresztesek előbbi uraik ellen, ezek a keresztesek ellen?

- Mit bánom én? - mondá Klári szenvedéllyel - legföllebb életemet vehetik el, s ez is jótétemény fogna lenni. Ha zavarban áll minden, remegjenek azok, kik valamit veszthetnek, nem én. S ne félj, nem is lesz bajom. Még találkoznom kell Frusinával, addig nem halok meg.

- De künn az utcákon a város minden söpredéke jár körül, oda így maga csak nem mehet ki - szólt András, az ismét elindulni készülőt nyájasan visszatartva.

- Hát menj te - mondá Klári -, te vagy én; de tudnom kell, Frusina hová menekült; tudnom mindenesetre; ha szívem vérébe kerül is, fel kell találnom nyomát.

András érezé, hogy Klári jelen fölgerjedett állapotában minden ellenmondás sikertelen volna, s azért csak azon ígéretet vevé tőle, hogy mielőtt visszatér, rejtekét nem fogja elhagyni, és szomorúan ismét útnak indult. - A hölgy maga maradt. Egy ideig teljesíté András kívánatát, s a szoba egyik szögletében ülve, nyugodtan várta visszaérkezését, de amint ábrándjaiba mélyedve, agyában új s új gondolatok villantak fel, belső nyugtalansága megragadta egész valóját. Felugrott párnáiról, s fel s alá járt előbb szobájában, később az egész házban, egy teremből a másikba, mint kit rossz lelkiismeret nem hagy nyugodni. A vér s az itt-ott heverő holttestek lelkét néha borzadással tölték, s egy belső szózat vádolva hangzott fel keblében, hogy mindennek oka ő maga; de e gyöngédebb érzéseket hamar háttérbe szorítá ismét az egy változatlan gondolat, mely egész valóját megragadta. - Pál az enyém! jaj annak, ki engem tőle el akarna választani, megrontom s ha enmagam vesznék is el a küzdelemben! - így szólt, s új módokról gondolkozott, miként keresse fel Frusinát, miként bírja lemondásra, vagy ha nem, miként rontsa meg. Egész lelkét lázas nyugtalanság tölté, melyet Andrásnak künnmaradása még inkább nevelt. Százszor az ablakhoz ment, s hallgatózott, minden nesznél küldöttje lépteit vélte hallani, s ha magát ismét csalatva látá, kétségbeesve átkozódott, hogy nem maga ment Frusina hollétét kitudni.

Midőn elsötétedett, a kertbe ment. Itt jobban érzé magát. Fel s alá járt a magas fasorok alatt, s a természet nyájas hatása gondolatainak szelídebb irányt adott. - Szegény fák! - így szólt sóhajtva, megállván néhány kivágott fiatal hárs előtt, melyek útját elzárák - mi közötök emberi tusáinkkal? Dúsan zöldell még a lomb ifjú ágaitokon; de, mi arra teremtetett, hogy a tiszta ég felé emelkedjék, porban hever; a fejsze elválasztott éltető gyökereitektől, s nektek vesznetek kell; s miért? a kertész gonddal ápolá növésteket, reményzölden terjedtek ágaitok, s belső erőtől hajtva emelkedtetek ég felé, oly erőseknek, oly biztosaknak látszottatok, hisz árnyéktok alatt gazdag s szegény megpihenhetett, s édesebb álomba szenderült lombotok szelíd suttogása alatt... s mégis vesznetek kell... vesznetek, mert midőn az ember szenvedélyében erre járt, útjában álltatok, útjában, mint szerencsétlen asszonyotok az én utamban áll, s ki ezt teszi, annak veszni kell. Egy erősebb kéz mindenkinek kijelölte végzetét: ez után kell törekednie; kinek elébe a sors akadályokat nem gördített, nyugodtan halad célja felé, ő senkit sem bántott, mert hogy végzetét betöltse, senkit sem kell bántania; de vannak, kik iránt mostohább volt a sors, kiknek célukat megközelíteni küszködés nélkül nem lehet; s ha midőn végzetüket teljesítik, az ellenök emelkedő akadályokat lerontják: ki mondhatja, hogy vétkeztek? hisz csak azt tevék, mit tenniök kelle, csak a végzet parancsait teljesíték; mit tehetnek ők arról, hogy útjokba akadályok gördíttettek, miket le kelle rontaniok?

Ezen s hasonló gondolatokból Klárit mindinkább közeledő lépések ébreszték föl. Első pillanatban Andrásnak gondolá a jövőt, s már elébe sietett, midőn több figyelemmel hallgatódzva, ismét kétkedni kezdett, s nehogy idegen által meglepessék, a fák mögé rejtezett. Kevéssel ezután, szűrbe burkolva, mellyel a kezében levő mécset takará, Orbán ment el mellette, s egyenesen a ház ajtajának vevé útját.

- Ki lehet ez? - mondá Klári magában, míg a jövevényt távolabbról követé.

Orbán egyenesen azon szobába ment, hol előbb Klári tartózkodott. Egy percig megállt, s szomorú tekintetet vete a tárgyakra, melyek lelkében annyi édes és fájdalmas emlékeket ébresztének, s most széttörve, mint saját szebb reményei, hevertek körülötte; azután végignézve lámpájával a falakon, a deszkázatot egy helyt félrenyomá, a mögötte rejtett szekrényt felnyitá, s miután belőle több tárgyakat kivett, az egészet ismét előbbi helyzetébe hozá.

Midőn munkáját bevégzé, még egyszer körülnézett a szobában. A földön egy kék szalag feküdt, ezt fölvevé, s keblébe rejté, aztán sietve, azon az úton, melyen jött, távozott.

Klári ez egész időközben az ablak előtt állott, s benézett. Annyi ízben látta volt Orbánt, hogy őt a lámpa világánál is megismerte. - Még a városban van - szólt magában -, Orbán e drágaságokat hozzá fogja vinni; maga az isteni gondviselés hatalmamba adja vetélytársamat. - S ezzel Klári sebes léptekkel a távozó után indult.

Orbán inkább el vala foglalva saját gondolataival, hogysem az őt távolról követő hölgyet észrevette volna; s Klári, Posztómetsző házához érve, anélkül hogy valaki által láttatnék, az egyik ablakhoz lopódzott.

- Hála Istennek, hogy jön! - szólt Frusina s Katalin egyszerre, midőn Orbán terhével a szobába lépett.

- És most siessenek nagyságtok - szakítá félbe Posztómetsző a szólókat -, több kétes külsejű embert láttam estefelé házam körül; ily időkben a cselédek hívségére sem számolhatni; ki tudja, talán még az éjjel kereshetné valaki nagyságtokat. Minden készen van. Te menj szobámba - mondá Orbánhoz -, egyik legényem ruhája ott fekszik ágyamon; a kisasszonyok, mint látod, már polgármenyecskékké változtak; belőled, minden diákságod mellett, parasztot csinálunk.

Orbán elment. Bebek Katalin még ékességeit akará nézegetni, de az öreg Posztómetsző neki arra nem engedett időt, sürgött, forgott, majd az ólba, majd ismét az asszonyokhoz sietett, s nem múlt még öt perc, midőn Orbán, parasztruhában visszatérve, társait az utazásra készen találta.

- S most Isten áldja meg nagyságtokat - mondá a gazda, megcsókolva a kisasszonyok kezét -, míg a várost megkerülték, szolgám fog kalauzul szolgálni. E levelet Kovács Jánosnak adod Dunaföldváron - folytatá, Orbánhoz fordulva -, hív emberem, s mindenben segíteni fog; azon lesz, hogy a Dunán átjuthassatok, mi valószínűleg nemsokára csak nagy nehezen fog megtörténhetni. Odáig jobb a Duna innenső partján maradnotok, a pestin a lázadók talán jó messze lefelé csavarognak. És most még egyszer áldja meg Isten nagyságtokat, s ne vegyék rossz néven, ha az öreg Posztómetszőnek nem állott hatalmában ily magas úri kisasszonyokat úgy, mint illik, fogadnia.

A gazda s vendégei a szobát elhagyák, s kevéssel utóbb Klári lódobogást halla, melyből elindulásukról meggyőződött. Egy ideig gondolkozva állott. - Vissza nem tartóztathatom - szólt magában -, mielőtt Andrást feltalálom, s általa lovakat szerezhetek számunkra, a városon rég túl vannak. De Dunaföldváron fognak a folyón keresztülmenni, odáig megelőzhetem. Ó, siessetek csak, nagyságos kisasszonyok, siessetek! a polgárleány a révnél vár reátok, s meglátjuk, Kovács János vagy Posztómetsző fog-e megszabadítani kezeim közül? - S e föltétellel Klári Telegdi feldúlt kerti lakához sietett vissza, hol rá András a legnagyobb nyugtalanságban már régóta várt.

Helyzetünkkel minden változik körülöttünk; nemcsak barátaink, mire a XVI. században csaknem annyi példa volt, mint napjainkban, de minden egyéb is. Ha szívünket bánat gyötri, a madarak éneke rögtön szomorúbban hangzik; kutyánk szemében mintha részvevő keservet vennénk észre, s maga a természet komolyabb színt ölt magára. A fák árnyéka sötétebb, az esti szellő bánatos fohászokban lejt az ágakon át, a csermely zokogva halad köves ágyában - mintha sötét fátyol boríttatott volna látkörünk fölébe, mely az egésznek bájló színezetét egyszerre eltakarta. Frusina s Katalin elevenen érzék ezt e pillanatokban. - A halmokról, melyek a budai várhegyet körülfogják, bájos kilátás nyílik. Egyfelől magasabb hegyek erdős csúcsai emelkednek, másfelől zöld szőlők s a völgyben elnyúló város fölött tévelyeg szemünk. A völgy közepén a várhegy uralkodik, s ezen túl a széles Dunának fényes tüköre terül el oly kéken s oly nyugodtan, mintha egy nagy tónak színét látnók. Utasaink, éjszaktól dél felé az egész várost megkerülve, e halmokon vették át útjokat; de ámbár Budának környéke, melyet, azon rész kivételével, hol Mátyás kormánya alatt szőlőmívelés kezdett terjedezni, őserdő takart volt, azon időben még szebb vala, mint napjainkban; s ámbár a telihold szelíd világításával az egésznek szépségét még növelé, s a természet a tavasz utolsó napjainak egész pompájában terült el utasaink körül, ők minderre nem figyeltek. Minden bokor, mely virágtakart ágait kísértetként feléjök nyújtá, az álmából fölvert madár által okozott zörej új meg új rémüléssel tölté el az asszonyokat, s néha Orbán és a kalauz kéréseire, sőt majdnem kényszerítésére vala szükség, hogy Katalin kisasszony visszatartóztassék a megfordulástól, melyre minden percben készült. - Az egész társaság, egyes szavakat kivéve, hallgatva haladt tovább; s ámbár Katalin kisasszony több szőlőben, melyek mellett őt most útja átvezeté, előbbi esztendőkben a legfényesebb társaságban szüretelt, s ámbár a nyéki hegy azon részén, mely midőn a Szent Gellért-hegyhez közeledének, jobbról meglátszott, éppen huszonöt évvel ezelőtt Corvinus János herceg társaságában szarvasvadászaton volt, a tisztes hölgy annyira el vala foglalva félelmétől, hogy minderre nem emlékezett.

Miután a Gellért hegyét megkerülték s túlhaladtak Erzsébetfalván,^[98] hol a budai nép alsóbb osztályai szívesen mulattak, a kalauz elhagyá vándorainkat, s ők egy ideig szótalanul, mint eddig, csak kissé sebesebb lépésekkel folytatták útjokat. - Az országút - tudjuk, hogy hazánkban ezalatt jelenleg sem művészeti készítmény értetik, hanem csak azon csapás, melyen a legtöbb szekér és lovas szokott bizonyos hely felé menni - a Duna mellett vezetett el. Egy oldalról, a keskeny rónaságon, mely a folyót a budaörsi s törökbálinti hegyektől elválasztja, zöld rétek s aránylag jól mívelt szántóföldek látszottak; a másikról, míg Csepel szigete a kilátást el nem zárta, vagy míg a Duna innenső partján sűrű füzesek nem akadályoztaták, a szem a pesti partot s a Rákoson mindenfelől égő tüzeket láthatá.

- Uram Jézusom! - szakítá félbe Katalin a hallgatást, miután szemei soká a túlsó parton függtek - látod ott a tüzeket, mi közel vannak hozzánk?

- Nincs mit félnünk - szólt Frusina nyugodtan -, köztünk van a Duna.

- Hej! miért nincs tél? - sóhajtott ismét a másik. - Emlékszem, egyszer tél közepett jöttünk fel Telegdről... édesanyád... Isten nyugtassa... még élt. Azt hallottuk, hogy a Duna befagyott, s nem is kétkedtünk, hogy minden nehézség nélkül át fogunk mehetni; s képzeld csak, midőn Pestre jövünk, az egész Duna telve jéggel, de a jég mind mozgásban. Pesten kellett maradni. Budán farsangoltak, a királyi palota oly fényesen ki volt világítva, hogy az embernek szeme s szíve fájt, s mégsem lehetett átmennünk. Mit adnék, ha azon jég, mely akkor a folyót bosszúságomra ellepé, most itt lenne, legalább e haramiák nem jöhetnének ide.

- Ne félj, Kata néném, most nem fognak átjönni - vigasztalá Frusina a panaszkodót. Katalin egy időre ismét aggodalmaiba merült. De minél tovább tartott az út, minél többször látá magát rémülésébe csalatva, annál nyugodtabb lett; s habár néha valamely rendkívüli alakú fűzfa vagy az út mellett elaludt pásztor, ki, midőn a lovasok közelítének, marháira veszedelmet sejdítve felugrott, félelmét egy percre visszaidézé: Katalin csakhamar oly jókedvűen beszélé el ismét kedves udvari történeteit, mint legszebb napjaiban. - Éppen a fejérvári úton lévén, elmondá Mátyás temetését. Miként hozatott a király, fekete szőnyegekkel borított hajóban, Bécsből Budáig; mi módon vitték őt innen, számtalan gyászkocsi kíséretében, Fejérvárra; mikből állottak a hetvenötezer aranyra becsült ajándékok, melyekkel Corvinus János ez alkalommal a fejérvári templomot gazdagítá; s mennyit adott a nagy halotti szolgálatnál a főurak s nemesek mindenike, olyannyira, hogy a felhalmozott arany az oltár mellé állított tálakon meg sem fért, s a polgárok s a nép, poltráikat s ezüstfilléreiket csak az oltár lépcsőin teheték le. - S mi keservesen sírtunk valamennyien! - folytatá Katalin elérzékenyedve - csakúgy, mintha saját apját vesztette volna mindenikünk. És mikor a templomból kijövünk, egyszerre mindenfelől csak azt halljuk: meghalt Mátyás király, oda az igazság! Kérdeztük, ki mondta e szép szavakat először? nem tudta senki megmondani: egyszerre eszébe jutott mindenkinek, s egy perc alatt közmondássá vált. S apád mondta, hogy a nép e szavakat századok múlva sem fogja felejteni, s hogy azon esetre, ha Mátyás királynak nagy márványemlékét, melyet a fejérvári templomban megkezdettek, bevégzik is, e szobrok s oszlopok e szavakkal mind nem érnek fel, s a világ minden királyai irigyelni fogják annak dicsőségét, kinek uralkodása után ily közmondás maradt a nép ajkain. Igen, ezek voltak apád saját szavai, mintha most is hallanám; sohasem fogom feledni e napot; oly tolakodásban voltunk, hogy alig vettem észre, midőn egész bársonyruhámat széttépték. - Mátyás temetése után rögtön Ulászló koronázása került szőnyegre, s a fényes öltözeteknek elsorolása Bebek Katalinnak az élvezet kimeríthetlen kútforrását nyújtá; azután Anna királynét s a vele Franciaországból jött hölgyeket írta le, s így tovább. Történetbúváraink nem csekély zavarba jönnének, ha tőlük mindazon nevek magyarázata kívántatnék, mik akkor a férfi- s asszonyöltözet sokféle nemeinek megkülönböztetésére használtattak, s melyek Katalin beszélgetéseinek főbb részét tevék.

Bármi érdekesek s tanulságosak voltak az elbeszélések, Katalin útitársai kevés figyelmet fordítának rájok; s a hölgy nem buzdítva hallgatói által, kimeríthetlennek látszó szóforrását végre apadni érzé. Az utasok ismét hallgatva lovagoltak egymás mellett, s csak Katalinnak nehéz fohászai s néha egyes rövid kérdések szakították félbe a csendet, mely alatt mindenik saját szomorú gondolataiba mélyedett.

Egyszerre távolból lódobogás hallatszott.

- Jézus Mária! utánunk jönnek! - szólt Katalin, a mellette lovagló Orbán karját megragadva. Az ifjú megállt, s egy percig hallgatódzott.

- Semmi baj - szólt nyugodtan, midőn lovát ismét megindítá -, csak egy lovas jön; az úton maradhatunk.

- De ha csak egy ember is; nem hallott-e kigyelmed soha hatalmas lovagokról, akik egész seregeket legyőztek, s nemes hölgyeket elrabolva, velök váraikba menekültek? - kérdé Katalin.

- A regék ideje megszűnt - válaszolt Orbán mosolyogva.

- És ha Dózsa maga megtudta szökésünket, s utánunk siet?

- Dózsának más dolga van - mondá Frusina -, s Orbán megvédene ellene is.

- Ó, ha Orbán hadjátékokban gyakorlott bajnok volna! - sóhajtott Katalin.

- Oly megtámadóval, ki csak e napokban emeltetett lovaggá, talán még megküzdhetek - szólt Orbán nem minden keserűség nélkül, melyet Katalin szavai benne ébresztének.

A lovas azalatt sebesvágtatva mindég közelebb jött, s Katalin visszatekintve, a hold sugáraiban egy óriás alakot vélt látni, de melynek természetfölötti nagysága a többiek által nem vétetett észre. Feltűnő a magányos lovasban csak az vala, hogy mihelyt utasainkat mintegy háromszáz lépésnyi távolságra utolérte, lovának lépését mérsékelé, s közelebbre nem jött. - Midőn Frusina s Orbán, Katalin kérésére, egy ideig vágtatva haladtak, azt cselekedte követőjük is, s mihelyt lovaik lépését mérsékelték, az idegen azonnal követte példájokat; ha megálltak, megállt ő is - szóval, mindég hasonló távolságban maradt; s minthogy - főképp ha kiállott veszélyek a lelket félelemre hajlandóbbá tevék - minden rendkívüli, ijesztő színt ölt magára, Katalin rémülése megragadta Frusinát is, s maga Orbán e makacs követőben kémet gyanítva, nem minden aggodalom nélkül nézett visszafelé.

- Várjanak nagyságtok itt rám - szólt, s megfordítva lovát, az asszonyok nem kis rémületére, egyenesen az idegen felé nyargalt. De ez hív maradt eddigi rendszeréhez, s mihelyt Orbán sebes közeledését észrevevé, megfordítá lovát, s szintén futásnak indult.

Orbán ismét visszatért asszonyaihoz; de alig folytaták útjokat, midőn követőjük szinte megfordult, s ismét az előbbi távolságban ballagott utánok. Az asszonyok mindég nyugtalanabbakká váltak. Orbán elveszté türelmét.

- Ki vagy? - kiáltá, megfordítva lovát s megállva. A távolság, melyben az idegen lovát szintén megállítá, nem volt oly nagy, hogy az éj csendjében egymást ne érthessék a szólók.

- Becsületes ember! - volt a válasz, mellyel az idegen rikácsoló hangon a kérdésre felelt.

- S miért futsz becsületes emberek előtt?

- Mert éjjel nem tudhatni, kivel van dolgunk - volt a válasz. - Kik vagytok?

- Polgárok, kik Pécs felé utaznak.

- S hát sem nem nemesek, sem nem parasztok? - kérdé amaz.

- Polgárok - volt a válasz -, jer ide, s ne félj.

- Igen, de ha mégis... ígéred, hogy nem bántasz?

- Ígérem.

- És társaid?

- Asszonyok.

- De igazán asszonyok-e?

- Akár megesküszöm.

- Ne gondold, hogy fegyvertelennel van dolgod - mondá ismét az idegen, ki e beszélgetés közben mindég közelebb jött -, ha bántani akarnál, pórul jársz... Ah, csakugyan két asszony - szólt, mintegy önmagát megnyugtatva, tovább. - Alázatos szolgája kigyelmeteknek, bizony gyönyörű éjszakánk jutott utazásra; az ég Olaszországban sokkal kékebb, csillagot is többet és sokkal nagyobbakat láttam; de szép éjszaka Magyarország zord éghajlatához képest; becsületemre, igen szép.

Ki Bakácsnak udvari szabóját, Ollósit, életében csak egyszer látta - s ki nem látta őt? -, azonnal ráismert ez idegenben a híres tűművészre; s a rémülés, melyet megjelenése távolban gerjesztett, ellenállhatlan kacagássá változott, midőn az asszonyok e veszedelmesnek vélt ellenségöket közelről láták.

- Nem látom át, mi különös ok volna itt nevetésre - szólt a szabó méltósággal -, nem reménylem, hogy én magam.

- Ollósi uram - mondá Bebek kisasszony nevetve -, ha tükörben láthatná magát.

És csakugyan, ha Ollósi ezt teheté vala, alkalmasint, ha nem is nevetve, legalább sírva fakadott volna, oly különös, oly ellenállhatlanul nevetséges volt az alak, melyben utazóink előtt megjelent. Szökésre határozván el magát, célszerűbbnek tartá, ha álruhába öltözik, éspedig parasztruhába; de midőn új köntöseit megpróbálta, szabói ízlése fellázadt a ruhák rossz szabása ellen, s két legjobb legényének segítségével hamarjában néhány - felfogása szerint - elkerülhetlen változást tőn rajtok, minek az volt következése, hogy azok szűrből készült úri ruhához kezdének hasonlítani. Közönséges guba helyett vállain nehéz s a legszínesebb virágokkal kivarrott bunda függött, közönséges parasztsüvege mesterségesen cikornyázott sujtásokkal volt ékesítve; s ámbár parasztaink akkoridőben mindég bocskorban jártak,^[99] a szabó nem érzett elég erőt magában csizmáitól megválni; s ha ezen farsangi álruhához a szabó száraz termetét, a hosszú, sovány s a holdvilágon még halványabb arcot s az ügyetlenséget képzeljük, mellyel kis lován ült: nem fogunk a természetesen víg Katalin jókedvének kitörésén csodálkozni.

Ollósi, ki egész életét nagy urak között tölté, mindjárt ráismert útitársaira, s a leglovagiasabb kifejezésekkel nyilatkoztatá ki örömét, hogy társaságukban utazhatik, s hogy fegyvereit védelmökre használhatja.

Miután Katalin Ollósinak a Telegdi háza feldúlása alatt s azóta történteket elbeszélte, végre kijelenté csudálkozását azon, hogy őt, ki mindég Bakács palotájában s így teljes biztonságban lakott, hasonló helyzetben találja.

- Üldözések, nagysám! igazságtalan üldözések! - válaszolt a szabó sóhajtva. - Hogy ellenségeim vannak, régóta tudtam; de hogy gonoszságuk ennyire megyen; hogy végre az egész nemességet fel fogják uszítani ellenem; hogy maga a nádor s a kalocsai érsek kezet fognak velök, miután, istenemre mondhatom, a Perényi s Frangepán családokat mindég kitüntetém: ez, nagysám, több, mint váratlan.

A szabó ezen panasza oly mulatságos, a szomorúsággal vegyült büszkeség, mellyel azt előadá, oly sajátszerű volt, hogy szegény Ollósit első pillanatban az egész társaság megtébolyodottnak gondolta; ő maga a társaság meglepetését hiúságával összhangzóbb okoknak tulajdonítván, nem kis önmegelégedéssel, mi közé azonban mindég némi szomorúság vegyült, tovább beszélt.

- Igen, nagysám, ha az ember úgy, mint én, annyi évekig híven szolgált, s az egész udvarnak teljes bizodalmát bírá, s azután egyszerre ekként elhagyatva látja magát, az fáj!... Buzlai és Palóczi őnagyságaikkal még nemigen gondolnék, de a nádor s a kalocsai érsek, kiket valamennyi fölött megkülönböztettem: ez váratlan s leverő!... Hej, ilyen az udvari élet! - tevé hozzá nehéz sóhajtással.

- A szegény szabó megtébolyodott - suttogá Katalin Frusinának. - Ollósi uram talán csalódott - mondá fennszóval, ismét az előbbihez fordulva -, a kalocsai érsek indulatos úr, s a nádor őnagysága néha nyers is tud lenni. Meglehet, hogy kigyelmed valami munkájával elkésett, mi, közbevetőleg legyen mondva, néha megtörténik, s hogy őnagyságaik...

- Ó, ha csak az volna! - sóhajta Ollósi - de ez országos dolog.

- Igen, országos dolog - folytatá méltósággal -, főbenjáró dolog: ha szerencsésen el nem illanok, most talán a csonkatoronyban volnék, holnap vagy holnapután Szent György terén végezném napjaimat, hol Hunyadi Lászlót lefejezték, s mikorra nagyságtok Budára visszajönnek, h'Ollósi (a szabó sohasem mondá ki nevét ezen aspiratio nélkül) ott hamvadna a budai út fölött fekvő halmon, az úr kápolnájának sírboltjában, hol Kont s a harminckét nemes mellett csak a hívtelenség vagy a felségsértés miatt kivégzett bűnösök temettetnek el.^[100]

Hogy ezen nagy pátosszal elmondott szavainál hallgatói nem kacagtak, csak annak köszönheté, mert erősen meggyőződve megtébolyodásáról, a szegény szabót őszintén sajnálák; a víg Katalint azonban e találkozás sokkal inkább mulattatta, hogysem Ollósitól megszökése okait ne tudakolná.

- Nagyságtok ismerik a bizodalmat, mellyel Bakács őeminenciája irántam viseltetett - kezdé méltósággal nyújtózkodván lován, Ollósi, míg a többiek eleinte, hogy őt, a megtébolyodottnak gondoltat, föl ne ingereljék, később, mert magukat mulatva érzék, előadását félbeszakítás nélkül hallgaták -, tehát, mint mondám, nagyságtok tudják, mennyi bizalommal viseltetett őeminenciája irántam. Vagy jobban mondva, nagyságtok nem tudják, sőt nem is képzelhetik ezt. Befolyásom nemcsak kisebb házi dolgokra, melyeket őeminenciája, mint tudva van, szokatlan pontossággal kezel, terjedt ki, mert hogy ezekre nézve - mindég a bíbornok személye körül lévén - tanácsom sokszor kikéretett, igen természetes; de a legfontosabb, az egész országot illető dolgok közül is alig találkozott egyetlenegy, melynek elintézése iránt uram velem előlegesen ne tanácskozott volna.

A szabó egy percig hallgatott, s szemeit útitársaira fordította, hogy meglepetésökön gyönyörködhessék; azután folytatá: - Hány esetet tudnék előszámlálni! Ha őeminenciája a királyi tanácsból visszatért: Hol van h'Ollósi? ez volt első szava. Itt vagyok! válaszoltam én; s a cselédek, még Galamb, a titoknok is, elküldettek, s míg a nagy férfiú kényelmesebb háziruhába öltözött, csak én maradtam nála; mert, közbevetőleg legyen mondva, uram öltözködését nem bíztam másra, ezt nem teszi a szabó, ki híréről gondoskodik; a mód, mellyel a ruhát felöltjük, csaknem éppen oly fontos, mint annak készítése. De hogy beszédemet folytassam, míg uram öltözködött, s míg egymagam valék vele, többnyire beszélgettünk mindenféle tárgyakról s eszerint országos dolgokról is. És ugyan mért oly komoly eminenciád? kérdeztem én. Ha tudnád, mennyi gondjaim vannak! válaszolt ő. Ha én eminenciádnak volnék - szóltam ismét én -, hamar túlesném rajtok. - S ugyan mit csinálnál - kérdezett ő tetemesen jobb kedvvel, mert ilyenkor rendesen már mosolygott -, ha például ez vagy amaz történt volna? - S itt elmondá a dolgok állását. Például, hogy Havasföld iránt a lengyel s a magyar kormány között új nehézségek támadtak; vagy hogy a csehek zúgolódnak, mert Ulászló a morva és sziléziai rendektől nem mint cseh, hanem mint magyar király követeli a hűbéri esküt; vagy miként lehetne őfelsége többi tanácsosait arra bírni, hogy Velencével a törökök ellen frigyre lépjenek? vagy más hasonló fontosságú dolgokat. Én figyelemmel végighallgatám őeminenciáját, s hosszú gondolkodás nélkül - mert jellememnek legkitűnőbb tulajdona az elhatározottság - elmondám nézetemet; s nagyságtok nem képzelhetik, mennyire szétoszlatá gyakran ily tanács őeminenciája gondjait. Igazságod van - mondá nyájasan -, ezt fogjuk tenni, bizony h'Ollósi, kár hogy pappá nem lettél, belőled még kancellár válhatott volna. - S őeminenciája nevetett jókedvében; s nemcsak titoknokának, de néha Szakmárinak, sőt egy ízben, emlékezem, a velencei követnek is elbeszélé tanácsomat, s mindnyájan igen helybenhagyák, s mondák, hogy valóban országos férfiúhoz illő felfogással bírok. - Ha kérkedni akarnék, eseteket mondhatnék el, midőn nemcsak a bíbornok, de maga a nádor s a szepesi gróf is tanácsokat kértek tőlem, s pedig néha oly tárgyak iránt, melyeket soha egy lélek sem hallott említtetni: s a közelebb múlt időben befolyásomnak híre annyira növekedett, hogy alig fordul meg udvarunknál nagyobb tekintélyű ember, ki egyet-mást ne közölne velem; s Szent István napján éppen két esztendeje lesz, hogy Palóczi őnagysága igen nagy társaságban azt mondá, miszerint sokkal inkább szeretné, ha az ország kormánya rám, mint őeminenciájára bízatnék. Telegdi s Bornemisza őnagyságaikat kivéve, alig volt ember, ki, ha velem összetalálkozott, országos dolgokon kívül egyébről beszélt volna. Ezen állásomat egész Buda ismeré: talán nagyságtok is hallottak felőle?

Frusina s Katalin igenezve hajtogaták fejeiket; szólni nem mertek, hogy magukat el ne nevessék.

- Igen, ez volt állásom, mint íme nagyságtok is tudják, még mielőtt a bíbornokkal Rómába utaztunk - folytatá az előbbi -, hát még később! Az egész út rendezése rám volt bízva; minden kocsit én készíttettem, minden poggyász szemem előtt köttetett össze; minden palackot én tettem pincetokjába, s mi legtöbb, a cselédek ruhái egészen az én tanácsom szerint készültek. Őeminenciája háromszáz ember kíséretében utazott. Én mind a háromszáz számára négyféle ruhát készítettem: egy világoszöldet mindennapi ruhául, egy vöröset közönséges vasárnapokra, egy fehéret különös ünnepekre, melyben cselédeink, például, a pápa megválasztása után jelentek meg, s egy feketét böjti napokon s más gyászos alkalmaknál használandót; mind e ruhát bársonyból, arany s ezüst krepin munkával varrattam; soha a világ dicsőbb látmányt e háromszáz ekképp felöltözött cselédnél nem látott; sohasem bámult a római nép annyira, mióta városa fölépült, mint midőn mi háromszáz cselédeinkkel utcáin első ízben végigmentünk, s pedig akkor csak a zöld ruhákban jelentünk meg; s mint bámult a nép következő vasárnap, mikor mind vörösbe öltöztünk, s hamvazó szerdán, mikor fekete bársonyban jelentünk meg; s végre a pápa koronázásánál, midőn az egész sereg fehér öltönyeit vette fel!... még egyszer mondom, sohasem látott szebbet az ember. - S a szabó legnagyobb elragadtatással az egyes ruháknak szabásáról, a gombokról s hímzésekről kezde beszélni, mint a költő, ha legkedvesebb műveiről szól, elfeledkezve minden egyébről.

- Ennyi fény, oly mívelt nemzetnél, mint a római, természet szerint nem kissé nevelé uram befolyását - folytatá Ollósi -, én azonban új meg új s mindég meglepőbb dolgokon törtem fejemet, még a szakácsokat s kuktákat is új selyemruhákba öltöztetém; tisztán fehér selyemköntösökben, arany-főkötőkkel s hálósüvegekkel főztek, s palotánk előtt ezerenként ácsorgott a nép, s nézte a szakácsokat,^[101] s fohászkodott: bárcsak Tamás bíbornok választatnék pápául. Még uram ellenségei is azt mondák, hogy ha pápának választatik, azt csak szabójának köszönheti; s ő maga, méltányolva szolgálatomat, napról napra kegyesebbé s leereszkedőbbé vált irántam.

Itt Ollósi egy pillanatig hallgatott, felsóhajta, azután tovább szólt. - Őeminenciája nem választatott pápának. Királyi pompával kísértetett ki a városból, az Angyalvárban ágyúk dörögtek, a várostól egy mérföldnyire tömérdek nép jött velünk,^[102] de végre ott kelle hagynunk Rómát, s én mindjárt sejdítém, hogy alig lesz ily jó dolgunk többé. Még Budára se jöttünk, s máris kezdetét vette a baj. Sokan nehezteltek, hogy uram Rómából keresztes bullát hozott magával, s elkövettek mindent, hogy annak kihirdetését akadályoztassák. Bizony h'Ollósi uram - szólt itt-ott egy polgár hozzám -, ennek csak baj lesz a következése. Te is okosabban cselekszel, ha uradnak más tanácsot adsz; meglátod, mi lesz az egész keresztes hadból - mondá a fiatal Móré, midőn engem, mihelyt utazásomból hazatértem, arra kért, hogy neki hat új ruhát készítsek; s midőn én minden szentekre esküdtem, hogy uram nem mindég követi tanácsomat, s hogy főképp míg Rómában voltunk, fontosabb dolgokról ritkán szólt velem - ami csakugyan igaz -, akkor a fiatal Batthyányi s nagysád öccse, Bebek Ferenc, elnevették magukat, s elmondták, hogy a bíbornok soha semmit sem tesz tanácsom nélkül, s hogy a keresztes hadnak minden rossz következéseiért az ország tőlem fog számot kérni. S mint Bebek, Batthyányi s Móré: úgy szóltak a többiek is; ahová mentem, a keresztes hadról kezdtek beszélni; ha valakinek jobbágyai elszöktek, vagy ha a csavargó csapatok itt-ott kárt tettek, ennek kigyelmed h'Ollósi az oka, ezt kigyelmed mind megakadályoztathatná, csak szólana stb.; majd megbódultam kínomban. Midőn őeminenciájával szóltam, s midőn őt arra kértem, hogy a keresztes haddal hagyjon fel, mert ha rossz következései lennének, azok csak nekem fognak tulajdoníttatni: a bíbornok még a többieknél is inkább nevetett, s engem azzal biztatva, hogy nincs mit félni, ismét nem követte tanácsomat. - A keresztes had kihirdettetett, s Dózsa és az előkelőbb vezérek ruháira Zsigmond temploma főoltáránál magamnak kelle felvarrni a vörös kereszteket.^[103] Tudtam, hogy vesztemre lesz. Bebek Ferenc mindjárt az isteni tisztelet után mondá, hogy minden történhető baj egyetlen okának az ország a bíbornok után engem fog tekinteni; de, mint mondám, őeminenciája szolgálatában álltam, nem lehete másképp cselekednem, még panaszkodni is alig mertem már, mert uramat a közelebb lefolyt időben mindég rosszkedvűnek találtam, s midőn vele utolszor e dologról szóltam, azt kérdé tőlem: megbolondultam-e már?

A szabó felsóhajtott; rövid hallgatás után ismét tovább folytatá elbeszélését. - Nem tudom, mi lelte őeminenciáját, de mintha valaki által megigéztetett volna. - Mióta Rómából visszatértünk, nappal s éjjel nem volt más gondolata, mint ez átkozott keresztes had; s minél többet zúgolódtak mások, minél inkább féltek, annál szenvedélyesebben ragaszkodott tervéhez. Nagyságtok nem fogják elhinni, de becsületemre mondhatom, hogy fél magtárait ürítette ki, s egész gulyákat hajtatott ki a Rákosra, csakhogy az úgynevezett egyházi bajnokok szükséget ne szenvedjenek. Már mindenfelől hírek szárnyaltak, hogy a keresztesek egy vagy más földesurak jószágait feldúlták, s ő még mindég azt állítá, hogy e hírek csak az ő s az egyház ellenségei által terjesztetnek. Végre tegnapelőtt este, sohasem felejtem el a napot, őeminenciájával magam valék nagy dolgozószobájában. Majdnem az egész napot a házon kívül tölté, s rendkívül fölgerjedve jött vissza. A köntös, melyet aznap viselt, először volt rajta, kardinálveres bársony, kevés arannyal, de annál mesteriebb szabás szerint készítve, nem, mert egészen magam készítettem, de becsületemre mondhatom, kevés szebb darab volt ruhatárában, ő fel sem vette, mint egy ócska rongyot, úgy rántotta le testéről; s tőlem, a bámészkodótól, minden más szó nélkül türelmetlenül hálóköntösét kívánta. Őeminenciájának szörnyű gondjai lehetnek, hogy még azt sem veszi észre, mily ruhát vet le magáról - ezt gondolám magamban, de nem szóltam. Az udvari ember megszokta, hogy érdemei nem méltányoltatnak, s ilyenkor mindég jobb hallgatni. A bíbornok sem szólt, hanem nagy lépésekkel járt fel s alá szobájában, mintha jelen sem volnék. - Egész nap a várban rendkívüli mozgás vala észrevehető. A nádor, a kalocsai érsek, Buzlai, Palóczi, Báthori, Bornemisza, majd együtt, majd egyenként jártak fel s alá, mindenfelé hírnökök küldettek el. Mi történhetett? - gondoltam magamban, s Bebek Ferenc úrfinak szavai jutottak eszembe: hogy végre, ha a dolgok rossz fordulatot vesznek, a bíbornok a keresztes had kihirdetésének felelet-terhét, mint királyok szokták, rossz tanácsadóira fogja tolni, s az egésznek áldozata én leszek. Nekem, mint mondám, ez jutott eszembe, s amint szemeimet Bakácsra fordítám, ki bosszúsan fel s alá járt, ki utolsó munkámat nem dicséré, s még csak nem is szólt, úgy látszott, mintha csakugyan ily valamiről gondolkoznék. Midőn ő így fel s alá jár, én gondolataimba merülve, ott állok, s egyikünk sem szól, a titkos ajtó, melyen Galamb őkigyelmén s kívülem senki őeminenciája dolgozószobájába nem jöhet, rögtön felrántatik, s berohan félig magánkívül a titoknok azon hírrel, hogy nagyságtok kerti lakását megrohanták a keresztesek. Doboltasd össze seregemet, fuss Batthyányihoz, hogy csapatjait velök egyesítse, és siessenek azonnal segítségül - kiáltott őeminenciája; s Isten engem, remegett egész testén, mint bármi közönséges ember. - Galamb megjegyzé, hogy Batthyányi nem fog szavára hajtani; s uram, látva, hogy igaza van, azonnal félretéve hálóruháját, s hogy maga mehessen el, öltözködni kezde; de még nem vala készen, midőn minden jelentés nélkül Palóczi s vele a kalocsai érsek jöttek a szobába, utána a nádor, az országbíró, a kancellár, a váci püspök, Buzlai s végre Bornemisza. S mindenik lármázott, panaszkodott, szitkozódott; szörnyű vala csak hallani is; főképp Palóczi s a kalocsai érsek túlmentek minden mértéken. - Uram megjegyzé, hogy ha valamely ház a keresztesek által megtámadtatott, e zaj helyett jobb lenne segítségére menni. - Igen, hogy míg csekély seregeinket a külvárosba küldjük, addig eminenciád cinkosai a várost támadják meg - kiáltott Palóczi -, s a királyt valamennyiünkkel együtt hatalmukba kerítsék. - A kapukat nem szabad felnyitni; Bakács Dózsának cinkosa! - kiáltának mások - ne higgyetek neki! körül kell fogni palotáját; el kell szedni őrségének fegyvereit; ez következése, ha a király a legfőbb egyházi hivatalokat parasztokra bízza; hisz Bakácsnak vagy Bakosnak, vagy nem is tudni, hogy hívják - rokonai ott állnak a Rákoson a Drágfiak többi parasztjaival -, s így tovább; mindenik lármázott, ordított, fenyegetődzött, csak Bornemisza monda néhány mentő szót: hogy ő ugyan a keresztes had kihirdetésének barátja nem volt, egyébiránt az egésznek rossz következéseit csak a bíbornokra tolni mégis igazságtalanságnak tartja. - És ki hirdette ki a szerencsétlen háborút; ki táplálta a gyülevész sokaságot; ki varratta Dózsa ruhájára a keresztet saját szabója által? igen! nem Ollósi varrta-e fel mindeniknek keresztjét? - s így tovább, s mindég csak az, hogy a szabó én vagyok. - Bornemisza védő szavai alig hallatszottak ki a zajból. - S most Bebek Ferenc rohan a szobába, utána Móré, Batthyányi s még néhányan az úrfiak közül, s Bebek Bornemiszához fut, s mondja, hogy Telegdi házától jő, s a kisasszonyokat nem találta ott. - Mindenható Isten! - kiáltá Bornemisza - a szerencsétlenek a rablók kezei közé estek. - Azonnal ki segítségökre! - kiálta Ferenc úrfi. - Veled megyünk! - ordítának pajtásai; kettő-három a főurak között is. A nádor, a kalocsai érsek s mások ellenzették. - Úgyis későn volna - mondá valaki, ki éppen a szobába rohant -, felgyújtották a házat. - Látnom kell, mi történt rokonaimmal - kiáltott Ferenc úrfi, s kirohant, mint a forgószél.

- Jó fiú! - mondá Katalin meghatva - csak pár hete, hogy István bátyja megszidta, s mégis ő vesz legtöbb részt sorsunkon.

- Nagysám - folytatá az előbbi -, ha arra gondolok, mit azután, hogy Bebek úrfi elhagyott, látnom s hallanom kellett, borzadok. A veszély, mely nagyságtokat fenyegeté, felbőszítette az egész tömeget. A nádor s az országbíró tanácskozni akartak, de nem hallgatott senki rájok. Bornemisza maga, pedig elég nyugodt ember, összekulcsolt kezekkel járt fel s alá oly arccal, mintha erőnek erejével gondolkozni akarna, s mintha iszonyú káromkodásoknál egyéb nem jutna eszébe; a többiek zajongtak, ordítottak, fenyegetődztek; Konstantinápoly bevételekor az akkori pátriárka nem hallhatott a törököktől annyi szitkot, mint most uram. - Hazaáruló! paraszt! gonosztevő pártütő! a csonkatoronyba vele! vérbírák elébe kell állítani! - így kiáltott tíz egyszerre. - Ha Telegdi leányának csak egy haja perzseltetik le, vérével lakol; ha Bebek kisasszonynak baja lesz, kiirtjuk őt a világból, s legátussága nem fogja őt védeni, majd megtanítjuk saját szabója által a lázadók ruháira kereszteket varratni, vízbe kell dobni szabójával együtt! s így mindég tovább, jó másfél óráig, míg Bebek úrfi, ki parasztruhában a városon kívül volt, azon hírrel tért vissza, hogy a kisasszonyok szerencsésen megmenekültek.

- Csak igaz marad: a vér nem válik vízzé - mondá Katalin -, ilyesmit csak Bebek tehet.

- És Isten áldja meg Bebek úrfit, hogy tette - folytatá a szabó - csak e jó hírnek köszönhetjük, hogy a bíbornok s én ez éjjel meg nem gyilkoltattunk, vagy hogy a csonkatoronyba nem zárattunk. A kedélyek kissé csillapultak; Bornemisza, mihelyt nagyságtok iránt nem aggódott, uramnak ismét pártját fogta, s a felbőszülteket figyelmessé téve, hogy bíbornokot s pápai legátust nem zárhatni minden bírói eljárás nélkül a csonkatoronyba. Rövid ideig tanácskoztak, s miután határozat hozatott, hogy a bíbornok jövő reggel exkommunikáció fenyítése mellett, a keresztesek szétoszlását fogja parancsolni, az urak rekedten egymás után elmentek, s uramat titoknokával s velem magára hagyták.

- Uram - folytatá a szabó ismét, kis szünet után -, nyugodtnak látszott, arca halvány vala, s ajkai körül néha különös reszketés vala észrevehető; egyéb nem árulá el belső fölgerjedését. Szinte borzasztó vala ránézni. Mint a szikla állt ott; körülötte felbőszült habok, s mégis úgy látszott, mintha e mozdulatlan pont volna az, mely valamennyi közül legnagyobb veszéllyel fenyeget. De most, midőn a többiek elmentek, annál korlátlanabbul tört ki eddig elnyomott indulata. - Engem, a római szentegyház bíbornokát, Bakács Tamást akarnak a csonkatoronyba záratni? - így szólt, ismét fel s alá járva, és szemei szikráztak. - Galamb őkigyelme mondá, hogy meggyőződése szerint, mindez haszontalan fenyegetődzés, s hogy kétszer meg fogják gondolni, mielőtt ily valamire vetemednek. - Nem ismered őket - szólt ismét a bíbornok legnagyobb indulatban. - Felbőszülve, mint most, ők mindenre képesek; ha telik tőlük, bosszút fognak állani nemcsak rajtam, de rajtad is, Galamb, mert hozzám hív valál, cselédimen, csak mivel szolgáltak. Nem állok jót, nem indítanak-e felségsértési pert szabóm ellen, mert Dózsa ruhájára ő varrta fel a veres keresztet. Igen, h'Ollósi - mondá hozzám fordulva -, vigyázz magadra; ha tőlük függ, hívtelenségi kereset alá kerülsz, s Isten kegyelmezzen árva lelkednek! - Nagyságtok képzelhetik, mint borzadtam el e szavakra. Remegve kérdem őeminenciáját: hiszi-e csakugyan, hogy... De rám sem hallgatott, csak azt mondá, hogy ez úri emberektől minden kitelik, s hogy őket nálánál jobban senki sem ismeri - szóval: ismételé, miket előbb mondott, s mindezt a legnagyobb indulatban s mégis félig gúnyolva; végre, midőn félelmemet észrevette, mert meglehet, hogy csakugyan reszkettem, a bíbornok még nevetett is, igen, valósággal nevetett, mintha örülne, hogy vesztében én is részesülni fogok; megvallom, sohasem tartottam őt képesnek ilyen szívtelenségre. Hej, aki nagy uraknak szolgál!

Ollósi annyira el vala foglalva saját szomorú emlékével, hogy a mosolyt, mely útitársainak ajkai körül játszott, s mely Bebek kisasszonynál majdnem kacagássá fajult, észre sem vevé, s nyugodtan folytatá: - Nekem nevetésre nem vala kedvem! Iszonyú aggodalmak között töltém az éjszakát, s mindég határozottabbá vált a szándék, hogy elleneim üldözései elől megszököm. Eddig, ha őeminenciájának aggodalmaimról szóltam, bolondnak nevezett, most ő maga figyelmeztetett a veszélyre, s ha eszembe jött az arc, a szívtelen kacagás, mellyel vesztemről szólt: lehetetlen volt nem látnom, hogy pártfogására nem számolhatok. Meg kell szöknöm! mondám magamban, s mert álomról szó sem lehetett, még éjjel hozzáfogtam az öltözethez, melyben nagyságtok fájdalmamra látnak. - Másnap reggel még Galambbal beszéltem; sohasem szerettük egymást, de okos embernek tartám őt mindég, s gondolám, ily fontos pillanatban talán csak nyíltan megmondja véleményét. Kérdésemre válaszolá, hogy őeminenciája ezt kétségen kívül legjobban fogja tudni, s hogy azon esetre, ha a keresztesek a felszólításra szét nem oszlanak, helyzetem talán nem egészen veszély nélküli. Majdnem éppen így szólt huszáraink hadnagya s a főszakács, ki országos dolgokban, melyekről vele sokszor beszélgettem, kitűnő belátással bír. - Már ha őeminenciája mondá, őeminenciája bizonyosan legjobban tudja; ki hitte volna, hogy h'Ollósi ily roppant bajba fog keveredni! - mondá az egyik is, a másik is; s ami leginkább fájt, oly megelégedett, oly mosolygó arccal, csakhogynem kacagtak. E bajba kelle keverednem, hogy az embereket egész aljasságukban ismerni tanuljam. - Csak még a táborba küldött papoknak visszatértét várám meg. Dél felé azon hírrel jöttek a városba, hogy a keresztesek nemcsak széjjel nem oszlanak, hanem hogy a lázadás már ki is tört. Én útra készültem. Ha még egy napig késem, a menekülés talán lehetetlenné vált volna. Az utcákon mindenütt, ahol csak mentem, az urak - jól vettem észre - suttogva szóltak egymással. Estefelé a nádorral találkoztam, s ő kérdezett: hallottam-e már, mit mívelnek barátaim? Meglátod, h'Ollósi - mondá szokott édes hangján -, neked is megfizetik még varrásod bérét. - Meg vagyok győződve, elfogatásomra már megtörténtek a készületek, s csak azon pár aranynak, melyekkel a kapusokat megvesztegetém, köszönhetem, hogy szerencsésen idáig jutottam.

Hogy a szabó, a szónak közönséges értelmében, meg nem bódult, azt egész előadásának összefüggése bizonyítá; világos vala azonban az is, hogy helyzete iránti nézeteit megcáfolni nem tartozott a lehetőségek közé. Ha józan, vagy helyesebben mondva, ha oly ember, kit bolondnak nem nevezünk, valamely rögeszmét felkapott, s eszének egész munkásságát annak védelmére fordítva, az egyes körülményekből, melyek nézete mellett szólnak, egész rendszert alkotott magának: ilyennek helyreigazítása lehetetlen; s midőn Katalin Ollósinak értésére adá, hogy félelmeiben talán mégis csalódott, a szegény ember csaknem neheztelve kérdé tőle: vajon a bíbornok, az egész udvar és város bolondnak tarthatták-e őt, őt, h'Ollósit, ki nemcsak tréfa tárgyául sohasem szolgált, sőt legnagyobb kiterjedésében bírá az egész udvar bizalmát?

- S mik kigyelmednek jelen tervei? - kérdé Frusina, hogy a beszélgetésnek más fordulatot adjon.

- Mi jövőmet illeti, hála az égnek, nyugodt vagyok - válaszolt nagy önmegelégedéssel a szabó. - A valódi művésznek legbecsesebb kiváltsága az, hogy magát bizonyos helyre lekötve nem érzi; ha egy országnak viszonyai összebonyolódtak, vagy ha ellenségei üldözéseinek többé ellent nem állhat, elmegyen máshová, s mindenütt nyílt karokkal fogadtatik. Mi nekem Buda, Magyarország, a nádor s a bíbornok?! h'Ollósinak híre meg van alapítva Rómában is; s habár az egyszerűbb olasz köntösnél kevésbé tüntethetem ki ízlésemet, mint a magyar ruhánál, hol a sujtásozásban egészen új rendszert találtam fel, mely nevemet fenn fogja tartani: a fődolog, ami legművésziebb minden ruhakészítésnél, a szabás marad, s ebben felülmúltam római vetélytársaimat már utolsó ottlétemkor is. A művészetem folytatására szükséges engedelmet őszentsége, a pápa, kinek számára egy fehér bársonyköntöst varrtam, meg fogja adni minden nehézség nélkül; pénzt, mennyi szükséges, magammal vittem, s nagy útilevelem, melyet előbbi uramtól tavaly kaptam, biztosít, hogy legalább a keresztesek nem fognak bántani, s így...

- S kigyelmednek van ily útlevele? - kérdé Orbán érdekkel, mert eszébe jutott, ily irománynak mennyi hasznát veheti a jelen körülmények között.

- Van-e útlevelem? - szólt a másik büszkén - és mily útlevelem! Őeminenciájának nagy pecsétje alatt egész rőf pergamenen olvasható: miszerint kedves szolgája s híve h'Ollósi, ki jelenleg Olaszországba utazik, minden kísérőivel együtt - mert, mint mondám, az útlevél akkor készült, midőn őeminenciájának szekereivel a pápaválasztáshoz utaztam -, minden egyházi s világi hatóságok pártfogásába ajánltatik; felszólíttatnak minden megyék s kerületek, városok, faluk s uradalmak, úgyszintén minden harmincadok, határőrök, számtiszt...

- Megálljatok! - kiálta itt egyszerre néhány erős hang az út mellett álló bokrok közül; s míg Katalin felsikoltott, s a szónokló szabó elrémülve a szó közepén elhallgatott, három legény kiugorva, a lovak kantáraiba kapott. Orbán kirántá kardját, s a megtámadók ellen fordult; de ezek látva, hogy csak eggyel van dolguk, kettő, az asszonyok lovait szabadon bocsátva, Orbánt támadá meg, harmadik a reszkető szabó paripáját tartá, nem engedve, hogy egyetlen fegyverének, mely e pillanatban eszébe jutott - sarkantyúinak -, hasznát vehesse. A küzdelem eredményét nem lehetett előre látni; Orbán oly kétségbeesett bátorsággal támadá meg elleneit, hogy ámbár egymaga vívott kettő ellen, a győzelem valószínűleg neki jutott volna, ha éppen azon pillanatban, midőn második ellenének karját megsebesíté, s midőn már a szabónak megszabadítására készült, az erdőből új ellenek nem közelítenek a rablók segítségére, s a vitéz ifjú lovát körül nem fogják.

- A király nevében békét! - kiáltá egy erős hang, melynek mindenki azonnal engedelmeskedett. - Vezessétek a foglyokat táborunkba; a vajda határozzon fölöttük.

Ollósi s az asszonyok részéről ellentállásról szó sem vala; Orbán átlátá, hogy minden további küzdés védenceinek helyzetét csak rosszabbá tehetné, s ennélfogva szintén az erdő felé engedé vezettetni lovát. - Az útonállás Ulászló kormánya alatt nem tartozott a ritkaságok közé, de e nemes mesterség hazánkban akkor főurak s nemesek által vagy - ritkább esetekben s csak kereskedelmi vetélytársaik károsítására - városi polgárok által gyakoroltatott,^[104] s ha ily ellenek hatalmába kerül, Telegdi leányát a jelen körülmények között veszély nem fenyegeté; de midőn Orbán a hold sugaránál a körülötte tolongó rongyos csoportot látá, zsiványok vagy a fellázadt jobbágyoknak valamelyik csapatja között vélé magát. Hasonló, habár önösebb indokokból származtak Ollósi aggodalmai, s Orbánnak csaknem mosolyognia kelle, midőn a szabó, kinek lovát egy ideig az övé mellett vezették, sóhajtva megjegyzé, hogy olyanok kezébe jutottak, kik őeminenciája útlevelét alkalmasint nem fogják kellő figyelembe venni.

Midőn megtámadtattak utasaink, Érd falujához közelítének. A budai hegylánc, mely Szent Gellért hegyén túl a Dunától visszavonulva, bérc és folyam között keskeny síkot hagy, halmaival itt ismét a folyó partjáig nyomul, s épp e halmokon vezetett át útjuk, midőn továbbhaladásukban ily váratlanul akadályoztattak, s akaratjok ellen az út jobb oldalán sötétlő rengeteg felé vezettettek. Egy óranegyedig haladhattak majdnem járhatatlan s csak vezetőik által ismert utakon, midőn a sűrűn áttörő világosság vonta magára figyelmöket. Rövid haladás után egyszerre szabad téren láták magukat, melyen hét-nyolc nagyobb tűz körül, mintegy két-háromszáz alak hevert, ült, járt, forgolódott. Egy nagyobb sátor s mellette néhány póznára akasztott rongy s friss ágakból készült alacsony ereszek az egésznek, mintegy tábori színt kölcsönöztek.

Minden más helyzetben a kép, melyet magok előtt láttak, utasainkat érdekelhette volna. A rögtöni átmenet az erdő sötétéből ezen majdnem máglyanagyságú tüzekkel világított térre, a csend után e váratlan zaj és zsibongás, a roppant tölgyek, melyek a helyet körülfogák, s melyeknek alsóbb ágait a tüzek világíták, míg sudaraikra a holdvilág önté ezüst sugárait, mintha minden egyes fán a természet szelíd világítása a vörös fénnyel küzdene meg, melyet emberek gyújtanak, magok a téren hemzsegő alakok az egésznek különösen regényes színt adának. Helyzetük bizonytalansága azonban annyira elfoglalá gondolataikat, hogy még Katalin is, ámbár mindennek, ami regényes, barátja, mindezt, csak alig vevé észre, s egész figyelmét azon alakokra fordítá, kik a nagy sátor előtt, melyhez most közeledtek, reájok várakozni látszottak.

Azon nagyobb cigánycsapatok egyikétől körülvéve láták magokat, melyek akkor e hazát egyik szélétől a másikig átvándorolva, majd erdők között, majd a nagy síkon üték fel sátraikat. Tűrve, sőt pártolva néha a király s földesuraságok által, s ismét minden különös ok nélkül egyszerre üldöztetve, rosszabb időkben kovácsmunkával, téglavetéssel, sőt favágással keresve élelmét, jobb napokban koldulás, jóslatok és zene közt élve, lopva mindég, hol alkalmat talált, s mindég egyenlő könnyelműséggel várva a holnapot - Fáraó népe, melynek földi hivatása talán csak abban áll, hogy körülvándorolva a nemzetek között, intse mindenikét, mi nyomorult az, ki hazáját elveszté - akkor, mint most, könnyen meg vala ismerhető, s Orbán némiképp megnyugtatva érzé magát, midőn látta, hogy védenceivel oly emberek kezei közé került, kik gonosztetteiket a fosztogatásnál tovább terjeszteni nem szokták. Nem úgy Ollósi, ki azon tiszteletnél fogva, mellyel minden jó ruha iránt viseltetett, a rongyokba burkolt embereket minden gonoszságra képeseknek tartá, s ki e félelmét halkan Orbánnal közlé.

A nagy sátor előtt, körülvéve a csoport előkelőbbjeitől, egy kis zömök férfi állt, kit kopott, de vörös és aranyrojtokkal ékesített mentéjénél s még inkább azon tiszteletnél fogva, mellyel a nép előtte visszavonult, a csoport vajdájának lehete ismerni. E hatalmas férfi elébe vezettettek utasaink.

A jövevények, kísérőik parancsára, leszálltak lovaikról, s a vajda hercegi polcára ült, mely egy tizenkét akós, de félig borral telt hordó vala, s oly pontot képezett, mely valamennyi alattvalóinak legforróbb vágyait maga körül egyesíté.

- Látom, ismét csavargókat hoztatok - mondá rövid hallgatás után, mely alatt villogó szemeit a jövevényekre függeszté, a vajda -, nem mondtam-e: menjetek ki, fiúk, az országútra, s ma éjjel bizonyosan csavargókat fogtok találni; és íme, teljesedett! Így vagytok mindennel, amit mondok. És ugyan hogy akadtatok rájok? - kérdé rövid szünet után, mely alatt nem kis önmegelégedéssel tekinte maga körül.

A megtámadók vezére röviden elmondá a történetet, kivált Orbán védelmét s a szóló társainak megsebesítését, minek hallásánál a vajda komoly ráncokba vonta homlokát.

- Megtámadni őfelsége hív cigányait! - mondá fejét csóválva - kivont karddal támadni meg őket és véröket ontani! ez példás büntetést kíván.

- Igen, példás büntetést! - kiáltá a tömeg, mire az asszonyok s főképp Ollósi nem kissé elrémültek. Orbán mihelyt látá, kikkel van dolga, nyugodtnak érzé magát: jól látá, hogy a vajdának pénzzsarolásnál egyéb célja nincs, s azért, anélkül, hogy fenyegetéseit figyelmére méltatná, arra szólítá fel: mondja meg az árt, melyért lovaikat s szabadságaikat visszaadja.

- Kigyelmetek lovait? - szólt az előbbi - de hisz a lovak tulajdonunkká váltak. Azért vagyunk felállítva a király, hatalmasan uralkodó II. Ulászló őfelsége által, hogy tartományaiban rendet tartsunk, s minden nemű s nevezetű rendbontókat törvényes bíráik elébe állítsunk. Valóban nehéz feladat jutott nekünk. Főképp a csavargás vétkes szokása kezd elterjedni az országban.

- Ne tréfáljon kigyelmed - mondá, a méltóság majmolásán türelmét vesztve Orbán -, polgárok vagyunk, s Pécsre utazunk, két-három aranyat kaphat, ha lovainkat azonnal visszaadja, különben pedig könnyen megbánhatná, hogy becsületes embereknek ekként merte útját állani.

Orbán elhatározott magaviselete a vajdára s társaira nem maradt hatás nélkül, s igen valószínű, hogy ajánlatát elfogadják, vagy hogy legföllebb megváltási összeg fejében néhány arannyal többet követelnek, ha Ollósi s Katalin rimánkodásaik által el nem oszlatják e hatást. Mihelyst a vajda észrevette, hogy tőle valaki fél, még komolyabb ráncokba szedte homlokát, s mondhatlan megvetéssel válaszolt. - Polgárok? - szólt - mi nekem az, hogy valaki polgár, nekem, aki vajda vagyok, az egész ország által elismert vezér, ki utakon, hidakon szabadon járok egész táborommal, csakúgy, mint az országnak bármily nemese. És három aranyat ajánlani a lovakért, istentelenség! mikor a lovak legalább tízszer annyit érnek; s nekem ajánlani azt!

- Hallatlan szemtelenség! - szólt közbe a mellette álló cigányok egyike - és még nem is igaz, amit beszélnek. Látott-e ember ily módon felöltözött polgárt, mint ez itt? - s ekkor a szóló kezében tartott dudájával Ollósira mutatott, ki rémülésében észre sem vevé, mennyire nem hízelgő reá nézve az általános kacagás, melyet öltözete most az egész tömegnél gerjesztett.

- Komédiás! - kiáltott az egyik. - Megszökött udvari bolond! - kiáltának mások. - Honnan is lophatta e fertelmes ruhákat? - nevettek ismét mások.

- Egy szóval, csavargó! - hangzott közbe a vajda erős szava - s ez országban azokat kivéve, kiknek evégett különös engedelem adatott, nem szabad csavarogni senkinek.

- De édes Polgár Tamás uram - rimánkodott a közfigyelem tárgyává vált szabó, ki most rémülés közben a vajdára ráismert -, hát nem...

- Igen, Polgár Tamás - szólt a vajda -, "Thomam Polgár una cum aliis huszonöt tentoriis vagantibus"... úgy áll nagy levelemben, melyet mellemen hordok; "fabricandis aliis pixidis, globulis, pharaonibus necessariis"... mint előmutathatom, s mi annyit tesz, hogy őfelsége különös szolgálatában állunk; és "dum et quandocumque et quotiescunque"... amiből deákul tudók átláthatják, hogy minden ágyú- s más golyók öntése reánk bízatott; minélfogva ismét "facta sua expedire et libere stare huszonöt duntaxat"... amint írva áll; se adót, se vámot nem fizetünk, s ennélfogva valamennyi csavargók letartóztatására különösen ki vagyunk küldve.^[105]

- De Polgár uram - kiáltá a szabó, miután a vajda deákidézései ellenére szóhoz jöhetett -, nem ismeri h'Ollósit, a bíbornok őeminenciája komornyikát...

- S udvari szabóját! - kiáltá bámészkodva a vajda. - Uramfia! hogy' jön kigyelmed ide hozzánk?

- Amint Polgár uram látja, nem éppen jószántamból - mondá a szabó, ki a vajda végszavai által teljesen megnyugtatva érzé magát, s ki most bizonyos neheztelő méltósággal szólt -, megvallom kigyelmedről nem tettem volna fel, hogy békés utasokat az országúton emberei által ekként megtámadtat.

- De édes, drága Ollósi uram - válaszolt a vajda alázatosan -, ki is gondolhatta volna, hogy kigyelmedhez leend szerencsénk, s ily társaságban s kivált ily öltözetben? Kiáltsatok éljent Ollósi őkigyelmének, ki nekem kegyes pártfogóm és patrónusom! - kiáltá, bámuló seregeihez fordulva. - De ily késő éjszaka! ily ruhában - folytatá ismét -, ki hitte volna ezt?!

- Az idők viszontagsága - szakítá félbe amaz a szólót.

- Hej, szomorú időket élünk! - sóhajtott a vajda, minden törekvéseit arra fordítva, hogy a rossz benyomást, mellyel eddigi magaviselete a szabóra volt, enyhíthesse - rosszabb időket sohasem értem. És mennyi a csavargó; ha nem vigyázok fel oly szorosan, még a budai országúton sem lehetne biztosan utazni. Mert, lássák kigyelmeitek, csak azért adtam ki rendelést, hogy minden utas előmbe vezettessék, hogy azután a becsületes utazókat a csavargóktól megkülönböztetve, amazokat ismét szabadon bocsáthassuk. Ha némi fosztogatási szándékom lett volna, mint van másoknak, s meg kell vallanom, itt-ott a cigányvajdáknak is; akkor a három aranyat, melyeket amaz úrfi ajánlott, elfogadtam volna; nemde, hisz esztelenül cselekszem, ha azon esetben az ajánlott három aranyat el nem fogadom? de én nem vagyok olyan, mint a többiek, szándékom...

- Nincs veszteni való időnk - szakítá félbe a mentegetődzőt Orbán türelmetlenül -, adja ki lovainkat, vezettessen ki az útra, hadd menjünk tovább.

- Tovább hagyjam menni kegyes uramat s patrónusomat, ki nekem őeminenciája udvaránál annyi pártfogást szerez, s a vörös aranypaszományos mentét, melyet tavaly ilyenkor ígért, eddig számomra bizonyosan már elkészítette, s csak arra vár, hogy érte menjek? E kegyes pártfogót hagyjam én késő éjszaka tovább utazni s főképp ily időben?

- Hiába, sietnünk kell - mondá a szabó méltóságos leereszkedéssel -, kend, úgy látszik, nem tudja, hogy Budán a lázadók...

- Telegdi István őnagysága házát megtámadták - vágott szavába a cigány -, de minthogy Ollósi őkigyelme a várban lakik... vagy igen - szólt önmagát félbeszakasztva, mint kinek agyán rögtön egy gondolat villan át, míg sötét szemeit Bebek Katalinra függeszté. - Takarodjatok innen! - kiálta a még mindég utasaink körül ácsorgó tömeghez - titkos beszédem van őkigyelmével.

Míg a cigányok visszavonultak, a vajda szemét majd Frusinára, majd Katalinra függesztve, hallgatott; mihelyt magát utasainkkal magánosan látá, halkabban engedelmet kért, hogy őnagyságukat nem ismerte meg tüstént, s a kisasszonyoknak minden kitelhető szolgálatát ajánlá.

Katalin kezdetben meglepetést színlelt, s tovább is utazó polgárnőnek akará magát tartani, de Polgár sokszor fordult meg Budán s még Telegdi házában is, s így e szándék nem sikerülhetett; s a cigányvajda irányában most minden további titkolódzás valamint lehetetlennek, úgy fölöslegesnek mutatkozott. Mióta Polgár a király által mint golyókészítő, szolgálatba fogadtatott, s csapatjával kiváltságot nyert, a cigány nem vetkezett ugyan egészen ki nemzeti szokásaiból, s mint láttuk, néha golyóöntésen kívül egyéb jövedelmezőbb dolgokkal is foglalkozott, azonban, mint hivatalban álló, magát mindég a nemesekhez sorolá, s legnagyobb biztossággal lehete számot tartani, hogy Telegdi leányát nem fogja a pórnak elárulni. - Orbán mindezt meggondolva, legjobbnak tartá, ha Polgárral nyíltan szól, s útjok további folytatására tőle tanácsot kér, úgyis a cigánynál jobban senki sem ismeré az ország minden útjait és rejtekeit.

A sátorba vonultak, hová a vajda vendégeit udvariasan meghívá, s a teendőkről tanácskoztak.

Ollósi terve, hogy Olaszországba vonuljanak, nemcsak az asszonyok, de a vajda által is elleneztetett, miután a lázadás Somogyban s Zalában már kitört, Horvátországban minden percben kitörendő volt, s Karinthiának és Karnioliának parasztsága éppen akkor lázadt fel urai ellen, s mint Polgár mondá, szörnyű kegyetlenséggel dühöng - Biharba menni szintén nem vala tanácsos, mert ott s Mármarosban az egész oláhság feltámadt, s a megyét pusztítva járta körül. Legjobbnak látszott, ha a kisasszonyok Csanád felé tartanak, hol a temesi vajda s Csáki püspök körül az alsóbb megyék nemessége összegyűlt, s hol a város biztos menedéket ígér. Polgár állítása szerint Telegdi Istvánt is ott fogják találni, s az út is legbiztosabb, ha tudniillik nem Földvárnak, mint akarták, mert e helyet a bácsi s baranyai parasztság eddig alkalmasint már elfoglalta, hanem a csepeli szigeten keresztül, s azután, kerülve minden falut, egyenesen a pusztákon keresztül utaznak Csanádig. - Míg nagyságtokat biztos helyre vezethettem, addig magam leszek kalauzok - végezé tanácsát a vajda -, s ne legyen Polgár Tamás a nevem, ha nem vezetem oly biztosan a nagyságos csanádi püspök udvarába, mint ha teljes békében élnénk. Táborom kormányzását azalatt fiamnak adom által.

A cigány tanácsa oly jónak látszott, hogy ámbár Ollósi sóhajtva jelenté ki sajnálkozását, hogy a kisasszonyoknak Róma csudáit nem fogja megmutathatni, ellenmondás nélkül elfogadtatott, s miután a vajda fiával s a tábor előkelőbbjeivel rövid ideig tanácskozott, fél óra múlva vándoraink, Polgár Tamás kíséretében, ez éji kaland után ismét továbbfolytaták útjokat, mely őket most nem Fejérvár, hanem egyenesen a Duna felé vezeté. A tököli kompon, mely egy huzamos ideig Polgár táborához tartozó cigánynak kormánya alatt állt, minden akadály nélkül a nagy csepeli szigetre szállíttattak át.

Térjünk vissza a fővárosba.

Szaleresi rögtöni megváltozása első pillanatban megfoghatlannak látszott. Hogy éppen ő, ki a többieket mindég nyugalomra inté, s a nemesség ellen soha gyűlölséget nem mutatott, most ily buzgóvá s minden kibékülésnek legszenvedélyesebb ellenévé válhatnék: ezt valamint senki előre nem láthatá, úgy senki meg nem magyarázhatá magának, s magaviselete többek által gyanús szemekkel tekintetett. Midőn azonban Lőrinc s általa Dózsa s a többi vezérek Szaleresi indokait megtudták: a kétkedés teljes bizalomnak adott helyet. - Kit a nép ügyéhez nem szeretet köt, azt szintoly erősen lekötheti gyűlölsége - mondá Lőrinc -, s valamint seregeink nagy részét csak személyes bosszúvágy tartja zászlóink alatt: úgy Szaleresire, ki magát oly mélyen sértve érezi, biztosan számíthatunk. - E nézetekben a többi vezérek is osztozkodtak, s midőn a seregnek nagyobb része Dózsával Szeged felé vonult, a Rákoson maradt keresztesek vezérlete egyhangúlag Ambrusra bízatott. A legfontosabb helyeknek egyike vala ez, de olyan, melynek betöltésére nagy vezéri tehetségek nem kívántattak. - A pesti polgároknak nagyobb része a keresztesek iránti rokonszenvét világosan kimondá - a budaiak legalább közönyöseknek mutatkoztak; a király s a főurak körül összegyűlt seregek csekélyebbek valának, semhogy a rákosi tábort megtámadhatnák; s így a jobbágyok ügye itt csak árulás által veszélyeztethetett volna - s ezt lehetetlen volt Szaleresiről jelen lelki hangulatában föltenni.

S kétségen kívül míg első fölgerjedése tartott, a nemesség nem találhatott kérlelhetlenebb ellenséget senkiben; de szenvedély ott, ahol állandóság kívántatik, nem elégséges soha. Mint a golyó, melyet az ágyú magasra vetett, végre önsúlyától levonva, földre esik: úgy, ha az indulat valakit pillanatokra elragadott is, nem maradhat senki következetes természete ellen: s a szegény Szaleresi kevés napok múlva érezni kezdé, hogy elviselhetlen terhet vállalt magára. Bosszúvágy helyett lelkét mondhatlan szomorúság tölté el. Kláriról, kinek fölkeresésére majdnem valamennyi cselédjét kiküldé, csak annyit hallott, hogy András kíséretében mindjárt másnap Fejérvár felé utazott, s mi haszna, hogy az összes nemességen bosszút állhat, ha azon egy kincs, mely után szíve vágyódik, ha egyetlen leánya örökre elveszett.

Lelkét azonkívül még más aggodalmak tölték el. Józanabb vala, hogysem szenvedélyének csillapultával helyzetének veszélyességét át ne lássa. Mintegy hétezer fegyveres állott parancsa alatt, de mily seregek! Dózsa vaskarja félig rendben tartá őket, de mióta az elment, napról napra növekedett a zavar. A pesti polgárok, kiknek majd kerti házaik, majd a falakon kívül álló aklaik törettek fel, zúgolódni kezdének; a tanács magában a városban elkövetett több garázdaság után kinyilatkoztatá, hogy hasonló esetben jövendőre a város kapuit a keresztesektől elzáratja; s magában a rákosi táborban is a legnagyobb egyenetlenség uralkodott. Ha Szaleresi csak egy órára távozott, sőt néha jelenlétében is, egyes csapatok fegyvert fogtak egymás ellen, s a szerencsétlen vezér saját élete veszélyével is alig bírta elválasztani a küszködőket. - Minden általános feloszlásra mutatott. Minden nap aggasztóbb híreket hozott. Majd azt, hogy a királynak cseh s morva hadai már Pozsonyig értek; majd meg azt, hogy saját seregeinek egy része a budai urakkal titkos szövetségben áll, s őt az egész táborral együtt el fogja árulni, s Szaleresi borzadással gondolt a sorsra, mely reá ez esetben várna.

Lelkének csüggedését észre lehetett venni egész magaviseletében; s leghívebb barátai, kiket néha a városban meglátogatott, sokszor inték őt, hogy a jobbágyok ügyétől váljon el, s pedig minél előbb, nehogy megerősödvén a kormány, tőle a bűnbocsánatot, melyet magának most még kiköthet, később megtagadja. - Részint becsületérzés, részint azon meggyőződés, hogy közte s a nemesség között minden kiengesztelődés lehetetlen, visszatartóztaták őt e tanács követésétől; azonban lelke szüntelen e tárggyal foglalkozott; s Erzsébet, ki valahányszor ura hazajött, őt hasonló kérésekkel ostromlá, feleleteiből könnyen kiveheté, hogy a jelen ösvényen csak azért marad meg, mert másnak követését lehetetlennek tartja.

Farkas még mindig a házban volt. Látva, hogy szabadulnia nem lehet, nyugodtan tűré fogságát, s a jámbor gazdasszony mindent elkövetett, hogy az tűrhetővé váljék. Szaleresi fenyegetései iránt, mi saját személyét illeti, rég megnyugtatva érzé magát; tudtára esett az is, hogy Frusina nem került a lázadók kezébe; s így néha türelmetlenül, de panasz nélkül tölté napjait. Midőn Erzsébet ura iránti nézeteit vele közlé, Farkas meggyőződését mondá ki, hogy azon esetre, ha Szaleresi akarja s ha a dologgal őt megbízza, Bornemiszánál, ki most Budán parancsnokol, ki fogja eszközölni, hogy a gazdának semmi bántása ne legyen.

- Igen, de a nehézség Telegdi háza megtámadásában fekszik - sóhajtja Erzsébet -, az egész lázadás tulajdonképpen ezzel kezdődött, s ezt az urak - úgy hiszi legalább Ambrus gazda - sohasem fogják megbocsátani. - Igaz, hogy ő, szegény jámbor lélek, az egészről semmit sem tudott, esküt tehetnék le rá; de mit használ? a gazda nem akarja, hogy leánya bajba keveredjék, s azért az egészet magára vállalja.

- Az sem baj! - válaszolt a másik - akár magára vállalja, akár nem - amit tudok, azt tudom, s Bornemisza őnagyságának meg fogom mondani; őnagysága pedig tudni fogja, mit tegyen. Sohasem látott az ifjasszony annál okosabb embert; ha Telegdi nem volna Budán, párját kellene keresni.

Ily beszélgetések Erzsébetet némileg megvigasztalák, s minél többször szólt felőlük urával, annál hajlandóbbnak látszott ez az ajánlat elfogadására; az egyedüli ok, mely őt eddig visszatartóztatá, azon meggyőződés vala, hogy Farkas ígérete teljesíthetlen.

Végre egy este Erzsébet ura magaviseletében, ki éppen a táborból tért vissza házához, rendkívüli fölgerjedést vett észre. - Sok nemes család kegyetlen meggyilkoltatásának híre aznap érkezett a táborba; a seregek őrjöngő örömmel fogadták ez újságot, kicsapongásaiknak nem vala határa; több, a falakon kívül fekvő polgárházak s közte Szaleresi egyik barátjának lakása, támadtattak meg általok; ő maga, midőn a rendetlenségnek határt akart szabni, fenyegetésekkel fogadtatott, s csak néhány hívebbjei közbelépésének köszönheté, hogy az erőszaktól megmentetett.

- Ez nem tarthat így tovább - mondá, midőn Erzsébet tőle felindulásának okait tudakolta -, történjék velem bármi, én fenevadak cimborája nem leszek. Hívd ide Farkast, hadd szóljak vele; ha vesznem kell, el fogok veszni, nem bánom, hóhér keze által, de nem e pokolfaj társaságában.

Alig mondá ki Ambrus e szavakat, midőn Erzsébet már Farkasért indult, s őt urához vezeté. Egy órával később a huszárt Budán, Szent János kapuja előtt találjuk, hol sok kocogás után beeresztetvén, ígérete szerint egyenesen Bornemiszához sietett.

Gazdánk azalatt nyugtalan éjt töltött. Hogy a kormánnyal kibékülhessen, ahhoz nem lehetett reménye. - Midőn Telegdi kerti lakának ostroma után a keresztesek a főlovászmester által eloszlásra intettek, az általánosan ígért közbocsánatból ő név szerint ki vala véve, s minden, mi azóta történt, az ellene létező ingerültséget csak növelheté, késő megtérése pedig kénytelenségnek tulajdoníttathatván, tetteinek súlyát nemigen enyhítheté. Ez vala Szaleresi nézete már akkor is, midőn Farkast rövid levéllel, melyben Bornemiszát kibékülési szándékáról tudósítá, házától elbocsátá. - Ha őnagysága nem akar válaszolni - mondá az elmenőnek -, ne is jer vissza. Nincs szükségem rabokra. - Minél többet gondolkozott e tárgyról, annál inkább megerősödött nézetében, s nem írhatjuk le a meglepetést és az örömet, mellyel az álmatlanul töltött éj után reggel felé Farkast szobájába lépni látá, ki Bornemisza által a legkegyesebb hangon írt néhány sorokon kívül hírt hozott, hogy őnagysága Szaleresi uram ajánlatának elfogadására hajlandó, s hogy vele, mihelyt az ügy iránt a királlyal szólandott, tudatni fogja azon föltételeket, melyek alatt mindenki eddigi törvénytelen lépéseinek teljes büntetlenségére számíthat.

Szaleresi kész vala mindenre, s Farkas éjjelenként ide s tova járt Pest és Buda között, nem kissé csudálkozva új helyzetén maga is. - Rendes dolog - mondá többször Erzsébethez -, de mióta Szaleresi őkigyelmével találkoztam, mintha belőlem új ember lett volna; előbb szerelmes-leveleket hordoztam, most éppen országos dolgokban járok ide s tova; meglátja az ifjasszony, utoljára is, ha mint kémet nem akasztanak fel, mint titkos tanácsos halok meg; ki hitte volna, hogy ily kenyérre jutok?!

Budán azalatt Bornemisza csudálatra méltó tevékenységet fejte ki. - A főbb nemesség, mely még minapában, midőn a keresztes had kihirdetése előtt Telegdi által a fenyegető veszélyre intett, ennek józan tanácsait megvetéssel fogadta, s mely a parasztlázadást, ha nem is lehetetlennek, legalább oly valaminek tekinté, minek legyőzése csak akaratától függ: most, midőn az előre látható vész kitört, elbízottságát gyalázatos gyávasággal cserélte föl.^[106] A város telve vala nemesekkel, kiket részint félelem, részint erőszak jószágaikról elűzött, s e menekülők tömege még inkább nevelé a zavart, mely Ulászló udvarában mindég létezett. - Naponként új s rosszabb hírek érkeztek a városba. Zápolya, kinek jóakaratában úgyis kevesen bíztak, seregeivel még Erdélyben állott; a temesi gróf hatalma legföllebb a gondjaira bízott fontos vár megőrzésére látszék elégségesnek; az alsóbb nemesség, érdekeit az úri rendétől elkülönözvén, a mármarosinak példájára, a parasztokhoz szegődött, vagy pedig közönyösséggel tekinté a főbb birtokosok veszélyét; s azok, kik e szerencsétlen napokban közállomány fenntartására szívesen fegyvert fogtak volna, lázadók által mindenfelől körülvett váraikban alig bírák önmagukat védeni. Sehonnan sem érkezett segedelem. A császár, a pápa s a lengyel király, kikhez az urak első rémülésökben követeket küldtek, legjobb akarat mellett sem jöhetnek még idején a nemesség megmentésére; az országban nem vala senki, ki a kormányrudat erős kezébe ragadván, a közállomány rongált hajóját e vészek közt vezérleni akarná. Az uraknak egy része a nádortól várá megmentését; ez maga kínos fájdalmak között feküdt betegágyán, s kölcsönös szemrehányások, fenyegetődzés s a legőrültebb kétségbeesés vala minden, mit a nemesség saját és hazája vesztének elhárítására e napokban tett; míg az egyházi rend reggeltől estig az úrnak templomaiban imádkozott, mintha az ég azokat megmenteni akarná, kik önmagukat elhagyák. Egy férfi volt, ki el nem csüggedett, s e férfiú Bornemisza vala.^[107]

Szerencse, melynek sok nemzet fenntartását köszönheti, hogy a legnehezebb pillanatokban, midőn a közdolgok kormányzása haszon s élvezet helyett csak veszélyeket ígér, néha oly férfiak kezébe jut, kik arra legalkalmasabbak. A hiúság s a haszonvágy, mely nyugodt napokban a hatalom után terjeszti ki kezét, s mely csúszva s hazudva száz mellékutakon a legfőbb polcokra vergődik, ilyenkor visszavonul, s a mezőn csak azok maradnak, kiket hivatásuknak érzete lelkesít. Ilyen volt Bornemisza.

Más körülmények között a közdolgok vezetése nem őt illeté. A király bizodalmát ugyan senki sem bírá nagyobb mértékben nálánál: de ez Budán akkori időben senkit hatalmassá nem tett, s születése, birtoka, hivatala nem látszottak őt a vezér szerepére jogosítani. Még népszerűséggel sem bírt. A tömeg, valamint az egyesek, nem ítélőtehetségével választja kedvesét, s Bornemisza büszkébb volt, hogysem a közkegyenc fortélyaihoz nyúljon; de midőn e hazát valamennyien elhagyák, midőn az ország nagyjai kétségbeesve jártak körül királyuk palotájában, ő nem csüggedett el, ő vala az egyetlen, ki e haza megmentését még lehetségesnek gondolá, s ő lőn központtá, mely körül a bátrabbak egyesültek.

Bornemisza átlátta a jelen helyzet nehézségeit, de meg vala győződve arról is, hogy e helyzet nem remény nélküli. Egy pillanatig ő maga is kétkedett. Ha Dózsa összes hadaival a fővárost támadja meg, s a királyt hatalmába kerítvén, ennek nevében lép föl a nemesség ellen: az előbbi rendnek helyreállítása vagy soha vagy csak hosszú polgárháború után vala lehetséges. De miután e veszély eltűnt, Bornemisza ismét nyugodtabban nézett a jövő elébe. - Ha a főváros megtartatik, s ha ezáltal a kormánynak középpontja megmarad: egy nyert csata a nemességet veszélyes elleneitől megmentheti; s miután a Rákoson maradt keresztesek nemcsak ostromra nem tettek készületeket, de a város dunántúli oldalát még körül sem fogták, s így annak eleséggel ellátását nem akadályozák: Budát semmi veszély sem fenyegeté, sőt Bornemisza megérkezettnek gondolá az időt, midőn védelmi állásából megtámadásra léphet át.

Budán részint az ott menekvést kereső nemesek, részint azon seregek által, miket Tomori a város segítségére magával hozott, a fegyverfoghatók száma napról napra növekedett; s ha a Rákoson tanyázó keresztesek a Bornemisza rendelkezése alatt álló seregeket számra jóval felülmúlták is, ő maga s alvezére, Tomori, nyílt csata esetére bizton remélték, hogy e rosszul fegyverzett s rendetlen csoportokat legyőzik. A rákosi tábor megtámadása csak azért halasztatott el, mert sem a nádor, sem Bakács nem osztozkodtak Bornemisza nézeteiben, s a többiek is tanácsosabbnak tarták a várakozást, mint az egész haza jövőjét egy ütközet bizonytalan kockájára állítani. Legjobbnak látszott, ha előbb a budai s pesti, még eddig közönyöseknek mutatkozó polgárok részvéte szereztetik meg az ügynek, s ha a keresztes táborban napról napra inkább mutatkozó viszálykodások e végre felhasználtatnak. - Bornemisza nem örömest ugyan, de mégis engedett e véleménynek s harcra készen elkövetett mindent, hogy a végkifejlődés pillanatát megközelítse. - A budai polgárok, akadályozva kereskedésökben, fegyverfogásra ajánlkoztak; Pesten egy nagy rész a királyi seregeknek befogadására késznek nyilatkozott, s a vár és a Rákos között fel s alá járó szerzetesek Bornemiszát tudósíták, hogy sokan a keresztesek közül, mihelyt eddigi tetteik teljes bocsánatát remélhetik, fegyvereiket le fogják tenni. A pestiek kivételével, kik vezéröket, Szaleresit, semmi föltétel alatt elhagyni nem akarák, állítólag kevesen voltak, kiknél komoly ellentállástól tarthatni.

Ily viszonyok között érkezett Farkas Bornemiszához, s gondolhatni, hogy az utóbbi Szaleresi ajánlatát, mely csak teljes bűnbocsánat föltételéhez volt kötve, annyival inkább nem utasítá vissza, minél inkább sajnálkozott a férfiú sorsán, midőn egész történetét Farkastól meghallá. Az alkudozás, mely Farkas közbenjárása által közte s a pesti vezér között folyt, nem tartott sokáig. Bornemisza kiköté magának, hogy midőn seregeit Pestre vezetendi, a keresztesek által nem fog akadályoztatni; Szaleresi, mihelyt kezében volt a királyi levél, melyben neki az eddig történtekért teljes bocsánat ígértetett, a kijelölt napon seregeinek nagyobb részét élelemkeresésre küldé szét, míg Bornemisza a Dunán átszállván, Pest falai előtt üté fel táborát.

Nem írok történetet; azért csak röviden jegyzem fel azokat, miket olvasóim Istvánfiban, Brutusban vagy bárkiben azon komolyabb írók közül, kik e kor emlékeit fenntarták, leghosszasabban Taurinus István Stauromachiá-jában találhatnak.^[108] Bornemisza eleinte szétoszlásra szólítá fel a lázadókat. Miután felszólítására a keresztesek fenyegetésekkel válaszoltak: az ország hírnöke, a király s tanácsa nevében, kikiáltá, hogy mindazok, kik a király kegyelméhez folyamodnak, s e szándékuk kijelentésére jobbra vonulnak, teljes bűnbocsánatra számíthatnak - a makacsul ellenszegülők ellen pedig a fegyver éle s később a törvény egész szigorúsága fog használtatni.

Szaleresi, vele a pesti seregnek nagyobb része s számosan a többiek közül is, kik Bornemisza küldöttjeivel már előbb egyetértésben álltak, a felszólításnak engedve, jobbra vonultak; a többiek, átkot mondva hitszegő társaikra, harchoz készültek. - Vérengző, de nem hosszú vala ez.

A parasztok kétségbeesve küzdöttek; de gyakorlatlan, s miután számos társaiktól elhagyattak, szerfölött leolvadott csapataik nem állhattak ellent sokáig. Tomori Pál, az ismeretes vitéz, Batthyányi s Móré László, kik ez nap először használták fegyvereiket, csudákat míveltek, s egy nehéz óra küzdelme után a vérrel takart harcmezőn csak halottak s azon keresztesek maradtak, kik Szaleresivel fegyvereiket lerakva őrizet alatt várták Bornemiszának visszaérkezését, ki seregeivel a mindenfelé széjjel szaladó lázadók után sietett.

Véres volt a nap, s a Rákostól az isaszegi erdőig - mert Bornemisza, sajnálva ennyi honfivért, az üldözésnek további folytatását nem engedé - holttestek jelölték az utat, melyen a lázadók menekvésöket keresék. Végre estefelé Bornemisza visszatért seregeivel, s miután hadifoglyai közül azokat, kik felszólításának engedve, a csatában részt nem vettek, szabadon bocsátotta: a többiekkel s fáradt seregeivel Budára visszament.^[109]

Szaleresire nézve kivétel tétetett, részint, hogy fölvétele a királyi kegyelembe több ünnepélyességgel történhessék, részint, mivel ezen események után, melyek Dózsa s a többi keresztesek által a legocsmányabb hitszegésnek fognak tulajdoníttatni, Szaleresi magát biztosnak nem érezheté: Bornemisza őt a többi foglyokkal együtt magával vitte Budára. S ámbár Farkas, ki Szaleresit az ütközet után egy percig sem hagyá el, vele a vezérnek e szándékait közlé, s ámbár kezei nem kötöztettek meg: Ambrus lelkében szomorú sejdítések ébredének, midőn fegyveresektől körülvéve, több foglyokkal együtt hajón látá magát, s hallotta őrzői szörnyű fenyegetéseit.

- Semmi baj - mondá Farkas, ki Ambrust itt sem hagyá el -, nem rájok bízták az ország dolgát. Kigyelmedet királyi levél s Bornemisza adott szava biztosítja. - De Szaleresi aggódott, s azon körülmény, hogy Budára érve, a többi rabokkal a csonkatoronyba kísértetett, nem vala alkalmas eszköz megnyugtatására.

Szaleresi nehéz aggodalmak között tölté az éjszakát. Rabtársai, kikkel tág, de alacsony terembe együvé záratott, azokhoz tartoztak, kik, Bornemisza ajánlatára nem hajolva, csak az ütközet után fogattak el, s most hitszegő vezéröket látva, szemrehányásokkal, sőt borzasztó fenyegetésekkel támadták meg a szerencsétlent. - Miért veszett el a csata? Kinek köszönhetjük, hogy szabadság helyett, melyért küzdénk, reánk kínpad s hóhér vár? E hitszegő okozta vesztünket; üssétek le! tépjétek izmokra! - így kiáltának sokan. Már veszve gondolá életét, midőn egy mellette álló, a megtámadókat visszatartóztatva, magát közbevetette.

- Ne bántsa senki vitéz vezérünket! - kiálta - a hóhér parasztember, tiszteljük tulajdonát. Keréken vagy nyárson a halál jobb ízűn esik; kár volna Szaleresi őkigyelmét ettől megfosztani.

Szaleresi ereiben megfagyott a vér; a többiek vad gúnykacajjal állták őt körül.

- Ugyebár, ildomos polgár uram - szólt ismét az előbbi gúnyolva -, azt hivéd, hogy ha éppen a legfontosabb pillanatban elhagysz, s ha, míg mi a hóhérok által felkoncoltatunk, hozzájuk szegődöl, s nyugodtan nézed vesztünket, majd el fogják feledni előbbi tetteidet, sőt talán még jutalmat is várhatsz, mint az eb, melynek a mészáros megvetéssel a levágott marhának belét dobja oda? Hízni akartál vérünkön, nemde?

- Üssétek le! - kiálta ismét néhány hang.

- A világért sem! hadd nyerje méltó jutalmát - szólt ismét az előbbi. - Gazemberré lettél, Szaleresi uram; mint Júdás elárultad a népet, mely saját vérével téged is a gonosznak uradalmából meg akart váltani: s azt hivéd, mindjárt főispánt vagy királyi tanácsnokot, bánt s végre még nádort is csinálnak belőled, ugyebár? s ím, ide zártak hozzánk, hogy sorsunkon osztozzál. Nem szép tréfa-e ez?!

- Lovaggá fognak verni - kiálta vad kacagással egy másik -, csakhogy a karddal majd úgy találnak, hogy fejed az ütésnél földre potyog.

- Reánk ugyanazon sors vár, Szaleresi uram - gúnyolá egy harmadik -, hej, be szomorú dolog, hogy ily nagyon okos polgárnak ily parasztsorsra kelle jutnia!

- Nem! - kiálta egy halavány arcú férfi, kinek ruháiról a keresztesek között elfogott fegyveres szerzetesek egyikére ismerünk. - Ki meri mondani, hogy Szaleresire s reánk azonegy sors vár? A bárdütés, melytől fejünk a vérpadra hull, minket nemesítni fog; a nép hallgatva, de részvevő könnyekkel nézi halálunkat; Szaleresi fejét a hóhér maga megvetéssel löki el lábával. Mi a nép szabadságának: ő saját gyalázatának vértanúja lesz; ránk áldva, reá undorral néz a jövő kor. Ki meri mondani, hogy ránk s ez alávalóra azonegy sors vár?

- Igazságod van, apó - szólt ismét előbbi hangján az, ki Szaleresit gúnyolni kezdé -, csakhogy Szaleresi uram a jövő kor ítéletével nemigen gondol: a rőf, mellyel életén át kelméit méregeté, gyalázata nagyságának fölméréséhez nagyon rövid; s kalmár nem ért egyébhez. De jó, ha eszébe juttatjuk, hogy rá s reánk csakugyan nem azonegy sors vár. Látod, Ambruskám - mondá gúnyoló szívességgel -, te nagy, dicső ember vagy, gazdag kereskedő, pesti tanácsos, s mi több, fővezér; veled más közönséges emberek módjára nem bánhatnak: nálad ünnepélyességre lesz szükség. Közülünk egy részt felakasztanak, a többieknek orrát, fülét vágják le, és mert sokan vagyunk, többeket talán szabadon is bocsátanak; de te nagy ember vagy, György után egyike fővezéreinknek, rád különös gondjuk lesz. Először is: bizonyos lehetsz, hogy a büntetés sora reád legutoljára kerül; a hóhér s pecérei már fáradtak lesznek, kínzóeszközeik tele csorbákkal, mikorra téged vesznek kezeik közé; kínzásod kétszer hosszabb ideig fog tartani, s gondold csak, mily kínzás! - A szóló kegyetlen részletességgel sorolt el minden egyes kínt, s Szaleresi testén mutatá a helyeket, melyeken azok alkalmaztatni fognak. Ambrusnak haja borzadott. De az iszony, melyet sápadt arcán kínzói észrevevének, örömüket még növelé, s midőn irgalomért esdekelt, vad kacaj volt egyetlen válaszuk. - Csak midőn már elfáradtak, csak akkor hagyták a szerencsétlent pihenni, vagy jobban mondva, átengedték őt saját fölgerjedt képzelmének, mely az éj hallgatása közben még iszonyúbb képeket teremte lelkében.

Másnap Szaleresi rabtársaitól különválasztatott, s a csonkatorony legfelsőbb emeletében sötét kamrácskába záratott. Egyes szavakból azonban, miket a tömlöctartótól s őreitől hallott, láthatá, hogy e megkülönböztetésen örülnie oka nincsen; s midőn ugyanaz nap délután tömlöcének ajtaja megnyílt, s szabadság helyett lábaira láncok verettek, tudtára adatván, hogy ez a nádor külön parancsára történik, kit a király a fogoly lázadók büntetésével megbízott, eltűnt végreménye is. Nyugtalansága pillanatról pillanatra növekedett, s Farkas is, kit hozzá bocsátottak, csak azt mondhatá vigasztalásául, hogy Bornemisza ígérete teljesítésére mindent elkövet; a többi főurak s a nádor azonban szabadon bocsátását ellenzik. S habár mindaz tudva volna Szaleresi előtt, mit Bornemisza ígéretének teljesítésére tett volt, ez őt pártfogója szándékainak tisztaságáról meggyőzheté vala, de aggodalmait még inkább növelte volna.

A főurak, kik a legnagyobb veszély pillanataiban oly gyáván viselék magokat, s kik minden reményt a külföld segedelmébe helyezve, Bornemisza által alig bírathattak arra, hogy a keresztesek ellen megtámadólag lépjenek fel: most, megízlelvén a győzelmet, csak bosszút lihegtek.^[110] A keresztes tábor, mely míg fenyegetőleg a Rákoson állott, őket minden engedményekre készeknek találá, szétveretett. Szegedről hír érkezett, hogy Dózsa összes hatalma hasztalan ostrom után e várostól visszavonult; s a nemesség felfuvalkodva győzelmében, szokott megvetéssel nézett le ismét jobbágyaira, s összes gondjai arra szorítkoztak: miként büntetheti a lázadókat legszigorúbban. - Az ütközet előtt az összes tanács azt javasolta a királynak, hogy a fegyvereiket önként lerakóknak teljes bűnfeledést ígérjen: most, miután a győzelem nagyrészt ezen eszköz által kivívatott, a nádor s a többi főurak, azon ürügy alatt, hogy Szaleresinek megkegyelmezéséről nem tudósíttattak előre, a vele kötött szerződést érvénytelennek állították. - Szaleresi a lázadásnak kezdője; ő az, ki Telegdinek s annyi más főúrnak budai házait seregeivel feldúlta; ő volt az egyetlenegy, ki, midőn a kereszteseknek általános bocsánat ígértetett, e királyi kegyelemből már kivétetett; s ha Bornemisza neki is büntetlenséget ígért, túlhágott megbízásán, s ígérete senkit sem kötelez.

Midőn Bornemisza a király nevében kiadott kegyelemlevélre hivatkozott, azt válaszolták, hogy Magyarország királya nem korlátlan uralkodó, s így a nemesség elleneinek megkegyelmezése nem áll hatalmában: sőt a szenvedélyesebbek magát Bornemiszát támadták meg, ki mint királyi tanácsos, a többieknek megegyezése nélkül, Ulászlót e hibás lépésre bírta. - Szaleresi veszte el vala határozva - s Bornemisza fáradozásinak már csak azért sem lehetett sikere, mert véleményével egyedül állott. Bakács talán belsőképp osztozott nézeteiben, de a keresztesekkel cimboráskodásról vádoltatva, helyzete úgy kíváná hogy mindent, mi rokonszenvnek magyaráztathatnék, kikerüljön; a király szokott gyengeséggel sajnálá Szaleresit; rosszallá a főurak bosszúvágyát, elismeré, hogy azon esetre, ha az, kit ő kegyelmébe fogadott, büntettetnék, királyi tekintélye új csorbát fogna szenvedni; de férfias föllépésre Ulászló, mint máskor, úgy most sem bírt elégséges erővel, s fohászkodva tűré el ez új megaláztatását.

Így találjuk őt most is. Ulászló karszékben ül, az előtte álló asztalon írás fekszik, melynek utolsó lapján számos aláírások láthatók. A király majd ezen aláírásokra függeszti szemeit, majd a falra néz, hol szeretett nejének arcképe függ; keble mély sóhajoktól emelkedik, arcán mondhatlan szomorúság s kétkedés kifejezése váltja fel egymást, míg a szoba másik oldalán, székre támaszkodva az öreg Vencel áll, s urára nézve, szintén felsóhajt.

- S mind, mind aláírták. Bornemiszát kivéve, egytől végig mindnyájan tanácsolják; s én királyi szavamat adtam! Mit tegyek?! - így sóhajtott a király.

- Meg kell tartani felséged királyi szavát, akármit mondjanak az urak - válaszolt Vencel, noha a királynak kérdése látszólag nem hozzá volt intézve.

- Bár tehetném! - sóhajtott ismét Ulászló - de nézd csak, valamennyi tanácsosaim, kivéve Bornemiszát, egy véleményben vannak; mind azt állítják, hogy Szaleresi megkegyelmezése jogaimhoz nem tartozik.

- Ha felséged rájuk hallgat, maholnap semmisem fog többé királyi jogaihoz tartozni - vágott szavába Vencel indulattal.

- De Bakács is velök tart - szólt a király -, királyi jogainknak nincs buzgóbb védelmezője, s lásd, itt áll neve a többiek előtt, s ezen írás azt mondja: hogy ha a jelen esetben a gonosztevőnek megkegyelmezünk, egész országunk vesztét idéztük elé, s Isten látja lelkünket, hogy mi ez országunknak mindég csak javát óhajtottuk.

- Őeminenciája a királyi jogok buzgó védelmezője lehet, s bizonyosan tudja, miért teszi; hívebben ragaszkodik felségedhez sok másoknál, azt is megengedem; de a bíbornok még hívebben ragaszkodik önmagához, s a jelen pillanatban bizonyosan más tanácsot adott volna, ha saját érdekei által nem kényszeríttetik, hogy a többiekkel egy húrt pengessen. Így vélekedik főtisztelendő Hammel plébános úr is.

- Igen, Hammel is azt mondá, hogy lelkiismeretemet sérteném, ha királyi szavamat nem teljesítem - sóhajtott a király -, de mit tegyek, ha az urak mind ellenkező véleményben vannak. Ó, ti közönséges emberek, szerencsések vagytok; szabadon követhetitek legalább azt, mit gyóntatóatyátok tanácsol; de mi, királyok!

Vencel, mert urának becsülete minden egyébnél inkább szívén feküdt, s mert Bornemisza, ismervén befolyását, vele a dolgok állását közlötte, elkövetett mindent, hogy Ulászlót férfias föllépésre bírja, de hasztalan; a király türelemmel végighallgatá hív szolgáját, néha szemeit ég felé emelve felsóhajtott, néha az előtte fekvő írást vevé kezébe, s az aláírások hosszú sorát nézé végig. - Csak valamennyien ne írták volna alá - mondá szomorúan -, mit tehetek, ha egész tanácsom ellenem fordul?

Végre Bornemisza lépe a szobába. Midőn a király e legkedvesebb szolgáját meglátá, arcának szomorú kifejezése egy pillanatra földerült: de mikor szemei Bornemisza komoly tekintetével találkoztak, lesüté azokat, s arcain az előbbinél még nagyobb zavar vala észrevehető. - Bizonyosan tudod már - mondá, az írásra mutatva s akadozva -, tanácsosaim egyhangúlag azt javasolják...

- Hogy a magyar király adott szavát szegje meg - egészíté ki Ulászló szavait a belépő -, s azért jövök, hogy megtudjam, e szemtelen kívánatra mi volt felségednek válasza?

- Én, én - mondá a király még nagyobb zavarban -, hagyj magunkra, Vencel, országos dolgokról szólunk. Barátom - folytatá a király, miután a komornyik a szobát elhagyá -, mondd, mit tegyek? Sohasem voltam iszonyúbb helyzetben. Olvasd ez irományt.

- Ismerem tartalmát - válaszolt az előbbi, midőn a király által kezébe adott írást az asztalra visszatevé. - A bíbornok közlé velem.

- S mit javaslasz? - kérdé Ulászló szokatlan érdekkel.

Bornemisza egy ideig hallgatott. - Felséges uram - mondá végre, s hangjában rendkívüli felindulás vala észrevehető -, miután én vagyok azon szerencsétlen, ki Szaleresinek felséged nevében teljes büntetlenséget ígértem: tanácsom talán részrehajlónak látszik. Ha Szaleresi nem bocsáttatik szabadon, megbecstelenítve állok a világ előtt; jó hírben töltött élet után mint alávaló hazug fogok síromba szállni, s ez fáj.

A király nyugtalanul fészkelődött székén. - Bornemisza rövid hallgatás után folytatá: - De ne higgye felséged, hogy ez határozza el nézeteimet. Ha felséged dicsősége, ha hazám java kívánná, kész volnék ezen áldozatra is. A jó hír csak jutalma becsületességünknek, s én kész volnék róla lemondani, ha magamat azon meggyőződéssel vigasztalhatom, hogy a legnagyobb áldozat a trón s az ország biztosítására szükséges. De nem rólam van szó: felséged becsülete, a királyi szónak szentsége forog itt kérdésben; s ily helyzetben lehet-e kétkednünk?

Ulászló felsóhajtott.

- Igen, felséges uram, nem Bornemisza János, a király becsülete forog kérdésben; s ez az, miért ez íven annyi fényes aláírás összegyűlt. Felséged összes tanácsa előtt kijelenté, hogy az ígéret, melyet Szaleresinek tettem, saját meghagyása következtében adatott, a hitszegés nem nekem, de felségednek fog tulajdoníttatni; s még egyszer mondom: ez az ok, minélfogva mindég szétágazó tanácsunkban egyszerre ennyi egyetértést találunk.

- De mi oka lehetne tanácsunknak - kérdé bámulva a király - nevünk megbecstelenítését kívánni? Nem voltunk-e mindég jó és kegyes fejedelmök?

- Nagyon is kegyes - folytatá az előbbi -, csakhogy mégis, fájdalom! felséged tanácsában vannak, kik a koronát szívesen más fején látnák. Bizonyos emberek a királyi hatalom lealázását tűzték céljokul, mert törpeségökben érzik, hogy a trónnak még alább kell szállania, mielőtt ők azt elfoglalhatják. S Zápolya...

A király, ki közönségesen oly egykedvű s szótalan volt, valahányszor a szepesi gróf neve említtetett előtte, felriadt érzéketlenségéből; a gyengén felpirult arc levertség helyett indulatot mutatott; de e változás, mint Ulászlónál minden elevenebb érzés, csak pillanatnyi volt; utána ököllé szorult keze tehetetlenül lógott le ismét karszéke támaszára, s szeme visszanyeré méla tekintetét. - Zápolya koronám után vágyódik! ha tudná, mit kíván magának! - szólt, s keblét fohász emelé.^[111]

- Nincs mit félni Zápolyától - mondá nyugtatólag Bornemisza, midőn észrevevé a hatást, melyet szavai a királyra tőnek -, felségednek sok hív alattvalója, Zápolyának még több ellensége van; csak a korona jogai tartassanak fenn.

A király szomorúan rázta fejét.

- Bízzék felséged önmagában; bízzék hív jobbágyaiban s Istenben, ki jó ügyet el nem hagy.

- Királyi székemről fognak letaszítani! - sóhajtott Ulászló - elkergetnek az országból; úgyis tudom, régóta csak ürügyre várnak; s ha most nem teljesítem kívánságukat, nyíltan föllépnek ellenem.

- Legyen, ha úgy kell lennie - mondá Bornemisza a legnagyobb lelkesedéssel -, ha e haza szerencsétlen végzete úgy határozta, történjék inkább ez is, de történjék küzdelem után. Ki ellenei által harcban győzetik le, rab lehet, de gyáva szolgává nem alázta magát, s megvetés helyett rokonszenvre számolhat. A korona, melyet a nemzet felséged homlokára tett, a nemzeté; s a királyt eskü köti, hogy mi reá bízatott, annak fényéből egy szikrát sem enged elraboltatni.

Ulászló meghatottnak látszék; de egy perc, s visszasüllyedett előbbi állapotába. - S mi lesz gyermekeimből, ha engem koronámtól megfosztanak? - szólt, s szemei könnyekkel teltek el.

- S azt hiszi felséged - folytatá az előbbi, mindinkább elragadtatva érzelmei által -, hogy a királyi név, ha minden fényétől megfosztatott, érdemes a megtartásra? Lajos nem a királyi nevet, de e név valóságát igényelheti, s nem fogja köszönni apjának, ha helyébe királyi palástjának rongyait, trón helyett csak a legmagasb kínpadot s a koronában oly valamit öröklött, mi, ha hatalmat nem ad, gyalázat jelévé válik.

Ulászló gyenge volt, de sohasem aludtak ki a becsület végszikrái kebelében annyira, hogy e szavakat eltűrte volna. - Bornemisza János - szólt fölegyenesedve székében, indulattal, lángoló arccal -, feleded, ki előtt szólsz; vagy ha ismert jóságunkban bízol, tartsd eszedben, hogy ennek is megvannak határai. Menj!

E rövid szavak méltósággal mondattak. - Bocsánatot, kegyes uram - mondá Bornemisza, térdre borulva, s a királynak kezét megragadva. A király intett, hogy keljen föl, s szokott nyájassággal kijelenté, hogy mit tanácsosa túlbuzgóságában mondott, feledni fogja. - Ó, ha e percben az egész ország láthatná! - szólt Bornemisza fölkelve. - Felséged arcán nemes indulat lángolt, szemei királyi tekintetet vetettek rám, s én porig alázva érzém semmiségemet. Lépjen föl felséged így ellenei előtt, s a haza mentve van. Gondoljon Ujlakira. Csak akarnia kelle, s e leghatalmasabb jobbágy porba aláztatott a királyi szék zsámolya előtt.

Mint gyönge emberek általánosan: úgy Ulászló egész életén át legközelebbi körének befolyása alatt állott, s éppen gyöngesége bírta őt néha oly lépésekre, melyek természetével mintegy ellentétben valának. Azon esetek, hol a király magaviseletében rövid időszakokra több szilárdságot találunk, s Ulászló hatalmának önérzetével lép föl, ilyes idegen befolyásoknak tulajdoníthatók. A király Ujlaki ellen mutatott szigorúságának ez volt kútfeje, ebben találjuk annak magyarázatát, hogy míg Anna királyné élt, a kormány minden tekintetben férfiasabban lépe föl.^[112] Bornemisza szavai, úgy látszott, most a királyra hasonló benyomást tettek, s Ulászló határozottan kijelenté, hogy Szaleresinek adott szavát, bármit mondjon is tanácsa, megszegni nem fogja. - Talán hibáztunk, hogy szavunkat adtuk; az is talán jobb vala, ha ebbeli szándékunkat összes tanácsunkkal közöljük, hogy senkinek eljárásunk ellen kifogása ne lehessen: de királyi szavunkat nem vehetjük vissza. Szaleresi nem fog meghalni; szeretném látni, ki merné csak egy hajszálát bántani, míg mi vagyunk a király; s mi neki megkegyelmeztünk.

Bornemisza a királynak egyes kételyeit okokkal cáfolá meg; s ámbár e kételyek beszédében időről időre visszatértek, s Ulászló nemegyszer panaszkodott aziránt, hogy összes tanácsa kezet fogott ellene: szándéka nem változott. - Szaleresit én vettem oltalmam alá, nincs okod őt félteni - ismétlé többször -, én vagyok a király, én, Ulászló, s nem Zápolya vagy más valaki. Ez egyszer nem fogok engedni. Ha most nem állok ellent, végre koronámhoz nyúlnak. Szegény Annám, kit Isten boldogítson, nemegyszer mondá, hogy e népet csak vaskéz vezetheti: követni fogom tanácsát.

Midőn a király éppen e föltételeiről szólt, Vencel őt félbeszakítá, a nádort s a királyi tanács nagyobb részét jelentvén be. Ulászló arcán egyszerre ismét az előbbi levertség mutatkozott. - Határozatunkért jönnek - szólt visszatámaszkodva székében -, csak valamennyien ne volnának egy véleményben. De ne félj, megtartom szavamat, Szaleresit senki sem fogja bántani.

Ekkor, a nádortól vezetve, az országbíró, Buzlai, Palóczi, a kalocsai érsek, a váci püspök s még több főurak s egyházférfiak léptek a szobába, mélyen meghajolva a király előtt, míg az a legnagyobb zavarban viszonzá köszöntéseiket.

A nádor kérdé: figyelmére méltatta-e a király tanácsának írásban beadott véleményét, s mi rá határozata?

A király akadozva válaszolá, hogy éppen ezen tárggyal foglalkozik. Mire a nádor a tanácsnak ez irományban foglalt okait szóval előadva, újra kéré, hogy őfelsége e sürgetős tárgy iránt minél előbb határozza el magát, nehogy a büntető igazság hátramaradást szenvedjen.

Mindenki hallgatott. A király az előtte fekvő irományt kezébe vette, s még egyszer végignézett az aláírásokon, azután a nádorra függeszté szemeit s majd ismét Bornemiszára, majd meg a kalocsai érsekre; végre kinyilatkoztatá, hogy az egész dolgot nem tartja oly sürgősnek, hogy benne azonnal határozni kellene.

A nádor, követői által pártoltatva, ellenzé a király e nézetét. - Az ország állapota ennyi bűntettnek szigorú s rögtöni megbosszulását kívánja, csak így remélhető, hogy a jobbágyoknak még eddig nyugodtan maradt része a lázadásban részvéttől visszaijesztethetik.

Ulászló határozatlansága e beszédek között mindinkább növekedett. A nádor szavainál, fölvett szokása szerint, néha helybenhagyólag hajtogatta fejét; s valahányszor szemei Bornemisza szomorú tekintetével találkoztak, ismét szilárd föllépésre határozta el magát, de csak addig, míg valamely tanácsosának merész szavaira szokott félénksége ragadá meg lelkét. - Én a pesti keresztesek vezérét kegyelmembe fogadtam - szólt végre, miután újra s mindig szenvedélyesebben sürgették válaszát -, királyi szavamat nem szeghetem meg.

Ki a gyenge, remegő hangot hallá, mellyel e szavak mondattak, nem csudálkozhatott a bátorságon, mellyel Bornemiszát kivéve, minden jelenlevők a királyt most megtámadták. - Ha maga a király a legnagyobb gonosztevőknek pártját fogja, a közállománynak veszni kell - szólt az egyik. - A nemesség, mely felségedet királyi polcra emelte, nem érdemli, hogy nyilvános ellenségeit kegyelmébe fogadja. - Ha a nemességgel így bánnak, az országnak veszni kell, s vele mégpedig előtte, veszni a királyi hatalomnak; mert ha a nemesség itt a budai palotában nem talál pártfogást, máshol kell azt keresnie. - Mialatt ezek s egyéb hasonló panaszok mondattak, Ulászló, a legnagyobb zavarban ült székén; néma, könyörgő tekintetét majd az egyik, majd a másik szólóra vetve, inkább hasonló egy vádlotthoz, ki bírái előtt áll, mint királyhoz, ki jobbágyai között látja magát.

- Felséges uram, ez nem lehet - szólt végre szokott éles hangján a nádor -, hív tanácsa nem tűrheti, hogy felséged saját nyugalmát, hogy fiának koronáját s az egész ország békességét ekként veszélyeztesse. A nemesség a lázadás elnyomására máris vérét ontotta; vitéz fegyvereinek köszönhetni, hogy a pártütő csoport e város falaitól elűzetett, s kik elfogattak, most tömlöceinkben várják méltó büntetésüket. Az ország alsó részeiben Báthori és Zápolya ismét csak a nemesség segedelmével fogják az ország nyugalmát helyreállítani, s a nemesség ennyi szolgálatokért legalább igazságot követelhet királyától. Házaink feldúlattak, barátaink és rokonaink kínos halállal végeztettek ki; birtokunk a lázadók prédája lett; mi vérért vért, gonosztettekért szigorú büntetést kívánunk; s ha a nemesség látja, hogy erre nem számolhat; ha az alávaló, ki a lázadást itt felséged szeme láttára megkezdé, ki annyi felszólításnak s intésnek nem engedve, a Rákoson táborozó pártütők vezetője volt, büntetlenül marad; ha gonosztetteire büszkén, szabadon élvezheti zsákmányait: senki sem állhat jót a következésekért.

Ulászló semminek sem állhatott ellent kevésbé, mint a szenvedélyességnek. Ezáltal gyakorolt rá néha nagy befolyást a nádor, kit különben nem szeretett. Bármennyire meggyőződve saját nézetei helyességéről, ha az ellenvélemény indulattal terjesztetett elébe, a király, hogysem vitatkozásba ereszkedjék,^[113] inkább mindent elfogadott; s most is, míg Perényi szólt, a legnagyobb nyugtalansággal mozogva székén, végre azon megjegyzéssel szakítá félbe a mindég szenvedélyesebben szólót: miként ő sohasem mondá, hogy a pesti keresztesek vezérét szabadon fogja bocsátani. Midőn e szavakat kimondva, szemei Bornemiszára estek, s e férfi komoly, majdnem feddő tekintetével találkoztak: Ulászló még inkább megzavarodott. - Ne félj - mondá ez utóbbihoz fordulva -, Szaleresinek nem lesz bántódása. Nem fogjuk szabadon bocsátani őt, de életét kegyelmem biztosítja.

A nádor fölingerülten bosszús tekintetet vetett Bornemiszára, s megjegyzé, hogy ki őfelségének ily tanácsot adott, nehéz felelet-terhet vállalt magára; s a király, ki mindenáron csak jelen kellemetlen helyzetéből akart szabadulni, alig érte volna el e kívánatát, minthogy a szintén indulatos Bornemisza felelni készült, ha Zalkán, a váci püspök, a vészt sejdítve, ildomossága által azt ki nem kerüli.

- Őfelsége eszerint hív tanácsosainak véleményére adandó válaszát, mint mindjárt előre kijelenté, Szaleresire nézve fel akarja függeszteni - mondá a püspök alázatosan -, a többi gonosztevők azonnal a büntető igazságnak adatnak át. A pesti vezér azalatt a csonkatoronyban fogva marad. Mire nézve őfelségének bölcs határozatát kétségen kívül azon nézet vezérlé, hogy e fő gonosztevő elítélése sokkal célszerűbben akkorra halasztatik, ha majd Dózsa s a többi vezetők is a büntető igazság kezeibe kerülnek.

Noha a fortélyos püspöknek e szavai a király előbbi szavaival majdnem ellenkezőt foglaltak magokban, ez mindazáltal e szavakra helybenhagyólag hajtogatá fejét. S miután még a nádor kijelenté, hogy őfelségének határozatát ő részéről helyben nem hagyhatja ugyan, de szokott tiszteleténél fogva, mellyel a király akarata iránt viseltetik, azt nem ellenzi, Perényi s a tanácsosok visszavonultak.

A szobában csak ketten maradtak: a király s Bornemisza; hallgatva mindketten. - Amaz, mintha hív tanácsosa tekintetét akarná kerülni, szemeit kezével takarva, támaszkodott vissza székén. Bornemisza lelkét fájdalom és sajnálkozás tölté el.

- Nyugodt lehetsz - mondá végre Ulászló biztató hangon -, Szaleresinek nem lesz bántalma. Csak fogva tartjuk őt. Egész tanácsunkkal szemközt nem tehettünk egyebet. Láttad, mint dühöngtek.

- Én nem Szaleresit sajnálom - szólt a másik fájdalmasan.

- Ne is tedd, mi kegyelmet ígértünk neki, s meg fogjuk tartani szavunkat - mondá a király. - Szabadságától fosztottuk meg. Hej, ki szabad e világon!

- Nem, felséges uram - szólt az előbbi elragadva érzeményeitől -, nem Szaleresit, nem magamat, nem az egyest sajnálom én. De sajnálom felségedet, sajnálom e nemzetet. Úgy látszik, eljött az idő, melyben e nép, mint az agg test, gyengeség által fog veszni.

Bornemisza szemében könnyek ragyogtak. - A király meghatva nyújtá felé remegő kezét. - Én nem tehetek róla!

Bornemisza szenvedélyesen megragadta kezét. - Legyen nyugodt felséged - mondá. - Ha összes tanácsa összeesküdött a királyi becsület megrontására, vannak, kik készek érte feláldozni éltöket. Szaleresi, kinek a király kegyelmet ígért, meg fog mentetni, míg Bornemisza él, a királyi szó becsületben fog tartatni ez országban.

Bornemisza sietve távozott.

A király hallgatva nézett utána, s mély gondolatokba merült. - Miért kellett királynak születnem! - mondá végre felsóhajtva. - Midőn Vencel a szobába jött, urát sírva találta. - Eszébe jutott-e a szolgának, hogy a korona terhe az, mi szemeiből e könnyeket facsarta?

Midőn Polgár Tamás Frusinának s Bebek Katalinnak azt ígéré, hogy őket oly biztosan fogja a csanádi püspök udvarához vezetni, mintha az ország teljes békességben állana: oly valamire kötelezte magát, minek teljesítése senkinek sem állott hatalmában. - A Duna túlsó partján, hol Dózsa a keresztesek nagyobb részével Szeged felé vonult, azonképpen mint az innensőn, hol a tolnai s baranyai parasztok példája után a fegyvert fogott jobbágyok száma napról napra növekedett, minden biztosság megszűnt, s utasainknak két egész hétig a csepeli szigeten kelle múlatniok.

E sziget, mint hazai íróktól tudjuk, akkoridőben az ország legvirágzóbb részei közé tartozott.^[114] Az udvar által mulatóhelyül használtatott, mire azt vadainak bősége s déli oldalán nagy halastavak különösen alkalmassá tevék. E sziget lakóinak sorsát, más jobbágyokéhoz képest, boldognak lehete mondani, s ennek tulajdonítható, hogy a lázadás, mely nem eszmék, hanem kizárólag anyagi szenvedések által okoztatott, Csepel boldogabb virányaira nem terjedt ki, s míg az egész ország lángban állott, utasaink teljes biztonságban s aránylag kényelmesen tölték azon időt, melyet itt múlatni kényteleníttettek. Annyival nagyobbak voltak főképp Frusina aggodalmai.

A sziget lakói, kik nyugodtabb napokban a Duna két partján fekvő helységekkel a legélénkebb közlekedésben éltek, most csak ritkán távoztak falvaikból, de annyival borzasztóbb hírek terjedtek el közöttük. Majd azt beszélték, hogy Buda a keresztesek által bevétetett, s a királyon és Bakácson kívül minden urak és nemesek meggyilkoltattak; majd ellenkezőleg a keresztesek végpusztulását hirdeték, s oly környülállásosan, mintha a hír terjesztői az egész esetnél maguk jelen lettek volna. Főképp az ország alsó részeinek állapota szolgált e hazugságok tárgyául. A dunántúli kerületből néhány nemes család menekült a csepeli szigetre, s ezek nem győzék Dózsa és a keresztesek kegyetlenségét s a nemesek szomorú állapotát eléggé sötét színben festeni. E híreknek egy része Frusina előtt ugyan titokban tartatott, de a szerencsétlen hölgy mindamellett eleget hallott, mi nyugtalanságát legmagasabb fokra emelheté, s a bizonytalanság, melyben főképp apja helyzete iránt élt, előtte mindennél szörnyebbnek látszott, mi reá várhat. Frusina mindég sürgette az elindulást; miután azonban a Duna túlsó partján tanyázó keresztesek az utazást lehetetlenné tevék, e szándék kivitele tovább két hétnél lehetetlennek látszott; végre a cigány, ki, míg a hölgyek a csepeli szigeten tartózkodtak, kedvező alkalmat várva, idejének nagy részét a pesti parton tölté, azon hírrel tért meg, hogy az indulást már lehetségesnek hiszi. A biztos hang, melyen a vajda előbb szólt, nagyon lejjebb szállott, s most megvallá, hogy az utazás nem veszély nélküli: de utasaink kétkedés nélkül elhagyták a szigetet, s miután a ráckevei réven éjjel átkeltek, minden falut s a nagy puszták lakott részeit kerülve, Szentiván, Apaj, Sarlosár felé Kecskemétnek folytaták útjokat. - E nagy helység határát elérve, a kalauz, ki leginkább minden révtől félt, hogy a Köröst elkerülje, egyenesen délnek, Fejértó és Pusztaszer felé fordult. Innen ismét keletnek vevé útját, s miután társaival együtt Mindszentnél egy ismerős révész segedelmével a Tisza túlsó partjára jutott, egyenesen Csanád irányában sietett tovább. Nem fogjuk az út részletes leírásával fárasztani olvasóinkat. Ámbár hazánk ezen része - mint tudva van - a mohácsi ütközet előtt inkább népesítve volt, mint most: a vidék akkor is szomorú és elhagyottnak látszott; s mivel utasaink nagyrészint éjjel haladtak, s a napot nádasok között vagy egyes elhagyott pásztorkunyhókban tölték; a hölgyek sok szokatlan fáradságnak és nélkülözésnek valának kitéve, s csak vezetőjök ildomosságának s majdnem csudálatos tájismeretének köszönhették, hogy az őket környező veszélyeket eddig kikerülték.

Mióta a lázadás zászlója Dózsa által kitűzetett, nemcsak azok, kik rendes táborokban Pestnél vagy más helyeken összegyűltek, de majdnem az egész parasztság fegyvert fogott. Egyes faluk népei, a legbátrabbat vezérül választva, saját kényök s kedvök szerint folytatták a jobbágyok és nemesek között kitört nagy háborút. Társakat keresett magának mindenik, kit személyes bosszúvágy indított, s velük, anélkül, hogy valakit kérdene, sértőjének felgyújtá házát, meggyilkoltatá gyermekeit; s ha Dózsa maga ily merényeket akadályoztatni akart is volna, ez nem állott hatalmában. A bosszúvágyhoz aljasabb szenvedélyek csatlakoztak, s azon ritka jobb földesúr, ki magát saját jobbágyaitól biztosnak érzé, idegen rablók martalékává lett. Az anarchiának átka: hogy, hol az létezik, ott a hatalom, mely senkinek sem tulajdona, valamennyi által igényeltetik, s az egyes polgár, ki törvényes kötelékeit lerázá, tettleg minden erősebbnek szolgaságába kerül; ez történt hazánkban is. Cigányvajdák, parasztok, sőt ismert gonosztevők korlátlan hatalommal uralkodtak egész vidékek fölött; romokra égetett úri lakok, sőt néha egész faluk szomorú tanúságot tettek működéseikről. - Polgár ügyes vezetése által utasaink eddig kikerültek minden veszélyt, de annyival nagyobb vala a félelem, mely között vándorlásukat folytaták.

Sokszor, ha csendes éjszakákon a nagy rónaságon továbbhaladtak, egyszerre a távolban egy lángba borult ház vagy úri lak a szerencsétleneket irányuk változtatására kényszeríté; s alig indultak meg ismét, midőn a másik oldalról távol énekszó arra inté, hogy innen is veszély vár, s meg kelle állaniok a róna közepett, s dobogó szívvel elvárniok, míg a vész elvonult, s útjukat folytathaták. Ha a napot erdőkben vagy nádasokban tölték, a vad, mely szaladva az ágakat csörögteté, vagy egyes szárcsa, mely a nád között megmozdult, új meg új rémülésre adott alkalmat; sőt, olykor az is megtörtént, hogy kisebb parasztcsapatokkal találkozva, nevökről s utazásuk céljáról kérdeztettek, s csak Polgár Tamás ügyessége s a bíbornok nagy pecsétű útilevele, mely ily alkalommal előmutattatott, eszközlé szabadulásukat, de többnyire csak miután az asszonyok órákig a halálos félelem minden kínjain keresztülmentek.

Bebek Katalin ennyi szenvedések után elveszté jókedvét, s ha nyugodtabb órákban szokása szerint most is múlt idők emlékeivel gyönyörködteté hallgatóit, előadásai többnyire szomorúak valának, s a szegény úrhölgyet jelen helyzetében csak kevéssé vigasztalák. Frusina belső szenvedéseit eléggé mutatá már halványsága is. A szegény leány, mint útitársai tudták, inkább apja, mint saját jövője fölött aggódott.

A férfiak azonban csüggedetlenül teljesíték nehéz feladatukat, s ha Katalin igazságosan panaszolhatá, hogy soha magyar kisasszony ennyi bajon keresztül nem ment - elmondhatta volna azt is, miként hívebb lovagok védelme sem jutott soha hölgyeknek. - Polgár Tamás, ki életének egy részét bujdosva tölté, mintegy elemében érzé magát; a veszéllyel nőtt eszének termékenysége; minél több nehézséget látott maga körül, annál vígabbnak látszott. Ollósiban különös lovagiasság vala észrevehető, mely rögtöni veszélyek között ugyan kevésbé nyilvánult, de a szabót annyival több kis szolgálatok teljesítésére buzdítá, melyek által, mennyire a körülmények engedék, a nők helyzetét tűrhetőbbé tevé, s főképp Bebek Katalinnak vigasztalója lett. Ha a társaság útjában megpihent, Ollósi volt az, ki az erdőben a legsűrűbb fát, nádasok között a legszárazabb helyet az asszonyok számára fölkereste; ő készített ágyakat, melyeket, főképp Katalin számára, ráterített takarókkal a lehetőségig kényelmesekké tett; ő főzte az eleséget, mellyel utasainkat vezetőjük ellátá; szóval, a legvigyázóbb udvarmester tisztét teljesíté, s azt oly finomsággal s lovagi könnyűséggel, minőt szabóban senki sem keresett volna.

Mondják, hogy nem viszonzott szerelem nem tarthat sokáig; hogyan lobogjon a láng, ha semmi által nem tápláltatik? - de kik így szólnak, nem ismerik az emberi szívet. Nem mutatja-e a tapasztalás, hogy mennyivel mélyebbre fúrunk a földbe, annyival melegebben buggyan fel a tiszta forrás, melyet kerestünk? S mint a földnek, úgy a szívnek megvan saját, minden külső befolyástól független melege, annyival erősebb, minél mélyebbre hatottunk titkos rejtekébe. - Ilyen volt Orbán szerelme. Nem ámítva remény által, ő mégis boldognak érezé magát e napokban. Egész idejét kedvesével töltve, vele osztva minden veszélyeket, gondjaival körülfogva ez imádott teremtést, érezve, hogy biztossága tőle függ, hogy védelmére csak ő fogja ontani vérét, hogy megmentését neki fogja köszönni: Orbán először életében szükségesnek érzé magát; s ha néha szomorú gondolatok ébredtek lelkében, ha Ártándi Pál emlékénél pillanatokra a szerelemféltés kínjait újra érezé: a szüntelen veszély, melyben kedvese forgott, nem engedé, hogy magát e gondolatoknak átengedje. Frusina biztonsága minden pillanatban lelkének egész figyelmét kíváná: s a szelíd szavaknál, melyekkel a hölgy fáradságait jutalmazá, Orbán feledé, hogy azokat a hála s nem szerelem sugallta, vagy ha ez eszébe jutott, erőlködött elűzni a gondolatot. Orbán boldog akart lenni, hacsak pár napra is, s gonddal kikerült mindent, mi őt a nyájas csalódásból fölébreszthette volna. Minden legkisebb tettéből kitűnt szerelme, de nem szólt ez érzeményről, hisz tudta, hogy Frusina válasza porba sújtaná egész boldogságát. Eddig Frusina legalább önmaga nem mondá neki még, hogy szíve Ártándi Pálért dobog; miért kényszerítse őt erre? most legalább bizonytalanságban maradhatott. - Ki tudja, mi hamar elér végzetem - gondolá néha magában -, s ha most meghalok, azon reménnyel válhatok meg a világtól, hogy Frusina egykor talán szeretni fogott volna, vagy hogy legalább nem szerete mást, s szívem keserűség nélkül fog leszállni sírjába.

Az utazás legveszélyesebb része a Tiszán való átkelés volt. - Ámbár a lázadók eljárásában nem volt egység, s a katonai szempontból legfontosabb helyek általok többnyire el nem foglaltattak: a folyók s főképp a Tisza partjainak őrzésében valamivel több gond vala észrevehető. A kompok vagy elégettettek, vagy legbiztosabb társaik őrzésére bízattak; s Polgár mindég csak a Tiszától félt. Miután ennek túlsó partját elérve, a szőke folyó habjait háta megett látá, a cigányvajda majdnem biztonságban képzelé magát, s mosolyogva válaszolt, ha az asszonyok eziránt kételyeiket jelenték ki. - Kiktől féljünk? - mondá jókedvűen. - Kik e vidékről a lázadókhoz szegődtek, Dózsa seregeivel Szegednél állanak; s hacsak a szegedi halászlegények egyszerre nem változtak meg, hihetőképp ott fognak állani hetek múlva is, s nem egykönnyen jutnak a városba; a többi parasztság nádasok között bujdosik. Azon keresztes csapat, mely Nagyváradnál gyűlt össze, eddig a püspök s nemesség által szétveretett, vagy legalább több dolgot talál odahaza, hogysem Biharból Békésbe jöjjön mulatni. Csanád közel van, hol Csáki őnagysága mindég fegyvergyakorlott fickókat tart, s most a temesi gróf és sok más urak összegyűltek; talán eddig az erdélyi vajda is itt jár; s higgyék el nagyságtok, fényes nappal utazhatnánk; s ha egypár száz lázadóval találkozunk, még ők futamodnának meg előttünk. - A kalauz ezen okai oly helyeseknek látszottak, hogy végre a többiek is csaknem egészen megnyugtatva érzék magukat, s Orbánt s Frusinát kivéve, sokkal jobb kedvben folytatták útjokat. - Frusinának bús sejtelmei, mióta őt kevesebb valóságos veszély környezé, úgy látszék, még növekedtek, s ezen nyugtalanságának, mely a többiekre is visszahatott, volt talán tulajdonítható, hogy a bujdosók most is szintannyi vigyázattal folytaták útjokat, mint előbb tevék.

A vidék, melyen áthaladtak, mondhatlanul szomorú vala. Végtelen rónaság mindenfelől; itt mérföldekre terjedő nádasok, folyók áradásainak maradványai; ott rengeteg tölgyesek vagy határtalan mező, melynek unalmas egyformaságát emberi szorgalom nem tevé érdekesebbé. Más években kalászok hullámzottak e rónaságon; a réteken nagy nyájak kolompoltak, pásztorének s a távoli tornyokról áthangzó harangozás életet adott a magánynak. Most minden elhagyatva állt. - Ha utasaink néha éjjel valamely falun mennek át: a kapuk tárva, a házak nyitva állanak, elhagyatva minden, mintha a lakosok kihaltak volna, s minden család házát hagyá vala emlékjelül e nagy temetőn, melynek közepében óriás kísértetként a magas templomtorony emelkedik ég felé. Elhagyatva áll az istenház, mint egész környéke; elköltöztek a hívek, kik szent falai között össze szoktak gyűlni; a harangok némán függenek magas állásukon; rég elhervadtak a koszorúk, melyeket ájtatos kezek aggatának a templom előtt álló feszületre, s az örök lámpa nem önti fényét a színes ablakokon át. Semmi nem zavarja a halotti csendet, mely az egykor népes utcákon vándorainkat most környékezi. Néha a házak egyikében felejtett kakas a szokott órában felzengi hangos énekét; de társai, kik egykor szavára feleltek, gazdáikkal most távol vándorolnak, s a faluőr éneke visszhang nélkül hal el a szalmatetők fölött. Néha kutyaugatás hallatszik, s az itt feledett ebek a lódobogásra kirohannak az udvarokból, mintha visszatérő gazdáik elébe sietnének, egy ideig hallgatva követik a lovasokat, s miután meggyőződtek, hogy idegenek, szomorúan vonítva térnek vissza kapuikhoz. Valami rendkívül szomorító vala e látmányban; s utasaink mindég örültek, ha ily falut elhagyva, ismét a szabad rétségen láták magukat; hol, mint Bebek Katalin mondá, a magány nem oly kísérteties, mint e lakatlan házak között. Azonban volt elég itt is, mi bennök szomorú gondolatokat ébreszthete. Az alföldi rónaságon akkor számos nemesség lakott; minden, csak valamivel tehetősb földesúr, a nyughatatlan kor szokása szerint, kis várat építe magának, vagy házát legalább széles vízárokkal fogá körül, mely ha hídja felvonatott, rögtöni megtámadás ellen biztosságot nyújta. A nemesek ezen lakhelyei, melyek inkább biztosságot, mint életkényelmet kereső gazdáik által többnyire lápok közepén vagy legalább mocsáros téreken építtettek, fel valának dúlva. - A parasztok, kik e házakat egykor sóhajtva építék, most átkok között ronták le azokat, s hol még hetek előtt a büszke nemes oly biztosnak érzé magát, csak füstös falak és sok gazdag család legbecsesebb vagyonának töredékei maradtak. A gazdák földönfutókká lettek, vagy ott fekszenek a romok között, s vendégszerető házaikban varjak károgása hallatszik, kik most a gazdag úr fölött tartják lakomájukat.

Bebek Katalinnak, ki e most feldúlt várak néhányában szebb napokat töltött, bús álmélkodásra adott alkalmat e romok látása; de mindinkább közelítve a célhoz, s mint vezetőjük előre mondá, veszéllyel, mióta a Tiszán átkeltek, nem találkozva, a jókedvű hölgy rövid merengés után többnyire ismét szebb napok reményével űzte el szomorúságát. Főképp, miután a napot sűrű erdőben töltve, Polgár Tamás utazóinknak, midőn este megindultak, tudtokra adá, hogy Isten segedelmével még napkelet előtt Csanádon lesznek: Katalin visszanyerte egész jókedvét; s míg Polgár a társaság előtt gebéjén erdőkön keresztül egyenesen dél felé haladott, s Frusina és Orbán őt hallgatva követék, Bebek kisasszony hű lovagja, Ollósi társaságában víg csevegéssel tölté idejét.

Ollósi eleinte a legnagyobb érdekkel vett részt a beszélgetésben. Mátyás és Ulászló udvarának leventéi kerültek szőnyegre, s ő némi öntudattal beszélhetett azokról, kik - meggyőződése szerint - szépségük legnagyobb részét Isten után neki köszönék. De Ollósi lassanként szótlanabbá vált; ritkább feleleteiben előbb nem tapasztalt levertség vala észrevehető, mely Bebek Katalin figyelmét ki nem kerülheté.

- Nagysád jókedvű lehet - mondá, midőn végre e szomorúság oka iránt kérdeztetett -, egypár óra múlva ott lesz Csanádon, körülvéve hódolóktól, mint mindég; bámulva s magasztalva ennyi kiállott veszélyek után. De én! mi lesz belőlem?!

- Kétségkívül kigyelmed, érdeme szerint, még inkább fog magasztaltatni - válaszolt Katalin -, hisz az egész világ tudni fogja, miként e kalandban kigyelmed vala lovagunk - tevé hozzá sóhajtva, mert eszébe jutott, mennyit szenved az egész utazás regényessége azáltal, hogy szabó kíséretében történt.

- Nagysád megfeledkezik helyzetemről - szólt Ollósi oly hangon, melybe fájdalom s önérzet vegyültek -, én üldözött vagyok. Egy hatalmas párt által, mely jelen szenvedéseit igazságtalanul nekem tulajdonítja, bosszúcélul kijelöltetve, nincs többé maradásom e hazában. Futnom kell, s egyetlen reményem az lehet, hogy a haza s különösen azon főbb nemesség, melynek egész életemet szentelém, végre át fogja látni üldöztetésem igaztalanságát.

Katalinnak természetes jószívűsége s azon hajlandóság, mellyel Ollósi iránt viseltetett, mióta nemesebb tulajdonaival utazás közben megismerkedett, nem engedék, hogy a szabó panaszaira felkacagjon, de a jó hölgy nem nyomhatta el mosolygását, midőn Ollósit figyelmezteté, hogy ha az urak bármi oknál fogva reá neheztelnének is, a Telegdi s Bebek családokban ezentúl buzgó pártfogókra számolhat, kik őt minden bántástól megőrzeni elég hatalmasak.

- Nagysád nem ismeri a világot - válaszolt az előbbi. - Ha a nemes családok gyönge érdemeimet méltánylani fogják is; ha legalább egy tagja e családoknak - itt a szabó hangja érzékennyé vált - nem fog is talán megfeledkezni leghívebb szolgájáról: ez rajtam nem segíthet. Míg az úri rend a paraszthad egyik legfőbb okát bennem keresi: egyesek pártfogása nem fogja feltartóztatni vesztemet; s mily eszközöm van nekem arra, hogy ártatlanságomat bebizonyítsam?

Katalin sajnálkozva útitársán, kit minden eszelőssége mellett talpig becsületes embernek tartott, elkövetett mindent, hogy e rögeszmét megcáfolhassa; de hasztalan. Ollósi saját fontosságának érzetéhez inkább ragaszkodott, hogysem azt magától bármi áron elvitáztatná. Még egyszer elsorolva mindazon körülményeket, melyek őt megszökésre bírák, azon meggyőződését fejezé ki, hogy a nemesség sohasem fogja ártatlanságát elhinni. - Egykor - folytatá érzékenyen -, reménylem, jobb napok jönnek e hazára, s akkor az urak, kik most legjobb barátaik ellen ily méltatlanul gyanakodnak, át fogják látni, hogy minden emberek között én valék legkevésbé a parasztok barátja. Művészetem s a nemesség válhatatlan kapcsolatban vannak egymással; az egyik a másikat föltételezi; az egyik a másik nélkül úgyszólván semmi. De a szenvedélyek a jelen pillanatban inkább fel vannak izgatva, hogysem ez beláttatnék; s elhagyva hazámat, Velencében vagy Rómában keresek menedéket elleneim vak dühe ellen. - Ezt tette őnagysága, Thuz; ezt tették sokan; én egyes ember, az összes nemességgel nem szállhatok szembe.

- Édes Ollósi uram - mondá Katalin a legnagyobb jószívűséggel -, ugyan ne hagyja magát így rászedetni. Ha a bíbornok őeminenciájára a nemesség méltán neheztelne is: kinek jutna eszébe, hogy azért kigyelmedet üldözze, ki őeminenciája meghitt embere; de végre mégiscsak...

- Szabója s komornyikja - esett szavába az előbbi, oly hangon, melyből Katalin észreveheté, hogy magát sértve érzi. - Nagysádnak talán igaza van; de ki tehet róla, hogy mások felőlem egészen másképp gondolkoznak; s pedig nemcsak itt hazánkban, hanem Rómában is, hol, mint már egyszer elmondám, szolgálatom s tanácsaim Bakács őeminenciájára nézve haszontalanoknak nem tartattak. Mi egy szabó? A világ fogalmai szerint semmi. A világ e részben talán igazságtalan; s valamint a hajdan-kor tiszteletben tartá a kovácsokat, kik fegyvereit készíték: jól tenné korunk is, ha többre becsülné azon mesterséget, mely a társasági életre oly roppant befolyást gyakorol. De mindamellett nagysádnak igaza van; egy szabó nem sok a mai világban, sőt némelyek szinte megvetéssel tekintenek munkájára, de ki tehet róla, hogy éppen rám nézve kivétel tétetett? Én nem vágyódtam befolyás után, s mégis maga a bíbornok...

A szabó valószínűleg hosszasan adta volna elő okait, miknélfogva magát az államban a legfontosabb személyek egyikének tartá, ha Polgár Tamás felkiáltása által félbe nem szakasztatik.

- Mi az ördög lelte ez átkozott gebét? - kiálta ez haragosan, lovát, mely horkolva hátrált s többször megfordult, ostorral és sarkaival haladásra biztatva - fatörzsök, vagy mit tudom én, mi fekszik előtte, hogy a rossz dög nem megy tovább. - S a cigány újra megkezdé biztatásait hasonló sikerrel, sőt lova mindég nyugtalanabb lett, mind inkább s inkább ágaskodott. - Orbán a cigány lármájára mellé sietett, de alig ért azon helyre, hol a másik ló megfordult, midőn az övé is horkolni kezdett, s a félelem hasonló jeleivel hátrált.

- Ha ez nem boszorkányság - mondá Polgár -, én nem tudom, minek tartsam. Vagy talán annyira jutottunk, hogy e gonosz időben még a ló is ribellál ura ellen? - És a vajda ismét szorongatá s veré lovát; de hasztalan. Sem ő, sem Orbán nem haladhatott tovább.

- Fogja csak kantárszáramat - szólt végre az előbbi, leszállva lováról -, hadd lássuk, mitől félnek gebéink, ha nem lenne nyár, azt hinném, farkast látnak. - Most értem - mondá rövid szünet után, mialatt lovát Orbánnál hagyva, néhány lépéssel előbbre ment -, itt dög fekszik. Isten engem, ló, s pedig nyergelve.

- Mindenható Isten - sóhajta Katalin, ki azalatt Ollósival s Frusinával szintén e helyhez közelített -, mi lesz belőlünk?!

- Ne féljen nagysád - szólt Polgár, ki azalatt tovább keresett, s a lóhoz közel egy holt embertestet talált -, ez nem bánt többé. Ha kérnék, se mozdulna, oly jól alszik.

- Alszik? - kérdé Frusina remegve.

- Alszik biz az - válaszolt az előbbi -, egészen elázott, ha nem is bortól, legalább vérében.

- Jézusom! - kiáltott Katalin.

- És itt ismét egy fekszik; s itt egy harmadik - szólt Polgár, midőn tovább keresett -, itt verekedtek, s kissé erősebben koppantottak egymás fejére.

- Forduljunk meg inkább! - kiálta Katalin.

- Már minek fordulnánk? - mondá Polgár megnyugtatólag, midőn az asszonyok ijedtségét észrevevé - ezek nem bántanak. Szép becsület tőlük, hogy mielőtt megérkeztünk, egymást oly derekasan agyonverték, legalább nem lesz bajunk velük.

De a nyugalom, melyet Polgár színlelt, korántsem vala őszinte. A holdvilág, melyet ez éjjel többnyire fellegek takartak, az erdő sűrű lombján át csak kevés világot terjesztett; azonban a vajda e gyönge világítás mellett is eleget látott, mi benne aggodalmat gerjeszthetett.

- Itt csata volt - súgá Orbánnak, midőn ismét lóra ült, s kissé megváltoztatva az előbbi irányt, továbbindult. - Az egész erdő telve halottakkal, s pedig páncélos emberek. Én nem foghatom meg; Dózsa Szegednél táboroz.

- Talán a nagyváradi csapat, mellyel a püspök seregei találkoztak - jegyzé meg hasonló hangon Orbán.

- Meglehet - suttogá az előbbi -, csakhogy a csata nemrég történt. Fejemet teszem rá, kiket ott az erdőben találtunk, tegnap jókedvűen látták még felkelni a napot. Adja Isten, hogy baj nélkül érjük el Csanádot!

E kívánatnak, mint utasaink csakhamar láták, nem kelle teljesülni. Sebesebb léptekkel, mint annakelőtte, folytatták útjokat. Vezetőjök kissé jobbra tért el, s itt az erdő széléig semmi feltűnővel nem találkoztak, kivévén, hogy a láthatár azon részén, mely felé Csanád feküdt, rendkívüli világosság terjedt el; midőn azonban a fák közül kilépve, a nagy rónaságra jutottak, félelmök egyszerre borzasztó módon igazoltatott.

Csanád városa lángokban állott előttük. Fél mérföldnyire voltak a várostól, melyet elérni legfőbb kívánatuk vala, s hol fáradságaik után végre pihenni reméltek, most lángoszlop emelkedik az ég felé. Katalin felsikoltott. Frusina némán megszorítá Orbán kezét, szemeit ég felé emelve állt ott a kétségbeesésnek képe, s az ifjú nem talált szavat, mellyel fájdalmát vigasztalhatá. Polgár maga is elnémult. Ő, ki az egész három hét alatt soha önbizalmát csüggedni nem érzé, s a legnagyobb nehézségek között talált tanácsot vagy legalább tréfát, mellyel társai aggodalmait elűzheté, most hallgatva mereszté szemeit az égő városra.

Nagyszerű látvány vala ez. - Csanád, mint akkoridőben alföldi városaink nagyobb része, fából s egyéb gyúlékony anyagokból épült. Maguk a város bástyái, itt, hol kő mérföldekre nem találtatik, sárfalakból s erős tölgypalánkolatból voltak készítve, úgyhogy az elterjedő lángoknak semmi sem állhatott ellent.^[115] Házról házra futott a tűz; a szalma- s nádfödelek iszonyú gyorsasággal lobbantak fel egymás után. A háromsorú palánkolat, mely a várost védelmezé, szintén felgyújtva, most éppannyi égő gyűrűt képeze az egész körül, mely fölött három templomtorony óriási szövétnekként lobogott az ég felé, szikrákat szórva maga körül. A falak végre elégve ledőltek, s torony torony után a körülötte hullámzó lángtengerben elmerült. - Az egész fölött óriási füstoszlop emelkedett, alul fényes, mint az izzó vas, magasabban sötétvörös fátyolként borulva el az ég egy részén, míg a másikon szétszaggatott felhők között a holdvilág önté el halvány sugárait, s egyes csillagok bolyongtak. A hold s lángok e pusztulás nagy képe fölött szokatlan világot terjesztének el. Fenn a légben rémülten ide s tova szálló madarak szava hallatszott; a rónaságon szétkergetett nyájak és gulyák tévelyegtek ide s tova, majd az égő kazlak körül csoportozva, majd ismét szétrohanva, s panaszos bőgéssel töltve az éjszakát.

Utasaink néma borzadással nézék mindezt.

- Ó, atyám! szegény atyám! - sóhajta végre Frusina - mi történt vele? ő itt volt.

- Dehogy volt - válaszolt a vajda, ki lelki nyugalmát e váratlan látmány után első nyeré vissza -, ha Telegdi őnagysága itt lett volna, jótállok, szép Csanád városa nem gyújtatik fel, s pedig nagy kár érte; sehol a világon jobb halászlevet nem főztek, s püspök őnagysága is sokszor jól tartotta a cigányokat. De így kell lenni, miért építnek városokat; a házat előbb-utóbb felgyújtják. Mi cigányok nem félünk ilyesmitől.

Orbán meggyőződése szerint, melyben Ollósi is egyetértett, Csanád elfoglaltatása annak jele, hogy a nemesség e hely védelmével felhagyva, a Maroson már elébb átvonult. - A nemesség s vele nagyságod apja is hihetőleg Temesvár felé vonult vissza, hogy ott az erdélyi vajda jöttét bevárja - mondá Orbán Frusinához. - Telegdi őnagysága fölött nincs mit aggódnunk; a kérdés csak az: mit tegyünk mi e pillanatban?

- S e kérdésre könnyű felelni - válaszolt Polgár. - Pusztuljunk innen; a Maros közel van. Partjain talán csolnakot találunk, s ha nem, ily nyári időben a folyó nem mély, egy kis úszással átjutunk. Azután egyenesen Temesvárnak.

- Jézus Krisztusom! - sóhajtott Katalin, midőn az úszás említtetett. S a vajda, miután tanácsának egyébiránt senki ellent nem mondott, ismét megindítá lovát, s az erdő széléhez tartva magát, tovább-ballagott. A többiek hallgatva követék vezetőjüket.

Borzasztó látvány várt reájok.

Alig haladtak néhány száz lépésre, midőn vezetőjük lova ismét horkolni kezdett, s félreugrott. A földön holttest feküdt. Rongyos ruháin a vörös kereszt s a cséplő, melyet még mindég megmerevült kezében tarta, mutaták, hogy a lázadókhoz tartozott; homlokán nagy seb vala látható; a nyílt szemek meredten függöttek a holdvilágon, melynek sugárai alatt a halálos küzdelmek között elvadult arc még borzasztóbbnak látszott.

- Jézus Mária! - sikoltott fel Katalin, midőn a halottat meglátá - rosszul érzem magamat.

- Csak jerünk hamar - biztatá Polgár -, most nincs idő ájulásra. - S az utasok továbbhaladtak a véres mezőn. Eleinte sietve, de több s több, a földön heverő akadályok miatt mérsékelni kellett lépteiket.

A csata, mely e téren a nemesség és Dózsa seregei között kétnapi küzdés után néhány óra előtt a keresztesek győzelmével végződött, a legvérengzőbbek egyike vala. Az elleneket hadakozás között nemcsak dicsvágy s becsületérzés, hanem az emberi kebel legerősebb szenvedélyei lelkesíték. Minden egyes érezé, hogy léteért küzd, mindenik szentnek tartá az ügyet, melyért fegyvert emelt, mindenik személyes ellenségét gyűlölé az ellene küzdőben, kin hogy bosszút álljon, vezére buzdítására szükség nem vala. Most a csatázók némán feküdtek a nagy téren, mely tetteiket látá; a fegyverek zaja rég elhalt, s a fáradtak fölött fehér szemfödélként terült el a holdvilágos éj; de ki írhatná le a borzadást, mellyel Frusina és Katalin e véres mezőn továbbhaladtak?

Amerre szemeik fordulnak, holttestek fekszenek. Itt egyenként szétszórva, ott egyik a másikon halomra dőlve. Fényesen öltözött nemesek mellett parasztok pihennek; a hímzett ruhát s rongyos inget a vér egy színre festé, s a kard és kasza egyaránt széttörve hever körülöttük. Több helyen a küzdőket még a halál sem választhatá el egymástól. Fegyvertelenül, halálos sebbel keblében, a földön fekvő paraszt még egyszer megragadá urát, ki lesújtva mellé teríttetett, s a haldoklók újra küzdeni kezdének; amaz, hogy zsarnokán bosszút álljon, ez, hogy fellázadt jobbágyát még egyszer elnyomhassa. A csata távolabb helyekre vonult, körülöttük csak halottak maradtak, de ők nem engedtek párviadalukban; egymásba kapaszkodva, ellenének testébe vájt körmökkel: így találta őket a halál, s így merevedtek el tagjaik; úgy látszék, mintha a mozdulatlan szemek még gyűlöléssel néznének egymásra, mintha az elhalaványodott ajkakon még átkok lebegnének. Az emberek között lódögök feküdtek, s merre a szem látott, fegyvertöredékek. A hold halavány sugarakat vetett a mezőre. Az éj csendében mindenfelől varjúkárogás s a vércse éles hangja hallatszottak; az utasok közelítésére egypár sas fölijesztve hagyá el prédáját, s messze ívekben keringett fejeik fölött, mintha látni akarná, ki meri háborítani nagy királyságában? s maga Polgár is szorulni érzé szívét, midőn e nagy temetőn végigtekintett.

- Most bezzeg hallgatnak - sóhajtá félig fennszóval -, a leglármásabb is nyugodtan fekszik, s egész bátorsága mellett most minden varjú megtépheti haját. Nem lett volna jobb szépen megférni egymás mellett s barátságosan megosztani a föld színét, mint most a föld alatt oly közel lakni egymáshoz? Szinte furcsa - tevé hozzá, Orbánhoz fordulva, oly hangon, melynek tréfásnak kell vala lennie, de mely a cigány belső fölgerjedését tanúsítá -, annyi ember egymás mellett, s egy sem panaszkodik, s talán Pista fiam is köztük van, ki mindig e vidéken járt.

- Isten segedelmével nem lesz köztük - mondá Orbán, kire a cigány szavai mélyen hatottak -, mi köze volna kend fiának e dolgokhoz? Fáraó népe szabadon kószál, s nem bánja, paraszt vagy úr bírja az országot.

- Mi köze volna fiamnak e csatához? - válaszolt a másik. - Hát csak annyi köze, mint sok másnak, ki itt körülöttünk hever; s szegény, egy házhelyes nemesember létére nem sokat bánhatta volna, ha az urak és püspökök minden jószága elszedetik, s az országot újra felosztják is, s mindamellett mégis oly bátran küzdött az urak zászlója alatt, mint bárki más. Szegény embernek mi köze van a világ dolgaihoz? s mégis, ha királyt koronáznak, ha földesurának fia születik, vagy leányát kiházasítják, ő rivalg örömében leghangosabban; ha csatázni kell, ő ontja vérét, s maga sem tudja miért. Mert az embernek örülni s verekedni kell. Ha magának nincs rá oka, kölcsönveszi mástól, s mégis verekedik s mégis örül. Hej, bolond egy világ ez! s Pistám nem volt józanabb a többieknél! Adja Isten, hogy ne lett legyen közöttök!

De nemcsak a gyászos hallgatagság tölté az átmenőket borzadással. Néha a halottak között a mezőn egyszerre fájdalmas hangok hallatszottak. Hosszú fohászok, gyönge jajgatás, mint haldoklóé, s azután ismét irtózatos csend. Egypárszor az utasok megszólíttattak: itt-ott egy nehezen sebesült, ki, rég felhagyva minden reménnyel, csak a végső pillanatot várá, midőn közelítésüket észrevevé, végső erejét összeszedve fölemelkedett a halottak közül; s nekik tovább kelle menniök, s távozva még sokáig hallani a szerencsétlenek jajgatását, néha átkait, melyekkel érzéketlenségük ellen panaszkodtak.

Így haladtak át számos akadályok miatt lassan a csatamező nagyobb részén. A földön heverő holttestek ritkábbak lettek, s Polgár ismét gyorsabb lovaglásra intheté társait, midőn közel hozzájuk egyszerre megint rimánkodó szózat hallatszott.

- A mindenható Istenre kérem kendteket - mondá a szerencsétlen, ki, midőn a lovasok közelítését észrevevé, nagy erőlködéssel felült, s karjait feléjük terjeszté -, irgalmazzanak! ne hagyjanak itt gonoszul elveszni.

- Szívesen segítenénk, földi! - mondá Polgár - de nem lehet! magunknak is sietnünk kell, másképp a tiedhez hasonló sorsra jutunk.

- Krisztus urunk kínszenvedésére kérem, vigyenek magukkal - rimánkodott az előbbi -, lám, bennem még élet van, még kiépülhetek; de ha itt maradok, holnap reggel eljönnek a parasztok, s cséplőkkel agyon fognak ütni, mint szokásuk, s nekem nőm és hét gyermekem van.

Mind mélyen meg valának hatva e panaszok által. Frusina kérte a férfiakat, hogy csak ez egynek kérését teljesítsék; de Polgár megjegyzé, hogy miután ez ember sebe oly nehéz, hogy még föl sem kelhet, kérését lehetetlen teljesíteni. - Lássa kend - mondá érzékenyen, midőn lovát ismét megindítá -, nem azért, mintha nem akarnánk segíteni; de hisz lábain sem állhat, hogy jöhetne velünk Biharba?

- Biharba? Biharba mennek kendtek? - szólt a sebesült könyörögve - ó, ha már nem vihetnek magukkal, s szerencsésen odáig érnek, menjenek el Telegdre, s keressék fel ott Sipos Antal házát, s mondják meg Viktának, hogy férje itt fekszik, s ezentúl csak a nagyságos úrtól kérjen segedelmet.

E szavak alig mondattak ki, midőn Frusina, leugorva lováról, a szerencsétlenhez sietett, s útitársai sokkal inkább meg valának hatva, hogysem őt emberszerető cselekvésében akadályoztatnák.

Mihelyt a vén huszár ura leányát, s Orbánt, ki a lovakat elhagyva szintén hozzá közelített, megismeré: halvány arcán örömsugár lejte át. Feléje terjeszté véres karjait, s midőn a hozzá lehajló hölgy kezét ajkaihoz szorítá - a szerencsétlennek szemeit könnyek tölték el. - Ó, Istenem! - mondá elfojtott hangon - hogy még ez örömet érhetem el, hogy kedves kisasszonyunkat még egyszer láthatám. Ó, most Viktámnak s gyermekeimnek többé nem lesz bajuk; ugyebár, a kisasszony gondjukat fogja viselni szegényeknek? - S a haldokló újra ajkaihoz szorítá Frusina kezét, s az erős férfi, elgyengülve nehéz sebétől, zokogott, mint a gyermek.

Frusina mélyen meghatva, szelíd szavakkal vigasztalá a szenvedőt. - Elvisszük magunkkal - mondá -, hisz a Maros közel van, s odáig kend el bír jőni; a túlsó parton talán jó emberekre találunk, kiknél kiépüléséig maradhat.

- Ments meg Isten - válaszolt a sebesült -, csak fussanak nagyságtok, fussanak minél hamarább, rajtam nem segíthet senki; sebeim mélyebbek, hogysem valaki megorvosolhatná; s én nyugodtan halok meg, miután tudom, hogy szegény Viktámnak s gyermekeimnek gondját fogják viselni.

Frusina nem határozhatá el magát, hogy apja hív szolgáját ily állapotban itt hagyja, s újra kérte társait, hogy a szerencsétlent legalább a Maros túlsó partjáig vigyék magukkal; de az önmaga ellentmondott irgalmas szándékának.

- Isten meg fogja áldani nagyságodat, hogy egy szegény ember iránt ennyi részvéttel viseltetik - mondá -, de tíz halált érdemlenék, ha kegyességét elfogadnám. Előbb magam kértem, hogy magukkal vigyenek. De az más vala; akkor idegeneknek gondoltam, s minden ember legközelebb áll önmagához, s úgy hivém, hogy ha magukkal visznek, talán mégis kigyógyulhatok; de hogy uram leányát hozzam veszélybe, s önmagamért, ki egész életemben át nem voltam egyéb közhuszárnál, azt soha senki nem fogja Siposról mondani. Csak fussanak, nagysád; az istenért, ne maradjon egy perccel is tovább e szörnyű mezőn!

- És mi történt atyámmal? - kérdé Frusina.

- A nagyságos úr biztonságban van; mintegy tizedmagammal kísértem ide. Itt egy átkozott paraszt kaszájával levágott lovamról. Egy ideig szemeimmel követtem uramat, amint a csatában megmaradt legényeivel a Maros felé sietett; azután egyszerre fejem zúgni kezdett, s minden elhomályosodott szemeim előtt. De a kisasszony nyugodt lehet, a nagyságos úr Temesvárra akart menni; a Maroson túl még minden csendes. A nagyváradi csoportot a nemesek szétkergették, s a nagy keresztes had, mely Szegedről jött, még a folyó innenső partján áll. De az istenért, siessenek. Dózsa talán még holnap átvezeti seregeit, s egy perc alatt, főképp, ha a lázadók győzelmének híre elszárnyal, ott is minden lángokban fog állani.

- Menjünk, menjünk - inte Polgár, ki mindég növekedő nyugtalanságában most szintén a sebesülthöz közelített.

- Kend a vezető? - kérdé Sipos mindinkább gyengülő hangon. - Vigyázzon kend, s talán annak, amit mondok, hasznát veheti. A folyó mellett, az innenső parton, csak pár száz lépésre, ha egyenesen a Marosnak tartanak, a füzesben csolnakot fognak elrejtve találni. Néhány nap előtt arra lovagolva, ott láttam, s még arról gondolkoztam akkor, vajon a halász, ki azt oda rejté, ott fogja-e találni a háború után. Talán hasznát vehetik. A Maros nem mély, de úszás nélkül ló mégsem juthat a túlsó partra, s Frusina kisasszonynak még baja lehetne.

Polgár megköszönte a tanácsot, s Frusinát újra menésre inté. A hölgy még mindég határozatlanul állt ott. Mondhatlan fájdalommal tölté el lelkét a gondolat, hogy azt, ki életét apja védelmében veszté el, így, minden segély nélkül kell itt hagynia, s mennyivel meghatóbb volt azon nyugtalanság, mellyel a hív szolga csak ura leányának veszélyére gondolva s megfeledkezve önszenvedéseiről, őt mindinkább elgyengülő hangon Polgár tanácsa követésére kérte: annyival inkább e helyhez kötve érzé magát.

Letérdepelt a haldokló mellé, ki fáradtan visszasüllyedett, s szelíd kezével letörlé a hideg halálverítéket, mely homlokán kitört. - Csak még egypár percig hagyjatok itt - mondá társaihoz -, nem látjátok-e, hogy e szerencsétlen nem soká fogja késtetni utunkat.

A haldokló csak félig hallá e szavakat. - Meghalok, ó, én nem késleltetem útját - mondá megtörött hangon -, menjen, kisasszony, siessen; Dózsa jön, s nincs fegyverem. - Szava mindég gyengébb, érthetetlenebb lett. A fölgerjedés, melyet Frusina jötte okozott, fölemészté végerejét, sebei a beszéd között újra megnyíltak, s a belőlük patakzó vérrel kiapadt élete. - El ne hagyja Viktámat - mondá, még egyszer összevéve végső erejét -, vigye meg a gyermekeknek áldásomat, s hogy ők is híven szolgálják urokat. Isten áldja meg nagysádat minden utain. - S a katona még egyszer felsóhajtott, s ajkai örökre elnémultak.

- Jerünk, jerünk! - mondá Polgár ismét - már szürkülni kezd. - S Orbán szelíd erőszakkal elvezeté Frusinát e helyről.

E jelenet utasainkra bizonyos tekintetben megnyugtató hatással volt. Frusina legfőbb aggodalmától menekült meg, melyet, mióta Budát elhagyá, apja hogyléte iránt érezett; a többiek a történtekről tudósíttatván, több reménnyel néztek a jövőbe. Sipos állítása szerint a Maros túlsó partján eddig még minden nyugodt vala; s rövid lovaglás után, miközben semmi akadály által fel nem tartattak, ott állottak e folyó partjánál. Úgy látszott, mintha eddigi nehézségeik határpontját érték volna el.

Csend vala körülöttük. Nyugodtan folyt a Maros füves partjai között, habjain a hold ezüst sugárai tükrözének, s az itt-ott szétszórt fűzfák ágait gyenge szellő ingatá. Az egész táj a nyugalom képét viselé magán.

- Maradjanak itt nagyságtok Ollósi urammal - mondá Polgár, midőn lováról leszállva, az asszonyokat szintén lesegíté. - Én és Orbán addig fölkeressük a csolnakot. A lovaknak is jólesik egy kis pihenés; s ha e szép mezőn egy fél óráig legelnek, annál jobb kedvvel visznek tovább.

Polgár megereszté a lovak nyergeit, levette s a nyeregkápára akasztá kantáraikat, s miután a magáét egészen szabadon bocsátá, a többieket, hogy el ne szaladhassanak, páronként lábaiknál összeköté - amint azt mezőinken legelő lovaknál most is szokásban látjuk -, azután Orbánnal egy közel álló nagyobb füzeshez sietett, hol Sipos magyarázata szerint a csolnaknak lenni kellett. Az asszonyok Ollósival a Maros partjainak magas füvébe ereszkedtek, s nyugodtan várák visszajöttüket. Lelkeiket száz fájdalmas érzés, száz nehéz aggodalom tölté el, de mindenik magába zárá gondolatait; maga Katalin is, szokása ellen, szótlanul ült társai között, s csak a csendesen ellejtő folyó mormogása s egy közel nádason átsuhanó szellő zavarná az ünnepélyes hallgatást, mely körülöttük elterült.

A távolban az égő város, mely most, miután a lángok magasabb épületeit fölemészték, egy izzó tó gyanánt terül el a rónaságon; néhány lépésre csatamező, hol ezeren onták véröket, s minden borzasztó, mit ember emberen elkövethet, a föld által még el nem takartatott; és itt a folyam nyugodtan haladva partjai között, s fenn holdvilág és csillagok szelíden ragyogva az égő város és véres csatamező fölött, mintha semmi nem történt, mintha az éj az embereknek csak szelíd álmokat hozott volna. Ó, ki szemlélheti ily pillanatokban a természet érzéketlenségét, mellyel szenvedéseinkre lenéz, anélkül, hogy szíve keserűséggel el ne telnék? A nap, melyen egész nemzetek, a népek sorából kitörölve, rabigába görnyednek, tiszta fényben emelkedik a láthatáron, s ragyogó sugárzással végzi pályáját; egész ivadékok halnak ki, s a legkisebb patak sem változtatá meg folyását. Ha az egész emberi nem feljajdul keservei között, a természet mosolygó arccal nézi bánatait, s ezerek örömzaja nem oszlathatja szét a legkisebb felleget, mely egünket leplezi. Parányiságunkra int-e ez, vagy arra, hogy e földön idegenek vagyunk? Annak jelét lássuk-e benne, hogy e pillanatnyi lét, a sorsnak kezébe adva, semmi magasabb lényt nem érdekel; vagy talán az emberi szív, mely sötét aknáiba a szerelem mennyei kincsét zárja, nemesebb, hogysem örömei s bánatai e porgömbön megértethetnének?

Ily gondolatokba merült Frusina, midőn Ollósi egyszerre felugorva ülőhelyéről, s felkapva mellette fekvő baltáját, arra futott, hol egy bizonyos távolságban a lovak legeltek.

Ollósi, lenézve a Maros csendes habjaira, eddig szinte szomorú gondolatokba mélyedett. Más természetűek valának azok, mint Frusináéi, s inkább a szabó személyes kinézéseivel foglalkoztak; de Ollósi annyira elmerült beléjök, hogy észre sem vevé, hogy a lovak, bár kötözött lábakkal, lassan, de mindig tovább botorkálva, már több száz lépésre jutottak. - Midőn ábrándjaiból föleszmélve, utánuk nézett, egyszerre nem kis rémülésére mellettük egy embert vőn észre. Felugrott, mint mondtuk, s baltájával lélekszakadtan arra rohant; de még ötven lépésre vala tőlük, midőn az idegen, látszó nehézséggel, a lovak egyikére felült. Kiáltani kezdett: - Zsivány! mit akarsz lovammal? - de minden, amit nyerhetett, csak a rövid válasz vala: - Fickó! ha lovadra szükséged van, jer Temesvárra, s keresd Báthori István istállójában. - S ezzel egyenesen a Marosba ugratott, s rövid úszás után a túlsó parton kigázolva, elnyargalt.

Ollósi meredten nézett utána. - Báthori István! - kiáltá a legnagyobb ijedtségében, baltájára támaszkodva - s pedig az én lovamat vitte el! mi lesz belőlem?

S Ollósinak igaza vala; az idegen, ki őt lovától megfosztá, csakugyan a vitéz temesi gróf vala.^[116] Nehéz sebek után leesve lováról, a híres bajnok sokáig eszméletlenül feküdt a halottak között. Mikor magához tért, egy nádas közelében találta magát. A csata rég megszűnt, s miután a parasztok a csata után azonnal Csanád ellen fordultak, hogy a várost még aznap ostrommal bevehessék, a mező, kivéve a halottakat s a nehezen sebesülteket, elhagyatva állott. Esteledni kezdett, s Báthori végső erejét összeszedve, fölkelt, s a nád között rejté el magát, hogy ha a parasztok, szokásuk szerint, másnap a halottakat kifosztják s eltemetik, ott ne találtassák. Így folyt el több óra, a gróf lassanként visszatérni érzé erejét, de pillanatról pillanatra inkább lemondva minden reményről. A lázadók győzelméről nem lehete kétségben; már akkor, midőn sebeit kapta, a nemesség a csatamezőről mindenfelől elűzetett; s kitől várja szabadulását? - Mintha már végzete akarná, hogy ő, a büszke Báthori, ne lovagi csatában, de fellázadt pór által veszítse életét. Prágában, hol a cseh pór között veszélyben forgott, esze s lélekébersége menté meg őt;^[117] most úgy látszott, e tehetségek gyakorlatára alkalma nem leend, minden valószínűség szerint, ha a parasztok kezébe kerül, reá csak kínos halál vár. - Ily gondolatokba merülve ült ott a vitéz, midőn egyszerre a közelítő lovakat észrevevé. A váratlan segedelem az isteni gondviselés egyenes tanúságának látszott; s Báthori új erővel s bizodalommal telve, megragadta a kedvező alkalmat, s már messze elszáguldott a túlsó parton, midőn a megfosztott Ollósi még mindég bámulva nézett a távozó után.

A szabót minden más alkalommal örömmel töltötte volna el, hogy a temesi gróf tőle lovat kölcsönzött; a jelen körülmények között azonban, a többi lovakat magával vezetve, nehéz aggodalmakkal tért vissza az asszonyokhoz, kiknél, miután a megtalált csolnakot vízre eresztették, nemsokára Polgár és Orbán is megjelentek, nem kis bámulással hallva a károsított útitárs előadását. Alig adtak volna hitelt, ha Ollósi nem esküszik, hogy emberében nem csalódhatott, miután rongyosan ugyan és sárral takarva, még a kék dolmányt is megismeré, melyet a grófnak csak húsvét előtt küldött Temesvárra.

Mit volt mit tenni? Rövid tanácskozás után, mely alatt Polgár Tamás sebes felfogása s életrevalósága újra kitűnt, elhatároztatott: hogy, miután Ollósi fosztatott meg lovától, s e nem várt történet mintegy a sors útmutatásának tekinthető, ő a társaságtól maradjon vissza. Polgárt kivéve, kinek mint vezetőjüknek, szolgálatát az asszonyok nem nélkülözheték, nem vala senki, kit a parasztok részéről kevesebb veszély fenyegetne. Bakács útilevele a lázadók között már többször megtevé hatását, s Ollósi magát nem annyira a parasztok, mint a nemesség üldözöttjének tekintvén, maga ellentmondás nélkül beleegyezett ezen intézkedésbe, részint mivel azt a hölgyek biztossága úgy kívánná, részint mivel Polgár által, ki e részben ügyesen használta gyengeségét, figyelmessé tétetett, miként ha csakugyan az urak által üldöztetik, semmi hely sem lehet ránézve veszélyesebb, mint Temesvár, hol az ennyi veszteségek után felbőszült nemesség kétségen kívül csak a pillanatra vár, melyben valódi vagy képzelt ellenein bosszút állhasson.

- Mindezen okok helyesek - mondá a szabó nem kis méltósággal -, ámbár azoknak felhozása szükségtelen; mert hol e nemes hölgyek biztossága forog kérdésben, h'Ollósi önveszélyeire gondolni nem tud. Csak az egyet kérem: vigyenek át magukkal a túlsó partra, hogy legalább még az éjjel biztosságban legyek.

E kérés természetesen teljesíttetett. - Midőn Ollósi s az asszonyok a túlsó parton voltak, Polgár és Orbán még egyszer visszajöttek, s mindenik egy lovat kantárnál vezetve, ezeket is szerencsésen a túlsó partra hozták, s kevés idő kellett, hogy valamennyien, kivéve Ollósit, utazásuk folytatására ismét készen legyenek.

- Legyen meggyőződve kigyelmed - mondta Bebek Katalin az utóbbihoz -, hogy nemes feláldozásáról, melyet az egész út alatt s főképp most bizonyított, megfeledkezni soha nem fogunk, s amennyire kigyelmed a lázadókkal egyetértésről vádoltatik: ha Isten szerencsésen megment, alkalmunk leend mindenkit meggyőzni, hogy Ollósi uram a királynak s az úri rendnek hív pártolója volt.

Ollósi mélyen meghajtá magát. - Higgye el nagysád - mondá érzékenyen -, én nem kívánok szebb jutalmat azon kegyes emléknél, melyre talán számolhatok. Tapasztalni fogják talán, hogy szegény szolgájuknak némelyek által több fontosság tulajdoníttatik, mint azt Bebek Katalin kisasszony hinni látszik, s hogy a nemességet h'Ollósi szándékainak tisztaságáról meggyőzni még ily hatalmas pártfogónak is nehezen sikerülhet; de - tevé hozzá, midőn kissé neheztelő hangja ismét érzékennyé változott - bármi történjék velem, s bár soha e hazában, melynek művészetemet eddig szentelém, nem találkozunk többé: Velence vagy Róma palotái között vissza fogok vágyódni azok után, kiktől most oly szomorúan búcsút veszek.

Ezzel a szabó Katalin kiterjesztett kezét ajkaihoz szorítá, s még egyszer szerencsés utat kívánt, midőn előbbi társai most sebesen elnyargaltak.

- Hej! miért szabó ez az ember?! - sóhajtá Katalin halkan.

Ollósi egy ideig hallgatva állott előbbi helyén. Mély gondolatokba merülten nézett a távozók után. Midőn a lódobogás a távolban elhangzott, föleszmélve ábrándjaiból, körültekintett.

- Mit tegyek most?... A haza eltaszít magától. Olaszország a művészet hazája, ott szebb napok várnak reám. A művészt számkivethetik, de mikor egy hazát vesztett, előtte az egész világ nyitva áll. - S e fellengző gondolatokkal Ollósi egyenesen délnyugot felé irányzá lépteit.

Olaszország a művészet hazája. De ha Torontál vármegyében a Maros partján áll, s lábain kívül utazásra semmi eszközzel nem bír az ember: a legnagyobb művész aggodalmait sem nyugtathatja meg a közbecsülés, melyre a szép Itáliában számolhatna. Érzé ezt Ollósi is; s miután elmúlt az első fölgerjedés, mellyel új helyzetébe lépett: magányos utasunk, a reá váró nehézségekre gondolva, mélyen felsóhajtott. - Ha legalább a kisasszonyok velem jönnének Olaszországba - így folytak gondolatai -, ki tudja, mi történik? Bebek Katalin nem éppen fiatal, de bájoló teremtés mindamellett; s ha Orbán, ki, mint az egész világ tudja, csak jobbágyfiú, szemeit Telegdi Frusinához emelheti: miért ne remélhetnék én is? Katalin kisasszony nem közönyös irántam; s ha művészetem ellen nem léteznének bizonyos előítéletek, ki tudja?... de az előítéletek léteznek; a világ nem látja át, hogy miután a közönséges szabó minden lovász-, vadász- s pincérnél magasabban áll: az udvar főszabójának a főlovász-, fővadásznál s pincemesternél szintén magasabban vagy velük legalább egy arányban kellene állni; s bármennyire bírjam hajlandóságát, itt e hazában Bebek kisasszony kezére nem számolhatok. De ha velem Olaszországba jön, s egy városban telepedtünk volna le, hol h'Ollósit nem ismerik s nem ismerik Bebek kisasszonyt, és... Az utas rövid ideig fényes álmainak engedé át magát. - Mindennek most vége van! - sóhajtott végre szomorúan - csak legalább lovamat ne vitték volna el! - S amint a szokatlan járástól mindinkább fáradtan érzé magát, mindég szomorúbb gondolatokba merülve folytatá Ollósi útját egy falu felé, melynek tornyát, miután szürkülni kezde, a rónán messzünnen észrevevé. Éppen a nap első sugárai terültek el a láthatáron, midőn e falut elérte, s meggyőződött, hogy abban még laknak.

Az ország ezen részében a lázadás mindeddig aránylag kevésbé terjedett el. A temesi gróf s csanádi püspök, kik seregeikkel a Tisza s Maros között ide s tova vonultak, félelemben tarták az egész vidéket; s habár egyes jobbágyok, elhagyva lakhelyeiket, a Tiszán átmentek, s a bácsi csoportokkal egyesültek, s habár a parasztügy az egész népesség között meleg rokonszenvre számolhatott: ritkán volt eset, hogy e vidéken egész faluk egyszerre távoztak volna lakhelyeikről, mint az az ország más részeiben történt. - Várjuk meg a dolgok kifejlődését - így suttogott egymás között a parasztság -, eljön a mi szabadulásunk órája is. - S a jobbágyok házaikban maradtak, s látszólag gazdaságukkal foglalkozva, titkon készültek a harcra. Ezt tették az óbesenyeiek is; s Ollósi, midőn a széles utcán a templom felé ballagott, némi örömmel, de még több aggodalommal vevé észre az élénk mozgalmat, mely az egész falut eltölté, s őt egyrészről ugyanazon reménnyel kecsegteté, hogy pénzért s jó szavakért reggelire, s hogy útját folytathassa, még valami gebére is számot tarthat; de másrészt, ha észrevétetnék, hogy álruhában jár, még életét is veszélybe hozhatja. - A magasabb állású egyén, Ollósi felfogása szerint, minden mozdulatában elárulja magát; ő maga koldusruhában is megismerné a valódi nemesembert - s nem lesz-e senki Óbesenyőn, ki hasonló emberismerettel bírna, s magát parasztruhája által elámíttatni nem engedi? - így gondolkodott magában, s szívét nehéz aggódás tölté el. - De meg kell próbálni szerencsémet - bátorítá magát -, talán nem ismernek meg; s ha e durva ruházat alatt mégis észrevennék, hogy valami jobbra születtem, Bakács nagypecsétű levele ki fog segíteni a bajból. - S e gondolat által némileg megnyugtatva, anélkül, hogy bárki által akadályoztatott, vagy jöttével legkisebb figyelmet gerjesztett volna, utasunk a templom átellenében álló korcsma felé vevé útját.

Itt mindent a legnagyobb fölgerjedésben talált. - A korcsmához vezető utcákon számos falusiak siettek e gyűlpont felé; a csapszék ajtaja előtt egész népcsoport tolongott; s ha az arcoknak komoly kifejezése elkerülte volna is Ollósi figyelmét, mihelyt nem kis küzdéssel a csapszék ajtaján bejutott, észreveheté, hogy e sokaság nem mulatni gyűlt össze e helyen.

A tágas, de alacsony terem tömve vala emberekkel; a nyitott ablakoknál asszonyok állottak, s gyermekek kapaszkodtak fel, kik, a férfiak közé vegyülni elég bátrak nem lévén, innen nézték a benn történteket. Az egész gyülekezet hallgatott, s mindenkinek figyelme, úgy látszott, a szoba egyik szegletére vala függesztve, hol több tanácsbeli s öregebb paraszt az asztalnál ülve, látszó érdekkel követé egy melléjük leült fiatalember előadását, ki, mint a vörös keresztből gubáján látni lehetett, a keresztesekhez tartozott, s mint Ollósi azonnal észrevevé, éppen a csanádi csata történeteit beszélte el hallgatóinak.

Ollósi, minden erejét megfeszítve, előbbre tolakodott, s az asztal közelében foglalt helyet. A tömeg figyelme annyira el vala foglalva a fiatal keresztes előadása által, hogy a jövevény tolakodása nem is vétetett észre, s nem jutott senkinek eszébe, hogy közéjük idegen jött.

- Hát az urak Csanád előtt, amint mondod, tökéletesen megverettek? - szólt egy csontos paraszt, kit valamivel jobb ruhájából s a figyelemből, mellyel a többiek iránta viseltettek, Ollósi a falu bírájának ismert. - Nem mondtam-e már tegnap, gyermekeim, midőn ott Csanád táján éjjel az ég megvörösödött, s ti többiek, összecsapva kezeiteket, jajgatva futottatok ide s tova, hogy a város, hol életünket eladjuk, lángban áll? - nem mondtam-e akkor, hogy ez győzelmet jelent, míg ti csak úgy bámultatok: honnan tudhatom ezt?

- Mondta, bíró uram, mondta - mormogtak sokan.

Az előbbi megelégedett arccal néze körül bámulói során, azután ismét a kereszteshez fordult. - S kend azt mondja, hogy Báthori István és sok más úr is ott veszett?

- Báthori István és sok más, fényes páncélba öltözött úr, kiknek dolmánya egész Besenyő minden házainál többet ér - válaszolt a kérdezett -, nem is menekült meg senki közülök, csak a püspök, ki Ravasdi- és Dóczival a várba vonult, és Telegdi, kit dicső vezérünk elevenen kerített kezébe. Ennek is, úgy hiszem, jobb volna, ha a többiekkel halva feküdnék a Maros partján, mint hogy a büntetés elérje, mely reá vár.

- Úgy kell neki - mondá egy halvány férfiú, kinek arcai majdnem ijesztő mosolyra vonultak, midőn szólott -, ki parancsolta neki, hogy a keresztes had kihirdetését ellenezze? Csak kínozzák, gyötörjék jó sokáig. Ily nagy úr megérdemli a fáradságot; magam is elmegyek Csanádra, hogy jelen legyek.

- Telegdi nem a legrosszabbak közül való - szólt egyike az asztalnál ülőknek, az előbbi szavakra csóválva ősz fejét.

- Nem a rosszabbak közül való?! - kiáltott az előbbi mérgesen az asztalba döfve a kezében tartott bicskát.

- Nem biz a! Sok szegény embert tudok, ki nélküle rég elveszett volna ínségében. Aztán még én azért nem mondom, hogy szabadon bocsássák - tevé hozzá sóhajtva, midőn észrevevé az indulatot, melyet engesztelő szavai többekben előidéztek -, csak azt mondom, hogy kár volna neki más mértékkel mérni, mint ő mért másoknak. Telegdi István soha senkit nem kínoztatott.

- És én azt mondom, apjok - szólt itt valaki az asztalhoz közel állók közül -, kár volna méregetéssel időnket tölteni. Kérdezte-e a nemesség: jó vagy rossz emberrel van-e dolga? Nem biz a! paraszt, s ez elég; üsd, nyúzd, kergesd; ha becsületes és jó keresztyén, majd megjutalmazhatja Isten a másvilágon. Így cselekedjünk mi is. Amit parasztgubán elkövettek, visszaadjuk aranyos mentéiknek, bárkit találunk bennök.

- Jól beszél! - kiálta néhány hang.

- S én azt mondom - szólt ismét a halvány férfiú -, nem kínozhatjuk őket eléggé. A püspöknek dézsmaszedője minap azt mondta valakinek: bár valamennyi parasztnak egy feje volna, hogy mind egyszerre lecsaphatná. S én azt mondom: bár minden nemesembernek tíz feje lenne, hogy tízszer csaphatnám le fejét. Ó, miért nem lehettem jelen az ütközetnél! - szólt, az asztalból kirántott kését görcsösen markába szorítva.

- Sokat is vesztett kend - mondá a keresztes büszkén -, sohasem látott nagyszerűbb, szebb csatát az ország. Hatalmasan vonultunk Csanád felé. Szegedtől idáig majdnem mindég a Maros partjain. Elöl Lőrinc vezérlete alatt, néhány száz lovas. Utána maga Dózsa s a többi vezérek, közel harmincezer fegyveressel; hátul asszonyok, gyermekek s kocsikon egyéb poggyászunk, mind oly rendben s hadi tartással, mintha Hunyadi járna ott seregeivel. Mert György kemény vezér, s a rendbontókat halállal szokta büntetni.

- Halállal? - szólt néhány a hallgatók között bámulva - hisz keményebben az urak sem bántak velünk.

- Mikor közel értünk Csanádhoz - folytatá az előbbi -, egyszerre Lőrinc seregével visszatér, s tudtunkra adja, hogy a város előtt az ellenség készen vár reánk. Megállunk. Dózsa néhány rendelést tesz. Lőrinc áldást mond az egész seregre, s előrenyomulunk Isten nevében. Az urak nyugodtan várják jöttünket. Sisakjaikon büszke kócsagos bokréták ingadoznak, mint a mező kalászai, ha az aratás közelít; s a legbátrabb kaszásnak feldobogott szíve, midőn a nehéz napi munkát látá maga előtt. Soknak eszébe jutott: nem fog-e fáradtan ledőlni a rendek között, mielőtt napszámát bevégzé s aratórészét kikaphatja? De itt nem volt sok idő a gondolkozásra. Mihelyt első csapataink a síkon megjelentek, megdördültek az ágyúk. Ellenségeinket roppant füstgolyó takarta el; közülünk egész sorok dőltek egyszerre, s egy percig elrémülve vonultunk vissza.

- Borzasztó! - szólt ismét néhány hang - csak az ágyúkat ne találták volna fel az urak.

- De vezéreink nem csüggedtek el - folytatá az előbbi lelkesedéssel - Ez a vitézségtek? - ordított Dózsa. - Így akarjátok kivívni szabadságtokat? - kiálta Lőrinc - s seregeink a vezérek után ismét az ellenség ellen fordultak. S újra megdördültek az ágyúk, újra ledőltek pajtásaink; de mi előrehaladtunk, vadon ordítva jelszavunkat: Krisztusért és a szabadságért!... Közöttünk többen s többen hanyatlanak el véresen; de mi nem engedünk, s mindég sebesebben nyomulunk ellenségeink ellen. A füst, mint egy nehéz köd terült el körülöttünk. Magát a várost nem lehete látni. Ekkor egyszerre, mintha a sötét felhőt villám hasítja szét, ellenünk rohan Báthori vasasaival. Keményen, mint a jégeső, hullnak buzogánycsapásaik fejünkre, s ismét hátrálnunk kell. Sokat, elleneink közül, elértek kaszáink; s a vasszöges cséplő szaporán kocogott a vaspáncélaikon; de gyalog nem állhattunk ellent a lovasoknak, s mivel az est közelgett, Dózsa maga visszavonulásra fúvatott. - Az erdőhöz vonultunk. A nemesség nem követett eddig, s szinte visszatért előbbi helyére, s így töltöttük az éjszakát. - Mintegy háromannyira, mint innen a falu vége, lehettünk egymástól. Átellenünkben láttuk az ellentábor tüzeit, vártáik szava érthetően áthangzott táborunkba.

- Bámulom, hogy ez éjszaka sokan el nem szöktek közületek - mondá a harangozó, ki a falu előkelőbbjei között szinte az asztalnál helyet foglalt, s a csata leírására elborzadva, e szavakban mintegy akaratlanul belső gondolatait mondá ki. - A vezéreknek nagyon kellett vigyázniuk.

- Nem volt rá szükség, harangozó! - mondá az előbbi megvetéssel - ha nagy harangodat egyszer megindítottad, tartsd fel, ha bírod. Kötélhez fogódzhatsz, de fölránt magával; s ilyen a sereg, miután első csapásait tette, nincs nyugta többé. A kiontott vér égbe kiált, úgy mondják, de még inkább az azon testvérvérhez, mely az élők szívében forr: s mi alig vártuk a hajnalt, hol elesett bajtársainkért bosszút állhatánk. - S újra kezdődött a csata. Újra dörögtek az ágyúk, csattogtak a kardok s buzogányok; új sorokat terítettünk le kaszáinkkal; de mind hasztalan! az urak győztek; seregeink rendetlenül futottak az erdő felé s utánunk Báthori lovasai s a temesi gróf maga, rohanva, mint a forgószél, ha szétszaggatott fellegeket kerget maga előtt.

A hallgatók szemei feszült figyelemmel függöttek a szólón: körös-körül halotti csend vala, midőn ez, előadásának legérdekesebb pontjára érve, lángoló arccal felugorva, lelkesedésében ekként folytatá: - De itt egyszerre minden megváltozott. Elvesztettük a csatát, azt gondolták elleneink, azt hivé sok közülünk is, s futottunk, amint mondám, vad rendetlenségben az erdő felé, hol a fák között Báthori lovasai nem követhettek oly sebesen. Lovas és gyalogos, barát és ellenség, főúr és paraszt egymás közé vegyülve. Egy feloldhatlan embergombolyag, melynek minden lépéssel egy-egy szálát szakítá el a halál. De alig értünk a fák közé, egy csapással minden változott. Mint mikor az erdőt vész ragadta meg, mélyében vad zúgás hallatszik, a törzsökök ingadozni kezdenek, s mindenfelől recsegve letört ágak hullanak: úgy vala itt. Krisztus és szabadságunk! hangzott az erdő mélyéből. A fák mögül vezérünk által ide rejtett seregeink rohantak elő: az ágakról nyílzápor hullott elleneinkre, s mintha előttük mennykő ütne le: közülük a legbátrabbak is egyszerre megállának. Mi új bátorságra ébredve, megfordulunk, s rajta a nemesek ellen. Előttünk György vezér sötét páncélban, vele Lőrinc, Imre, Gergely s a mármarosi nemesség s a kaszások, vele valamennyien, kik szégyellve gyávaságunkat, most kettős dühösséggel rohanunk az ellenségnek. Krisztus és szabadságunk! így kiáltunk, s kaszánk csapása alatt a nemesség virága rendre dől, a cséplő vígan kopog az ércpajzsokon. Úrimunkát tevénk, s nem vala szükség, hogy valaki szorgalomra intsen. De még a győzelem mindég bizonytalan volt. Ellenségeinknek, mihelyt veszélyüket észrevevék, a püspök seregei jöttek segítségökre, s ide s tova ingadoztak az ellenséges hadak, mint két bika, keresztbe téve szarvait, ide s tova tolakodik, és senki sem tudja, melyik fogja a másikat földre teríteni. Főképp Báthori István tevé bizonytalanná győzelmünket. Hej, ha őt láthattátok volna!

- Erősen küszködött, nemde? - kérdék néhányan, s a remegő, félig elfojtott hangban észrevehető volt az érdek, mellyel a keresztes előadását követték.

- Mint az oroszlán - folytatá amaz, még inkább lelkesedve -, így a kard csak magyar kezében foroghat. Nincs miért szeressem Báthorit, de ha száz esztendeig élek, sem fogom elfelejteni képét. Tisztán ragyogott a nap a tér fölött, de mintha legszebb sugárait csak éppen Báthorira öntötte volna, az aranyozott páncél, a fényes sisak, a kard, melyet kezében forgatott, rajta s körülötte minden ragyogott, a szem elkábult, ha reánézett. Mintha Gábor arkangyalt látnók, midőn Lucifert a mennyországból kikergeti. A legbátrabbak is visszavonultak villogó fegyvere előtt. Ekkor Dózsa sötét fegyverében, magasan fölemelve csillagbuzogányát, száguldott elő, s a fényes csapat, mely Báthorit környezé, mint a napvilág, mikor éj közelg, visszavonult hatalmas csillaga előtt. Csak Báthori nem. Györgyünk föllelte párját; s kik közel valánk, egy időre felhagyva a küzdéssel, néma figyelemmel függesztettük szemeinket a küzdőkre, mintha a nép s nemesség őrangyalai vívnának meg egymással, s mindenki tudná, hogy a csata kimenetele ez egy párviadaltól függ. - S úgy lőn. - Mihelyt Báthori, Dózsa buzogánya által mellén találva, lováról hanyatlani kezdett: társai egyszerre segítségére rohantak, s vezérünket hátrálni kényszeríték; de bátorságuk meg vala törve. Magokkal ragadva a sebesült Báthorit, vad rendetlenségben futottak szerteszét a mezőn, hol sokakat utolért bosszuló fegyverünk; mások a Maros habjaiban találták halálukat; s mi győzelmünk ünnepére Csanádot gyújtottuk fel, hogy vörös lángjai az Alföldön a szabadság hajnalát hirdessék.^[118]

Lehetetlen volna leírni a hatást, melyet ezen előadás a hallgatókra tett. Ha még most is katonanemzetnek neveztetünk: e történet korában a magyar csakugyan az volt még. A közönséges hadviselés nemességünket illeté, de a törököktől szüntelen fenyegető veszély s az egyes nemesek közt létező viszongások, melyeknél minden földesúr parasztjait használá, nem engedék, hogy a katonai szellem népünk bármely osztálya között kivesszen. A magyar paraszt, csak ha ekével kellett a mezőn megjelennie, vádoltathatott tunyasággal; ha fegyveres megjelenése kívántatott, nem volt nála serényebb. Ma német, holnap török ellen - ez volt a váltógazdaság, melyet földmívelőink századokon át legszívesebben űztek. S csaták emléke volt majdnem az egyetlen tárgy, mellyel a parasztkunyhóban, mint úri termekben, a hosszú téli esték unalma elűzetett. A jelen esetben azon érdeket, melyet a csatának leírása már magában gerjesztett volna, még annak szükséges következményei növelték, s visszatartott lélegzettel állott ott a tömeg, s hosszabb idő kellett, mielőtt az általános érzelem szavakban kitört.

- Legyen áldott az úrnak szent neve - szólt végre az öreg paraszt, kezeit az égre emelve -, segítségére jött a gyöngének, s megszégyeníté a hatalmasokat.

- S legyenek áldva a dicső bajnokok, kik véröket szent ügyünknek szentelék - szólt egy másik; s az általános öröm mindég hangosabb szavakban tört ki -, a parasztok megölelték egymást, magasztalták Dózsát s a többieket, kik e csatában részt vettek; bort hozattak, hogy e boldog nap áldomását megüljék: s míg bent a csapszékben mindenki a legnagyobb örömnek engedé át magát: addig egyesek kisiettek, s a be nem fért s a korcsma előtt összegyűlt népnek elmondták a víg újságokat.

- Csak az a jó, hogy Báthori István is odaveszett - mondá, miután az asztal körül a nyugalom kissé helyreállott, az öreg bíró -, vitéz ember, azt nem tagadom, hisz a Báthoriak mind azok; ütközetben szép is lehet ránézni, főképp, ha a nap aranyos páncélára süt; de nem barátja a szegény embernek. Mozdulni sem mertünk, míg itt járt; most legalább mi is fegyvert foghatunk.

- Báthori István most is él - mondá itt egyszerre Ollósi, ki, mint minden hiú ember, alkalmat látván, hol a közfigyelmet magára vonhatá, arról, hogy az veszélyekkel jár, egészen megfeledkezett.

- Kicsoda ez az ember? - kérdé egyszerre több hang; s Ollósi, midőn látta a kifejezést, mellyel rá egyszerre annyi szem fordult, már sajnálni kezdte vigyázatlanságát, de a hatás, melyet szavaival előidézett, nem vala többé megsemmisíthető; s azért, amennyire belső fölgerjedése engedte, nyugodtan azt felelé a kérdésre: hogy ő dunamelléki paraszt, ki, miután a keresztesek pesti tábora Bornemisza s Tomori által szétveretett, az urak bosszúállásától félve megszökött.

- Szegény ember! - mondák néhányan sajnálkozva. - Hej! hány becsületes ember járhatott így. De a nagyobb rész, úgy látszott, kevés hitelt tulajdonított szavainak, vagy legalább egészen más érzelmekkel tekinté a jövevényt.

- Igen, dunamelléki paraszt - szólt a bíró komolyan -, talán egy azok közül, kik Bornemisza felszólítására a keresztet elárulták. Pedig alkalmasint úgy lesz: látom, se füledet, se orrodat nem vágták le; s pedig a nemesség nem kímélt meg senkit híveink közül.^[119]

Ritka az alkalom, midőn valaki azt kívánja, hogy legalább egyik füléből egy darabka hiányozzék; a jelen alkalommal azonban Ollósi nem adta volna sokért, ha jó érzelmeinek e tanúságával állhatna elő, miután a védelmére felhozottak, hogy a csatában s általán véve az egész keresztességben részt nem vett, inkább nehezíték helyzetét.

- Nem vett kend részt a keresztességben? - szólt a bíró, kinek kifejezése még komorabbá változott - és miért nem? Mert az urakkal tart, nemde? Ó, ezek a dunaiak! mikor fog szívök oly melegen dobogni a haza mellett, mint nálunk a Tiszánál!... S a Duna melyik vidékéről jött kend?

- Érdről - válaszolt Ollósi, kinek jelen zavarában más falu nem jutott eszébe.

- És kend azt mondja, hogy Báthori István el nem veszett a csatában? - kérdé a keresztes keserűen - s azt nekem meri kend mondani?

Ollósi némely változásokkal elbeszélé, mi módon fosztatott meg lovától; azon kéréssel fejezve be előadását, hogy utazásának folytatására más gebével láttassék el. - Becsületesen meg fogom fizetni, sőt ha kell, értéke fölött is, csak hogy tovább mehessek.

Ez utolsó ajánlat által Ollósi nagyon kilépett szerepéből.

A keresztes gúnyosan megjegyzé, hogy a Dunánál a parasztoknak sok pénzök lehet, ha lovat vásárolva, árán túl is fizetni készek. - A bíró, összevonva homlokát, kérdé: ugyan miért siet annyira, miután, ha csak az urak bosszúállásától fél, itt Besenyőn teljes biztosságban érezheti magát?

Ollósi, mindég inkább elzavarodva, mentségeket rebegett; a keresztes megvető tekintetet vetett reá. - Tehát Báthori István nem veszett el az ütközetben? Ki tudja, talán mások is megmenekültek, kik most álruhában keresik biztonságukat. Ugyan olvassa el csak kend a levelet, melyet vezérünktől hoztam - tevé hozzá, a bíróhoz fordulva -, talán azonnal hírt vihetek vissza: mi módon teljesíté Besenyő helysége a keresztesek parancsait.

- Kendnek igazsága van - mondá a bíró, midőn kezébe vevé a levelet, mely eddig, míg a csatáról nyert hírek mindenkinek figyelmét kizárólag elfoglalták, olvasatlanul feküdt az asztalon. Olvassuk a fővezér rendeleteit.

Hosszabb csend támadt, miközben a bíró szemeit a nyílt levélre függesztve, nagy méltósággal tekinté a sötét vonásokat, melyekben Dózsa akaratát a besenyőiekkel tudatta. De azon korban, midőn az írás és olvasás még annyira nem vala elterjedve, hogy az ország legfőbb hivatalnokai csak keresztvonásokkal írták alá a legfontosabb okleveleket,^[120] nem csudálhatni, ha a besenyői bíró hosszabb megfontolás után végre a felolvasás nehéz tisztét a harangozóra bízta, s ez is, noha a tudományoknak e faluban egyedüli képviselője, nem kevés akadozás és nehézségek után felelhetett meg e bizodalomnak.

A levélnek tartalma ez vala:

- Mi György, serény vitéz s a szent keresztes hadnak feje s fővezére, csak a magyar királynak alattvalója s nem az uraké, Besenyő helysége jámbor lakóinak üdvözletünket. - Kétségen kívül eddig értésetekre jutott, hogy az ellenünk s az összes keresztes had ellen fellázadt nemesség általunk Csanád városa határán nagy csatában megveretett, s kik szent gyülekezetünket üldözni s megakadályozni akarták, ekként fegyvereink által semmivé tétettek. Minthogy pedig a lázadóknak egy része, egyedüli biztonságát futásban keresve, méltó büntetését elkerülte, s minthogy ezeknek nagyobb része a Maroson átszaladva, azon vidéken keresé menekülését, hol a ti helységtek is áll: egyházi exkommunikáció s örök kárhozat, úgyszintén mindennemű jószágaitok s fejetek vesztésének fenyítéke mellett nektek, besenyői bírák s mindennemű lakosoknak szorosan meghagyjuk s illetőleg parancsoljuk, hogy ha e megszökött lázadóknak valamelyike akár fegyveresen, akár álruhában vagy más valamely alakban köztetek megjelennék, azt azonnal letartóztatni, s őt érdeme szerint, mint az anyaszentegyház s az ország nyilvános ellenségét, megbüntetni el ne mulasszátok. Ha e parancsunkat teljesíteni fogjátok, jól teenditek; ha nem: felakasztunk s felakasztatunk házaitok küszöbéhez, és nyársra fogunk szúratni, s vagyonotokat elpusztítva s feldúlva házaitokat, a nőket s gyermekeket meg fogjuk öletni. - Ez magas parancsolatunk. Csanádi táborunkban.^[121]

E parancs, melyet a harangozó nem kis akadozás s egyes szókötések ismétlése után végre elolvasott, az egész gyülekezetre rendkívüli hatást tőn. A bíró még több méltósággal, mint annak előtte, tekintett maga körül; arcán ijedtség vala észrevehető, melyet a levél végén előadott fenyegetések okoztak. Legnagyobb benyomást tett e felolvasás Ollósira, ki körültekintve a tömegen, mely közül szabadulnia többé nem lehetett, csaknem halálos ítéletét gondolá hallani a szörnyű szavakban.

- Mondja kend György őfelségének, mert hisz most alkalmasint úgy címezik őt - mondá a bíró méltósággal -, hogy parancsait örömmel fogjuk teljesíteni, s hogyha a lázadók valamelyike helységünkbe tévedne, az másképp, mint felakasztva vagy felnyársalva, innen el nem megy. - A bírónak e szavai annyi benső megelégedéssel mondattak, hogy mindenki láthatá, hogy az érdemes tisztviselő alig várja az alkalmat, midőn ez ígéretet teljesíthesse.

- No és kend, paraszt uram - szólt most, mivel híreinek ellenmondott, látszólagos ellenséges indulattal fordulva Ollósihoz a keresztes. - Hogy tetszik vezérünk parancsolata? Nem tudunk-e mi, keresztesek, mióta az ország kormánya kezünkbe jutott, szint' oly jól és érthetően írni, mint a királyi tanács?

- Ó, igen érthetően, igen szépen; úgy tartom, nem is lehetne jobban írni - válaszolt Ollósi, minden erővel mosolyra késztetve magát.

- De hát miért remeg kend annyira? - kérdé gúnyolva az előbbi - annyira tetszik a levél, hogy örömében hideglelést kapott: vagy talán sokkal hidegebbnek tapasztalja az időjárást itt a Tiszánál?

- Hisz én nem remegek - válaszolt gyengén a szabó, borzadva, midőn észrevevé, hogy hangja csakugyan reszket.

- S hát ezzel mit csinálunk? - kérdé a keresztes a bíróhoz fordulva, midőn Ollósira mutatott.

- Ezt majd felakasztjuk - felelt a kérdezett leírhatlan egykedvűséggel -, nem ismeri senki; az ember nem tudhatja, nem tartozik-e a lázadók közé?

- Legjobb is lesz - válaszolt a keresztes -, György vezér meg szokta tartani ígéreteit; és ha a szerencsétlen csakugyan a fellázadott nemesek közé tartoznék, s a besenyőiek által szabadon bocsáttatott volna: sajnálnám e helységet.

Ez emlékeztetés nem kissé mérsékelé a sajnálkozást, mely némelyekben Ollósi iránt mutatkozni kezdett; sőt az asztalnál ülő halvány férfi indítványba hozá: nem lenne-e jobb, ha a gonosztevő nyársra vonatnék?

Ollósi az első pillanatban annyira meg vala ütődve a rövid eljárás által, annyira elborzadott, hogy nem talált szavakat. Némán, remegve állott a tömeg között, s e rémülés csak vétke új bizonyítványául szolgált.

- Nem látjátok-e, hogy igazságom van? - kiálta a keresztes diadalmasan - ki látta, hogy paraszt valaha ennyire megijedt a haláltól? így csak az urak remegnek.

- S ruhája is. Nézzétek csak ruháját - szólt egy másik -, nem neki szabták.

- Nem nekem szabták?! - kiálta Ollósi most, felindulva - nem nekem szabták?!

- Valakitől kölcsönvette, vagy a csatamezőn egy halottat vetkeztetett le - szólt az előbbi -, hisz alig fér bele, oly feszes. Nézzétek csak!

És a parasztok tolongani kezdtek a szerencsétlen körül; mindenik látni akarta őt. Ruhái föltépettek. - Nézzétek csak - szólt az egyik -, mily úrias inget visel.

- És mennyi pénze van - kiálta egy másik, midőn egy zacskó aranyat dobott az asztalra, mit Ollósi ködmönében tartott. - Kötözzétek meg! - lármáztak többen. - Úr, úr! fel kell akasztani - harsogott végre a tömeg.

Ollósi, ide s tova taszigálva, alig védelmezhette magát megtámadói ellen, s a lárma szavait érthetetlenekké tevé; de éppen a veszélynek nagysága némiként visszaadá lélekéberségét. Kirántá Bakács útlevelét, melyet mellénye alatt viselt, s végső erőlködéssel ismét az asztalhoz közelítve, odanyújtá azt a bírónak.

- Olvassák kendtek! - kiálta erejének végső megfeszítésével - s ha egy hajszálamat bántják, Bakács Tamásnak fognak érte felelni.

E szavak, melyek a körülállók által értettek, némiként helyreállították a csendet. A közfigyelem egészen a bíróra fordult, ki az odanyújtott írást előbb látszó zavarral forgatá kezei között, később azt ismét a harangozónak adta át; s míg ez izzadva a deák oklevél olvasásához fogott, kérdő tekintettel függött ajkain:

- Nos Thomas tit. S. Martini in montibus - sillabizált a harangozó. S R. E. Presbiter Cardinalis.

- Ott áll, hogy Cardinalis? - kérdé a bíró, arcának gondolkozó kifejezést adva - mert ha ott áll, akkor csakugyan tőle van, nincs több kardinális, mint ő.

- Cardinalis - sillabizált a másik tovább - et Archi-episcopus Strigoniensis, et Patriarcha Constantinopolitanus...

- A pecsét is Bakácsé - suttogá a keresztes a bíró fülébe -, láttam a leveleket, melyeket a bíbornok vezérünknek küldött, s azokon ugyane pecsét függ.

- Így csak nem akaszthatjuk fel? - kérdé ez halkan.

- Ments meg Isten! - suttogott az előbbi. - Bakács emberét nem szabad bántani.

- Hallja-e kigyelmed - mondá végre torkát köszörülve a bíró, ki belsőképp nem kissé sajnálá, hogy első ítéletének véghez nem kelle vitetni -, itt egészen más körülmények adták elő magukat; a levélből, melyet kezünkbe adott, látjuk, kivel van dolgunk, és remélem, kigyelmed nem fogja gondolni, hogy bántani akartuk... és őeminenciájának...

- Meg fogok őeminenciájának mindent mondani - vágott szavába Ollósi, ki palladiumának hatását tapasztalva, diadalmas örömmel tekintett körül, s a tisztelet élvezetében, melyben most a tömeg előtt állni kezdett, csaknem megfeledkezett kiállott veszélyeiről. - Hol tanulták kendtek ezen emberséget, hogy ha idegen véletlenül átkozott falujokba vetődik, azt azonnal felakasztják, s csak amúgy minden teketória nélkül egy jöttment ember tanácsára, mielőtt csak kérdeznék: nincs-e oly emberrel dolguk, kinek talán maga György s valamennyi vezérek köszönhetik, hogy mentéjökön most kereszteket viselnek?

Ha Dózsa szigorú parancsa által Bakács birtokának s nevének tiszteletét seregeinek kötelességül nem teszi, s ezen akaratának komolyságát már több esetben, hol az érsek jószágain zsarolások követtettek el, a vétkesek szigorú megbüntetése által be nem bizonyítja: Ollósi kifakadásai a szabóra nézve veszélyesek lehettek volna; amint a dolgok álltak, miután úti levelét előmutatván, senki a bíbornokkal összeköttetése iránt többé nem kétkedett: e merészség csak tekintélyét növelé, s a hiú férfiú rég nem érzé magát megelégedettebbnek, mint midőn, körülállva Besenyő majdnem minden lakói által, szabadon korholhatá az egész közönséget, s válaszul azon hízelgő mentséget hallá felhozatni, miként az egész tévedés csak onnan származott, mert külsejét tekintve, senki sem tarthatá őt parasztnak.

- Nem is vagyok paraszt - mondá Ollósi megelégedéssel -, noha mindég a nép leghőbb barátai közé számíttattam, s ezen hajlandóságomért hallatlan üldözéseknek tettem ki magamat. - S a szabó körülményesen elkezdé beszélni a főbb nemesség ellenségeskedéseit; a veszélyeket, melyekben szabadsága, sőt talán élete forgott; befolyását Bakács udvaránál; római utazását, szóval mindent, mi által tekintélyét falusi hallgatói előtt még inkább növelheté, hiú emberek közönséges bőbeszédűségével, roppant kört képezve előadásában, hogy a középpont, mely gyanánt magát felállítá, annál fontosabbnak látszassák. S vajha jobban értette volna Ollósi azon mindenkinek, ki tömegekkel érintkezésbe jő, legszükségesebb mesterségét, ti. idején visszavonulni! - de ő oly megelégedettnek érzé magát felsőbbsége érzetében; annyi gyönyörrel élvezé a rég nélkülözött bámulást, hogy a bíró átellenében helyet foglalva, beszéd között minden őt fenyegető veszélyről megfeledkezett, s elmulasztá a pillanatot, melyben a bírótól kezdve az utolsóig, Besenyő minden lakosai megtiszteltetve érezték volna magokat, ha tőlük lovaikat elfogadja. - Kedvező helyzetén egyszerre, egy nem várt körülmény által ismét nagy változás történt.

Míg Ollósi, a bíró s a falu idősebb lakosaitól körülvéve, érdekes előadásait folytatá, a csapszék megüresedett. A csatáról való hír s Dózsa levele, melyek a népet érdeklék, ismertettek; Bakács pecsétjének látása után arról is meggyőződött mindenki, hogy senki felakasztatni vagy nyársra vonatni nem fog, s a sokaság elszéledett. Egy rész közönséges napi munkájához látott, a többiek, előkeresve fegyvereiket s kereszteket varratva ruháikra, hadra készültek, melynek követésétől most, miután a nemesség legyőzetett, senki által nem akadályoztathatnak többé.

Ekkor két idegen lépett a csapszékbe. Az egyik fiatal paraszthölgy, kinek szépsége az eddig Ollósira hallgatók figyelmét rögtön magára voná. A másik izmos férfi, korának javában, kit fegyverei s a vörös kereszt, melyet ködmönén viselt, keresztesnek mutattak, míg több helyen véres ruháiból látni lehetett, hogy az utolsó ütközetben ő is részt vett. - Ollósi, észrevéve a megindulást, melyet az idegeneknek jötte okozott, feléjök fordult, s midőn a paraszthölgyet meglátá, bámulva félbeszakítá beszédét. - E nemes arcot, melynek halványsága parasztasszonyok módjára a fejre kötött sötét kendő alatt még inkább feltűnt, Ollósi már látta életében, s mégis az egészben volt valami, mire vissza nem emlékezhetett. Soha arcot, melyen annyi szenvedély volna kifejezve, soha szemeket, melyekben annyi indulat lángolna, soha ennyi keserű fájdalom kifejezését női ajkakon még nem látott, s alig hitt szemeinek, midőn a hölgy társában Szaleresi legkedvesebb boltoslegényét, Andrást, megismerve, a jövevényt a szép Klárinak kellett tartania.

- Hol vannak társaid? - kérdé Klári, midőn Ollósit szintén megismeré, s lángoló tekintetét a bámulóra függeszté, míg a többiek néma csudálkozással követték a jelenetet, melynek most tanúi lettek.

Klári megjelenésének magyarázatára szükség történetünkben kissé visszamennünk.

Tudják olvasóim, mi módon jutott Klári, Posztómetsző házánál, vetélytársa tervének tudomásához. - Sietve visszatért Telegdi feldúlt kerti lakához, s Andrást, ki rá a legnagyobb nyugtalanságban s azon hírrel várt, hogy Frusina hollétéről semmi tudomást nem szerezhetett, kérdezé: akar-e segéde s követője lenni vándorlásaiban? Midőn e hív ember könnytelt szemekkel ígérte, hogy Klárit elhagyni sohasem fogja, ez őt lovakért küldé. Majdnem reggel volt, mikorra ezek elhozattak, s a hölgy azonnal útnak indult. - Közel Érdhez Polgár cigányaival találkozott, kik a vajda parancsa szerint Buda felé vonultak, s tőlük hallá meg, hogy Orbánon kívül még Ollósi utazik az asszonyok társaságában; többet a cigányok nem tudtak; s Klári, nem gyanítva, hogy üldözöttjeinek utazási terve megváltozott, egyenesen Földvárra sietett.

Már útközben nem kis nyugtalanságára szolgált, hogy oly utasokról minőknek ő a keresetteket leírá, senki mit sem tudott. Földvárra érve, kételyei bizonyossággá váltak. - Frusina s követői másvalahol mentek át a Dunán, s Klárinak, ha őket tovább keresni akarta, vissza kellett fordulnia.

Azt tevé.

Ez első csalódás nemcsak nem gyengíté, sőt még élénkebbé tevé előbbi föltételét. - Úgy látszott, mintha e szerencsétlen, kit végzete mindentől megfoszta, mi az életet becsessé teheti, csak még ezen egy gondolat által csüggene a világon. - Hatalmamba kell őt kerítenem - mondá -, bármiként, bármennyi áldozat után; nincs nyugtom, míg őt kezemben nem tartom! Mit teszek vele? - válaszolt többször Andráshoz, ki őt borzadva további szándékairól kérdé - azt nem tudom; talán eltiprom lábaimmal, mint a férget, mely mérges fullánkjával megszúrt; talán nem fogom bántani; de Pálról le kell mondania, szörnyű esküvéssel kell lekötnie magát, hogy neje nem lesz. Pál engem szeret; mi joga van másnak szerelméhez? ha nyomorulttá tesz, legalább érezze ő is egy részét fájdalmaimnak. - E gondolat mintegy rögeszmévé vált lelkében, s vad nyugtalanságban sietett tovább martaléka után, míg nyomát ismét feltalálta. És a nyom ismét elveszett s újra feltaláltatott, hogy újra eltűnjék. Klári minden utast megkérde, tudakozódott minden tanyánál, napokig egész erejének megfeszítésével követé az irányt, melyet a keresettek feltalálására valaki elébe jelölt; s midőn ismét csalódva látá magát, panasz helyett csak még megrögzöttebbé vált föltételében, mely őt rengeteg erdőkön s veszélyes ingoványon átvezeté, s melyet követett, mint vándor követi a lidércet, mert sötét láthatárán semmi egyebet nem talál, ami felé lépteit irányozhatná.

Így ért Klári, hetekig tartó tévelygés után, Csanád közelébe. Azon körülmény, hogy Telegdi a városban van, s a remény, hogy Frusinát is ott fogja találni, új erőt adott lelkének. Jelen volt a csatánál. Forróbb imával senki nem emelé kezeit Istenéhez, mint ő ez ütközet alatt; soha vadabb öröm emberi arcot el nem rútíta, mint mellyel ez egykor érzékeny hölgy a halottakkal takart csatamezőn körüljárt, s a haldokló ellenségektől s a halálra szánt hadifoglyoktól, kiket a keresztesek kezei között talált, kérdé: nem hallottak-e semmit Telegdi Frusináról? - Midőn Csanád ostromoltatott, ő jelen volt; gondatlan minden veszély, érzéketlen minden szenvedés iránt, csak azon egyre fordítva figyelmét, hogy keresett vetélytársa nyomára akadjon. - S midőn végre maga is meggyőződött, hogy Frusina Csanádra nem jött, újra útnak indult, hogy a gyűlöltet a Maroson túl keresse. A parasztok által üldözött nemesség egy része az országnak ezen nyugodtabb vidékén keresett biztosságot; Telegdinek itt jószágai voltak, s többeknek véleménye szerint Frusina hihetőleg ezeknek egyikére menekedett. - Fel fogom keresni - mondá indulatosan -, elrántom az oltár lépcsőitől, semmi sem menti meg őt karomtól. - S Andrásnak ott kellett hagyni Csanádot a diadal legszebb pillanatában, s továbbsietni asszonyával, kit szenvedélye sehol pihenni nem engedett.

S így értek Besenyőre. S ily érzelmekkel lépett a vendéglőbe, inkább, hogy fáradt társának kedvét töltse, mint mivel maga szükségesnek érzé a pihenést. Nem írhatni le a meglepetést, a vad örömet, mely keblén átzajongott, midőn egyszerre Ollósi szavát hallá, s Frusina útitársát álruhában megismeré. - Hol vannak útitársaid? hol van Frusina? mondd, mondd hamar! - kiáltott Klári, Ollósit karon ragadva.

Ollósira e találkozás egészen más benyomást tett. Nem ismeré ugyan Klári szándékait, s azért első pillanatban nem ijedt meg talán annyira, mint a veszély érdemlé; de Klári vigyázatlansága - minek e szenvedélyes kérdezősködést tulajdonítá - nem kis zavarba hozá az ildomos férfiút, s csak azt jegyzé meg, hogy általán véve nem tudja, miről szól.

- Hol vannak útitársaid, mondom? - sürgeté Klári még türelmetlenebbül - tudni akarom, tudnom kell.

- De kérem kendet - mondá Ollósi -, mit akar velem? én nem foghatom meg.

- Hol vannak útitársaid, szerencsétlen? - kiálta az előbbi még indulatosabban - felelj, ha kedves előtted az élet!

A lázas nyugtalanság, mely Klári minden mozdulatát jellemzé, oly rendkívülinek látszott, hogy a bámulást, melyet első fellépése okozott, hamar sajnálkozás cserélte fel. - Szegény, megőrült - mondá egy az asztal mellett ülők közül -, s oly ifjú még - szólt egy másik. S Ollósi, éppen mivel Klárit ismeré, s magaviseletét másképp nem tudta magának megmagyarázni, szintén osztani kezdé e meggyőződést, s néhány megnyugtató szóval igyekezett a hölgy fölgerjedt indulatát lecsillapítani.

- Őrültnek tartasz? - szólt, vad indulattal megragadva Ollósi kezét. - Ne tedd próbára türelmemet: én azzá válhatnék. Hol vannak útitársaid?

- Bizony nem tudom, kiről szól - mondá Ollósi nem kis zavarban. - Képzelőtehetsége, úgy látszik...

- Nem tudod, kiről szólok? - kiálta Klári - világosabban kell hát szólanom. Hol van Telegdi Frusina s Bebek Katalin, kiket Budáról való elszökésükben te segítettél?

E szavak az egész gyülekezetet mozgásba hozták. Ha Ollósi több lélekéberséggel bír, s a vád ellenében nyugodt marad: Klári e szavai is talán őrültségnek tulajdoníttattak volna; de a zavar s ijedtség, mely Ollósi magaviseletében feltűnt, mindenkit az ellenkezőről győze meg; s az egész gyülekezet vad indulattal támadá meg újra az annyira tisztelt vendéget.

- Mit? ő Telegdi István, a keresztes had legnagyobb ellenségének rokonait szöktette el Budáról? - kiáltott az egyik. - Az urakkal tart; egész magaviseletéből meglátszik, hogy nem a mi emberünk - szólt egy másik. - Kém, fel kell akasztani! - szóltak többen. - S Ollósi, egyik embertől a másikhoz fordulva, könyörgő tekintetet vetett az egész gyülekezetre, hol senki nem fogja párját, sőt mindenik a fennhangú modorra, melyen előbb szólt, emlékezve, közörömmel nézé jelen zavarodását.

- Tudod-e már, kikről kérdezősködtem? - kérdé megvető mosollyal Klári - vagy őrültnek tartasz talán most is?

- Kém - mondá a keresztes -, fel kell akasztani. Ez a dolgok sora táborunkban. Dózsa maga szorosan meghagyá: ha kémet találunk, fel kell akasztani.

- Előbb jó volna harapófogókkal vagy egy kis izzó vassal megkérdezni: hová mentek nemes útitársai - jegyzé meg az előbbi halványarcú férfiú oly hangon, melynél Ollósi haját borzadni érzé.

- Az sem árt - szólt helybenhagyó mosollyal a keresztes -, ugyebár húgom - tevé hozzá, Klárihoz fordulva -, te is szeretnéd tudni, hová mentek barátaid?

- A kémet fel kell akasztani - szólt itt a bíró -, azt magam is tudom; nem szorultam senki tanácsára. Jó vagy rossz szerével, azt is ki tudnám venni ez emberből, hol hagyta útitársait; csak ez átkozott írást ne hozta volna magával! - S a bíró, fejét vakarva, Bakács előtte fekvő úti levelére mutatott.

A bírónak ezen szavai mintegy varázshatással bírtak az egész közönségre. Maga a keresztes rosszkedvűen csak azt jegyzé meg: ki tudja, hol lopta a bíbornok levelét; de nem sürgeté többé előbbi tanácsát. Dózsa parancsa: hogy a bíbornok emberei s javai ne bántassanak, oly határozott vala, hogy senki sem merészelt ellene cselekedni. S Ollósi ismét nyugodtabban érzé magát; azonban figyelmessé tétetve helyzetének veszélyességére, használni akará a kedvező pillanatot, s a bírót felszólítá, hogy útjának folytatására minél előbb lovat teremtsen elő.

A bíró nem kis zavarban forgolódott székén; majd Klárira s a körülötte állókra, majd az előtte fekvő irományokra vagy Ollósira függesztve szemeit, míg az utóbbi parancsát hangos szavakban még egyszer ismétlé, s Bakács haragjával fenyegetődzött, ha útjának még tovább is akadályok gördíttetnének elébe.

Klári eleinte meglepetve látá a hatást, melyet e fenyegetések a hallgatókra tevének, midőn azonban a bíró egy mellette álló parasztot kérdezett: nem volna-e kész ezen érdemes úrnak, ki a bíbornok őeminenciája szolgálatában utazik, lovát eladni? Klári indulattal a bíróhoz fordult, s kérdé: elfelejtette-e, hogy ez az ember az uraknak s főképp Telegdinek cinkosa?

- Igen, lelkem - mondá a bíró, ismét fejét vakarva -, csak ez átkozott levél ne volna itt. Dózsa oly szigorú, és...

- Mily levél?! - kérdé Klári bámulva.

- Hát ez itt! - szólt a bíró, az úti levelet előmutatva - oly pecsétje van, mint a tenyerem, s a harangozó is azt mondja, hogy egyenesen a bíbornok őeminenciájától jön.

- Nem nagy csuda, ha Ollósi uram, mielőtt megszökött a bíbornoktól, valami írást lopott, hogy vele a nép hiszékenységét ámítsa - mondá Klári türelmetlenül -, hisz házában lakott.

- Az éppen a baj, kedvesem! - sóhajta a bíró - meglehet, hogy az íráshoz nem a maga rendén jutott, de miként tudhatjuk ezt? S ha csakugyan őeminenciája házánál lakik, s talán valami barátja...

- Barátja?! - kiáltott András, ki az asztalhoz közel állva, a beszélgetésben eddig részt nem vett, most egyszerre felkacagva. - Szabója, igen, szabója! Nézzétek meg csak az ujjait; a szúrásokat is megláthatjátok rajta.

Ha ezen fölfedezésnek szomorú következései nem valának előreláthatók: véghetlenül nevetségesnek volna nevezhető a jelenet, amelynek most a besenyői csapszékben tanúi vagyunk. A bámulás, melyet a bírótól kezdve az utolsóig minden jelenlévőnek arcain észreveszünk, midőn az oly hatalmasnak vélt férfiú egyszerre valódi minőségében áll előttök; az általános kacagás, mely e meglepetést követi, a kacagók közt Ollósi, ki eleinte dühösen, s midőn haragja csak még nagyobb nevetést okoz, el nem ismert művészként, megvetéssel tekint körül - mindez együttvéve a legmulattatóbb vígjátéki jelenetet képezé.

- Hát ezért köszöni neked nagy része vezéreinknek, hogy ruháin keresztet viselhet? - mondá gúnyolva a keresztes - természetes, mint szabó te varrtad fel.

Új, még hangosabb kacagás követé e tréfát.

- De tudjátok-e - szólt ismét az előbbi -, hogy e szabó mégis szemtelen teremtés. Ollóhős létére így szólni a bíróval s velünk többiekkel!

- Igazság - mormogott a tömeg; s minden arc kifejezése mutatá, hogy a dolgok komolyabb fordulatot vesznek.

- Lakolni fog érte! - mondá a bíró, összevonva szemöldeit - ne legyek besenyői bíró, ha nem akasztatom fel itt a korcsma elébe cégérnek.

- Fel kell akasztani csak azért is, mert bolondnak tartott! - mondának többen. S ismét számos kezek nyúltak Ollósi ködmöne után. Meggyőződve, hogy csak bátorság által menekedhetik meg, a szabó most visszataszítá megtámadóit. - Vigyázzatok! - kiáltott méltósággal - aki hozzám nyúl, ki csak egy hajam szálát bántja, lakolni fog.

Egyesek hátráltak e szavakra, de a többség előtt a tekintély, melyben Bakács híve eleinte állott, meg vala rontva, s ellenszegülése csak nevetést okozott.

- Hej, be mérges szabó ez! - kacagott a keresztes - jó lesz megkötözni.

- Kötözzétek meg! - parancsolá a bíró. S rövid küzdés után Ollósi kezei kötelekkel szoríttattak össze.

- Legalább nem szúrhat - csúfolá a keresztes.

- Jó, hogy olló nem került kezébe - kacagott egy másik -, a kardhoz, mely oldalán függött, nem szokott: de ha saját fegyveréhez foghatott volna, mindnyájunknak kiszúrta volna szemét.

- Fel kell akasztani! - ordított a tömeg. S két markos legény Ollósit ködmönénél fogva már az ajtó felé kezdé húzni, midőn Klári közbelépve, a bírótól engedelmet nyert, hogy vele egypár szót válthasson.

- Nem bánom - mondá a bíró, fejét méltósággal hajtogatva -, csakhogy beszélgetésed rövid legyen. Kimondtuk ítéletünket: neki függnie kell.

- Igen, de előbb mégis jó volna - mondá a halvány férfi -, ha őt kissé útitársai felől kérdeznők. A kovács itt van, fogóját azonnal megmelegítheti.

- Bízzák kendtek ezt reám - szólt Klári borzadva, midőn körülnézett, s észrevevé a kegyetlen mosolyt, mellyel e tanács sokak által fogadtatott -, megmondja ő ezt nekem. - S Klári a szerencsétlenhez közeledve, hogy a körülállók ne érthessék, németül szólítá meg őt:

- Hol vannak útitársaid?

A megszólított ráfüggeszté meredt szemeit, s nem válaszolt. Arcának kifejezéséből, melyet a halálos félelem majdnem ismerhetlenné tett, látni lehetett, hogy nem érté a kérdést.

- Szerencsétlen! - mondá Klári - talán megmenthetlek, de...

Alig hallá e szavakat Ollósi, midőn térdre borult. - Az istenért, ments meg! hisz te vagy az, ki vérem után szomjúhozál. De miért? az istenért, mivel bántottalak meg? kívánj tőlem, amit akarsz, parancsolj velem; élted végéig szolgád leszek, csak neked dolgozom; csak életemet mentsd meg! én nem kívánok mást.

Klári nem vala kegyetlen. Ha tettének e következményét előreláthatja, ő talán másképp cselekszik. De akkor elragadtatva szenvedélyei által, az egy gondolaton kívül, hogy Frusina nyomába akadhat, minden egyéb eltűnt lelke előtt. - Most mondhatlan sajnálkozással nézett az előtte térdelőre, ki kötözött karjait hozzá emelve, tőle kéré életét.

- Megmentelek, ha tőlem függ, megmentelek; de mondd meg, hol vannak útitársaid?

A lovagias szabó dicsőségére mondhatjuk, hogy ő még e végveszély pillanataiban is mindenekelőtt útitársainak biztosságára gondolt. Midőn azonban eszébe jutott, miként tőlük még éjszaka vált el, s így Bebek Katalin s Frusina eddig annyira haladtak, hogy könnyen utolértetni nem fognak, elmondá azt, mit tudott.

- Barátaim! - mondá Klári, most a bírákhoz fordulva - szóltam ez emberrel, s minthogy csakugyan az sül ki szavaiból, hogy Telegdi leányával csak véletlenül az úton találkozott, s miután minden tartózkodás nélkül tudtomra adta, hogy útitársai Temesvár felé sietnek: jobb volna talán, ha őt szabadon bocsátanátok.

- Hazugság! - volt az egyetlen válasz, melyet Klári e szavakra egyszerre több felől nyert.

- Nem hiszem, hogy hazudna - mondá Klári -, ha találkozása a Telegdiekkel nem lett volna véletlen, miért ne követné őket Temesvárra? mit keresne itt Besenyőn, az egészen ellenkező úton?

- Az igaz lehet - mondá a bíró -, de becsületre kell őkelmét tanítani; tudja meg, miként szóljon ezentúl egy bíróval.

- És azt meri mondani, hogy Báthori nem veszett el a csatában?! - kiáltott a keresztes.

- S szabó létére csak úgy szól velünk, mintha püspök vagy ország zászlósa volna - mondának mások.

- Fel kell akasztani! - kiáltott a tömeg, s Ollósit ismét megragadták.

- De gondoljátok meg kendtek - szólt mindig melegebben Klári -, mit fog mondani a bíbornok őeminenciája?

- Majd bizony egy haszontalan szabó miatt - szólt megvetéssel a bíró -, csak ki vele, hadd tanuljon becsületet.

- Igen, de Ollósi uram nem közönséges szabó - esdeklett Klári -, őeminenciájának nincs hívebb embere.

- Bánja is őeminenciája, ha egy szabóval több vagy kevesebb van a világon; csak fel kell akasztani, magamra vállalom a feleletet.

Klári mindég inkább esengett. András szintén közbeszólt, s magasztalá Ollósi befolyását s a barátságot, mellyel Bakács iránta viseltetik; de a népben feltámadt vérszomja. Klári s követője több felől már azt hallák: nem volna-e jobb, ha a két idegen szintén a szabó mellé akasztatnék fel, miután egyetértenek vele?

Az egész tömeg, Ollósit magával ragadva, az utcára tolongott, lajtorja hozatott, a korcsma előtt álló nagy hárs egyik ágába szeg veretett, s a halvány férfi borzasztó megelégedéssel a hóhér szerepét magára vállalva, már a szegen áthúzta kötelét, s másik végén hurkot kötve, azt Ollósi nyakára igazítá, midőn az utca végén nagy lovas csapatot vettek észre, melynek látása a tömeg figyelmét egy pillanatra Ollósiról elvoná. - A nagy vörös kereszttel ékesített fehér dandárból, mely e csapatot megelőzé, mindenki észrevevé, hogy keresztesek közelítenek, s a nép örömrivalgásokkal fogadá győzelmes barátait.

Ollósi maga alig vevé észre, mi történik körülötte, miután Klári közbenjárásának sikere nem volt, helyzetének reménytelensége lelkét borzadással tölté el. Amerre fordult, a halál ijesztő képével találkozott. Minden szem vérszomjasan függött rajta; száz ajak zúgott halált fejére; s érzékei elzsibbadva ez iszonyú gondolat terhe alatt, végre tehetetlenségbe süllyedtek. Arcát halotti halványság fogta el: tagjai remegtek, s hóhérjára kellett támaszkodnia, hogy le ne essék, minden, mi vele történik, csak egy iszonyú álom gyanánt tűnt már fel lelke előtt.

- Mit míveltek itt, keresztyén híveim? - mondá a lovas csapat vezére, kiben Klári azonnal a híres Lőrincet ismeré meg, midőn a korcsmához érve megállott, s a nagy gyülekezetet látá.

- Ma vettük felséges György vezérnek parancsát - válaszolt a bíró, ki a többiekkel együtt süvegét levéve, a legnagyobb alázatosságban állott a hatalmas pap előtt -, s azonnal teljesíteni akartuk.

- S ki azon szerencsétlen? - mondá Lőrinc, szemeit Ollósira függesztve, kit azonban előbb ritkábban látott, semhogy őt most megismerné. - Öltözete nem olyan, hogy benne ellenséget gyanítottam volna.

- Mégis az - mondá a bíró -, ez az ember kém. Telegdi háznépét ő segíté megszökésében; s velem is illetlenül bánt, ki e faluban mint bíró felséges György vezér képét viselem.

- Bocsásson meg Isten bűneinek - mondá Lőrinc -, s ti teljesítsétek nehéz kötelességteket. A vér, mely e szerencsétlen időben ontatik, azok fejére fog szállni, kik százados kegyetlenségök által e harcot okozták!

- Ennek nem fogjuk ontani vérét - mondá a bíró -, csak felakasztjuk, s mindössze az egész emberért nem nagy kár. Nem valami nemes vagy főúr, csak szabó.

Lőrinc minden keresztes vezérek között a legkegyetlenebbnek tartatott; s bizonyos tekintetben méltán, amennyiben az, ki, mint ő, minden tetteit elveknek rendeli alá, természetes érzékenységének ritkábban enged, s így jötte Kláriban, Ollósi megmentésére nézve, kevés reményt gerjesztett. - Midőn azonban most Lőrincet közelről látá, érezé a hölgy, hogy előtte nem azon vérengző férfi áll, minőnek a ceglédi plébánost festé a hír, s még egyszer meg akará kísérteni a szerencsétlen szabó megmentését.

- Tisztelendő uram - mondá előrelépve -, a szerencsétlen, kit e nép bosszújának feláldozni akar, csakugyan szabó, de a bíbornok őeminenciájának udvari szabója, Ollósi, ki, nem tudom, mi járatban utazván, urától egy nagypecsétű útlevéllel láttatott el.

- Igaz-e ez? - kérdé Lőrinc bámulva.

- Semmi kétség - válaszolt a bíró -, itt van a levél. De minthogy csak szabó...

Lőrinc leszállott lováról, s kezébe vevé az útlevelet. Szemeit majd az irományra, majd Ollósira függesztve, egy ideig mély gondolatokba merült. - És nem tudjátok-e - mondá egyszerre a bíróhoz fordulva komolyan -, hogy vezérünk szigorú parancsa szerint Bakács híveit bántani nem szabad?

A bíró néhány mentséget rebegett, melyek közül a legfőbb az vala, hogy a rab csak szabó lévén, s mint Telegdi családja elszöktetője vádoltatván, felakasztása nagyfontosságú dolognak nem tartatott.

Lőrinc alig hallgatott e mentségekre, hanem Ollósit azonnal szabadon bocsáttatni parancsolá.

Az utóbbi, midőn kezei feloldattak, s a kötél nyakáról levétetett, első pillanatban nem tudá, mi történik vele. Midőn lassanként eszméletét visszanyeré, s Lőrinc biztató szavaiból megérté, hogy veszélyen kívül van, térdre borult, s mint a gyermek, sírva mondott hálát megmentőjének.

- Adj hálát Istennek - mondá Lőrinc -, s adjatok hálát valamennyien, hogy elég jókor jövék e tett elhárítására, melynél nagyobb szerencsétlenség hadunkat nem érhette volna. S most jer velem - tevé hozzá, Ollósihoz fordulva -, azonnal szólnunk kell.

S ezzel Lőrinc, Ollósit magával vezetve, a házba ment, s a szabóval a csapláros szobájába zárkózott.

Szükségtelen említenünk a bámulást, mellyel mindezt a körülállók nézték. - A bíró szótlanul tekintett körül; a sovány férfiú sopánkodva tekerte össze kötelét; maga Klári nem foghatá meg, Lőrincnek Ollósival mi titkos beszéde lehet. Lőrinc eljárása azonban, a dolgok akkori állását tekintve, könnyen magyarázható.

Dózsa s a keresztesek első pillanattól úgy léptek föl, mintha minden tetteik a király s a bíbornok helybenhagyásával történnének. Ezért emeltetett ki körleveleikben mindég a király iránti hívségök; ezért tűzetett ki törekvéseik végcéljának az: hogy egész Magyarország egyházi hatósága egy püspöknek vettessék alája, ezért kíméltettek meg Bakács s a király javai a parasztseregek által, melyek más jószágokon pusztítva vonultak át. - Mindemellett azonban, a bíbornok ellenségeit kivéve, kevesen valának, kik e látszó jelek által magukat megcsalatnák; s a keresztes táborban is Dózsa s Lőrinc, valahányszor seregeiket a király s Bakács titkos pártolásával biztatták, már kevés hitelre találtak. - Ily viszonyok között találkozott Lőrinc Ollósival. A bíbornok nagypecsétű levelét meglátva, azonnal eszébe jutott, mennyire nevelheti a Bakácsról terjesztett álhírek hitelét az, ha Ollósit mint a bíbornok küldöttjét mutatja be a népnek.

S a szabó, kivel Lőrinc, mihelyt magát vele magányosan látá, e föltételt tudatá, a szerep elvállalására ugyan nem nyilatkozott hajlandónak, de miután hallá, hogy csak közte vagy az akasztófa között választhat, nem sokáig vonakodott.

Midőn egy negyedóra múlva Lőrinc a korcsmából ismét a nép közé kilépett, Ollósi mint őeminenciája Tamás bíbornoknak György vezérhez s a keresztesekhez küldött követe mutattatott be a bámuló sokaságnak.

Az örömrivalgások, melyekkel a Lőrinccel jött keresztesek e hírt fogadák, s melyekben a falu lakosai, mihelyt első meglepetésük megszűnt, szintoly lelkesen részt vevének, mint azon lármában, mellyel Ollósi halála kívántatott; a porig alázott bíró mentegetései, a levett süvegek s mély bókok, melyekkel az egész tömeg előtte állott, a rendkívüli tisztelet, mellyel maga Lőrinc a nép jelenlétében Ollósi iránt viseltetett: a szegény szabóra csaknem megtébolyító hatással voltak. - Álom-e ez vagy valóság? - gondolta magában, midőn lóra ülve, Lőrinc jobb oldalán a korcsmától távozott, s az éljenző sokaságon, mely őket egy ideig követé, körültekintett. - Csakugyan fel akartak-e akasztani, vagy csakugyan Bakács követe vagyok? - Ollósi ily gondolatokba merülve hagyá el e helyet, hol egy rövid fél óra alatt a nép áldozatából egyszerre legfőbb tisztelete tárgyául emelkedett.

A nép sokáig bámészkodott a távozók után. - Ha már akasztást nem láthatott, legalább a hatalmas bíbornok követét látta, s félig megelégedve tért vissza a csapszékhez.

Azon két hónap alatt, mely ama pillanattól fogva, midőn e történet fonalát utolsó fejezetünkben félbeszakasztottuk, lefolyt, elbeszélésünk főszemélyeinek helyzete oly kevéssé változott, hogy ezen időszakra nézve rövidek lehetünk.

Frusina s Bebek Katalin, kiket a Maros partján hagyánk, kezdetben egyenesen Temesvár felé folytaták útjokat, miután azonban a csanádi ütközet hírére az eddig fékentartott parasztság a Maros és Temes mentében is feltámadt, e terv kivitele oly nehéznek s veszélyesnek látszott, hogy utasaink azzal felhagytak. Elkerülve tehát Temesvárt, a hegyek felé siettek, melyeknek sűrű erdőségén keresztül Erdélyt remélték elérhetni.

De Frusina gyönge egészsége ennyi fáradságnak s nem szokott nélkülözésnek nem állhatott ellent. Miután reményében, hogy apját Csanádon fel fogja találni, csalatva látá magát, lelki s testi ereje elfogyott, s útitársai meggyőződtek, hogy a beteg leánnyal vándorlásukat nem folytathatják tovább. Temesvár közelében, somlyai Báthori István jószágán, lakott Orbán nővére, kivel Budán találkozánk. A vadászház, melyben férjével élt, minden falutól távol sűrű erdőség között feküdt, s így, habár kevés kényelmet, legalább biztos menedéket ígért. Ide vezeté Orbán a hölgyeket, s itt tölté velök együtt az egész időt, mely azóta lefolyt; az első hetekben, midőn Frusina betegsége veszélyesnek mutatkozott, nehéz aggodalmak között; azóta csaknem boldogan, ha Frusinának szomorúsága s a jövő fölötti aggodalmai nyugalmát nem zavarnák.

A sűrű erdőség között rejtett házat csak Polgár és Orbánnak sógora, ki ismét a keresztesekhez szegődött, látogatták meg néha, s ezek tudósíták lakóit a világban történtekről. E ritka látogatásokon kívül nem vala semmi, mi az itt lakók nyugalmát zavarná, s elhagyjuk őket, míg nem várt körülmények által ismét e történet folyamába sodortatnak.

Ollósit és Klárit a Temesvár körül tanyázó keresztes táborban találjuk. Az előbbi mint Bakács állítólagos követe majdnem kizárólag a vezérek társaságában élt, s az egész tábor által a legnagyobb tiszteletben tartatik, mi nehéz aggodalmai között, mikkel a jövőbe tekint, nem kis vigasztalására szolgál. Klári csak szörnyű szándékának él. A városból a keresztesek táborába került egyes szökevények s hadifoglyok által értesíttetett ugyan, hogy Frusina nincs Temesváron, de e hír csak növelé szenvedélyességét. Minél több nehézséggel találkozott célja elérésében, annál indulatosabb állandósággal fáradott utána. Elküldé hív követőjét mindenfelé, hogy Frusina hollétéről hírt szerezzen, s míg András az egész környéket átkutatá, ő maga a keresztesek táborában maradt, hogy azon esetre, ha a hírek, melyeket ellenének távollétéről hallott, mégis hamisak lennének, a város bevételénél jelen legyen.

Az öreg Szaleresi azalatt a csonkatoronyban ült, s napról napra kevesebb reménnyel várá szabadulását. Ulászló királyi szavát bírta ugyan, de kit nyugtatott meg Ulászló ígérete?... S az egykor oly szerencsés polgár most nem szűnő halálos félelem között tölté napjait.

Az ország állapotán kevés változott. A győzelem, melyet a nemesség Biharban s Bornemisza vezérlete alatt a Rákoson kivívott, nem nyomhatá el a lázadást, s hazánk egy igen kis részét kivéve, a régi bizonytalanság uralkodott mindenütt. A lázadók, kik Pestnél a nemesség kezébe kerültek, kegyetlenül fenyíttettek meg; de azalatt Fejér s Veszprém vármegyében, lenn Bácsban, a felső vidékeken, még a bányavárosokban is, szabadon dúlt a parasztság, s a középponti hatalom erőtlensége mellett e szerencsétlen állapot megszüntetésére kevés remény mutatkozott, főképp miután a hazát, melynek sok vidékén az aratás elmulasztatott, most éhség is fenyegeté, s miután valószínűnek látszott, hogy az erős Temesvár rövid idő múlva a lázadók kezébe kerül. - Itt Báthori István elkövetett mindent, mit tőle e körülményekben kötelessége megkívánt. Neki vala köszönhető, hogy a város, melynek éhséggel fenyegetett polgárai már a kapuk megnyitásáról szóltak, eddig a lázadók által nem foglaltatott el. De miután az ostrom két hónapig tartott, és segély nem jött, maga Báthori már-már lemondott reménységéről. S míg Dózsa több ezer munkással azon dolgoztatott, hogy a Temesvárt délkeletről körülfolyó Bégát a Temesbe vezesse, s így a várost ez oldalról majdnem egyedüli oltalmától megfossza,^[122] addig a várparancsnok s bátor serege már csak vitéz halálra készültek.

Temesvárt egyedül Zápolya szabadíthatá meg. Úgy látszott, mintha a nemesség, mintha az egész ország jövője ez egy embertől függne, s az egész haza a hatalmas vajdára fordítá szemeit. Hogy a gyülevész nép, mely Dózsa vezérlete alatt Temesvárt ostromlá, Zápolya hadgyakorlott seregeinek ellent nem állhat, azon senki sem kétkedett; de miután Báthori s Zápolya között halálos ellenségeskedés létezett, kérdés támadt: vajon fogja-e az utóbbi hatalmát ellenségének megmentésére fordítani, s hazánk állapota oly nyomorult vala, hogy ezen sokan kételkedtek. - Zápolya magaviselete szinte e kételyeket látszék igazolni. - Miután a Vaskapunál egész tartományának hadseregeit összegyűjté, sokáig mozdulatlanul állott; később a Temes bal partján a keresztesek által megszállott városhoz közelített ugyan, de miután az ellenségtől mintegy kétnapi járásra távolabb esett, ismét megállott, s egy hétnél tovább azonegy helyben vesztegelt.

Fordítsuk figyelmünket mi is Zápolya táborára, hol most a bihari s az Erdéllyel határos megyék nemességével történetünk egyik főszemélye, Ártándi Pál is megjelent.

Hosszú idő múlt, mióta ez ifjat nem láttuk; a hazán azóta nehéz napok vonultak át, s mindazon egyeseket, kikkel történetünk folyamában találkozánk, kisebb vagy nagyobb mértékben szerencsétleneknek láttuk. Ártándi Pálról nem mondhatjuk ezt. A hazának szenvedései nem hagyák őt érdektelenül; midőn Frusina sorsát hallá, lelkét fájdalom tölté el, s Telegdi Istvánnak Csanádon történt kínos halála őt, ki a köztiszteletű férfiúban jótevőjét látá, szenvedélyes keservvel töltötte el. De mindamellett hazudnunk kellene, ha mondanók, hogy Pál ez időközben szerencsétlennek érezé magát. Azon szenvedély, mely, ha ki nem elégíttetik, némely embert, a szerencse minden egyéb adományainak dacára, boldogtalanná tehet, a nagyravágyás, Pálnak amaz egyes szenvedéseket bőven kipótolá; a dicsőség ösvényén látá magát, s e gondolat háttérbe szorított mindent, mi lelkét különben keservvel töltheté vala.

S csodálkozhatunk-e rajta azok után, miket ez ifjú jelleméről tudunk?

Az a rövid idő, melyet miután apai házát elhagyá, részint Budán, részint a harcmezőn töltött, jellemére nézve elhatározó befolyású vala. Számos jó tulajdonok között, minő például bátorsága, becsületérzése, a tárgyak sebes felfogása s korához képest szokatlan ildomossága: Pál két nagy hibának csíráit hordá magában - ő hiú és mi ezzel többnyire együtt jár, önző vala; s mióta az életbe lépett, száz ok munkálódott, hogy éppen e tulajdonok kifejlődését elősegítse. Valamint a városbani első föllépése óta, mely a közfigyelmet azonnal reá voná, Budán töltött mindenik napja hiúságának új táplálékot nyújtott, míg végre a két legszebb hölgytől azonegy időben szerettetve, önmagát csaknem ellenállhatatlannak gondolá: úgy a sors kedvezni látszott legmerészebb kívánatainak, s annyi szerencse követé lépteit, hogy csaknem rendkívüli bölcsességre lett volna szüksége, hogy óhajtásaiban mérsékelt maradjon, s hogy ne gondolkozzék emelkedéséről, melynek útját maga a végzet látszott egyengetni számára.

Már midőn Budáról távozott, sokkal inkább foglalkozott önnön jövőjével, mint azon fájdalommal melyet hívtelensége Szaleresi Klárinak okozni fog. - Ezt mondhatjuk Frusina iránti szerelméről is. Sokszor gondolt vissza rá, s lelkét mondhatlan megelégedés tölté e gondolatoknál: - Frusina által e hon első családaival rokonságba jövök, szükséges, hogy magamat e szerencsére érdemesnek mutassam - így gondolkozott magában -, s ki kell tüntetnem magamat oly mértékben, hogy a büszke Bánfiak, Báthoriak, hogy nőm büszkeséggel nézzenek reám - ez vala a határozat, melyre mindenik gondolata okvetlenül vezetett, s az eddig történtekre visszanézve, e vágy elérhetése nem mutatkozott valószínűtlennek. Ha ő, az egyszerű nemesnek fia, a gazdag tárnoknak leányát elnyerheti; ha a véletlen úgy hozta magával, hogy huszonegy éves korában a hazának fontos szolgálatokat tehessen: miért ne várjon többet végzetétől?

E fényes álmokkal tölté Pál idejét, midőn a nádor leveleivel Nagyvárad felé sietett; s annyival szabadabban engedé magát át ábrándainak, minél kevésbé gyanítá önmaga, hogy mind e gondolatokat csak önzése sugallá. Határozatai közé annyi nemes föltétel vegyült, hogy észre sem vevé, hogy mind e fellengző eszmék, a haza, melyet veszélyektől megmenteni, a nemzet, melyet egykori dicsőségéhez fölemelni akart, csak mellékes tárgyai gondolatainak, melyeknek egyedüli változhatatlan középpontja ő maga, ő, ki a hazát megmentve, hatalmassá válik, ő, kinek, ha a nemzetet dicsőíté, neve magasztalva fog említtetni századok után.

Midőn Ártándi Pál Biharba ért, a befolyás, melyet apja az összes nemesség között gyakorolt, s még inkább azon körülmény, hogy egyenesen Budáról érkezvén, a királyi udvar állapotáról nála biztosabb híreket senki sem tudott, első föllépésekor reá voná mindenkinek figyelmét. A tizenhat éves váradi püspök, Perényi Ferenc, korának egész szenvedélyességével ragaszkodott hozzá; a Telegdiek számos követői, kik között a hír, hogy Frusinával jegyben jár, terjedezni kezdett, benne láták e hatalmas család képviselőjét; s így történt, hogy a Nagyváradra összegyűlt nemesség által, ifjúsága dacára, a vezérek egyikéül választatott. Kevés nappal jötte után a nemesség megütközött a keresztesekkel. - Magok vezértársai: Czibak Imre, Bajon Bence s Perényi Ferenc a győzelem legfőbb érdemét Pálnak tulajdoníták, s a szerencsés ifjú egy nap alatt híressé vált. A nemesség magasztalások között említé nevét; a megmenekült parasztok nagyítva mondák el hőstetteit; s midőn kevéssel az ütközet után a győzelmes hadak Zápolya felszólítására ezzel egyesültek, a hatalmas vajda senkit sem tüntete ki inkább e fiatal bihari nemesnél, kiben már akkor pártjának erős támaszt remélt találhatni.

Ennyi szerencse az önzésnek Pál keblében szunnyadó csíráit hamar nagyra fejleszté. Emelkedni, ez lőn egyetlen gondolata s vágya lelkének, minden egyéb iránt csaknem közönyössé vált. Ilyszerű dicsvágytól pedig aljasabb önösségig egy lépéssel juthatni el. Pál jellemének ezen részét még legjobb barátai sem gyaníták; ő érzékeny- s részvevőnek tartatott; mint a gyémánt, melyen a nap meleg sugarai ragyogva feltűnnek; úgy minden nemesebb érzemény szívében látszólag meleg visszhangra talált; de látszólag csak; belsőképp, mint a kő a nap legforróbb sugaraiban: úgy keble az érzékenység színe alatt hideg maradt, s talán nem létezett kívüle ember, ki huszonegy éves korában minden tárgy megítélésében oly kizárólag saját dicsőségének érdekeit tartotta volna szemei előtt.

S így találjuk őt Zápolya táborában, nagyrabecsülve a vezér, majdnem imádva a seregek által. Mióta a táborban azon hír terjedett el, hogy Frusina is a parasztok kezei közé esvén, általok meggyilkoltatott - oly hír, melyen ily időjáráskor, midőn mindenki a legszörnyebbnek kész hitelt ad, nem csudálkozhatni -, Pál gyászba öltözött, s azt a had végéig viselte; de minden fájdalom ellenére, melyet e hír szívének okozhatott, kevés nappal utána, ismét nyugodt következetességgel folytatá előbbi útját, semmit mi által a seregek szeretetét vagy Zápolya bizodalmát még inkább megszerezheté, el nem mulasztva, olyannyira, hogy a mód, mellyel bánatát viselé, nem szívtelenségnek, hanem nagylelkűségének tulajdoníttatva, bámulattal töltött el mindenkit.

Aznap azonban, midőn vele találkozunk, Ártándi Pált, szokott nyugalma, úgy látszott elhagyá. - Zápolya tábora Krassóban egy állomásnyira Lugos fölött állott. A keskeny völgy, melyen a Temes itt kanyarodva átfoly, el vala lepve sátorokkal, s víg hadizaj tölté az egyébiránt oly csendes vidéket. Pál nem vala látható a tábor utcáin fel s alá járó tömeg között. A fővezér táborát sem kereste fel, mint máskor szokása vala. - Kerülve ismerőseit, magányosan járt az erdő szélén, mely a tábort mindenfelől körülfogá; mély s látszólag szomorú gondolatokba elmerülve, mit azok, kik őt véletlenül ott láták, Frusina veszte által okozott fájdalmának tulajdonítának, mely szilárd lelkületén végre erőt vett. Pál gondolatai azonban e pillanatban egészen másvalami által foglaltatnak el.

Klári - mint már mondottuk volt - miután gyanítani kezdé, hogy Frusinát Temesváron nem fogja találni, Andrást kiküldé, kutatná át a vidéket, s igyekeznék az üldözöttnek nyomára akadni. - A szeretet, mellyel e hív ember asszonya iránt viseltetett, oly nagy vala, hogy most is ellenmondás nélkül teljesíté kívánatát, s helyről helyre vándorolt, mintha saját boldogsága követelné, hogy az elveszetteket föltalálja. - Szerencsétlen végzete őt Zápolya seregeinek egy csapatjával hozá össze, mely eleség után küldetett ki, s mely most a keresztest mint hadifoglyot, a táborba vezette.

Ma virradatkor érkezett ide, s a szerencsétlen sejdíté sorsát, mely őt Zápolya s a nemesség elhíresztelt kegyetlenségénél fogva érendi. Csak Ártándi Pállal akart még szólni, kivel, mint mondá, fontos beszéde van, s ki a dologról tudósítva, őt a tömlöcéül szolgáló kunyhóban fölkeresé. - Miket Andrástól hallott, felrázák jobb érzelmeit.

A fogoly a történteknek egy részét nem mondá el. Azt például, hogy Telegdi kerti lakásának megtámadását Klári intézé el, s hogy e merényletnek ő maga volt egyik fő eszközlője, András tanácsosabbnak tartá elhallgatni; - annál többet szólt asszonyának szerelméről. Szerinte Klári azért hagyá el apai házát, hogy Pált keresse fel. Száz veszéllyel küzdve barangolta át az országot, s őt is csak azért küldé ki, hogy neki kedveséről hírt hozzon - szóval: András annyit s egyszerűségében oly szívrehatólag beszélt, hogy Pál lelkiismerete felszólalt. Minden önzése mellett még nem vala annyira elfásulva, hogy midőn azon szerencsétlenségről, mit könnyelműsége által okozott, értesült, fájdalom ne töltené lelkét; s mikor a rabtól távozva ígéretet tett, hogy megmentésére Zápolyánál mindent elkövet, lelkét száz kínos érzés dúlta fel.

Nagy lépésekkel járt fel s alá a százados tölgyek alatt, s átengedé magát szomorú gondolatainak. - Klári szerencsétlen, szerencsétlen őáltala! - De ki is tudhatta volna, hogy a könnyelműnek hirdetett leány ekképp szerethet? Hacsak gyaníthatá vala, hogy kalandjának ily következései leendenek, magába fojtotta volna ébredő érzeményét. Pál átkozá könnyelműségét. Eszébe jutottak a boldog órák, melyeket e bájló hölgy karjai között töltött; a gondolat, hogy az, kit oly vidámnak, oly megelégedettnek ismert, mert őt szerette, boldogtalanná lett: miként ne lett volna szívének kínos? De még most is, a meghatás e pillanataiban, Pál nem feledkezett meg magáról. Mint Andrástól hallá, Szaleresi, ki a lázadást mindég ellenzé, csak azért szegődött végre a keresztesekhez, hogy a házán Ártándi által történt megbecstelenítésért bosszút álljon. Ő tehát ismeri a viszonyt, melyben Pál Klárihoz állott. Ha az öreg Szaleresi, leánya becsületének fenntartására titokban tartaná is az eseményt, Klári szenvedélyességétől ezt nem remélhetni. Valamint előbb szolgáját küldé ki, úgy végre maga fel fogja keresni kedvesét, s akkor ő mittevő legyen? Ha Klárival szólhatna, még talán megnyugtathatná őt. Hisz ő hányszor mondá, hogy csak szerelmet kíván; s most, miután Frusina meghalt, Pál könnyen meggyőzhetné őt arról, hogy érzeménye nem változott; sőt neki e pillanatban úgy látszott, mintha hazudnia sem kellene, hogy ezt mondhassa. De hol s miként, főképp mi ürügy alatt találkozzék Klárival? Amerre fordult, nehézségeket, veszélyeket látott, éppen oly veszélyeket, miktől félt, mert csak hírét fenyegeték. - Ó, boldog fák - mondá elkeseredésében, a mozdulatlan ágakhoz emelve szemeit, melyek feje fölébe veték árnyékukat -, mozdulatlanul álltok a helyen, hol gyökeret vertetek, s amelyiknek köztetek a természet legfőbb erőt adott, felnő legmagasabbra, küzdelem nélkül túlemelkedik társain, s az erdőóriás mozdulatlan nagyságban terjeszti el ágait a kisebb csemeték fölött. De az embernek haladni, küzdeni kell, hogy naggyá váljék, s hány akadály emelkedik útján! Lelkének termő ereje szenvedélyeiben fekszik, s ismét szenvedélyei rontják meg, ha emelkedett. Szenvedélyei a felhők, melyeknek zápora alatt a férfi naggyá nő, s melyekből egyszerre villám csap le, s őt semmivé teszi. E gondolatokból Pált léptek ébreszték föl. Visszafordult, s apját látá, ki a nagyváradi püspök kíséretében feléje közelített.

Ártándi Tamást olvasóim ismerik. Itt egy tábor közelében, hol mindenfelől hadizaj hallatszott, az ősz bajnok külseje még több tiszteletet gerjeszte. Úgy látszott, mintha csak itt érezné magát helyén. Az ifjút, ki vele jön, először látjuk, de egész külseje, főképp arcvonásai, melyeken férfias bátorság, jókedv s az észnek csalhatlan bélyege oly kedves kifejezéssé vegyülnek, már első tekintetre feléje vonzanak minden szívet, s ki őt látá, nem bámulhatott azon, hogy a nádor fia, hivatalaihoz képest szokatlan fiatalsága mellett is, Biharban s az országnak ezen egész részén annyi népszerűséggel bír.

Perényi Ferenc csak most tölté be tizenhatodik évét; kis termete s finom vonásai őt még fiatalabbnak látszaták; s nem szenved kétséget, hogy a bihari főispánság s főképp a nagyváradi püspökség kormányzása tapasztaltabb kezeket kívánna; - maga a római pápa átlátván ezt, bármi szívesen kötelezte volna le magának Magyarország hatalmas nádorát, mégis kénytelen volt fiától, ki már 1513 óta neveztetett ki^[123] nagyváradi püspöknek, a kívánt pápai megerősítést mindeddig megtagadni. Kik azonban a fiatal püspököt közelebbről ismerték, azok, ha a pápának eddigi késedelmét nem rosszallhatták is, legalább arról valának meggyőződve, hogy az elmés s mind századához, mind korához képest rendkívüli ifjú egykor egyházunk dísze leend, valamint már most a haza legreményteliebb fiainak egyike vala. - A nemesség a XVI. század kezdetén a püspökökben inkább hadi, mint egyházi méltóságokat látott: soha az egyház küzdőbb vagy katonáskodóbb állapotban nem volt, mint mióta maguk a pápák erre példát adtak; s így sokan találkoztak, kik meg sem foghatták, miért nem erősíttetik meg jelen püspökük méltóságában az egyház által, miután valamennyien, kik őt ütközetben látták, meg fogják vallani, hogy hivatalát minden elődeinél jobban viseli.

Perényi maga legjobban érezé az ellentétet, mely kora s egyházi méltósága között létezett, s azért püspöksége kormányzását helyettesekre bízva, egészen világiak módjára élt. A gyémántos kereszt, melyet nehéz láncon bíbormentéje fölött viselt, vala az egyetlen jel, melyről a deli leventében a nagyváradi püspökre ismerhetni. Fegyvergyakorlatokban kevés nálánál ügyesebb, ritka, ki lovát mesteriebben megülheté; bátrabb vadász messze földön alig vala található - s ily tulajdonok mellett a bihari nemesség még azt is megbocsájtá főispánjának, hogy deákul s görögül tud, s könyvekben gyönyörködik, mi azon korban bárki másnak népszerűségét megronthatta volna. - Perényi Ferencnek jelleme, mennyiben ti. tizenhat éves ifjúnál jellemről szólhatunk, egészen igazolá a szeretetet, mellyel iránta mindenki viseltetett. Nyílt s egyenes lelkű, könnyen felgyúlva mindenért, mit jónak, nemesnek ismert, bizalommal simulva az emberekhez, s mégis korához képest ritka tapintattal választva barátait; büszke, de a büszkeségnek azon nemével bíró, mely, hogy felsőbbsége elismertessék, azt másokkal éreztetni szükségesnek nem tartja; dicsőség után vágyódva, de megvetve a hízelkedők dicséretét; szóval oly ifjú, kibe a természet minden jónak s nemesnek magvait oltotta, s kire az agg nádor méltó büszkeséggel tekinthetett.

Hogy Ártándi Pál Perényi barátságának megszerzésére mindent elkövetett, s hogy az neki szokott ügyessége mellett könnyen sikerült, természetes. Tizenhat éves korunkban ideálra van szüksége mindenikünknek, s Pál egészen oly egyéniség vala, kit éltünk e szakában legszívesebben választunk annak. Nem volt nemes tulajdon, mit az ifjú püspök barátjában fel nem talált volna; nem volt nagyszerű tett, mire őt képesnek nem gondolá; ifjú lelkének egész hevével csüggött rajta; s Ártándi ebben is sorsa kedvezését tapasztalhatá, mely neki ily barátot szerzett.

- Jer velünk, Pál - mondá most Perényi, barátjának kezét fogva -, lenn a táborban szükség van reád, s nem jó, ha ily magányosan kóborolsz, még inkább elszomorodol.

- S nincs-e okom szomorúságra? - mondá Ártándi.

- Hej, fiam - szólt Tamás, s az ősz bajnok szemében könny ragyogott, mint mindég, ha Frusina eszébe jutott -, ne szóljunk erről. Ha arra gondolok, hogy ez angyalt nem fogom házamban látni, agg napjaimban, gyermek válik belőlem. Isten engem, néha alig foghatom meg, hogyan viselheted el oly nyugodtan e csapást. Szegény fiú, látom, végre rajtad is erőt vett a fájdalom; de fojtsd magadba; csak még addig, míg a gazemberekkel a csatamezőn találkozunk; akkor hadd törjön ki. Ha a férfi egére felhő borul, ne mint langy eső, de mint villám s mennydörgés törjön ki a világ fölött.

- Csak mindég hatalmunkban állana, akkorra halasztani érzeményeinket, mikor magunkat nekik szabadon átengedhetjük - mondá Pál. - S ki tudja - folytatá, hogy a beszélgetésnek más fordulatot adjon -, mikor fogunk találkozni ellenségeinkkel nyílt csatamezőn! úgy látszik, örök veszteglésre vagyunk átkozva. Két napja, hogy e falu előtt heverünk, s nem tudja senki, mikor fogunk végre megindulni.

- Éppen azért kerestünk fel, hogy erről szóljunk - mondá Perényi. - E gyáva tétlenség, melyben élünk, tűrhetetlen. Temesvár legföllebb egy hétig védelmezheti magát. Az éjjel egy pap érkezett meg a keresztesek táborából; magam szóltam vele. A város, ha segítségére nem sietünk, okvetlen Dózsa kezébe esik, s mi roppant nagy seregeinkkel itt henyélünk, míg Zápolya nagy sátorában királyt játszik, mintha nem volna egyéb dolgunk, mint hogy neki udvaroljunk.

- Zápolyának kétségkívül fontos okai vannak, hogy ekként cselekedjék - mondá Ártándi, ki a hatalmas vajdáról még leghívebb barátai előtt is vigyázva szólt -, s én, bármennyire restellem e lassúságot, mégis...

- S én azt mondom neked, hogy nincs semmi oka - esett szavába amaz, indulattal -, semmi, a legkisebb oka sincs; aligha ürügyet tudna találni. Midőn Erdélyben a Vaskapunál állott, seregei sürgeték, hogy végre induljon; azzal menté magát, hogy még a magyar hadakat kell megvárnia. Odasiettünk. Megindult, de csak hogy ismét megálljon. Az erdélyi püspök, Váradi Ferenc még nem jött el; ez vala mentsége. Váradi Ferenc megérkezett, s oly legénységet hozott magával, hogy a székelyeket kivéve az egész Erdély sem mutathatna elő szebbet. De mi tovább veszteglünk, a jó Isten tudja, miért?

- Talán meg tudnám mondani én is - szólt az öreg Ártándi rosszkedvűen -, Zápolya gyűlöli Báthori Istvánt; régi tervének, úgy hiszi, ő lehet legerősebb akadálya; s ha a temesi gróf várának romjai alá temetkezett: Dózsán kívül az egész országban senki sem fog örülni inkább, mint e nagyravágyó vajda.

- Atyám, te Zápolya irányában igazságtalan vagy - mondá Pál -, s pedig a nemességnek a főurak között nincs hívebb barátja.

- Mondd inkább, hogy a főurak között nincs, ki méltóságos társait Zápolyánál inkább gyűlölné - válaszolt Tamás úr fiának -, ily szeretetre nekünk, nemeseknek nincs szükségünk.

Pál, észrevevén a fordulatot, melyet e beszélgetés venni kezdett, szándékosan megállott. Ismeré apját, ki szavait nem szokta méregetni, s félt, hogy ha a táborhoz közelítenek, az öregnek kitöréseit valaki meghallhatná. - Atyám, te a vajdát sohasem szeretted - mondá nyugodtan.

- Nincs is okom, miért szeressem Zápolya István fiát - szólt amaz -, ha százesztendős lennék, sem feledném el, hogy az apja volt, ki Bécset ismét a németek kezére játszotta; s azután maga János sem oly ember, minőt én szeretni szoktam. Utálom az olyan embert, ki mindég több akar lenni, mint amivé a jó Isten teremtette; mit is érhet oly ember, ki azzal, amicsoda, maga sem elégszik meg. De ha Zápolyát szeretném is, mondd: a jelen pillanatban menthető-e magaviselete?

- Azon szempontból tekintve, melyből mi most kiindulunk, bizonyosan nem - válaszolt Pál -, de ismerjük-e mindazon indokokat, mik őt elhatározhatják? Mi a lenn állóknak a legfontosabb körülménynek látszik néha, csaknem eltűnik szemeink elől, ha a tárgyakat magasabbról tekintjük, s helyettük a távolban oly dolgok vonják magukra a figyelmünket, mikről az alantabb álló nem is álmodik.

- Ha mindjárt nemigen látom is át, mint állhat Zápolya oly igen fölöttünk, annyit csak tudok, hogy oly fenséges nem lehet senkinek helyzete, honnan csekély dolognak tekinthetné azt, amit mi idelenn becsületnek nevezünk - viszonzá Perényi lelkesedéssel.

- Igazad van - mondá Pál nyugodtan -, csakhogy a becsületen kívül, még a távolról intő dicsőség emelkedhetik előtte.

- A dicsőség semmi más, mint becsület nagyban - vágott szavába apja -, s ki erről megfeledkezik, ki a dicsőséget tekervényes utakon keresi, ki a szerény koszorút, melyet ismerősei a becsületes férfi homlokára tűznek, koronával cseréli fel: az királlyá emelkedhetik, előtte talán népek hajolhatnak meg, de elveszti a jogot követelni, hogy jóravaló ember őt magához hasonlónak mondja.

Pál e nem rá irányzott szavakra arcába érzé nyomulni a vért, s csak azt jegyzé meg, hogy apja mindég azon rögeszméből indul ki, mintha Zápolya a korona után vágyódnék, holott őt sokkal józanabbnak ismeri, hogysem róla ezt föltehetné.

- Józanabbnak tartod őt - szólt apja rosszkedvűen -, hát nem tudod, hogy anyja évek óta naponként miséket mondat, hogy fiából király váljék;^[124] hogy mikor Borbála házasságáról vala szó, marokkal hányták az aranyat; s nemde azért, mert felfogásuk szerint, a lengyel királyné testvéréből könnyebben lehet magyar király, mint ha a Zápolya-háznál még koronát nem látnánk; s végre János maga egész életén át csak a korona után epedett; előbb megfosztá méltóságától, sárba taposta, hogy más ne vágyódjék utána, s ő ragadhassa meg, ha nem is tiszta kezekkel. S te józanságáról beszélsz?

- Hogy lehetett oly idő, midőn Zápolya a korona után vágyódott, azt nem tagadom - viszonzá Pál -, mikor királyunknak gyermeke nem volt, az 1505-iki országos határozat után, mely minden külföldi koronakövetelőt kizárt, miért ne vágyódott volna ő a legmagasabb polcra, vagy később, midőn Ulászlónak leánya született, miért ne gondolhatta volna, hogy a királyi hölgyet s vele talán a koronát házába hozhatja? De most...

- Mi változott azóta? - esett szavába apja - közte s a királyi polc között Lajos király élete; s vannak emberek, kik előtt ez nem látszik soknak.

- Atyám, ellenszenved, mellyel a vajda iránt viseltetel, igazságtalanná tesz - mondá Pál komoran -, ily gondolatok Zápolyának eszébe sem jutnak.

- Meglehet, igazad van - viszonzá az öreg Tamás -, de ha ő ily dolgokra képtelen, pártja között bizonyosan nem hiányzanak olyanok, kik helyette így gondolkodnak, s szükség esetén véghez is vinnék tervöket. Vajdád annyira kapaszkodik fölfelé, hogy sokan tőle távolabb állva, észre sem veszik, miként lábujjhegyen áll, s őt csakugyan nagynak tartják. Hidd el, fiam, vannak az országban emberek s pedig elégséges számmal, kik alig várják a pillanatot, melyben Zápolyádat királyuknak köszönthessék.

Ámbár ezt jobban senki sem tudta Ártándi Pálnál, mégis kétkedve rázta fejét.

- Már ami ezt illeti - mondá Perényi, ki eddig a beszélgetésben részt nem vett, de mint mozgékony képén látszék, egészen osztozott Tamás úr nézeteiben -, a legnagyobb bizonyossággal szólhatok. A tiszai nemességnek egy része rendes oklevél mellett lekötelezé magát, hogy ha Zápolya most a parasztok ellen segítségére jön, leteszik Ulászlót, mint aki a koronára érdemetlen, s őt kiáltják ki királynak. Mihelyt a vajda e levelet, melyet Verbőczi hozott magával, kezébe kapta: azonnal összegyűjté seregeit, s útnak indult.^[125] Nekem az egész dolgot Kis-Máriási beszélte.

- Mese lesz - mondá Pál nyugodtan.

- Nem mese - folytatá az előbbi -, Petrovics Péter mint rokona, tudod, mindég Zápolya körében forog. Kis-Máriásinak és Bánfinak ő maga beszélte el, alkalmasint avégett, hogy szándékukat puhatolja ki.

- És Zápolya mit mondott ez ajánlatra? - kérdé Pál érdekkel.

- Természet szerint nem fogadta el; szóval legalább azt mondá, hogy ő Ulászlónak híve fog maradni - válaszolt Perényi.

- De azonnal útnak indult - mondá Tamás.

- És mit bizonyít mindez? - kérdé ismét Pál - ha a korona neki ajánltatott, s ő nem fogadá el: nem bizonyítja-e ez inkább azt, hogy nem vágyódik utána? s mi összeköttetésben lehet ez azzal, hogy Temesvár segítségére nem indulunk? Hisz úgy látszik, hogy a vajdának, ha csakugyan a királyság után vágyódik, sietnie kellene, hogy a föltételt, melyhez az köttetett, minél előbb betöltse.

- Ezt is meg fogom magyarázni - mondá Perényi, s arcain azon megelégedés látszott, melyet szíve érzett, midőn ő, a legfiatalabbik, az ország dolgaiba mély avatottságát tüntetheté ki. - Atyám, tudod, közölni szokta velem dolgait, s nektek elmondhatom félelem nélkül. Tudnotok kell tehát, hogy atyám Drágfi Jánossal és Báthori Istvánnal még ötszáztizenegyben szövetségre léptek, mely szerint senki közülük magasabb hivatalok osztogatásánál mást, mint kiben mindhárman megegyeztek, nem fog pártolni.^[126] Atyám, szegény, akkor szerfölött beteges vala, s azt képzelé, hogy nemsokára meghal; s így az egész dolog tulajdonképp azért történt, hogy a nádorság megürülése esetében Zápolya s annak pártolói e legfelsőbb hivatalból kizárassanak, s az Báthori Istvánnak jusson.

- Nem hallottam soha semmit e szerződésről - mondá Tamás bámulva.

- Meghiszem - folytatá Perényi megelégedett mosollyal -, mások sem hallották; s Bakács, ki ez ügyben közbenjáró volt, eléggé vigyázott, hogy titokban tartassék; de Zápolya mégis megtudá. Bizonyosan nem általam, mert tudom, hitelt adtok, ha mondom, hogy életemben most először szólok e dologról. De megtudá, s ez az, mi őt leginkább bántja. Királyválasztásnál nincs senkinek nagyobb befolyása, mint a nádornak, s ha e hivatal Báthori Istvánnak jut, ki sokkal inkább Báthori, hogysem Zápolyát vagy más magyart maga fölött tűrne, a vajda terveinek új, talán áthághatatlan akadály gördíttetik elébe.

- Ez világos - mondá Tamás.

- Így állván a dolog, Zápolya Báthori Istvánt nem fogja segíteni, hacsak ezen, atyámmal s Drágfival kötött szerződést fel nem bontja, s le nem köti magát, hogy a nádorságot Zápolya megegyezése nélkül el nem vállalja.

Perényi e szavaira az öreg Ártándi összecsapta kezét. Pál arcán, ki az elbeszélést legnagyobb figyelemmel kíséré, kevesebb bámulás vala látható.

- Bámultok, nemde? - folytatá az ifjú püspök. - A dolog bizonyos. Midőn a keresztesek Temesvárhoz közelítének, Báthori a vajdához fordult segítségért; ez neki Petrovics által üzenteté, hogy csak a mondott föltétel alatt számolhat reá. Akkor Temesvár még nem volt egészen körülfogva az ellenségtől, s Báthori maga megírta atyámnak, tudtára adván egyszersmind, miszerint ő e föltételre csak a legnagyobb szükség esetében fogna ráállani. Atyám velem közlé. Most e szükség beállott: de a keresztesek nem eresztenek ki senkit Temesvárból, s Báthori nem küldheti el a kívánt oklevelet, mely nélkül Zápolyától segítséget nem várhat.

- Ez tehát az ok, mely miatt Zápolya egyre azt beszéli, hogy Dózsát nem támadhatja meg, mielőtt Báthorival értekezett - mondá az öreg Ártándi -, mintha bizony saját seregeink nem lennének elégségesek, hogy e parasztcsoportot szétkergessük; vagy mintha Báthori nem látná a várfalakról, mikor támadjuk meg ellenségeit.

- Kétségkívül ez az ok, s ez e jelen pillanatban oly erős, hogy azt legyőzhetlennek mondhatjuk - szólt Perényi -, köztünk s Temesvár között minden közlekedés félbeszakasztatott. Zápolya háromszor küldött levelet, hírnökei mind az ellenség kezébe kerültek, s mint halljuk, felakasztattak.

- Az alávalót kényszeríteni kell - mondá az öreg Ártándi indulattal.

- Megkísértjük, mennyire mehetünk vele - szólt Pál -, ma reggel, mint tudod, hozzá megyünk valamennyien, s megkérjük, hogy vezessen Temesvár felé. Mást nem tehetünk; az erdélyiek csak neki engedelmeskednek; s ha e kérésre tagadólag válaszol, mint én majdnem bizonyossággal gondolom: nincs hátra egyéb...

- Mint hogy tőle elváljunk - vágott szavába az öreg Ártándi -, s mi, magyarok az erdélyiek segítsége nélkül mentsük meg honfitársainkat. Mi szükségünk van szászokra s oláhokra? nem vertük-e meg a lázadókat minden segítség nélkül Nagyváradnál és...

- Hiszed-e, Ferenc - szólt most Pál rögtön Perényihez fordulva -, hogy azon esetre, ha Zápolya levelei Báthori kezébe juthatnának, ő a kívánt föltételnek most eleget tenne?

Az öreg Ártándi s Perényi bámulva néztek a kérdezőre, kinek arcain szokatlan fölgerjedés vala látható; mint kinek agyán gondolat villant át, s kinek keblében egy most támadó határozat kételyekkel küzd: ily kifejezés vala látható arcán.

- Mi lelt? - kérdé Perényi s Ártándi egyszerre.

- Semmi, csak valami jutott eszembe - válaszolt Pál -, felelj kérdésemre; jobban ismered Báthorit nálamnál; csakugyan azt hiszed, hogy Zápolya kívánatának a jelen pillanatban többé ellene nem szegülne?

- Nincs más választása - viszonzá Perényi -, csakhogy a jelen pillanatban nemigen lesz többé alkalma Zápolyával alkudozásokba ereszkedni; miután a vajda hírnökeit mind egy sors érte, nem hiszem, hogy valaki találkoznék, ki a közbenjárást magára vállalná.

- Nem is lesz rá szükség - mondá az öreg Ártándi -, ha Zápolya nem jön velünk, magunk megyünk Dózsa ellen, s meg fogjuk menteni Temesvárt a vajda segedelme nélkül is... mi lelt, fiam? pár perc óta rajtad változás történt. Mi bánt?

- Semmi, atyám - válaszolt Pál -, egy gondolat ötlött fel bennem. Csak menjetek ti addig Zápolyához, mindjárt veletek leszek. - S ezzel Pál sietve távozott, a falu felé véve útját, hol reggel Andrást börtönében meglátogatta. A hátramaradottak egy ideig hallgatva néztek utána.

- Nem tudom, mi lelte e fiút - szólt végre Tamás bámulva -, sohasem láttam őt így, mintha Isten tudja, mi jutott volna egyszerre eszébe.

- Én sem tudom - mondá Perényi, még mindég Pál után nézve -, azon ház felé siet, hol az elfogott keresztest tartják; de meglátja kigyelmed, akármit gondolt, a közügynek hasznára lesz. Minden gondolata azzal foglalkozik: nincs oly ember az országban.

- Nem azért mondom, mert apja vagyok - viszonzá az öreg, s szemében könnyek ragyogtak, midőn fiának dicséretét hallá -, de Isten engem, derék gyerek; az ég megáldott vén napjaimra.

- Mondom, nincs párja a világon - folytatá a másik a dicséretet -, fogadom, ismét valamit gondolt, mit mi, többiek, csak bámulni fogunk. Ismerem őt. A legnagyobb nehézségek között egyszerre összevonja homlokát, hallgat, egyet-mást kérdez, s azután elsiet, s mielőtt még valaki ráakadhatott: mit akar, visszajön, s minden rendben van. Ő egymaga elhárított minden nehézségeket. Most is ő fog kisegíteni bajunkból.

- Adja a jó Isten! - fohászkodék az öreg Ártándi; s a püspök és az ősz bihari bajnok, folytatván e beszélgetést, a tábor azon része felé vevék útjokat, melyen Zápolya roppant sátora zászlókkal s címerekkel ékesített födelével messzünnen meglátszott.

Senki sem ragaszkodik a hatalom külsőségeihez annyira, mint oly emberek, kik annak lényegét gyakorolni képtelenek. Példája ennek Zápolya János is. A szepesi grófok udvara királyilag vala elrendezve. Udvarnokok, apródok, ajtónállók, fényesen fölfegyverzett őrsereg - szóval mindazon sok című hivatalnok s szolgacsoport, melyeket a kor fogalma szerint a királyi háztartás megkívánt, itt fel vala található. - A büszke tescheni hercegasszony, kinek egész életén át legforróbb kívánata volt, hogy fiát mint királyt láthassa, mióta Borbála leányának a lengyel korona jutott, e céljához közel gondolá magát; e fényűzésben mintegy előre élvezé háza egykori nagyságát, bőkezűleg jutalmazva mindazon nemeseket, kik szeszélyeinek hódolva, a büszke gróf udvaroncaivá alázták magukat.^[127] Zápolya János maga hiúbb s gyöngébb vala, hogysem nevelőinek e nézetében ne osztozkodnék. Ő is gyönyörködött hatalmának külsőségeiben, és semminek sem örült inkább, mint ha mondani hallá, miszerint házában csak a korona hiányzik, hogy az egészen királyivá váljék - nem is gyanítva, miszerint e hiánynál nagyobb az, hogy házában nincs senki, ki a korona elviselésére képes volna.

E királyi fényűzés, mely Zápolyát szepesi várában s Erdélyben körülfogá, nem hiányzott a táborban sem. - Mint Mátyás, ha kormánya végszakában seregeit maga vezeté: úgy a vajda fényes udvart tartott táborában. Roppant sátora függönyök által több részre osztva, vándorló palotának vala nevezhető, melynek drága szőnyegekkel és selyemkárpitokkal ékesített belsejében, ragyogó fegyvereken kívül, megrakott ében-pohárszékek, pamlagok, hímzett bársonybútorzat - szóval mindaz fel vala található, mit a kor fogalmai szerint kényelem és fényűzés nagyurak palotáiban megkívánt.

Előzzük meg a nagyváradi püspököt, ki az öreg Ártándival - mint láttuk - szintén Zápolya sátora felé indult, s nézzünk be ide.

A sátor előtt a tábor nagy lobogóján az ország címere tűzetett ki; mellette még két zászlót látunk, a jobb felőlin Zápolya, azon, mely balról áll, Erdély címere tűnik fel. A lobogók mellett hat őr van felállítva. A szabad téren, mely a vezéri sátort a többiektől elkülönözi, számos leventét találunk, kik egymással fel s alá járnak, kisebb csoportokban beszélgetve állanak. Közöttük a fiatal Zápolya György vonja magára figyelmünket, ki majd az egyik, majd a másik csoporthoz szegődve, beszélgetéseikben részt vesz. Ezek, úgy látszik, mind egy tárgy körül forognak: miként lehetne a vezért arra bírni, hogy Temesvár felé induljon; s nem vala senki, ki ennek szükségét inkább hirdetné és Zápolya Jánosnak eddigi eljárását nyilvánosabban rosszallaná, mint a tizenhat éves Zápolya György.

A sátor maga, mint mondók, függönyök által több részre osztatik. Az elsőben, ha belépünk, apródokat s cselédeket találunk. A második, mely fényes bútorozása szerint az egésznek dísztermét képezi, üres. Csak Petrovics Péter jár benne látszólag türelmetlenül, nagy léptekkel fel s alá; időről időre a függönyhöz közelít, mely e termet a reá következőtől elválasztja, pár percig hallgatódzik, azután rosszkedvűen fejét csóválja, s ismét előbbi sétálásához fog. E függöny mögött, mely Petrovics kíváncsiságát annyira magára vonja, a sátor harmadik osztályában Zápolya hálószobája látható. Oldalai veres damaszkkal bevonva, alja elborítva szőnyegekkel, benn ágy helyett kényelmes pamlag s keleti pazarság mindenfelől. Elkényeztetett hölgy hálószobájában gondolhatnók magunkat, ha a fényes páncél és sisak, mely a szoba egyik szegletében a többi fegyverekkel együtt felállíttatott, arra nem mutatna, hadvezér sátorában vagyunk. Két férfiút találunk itt. Az ifjabbik kényelmesen visszahajolva pamlagán, levelet olvas, melyet a másik éppen kezébe adott, míg ez átható tekintetét az olvasóra vetve, úgy látszik, a benyomást kémleli, melyet e levéltől vár. A férfiak külsejében nincs semmi feltűnő; amannak közönséges arcát legföllebb ifjúság szebbíté. Kissé vastagsághoz hajlandó társának vonásai első tekintetre szintén mindennapiaknak látszanak, ha az észnek feltűnő bélyege nem vonná magára a néző érdekét. Minthogy azonban e két férfiban Zápolyát és Verbőczit látjuk magunk előtt, talán megbocsátják olvasóink, ha e férfiak jellemzésénél kissé megállunk. - Mindketten oly nagy befolyást gyakoroltak nemzeti történeteinkben - mindketten oly szerencsétlen hírességre jutottak -, mindketten oly igazságtalanul ítéltettek meg történetíróink által, hogy miután alig van, ki magának némi képet nem alkotott volna felőlük, s miután e kép mégis majdnem általában véve hibás: nem fog ártani, ha azt, amennyire tőlünk függ, kiigazítjuk.

Zápolya, valamint korábban, úgy később is a nemzetiség képviselőjének tartatott. Egy rész az ausztriai ház jogszerű s szerződésekre alapított követeléseinek ellenét, a másik nemzeti önállásunk bajnokát látta benne - valamennyien oly egyéniséget, kinek neve nagy eszmékkel ugyanazonosíttatott; s a történetírás, melynek általános tévedése, hogy azt, ki nagy küzdelmekben első helyen állott, közönséges embernek nem tudja festeni, Zápolya Jánost nagyszerű alakban tünteté fel a jövő előtt. Ha elleneire hallgatunk, a vajdában szörnyeteg áll előttünk. Dózsa ellen elkövetett kegyetlenségét hozák fel, s feledve, hogy pár évvel később Németországban a nemesség a fellázadt parasztokkal hasonló módon bánt,^[128] hogy a magasztalt Kinizsi még nagyobb kegyetlenségeket követett el, s pedig hadifoglyokon, kiknél még a szenvedőnek előbbi bűntettei sem szolgálhattak az embertelenség mentségéül,^[129] s hogy a nagy Mátyás hasonló dolgokat, ha nem rendelt is, legalább elnézett;^[130] Zápolya János nem saját, hanem a mi korunk fogalmai szerint bíráltatva, kannibálnak rajzoltatik, ámbár Dózsa elleni bánásmódja egész életében elkülönözött tényül áll; s maga a nehéz bánat, melyet tette fölött évekig érzett,^[131] eléggé mutatja, hogy ez nem jelleme kifolyásának tekinthető. Gyávasággal vádolják, mert a törökök ellen ezerötszáztizenötben csatát vesztett. - Mondják, hogy Ulászló élete után leskelődött, ámbár ha őt elég aljasnak képzeljük is, hogy a királyi polcra ez úton akarna emelkedni, kétséget nem szenved, hogy e szempontból indulva ki, Lajos s nem a már vén Ulászló élete után kellett törnie, ki követeléseinek úgyis csak rövid ideig szolgálhatott gátul. Szóval, amennyiben minden későbbi szenvedéseinknek mindjárt a mohácsi vész után történt szakadás vala legfőbb oka, kizárólag ő vádoltatik e szakadással, mintha ennek okai nem volnának szintúgy a másik pártban kereshetők, s mintha a németek iránt az országban akkor még létező ellenszenv mellett nem volna a legnagyobb valószínűséggel feltehető, hogy az esetre, ha Zápolya nem lép fel, a nemzeti párt más magyar trónkövetelőnek zászlói körül fogott volna egyesülni.^[132]

Kik Zápolyát védik az ügy miatt, melyért küzdött, elfeledik, mennyire képtelen vala annak kivívására, s mert ellenei alaptalan vádakat emelnek ellene, fölmentik őt minden alapos vád alól is. Nekik a vajda első a nemzet önállásáért küzdők hosszú sorában, és sajnálva szenvedéseit, eszükbe sem jut, hogy azoknak nagyobb részét maga okozta.

Szenvedély nélkül tekintve e férfiú életét, meggyőződhetünk, hogy e két különböző ítélet egyaránt hibás.

Zápolya magaviseletét egész életén át két ellenkező hatalom vezeté. Egyrészről a magas cél, melyet magának kitűzött, merész, sőt vétkes cselekvésre készté; másfelől természetes gyöngesége, némi vallásosság s becsületérzés, ellentmondának merész terveinek, s nem engedték, hogy azokat végrehajtsa. Igazságosan méltányolva a körülményeket, így találjuk a vajdát életének legfontosabb pillanatában is. Értjük a mohácsi ütközetkori magaviseletét, mely emlékére örök szégyenbélyeget sütött. Nem tagadjuk, hogy Zápolya Lajos királynak vesztét ez időben magára nézve kedvező eseménynek tartá, s ha tanácsnokai között egyesek őt erre figyelmeztették, s javaslák neki, hogy veszélytől környezett királyának segítségére ne menjen: a vajda valószínűleg nem fogadá a gaz tanácsot azon megvetéssel, melyre az érdemes vala, sőt talán nem is volt egész tisztában magával: nem lenne-e jó, ha azt követné, de határozottá e gondolat bizonyosan sohasem vált lelkében, s mi meg vagyunk győződve, hogy azon esetre, ha a mohácsi ütközet még pár nappal elhalasztatik, Zápolya seregeit a király táborával egyesítette volna. Zápolya ellenségei másképp vélekednek, s egész magaviseletében előre kiszámított tervet látnak, de tökéletes gazembernek kell vala lennie, hogy állításuk valószínűvé váljék; s a vajda jóban-rosszban egyaránt egész életén át félszeg jellemű ember maradt. A korona utáni vágy nem saját szívében támadt. Nevelés által oltatott keblébe a gondolat, s büszke anyja szorgosan ápolá nagyravágyását; de éppen mivel e vágyai nem jellemének voltak kifolyásai, azért nem felelt meg jelleme vágyainak, azért nem találunk törekvéseiben következetességet; azért látjuk, hogy ki egész életén át a királyságot kereste, midőn céljához ért, képtelenségét arra önmaga érzé, és szerencsétlenné vált.

E tétovázás jobb indulatai s bűnös nagyravágyása között, mely Zápolya tetteit egész életén át jellemzé, még talán nagyobb mértékben kínzá őt ifjú napjaiban; s alig gondolhatunk magunknak sorsával elégedetlenebb embert, mint a huszonhat éves, a szerencse által annyi adományokkal megajándékozott vajdát.

Verbőczivel történetíróink még igazságtalanabbul bántak. Keblét kettős lelkesülés tölté, mellyel végleheletéig küzdött nemzetünk önállása mellett, s ezenkívül a római egyházhoz ragaszkodott; s mivel történetíróink között egyetlenegy sem találtatik, ki ez eszmék egyike vagy másika iránt ellenszenvet ne mutatna, Verbőczit mint Ferdinándnak ellenét egy rész sárral dobálja, míg a másik vonakodik az akkor támadó egyházi mozgalmak ellenségét védeni s oly férfi méltánylására szót emelni, ki, hogy napjában többször misét hallhasson, házából a barátok templomába külön folyosót készíttetett. S úgy látszik, mintha az emlék, melyet Verbőczi maga után hagyott, csak azért állott volna ellen az idő viszontagságainak, hogy reá három század felmázolhassa ócsárlásait. Furfangos ügyvédek Verbőczi Hármaskönyvé-vel számtalanszor visszaéltek; de vádolhatjuk-e őt emiatt, őt, ki munkája által korának egyik legnagyobb jogtudósa gyanánt tűnik fel előttünk? A kor, melyben élt, hazánkra nézve a legszerencsétlenebb időszakok egyike volt, s nem akarjuk fejtegetni: csupán azon pártnak tulajdoníthatók-e hazánk későbbi szenvedései, melyhez Verbőczi tartozott, mint azt történetíróink között szintén szokássá vált állítani; de ha ezt megengednők is, ha Verbőczi a közéletben hibás ösvényen haladott: kell-e azért becsületességét megtámadnunk? szabad-e megfeledkeznünk arról, hogy összes történeteinkben alig van férfi, ki pártjához hívebben ragaszkodott? - hogy senki sincs, ki több ízben csábítva, állandóbban ellenállott - s hogy azon férfiú, ki szónoklata által a nemességet magával ragadta, s minden közdolgokban oly kitűnő befolyással bírt, nem gazdagon szállt sírjába, s pedig akkor, mikor a magyar korona vetélkedés tárgya lévén, a trónkövetelők mindegyike oly pazaron használá a vesztegetés eszközeit?^[133]

Verbőczi kortársai, sőt ellenségei is igazságosabbak valának, és Zápolya tanácsnokának sem honszeretetét, sem azt, hogy a szabadságnak mindig hív védelmezője maradt, nem vonák kétségbe.^[134] Háladatosságán kívül, mely őt a szepesi grófokhoz köté, éppen e két tulajdon vala az, mely Verbőczit az ifjú Zápolyához láncolá.

A fiatal vajda nagyravágyásában Verbőczi eszközt láta, mely által a nemesi szabadságnak hatalmas védőt szerezhetett; e nagyravágyás Zápolya helyzetének oly természetes következése volt, hogy Verbőczi még azon esetben is, ha azt rossznak tartaná, ellene mit sem tehetett. - Hogy a trón megürülése esetében a szepesi gróf a korona után fog nyúlni, ezt a hazában átlátta mindenki: s nem kívánta-e ily viszonyok között maga a haza érdeke, hogy Zápolya hatalma oly naggyá növeltessék, miszerint ellene más trónkövetelő fel ne léphessen, s a nemzet belháború szenvedéseitől őriztessék meg?

A viszony, melyben Verbőczit s a vajdát találjuk, ezen helyzetek kifolyásai. Szoros barátság sohasem létezett közöttük. Zápolya királyok hasonmásának érezve magát, Verbőczire jóakaró leereszkedéssel nézett le; ez pedig János hibáit s gyengeségét ismerve, sokkal mélyebben látott be e szemei előtt felnőtt ifjú jellemébe, hogysem vonzódást érezne iránta. De mindenik átlátta, hogy a másiknak nagy hasznát veheti. A trónkövetelőnek a népszerű szónokra, ennek a hatalmas vajdára szüksége vala, s ez feloldhatatlan kapcsot képezett közöttük.

Hogy azon pillanatban, melyben a két férfiúval találkozunk, Verbőczi Zápolya magaviseletét nem helyeselheté, világos: de úgy látszott, mintha minden fáradsága, mellyel őt annak megváltoztatására bírni iparkodott, ez egyszer meg fog hiúsulni. Hosszabb hallgatás után, miközben szemeit a levélre függeszté, ámbár annak tartalmát rég elolvasta, Zápolya visszanyújtá azt tanácsnokának, s leereszkedve pamlagára, nyugodtan csak annyit válaszolt: hogy mindez a dolgok állását nem változtatja meg.

- Nagyságod csalódik - mondá Verbőczi nyugodtan, de határozottan -, két nap óta legalább tíz hasonló tartalmú levelet vettem. Nincs megye az országban, hol Temesvár veszélyét mélyen nem éreznék. A nemesség általában rosszallja veszteglésünket, s nagyságod magasabban áll, hogysem ez ítéletet közömbösen vehetné.

- S mert a nemesség így vagy amúgy szól, mert egyesek a közvélemény nevében leveleket írnak, én oly ösvényen induljak, melyet saját meggyőződésem szerint hibásnak tartok? Az ország leghatalmasabb zászlósának neveztetem, s ha a kis nemességnek egy része kívánatát kijelenté: nekem ne legyen jogom saját akaratomat követni? - Zápolya inkább neheztelve, mint indulattal mondá e szavakat.

- Éppen mivel nagysád oly magasan áll - válaszolt Verbőczi nyugodtan -, mert az jutott végzetétől feladásául, hogy a legmagasb cél után törekedjék: ez az oka, melynél fogva akaratát nem követheti oly szabadon, mint más. Kinek középszerű helyzet jutott, azt tetteiben száz dolog korlátozza; a legkisebb körülmény, ha cselekvésre készül, áthághatlan akadállyá válhatik; de akaratának nincsenek határai, mi köze másnak, mit akar parányiságában; de ki oly helyen áll, mint nagyságod, annak csak azt szabad akarnia, mi helyzetében legtanácsosabb, nehogy akarata minden másokéval ellenkezésbe jövén, próbára tétessék mindenhatósága, melyben az emberek elébb vakon hittek.

Zápolya fölkelt, s néhányszor rosszkedvűen járt fel s alá szobájában. - Akármit mond kegyelmed - szólt végre megállva Verbőczi előtt -, nem követhetem tanácsát. Ha Temesvár a lázadók kezébe kerül, a nemesség ezt talán nekem fogja tulajdonítani. De nincs-e száz mód bizodalmát visszanyerhetnem? Az egy Báthori István többet árthat, mint az összes nemesség; ő állandóbb gyűlölségében.

- De nem lenne-e tanácsos e hatalmas ellenséget lekötelezni jótétemény által? - kérdé Verbőczi.

- Késő - mondá Zápolya -, tudtára adám, mily föltétel alatt számíthat segítségemre, s ő visszaveté az ajánlatot, s én végső ínségre hagyám jutni. Ha mostani eljárásomat megváltoztatom, s őt - mi hatalmamban áll - megszabadítom; e lépést nem nekem, hanem azoknak fogja tulajdonítani, kik rákényszerítettek. S én csak újra felbőszített ellenséget szabadítottam meg.

- De olyat, kinek hatalma éppen azáltal töretik meg, ha szabadságát Zápolyának köszöni - mondá Verbőczi -, a temesi gróf, ha nagyságod által megmentetett, nem az többé, aki volt, kezei kötvék a jótétemény által. Neki nemcsak az erdélyi vajda egész hatalmát, de a közvéleményt, mely minden háladatlan ellen fordul, kellene legyőznie, hogy nagyságodnak árthasson.

- Nem ismeri a Báthoriakat - mondá Zápolya, miután ismét fel s alá járt -, Báthori mindég veszedelmes, s háladatlanság, úgy látszik, e hazában nem akadályoztatott még senkit előmenetelében.

Verbőczi felsóhajtott, s Zápolya ismét hallgatva járt fel s alá. - Higgye el kegyelmed - szólt végre mély gondolatokba merült társa előtt megállva -, anyám, mivel asszony, s talán, mert mint külföldi, elfogulatlanabbul ítél, legjobban ismeri viszonyainkat, s csak tegnap vevém levelét, melyben egész eljárásomat helybenhagyja, s annak folytatására int. Ha módot találhatunk, mely által Báthori föltételemnek eleget tehet, szívemből fogok örvendeni. Azonnal indulót fúvatunk. De ha a nádorral s Drágfival kötött szerződéséhez ragaszkodik; ha inkább Dózsa kegyességére akarja magát bízni, mintsem Zápolyával kezet fogjon: ám történjék vele, mit önmaga választott magának.

Verbőczi ezen, a vajda által szokatlan hevességgel mondott szavakra válaszolni akart, de Petrovics belépve, jelenté, hogy az erdélyi s a váradi püspökök a többi vezérek kíséretében Zápolyával szólni akarnak, s a vajda a mellékszobába ment.

Azon hosszú beszédet, melyben az erdélyi püspök, Várdai Ferenc, Zápolyát az összes nemesség nevében felszólítá, hogy seregeit Temesvár segítségére vezesse, nem fogjuk elmondani. A kor ízlése szerint, Róma s Hellász nagy tettei Herkules augiasi istállójától kezdve, melyhez Temesvár környéke hasonlíttatott, az actiumi ütközetig mind felhozattak, anélkül azonban, hogy a vajdára hatással látszanának lenni.

Zápolya a felhozottak cáfolatába nem ereszkedvén, rövid válaszában kinyilatkoztatá, hogy a jelenlévők kívánatát nem teljesítheti. Az egész ország, sőt Erdély reménye e seregek győzelmétől függ, s bármennyire sajnálja is Báthori István barátjának helyzetét, kötelességét sértené, ha e tekintet által oly valaminek elkövetésére ragadtatná el magát, mit bizonytalan sikerűnek tart. Dózsa seregei számosabbak, mintsem hogy erősített s folyókkal és mocsárokkal körülvett táborukban a legnagyobb veszély nélkül megtámadtathatnának, ha ugyanakkor a temesvári őrsereg a megtámadást kirohanás által nem segíti. Módot kell keresni: mint értekeződhessék ő, Zápolya, a temesi gróffal; mást a jelen viszonyok alatt nem tanácsolhat.

Hogy Zápolyának ez okai senkit sem győzhettek meg, világos. A nem titkolható zavarból, mellyel szólt, meglátszott, hogy ezen okoskodás általa is csak ürügy gyanánt használtatott. A vajda mindazáltal hajthatatlan vala föltételében; s az erdélyi püspök s Bánfi Jakab kéréseikkel végre is csak annyit érhettek el, hogy ígéretet vettek, miszerint seregeivel Temesvár felé közelíteni fog. Dózsa megtámadását azonban mindenesetre akkorra halasztja, ha majd Báthorival értekeződhetett iránta.

Nagy vala a tekintély, melyben Zápolya János az országban állott; de ez nem akadályozhatá, hogy a vitatkozások, melyek most sátorában támadtak, keserűekké ne váljanak. Főképp a váradi püspököt s Zápolya Györgyöt, a két tizenhat éves vezért, ragadá el a szenvedély; s midőn a vajda öccsét arra inté, hogy gyermekek nem tanácsba valók, a vele egykorú püspököt is elnémítá, még indulatosabban szólalt fel az öreg Ártándi Tamás. Szemrehányások tétettek; fenyegetések, hogy azon esetre, ha a vajda kötelességét nem fogja teljesíteni, a zászlóihoz állott magyar nemesség más vezért választ, s így indul meg Temesvár ellen; szóval, a sátorban a legnagyobb zavar uralkodott, mely között Zápolya magányos szava elhangzott, midőn Ártándi Pál, ki a vitatkozásban eddig semmi részt nem vett, az egész gyülekezetnek figyelmét magára voná.

- A vajda őnagyságának, meggyőződésem szerint, igaza van - mondá, valamennyinek nem csekély bámulatára, Pál. - A nemességnek egyetlen reménye e táborban összegyűlt hadak győzelmétől függ. Ily viszonyok között a legnagyobb óvakodás szükséges.

- Óvakodás! - kiálta az öreg Tamás, ki fiának e beszéde közben rosszallásának nem egy jelét adta - no hát óvakodjatok; s te is Pál, ki oly okossá kezdesz válni, hogy maholnap saját apád sem ismer rád; óvakodjatok, tanácskozzatok, fontolgassatok, míg Temesvár elvesz, s az egész ország titeket a világ legildomosabb hazaárulóinak nevez. Ezt én mondom neked, én, Ártándi Tamás.

Pál elpirult; de mérsékelé indulatát, mely apja szavaira keblében támadt; s nyugodtan csak azt jegyzé meg, hogy helyesebben cselekedett volna, ha előbb végighallgatja s csak aztán mond ily kemény ítéletet fiáról. - Én, ismétlem - folytatá -, teljesen osztozkodom vezérünk nézetében, hogy a lázadókat csak akkor támadhatjuk meg biztos sikerrel, ha Báthorival egyetértőleg működünk; s éppen mivel e nézetben osztozom, azon kéréssel járulok őnagyságához, hogy a levél átadását, melyet a temesi grófhoz írni fog, bízza reám.

Valamint Pál első felszólalásánál minden arcon rosszallás: úgy most bámulat s azon lelkesedés vala kifejezve, mely keblünket elfogja, midőn nemes elhatározást látunk. Maga Zápolya is meg vala lepetve.

- Az istenért, hová gondolsz, fiam! - kiálta az öreg Ártándi, megragadva Pál kezét - biztos vesztednek rohansz, s nem dicső vitézhez illő halállal fogsz elveszni. A hóhérok felakasztanak.

- Minden halál dicső, melyet a hazáért szenvedünk - mondá Pál nyugodtan. - Temesvár megmentése szükséges; s csak így mentethetik meg; gyávaság volna tőlem, ha ily pillanatban veszélytől visszaijednék.

Pál szép vala e pillanatban. A lelkesedés, mellyel szólt, férfias szép arcának még érdekesebb kifejezést ada. Megelégedett tekintettel jártatá szemeit a társaságon; s a nyugodt önérzet, melyet egész magaviselete kifejezett, annál dicsőbb színben tünteté fel őt, minél nagyobb fölgerjedést idézett elő ajánlata az egész körben. Ha valaha apa büszkeséggel tekinthetett fiára: az öreg Ártándi teheté ezt jelenleg. S e boldog érzés, melyet azon gondolat keserített el, hogy ily fiútól talán örökre meg fog fosztatni, fájdalmas örömnek édeskeserű cseppjeit facsará az ősz bajnok szemébe. - Ó, s ha elvesztenélek - mondá megindulástól remegő hangon -, s nem nyílt csatában, hol nemesnek halni illik; de így...

- Az nem lehet - kiálta Perényi, kinek szemei szintén könnybe lábadtak, midőn Pál kezét megragadta -, vajda őnagysága nem engedheti, hogy ily férfiú, mint te, minden ok nélkül önvesztébe rohanjon.

A többiek hasonlólag nyilatkoztak; s maga Zápolya, ámbár Pál ajánlatát első pillanatban örömmel hallá, észrevevén a hatást, melyet az valamennyi jelenlevőre tesz, kinyilatkoztatá, hogy a szolgálat, melyre Ártándi ajánlkozik, nem oly nemű, hogy azt tőle elfogadhatná.

- Nagyságos uram - mondá Pál nyugodtan -, Temesvár megmentése az egész országnak legnagyobb érdekében fekszik, s azért mellőzhetetlen kötelességünk. Nagyságod, felfogásom szerint igen helyesen, szükségesnek tartja, hogy mielőtt Dózsát megtámadjuk, Báthorival egyetértésbe tegyük magunkat; ha erre alkalom ajánlkozik, azt magától visszautasítani nem áll nagyságod hatalmában.

- Ha bátyámban egy csepp becsületérzés van, inkább azonnal seregestől Temesvár felé indul, hogysem magát így megszégyeníttesse - súgá Zápolya György Petrovics fülébe.

A vajda a legnagyobb zavarban tekintett körül, s csak azt jegyzé meg, hogy Ártándi hazafiságát teljes mértékben méltányolja, de úgy vélekedik, miszerint a szolgálat, melyre ajánlkozik, sokkal veszélyesebb, hogysem azt másra ne bízná, inkább kinek személyéhez kevesebb remények csatolvák.

- Ne aggódjék senki miattam - szólt Pál nyugodtan -, úgy vagyok meggyőződve, hogy kívülem senki nincs, ki a jelen körülmények között a temesi gróffal értekeződhetnék; de hiszem azt is, hogy mi csaknem kivihetetlennek látszik, nekem sikerülni fog; s szándékom változhatlan. Csak egy kérésem van még. Tegnap este a lázadók egyike fogságunkba került. Történetesen ismerem az embert, s célom kivitelére szükségem lesz rá; szabad-e őt magammal vinnem?

Zápolya megegyezését jelenté ki.

- Úgyszintén két vagy három nyílt levélre leend szükségem, melyek által azoknak, kiknek számára e leveleket kérem, nagyságod részéről teljes bűnbocsánat biztosíttatik - folytatá Pál -, s valamely jelre, mely, ha Báthorihoz magam valahogy nem juthatnék, annak, kit helyettem küldök, hitelességet szerezzen.

Zápolya teljes szívből késznek nyilatkoztatá magát e kívánatok teljesítésére, s azonnal átadá pecsétgyűrűjét.

- S most csak a temesi grófhoz szóló leveleket kérem - mondá Pál -, minél hamarább útnak szeretnék indulni.

Zápolya mondá, hogy legföllebb egy óra alatt minden készen lesz - s Verbőczivel ismét a belső terembe vonult. - Ártándi apja s Perényi kíséretében sátorához sietett; a többiek, nemes elszántságát magasztalva, a táborban elszéledtek.

Zápolya tábora mintegy nyolc mérföldnyire állott Temesvár fölött. A vajda, ígérete szerint, másnap Lugosig akart előnyomulni seregeivel, s a szükséges készületek megtételére Perényi Ferenc s az öreg Ártándi Tamás ajánlkoztak, kik ez ürügy alatt Pált legalább eddig kísérheték.

Alkonyatig Pál Lugoson e leghívebb barátai társaságában maradt. Midőn sötétedni kezdett, András tanácsára nagy vörös kereszttel ékesített parasztruhába öltözött, s rövid búcsú után lóra ülve, új követőjével Temesvár felé nyargalt.

A visszamaradottak szorult kebellel néztek sokáig utána. Miután a lovasok alakja a sötét erdőség között eltűnt, s a távozó dobogás rég nem vala hallható többé: az öreg Tamás, föleszmélve gondolataiból, egyszerre megragadta Perényi kezét, s görcsösen megszorítá azt. - Ezt nem látjuk többé - szólt mély, reszkető hangon.

- Dehogynem - vigasztalá Perényi -, új babérokkal koszorúzva fogjuk meglátni, mint mindég, valahányszor pár napra távozott.

- Babérral, meglehet - sóhajtá az előbbi -, de e babér fiam szemfödele lesz, s a zöld ággal, mely homlokát köríteni fogja, éltem végreményét fogják eltemetni.

Perényi felelni akart, de visszatartott könnyei elfojták a vigasztaló szót, s egy meleg kézszorítás vala minden, miben részvéte nyilatkozott.

Szomorúan tértek vissza Lugosra.

Pál azalatt társával vágtatva haladott Temesvár felé. Az út, mely Lugost s általa Erdélynek egy részét Temesvárral összeköté, a túlsó parton emelkedő halmokon rengeteg erdőségen vezetett keresztül. Krassónak és Temesnek sík tájait a Béga s Temes kiöntései sok helyt állandó mocsárrá változtaták, s így e távolabb vonalt kellett választani, mely csak tizenkét öl szélességű, mindenütt zöld pázsittal takart irtásból állott. Sok helyütt a kivágott fák tuskói elrohadtan, vagy új hajtásokkal takarva, még most is kiállottak, s így az ösvény, melyen Pál társával haladott, korunk fogalmai szerint országútnak nevét nem érdemlené; de az akkor létező közlekedés fenntartására elég kényelmesnek tartatott, s lovasainknak semmi akadályt sem gördített elébe.

Sietniök kellett. Lugos Temesvártól ez úton jó hat mérföldnyi távolságra fekszik. Már alkonyodott, mikor elindultak, s Pál még ez éjjel akart Klárival találkozni. Vágtatva s száguldva mentek tovább jó másfél óráig, anélkül hogy egy szót váltottak volna egymással.

- Nemzetes uram - kiáltá egyszerre András -, jó volna talán, ha a lovak kissé kinyugodnának.

- Igazságod van - válaszolt Pál, kinek, mély gondolatokba levén elmerülve, eddig még eszébe sem jutott, hogy a nemes erdélyi mén, melyen ült, elfáradhat, s ki most lépve kezdett fölmenni a dombon, hova éppen értek. - Mennyire lehetünk még Temesvártól?

- Fele útjánál jóval tovább vagyunk - válaszolt amaz -, életemben sohasem mentem így. De ló is ez, melyet a nemzetes úr kölcsönadott.

- Meghiszem, Bánfiék nevelték - szólt Pál, s azon megelégedéssel, melyet fiatal lovas, kinek paripája érdeme szerint magasztaltatik, érezni szokott, kezdé elsorolni lovainak tulajdonságait. - András egy ideig nagy érdekkel folytatá e beszélgetést. De éppen midőn Pál ménjének délceg járását újra dicsérni kezdé, rögtön félbeszakítá eddigi beszédét. - Lesz ám öröm a táborban - szólt érzékenyen -, ha Klári megtudja, hogy a nemzetes úrfi eljött.

- Gondolod?

- Gondolom-e? - folytatá András melegen. - Volt-e valaha asszonyi teremtés, ki úgy szeretett, mint Klári? Szinte félek a pillanattól, midőn neki megmondom. A bajt megszokta szegény. Kóborlásaink közben oly helyzeteken mentünk keresztül, melyekben még a parasztleány is elájult volna; ő legföllebb, ha kissé elhalványodott, azt is csak eleinte, később mindég halavány volt, mint a liliomszál. De ha most egyszerre elébe lépek, s mondom: itt vagyok, és Ártándi úrfi is itt van, és az úrfi a legszörnyűbb veszedelemnek teszi ki magát, csak hogy a lányasszonyt lássa, s ez átkozott táborból elvigye magával; meg hogy az úrfi rászedte Zápolyát és a többi vezéreket, mintha csak azért jönne, hogy Báthorinak levelet hozzon, pedig azt rám is bízhatta volna, s csupa ürügy az egész, mert Pál úrfi csak a lányasszonyt keresi, és a kevély Telegdi Frusina is meghalt. Lássa a nemzetes úr, ha mindezt Klárinak úgy elmondom, bizony megszakad szíve örömében.

- A levélről, melyet Báthorinak viszek - szólt rövid gondolkodás után Pál -, ne mondj semmit.

- S miért nem? - kérdé a másik bámulva.

- Ha Klári annyira szeret, mint mondod - válaszolt Pál -, talán szerfölött megijedne azon veszélyen, melynek magamat kiteszem.

- Dehogy ijedne meg - szólt András -, sőt úgy fogja elintézni a dolgot, hogy még csak veszély se legyen, mint a nemzetes úrnak már a táborban megmondtam; ez a világon a legkönnyebb dolog.

- Gondolod? - kérdé Pál érdekkel.

- Hogyne gondolnám? Temesvár s a keresztesek között számos összeköttetés volt már akkor is, mikor a tábort elhagytam. A polgárok, sőt a vársereg egy része sem ért egyet Báthori őnagyságával. Sokan vannak, kik, ha életük s vagyonuk biztosíttatik, Dózsát seregestől szívesen befogadnák, s levelek, sőt éjszakánként hírnökök jártak ide s tova, kik velünk e szándékot tudatták. Most még inkább szorult a temesváriak kapcája, s e titkos közlekedés még élénkebb lehet. S ha különben volna is, higgye el a nemzetes úr, pénzért akármennyit találna seregeink között, kik a levelet szívesen Báthori kezébe szolgáltatnák, habár Dózsának s az összes seregeknek el kellene veszni miatta. Ocsmány nép az a paraszt. Mikor a Bégát a Temesbe akarták átvezetni - mert csak így foglalhatni el a várost biztosan -, hány találkozott az alávaló teremtések közül, kik egypár aranyért a töltéseket éjjel átfúrták, pedig György vezér eleget akasztatott fel e gazságért.^[135] Mit használt; ha aranyat lát e pórnép, mindenre kész. S hát még hol csak levélhordásról van szó?! Magamra merném vállalni az egész dolgot.

- Jerünk - mondta Pál, s megszorítva lovát, ismét vágtatva kezdett haladni.

Egyike volt a legszebb nyári éjszakáknak. Fenn az égen tündöklő fényben ragyogtak a csillagok; a pázsiton az éji harmat milliónyi cseppjei csillogtak, s a hold, mely töltéséhez közel csak most emelkedett az erdő fölött, elönté sugarait a sötét lombozaton. Egyes helyeken, hol az erdő szélesebbre volt kivágva, az egész táj világosnak látszott; máshol csak egyes ezüst sugárok találák útjokat a sűrű lombon keresztül, s itt egyes fénypontok látszottak a földön, nyugtalan lidércekként ide s tova bolyongva, táncolva s eltűnve, amint gyönge szellő a fák sudarait megingatá. Pál minderre nem ügyelt. Itt-ott a tölgyek egyes ágai messze kinyúltak a nyílásra, mintha egy óriás, roppant kezét kinyújtva, őt fel akarná tartani futásában; majd a Béga partjain vezetett át útja, s a csendes folyónak tüköre, melyen a hold s a csillagok tündököltek, bájolón tűnt fel, gyermek boldog álmaként lejtve át az éji vidéken, oly csendesen, oly ragyogón. Néha felijesztett szarvasok s dámvadak rohantak át lovasaink előtt, a fák sudarain a fölébredt madarak ide s tova szállongtak, s a közel nádasokból a gém s a vízi szárnyasok panaszos szava hallatszott; Pál alig vette észre mindezt; nem jelen helyzete, a jövő foglalá el lelkét.

- Álljon meg a nemzetes úr - kiálta most András -, mindjárt a táborban volnánk; tovább ez úton nem mehetünk.

Pál megállott. - András az út jobbik oldalán látszó gyalogösvényen az erdőbe mélyedett. - Pál közelről követé vezetőjét.

Lépve haladtak majdnem egy óranegyedig a sűrűség között. Ezután Pál magas tölgyektől körülvett szűk erdő-mezőn látá magát, melynek egyik oldalán romok látszottak.

- Várjon a nemzetes úr itt - monda András -, én elmegyek Kláriért. E vadászház egykor a temesi grófé volt. Elég csinos a maga idejében, s ha nappal volna, megláthatnók; de feldúlták, s miután mindent, minek értéke volt, kiraboltak, nem hihető, hogy a keresztesek közül valaki ide vetődjék. A keresztes, mint a sáska, csak egyszer jár, tudja, hogy ahol már megfordult, ott másodszor semmit sem találhat.

Pál leszállott lováról, s András kérdé: ne segítsen-e lekantározni?

- Bízd azt rám - mondá a lovag -, én és lovam rég megszoktuk egymásnak szolgálatát; jobban esik szegénynek, ha ura viseli gondját.

András, miután még egyszer szívére köté, hogy e helyről ne távozzék, s valahogy lovát se szalassza el: megígéré, hogy legföllebb két óra alatt Klárival itt lesz, s az úton, melyen jöttek, távozott.

Pál, lovát kantáránál tartva, maga maradt. Egy ideig figyelmét a nemes állat foglalá el. Megereszté nyergét, körülvezeté, s miután meghűlt, levéve kantárát, hosszú féken fához köté. Maga keresett vizet. A vadászház feldúlásánál az ágaskút épen maradt, s rövid idő múlva Pál telt veder vizet állított lova elébe. - Miután ezen, akkoridőben lovag által aljasoknak nem tartott szolgálatokat elvégzé, s örült a gyönyörnek, mellyel a szomjas mén gyöngén nyerítve a vízveder felé fordult, Pál végre az illatos mezőn legelő állatot magára hagyva, jelen helyzetéről kezdett gondolkozni. Józanabb volt, hogysem annak veszélyességét át ne látná.

András becsületességén nem kétkedett. Azokból, miket ez emberrel a táborban szólt, átlátá, hogy őt, ha mindjárt meggyőződés vezette is a keresztesek zászlói alá, most csak Klári iránti szeretete tartja vissza. András - mint maga mondá - rég megunta a kószálást és hadakozásokat, visszavágyódott nyugodt boltjába; ő Pált, kiben élete megmentőjét látta, bizonyosan nem árulja el a vérengző Dózsának. Erről Pál meg vala győződve. De mit fog Klári tenni? Szerelmén nem kétkedhetett: de nem kétkedhetett szenvedélyességén sem. - Ha megcsaltál, megölsz: de ne feledd, hogy nem magam fogok elveszni - ezek voltak a hölgy végszavai, midőn tőle elvált; s most e szavak újra eszébe jutottak Pálnak, s annyival nagyobb hatással voltak rá, mennyivel inkább érzé, hogy Klári iránt rosszul viselte magát.

- Szerencsére, a hölgy nem ismeri egész vétkemet - így vigasztalá magát. - András mondá, hogy szerelmemen sohasem kétkedett, s viszonyomban Frusinához csak családi összeköttetések következését látá. - De ha András csalódik? - szólt rövid gondolkozás után magában - ha Klári büszkeségében sebének mélységét szolgája előtt nem akará feltárni, s éppen, mert halálosan sértve érezé magát, ennek bevallását akkorra halasztja, mikor a sértésért halálos bosszút állhat? - Pál előtt egy ideig e gondolat valószínűnek látszott. Azon éghajlatok alatt, hol a nap legforróbb sugárokat önt, a vész rontóbb hatalommal tör ki, s ő, ki Klári szerelmét ismeré, kételkedhetett-e, hogy azon esetre, ha a hölgy csalattatásáról meggyőződik, gyűlölése lángoló leend, szenvedélye határtalan, mindent feláldozó, mint egykor szerelme vala.

Ártándi bánni kezdé, hogy eljött.

Körültekintett. A hold szelíd sugárokat önte a tájra. Körös-körül százados tölgyek. A rét illatot lehelve terül el a sötét fák árnyéka alatt. Fenn az ágak között néha gyenge fuvalmak lejtenek át, a közelgő koránynak első fohászai, melyek alatt a lomb időről időre megcsörren, de lenn a sűrűségtől megőrzött mezőn a fűszál sem ingadozik, csak a tücskök egyhangú éneke zeng fel a virágzó lóhere s vadborsó között. Néma csend mindenfelől s szelíd nyugalomnak képe, kivéve, hol a vadászház sötét falai arra intenek, hogy emberi szenvedélyek e magányos helyet sem kímélék meg küzdelmeikben.

- Mi csendes e táj - mondta Ártándi magában -, csendes, mint a sír. S ki tudja, nem leend-e azzá? - Lelkét szomorú sejdítések tölték el. Visszagondolt múltjára. A sors csaknem csudálatosan pártolá eddig lépteit, s most egy kockára veté mindenét, nem volt-e ez vigyázatlanság? Vannak emberek, kik éltük legfontosabb pillanataiban egyes érzemények vagy általános szenvedélyesség által ragadtatják el magukat. Bizonyos irányban rohanva, melytől sem tanács, sem eszöknek jobb belátása által nem hagyják magokat visszatartóztatni, cselekvésök nem annyira szabad akarat, mint benső, majdnem ellenállhatlan szükségnek következése. De vannak mások, kiket nem érzemény, de éppen az ronta meg, hogy magukat kizárólag az ész kormányának engedve által, önokoskodásaik fonalából szőtték a hálót, melyből nem lehet többé szabadulniuk; kik büszkeségükben nézeteik helyességén nem kétkedve, elnyomva érzelmeik benső szózatát, következésről következésre haladnak tovább, míg végre csalódásukat észreveszik s ezzel együtt azt is, hogy a követett irány megváltoztatása már nem áll hatalmukban. Mint az érzemény, úgy a tiszta ész emberének vannak elragadtatás-pillanatai, s Pál át kezdé látni, hogy mostani összes eljárása e pillanatok egyikének volt következménye.

Találkozása Andrással Klári emlékét újra föleleveníté szívében. Megfosztva Frusinától, kit halottnak gondolt, újra vonzalmat érzett a bájló polgárlány iránt. Még hiúsága sem engedé, hogy az iránt, ki őt annyira szereté s szerelmének annyit áldozott, érzéketlen maradjon. De Pál ildomosabb volt, semhogy magát az érzemény által elragadtassa. A gondolat, hogy e hölgyet szerencsétlenné tette, bánattal tölté el lelkét: érzé, hogy hibázott, kíváná, hogy e hibát jóvátehesse: s mert Frusina nem vala többé, s mert Klári nemes lelkületében bízott, lehetségesnek gondolá azt. De mindez nem bírta volna őt arra, hogy elhagyott kedvesét ennyi veszélyekkel fölkeresse, ha helyzetét átgondolva, saját biztonságára nem gondolja szükségesnek, hogy Klárival szóljon. Csak ha Klárit szerelme változatlanságáról meggyőzheté, csak azon esetre remélhette, hogy a viszony, melyben e leányhoz állott, titokban maradhat. De mily ürügy alatt keresheti fel Klárit? Hol és miképp találkozzék vele? Éppen e gondolatokkal foglalkozott, midőn Perényitől megérté a viszonyt, melyben Báthori s Zápolya egymással állanak, s mely az utóbbit Temesvár megszabadításától visszatartá. Pál találékony eszével azonnal átlátá mindazt, mi a dolgok ezen helyzetében öncéljának kivitelére kedvező. Ha Zápolya levelének kézhez szolgáltatását magára vállalja, fölkeresheti Klárit. Szerető leányt arról meggyőzni, hogy e veszélyes küldöttséget csak azért vállalta magára, hogy vele találkozzék, nem sok fáradságába kerülhet. Klári, ha kedvese szerelméről ily fényes tanúság által újra meggyőződik, nemcsak hallgatni fog, sőt neki arra, hogy a levelet veszély nélkül Báthori kezébe juttassa, segédkezet nyújtand. S midőn Pál ezt teszi, tulajdonképpen ismét csak szerelmes kalandját folytatja, s mily szolgálatot tesz hazájának?! Temesvár megszabadítását neki fogják tulajdonítani: tette a legnemesebb honfiúi feláldozás színében tűnik fel az egész világ előtt. Zápolya és Báthori egyaránt lekötelezetteivé válnak. Mennyi előnyök jövő előmenetelére! - Pál áthatva e gondolatoktól, Andráshoz sietett, s miután ennek szavaiból Klári szerelméről s terve kivihetőségéről meggyőződött, nem késett ajánlkozásával, még mielőtt annak veszélyes oldalait átgondolta volna. - Ha Pál nem kizárólag eszére hallgat, s ha eljárásában szívétől is tanácsot kér: ez, mely még nem vala végképp megromolva, ellentmondott volna szándékának. Még egyszer megcsalni azt, kit már szerencsétlenné tett, személyes előmenetelének eszközéül alázni a legszentebb érzeményt, ez olyannyira aljas tett vala, hogy Pál nem egykönnyen határozhatta volna el magát elkövetésére. Ha önző számításai közben Klárira gondolt, e leánynak egész jelleme visszaijeszthette volna őt a merénytől. De lelkét nagyravágyó tervei tölték el; s csak most, csak az erdei magányban kezdé érezni, hogy óvatosabbnak kellett volna lennie. Ha András és Klári jöttét be nem várva azonnal lóra ül, s Zápolya táborába siet, Klári bosszúját elkerülheti; de nem kockáztatja-e ezáltal hírét? Ajánlata bámulatot gerjesztett; de ha most lép vissza, mielőtt annak végrehajtását megkísértette volna: nem fog-e ő, az eddig mindenki által tiszteletben tartatott mint szájhős méltán lenézetni társai által?

- Nyugodtan be kell várni végzetemet - szólt magában eltökélten -, vagy nem az-e éppen a szerencse legnagyobb adománya, hogy bátorságot ad? S ha túlbíztam kedvezésében, s ha vesznem kell: nincs miért panaszkodnom ellene. Rövid vala pályám, de fényes s körülvéve ellenektől; egyetlen, de dicső küzdelemben meghalni édesebb, mint kesergő barátok között.

Ily gondolatokkal foglalkozott, midőn léptek ébreszték föl. - Hol van, hol? - kiálta egy asszonyi hang; s néhány perc múlva Pál Klárit tartá karjai között.

A szenvedélyes öröm, mellyel a hölgy őt magához szorítá, azonnal eloszlatta aggodalmait. Szívében feltámadt a régi érzemény, s feledve mindent, egészen a jelen pillanat élvezetének engedé át lelkét. - Pál nem tartozott azon emberek sorába, kik egy lény szerelmében teljes megelégedést képesek találni; neki tágabb kör, fényesebb pályabér kellett annál, melyet a szerelem nyújthat; de pillanatokra ez ifjú szívet is elragadták érzeményei, s az ildomos nagyravágyó, ki mindennek következményeit felszámítva haladott pályáján, néha átengedé magát szenvedélyeinek. Kebléhez szorítá bájoló kedvesét, s a lángoló csók, melyet ajkaira nyomott, szavaknál jobban mondá, hogy a hölgy szeméből könnyeket facsart érzemény szívében visszhangra talált.

András, ki asszonyát idáig követte, a boldog párt magára hagyva távozott, s csak a hajnal ragyogó csillaga vala tanúja azon gyönyörnek, melyet emberi szó nem képes leírni.

- Nem fogsz elhagyni többé, nemde? - kérdé Klári, fejét kedvese vállán pihentetve, ki mellette, a vadászház romjainak közelében, egy fa alatt helyet foglalt.

Pál nem felelt; de újra kebléhez szorítva kedvesét, lángoló csókot nyomott a hölgynek ajkaira. - Ó, te nem fogsz elhagyni többé - mondá Klári, a gyönyör mámorában úszó szemeit a deli ifjúra függesztve -, hisz mindég mondám: lehetetlen, hogy csalfa légy. Csak én ismerem nemes lelkedet, csak én tudom, mennyire szerettél.

- Minek is tudja azt más? A szerelem önmagának elég. Fukarként elrejti kincseit az egész világ előtt; legfőbb boldogsága, hogy senki sem gyanítja gazdagságát. Minek ismerje a világ boldogságunkat? enyémnek tudlak, s nincs irigyekre szükségem, hogy e bizonyosság egész üdvét érezzem.

- Igazad van - szólt Klári, gyöngéd kézszorítását viszonozva. - S mégis vannak pillanatok, midőn e titkolódzás, melyre viszonyaink kényszerítenek, csaknem tűrhetetlennek látszik. El szeretném mondani mindenkinek s ki szeretném kiáltani a világba, hogy enszavamat hallva, magamat meggyőzhessem, hogy boldogságom nem puszta álom, melyet az első napsugár el fog széleszteni. Fukarként rejtem el kincseimet; de mint a fukar szívét, úgy lelkemet száz aggodalom tölti el. Ha látlak, ha velem vagy, boldognak érzem magamat; de alig távozol, s eszembe jut, nem rabolják-e el kincsemet? De legyen, amint kívánod - folytatá sóhajtva -, szerelmem ne legyen akadályul semmiben. Emelkedjél a legmagasabb polcra, légy nagy és dicső, míg szíved osztatlanul az enyém marad, a többivel nem gondolok.

- S kétkedhetel?

- Ó, nem, kedvesem! - mondá a leány, s véghetetlen érzemény szólt hangjából - nem fogok kétkedni soha többé. Voltak napok, midőn lelkemet e szörnyű gondolat gyötré. Borzadva gondolok vissza. De elmúltak, s nem fognak visszajönni többé. Hogy is kétkedhetném még! Van-e férfi, ki szerelmében azt volna képes tenni, mit te cselekedtél? Ide jössz, éltedet, sőt éltednél többet kockáztatsz... mert ha a kegyetlenek kezébe kerülsz, nem puszta halál várna reád... s miért? csak hogy láthass, hogy karjaid közé szoríts, hogy elmondhasd, hogy szíved nem változott. Ó, ennyi szerelmet én nem érdemeltem; megőrülök boldogságomban! - S a szegény, csalatott leány újra karjai közé szorítá kedvesét, s örömcseppek peregtek le arcain.

- Ó, vajha oly boldoggá tehetnélek, mint érdemlenéd! - mondá Pál, valóban meghatva, midőn a korány világa inkább elterjedvén, észrevevé a változást, melyet Klári arcain a bú okozott - de nem valál-e szerencsétlen szerelmem által? e nyájas arcokon, melyeket az ég arra teremtett, hogy rajtok örök mosoly üsse fel tanyáját, most búnak nyoma látszik; meghalványultál, kedves.

- S megsoványodtam, nemde? - kérdé Klári szomorúan. - Én nem vagyok többé szép. Ó, de te szeretni fogsz így is, nemde? - szólt, kedveséhez simulva, és sötét szemeit könyörögve hozzá emelve. - Szeress, s Klárid ismét a piros, mosolygó leány lesz, kit annyiszor hajnalodnak neveztél, s kinek a múlt napokban rózsái helyett csak harmata maradt.

- Te szép vagy, angyalom - válaszolt Pál, őt kebléhez vonva -, még szebb talán, mint valál; de arcaidon szenvedések nyomai látszanak: s a gondolat, hogy azokat én okoztam, fájdalommal tölti lelkemet.

- Ne szóljunk erről - mondá Klári -, a szerencsétlen, ki tőlem szívedet elrabolta...

Pál szólni akart; Klári félbeszakítá. - Nem szívedet, tudom, az az enyém maradt; de ki szerelmünk között válaszfalként emelkedett, nincs többé. Isten jól tudá, hogy nem élhetek szerelmed nélkül, s maga elvevé az akadályt; mit gondolunk a múlttal? a jövő szebb leend!... Atyám kiűzött házából, nincs támaszom, nincs hely a világon, hol magamat otthonosnak érezhetném; a tied vagyok egészen, osztatlanul. Szolgálód leszek, ha úgy kívánod, csak szeress. Vigy magaddal jószágaid egyikére; adj egy kis házat erdő közepében, mint ez itt, hol senki sem gyanítja létemet, s csak te ismerd az ösvényt, mely e magányba vezet; csak szeress, és én boldog vagyok, boldogabb, mint mikor irigyelve százaktól, az élet minden örömeit élvezém, s még nem ismertelek.

A szeretőket itt András szakítá félbe, ki megrakott kosárral feléjük közelített. - A hív ember arcain öröm ragyogott, midőn asszonyát oly boldogan látá, s a zöld pázsitra rakva az élelmeket, miknek egy kancsó szerémi bor nem megvetendő részét tevé, a szerencsés párnak jó étvágyat kívánt.

- Nem oly jó ugyan, mint Ártándi úrfi nagyúri asztaluknál megszokta - mondá mosolyogva, míg Klári az ételekkel kedvesét megkínálta -, a mi ifjasszonyunk is jobbízűen főz talán, s adja Isten, hogy főztéhez minél előbb visszakerüljek; de Lugostól idáig jó lovaglás, s fogadom, a vitéz úrnak jólesik, mit amúgy hamarjában a táborban összekaparítottam.

- S kend jóllakott már? - kérdé Pál jókedvűen, étvágya által legvilágosabban bebizonyítván, mennyire osztozik egyébiránt nézeteiben.

- Nem biz én - válaszolt amaz, sóvár tekintettel követve a falatozó ifjú mozdulatait -, idő is van még rá; majd ha jóllaktak, rám kerül a sor.

- Dehogy kerül! - mondá nevetve Pál - ülj le hozzánk, s fogj hozzá szaporán.

- Ha éppen nem lenne ellenökre, magam sem bánnám - szólt, kérdő tekintetét Klárira vetve, az előbbi.

- Ülj le, András - mondá nyájasan Klári -, hisz többször megosztottuk kenyerünket egymással.

- Meg biz azt, ha magunk voltunk - válaszolt András, ki már a falatozáshoz hozzáfogott -, de most, hogy a nemzetes úrfi is itt van...

- Mit úrfi - mondá Pál -, egy ruhában járunk, ha valami úrfias volna rajtam, azt Zápolya táborában hagytuk.

- Azt se bánom - szólt az előbbi, midőn a kulacsot felnyitva, Klárinak odanyújtá -, ha az emberre ily szerető vár, engem úgyse, magam is paraszttá válnék, pedig polgár szüléknek gyermeke vagyok, és soha életemben parasztos munkával nem vesződtem.

A reggeli nem sok ételből állott, de étvágy fűszerezé az egyszerű étkeket, s az ó szerémi bor, mely a csanádi püspök pincéjéből került a keresztesek táborába, a lehető legjobb kedvbe hozá a vendégeket. Legboldogabbnak Klári látszott. Érzelgős hölgyek, minőket századunkban találunk, nem képzelhetik a gyönyört, mellyel a szép polgárleány kedvesét oly jóízűen enni látta. Szívök választottjában ők halvány arcot, gyönge inakat, gyönge gyomrot, szóval a szenvedély s érzemény lángjaitól fölemésztett férfiromot kívánnak; Klári a legjobb falatokat kereste ki, s velük kínálta meg kedvesét, mondhatlan örömmel követve minden mozdulatát, mellyel az reggelijéhez látott.

Miután jóllaktak, s András a maradványokat a kulaccsal együtt a vadászház romjai között elrejté, Pál elmondá jöttének célját, vagy állítása szerint, ürügyét. - Mióta megtudám, hogy itt vagy - mondá érzékenyen -, leírhatatlan vágyat érzék utánad. A rövid sorok, melyekben tőled búcsút vevék, nem fejezheték ki érzelmeimet; látni akartalak, hogy változatlan szerelmemről meggyőzzelek, s ha szavaimnak nem hinnél, enmagamat adjam kezeid közé, hogy rajtam bosszút állhass. De ennek eszközlésére ürügy kellett. Magamra vállalám, hogy Zápolya levelét a temesi gróf kezébe juttatom, csak így menthettem meg András életét, csak így találkozhattam veled. Most becsületem kívánja, hogy szavamat beváltsam; ti, kik a táborban vagytok, legjobban fogtok segíthetni tanáccsal.

- Ne félj, be fogod válthatni szavadat - mondá Klári, kinek András Ártándi akaratának ellenére az egész viszonyt már elbeszélé.

- Bízd leveled rám, jövő éjjel én magam fogom azt Báthori kezébe adni.

Pál a lelkes leánynak ez ajánlatát természetesen nem akará elfogadni, s a szeretők között vita támadott. Pál azt, hogy a keresztesektől mindenfelől körülfogott városba juthat, maga sem tartá lehetségesnek; mondá ugyan, hogy a rábízott levelet önmaga akará Báthorinak átadni, de csak azért, mert a bámulás, melyet vakmerő szándéka nyilvánításával gerjesztett, hiúságának jólesék; az mindazáltal, hogy a veszélyes vállalat a kedves hölgy által vitessék véghez, nem volt szándékában. Nemcsak szerelem, még becsületérzése is visszatartóztatá őt a hölgy ajánlatának elfogadásától.

Klári elmonda mindent, hogy kedvese határozatát megváltoztassa.

A temesvári polgárok egy része, megunva a hosszú várvívást, a várost szívesen Dózsa kezére juttatta volna, s csak Báthori fenyegetései tartóztatták őt ettől vissza. A város - melyet a Hunyadi által épített s külön falakkal körülvett vártól jól meg kell különböztetni - csak széles vízárok s palizádok által volt körülvéve; s miután a rendes katonaság, mely a temesi gróf zászlói alatt e helyet védelmezte, csak a kapukat őrzé, s a többi szolgálatot a polgárokra bízá, természetes, ha a város s a tábor között a közlekedés soha egészen meg nem szűnt. Majd a városból jött ki valaki, Dózsát a polgárok között az iránta létező barátságos indulatról tudósító; majd a keresztes vezér küldött levelet a városba, mely által egyik vagy másik előkelő polgárnak tudtára adá, hogy azon esetre, ha a lakosok Báthorit nem fognák a hely átadására kényszeríteni, úgy bánik velök, mint a csanádiakkal. Még Klári is, hogy magának Frusináról biztosabb tudomást szerezzen, már kétszer benn volt a városban, s apjának egy kereskedő barátja által biztosan s minden bántalom nélkül ismét kibocsáttatott.

- Engem ne félts - mondta Klári, midőn mindezeket elbeszélve, Pált még mindég bizonytalanságban látá -, nincs oly pillanat, midőn azok közül, kik atyám házánál megfordultak, valaki őrt ne állana, s az a városba beereszt. Csak azt nem tudom, mi módon juthatok Báthori elébe?

Pál Zápolya gyűrűjét mutatá.

- Oly biztosan átadom leveledet, mintha teljes béke idejében élnénk - mondá Klári, a gyűrűt elragadva. -, András elmegy táborunkba, s előre kiszemléli a helyet, melyen éjjel átmehessek. Sajka a Béga innenső partján akármennyi hever. Átmegyek, mihelyt a nap lenyugszik, s a vezérek dorbézolni, a seregek aludni mennek. Maga Lőrinc, ki századmagával a többiek helyett is ügyel mindenre, a város ezen részén, melyet a Béga körülfoly, ritkán fordul meg. Ez oldalon nincs kapu, s így éjjeli kirohanástól itt nincs mit félnie. Akármennyi eleséget vittek ez úton a városba. Kár egy percig is aggódnod miattam.

- De nem vállalhatná-e az egész dolgot András magára? - kérdé Pál.

- Rá nézve a veszély nagyobb - válaszolt Klári. - Ha a városbeliek éjszaka férfit látnak közelíteni, s az éjjelek világosak, meglehet, valamelyik zajt üt, vagy ha felelettel visszajő, s Lőrinc kezébe esik, megvizsgálják, s ha a választ nála találják, felakasztják. Mindettől nincs mit félnem. Lőrinc teljes bizodalmát bírom. Ha visszajövet rajtakap, azt mondom neki, hogy mivel Temesváron éhség uralkodik, egy kosárka eleséget vittem ismerőseimnek, s legföllebb kissé megdorgál, más bajom nem lesz. Bízd rám az egészet, kedvesem - folytatá. - Lám, ha a nehéz feladatot, melyet magadra vállaltál, bevégzed, ez egy új lépés leend emelkedésedre, hadd boldogítson engem az öntudat, hogy segéded valék.

E végszavak oly könyörgő hangon mondattak, Klári oly kérőleg emelé szép szemeit kedveséhez, hogy ez, ha a dolog kivihetőségéről nem lett volna is annyira meggyőződve, alig állhatott volna ellen kívánatának. - Keblére szorítá a bájoló leányt, s mélyen meghatva szerelme által, csak azt mondhatá, hogy ezen nemes tettét sohasem fogja elfeledni. - Ne feledd el, Klári, hogy azon esetre, ha legkisebb bajod történnék - folytatá rövid szünet után -, a föld legboldogtalanabb emberévé tettél.

- Semmi boldogtalanság - válaszolt örömkönnyei között mosolyogva a leány. - Adná az ég, hogy valamint te éltedet tevéd láthatásomért kockára, én veszélyesebb dolgokat vihetnék végbe kedvedért. Menj te, András, most a táborba - mondá hívéhez, ki az egész jelenet alatt meghatva a szeretők mellett állott. - Szürkületkor a Béga partján meglátjuk egymást. Addig, nemde, együtt maradunk? - szólt szelíden kedveséhez simulva - nem küldesz el magadtól?

Lángoló csók, melyet remegő ajkaira nyomott, volt Pál egyedüli válasza: s míg András Temesvár felé folytatá útját: a boldog szeretők ismét magukra maradtak.

Óra folyt óra után. A bájló korányt tikkasztó dél váltá fel, s az est sugáraiban ismét hosszabbra nőttek az árnyak. A szeretők nem vevék észre az idő haladását. - Mennem kell - mondá végre Klári, midőn e végső sugárok is eltűntek, s a sötétedő erdőt a nyugodni szállott madarak csiripelése tölté el -, mielőtt a hajnal hasad, nálad vagyok ismét. Várj reám. Itt biztosan vagy.

Pál visszatartóztatá a távozót. - Maradj nálam - mondá -, mit nekem emelkedés s az emberek dicsérete?! Egy óra, melyet karjaid között töltök, fölér a világ babéraival. Holnap hajnalban visszamegyek Zápolyához, s megmondom, hogy levelét nem juttathattam Báthori kezéhez. Vesszen Temesvár, vesszen akármi inkább, semhogy te veszélynek tegyed ki magadat.

Pál komolyan szólt. Fellázadt érzékei e pillanatban háttérbe szorítának minden egyéb gondolatot. Csak szerelmét érzé, az ellenállhatlant, mely soha egész valóját ily hatalommal meg nem ragadta. Neki úgy látszott, mintha életének boldogsága ez egytől függne, mintha megelégedésére, ezenkívül egyébre nem lenne szüksége.

Klári arcain mondhatatlan öröm ragyogott, midőn szelíd erőszakkal kibontakozva lángoló öleléseiből, még egyszer mondá, hogy mennie kell. - Ó, ha tudnád, mi véghetetlenül boldoggá tettél! - szólt meghatva, és szemeiben könnyek ragyogtak. - Van-e hölgy a világon, ki így szerettetnék; s szerettetve lenni általad, ki oly magasan állsz fölöttem! Nem, Pálom, neked a dicső ösvényen nem szabad megállanod. Mit magadra vállaltál, véghez fogod vinni. Nevedet hálával említendi a haza; a legdicsőbb, az első leendesz társaid között, s én bámulva, de örömmel fogok föltekinteni magasságodra; nekem elég lesz az öntudat, hogy kit annyian magasztalnak, az engem szeret; én e tudatban boldog leszek. Hisz a nap, ha a láthatáron dél felé emelkedik, nem vet hideg sugárokat a földre, melytől látszólag távozott; ragyogóbban, de melegebben néz le reá. S így teendesz te, nemde, Pálom? hisz Klári is segített utadon.

A hölgy arcainak kifejezésében leírhatlan magasztaltság látszott; soha Pál ily szépnek kedvesét nem látta még. - Látva elhatározását, nem mondott többé ellent föltételének, s hallgatva kíséré őt a rét széléig, oda, hol az ösvény az erdőbe vezetett. - Itt Klári megállott, s Pált kéré, hogy térjen vissza.

- Megláthatna valaki - mondá nyájasan -, maradj te itt, s légy nyugodt irántam. Nem vagyok én úri kisasszony, kinek lovagra s pártolóra van szüksége: elmegyek én magam is, s ha kell, szembeszállok a veszéllyel ájulás nélkül. - S ezzel még egyszer megölelve kedvesét, távozni akart.

- Takaródzzál be jól ködmönödbe - mondá, midőn még egy ízben megállott, s kedveséhez fordult -, az éjek hűsek, sok hideglelés jár a vidéken - s ezzel sebes léptekkel az ösvényen tovább ment. Pál meghatva nézett utána. Végre a távozó eltűnt szemei előtt, s ő, a vadászház romjaihoz visszatérve, leült küszöbén, s átengedé magát gondolatainak.

Mélyen meg vala hatva. - Ennyi szerelem! S mit tett ő, hogy azt megérdemelje? Nem csalta-e meg e hölgyet, ki szívét tartalék nélkül nekiadta, ki életét neki áldozná? Nem csalja-e őt most e pillanatban? Nagyravágyó tervei vezették őt ide, s ő elámítá a leányt, hogy szerelemből jött, s ez hitt szavainak, mert nemesebb, hogysem szavain kételkednék; s most talán a legnagyobb veszélyeknek teszi ki magát, csakhogy hiúságának szolgáljon. - Mily aljasnak, mily megvetésre méltónak érzé Pál magát e gondolatoknál! - Hányszor akartam lábaihoz borulni e nap alatt - szólt magában -, hogy egész aljasságomat megvallva, bocsánatot kérjek. De tehettem-e ezt? Nem mindene-e szerelmem? S ha e meggyőződést, mely által őt oly boldognak láttam, tőle elveszem, ki enyhítheti bánatát? És miért tettem volna ezt? - így gondolkozott tovább; nem érzem-e, hogy szívem megváltozott? hogy mától fogva új életet kezdek, melynek fő célja e nemes teremtés boldogítása leend?... Csak most szeretek! csak most ismerem ez érzeményt. Előbb érzékeim által vonzódva érzém magamat e hölgy felé: most ismerni tanultam egész becsét, és semmi sem fog többé elválasztani tőle. Maga az ég vezérlé lépteimet, midőn ide jövék, hogy egész értékében becsülni tanuljam a kincset, mely számomra jutott. Frusina nem elégíthette volna ki vágyaimat soha. Egy angyal vala ő, leszállva a földre, hogy imádtassék, Klári földi teremtés, mint mi, többiek, teli vágyakkal s szenvedéllyel, de melyet a szerelem felmagasztalt, szeretni csak ily hölgyet lehet; boldoggá csak ilyennel válhatok. - S Ártándi Pál nemes terveket alkotott a jövőre nézve. - Klári csak szerelmet kíván: ő nevét, birtokát, mindenét meg fogja osztani vele. - Most nem teheti, de ha majd fölemelkedett, ha oly nevet s állást vívott ki magának, hogy azt, kivel létét megosztja, ha mindjárt polgárleány volna, e haza legfényesebb nőinek sorába állíthatja: akkor Klárit fel fogja emelni magához, s oly boldoggá teendi, mint soha asszony nem vala még. - S gondolatai ez úton visszatértek szokott ösvényükre, s ismét dicsőség, emelkedés s a bátor küzdelmek s a tekervényes út, melyen e célhoz juthat, foglalák el lelkét, míg a múlt álmatlan éj, a magány s az erdő egyhangú zúgása szemeire álmot hoztak.

Zekéjébe takarva, a magas fűbe ereszkedett, s éber álmait nemsokára azon édesebbek válták fel, melyeket az éji nyugalom hoz s melyeknek bájló képeit éberségünk átka, az emlékezet, nem zavarja többé. - Midőn gyönge érintésre fölébredett, már szürkülni kezdett. Mellette Klári állott; kis távolságra András, a nyergelt lovakat tartva.

Klári az ébredőnek Zápolya gyűrűjét s egy levelet ada kezébe. - Eljártam megbízásomban - mondá -, s mint látod, baj nélkül. A városba azon úton jutottam, mint előre mondám. Mihelyt a gyűrűt előmutattam, Báthorihoz eresztettek, s a gróf nem késett a felelettel.

- Hogy fogadta a levelet? - kérdé Pál érdekkel.

- Első pillanatban, úgy látszott, örült, de később, főképp a felelet írása közben... mert az egész idő alatt a szobában maradtam... haragosnak látszott. Azt is kérdé: hogy jutottam a levélhez? S akkor elmondtam, hogy életed veszélyeztetésével te hoztad. - Mennykő ember az az Ártándi! így szólt; mondd, hogy köszöntetem. - Képzelheted, mint dobogott szívem, midőn így dicsértetni hallottalak.

Pál megölelé kedvesét, és szenvedélyes köszönetet mondott lelkes segédének. - S most, kedvesem, mennem kell - mondá nem színlelt fájdalommal -, ha Isten úgy akarja, nemsokára meglátjuk egymást, s nem válunk el többé.

- Egy darabig még elkísérlek - szólt Klári -, Dózsának tudtára esett, hogy Zápolya Lugosra jött, s tegnap este parancsot adott ki, hogy egy csapat lovasság a lugosi útra menjen ki, s ha az ellenség közelednék, azonnal hírt adjon. András az erdőn át más ösvényt ismer, mely távolabb szintén a lugosi útra vezet, s miután lóháton úgysem igen mehettek, odáig még veled jövök.

- Jer hát velem, bátor kedvesem! - mondá Pál, midőn a lovakkal közeledő András a mondottakat ismétlé. - Adná az ég, hogy magammal vihetnélek a világ végéig!

András a lovakkal más ösvényen, nem azon, melyen jöttek, haladott az erdőbe. A szeretők karöltve követték őt, s rövid idő múlva az erdei mező s a feldúlt vadászlak hallgatva álltak a felkelő nap első sugáraiban. - A szerelem nem hagy nyomot maga után azon helyen, melyet legboldogítóbb örömei fölszentelének. Ó, ha nyomai minden szívben állandóbbak lehetnének!

A feldúlt vadászháztól, melynek közelében Ártándi Pál a múlt éjszakát tölté, egy mérföldnyire beljebb az erdőben, más hasonló vadászlakot találunk. Talán azon körülmény, hogy e ház minden más lakásoktól távol állott, talán a keresztes vezérek szigorú parancsa: hogy oly épületek, melyekben jobbágycsaládok laknak, bántatlanul maradjanak, vagy a nagy vörös kereszt, melyet gazdája annak jeléül, hogy ő is a keresztesekhez tartozik, az ajtó fölébe festett - e hajlékot, ha mindjárt egy gyűlölt országnagy, somlyói Báthori István jószágához tartozott, eddig a pusztítók dühétől megmenté. E szerény lakásban tölté Frusina s Bebek Katalin azon két hónapot, melyek, mióta őket a Maros partján utolsó ízben láttuk, lefolytak.

Míg Pál bájló kedvesével útját az erdőségen át folytatja, forduljunk mi e vadászházhoz.

A házat mindenfelől erdő veszi körül. Hátul s két oldalán sűrű rengeteg, melynek lombján a nap déli sugárai is alig hatnak át, elöl, hol a fáknak egy része ki volt vágva, mindjárt a ház mellett az erdőnek helyét friss mező foglalja el, s az egyes meghagyott faóriások árnya alatt zöld pázsitszőnyeg terül el. Közel a házhoz erős patak tiszta habjai folynak. A rengetegből jő, s miután festői kerületekben a tisztáson átfutott, a sűrű erdő között ismét eltűnik. A vadászlak maga egyszerűen, de ízléssel és kényelmesen épült. Falát kívülről a tetőig felfont s most nehéz szőlőfürtökkel terhelt venyigék ékesítik. Kőkéményén, mintegy a nyugalom s a szerencse jeléül, a gólya fészket rakott. A faragatlan fakerítés megett kis konyhakert látszik, s benne a gyümölcsös-fáknak egész sora. Minden oly csendes és hallgatag körös-körül. Ki magányban akarná tölteni napjait, nem választhatna jobb helyet, hová a világ zajától visszavonuljon, de Bebek Katalin, ki erre semmi hivatást nem érzett magában, unni kezdé e magányt, s napról napra türelmetlenebbül várá a pillanatot, midőn ismét emberek közé jöhet.

- Megőszülünk itt, meglátod, kedvesem, vének leszünk, mielőtt ismét hozzánk illő emberek társaságába jövünk - így panaszkodott sokszor Frusinának. - Orbán nem bánná, ha a világ végéig itt kellene is maradnunk; nővére, sógora s maga a cigány is vele tart; akárkit kérdezünk, mind azt mondja, hogy a lázadók közel vannak, s még nem hagyhatjuk el e házat; de én meg vagyok győződve, hogy minden rég békességben van, s Budán mulatnak, tornáznak és táncolnak, míg mi itt e vadonban elhervadunk.

Katalin, mennyiben azt hivé, hogy Orbán Frusina ittlétét szívesen meghosszabbítaná, nem csalódott. Ez ifjú józanabb vala ugyan, hogysem szerelmének reménytelenségét át nem látná, sőt mióta egész életét ez imádott hölgy közelében tölté, napról napra inkább észrevevé a szerelmet, mellyel az Ártándi Pálhoz viseltetett; de éppen e reménytelenség, éppen tudása annak, hogy életének végső boldog pillanatait éli, kétszerte keserűbbé tevék az elválás gondolatát. Orbán nem szólt szerelméről, magaviseletében nem vala semmi, mi Frusinát arra emlékeztetheté; ő megszokta gyermeksége óta magába fojtani legszentebb érzeményeit, megtanult lemondani férfiasan, keserűség nélkül; de e végső derültebb pillanatokat miért ne élvezné? Midőn Frusinát e szerény házban s egyszerű köntösében látá, miért ne festené ki képzeletében a boldogságot, melyet, ha e hölgy ily körben született volna, karjai között találhatna? Miért ne népesítse e magányt bájló képzetekkel? A való tőle megtagadta áldásait, miért ne keressen vigasztalást ábrándjai között? hisz ő nem ámítja magát csalfa reményekkel, nem feledkezik meg helyzetéről. Tudja, hogy a nap, mely életének világot adott, nyugodni száll; csak az alkony szomorúan bájoló pillanatait, melyek hosszú éjét megelőzik, akarja meghosszabbítani.

Orbán kíváná, hogy Frusina minél tovább maradjon körében; de hogy e kívánat teljesítésére mellékes eszközökkel éljen, az nem fért nemes lelkületéhez, s Frusina csak igazságos volt iránta, midőn nénje panaszaira mindég azzal felelt: hogy mihelyt Orbán távozásukat lehetségesnek fogja látni, annak bizonyosan nem gördítend akadályt elébe. Katalin rendesen rosszkedvűen elhallgatott e válaszra, de belső meggyőződése nem változott. Egész valóját leírhatatlan nyugtalanság ragadta meg. Jelen helyzete tűrhetetlennek látszott, s mindig visszatérő s szenvedélyesebb panaszai végre nem maradhatának hatás nélkül Frusinára sem. Meggyőződéseink nagy része megszokáson alapszik. Mi naponként ismételtetik, miről azok, kikkel élünk, meggyőződve látszanak lenni, végre valószínűvé válik, bármint mondjon is ellent nyugodtabb ítéletünk. A hölgy nem kételkedett ugyan Orbán szándékainak tisztaságán, de nem csalódhatott-e az ifjú a dolgok helyzetére nézve, midőn a még létező veszélyt a valónál nagyobbnak tartja?

Voltak dolgok, melyek az asszonyok türelmetlenségét még inkább nevelték. Kevés nappal ezelőtt a cigány vajda azon hírrel jött a házhoz, hogy Zápolya egész táborával már Lugos közelében áll; s e hír Katalin kisasszonyra nézve még érdekesebbé vált, midőn Polgár Zápolya pompás sátoráról, fényes tábori életéről s azon sok urakról s nemesekről kezdett szólani, kik a vajda körül összegyűltek. Lugos oly közel vala, a menekülés a sűrű erdőkön át, melyek jelen rejteküktől odáig terjedtek, oly könnyűnek látszott, hogy egykori vezetőjük nézete - miszerint nem tanácsos e biztos helyet most elhagyni, midőn az ellenséges táborok ily közel állva egymáshoz, élénkebb mozgásban vannak - reá nem lehetett hatással; s panaszai, mióta e hírt vevé, még szenvedélyesebbekké váltak. Frusinát Zápolya táborának fénye nem csábítá, de a cigányvajda beszédében volt valami, mi a minél előbbi odajuthatást előtte is kívánatossá tevé. - Apjáról, kiről Frusina még nem gyanítva szörnyű sorsát, mindenekelőtt kérdezősködött, a cigány, mint máskor, csak azt mondá, hogy a csanádi ütközet óta, honnan szerencsésen megmenekült, a király udvaránál van, s Bornemiszával együtt az ország azon részének védelmére seregeket gyűjt; - de annyival többet beszélt Ártándiról, kinek bihari hőstettei az egész országban a beszélgetés fő tárgyait tevék; s Katalin, kérdezve szüntelen, nem engedé, hogy ezekből valami elhallgattassék. Frusina, ki Pált annyira szereté, s hozzá most oly közel vala, miként ne kívánta volna viszontlátni kedvesét? De a hölgy magába fojtá kívánatát, melynek nyilvánítása Orbánnak csak fájhatott. - Annyival többet szólt Katalin, s mióta a cigányvajda e hírekkel visszatért, beszélgetése nem szűnő zúgolódás vala Orbán kegyetlensége s fortélyos álnoksága ellen.

Így találjuk őt most is.

- Kedvesem - szólt Katalin, midőn fonókerekétől fölkelt, s a kis szobában türelmetlenül fel s alá jára -, ez nem tarthat így tovább. Két álló hónapot töltöttünk itt e rossz házban, minden társaság nélkül; én nem maradok egy nappal sem tovább.

- Jó nénike, csak pár napig légy még türelemmel - mondá nyájasan Frusina, ki most szintén felhagyott a fonással.

- Türelemmel? - szakítá félbe a szólót az előbbi csaknem szenvedélyesen - nem leszek biz én soha... Bebek kisasszony sohasem lakott ily szobában két hónapig. S még hagyján, ha rászorultunk volna; ily esetben egypár órára vagy napra barlangban is megvonul az ember; de most Zápolya Lugosnál táboroz, vagy talán még közelebb hozzánk; valódi őrültség, egy órával is tovább itt maradni. Ez alacsony szoba egészen lenyomja kedélyemet.

A szoba, mely ellen Katalin oly keserű panaszt emelt, csakugyan nem vala hasonlítható a fényes termekhez, hol eddig életét tölté. Talaját márvány helyett vert agyag borítá, s ámbár a háznép e szoba fölékesítésére legjobb bútorát s minden csak félig díszítményül szolgálható tárgyait összehordá: azon egypár szentkép s a somlyói Báthoriaknak festett címere, mik a tisztán kifehérített falakat ékesíték, a két citrommal együtt, mely ritkaság gyanánt a kemencepárkányra állíttatott, mind nem versenyezhetett Telegdi házának drága díszítményeivel; de éppen ez egyszerűség kölcsönzött az egésznek külső bájt; s Frusina csak meggyőződését fejezi ki, midőn Katalint biztossá tevé, hogy ami a lakást illeti, életében sohasem érzé magát sehol otthonosabbnak.

- Szeszély, csupa ellentmondási szeszély - perelt az előbbi csaknem haraggal -, jól érezni magát, otthonosnak lenni oly lakásban, hol még csak becsületes tükör sincs. Mi rosszul mutat ez is itt - szólt rövid szünet után tovább, midőn a kis ezüstözött réztáblát, mely a tükör helyét pótolá, a falról levéve, magát egy ideig benne nézé -, lehetetlen, hogy így nézzek ki. Eszerint csaknem zöld volnék.

- Néném rendkívül jól néz ki - vigasztalá Frusina.

- Azt találod, angyalom? - szólt a másik - igazad lehet; a zöld szín, melyet arcomon látok, talán csak az ablakot félig eltakaró levelektől jön. A festők reflexnek nevezik; s most veszem észre, hogy a fehér fal is zöldnek látszik. De hallottál-e már valaha ily képtelenséget? Venyigéket nevelni az ablak előtt, s oly szobában, hol hölgyek laknak. Már a kifehérített fal is rosszul hat tekintetünkre, a legszebb bőr is barnának látszik. Jól tudom, Beatrix királyné, mikor Budára jött, a fehér atlaszkárpitokat, melyekkel a király egyik szobáját bevonatta, épp ez oknál fogva azonnal leszedeté, s most a királyné egész szobasorában csak vörös damaszkot látsz. De fehér fal, s hozzá még venyige az ablak előtt, ez borzasztó gondolat; mintha kórházból jönnénk, úgy nézünk ki.

- Hagyd el, nénikém - mondá Frusina, ki Katalin panaszaira nem nyomhatott el egy gyönge mosolyt -, hisz úgysem lát itt senki.

E vigasztalásul mondott szavak csak még inkább növelék Katalin rosszkedvét. - Nem lát senki - mondá szenvedéllyel -, elhiszem; s ha Orbán kívánata szerint mennek a dolgok, még fél esztendeig sem jövünk emberek közé. Mernék fogadni, Zápolya táborában vígan vannak. A vajda mindenben Mátyás példáját követi, s oly fényesen, mint e nagy király, soha senki sem táborozott. Hallottad, mi történt Boriszlónál?... sokkal fiatalabb vagyok, hogysem magam jelen lehettem volna... de apád számtalanszor beszélé. Mikor a várost a csehek és a lengyelek együtt ostromlák, mit tett Mátyás? A falakra szép sátorokat építtetett; benn reggeltől estig lakoma s tánc tartatott, hogy az ellenség csaknem megveszett mérgében, midőn vitézeink vígságát látá. Támadásra támadás következett. Mihelyt az ellenség közeledett, a vitézek fölkeltek az asztaloktól, vagy elhagyták a táncot, mellyel éppen mulattak, s lóra ülve, a támadók elébe siettek. Az asszonyok a várfalról nézék a küzdelmet, s zöld koszorúkat fontak a győzők számára; s ha a cseheket visszaverve, a magyar sereg víg trombitaszóval megtért, a mulatság tovább folyt, sohasem élt szebb napokat a lovag és úrhölgy századok óta.^[136] Lám, így táborozott Mátyás király. Későbbi időben Beatrix királynéval magam is többször voltam táborban, nem képzelhetsz kellemesebb életet magadnak. S míg Lugosnál Zápolya kétségkívül szintúgy táborozik, mi itt ülünk e magányos, elhagyott házban, s csak egyedül, mert egy szegény íródeáknak tetszik bennünket fogságában tartani.

- Igaztalan vagy Orbán ellen - szólt Frusina -, meglehet, csalatkozik s veszélyt lát, midőn az megszűnt is; de ha biztosságunkkal megegyezhetőnek hinné, bizonyosan elvezetett volna innen. Ez ifjú nemesebb lelkületű, mint gondolod, szíve nem ismer önzést.

- Orbán szeret - monda Katalin -, s ily pillanatban, valamint a leghidegebb asszony megszűnik önző lenni: úgy a legnemeslelkűbb férfi is egyszerre azzá válik. Hidd el, én tisztábban látok e dologban, de bízd rám, majd szólok én vele.

Frusina látván nénje szenvedélyességét, mely beszéd között mindinkább növekedett, mindent elkövetett, hogy őt e föltételéről lebeszélje; de az szokatlan makacssággal ragaszkodott szándékához.

- Nem vagyok én gyermek - mondá csaknem neheztelve -, s jól tudom, mit kell tenni ily viszonyok között. Köszönettel tartozunk Orbánnak, azt nem tagadja senki, s bizonyosan apád sem fog adósa maradni; de ha egy kissé neheztel is reám, nem valami herceg vagy tudja Isten, mi, hogy előtte számat befogjam. Ily embereknek jó, ha néha helyzetükre emlékeztetjük. Az úrfi nagyon is el van kényeztetve; úgy bántatok vele házatokban, mintha tudja az ég, kivel volna dolgotok, pedig végre is csak jobbágyfiú, s nem több.

Orbán, ki éppen a szobába lépett, Frusina részéről minden további ellenvetést lehetetlenné tett, s Katalin első hevében azonnal hozzáfogott a beszélgetéshez.

- Éppen arról beszélgettünk húgommal - mondá szárazan, midőn Orbán magát meghajtva, jó reggelt kívánt -, hogy alkalmasint tovább tartózkodtunk itt, mint szükséges vala. Polgártól tudjuk, hogy Zápolya seregeivel csak néhány órányira táborozik; föltett szándékunk, ha lehet, még ma vagy legalább jövő éjszaka odamenni. Ha te magad nem, nénéd bizonyosan ismeri az utat, mely Lugosra vezet.

Orbán meg vala lepetve; különösen feltűnt előtte azon parancsoló, majdnem megvető hang, melyen Katalin szólt, s mely arra vala számítva, hogy minden ellentmondást megelőzzön, de nyugodtan csak azt válaszolá: hogy igen sajnálja ugyan, ha e szegény ház a kisasszonyoknak kellemetlenné vált, azonban kívánságukat teljesíteni nem áll hatalmában!

- Nem áll hatalmadban? - kérdé Katalin haraggal. - Nem áll hatalmadban? Hallott-e ilyet a világ?! Diák uramnak nem áll hatalmában!

Gyönge emberek, oly pillanatokban, ha valamely föltételük kivitele szívükön fekszik, éppen, mert saját szilárdságukban nem bíznak, szívesen erőltetik magokat haragra; ezt tevé Katalin is. Orbánnak vére arcába tolult; nem szokott ily bánásmódhoz, s érzé, hogy azt nem érdemli; de mérsékelte magát, s csak azt jegyzé meg, hogy ámbár kötelessége szerint minden alkalommal kész a kisasszonyok kívánatának engedelmeskedni, most kénytelen ellentmondani.

- De mikor én parancsolom! - szólt Katalin mindég hevesebben. - Hallod-e, mikor én, ki, mint tudod, uradnak sógorasszonya vagyok, s egész házát viszem, mikor én parancsolok valamit, neked nem szabad ellentmondani.

- Nagysád igen csalatkozik, ha akaratomnak tulajdonítja, mi hatalmamon kívül fekvő körülmények következménye - válaszolt Orbán -, miután az erdélyi vajda s a nemesség Lugosnál ütötte fel táborát, s naponként ütközetre várhatunk: az egész vidék mozgásban van. Sohasem járt több veszéllyel e biztos menedék elhagyása. Csak még egy kis türelem; ha a lázadók, mint biztosan hiszem, rövid idő múlva szétűzettek, még aznap a temesi grófhoz vezetem nagyságtokat.

Minél józanabb volt e tanács, minél általánosabban jelenté ki helybenhagyását Frusina is, annál ingerlékenyebb lett Katalin. - Ez mind igaz is lehet, nem is - mondá élesen -, te legalább e részben semmi bizonyost nem tudhatsz. Úgy tapasztalom, hogy mióta idejöttél, rendkívül vigyázattal őrzöd drága személyedet. Ha sógorod s cigányunk nem volna, teljes tudatlanságban élnénk. Te a házat is alig hagytad el.

A türelemnek is megvannak határai, s talán nincs ifjú, ki szenvedélyeit fellázadni ne érezné, ha az előtt, kit évek óta imád, gyávasággal vádoltatott. Orbán indulattal válaszolt, indulatosabban, mint hölgy irányában általán véve s főleg, mint helyzetéhez illett, de sértve érzé magát, s nem bírta magába fojtani fájdalmát. Ezt érdemlé-e ennyi áldozat, ennyi kiállott veszély után, hogy gyávának neveztessék, miután Katalin jól tudta, hogy vigyázatának is, melyet most szemére hány, csak az ő s Frusina biztossága vala oka? - Orbánt a keresztes táborban sokan ismerék, tudták, hogy Katalint s Frusinát ő kíséré el Budáról, s ha most a lázadók közül valaki meglátja őt, ez okvetlenül védetteinek nyomára fogná vezetni ellenségeiket.

- Csak hányd szemünkre, mit érettünk tevél - mondá Katalin, ki magasabb körökben születtek módjára, nem foghatá meg, ha alsóbb rendűekben néha emberi érzemények szólalnak fel, s ebben a szemtelenség legfőbb fokozatát látta -, csak számláld el olcsó vitézségedet; paraszttól mit is várhatnánk egyebet.

Orbán elhalványult, de hallgatott. Érzé, hogy nem mérsékelhetné magát.

- De majd meglátjuk, ki parancsol? - folytatá Katalin, megvető tekintettel Orbánra - ha estig utazásunkra minden készen nincs, lakolni fogsz. Majd találok én neked urat.

- Amint nagysád kívánja - mondá Orbán, indulatában remegő hangon -, a ló nyergelve lesz; sógorom, vagy ha úgy kívánja, én magam kalauz leszek; de Frusina kisasszony itt marad.

- Micsoda? - kérdé Katalin bámulva - Frusina itt marad, s én őnélküle menjek el?

- Ha nagysád teljességgel úgy kívánja - szólt Orbán -, nem tartóztathatom fel. Saját maga rendelkezik életéről; ha azt kockára akarja tenni, legyen akarata szerint; de Telegdi István leánya itt marad e házban. Én nem fogom tűrni, hogy jótevőm gyermeke bármily asszonyi szeszély miatt veszélynek tegye ki magát.

- Hálátlan rossz fiú! - kiáltott Katalin, kinek indulata tetőfokára hágott, ámbár haragjának oka változott, s Orbán utolsó szavai előbbi föltételét elenyésztették - most legalább kimutattad valódi színedet. Hát az én biztosságom nem fekszik szíveden? Fogjanak meg, üssenek agyon, koncoljanak fel; az neked mindegy; legkisebb gondod is nagyobb annál, mi történik Bebek Katalinnal, csak Frusinát ne bántsa senki, a te Frusinádat, nemde? hogy Telegdi István leánya, az mellékes dolog; de kedvesed, ugye? szereted őt régóta, s azt hiszed, ha én a lázadók kezébe kerülök, könnyebben érheted célodat. Pirulsz? ó, rég tudjuk titkodat! de rosszul számítottál. Én nem megyek el; én a lázadók kezébe kerülni nem fogok, s majd ha a háborúnak vége lesz, tudósítom uradat, mily viperát nevelt keblén. Jobbágyfiú, és Telegdi István leányához merészli emelni szemeit. Szörnyűség!

Katalin e szavak után a legnagyobb indulatban elhagyá a szobát. - Frusina utánasietett, hogy őt megnyugtassa, s Orbán maga maradt.

Lelkét kimondhatlan keserűség tölté el. Sohasem ragaszkodott valaki hívebben jótevőjéhez, soha senki nem érzé magát inkább hálára kötelezettnek. Ez volt élte vezérfonala. Ez adott erőt törekvéseinek: ez vala az egyetlen, mi fájdalmát, mellyel Frusináról lemondott, némiképp enyhíté. - És most... Ó, Lőrinc, Lőrinc, mi hamar teljesedett jóslatod! - mondá elkeseredve - sohasem leszek körükben szolgánál egyéb, sohasem fogok találni házaikban keserűségnél egyebet; ezek voltak végszavaid, melyekkel elváltunk; érzem, hogy igazad volt. - S Orbán az ablakhoz állva, egészen fájdalmas gondolatainak engedé át magát.

Katalin a kemény szavakat, melyeket Orbánnak mondott, azalatt rég megbánta. Mihelyt a szobát elhagyva, magát Frusinával magányosan látá, s ez őt Orbán eddigi magaviseletére emlékeztetve, igaztalansággal vádolá, a jószívű hajadon átlátta hibáját, s húgát kérte, hogy Orbánnak ezt értésére adja. - Magam sem tudom, mi történt velem - mondá rosszkedvűen -, nem vagyok zsémbes természetű, s évekig sem bántok senkit, de ma kitört belőlem. Az embernek egészen megváltozik természete, ha, mint mi, két hónapig lakik ily házban, s nem talál senkit, kivel társalkodhatnék. Azonkívül úgy hiszem, tulajdonképpen nekem van igazam; elmehetnénk Lugosra veszély nélkül; de Orbánnak szándéka mindenesetre jó. Mondd meg neki, hogy nem kétkedem rajta, s szívemből sajnálom, amit mondtam. Többet nem kívánhat egy úri hölgytől. Hacsak egy csepp lovagiasság is van benne, meglátod, azonnal hozzám jön, s térden állva bocsánatot fog kérni, hogy rám csak egy percig neheztelni merészelt, mint azt, majdnem hasonló esetben, Homonnai Bálint tevé a bécsi nagy torna után, melynél...

Frusina sokkal inkább ismeré Orbánt, hogysem ne sejdítené a fájdalmat, melyet Katalin vigyázatlan szavai szívének okoztak; s azért az érdekes elbeszélésnek végét nem várva be, hozzásietett, hogy őt nénje sajnálkozásáról tudósítsa.

Az ifjú nem vevé észre jöttét. Fejét kezére támasztva állt ott az ablak mellett.

- Orbán! - szólítá meg Frusina, hozzá közelítve, s kezét vállára téve - ne nehezteljen nénémre.

Az ifjú megfordult. Halvány arcán véghetetlen fájdalom kifejezése látszott. Frusinára függesztve szemeit, egy percig határozatlanul állott, azután meghajtá magát, s menni akart.

A hölgy szelíden visszatartóztatá őt. - Ne hagyjon el így, barátom - mondá nyájasan -, nem közöltük-e egymással máskor is bánatunkat? Nem derítém-e fel sokszor e homlokot, mely most oly komor redőkbe vonult? - Frusina hangja oly kérő vala, arca kifejezésében annyi valódi részvét mutatkozott, hogy Orbán nem állhatott ellen.

- Hadd menjek el - szólt, átengedve kezét, s megállva -, magányra van szükségem, míg kissé lecsillapulnak e szenvedélyek, melyek keblemet dúlják.

- Éppen, mivel keblét szenvedélyek dúlják, azért kell itt maradnia - mondá Frusina szelíden, míg süvegét kezéből kivevé -, a magány nem nyugtathatja meg úgy, mint én. Kezei hidegek, mint a jég. Üljünk le, barátom, s szóljunk józanan. Ha gyermekkoromban fájdalom gyötré szívemet, maga is azt tevé velem. Beszéltünk, néha sírtam, s végre nyugodt levék. Ha a szív szorul, le kell rakni terhét, s kivel tehetné azt jobban, mint énvelem? Nincs jobb barátja a világon.

A viszony, melyben Frusina egész életén át Orbánhoz állott, természetessé tevé e szívességet. Utolsó időben gyanítá ugyan a hölgy, hogy az érzemény, mellyel gyermeksége óta barátja iránta viseltetik, melegebb, semhogy azt viszonozhatná; de ha ez őt közönségesen Orbán jelenlétében tartózkodóbbá tette is, mint egykor volt: most midőn ez ifjat szenvedni látá, részvéte előtt minden egyéb tekintet elhallgatott, annyival inkább, minthogy Orbán, bármik voltak is érzeményei, keble titkát eddig soha egy szóval sem árulta el.

- Fogadja köszönetemet részvétéért - mondá Orbán megindulva -, szívemnek ily nyájas szavakra sohasem volt inkább szüksége.

- S nemde, megbocsát nénémnek? - könyörgött a hölgy. - Szegény, csaknem sírt, midőn meghagyá, hogy kegyelmedtől nevében engedelmet kérjek. Higgye el, nem rossz szándékból cselekedett. Unja magát, azért ingerlékenyebb, s vitatkozás közben a legjobb ember is elragadtatik.

- Bebek kisasszony tőlem bocsánatot kér? s miért? mivel helyzetemre emlékeztetett? mivel mint szolgával bánt velem? nem vagyok-e az? - E szavakat elfojtott hangon mondotta Orbán. Arcain véghetetlen keserűség volt kifejezve. Így Frusina ez ifjút sohasem látta még. Bámulva függeszté rá szemeit.

- Orbán! - mondá végre rövid hallgatás után - miért e keserűen gúnyoló hang? Sértve érezi magát, s igaza van; néném szavai alig fájhattak inkább saját szívének, mint nekem, ki azokat hallám. Ha neheztel, ha indulata haragos szavakban tör ki, nem bámulhatom; néném meggondolatlanságában hálátlanná vált, s én őt nem fogom menteni; de asszony által mondott indulatos szó ennyi keserűséget nem érdemel. Önmaga igen jól tudja, hogy szolgának soha senki által nem tartatott, s házunkban barátoknál egyebet nem talált.

- Ó, bár találtam volna! - mondá Orbán fájdalmasan - hogy jókor megbarátkozva aljasságommal, melyre születtem, soha magasabb érzemény keblemben ne támadott volna, hogy soha egy pillanatra sem feledkezve meg szolgaságomról, a fájdalomtól megkíméltetném, mely most lelkemet tölti.

- Ön rendkívül fölgerjedett - mondá Frusina nyugodtan -, különben nem szólna így.

- Ne higgye, hogy indulatban szólok - válaszolt Orbán szomorúan -, sokszor gondolkoztam helyzetemről, oly pillanatokban, midőn egészen nyugodt valék; de bármennyire érzém is boldogítva magamat a nyájas bánásmód által, melyet apja házában találtam: érzém mindég, hogy szerencsétlenné válok általa. A sors minden lénynek kijelölte természetes körét, legyen az aljas bár, ebben kell maradnia; ha viszonyai által ebből kiragadtatott, vesznie kell. A kóró, melyet a vész kiragadott földéből, nem emelkedik ég felé, elszáradva kergettetik körül mezőről mezőre.

- De nem más-e az embernek helyzete? - vágott szavába Frusina - nem emelkedhetik-e ő saját érdeme által; s átkoznia kell-e a kezet, mely őt ebben barátilag segíté?

- Voltak idők, midőn én is így gondolkodám - mondá sóhajtva az előbbi. - Az ég oly nemes vágyakat teremtett szíveinkbe; az ifjú, mielőtt a világot megismeré, s önerejét megkísértette, oly bátran indul az életnek, hogy törekvéseinek sikerén kétkednie nem lehet. Ó, de a tapasztalás el nem marad! Előbb-utóbb átlátja mindenki, hogy a világ sorát egyesnek megváltoztatni nem áll hatalmában, s hogy e világon boldog csak az lehet, kit vágyai sohasem ragadnak túl körén.

- Ne beszéljen ilyeket - szólt Frusina nyájasan -, mi lenne így a fényes tervekből, melyeket barátai ön számára alkottak?

- Barátaim?! - kérdé Orbán keserűen.

- Igen, barátai; s nem volna-e legalább egy, kit annak nevezhetne? - Frusina e szavakat ellenállhatatlan szívességgel mondá; szemében könnyek ragyogtak. Orbán megragadá a hölgynek feléje nyújtott kezét, s szenvedélyesen ajkaihoz szorítá azt. Lelkét leírhatatlan érzemények tölték el.

- Ó, Frusina, ha tudná, mi tölti el lelkemet. - A hang, melyen e szavak mondattak, a halvány arc kifejezése, a tekintet, mellyel az ifjú szemei rajta függöttek, elég világosan szóltak. Frusina szelíden vissza akará vonni kezét.

- Ne hagyjon el, csak most ne! - szólt Orbán, erősebben szorítva kezét - ne vonja tőlem vissza nyájas kezét, hisz talán utolszor szorítom azt ajkaimhoz, és én oly véghetlenül szerettem.

Frusina rég tudta ezt, de e vallomásra nem volt elkészülve, s átengedve kezét, zavartan állt ott az ifjú előtt.

- Kimondtam a szót - folytatá Orbán szenvedéllyel -, vessen meg, űzzön el magától, én kész vagyok mindenre, ha az örök kárhozat várna rám, tovább ez érzeményt nem zárhatám magamba.

Kacérkodókat kivéve, nincs hölgy a világon, ki, ha valódi szerelmet lát, legalább fájdalmas részvéttel ne nézne a férfiúra, kinek szenvedélyét nem viszonozhatja. Frusina könnytelt szemei sajnálattal függtek a szerencsétlenen.

- Ó, ne, ne űzzön el magától - szólt ismét Orbán -, feledje, amit mondék; engedje, hogy körében maradjak. Tekintsen szolgájának, utolsó szolgájának, csak szavát halljam, csak ez angyali arcot lássák szemeim. - S az ifjú térdre borult, s égő ajkaihoz szorítá a hölgy kezét.

- Keljen föl - mondá Frusina, kit Orbán szenvedélyessége mindég nyugtalanabbá tett -, vegyen erőt magán, legyen férfiú.

A hölgy ki akará szabadítani kezét; Orbán görcsösen ajkaihoz szorítá azt. - Ó, miért nem halhatok meg e pillanatban!

- Az istenért, keljen fel - mondá Frusina -, gondolja meg helyzetemet, ha néném jönne.

Orbán nem hallott semmit. Szenvedélye által elragadtatva szorítá ajkaihoz a hölgy remegő kezét, s lángoló csókokkal borítá el.

- Ha szeret, ha valaha szeretett, hagyjon el - mondá Frusina indulattal. - Gondoljon atyámra.

Ha a villám lecsap, hatása nem lehet nagyobb annál, mellyel e szavak Orbánra voltak. Elragadtatva szenvedélyétől, mindenről elfeledkezett. Most egyszerre jótevője jutott eszébe; eszébe jutottak föltételei, melyeket annyiszor tett: hogy szerelme vallomása által Frusina nyugalmát megzavarni sohasem fogja; hálátlannak, alávalónak érzé magát, s lelkét mondhatlan fájdalom dúlta. - Ó, Istenem! mit tevék? - szólt, midőn a hölgy kezét eleresztve, egy percig arcait eltakará. Azután felugrott, s szó nélkül kirohant a szobából.

- Uramfia! mi lelte Orbánt? - mondá Katalin, ki éppen a szobába visszatérve, vele az ajtó előtt találkozott - halvány, mintha sírjából kelt volna fel; nem lát, nem hall, csakhogy fel nem döntött, midőn mellettem elrohant: s vissza sem fordul, ha hívják; meglátod, még megőrül szerelmében. Tudok eseteket, például...

Katalin csak most vette észre a változást, mely, mióta őt nem látá, Frusinán is történt. Félbeszakasztá beszédét, s ijedten húgához sietett. - Uram, Jézusom! s veled mi történt? Halvány vagy, egész tested reszket; talán csak nem fog visszatérni a láz, vagy talán...? Hamar vizet, cseppeket, citromot! Mi lesz belőlünk?!

Katalin lármájára Orbán nénje is a szobába sietett, s mindketten kérék Frusinát, hogy feküdjék le. Csak hosszú kérés s azon többször ismételt ígéret után - hogy, mihelyt arra képes leend, mindent el fog beszélni - bírhatá Frusina nénjét arra, hogy felhagyva szükségtelen orvosi szereivel, őt magára hagyja. Végre Katalin engedett, s kiment. Frusina, bezárva az ajtót, székre veté magát, és sírt.

Míg a magányos vadászlakban ezek történtek, Ártándi Pál, Klári és András kíséretében a lugosi útra ért; s miután kedvesét még egyszer megölelte, s nemsokára viszontlátást ígért, sietve vágtatott Lugos felé.

Klári sokáig nézett utána. - Oly biztosnak érzé magát szerelmében, hogy lelkét még ez elválás pillanata sem tölté keservvel. - András teljes mértékben osztozott asszonya jókedvében. Az amnesztiális levelek, melyeket Ártándi, Klári és András számára Zápolyától hozott, s mielőtt elment, ez utóbbinak átadott, megszünteté, saját személyét illetőleg, minden aggodalmait. Klárira nézve teljesen megnyugtatva érezé magát azon körülmény által, hogy Pál úrfi szép pej lovát reá bízta, mit bizonyosan nem tett volna, ha nem lenne szándéka visszajönni.

- Csak most kezdődik az igazi élet - mondta jókedvűen, míg a mellette ballagó nemes lónak nyakát veregeté -, ha e semmirevalókat Temesvártól szétkergetik, mi visszamegyünk Pestre, ezen írással kezünkben bajunk nem lehet. Pál úrfi ismét a házhoz jön. Eleinte titkon, mint annakelőtte, később mindég többször s nyíltabban, míg utoljára elveszi. Mert hogy ez lesz az egésznek vége, azt azonnal átlátja, akinek egy mákszemnyi esze van. Az úrfi rémségesen szereti a lányasszonyt, nem élhet nála nélkül.

Klári mondá, hogy miután Pál szerelméről biztos, nem is vágyódik nagyobb boldogság után; de András nem engedett, s annyit beszélt Ártándi szerelméről, hogy végre a hölgy ellentmondás nélkül hallgatá társának fényes jóslatait; s a boldog mosoly, mely arcain időről időre átvonult, mutatá, hogy pillanatokra legalább, ő is osztozik e reményekben.

Mintegy fél óráig haladhattak így Temesvár felé, midőn a beszélgetők figyelmét egy férfialak vonta magára. - Pál, mint olvasóim emlékeznek, nem azon ösvényen kísértetett vissza a lugosi útra, melyen a feldúlt vadászlakhoz jött. András tudta, hogy a keresztes táborból aznap reggelén, Márton vezérlete alatt, egy csapat lovasság küldetett Lugos felé, s nehogy Ártándi ezeknek kezére essék, biztosabbnak tartá, ha a rövid s kényelmes ösvény helyett, mely a vadászlakot a főúttal összeköté, inkább hosszabbat választ, mely csak az erdőkerülők használatára szolgálván, Temesvártól egy jó órával messzebb egyesül az országúttal, mint az előbbi. Ez ösvénnyel jobbra s balra mások egyesültek, majd szénégetőhelyekhez, majd egyes vadászházakhoz vagy csak leshelyekhez vezetők, s ezen ösvények egyikén András most egy férfiút vőn észre, ki, mint látszott, mély gondolatokba merülve közelített feléjök.

- Álljunk meg kissé - szólt András -, nem tudom, miféle ember lehet ez. Egyedül jár, vadászruhában, s mi legcsudálatosabb, fegyver nélkül.

Orbán - mert ő vala az, kivel a vándorok találkoztak -, anélkül hogy jelenlétüket gyanítaná, folytatá útját. Futva Frusina előtt, a magányos erdőségben akará feltalálni nyugalmát, s elfoglalva száz ellenkező érzemény és szenvedély által, bizonyos cél nélkül sietett tovább a fák között.

- Furcsa dolog, de mintha Telegdi íródeákja lett volna - mondá András, miután Orbán továbbhaladva, a fák között ismét eltűnt. - Százszor láttam boltunkban s Budán ura házánál; de mit kereshet az itt?

Az ösvény, melyen Orbán haladt, éles szegletben egyesült azzal, hol András és Klári álltak, úgyhogy Orbán vándorainkkal majdnem szemközt jött. Klári még Andrásnál is előbb ismert reá. - Legyek elátkozott - mondá -, ha nem az. Várj meg itt. - S miután Orbán anélkül, hogy őket észrevenné, mellettök elment, Klári azon ösvényen, melyen Orbánt jönni látá, sebes léptekkel az erdőbe sietett. Társa a lovakat féken tartva, bámészkodott utána.

Egy negyedóra múlhatott, midőn András Klárit ismét visszatérni látta. A hölgy inkább szaladt, mint sietett. Halvány arcain indulat és elkeseredés vala kimondva.

- Itt vannak - szólt, alig vehetve lélegzetet, midőn Andráshoz ért -, jer hamar.

- Kik vannak itt? - kérdé emez bámulva.

- Csak siessünk - kéré az előbbi. - Márton barát, mint mondád, a lugosi úton van csapatjával. Nem juthatunk hamarább oda, mint ha egyenesen balra tartunk, ugyanazon ösvényen, melyen Orbánt láttuk.

- De az istenért, mit látott? Egy ellenséges csapattal akadt össze? vagy ki más van hát itt? - kérdé András, kit Klári nyugtalansága szintén megragadott.

- Ne kérdezz; siessünk! - szólt Klári a legnagyobb fölgerjedésben. - Ők vannak itt! Ellenségeim. Saját szememmel láttam Bebek Katalint. Egy vadászházban laknak; ott a kertben állott, s egy más asszonnyal beszélgetett. Csak siessünk!

András bámulva követé asszonyát, ki, nem felelve további kérdéseire, fékezhetetlen sebességgel haladott a lugosi út felé.

Fölgerjedve, mint magát soha életében még nem érezé, hagyá el Orbán Frusinát. Lelkében elkeseredés és szerelem küzdöttek egymással, s kétségbeesve átkozá végzetét, átkozá önmagát. Nem tartozott azok közé, kiket a sors kedvezéseivel elkényeztetett. Már gyermekjátékai között sok kielégítetlen vágy és szomorú sejdítés keseríté el életét; az ifjú jókor tapasztalá, hogy valamint a fa, minél tömöttebb lombot hajt, annál sötétebb árnyat vet: úgy ifjú korunk reményei homályt vetnek későbbi életünkre. - Orbán megtanult tűrni, lemondani, de egy volt, mi lelkét eddig fenntartá küzdelmei között: önérzete.

Vérző kebellel, de emelt fővel tért vissza az emberek közé; hisz lelkét híven teljesített kötelességének érzete tartá fenn. - És most... Ó, én alávaló! - így szólt magában, midőn a fák között belső nyugtalanságát követve, továbbsietett. - Telegdi jótevőm volt; nem jótevőm! második apám volt ő nekem, s én háladatosság helyett legkedvesebb gyermekének nyugalmát dúltam fel. Frusina sokkal jobb s nemesebb teremtés, hogysem boldogtalan szavaim reá a legnagyobb hatással ne lettek volna. Sohasem fogja viszonozni érzeményemet, hisz szívét más, boldogabb bírja; de a gondolat, hogy engem boldogtalanná tett, fájni fog nemes lelkének, s elkeseríti azon örömet, melyet kedvese karjain találna, s melynek, ha nem lennék önző s aljas, örülnöm kellene. Nem bírtam-e ez angyali hölgy bizodalmát s barátságát? nem volt-e képem gyermeksége s első hölgykora legszebb emlékeivel összekötve? Szerető testvér gyanánt állt volna mellettem egész életemen át, s én keblembe rejtve a tiszta lángot, mely gyötör s világot ad, mint nemtője állhattam volna mellette, megőrizve őt minden bántástól - s most vége mindennek. Futnom kell köréből, melyen kívül élni nem tudok, naponként százszor átkozva sorsomat, s érezve, hogy megérdemlém.

E szomorú gondolatok között Orbán észre sem vette, hogy a lugosi úthoz közel ért, midőn ábrándjaiból rögtön váratlan módon felébresztetett.

- Állj meg, akinek élete van! - kiáltá három vagy négy durva hang, s midőn bámulva megállott, fegyveresektől körülvéve látá magát.

Olvasóim tudják, hogy a keresztesek táborából ez nap reggelén egy nagyobb csapat avégett küldetett ki, hogy Zápolya seregeit, ha közelítenek, legalább rövid időre, míg a Temesvárnál tanyázó főhad csatára elkészülhet, feltartsák. E csapat azon helynek közelében, hol a vadászházhoz vezető ösvény a lugosi úttal egyesült, telepedett le. Egyesek a keresztesek közül, a szabadidőt vadászatra használva, az erdőben széledtek el, s ezek által támadtatott meg Orbán. - Első tekintetre ráismert megtámadóira. A nagy vörös kereszt, melyet mindenikük durva zekéjén vagy ködmönén viselt, nem hagyott kétségnek helyet. Ellenállásról nem lehetett szó.

- Minek az erőszak fegyvertelen utas ellen, ki senkit közületek nem bántott? - kérdé nyugodtan.

- Nem látod - mondá egy a megtámadók közül -, keresztesek vagyunk, nekünk nem parancsol senki a világon.

- De mit akartok tőlem? - kérdé Orbán.

- Az majd megválik - szólt egy másik -, talán felakasztunk, talán csak töltéscsinálásra használunk, s akkor jaj neked, ha nem dolgozol; vagy a Temesbe is dobnak talán; mindez csak akkor válik meg, ha vezérünkkel szóltál. Jerünk a vezérhez. - S a keresztesek foglyukat maguk közé véve, a lugosi út felé siettek, hol pihenő társaikat elhagyták.

Orbán azalatt meggondolá helyzetét. A vadászházhoz, melyet ily vigyázatlanul elhagyott, visszatérnie többé nem lehetett. A keresztesek között annyian voltak, kik őt ismerték, s tudták, miszerint Frusina s Bebek Katalin Budát az ő kíséretében hagyták el, hogy megjelenése a táborban, kivált, ha az ily kényszerített módon történik, a hölgyekre nézve is veszélyessé válhatott. Legjobbnak látszott, ha úgy tetteti magát, mintha saját meggyőződésétől vezettetve akart volna a keresztesekhez szegődni, s éppen, midőn Temesvár felé sietett, jutott kezeik közé. A táborból sógora által, ki mindég ott tartózkodott, a hölgyeket helyzetéről tudósítani, nézete szerint, nem járhatott nehézséggel.

Néhány perc múlva Orbán a lugosi úton a keresztesek között találá magát, kik vezérök megegyezésével e helyet választák pihenésre.

Az út mellett álló magas tölgyek annak felére árnyékot vetének, a másik oldalra a nap önté el sugárait, s a még harmatos fű s a sima cserlevelek fényt vetve ingadoztak a könnyű szellőben, mely Lugosról Temesvár felé suhant. A keresztesek festői csoportozatokban heverésztek a gyep fölött, többnyire falatozva, miközben a vezér, rövid, mellén szétváló s fényes páncélát láttató csuklyában, kivágott fatörzs mellett, tőrével nagy darab borjúsültnek feldarabolásával fáradozott.

- Hát mily akasztófavirágot hoztok itt? - kérdé mély hangon a barát, midőn a közelgőket észrevéve, falatozását félbeszakítá.

- Nem tudjuk biz azt - felelte egyike a kérdezetteknek -, vagy úr vagy pap vagy prókátor vagy csak olyanféle mindenesetre, akin meglátszik, hogy nem hozzánk tartozik. Oly finom bőrű keze van, esküdni mernék, hogy soha az eke szarvához nem nyúlt.

- Fel kell akasztani. Ha nincs kötél, vegyetek kötőféket. - Ez volt a vezér rövid ítélete, mely után ismét kényelmesen falatozni kezdett.

- Gondold meg, mit téssz - mondá Orbán nyugodtan, midőn a vad örömrivalgások, melyeket Márton szavai a sereg között előidéztek, kissé csillapultak -, nehogy hirtelenkedésedet később megbánjad.

- Megbánni! s ezt te nekem mondod? nekem, Mártonnak, ki soha semmit meg nem bánt, ki a szent keresztes hadnak egyik fővezére, ki seregeivel száz kastélyt pörköltetett fel, s az összes világ gvárdiánjaira, apátjaira s püspökeire - a bíbornok őeminenciáját, kinek követe táborunkban van, mindég kivéve - annyit sem tart, mint e saru talpára. Szemtelen, majd meglátjuk, egykori nemességed megőriz-e az akasztófától? Fickó, más világot élünk; a hatalom s dicsőség most a mienk, most mi akasztatunk.

A módból, mellyel e szavak mondattak, Orbán meggyőződött, hogy a barát, ki beszéd közben felugorva ülőhelyéről, fényes tőrével hadarászott körül, minden erőszakra kész; de érezve, hogy biztonsága nyugalmától függ, azon volt, hogy ezt megtartsa, s komolyan csak azt jegyzé meg, hogy önmaga is jobbágyszüléktől származván, midőn azok közé jött, kik a nemesség ellen fegyvert fogtak, félnie nincsen oka.

- Majd meglátjuk - szólt az előbbi, és széles száját kellemetlen mosoly voná szét -, mai időben mindenki mondja, hogy nem nemes. Valamint előbb száz polgárt ismertem, ki egész vagyonát ideadta volna egy darab kutyabőrért, melyből nemességét bebizonyíthassa: úgy most nem kétlem, maga a nádor szívesen elfeledné, kiktől származik; de ily hazugságnak könnyen nyomára jövünk. Például, te oly úriasan nézesz ki, hogy minden szerénységed dacára, mellyel hozzánk leereszkedél, kénytelennek érzem magamat, téged, akaratod ellen is azon polcra felhúzatni, mely ily nagyságos úrfiakat illet.

A durva tréfát a seregek részéről vad hahota követte. - Úr, úr! - kiálta több hang egyszerre - fel kell akasztani!

- Nem úr biz a - szólt közbe erős hangon egy barna subába öltözött paraszt, ki e beszélgetés alatt vezére közelében állott, s baltára támaszkodva, szemeit Orbánra függeszté -, legyek akármi, ha ez nem Kardos Orbán; anyja s én testvérgyermekek voltunk, ha most nem ismer is reám.

- Kend itt, Sipos? - szólt Orbán, ki a szólóban csakugyan bátyjára ismert.

- Én bizony - mondá a másik -, s bár más helyen találkoztunk volna. Ha szegény anyád tudná, mire jutottál; de mindég mondtam: nem jóhoz vezet, ha jobbágy gyermekét urak közé küldik.

E rövid jelenet a jelenlévőkre különböző hatással volt. A vad kifejezés, mely a körülállók arcain, midőn Orbán közikbe jött, látható vala, eltűnt, mihelyt azon meggyőződéshez jutottak, hogy nem nemessel van dolguk; sokan a keresztesek közül feléje nyújták jobbukat, csak Márton barát nem engesztelődött ki, sőt arcának kifejezése még mogorvábbá vált midőn magát ily váratlan alkalomtól, kegyetlenségét gyakorolhatni, megfosztva látta. - Azt könnyű mondani, hogy ez ember rokonod - szólt rosszkedvűen, s tőrét az előtte álló fatörzsbe döfvén -, ennyit akármelyikünk tehetne; de hát ha én az egész mesének nem adok hitelt?

- Isten úgy segéljen, mind igaz, amit mondtam - mondá a legnagyobb élénkséggel az előbbi -, keresztelőjénél is ott voltam; a ház, melyben született, nincs egy kőhajtásra tűzhelyemtől; már minek is hazudnám?

- Azt nem tudom - válaszolt a barát -, de eszed nem jó dolgon jár, arra meg én esküdném meg; egész képed megváltozott, mióta e fiú közünkbe jött, biz isten, reszketsz.

- És ha reszketek - szólt az előbbi -, nem járok-e veled két hónap óta, s nem láttam-e, hogy senki, aki kezed közé került, az nem szabadult meg többé, s midőn e szegény fiút látom, kit karjaimon hordoztam, ki százszor játszott udvaromban, s kit te most felakasztatni akarsz, ne reszkessek?

A rokonsági kötelékek, melyek a magyarnál még napjainkban is oly nagy tiszteletben tartatnak, ez időben még erősebbek voltak, s a körülállók teljesen méltánylák a szóló mentségét; de a barát kétkedve rázta fejét. - Tarts mást bolondnak, ne engem - mondá mérgesen -, ez úrfias suhanc veled, bihari medve, egy fajból nem lehet.

- De mit tehet ő róla, hogy úrfinak nevelték? - szólt könyörgő hangon az előbbi, ki mióta Orbánra ráismert, a legnagyobb részvéttel igyekezett megmentését kieszközölni. - Édesapja egy csatában megmentette urának életét, s ott veszett. Az öreg Telegdi házához fogadta gyermekét, s fölneveltette, hogy püspököt vagy mit tudom én, mit csináljon belőle. Könyvek közt ült egész életén át, azért oly sápadt. Hisz egész Bihar tudja e dolgokat, mindenki Orbán diáknak nevezte a szegény fiút, s oly úriasan járt, hogy midőn e parasztruhában láttam, sokáig rá sem ismertem. Üstökbe fonta haját, s elbarnult; maga anyja nem ismerne rá.

E szavak elvétették hatásukat. Az íródeákok, prókátorok, szóval azoknak egész serege, kik mint gazdasági tisztek s törvénytudók a földesurak elnyomásainak eszközül szolgáltak, még inkább utáltatott a jobbágyok által, mint az urak,^[137] s midőn Márton, Sipos szavait végighallgatva, gúnyosan mondá, hogy a mondottak szerint Orbán a halált még inkább megérdemli, miután jobbágynak születve, saját vérei ellen az urakhoz szegődött: nem vala senki, ki a szerencsétlen ifjú iránt rokonszenvet nyilvánított.

- Igazság - szólt egy öreg paraszt -, ez az országnak mételye. Az urak durvák, kegyetlenek, de egynek-másnak közülük mégis szíve van; s ha őket túlzó követeléseikben senki közülünk nem segítené, hamar fel kellene hagyniok kevélységükkel. De azok, kik aljas bérért szolgáikul esküdnek, s saját véreik ellen emelik fegyvereiket, kik diákul tanulnak, s kegyes pártfogóik hasznára minden alkalommal törvényt csavarnak nyakunkra: ezeket irtsuk ki. Ha saját fiam volna, nyakába vetném a kötelet.

- Kend jóravaló ember - mondá Márton, teljes helybenhagyása jeléül a szólónak vállát veregetve -, ki kell irtani e gazt mind az utolsóig; ha Dózsa és Lőrinc tanácsomat követnék, jobban állanánk. Nincs semmi a kíméletnél veszélyesebb. Te pedig, diák uram - folytatá, Orbánhoz fordulva, gúnyoló hangon -, ha imádkozni tanultál, láss hozzá, s örülj, hogy oly emberek kezébe kerültél, kik szükség idejében az abszolúciót is rád adhatják.

Az öreg Sipos könyörgéshez fogott, s a vezérnek s körülötte álló társainak öccse életéért rimánkodott. - Orbánnak kevés reménye maradt, mit jelen helyzetében csak azért fájlalt, mert átlátá, hogy halála az üldözőket Frusina nyomába hozhatja. - Márton szavainál, midőn az Dózsa s főképp Lőrinc túlságos kegyessége ellen panaszkodott, a ceglédi plebános jutott eszébe, s végmenedékül reá hivatkozott; nem, mert ezáltal életét remélé megmenthetni - erre azon nem barátságos mód után, mellyel Lőrinctől utolsó ízben megvált, kevés kilátás mutatkozott -, hanem azért, mert azon esetre, ha a főtáborba vezettetik, és sógorával szólhat, Frusinát a közelgő veszélyről tudósíthatja.

Lőrinc nevének említése azonnal megváltoztatá helyzetét. A tisztelet, melyben a hatalmas pap a keresztesek előtt állott, oly általános vala, hogy mihelyt Orbán azt mondá, hogy Lőrinctől hivatva jött, s hogy halála előtt csak vele akarna szólani: a zaj, mellyel előbb kivégeztetését kívánták, azonnal megszűnt, s maga Márton kinyilatkoztatá, hogy ez esetben őt a táborba fogja vezettetni, de természet szerint jól megkötözve s becsületes kísérőkkel - folytatá gúnyosan -, mert én ily diák uraknak nem sokat hiszek; s fejemet tenném rá, hogy Lőrinc atyóval soha éltedben sem szóltál. De legyen akaratod szerint; ha hazudtál, még keményebb büntetés vár reád, s igen csalódol, ha azt hiszed, hogy az egykori ceglédi plebános ilyféle embereket, kik püspököknek neveltettek, igen kímélni szokott. Mondom, tégy, amit akarsz. Ha akasztóhelyül Temesvárt e szép erdőségnél jobban szereted, ám legyen, nem kell senkinek megrontani örömét, s csak magadnak tulajdoníthatod, ha fáradtan jössz a másvilágra. Innen sokkal kényelmesebben küldtünk volna oda.

Hasonló beszédek között, melyek a körülállók által kacagással fogadtattak, s Márton népszerűségének főalapját tevék: Orbán kezei megkötöztetvén, a rab négy oláh őrzésére bízatott, s Sipos bátyjától követve, Temesvár felé indult; Márton pedig ismét a gyepre hevert, s belsőképp átkozá a felsőbbséget, melyet Lőrinc magának a keresztesek felett kivítt, s melyet most is annyira akarata ellen elismerni kényteleníttetett.

A katonás barátot rövid idő múlva Klári verte fel nyugalmából; s a hír, hogy Telegdi leánya ily közel van, a vezért s seregeit új mozgásba hozá. De hagyjuk őket a rendetlenség s lárma között, mellyel a hölgyek elfogatására készültek, magokra, s kövessük Orbánt a keresztesek táborába.

Útközben az ifjú átgondolá helyzetét, s oly határozathoz jutott, hogy azon esetre, ha élete megkíméltetik, a táborban marad; s mire Lőrinc által egykor felszólíttatott, a nép ügyében szinte fegyvert fog. - Mit tehetnék egyebet - gondolá magában -, Frusinához vissza nem mehetek többé, csak veszélyt hozhatnék reá; s jelenlétem azután, mi köztünk történt, csak lelke nyugalmát zavarhatná fel. A keresztesek táborában talán még hasznára lehetek. Ha ellenségeihez állok, talán el fogom hárítani a veszélyeket, melyek őt fenyegetik; legalább többet tehetek érte, mint most. Ki tudja, talán a végzet azért juttatott elleneim kezei közé, hogy életem feladatának, mely abban áll, hogy magamat ez angyalért feláldozzam, megfeleljek... Az nem lehet, hogy ember egészen hasztalan éljen e világon; a kegyes ég nem engedte volna, hogy ennyit tűrjek, ha számomra nem volna fenntartva egy pillanat, melyben én is hasznosnak, melyben szükségesnek érezhetem magamat.

Az ifjú gondolatait több ízben az öreg Sipos szakítá félbe, ki, nem értve oláh kísérőitől, a táborban létező állapotokról szabadon tárta ki szívét öccse előtt. A rendetlenség, az egyes csapatok között létező viszálykodások, a mindég növekedő kegyetlenség s a vezérek képtelensége, a Temesvár körül összegyűlt tábort rég felbomlással fenyegeték, és Sipos, ki életében ura zászlója alatt, melyet a törökök ellen több ízben követett, rendes hadi szolgálatot is látott, hív tolmácsa vala azon elégedetlenségnek, mely a keresztesek között véglegyőzetésük előtt általánossá vált. - De végre - így szólt Orbán ismét magában, midőn bátyjának ezen előadása után előbbi föltételét még egy ízben átgondolá -, hogy azok, kikre e sokaság vezetése bízatott, nem felelnek is meg feladásuknak, s ha a nép elkábítva szenvedély s természetes vadság által, melyet százados elnyomás szült s nevelt, az emberiség korlátain túlcsapong, maga az ügy, melyért fegyverhez fogok nyúlni, nem szent-e mindamellett? nem azon ügy-e, melyhez születésemnél fogva hivatva vagyok?... Lőrincnek igaza volt: keblem csak akkor fogja feltalálni nyugalmát, ha a pályára, melyből szerencsétlen viszonyok kiragadtak, visszatérek.

E gondolatok között Orbán követőivel végre az erdőn kívül Temesvár közelében látá magát, hol a várost minden oldalról körülfogó sátorok tűntek fel szemei előtt. - Az erdő s a tábor között szabad tér terült el, mely a keresztesek által vásárhelyül használtatott, s hol, midőn Orbán kísérőivel odaért, Lőrinc éppen a szomszéd falukból a táborba hozott eleséget osztá ki néhány száz férfi- s asszonyból álló zajongó tömeg között.

A fogoly jöttére csillapult a zaj; a tolongók szétoszlottak, s Orbán a hatalmas pappal szemközt állott. Lőrinc azonnal ráismert a jövevényre, s miután kézrekerülésének körülményeit megtudá, feloldatá kezeit, s az oláh őröket visszaküldé, s Orbánt várakozásra kérve, ismét az osztáshoz fogott.

A zaj újra elkezdődött, s az élelmiszerek, melyek fegyveresektől őriztetve, Lőrinc által kiosztattak, annyira magokra vonták az egész tömegnek figyelmét, hogy Orbán a tolongók között sógorát meglátva, vele félrevonulhatott, anélkül, hogy ez Lőrincen kívül másvalakinek feltűnt volna.

Mihelyt magát másoknak halláskörén kívül látta, röviden elmondá a történteket, és sógorát azon meghagyással küldé el, hogy a hölgyeket saját helyzetéről tudósítva, velök eddigi tanyájokat azonnal hagyja el, s mellékutakon Lugos felé siessen.

Miután sógorát sebes léptekkel távozni látá, megszabadulván legfőbb gondjától, visszament előbbi helyére, s érdekkel nézé a mozgékony jelenetet. - A férfiak közé, kik Lőrincet lármás követeléseikkel ostromlák, sok asszonyok vegyültek, s a rimánkodás s a panaszok, melyekkel igényeiket előadák, nem kissé nevelék a zavart. Minden kenyérért s darab húsért, mely Lőrinc parancsára a fegyveresektől körülvett eleségből valakinek jutott, új lárma, néha verekedés támadt, s a legyőzöttek káromkodással s panaszaikkal nevelék az általános rendetlenséget, mely talán vérontássá fajul, ha Lőrinc intő szava s tekintélye az őrjöngőket némileg féken nem tartaná.

Végre az elosztás bevégeztetett, a sokaság részint rosszkedvűen, amennyiben a neki jutott osztalék várakozásainak meg nem felelt - részint örömrivalgások között oszlott el, s Orbán Lőrinccel maga maradt. - Az utóbbi mély gondolatokba merülve nézett a távozók után. Érdekes arcai gondtól s emberfölötti fáradozásoktól azon pár hónap alatt, melyek óta Orbán őt nem látá, szembetűnőleg megsoványodtak, s egész kifejezésében mondhatlan csüggedtség vala szemlélhető.

Végre erőszakkal ragadván ki magát szomorú gondolataiból, Orbánhoz fordult, s ekként szólt: - Ne hidd, hogy szavaid által elámíttatnám magamat; jól tudom, téged nem szabad akarat, hanem kényszerítés vezetett táborunkba. Tanú nélkül vagyunk. Menj Isten hírével, ahonnan jöttél.

- Csalódol - válaszolt Orbán nyugodtan -, szándékom itt maradni táborotokban.

Lőrinc bámulva nézett az ifjúra. - Értelek! - mondá rövid szünet után - nincs hozzám bizodalmad, s nem csodálom. Országszerte hangzik kegyetlenségem híre. Nagybotú Lőrincnek, vérszomjazónak, Isten ostorának neveznek, s mert az emberek, kik közül senki sem képes a középszerűségen túl emelkedni, természetes hiúságukat legalább azáltal szokták kielégíteni, hogy azokból, kik nagy mozgalmaikban elöl állanak, óriásokat alkotnak: azért, kik e táborban tartózkodnak, félistent, s kikkel te éltél, ördögöt látnak bennem. Nem bámulom, ha te is osztozol véleményökben, s azt hiszed, hogy ajánlatom csak csel vala, melyet ha elfogadsz, az ígért szabadság helyett reád kínos halál vár. De nyugtasd meg magadat. Hitemre esküszöm: szabadon elmehetsz, hová menni akarsz; Lőrincet sohasem lészen okod csellel vádolni.

- Mondám már: feltett szándékom veletek maradni - szólt Orbán elhatározottan -, ha nem volna az, eléggé ismersz, hogy engem félelem azon pálya követésétől, melyet meggyőződésem kijelölt, nem fogna visszatartóztatni.

- S gondolod - mondta Lőrinc, sötét szemeit a szólóra függesztve -, hogy nem ismerem az okokat, melyek téged e határozatra bírtak?

Orbán hallgatott.

- Urad leánya közelünkben van - folytatá az előbbi -, észrevettem, hogy imént sógoroddal titkon szólottál, s hogy az sietve távozott; s hidd el, ha Telegdi leányát keresném, nincs vezetésedre szükségem, hogy rejtekét feltaláljam. Véletlenül kerültél társaink kezei közé, s meggondolád, hogy azon esetre, ha mint rab jelensz meg táborunkban, hol a nagyobb rész tudja, hogy a hölgyeket te mentetted meg budai házuk ostrománál, az összeköttetés, melyben sógoroddal állsz, másoknak is eszébe juthatna, s hogy néhányan a szerény vadászlakban keresnék s találnák a kincset, melyet annyi szorgalommal őriztél eddig. Azt kelle tehát mondanod, hogy jószántodból szegődtél hozzánk, s éppen akkor kerültél Márton kezei közé, midőn e táborhoz siettél, hogy harcainkban részt vehess. - Másokat megcsalhatsz, de, látod, én ismerem titkodat.

Orbán nem titkolhatá a zavart, mely Lőrinc szavainál lelkét eltölté.

- Nincs okod pirulni - folytatá emez -, állandóság illik a férfiúhoz; nem a cél, melyet magának kitűzött: hanem az, hogy tántoríthatatlanul hív maradt céljához, adja meg becsét; s habár saját lelkületem szerint ítélve, alig foghatom meg a hűséget, mellyel nem nagyszerű ügyhöz, hanem egyes emberhez ragaszkodol: hidd el, én mégis becsülni tudom önmegtagadásod egész érdemét, s éppen azért nyugodt lehetsz, hogy annak egyedüli jutalmát nem fogom meghiúsítani. Telegdi leányát miért üldözném? Feláldozám apját, mert megmentése az ügy kára nélkül nem vala lehetséges; a hölgy halála nem használhat senkinek.

- S bízhatom-e szavaidban - szólt Orbán fölgerjedve -, midőn magad mondod, hogy Telegdit te áldozád fel, őt, a legjobb, a legnemesebb férfiút?

- Meglehet, hogy az vala - monda Lőrinc nyugodtan -, s mégis ismétlem: én valék az, ki őt a nép bosszújának feláldozám. Midőn urad a csanádi ütközet után a püspökökkel s más főnemesekkel együtt kezünkbe került, Dózsa őt meg akará menteni. A királyi udvarnál Telegdi barátságosan viselé magát Dózsa iránt, midőn mások által sértetett, pártját fogta. György meg akarta hálálni e szívességet. A nép egy hanggal Telegdi halálát kíváná, s ismerve Dózsa makacsságát, látva a mindég növekedő szenvedélyt, mellyel seregeink bosszújok kielégítését követelék, zavartól, sőt felbomlástól kelle félnünk, s pedig azon pillanatban, hol összetartásra legfőbb szükségünk vala. Ekkor én valék az, ki midőn Dózsa egy napra a fő tábort elhagyá, Telegdi kivégeztetését elrendelém; habár magam is elmenvén, s annak végrehajtását Mártonra bízván, az iszonyú módról, mellyel az történt, nem volt tudomásom, s azt helyben sem hagyhatom. S hidd el, Orbán, ha Telegdi még egyszer kerül kezembe, s ha a viszonyok úgy állanak, mint akkor, s ügyünk győzelméhez oly erős bizodalmam van, mint akkor vala, még egyszer teszem, mit akkor cselekedtem. Ki munkásságát nagy célnak szentelé, azt egyesek szenvedései nem tarthatják fel ösvényén. Meggondolja-e az utas, hogy midőn előre siet, lábával száz és ezer élő teremtésnek létét tiporja el? s kinek útja olyas, hogy midőn halad, hangyák helyett embereket kell legázolnia: megállhat-e az, mert szívét irgalom ragadta meg?

- Borzasztó! - mondá Orbán mintegy akaratlanul.

- Igen, borzasztó - folytatá Lőrinc komolyan -, borzasztó, ha a végzet céljainak eszközéül gyönge embert választa; s te nem gyanítod a szenvedéseket, melyeken e szív keresztülment, mióta e pályára léptem. Ismertél éltem előbbi korszakában; talán nincsen ember, kinek a természettől érzékenyebb szív jutott volna, mint nekem. A szenvedés, melyet magam körül látok, kínnal tölti lelkemet, s az ég tanúm, hogy csak emberszeretet, csak az, mert ennyi elnyomásnak más orvosságát nem láttam, adá kezembe a fegyvert. Lelkem fájt, de nem változott a küzdelmek ideje alatt. Mint a harmatcsepp, melyet a nap forró sugara felszí, hogy az égen átvonuló sötét fellegnek része legyen: ilyen vagyok én. A cseppet nem saját akarata vezette magasra, s hidd el, ha mint a vésszel fenyegető fellegnek egy része vonul is el most fejed fölött, régi tisztaságában fog leesni egykor ismét viharos magasságából. Én nem valék vérengző, nem vagyok az, s Telegdi leányának nincs mit félni tőlem.

Orbán meghatva nézett a szólóra, kinek arcán mély fájdalom kifejezése látszott. - Hiszek szavaidnak - mondá végre -, de engem nem egyedül Telegdi Frusinának biztonsága bírt arra, hogy e táborban maradjak.

- Nem az?! hát mi bírhatott e kétségbeesett elhatározásra, most, midőn azok is, kik eddig zászlóink alatt küzdének, tőlünk egymás után elpártolnak?

- Nem mondád-e, midőn néhány hónap előtt utolszor találkozánk, hogy nem lesz nyugtom, míg azok sorába nem állok, kikhez hasonlónak születtem? - válaszolt Orbán nem minden zavar nélkül. - Követni akarom tanácsodat. Telegdi István nincs többé, s vele a kötelék, mely előbb válhatlanul elleneitekhez láncolt, megszakadt.

- Értelek - mondá Lőrinc -, mit akkor jósolék, beteljesedett. A nép fia fölemelte szemét a magas úri hölgyhöz, kinek körében növekedett; a szív, mely elég nemes vala mindenét feláldozni kedveséért, elfeledé lelkesedésében, hogy a földi istenek elfogadják az áldozatot, de a porból emelkedő imádókhoz nem képesek leereszkedni, s viszontszerelem helyett megvetés vala jutalmad. Szegény Orbán, én előre tudtam ezt! De ne ragadtasd el magadat elkeseredésed által. E lépés fontosabb, hogysem egy leány kegye vagy kegyetlensége arra indokul szolgálhatna.

Nincs talán semmi fiatal korunkban, mi által magunkat fájdalmasabban érintve éreznők, mint ha az, mit egész életünkre elhatározó befolyásúnak gondolánk, mások által nem tartatik fontosnak. Orbán megalázva, sértve érezé magát Lőrinc szavai által. - S ha igaz volna, mit mondál - szólt indulattal -, ha e szívnek érzeményei nem voltak befolyás nélkül határozatomra: megítélheted-e, mennyire hathat az énreám, mit te oly csekélynek tartasz, reám, kinek az ég hatalmasabb érzeményeket vagy talán gyöngébb lelkületet adott? Ha téged jéghideg kebellel áldott vagy átkozott meg az ég, ne hidd, hogy emiatt az élet minden viszonyai világosak előtted, hogy létünk titkait beláthatod, s megítélheted azt, mit, mert nem érzed, érteni nem vagy képes. Valamint a forró, úgy a jéggel takart vízben semmi sem tükröződik tisztán; s kit a szív legszentebb érzeményei hidegen hagynak, mások megítélésére úgy nem képes, mint nem az, kit forró indulatok elragadnak.

- Szóljunk nyugodtan - mondá Lőrinc. - A lépés, melyre magadat határozád, fontosabb, hogysem ezúttal csak szenvedélyeidet követni szabad volna. Az ügy, melyhez szegődni akarsz, reménytelen. Minek áldoznád fel éltedet oly küzdelemben, melyről előre látod, hogy győznöd nem lehet.

- És ezt te mondod nekem? - szólt Orbán bámulva. - Nem híttál-e? nem kértél-e mindenre, mi szent előttem, hogy a nép ügyétől el ne vonjam tehetségeimet?

- Az idők megváltoztak - mondá Lőrinc komoran -, akkor fellengő remények tölték lelkemet; nem kételkedém a győzelmen; már látni véltem a szebb napnak hajnalát, mely e szegény, annyit szenvedett népnek láthatárán végre feljönni fog. Csak vétessenek le a terhek, melyek a nép vállait igazságtalanul nyomják, s e hon virulni fog, s áldott földünk boldog embereknek leend tanyája - így gondolkozám. Ó, de a tapasztalás megmutatta, hogy keserűen csalódtam!... Ha téli vihar a havat, mely a földön fekszik, elseperte: a fagyos mező azért még nem virul; a földnek meleg kell, hogy termékennyé váljék; s ha minden láncok széttörettek, minden teher lehányatott, mégis mindaddig, míg oly valamit nem találhatánk fel, mi valamennyi keblet melegen áthatva, önössége jégkérgét felolvassza: az emberi nem nyomorult fog maradni. Nem elég, ha törvénykönyveinkből a százados igazságtalanságok nyomai kitöröltettek, s ha mindenik rendelése emberszerető szellemben készült: szükséges, hogy az emberek váljanak igazságosakká, máskülönben egyéb formák alatt mindég szenvedni fog a világ, s ez ivadéktól, mely mint zsarnok vagy mint szolga elaljasodott, nem várhatjuk ezt.

Ezen elkeseredéssel mondott szavak mélyen hatottak Orbánra. - Ó, miért kelle ily későn e meggyőződéshez jutnod! - mondá érzékenyen.

- Ne sajnálj - folytatá az előbbi -, lelkem nehéz szenvedéseken ment keresztül. Ha legbiztosabb terveimet tudatlanság, rosszakarat, egyesek hiúsága vagy a tömeg ellenszegülése meghiúsítá; ha majd Dózsa makacsságával, majd a seregek féktelenségével kelle küzdenem, s ha azok között, kiknek egész éltemet szentelém, még csak bizodalmat sem találhaték: szívemet leírhatlan fájdalom dúlta fel. Hogy szabadságáért küzdjön, híttam fel e népet, s az vadságában felülmúlta egykori zsarnokait. Egy jobb lét alapjait akarám lerakni, s csak ingoványt láték körülöttem, melyre építeni nem lehet. Mint a hajós, ki szélvész között tudja, hogy a vitorlák, ha feszülten maradnak, el fogják meríteni sajkáját, de kinek szavára társai nem hallgatnak; ki a sziklát, mely felé irányuk szükségképp vezet, ismeri, de kinek a kormányt senki sem akarja átengedni: ilyen valék. Átkozám sorsomat, átkozám a pillanatot, melyben először e pályára léptem. De ha visszatekintek, s a mondhatlan boldogságra gondolok, mely e szenvedéseket megelőzte: átlátom, hogy azoktól, kiknek a végzet kevésbé viharos napokat engedett, nincs mit irigylenem. Csalódtam; de nem volt-e csalódásom nagyszerű? A szívtelen, kit nemének szenvedései hidegen hagynak, képzelheti-e az élvezetet, mellyel reményeim lelkemet egykor eltölték, mellyel lépésről lépésre közelítve célomhoz, a diadalt végre kivíva gondolám. Igen! s most, midőn lelkemet csalódások nem ringatják többé, midőn sorsomat önámítás nélkül látom magam előtt, s tudom, hogy vesznünk kell: nem nézek-e reménnyel a jövőbe, mert érzem, hogy annak, miért küzdve elesni fogok, síromon túl győznie kell. A harc, melyet kezdénk, nagyobb, hogysem azt egy ivadék bevégezné. Az anyagi szabadság, melyért a nép fegyverhez fogott, mindaddig el nem érethetik, míg szellemi szabadsága ki nem vívatott, s talán századok múlnak, mielőtt ez megtörténik. De ha későn is, az idő jönni fog, s a késő utód megáldja a névtelen bajnokok hamvait, kik e jövő előkészítéséért véröket onták. Igen, fiatal barátom - így szólt tovább, Orbán kezét megragadva -, én bízom a jövőben; a magok, melyeket elhinték, eltaposva most, fel fognak nőni szebb napokban; de épp azért szükség, hogy maradjanak, kik a megkezdett munkát folytassák. Én bevégeztem napszámomat; mint a bajnok, ki a csata kezdetén ontja vérét, én a diadalt nem fogom látni. Neked talán szebb sors jutott. Itt a táborban csak az áldozatok számát növelheted; tartsd meg magadat a jövőnek, melynek reád talán szüksége lesz.

- Barátom! - mondá Orbán, mélyen meghatva e mindég növekedő lelkesedés láttára - te túlbecsülöd tehetségimet. Nem vagyok azoknak egyike, kik ily magas célokat tűznek ki munkásságuknak. Ha eszméidre győzelem vár, erősebb kezek kellenek, hogy azt előmozdítsák, s a jövő nem veszt semmit, ha nem veszek részt küzdelmeiben. Hidd el, teljes öntudattal választám ösvényemet. Nem, hogy győzelmet vívjak ki, jöttem e táborba; s azt, amit én keresek, fel fogom találni soraitokban.

Lőrinc szemei részvéttel függtek az ifjún; de oly egyéniség, ki munkásságát nagyszerű célok kivívására szentelé, miként értse, hogy oly csekély tárgy, minőnek a szerelem csalódásai magasabb szempontból látszanak, a szíven orvosolhatatlan sebeket ejthet? S Lőrinc teljesen meggyőződve, hogy Orbánt kétségbeesett határozatára csak pillanatnyi fölgerjedés bírá, elkövetett mindent, mi által őt attól visszatartóztathatá. Hasztalan. A kötelékek, melyek őt az élethez láncolák, megszakadtak. Jótevője nem vala többé; Frusinának nincs többé szüksége reá; sőt, miután őt többen látták a táborban, úgy hivé, jobban gondoskodhatik biztosságáról, ha a kereszteseknél marad; s ha e vész majdan átvonult e hon fölött, mit tegyen? A történtek után a baráti viszony, melyben eddig Frusinához állott, nem létezhetett többé. Kerülnie kellene őt, nehogy jelenléte napjait elkeserítse. S hova forduljon a világon, ha azon körből, hol boldognak érzé magát, kizáratott?

- Elveszett ügy, melyhez szegődöm - így szólt, miután Lőrinc mindent, mi őt föltételétől visszaijesztheté, elmondott -, de éppen ez oknál fogva ily bajnokokra van szüksége, minő én vagyok. Ki az életen csügg, az számolja fel a siker lehetőségeit; én föltétlenül állok soraitokba. S vajon e kar, melyet magadtól elutasítasz, nem lehet-e hasznára ügyednek? nem hogy győzelemhez vezessen, de hogy példájával bátorságra intse társait.

- Nem ellenzem többé kívánatodat - mondá Lőrinc, miután tanácsának sikertelenségét tapasztalta -, megfoghatlanok az utak, miken Isten azokat, kiket eszközül kíván használni, munkásságuk köréhez vezeti; s talán felsőbb hatalom az, mi téged ily váratlanul előbbi szándékaid megmásítására bírt. Mielőtt azonban megérkezésedet Dózsával s a többiekkel közlöm, jer velem a táborba, s nézd meg azokat, kikhez társul szegődöl. - S ezzel Lőrinc, Orbántól követve, a tábor felé vevé útját.

S csakugyan, ha lett volna valami, mi Orbánt szándékának megmásítására bírhatá, az, mit Lőrinctől vezettetve a táborban látott, evégre bizonyosan legalkalmasabb fogott volna lenni.

Hazánkban az újabb kor művelődése kevesebb változást vont maga után, mint más országokban; azonban az idő s a népességgel szaporodó szükség itt is megtette hatását; s eldődeink, ha visszatérnének, sok helyen nem ismernének többé a vidékre, hol egész életük lefolyt. Főképp Temesvár környékéről mondhatjuk ezt. Az akkori vár magas falakkal s széles vízárokkal kerítve, csak azon egy épületet környezé, melyet az utasnak mai nap a Hunyadiak lakháza gyanánt mutatnak, s mely az időknek és számos ostromoknak ellentállva, fegyvertárul s katonai laktanyául szolgál. - A várost, mint föllebb mondók, csak hármas fapalánkolat, melyet egymástól vízárkok választának el, s a Béga, mely az egész várost körülfolyá, védelmezék. Temesvár fő erőssége nem falakban s árkokban, hanem inkább az egész vidék akkori állapotában vala keresendő.

Hol most, mióta a Temes és Béga csatornák által félig szabályoztattak, hazánk legtermékenyebb vidéke terül el: a szabadon kiáradó folyók akkor egész Csanádig mindent elborítva, óriási mocsárt képezének, s a számos ingoványok között, azoknak kivételével, kik e vidéket tökéletesen ismerték, az év legnagyobb részében egy lélek sem találhatá fel útját. Csak a város azon oldalán, mely Lugos felé néz, állott félszigetként, nem széles, de az erdőségig nyúló térség a mocsár között, s ez is sokszor áradásoknak volt kitéve, mint azt a rajta termő füvek nemei s az itt-ott soha egészen ki nem száradó mocsáros helyek bizonyítják. Most e szűk tér szárazon állott, s ez az a hely, melyen a keresztesek tábort ütöttek.

Nem lehet fogalma senkinek azon állapotról, melyben Orbán e tábort találá. - A hosszú ellentállásra, mellyel Temesvár előtt találkoztak, sem Dózsa, sem seregei nem voltak elkészülve, s ez oknál fogva semmit sem szereztek meg, mi egy vár rendes ostromához szükséges. A keresztesek még csak sátorokat sem hoztak magukkal, s velük ide is eljött családaikkal együtt a szabad ég vagy faágakból készült kis kunyhók s ereszek alatt tengődtek. A rend, melyet Dózsa a had kezdetén seregei között szigorúan fenntartott, már rég a legnagyobb féktelenségnek adott helyet. A csanádi ütközet óta Dózsa oly megvetéssel tekintett elleneire, hogy vezéri kötelességeit nem teljesíté többé. Az alvezérek példáját követék, s a sereg mindég inkább elvadulva, napról napra kevésbé hajlott Lőrinc s Dózsa Gergely parancsaira, kik e táborban kötelességeikhez hívek maradtak, habár nagyrészben hasztalan, mert senki sem támogatá törekvéseiket. Néha, főképp az utolsó időben, midőn Temesvár megszállásának lassú sikerét észrevevé, Dózsa pillanatokra kiragadta magát tétlenségéből: egyes kicsapongások szigorú büntetése napokra a megzavart rendet helyreállítá ismét, de a nyugalom, melyre magát e város falai előtt kényszerítve látá, újra visszasüllyeszté őt tétlenségébe. Dorbézolva tölté napjait vezértársaival, s a nép újra folytatá kicsapongásait, nem gondolva a jövővel, mely mindég ijesztőbb alakban közelített feléje.^[138]

A környékben lakó nép ily számos sereget élelmiszerekkel rendesen nem láthatván el, a tábor nagyrészt zsákmányból élt, s mint az ilyenre szorult seregek általában, majd ínség, majd hallatlan pazarlás közt folytatá napjait. Ha azon csapatok, melyek élelmiszerek beszerzésére mindenfelé kiküldettek, gazdag zsákmánnyal tértek vissza, egypár napig vad lakomához láttak, ha a bőség elfogyott, sokszor majdnem éhség uralkodott, s hangos panaszok emelkedtek Dózsa ellen, ki ahelyett, hogy seregeit csatákba vezetné, e mocsárok között tartja őket, míg az uralkodó betegségekben elvesztek, vagy az urak által utolsóig felkoncoltattak.^[139]

- Nem változott meg határozatod most sem? - mondá végre Lőrinc, miután Orbánt soká körülvezetve megállott. - Láttad állapotunkat; vesztünk kikerülhetetlen. Ha Zápolya nem vezetné is ellenünk seregeit, a mirigy, melynek naponként száz áldozat hull, s belső viszálykodásaink semmivé tesznek. Szólj, s kivezetlek e szerencsétlen körből. Az erdőségen át biztosan érhetsz Lugosra.

- Vezess Dózsához, s adj fegyvereket - volt Orbán válasza.

- Jer velem - mondá Lőrinc, s egy nagy sátor felé, mely a tábor közepén zászlókkal ékesítve emelkedett, vezeté társát, midőn a tábor másik oldalán rendkívüli lárma vonta magára figyelmét.

- Újra zaj, s pedig a lugosi oldalról. Talán az ellenség közelít! - mondá Lőrinc, s ahelyett, hogy Orbánt Dózsa sátorába vezetné, sietve arra vevé útját.

Legtöbb emberre nem annyira maga a hatalom gyakorol hatást, mint az azt környező külső fény; s midőn a hatalomnak ellenei támadnak, kik azt sarkaiból kiforgatják, bukásának oka többnyire nem abban kereshető, mivel sokaknak érdekeit, hanem abban, mert sokaknak hiúságát sérté. Innen van, hogy a forradalmak vezetői, miután a hatalomnak birtokába jutottak, mindenekelőtt annak külső jeleit ragadják meg. Nemcsak lenni, hanem látszani is akarnak erőseknek; s a világ nagy színjátékában a rövid zaj után többnyire csak azon változást vesszük észre, hogy a régi szerepek új színészek által vállaltatnak fel; s a közönség, szokása szerint, nagyobb tapssal fogadja az először föllépőket.

Dózsa nem tartozott azon egyének közé, kik e részben kivételt képezhetnek. Háttérbe szorítva egész életén át olyanok által, kiknél magát jobbnak gondolá; reménytelen nagyravágyás kínjait hordva keblében; évekig nyögve a hadi fegyelem vaspálcája alatt; élvezetek után vágyódva, melyeket szegénysége miatt ki nem elégíthetett, érezve s emlékében tartva minden sértést, melyet megbosszulnia oly soká nem lehetett: Dózsának nem eszmék, nem azon lelkesítő gondolat adá kezébe a fegyvert, hogy a népnek szabadítója legyen: személyes sértéseknek emléke, saját szenvedéseinek megbosszulása, személyes gyűlölség kielégítése volt az, mi őt harcra ingerlé. Nem szabadságért - emelkedésért s azért küzdött ő, hogy a szolga ne ő legyen. Bámulhatjuk-e ekképp, ha a győzelem után magát a hatalom külső jeleivel környezé, melyek után egész életén át hasztalan sóvárgott? - György az ország leghatalmasabb embere vala; a királyon kívül nem ismert senkit felsőbbjének; miért ne utánozhatná azokat, kik előtte foglalták el e helyet? Eljött végre az ő napja is, miért ne ürítené ki a hatalom és élvezetek kelyhét utolsó cseppjéig?

Roppant sátort készíttetett magának, hasonlót ahhoz, melyet hadaiban Zápolya használt. Elöl magas rúdon a keresztesek fő zászlója emelkedik, melyet Bakács Rómából hozott; a sátor tetején széles lobogón saját címere díszlik, s a bemenetnél számos őrök járnak fel s alá. A sátor belseje függönyök által két részre osztva. Egyik rész előszoba gyanánt szolgál, hol szinte őrök állanak; a második sokkal nagyobb osztály György vezér által használtatik. Ezt nagyságánál fogva teremnek mondhatjuk; közepét hosszú asztal foglalja el, rajta ezüstkupák s billikomok, körüle rendetlenül, mint a felkelt vendégek odahagyák, székek állanak. A terem egyik oldalán fényes fegyverek halmaza, arannyal s ezüsttel kivert páncélok, sisakok, gyöngyös kardok, drágakövekkel kirakott pajzs s buzogányok s több széttépett zászlók hevernek minden rend nélkül. A másik oldalon egy nagy, bíborral borított karszék áll, egykor a csanádi püspök tulajdona, melyet most haditanács alkalmával vagy midőn valamely kézrekerült nemes fölött halálos ítéletet mond, Dózsa foglal el. A többi két oldalon pamlagokat s pohárszékeket látunk. A falakat különböző színű s szövetű kárpitok és szőnyegek takarják, mint minden egyéb, mit e teremben látunk, maradványok a csanádi püspök s más feldúlt úri s nemes lakok zsákmányaiból. Itt találjuk Dózsát. - A székely vitéz arannyal szélesen hímzett bíbor köntösbe öltözött; derekát gyöngyökkel kirakott öv szorítja, s oldalán Zólyomi legszebb kardja függ. Nagy léptekkel jár fel s alá, s arcának vad kifejezésében a legnagyobb indulat látszik. A pamlagok egyikén Dózsa Gergely ül; szemei szomorú kifejezéssel követik bátyja mozdulatait, halvány arcain részvét s csaknem sajnálkozás látszik.

- Mind felakasztatom őket - szólt végre hosszabb hallgatás után kitörő indulattal György, midőn testvére előtt megállott, s tekintetét reá függeszté. - Pártütők valamennyien. Azt hiszik, Ulászlóval van dolguk. Majd meglátjuk, ki úr e táborban: én-e vagy ők?

- Ne engedd magad elragadtatni indulatod által, bátyám - mondta Gergely nyugtatólag -, máris elég elégedetlenség van ellenünk; mi történnék, ha ama szőnyegek mellett álló őrök hallanák az ily kitöréseket.

- Bánom is én! - kiáltott György még inkább felindulva - Dózsa György nem fél ily pulya teremtésektől: jöjjenek s szemökbe mondom, hogy árulók, valamennyien árulók; engem nem csalhatnak meg.

Gergely újra igyekezett bátyját megnyugtatni.

- Nem árulók-e - mondá emez, földhöz csapva az ezüstbillikomot, miután egyhuzamban kiüríté -, kik nekem azt merik tanácsolni, hogy a város ostromával hagyjak fel, kik nekem most merik tanácsolni ezt, most, midőn a tél nyakunkon van, s ha valamely város birtokába nem jövünk, vesznünk kell, most, miután hónapokig itt heverünk, s seregünk a hasztalan erőlködés között felényire olvadt? Azt akarják-e, hogy Dózsa György az egész ország előtt kudarcot valljon, hogy ügyetlen, gyáva vezérnek mondassék, s neve az egész székelységnek gyalázatára legyen? Nem érzed-e ezt te is? Egy vérből születtünk, téged is Dózsának hívnak, s világ csúfjává váljék e név, mely előtt most egy ország remeg?

- De mit tegyünk, ha a várost nem keríthetjük hatalmunkba? - válaszolá Gergely - Zápolya seregeivel Lugos mellett áll; az őrsereg, segédét várva, kétségen kívül még makacsabbul fogja magát védelmezni, s hadaink ereje és bátorsága csökkent; ha megtámadtatunk...

- Temesvár az enyém lesz - kiálta György még nagyobb indulatban, mint rendesen szokása volt, ha valamely tanács nézeteivel meg nem egyezett -, ha a világ minden hatalma ellenem támadna is, fenn fog lobogni zászlóm a várfalon. - Holnap - de nem! még ma ostromoltatok, s meglátjuk, nem függ-e holnap a büszke Báthori nemeseivel együtt a kapuk előtt?!

- S nem hallottad, hogy a seregeket nem lehet új ostromra vezetni? - mondá Gergely szomorúan. - A vezérek egyhangúlag mondák ezt. Ó, bátyám, az Istenre kérlek, gondolj biztosságodra. A kibékülés talán még lehetséges. Seregeink megfogytak, de ki belső feloszlásunkat nem ismeri, a harcnak kimenetelét még bizonytalannak gondolhatja, s Zápolya talán elfogadható föltételeket teend. Minek tovább folytatni ez irtózatos vérengzést, mely mellett a győzelem lehetetlen?

- Hát kimutatod végre fogad fehérét - mondá György gúnyosan -, Gergely öcsém a többiekkel egyetért, s az urakkal szerződni akar. Ha engem Zápolya kezébe adtok, a fegyvert lerakjátok, s térden állva bocsánatért rimánkodtok: a szepesi gróf talán megígéri, hogy nyomorult életeteket meg fogja hagyni. Takarodjál szemeim elől, alávaló! Állj ellenségeimhez; hisz úgysem vártam tőled egyebet. Nem egy anya szült bennünket.

Gergely ismeré bátyját. Az örökös ingerültség, melyben utolsó időben élt, hevítő italok s azon körülmény, hogy eddig fékezett indulatainak vezéri állásában szabad tért engedhetett, még inkább növelék szenvedélyességét, s csendesebb kedélyű testvére eddig nyugodtan tűré legvadabb kitöréseit; de ez aljas vádra a székely vér felforrt ereiben is. Lángoló arccal ugrott fel pamlagáról, s keze mintegy akaratlanul kardja markolatához nyúlt. - S ezt nekem mondod?! - szólt indulatában remegő hangon - nekem, ki érted annyit áldoztam?

Sohasem látta még György Gergelyt ily állapotban; a vad férfiú csaknem ijedten vonult vissza sértett testvére előtt. De mihelyt első fellobbanása elmúlt, Gergely mérséklé magát; arcain mondhatlan fájdalom kifejezése foglalá el a harag helyét, s szemei csaknem könyörülettel függtek bátyján. - Isten veled, György - mondá meghatva, s minden további szó nélkül az ajtó felé indult.

A legvadabb kebelben is rést talál a szeretet gyöngéd hatása. Ha igaz, mit mondanak, hogy senki sem száll sírjába, ki e földön legalább egy szívet ne talált volna, mely iránta melegebben érzett, s még Néro halála után is találkozott egy szolga, ki urának véres tetemeire virágokat hintett: még bizonyosabb az, hogy nem volt e világon soha senki, ki a szeretet boldogító érzeményét életében legalább egyszer, legalább egy ember iránt ne érezte volna. Ezen ember Györgyre nézve Gergely testvére vala. Megfosztva apjától csaknem gyermekkorában, György elhagyatva érzé magát a világon. Nem szeretve mostoháját, kit apja maga után hagyott, s kinek csak kénytelenségből engedelmeskedett; utálva a szolgai munkát, melyre magát, mint egy szegény székely család legidősebb fiúgyermeke, kényszerítve látá, az apai ház a fiúnak tűrhetetlenné vált. Vad, magába zárkózó volt már akkor, s a falu gyermekei félve vonultak vissza e pajtásuk előtt, ki, ha játékaik közé vegyült, a tréfából komoly verekedésre ment mindég által, s mint legerősebb, mindég győzve hagyá el a küzdhelyet. Ha munkáját bevégzé György, magányosan járt körül az erdőségben, mely Dálnokot környezé; s mihelyt kara izmosodott, s apja nehéz ívét felvonhatá: medvék és szarvasok vadászata volt csaknem egyedüli öröme.

Lelkét sötét gondolatok üldözték. Apja a székely nemzet jogait védelmezve a csatamezőn vérzett el. Sokszor hallá ezt. Mostohája éji estéken órákig beszélt e történetről. A falu templomában évenként isteni szolgálat tartatott azokért, kik apjával együtt estek el, s minél boldogtalanabbnak érzé magát árvaságában, annál hatalmasabb, annál határozottabb lőn keblében a meggyőződés, miként apjáért bosszút állni legfőbb feladata életének. Erről ábrándozott, midőn a vadak ellen apja ívével lesben állott; erre gondolt, midőn apja ekéjével kis földjét szántogatta; erről álmodott éjszakákon át, mintha apjának véres árnya fel s alá járna házában, s bosszúra hívná fel gyermekét; s György mindég vadabb, mindég zárkózottabb lőn mindenki előtt, minél inkább közelegni vélte a pillanatot, hol föltételét kiviheti, s minél többször tapasztalá, hogy ha szándékáról szólott, gyermekies előadására csak kétkedő, félig könyörületes mosoly volt az egyetlen válasz. Csak a kis Gergely vala az, ki előtt szívét kitárhatá. A nála hét vagy nyolc évvel fiatalabb gyermek nem kétkedett szavain, neki elmondhatá véres föltételeit; ő vala az egyetlen, kinek társaságában magát jól érezte. Mihelyt kis öccse vele járhatott, magával vitte őt az erdőbe s mezőre, vele töltötte egész idejét, s büszkeségének, mely még egyéb táplálékot nem talált, mondhatlanul jólesett a gondolat, hogy testvérének pártfogója lehet.

Miután György felnőtt s fegyvert köthetett, elhagyá apai házát; bánat nélkül távozott. A hegy, mely fölött a napot annyiszor látta fölkelni, a rengeteg, hol annyi órákat töltött, s a zúgó patak, mely tanúja vala első játékainak, mind nem tartóztaták vissza a távozót: mostohájától örömmel, rokonitól s ismerőseitől könnyű szívvel hallá a végbúcsú szavait; csak akkor indult meg a vaskebel, midőn a Sajgóhoz érve, elválni készült tőle Gergely, ki őt eddig kíséré. Karjai közé szorítá testvérét, és szemeiből könnyek áradtak, mintha most egyszerre érzené az elválás minden keserveit. A testvérek ritkán találkoztak azóta; György napjai a határszélen csaták között folytak el; Gergely honn maradt, s ősi telkét mívelve, csak akkor fogott fegyvert, ha általános fölkelés hirdettetett, s az egész székelység lóra ült; de a viszony, mely köztük létezett, nem gyengült. György élte legszebb, sőt csaknem egyedüli nyájas emléke e testvéri szeretet vala. Miután meggyőződött, hogy gyermeksége föltételeit teljesítenie nem lehet, s azok, kiknek áldozatául esett el apja, hatalmasabbak, hogysem rajtok bosszút állhatna; midőn száz reményében csalatva, büszkeségében sértve, nem méltányoltatva eléggé vitéz tetteiért, lelkét az egész világ ellen keserűség tölté el: Gergely emléke volt azon fénypont, mely egy kis világot vetett sötét életére. Véres csatamezőn s ostrom között reá gondolt; zsákmánya legjobb részét számára tartá meg, s alig hirdettek fegyverszünetet, ő visszatért Dálnokra, hogy ismét találkozhassék öccsével. Hisz e nagy világon Gergelyen kívül úgy sincs senki, ki Györgyöt szeretné.

Gergely teljes mértékben viszonzá ez érzeményeket. Midőn a székelyföldre eljutott híre György hőstettének, s hogy megjutalmazás végett a király elébe hivatott: Gergely odahagyta házát, s Budára indult, hogy bátyja dicsőségének szemtanúja lehessen. Midőn a dolgok nem várt kifejlődése úgy hozta magával, hogy a keresztesek vezérének György választatott, Gergely megizené nejének, hogy ő is a keresztesek közé állott. A lázadás akarata ellen kezdetett meg; elkövetett mindent, hogy Györgyöt szerencsétlen föltételétől visszatartóztassa; előrelátá következményeit; tudta, hogy vesznie kell, ha bátyját követi, de vele maradt híven, tántoríthatlanul. Szíve jelölte ki a helyzetet, melyet a világon el kell foglalnia, s ő, előrelátva végzetét, nyugodtan elvárá azt.

Ez vala a viszony, mely a testvérek között létezett, s Gergelynek először jutott talán eszébe most, hogy az valaha megváltozhatik.

- Hová akarsz menni, öcsém? - mondá György a távozó után sietve s őt kezénél visszatartóztatva.

- Hadd távozzam - szólt emez -, s adja az ég, hogy oly embereket láss magad körül, kikhez több bizalmad lehet, mint hozzám.

- És hová akarsz menni? Az istenért, Gergely, mi jut eszedbe? - kérdé ismét az előbbi, még erősebben visszatartva öccse kezét.

- Ne aggódjál miattam.

- Gondold meg, Zápolya Lugosnál áll; az egész út innen Erdélyig teli ellenséggel, nem juthatsz Dálnokig, s a gyáva erdélyiek között ott sincs számodra biztosság.

- S mit keresnék én Dálnokon? - mondá Gergely, kit, midőn születése helyének nevét hallá említeni, mondhatlan fájdalom fogott el. - Nem enyém többé a ház, hol szüleim laktak. Dózsa Gergelynek nincs tűzhelye, hol fáradt fejét lehajthatná.

- Öcsém - szólt György meghatva -, hogy beszélhetsz ilyeneket? Vissza fogunk térni Dálnokra, s nem mint szegény székelyek, mint mikor távozánk, de dicsőséggel, nagyúri módon.

- Ne szóljunk erről, bátyám - jegyzé meg szomorúan Gergely -, csak Dálnokról ne szóljunk, szívem nem bírja meg ez emlékeket. Ó, ha láttad volna házamat, mikor azt elhagyám! Nagyobbik fiam, ha szánték, már az eke mellett járt, s a legelőn a marhára vigyázott; a kisebbik a Gyertyán oldalán s a faluban futkározott körül, s nem győzték eléggé dicsérni eszét. Minap a favágókkal egész a Csijáros csúcsára ment fel. A nap, udvarunkról nézve, e hegy mögött nyugszik le, s a pajkos fiú látni akarta szép nyoszolyáját, melyről nagyanyja mesélt. Nőm csecsemőt ringata karjai között. Midőn a háztól elindultam, a Sajgóig kísért el, s a gyermek utánam nyújtá kezét, s összecsapta, mintha kérne, és mosolygott... angyal nem mosolyoghat szebben... s szemem könnybe lábadt, mert az öröm nem fért meg szívemben. És most, házam feldúlva, nőm s gyermekeim, mint földönfutók, kóborolva a világon; és az átkozott Dózsa Gergely gyermekeit ki meri felfogadni házában! A Sajgó partjain fognak ülni, hol őket elhagyám, bú és nyomor miatt halvány arcokkal, s a koldus család könnyeit a patak hideg habjai nyelik el; ki gondol bánatával?!

Gergely szemei könnybe lábadtak; György mélyen meghatva szorítá kezét. - Ne gondolj ilyesekre - mondá remegő hangon, melyből megindulása vala észrevehető -, ki bántaná gyermekeidet?

- Nem vagyok-e felségsértő? - kérdé keserűen a másik - s ennek büntetése nem terjed-e ki ártatlan gyermekeimre?

- Jaj annak, ki gyermekeidnek csak egy hajaszálát merné bántani - kiáltott György indulattal -, ne félj, a Dózsa név nem olyan, hogy sérteni merészlené valaki azt, ki e nevet viseli. Családodat nem bántja senki. Fiaidra dicsőség vár. Az Ujlakiak, Zápolyák, az egész világ jószágait nekik adom, főispánokat, grófokat csinálunk belőlük, csak maradj nálam, ne hagyj el, öcsém! Hisz hova is mehetnél? legföllebb Törökországban találnál menedéket, s csak nem hagyod el bátyádat, hogy pogányok között töltsd éltedet.

Gergely hallgatott.

- Lám, Gergely, tudod, miként szeretlek - folytatá az előbbi -, első gyermekséged óta én neveltelek fel, és te egy meggondolatlan szó miatt el akarod hagyni testvéredet. Heves vagyok, indulatos, vadállat; szidj össze, verj meg, de ne hagyj el: mit tegyek nélküled. Hisz ígérted, hogy velem maradsz, bármint forduljon sorsunk.

- S én beváltottam volna szavamat - mondá Gergely szomorúan. - Tudod, csak kedvedért vettem részt e hadban, melynek előre látám következéseit. Nekem úgy látszott, hogy szükséged van rám, s feláldoztam mindent, hogy nehéz napjaidban segéded vagy legalább vigasztalód legyek. Mit keressek még tovább körödben? Gyanúd mutatja, hogy sohasem szerettél, másképp nem támadhatott volna kebledben oly gondolat.

- Nem szerettelek! és hát kit szerettem e világon, ha téged nem? - kérdé György szenvedéllyel - vagy fenevad vagyok-e, ki senkit nem tud szeretni? Nem voltál-e táborunkban az első énutánam? nem engedelmeskedik-e szavaidnak az egész sereg?

- Ó, bárcsak egyszer követted volna tanácsomat!

- Azért neheztelsz, mert tanácsaidat nem követték? - folytatá az előbbi. - Ez is másképp lesz. Mindenben nézeted szerint fogok eljárni. Mondjanak bármit a többiek. Mi nekem Lőrinc? Te testvérem vagy, és a te szavad után indulok. Nemde, Gergely, így nálam maradsz?

György egész magaviselete annyi bánatra, annyi szeretetre mutatott, hogy Gergely nem állhatott ellen kéréseinek. Mielőtt azonban felelhetett, egy őr rohant a szobába, és hírül hozá, hogy éppen Márton barát csapatának egy részével tért vissza a táborba, s hogy nemeseket hoz magával, kiket a lugosi úton fogott el.

- Menj a pokolba! - kiáltá György türelmetlenül, bosszankodva az idegen közbejöttén, midőn észrevette a hatást, melyet kéréseivel Gergelyre tett - mi közöm ehhez?

- Csak kérdeni akartam: ne hozzuk-e a rabokat ide nagyságodhoz? - válaszolt az őr ijedten.

- Mondd, hogy akasszák fel! - kiálta György még indulatosabban - lódulj!

- Így követed tanácsaimat? - mondá Gergely, midőn e parancsot hallá, panaszló tekintetet vetve bátyjára.

- Azt akarod, hogy ne akasztassam fel? - kiáltott György, midőn öccse arcain a változást észrevevé. - Jól van, élni fognak. - S ezzel az őr után sietett, s a már távozót visszahívá. - A rabokat ne bántsa senki, érted-e? - szólt a legnagyobb indulattal. - Életeddel állasz jót értük. Jaj annak, ki csak egy hajszálukat bántja. Menj! siess! vezettesd hozzám őket. Gergely nem akarja, hogy bántalmuk legyen.

Míg az őr bámulva távozott, György ismét Gergelyhez fordult. - Lám, ezeknek is te mentéd meg életüket. Ha leghalálosabb ellenségeim lennének, sem fogja senki bántani. Kegyelmet fogsz árasztani magad körül, mint a jó angyal; csak egy szavadba kerül, s én nem leszek többé vérengző. De nem hagysz el, ugye, öcsém?

Gergely mélyen meg volt hatva; érezé a hasznot, melyet a táborban maradásával hasonló pillanatokban tehet, s hallgatva nyújtá jobbját bátyjának.

- Megelégszel velem, nemde? - mondá emez örömragyogó arcokkal - ne félj, mától fogva új élet kezdődik táborunkban. Mondjanak akármit, én többé máshol, mint becsületes ütközetben, nem bántok senkit.

- Ó, tedd azt, bátyám! - mondá Gergely, megszorítva testvére kezét - saját dicsőséged kívánja tőled, s az ég meg fog áldani.

- Megbocsátasz badar, esztelen beszédeimért, melyekről isten úgyse, szívem mit sem tudott, s nálam maradsz, nemde? Jer karjaim közé.

S a testvérek egymás karjai közé borultak. Ki Dózsa Györgyöt e pillanatban látta volna, ajkain a szeretet meleg szavával, megindulás könnyével szemében, lehetetlennek gondolta volna mindazt, mit a hír e férfi kegyetlenségeiről beszélt. Mint mikor a vihar kettéhasítja a felleget, s a sötét tömegek között néha egy-egy darab kék eget látunk, melyen át meleg napsugár ragyog le reánk: úgy tűnnek fel az emberi kebelben a szenvedély és bűn fátyola alatt is nemesebb érzelmek; s a legnagyobb gonosztevőnek is vannak pillanatai, midőn természetének jobb része áttör a szennyes borítékon, mellyel azt az élet eltakarta. Dózsa tetteitől a jobb ember borzadva fordul el, de e pillanatban csak a szeretet meleg érzésivel áthatva, könnytelt szemekkel szorítá keblére testvérét.

E meghatás pillanatait ugyanazon őr szakítá félbe, kit Dózsa előbb elküldött. - Jöjjön nagysád - szólt ez ijedten -, a nép a rabokat szét akarja tépni. Midőn mondám, hogy senki ne bántsa, magam is alig menekülhettem meg. Nem akarnak engedelmeskedni.

- Nem akarnak engedelmeskedni - kiálta Dózsa -, mikor én parancsolok? Magadon kívül vagy, fickó?

- Nem biz én! Nem hallja nagysád a zúgást? Azt mondják, hogy nekik senki sem parancsol, s nem azért fogtak fegyvert, hogy előbbi uraik helyett még szigorúbbat emeljenek nyakukra. Ha el nem futok, halál fia volnék. Vért akarnak, vért.

- Azt megkaphatják - szólt Dózsa, s arca ismét közönséges vad kifejezését vette fel, midőn a falhoz támasztott nehéz bárdját fölemelé. - Ne félj semmitől - mondá Gergelyhez fordulva -, teljesíteni fogom ígéretemet. A raboknak nem lesz bántódásuk. A lázadóknak vér kell? Megsokallják, úgy fogom teljesíteni kívánatukat.

Dózsa e szavak után az ajtó felé indult, midőn ezen Ollósi rohant a sátorba. - Az istenért, jöjjön nagyságod hamar! - mondá a szabó, kivel most mint a bíbornok követével sokkal magasabb méltóságban, de mivel szokott kenőcseit nélkülözé, ősz hajakkal és kevésbé választékos öltözetben újra találkozunk - Bebek Katalin és Telegdi kisasszony került a nép kezei közé, s meg akarják ölni.

- Mindenható Isten! - kiálta Gergely.

- Ne félj semmit - mondá György -, itt én parancsolok.

- A nép iszonyúan felbőszült - folytatá Ollósi, miközben arcai a legnagyobb rémülést fejezték ki -, így nem láttam még soha. Lőrinc is közöttük van, és...

- Lőrinc! - kiálta György, ki e vezértársa befolyását rég nehezen tűré, s e pillanatban megemlékezett, hogy az ő akarata ellenére Telegdi István is e pap által áldoztatott fel - majd meglátjuk, ki itt az úr: ő-e vagy én? Ő gyilkoltatta meg apját, de lányának egy hajszálát sem bántja, ha százszor ceglédi plebános és táborunk főpapja volna is. - S e szavakkal Dózsa, fölemelve bárdját, társaival a sátor elébe sietett.

Dózsának vasakarata egész szilárdságára vala szüksége, hogy a látmány, mely itt várt reá, föltételétől el ne tántorítsa.

Midőn Márton rabjaival a táborhoz közelített, a lovascsapat, mely Frusinát s nénjét kísérte, azonnal nagyobb tömeg által vétetett körül. Részint puszta kíváncsiság, részint a hír, hogy a rabok Telegdi családjához tartoznak, csalta oda a sokaságot, s egyes szavak, melyek az általános zajból kihallatszottak, eléggé mutatták, hogy a nép gyűlölsége Telegdi István ellen az iszonyú bosszú által még nem elégíttetett ki. Frusina s Bebek Katalin borzadva hallák a fenyegetéseket, melyeket főképp a tömeg közé vegyült asszonyok mondtak ellenük; de ámbár kísérőik száma mindég növekedett, a rend eddig még nem zavartatott meg, s a fegyveres csapat, melytől magukat körülvéve láták, akadály nélkül haladt a fővezér sátora felé. A nép maga előtt látá martalékait, s mint midőn a végső vonaglásban fekvő dámvad fölött sasok gyülekeznek, nyugodtan várta a pillanatot, melyben azok hatalmába adatnak.

Dózsának váratlan parancsa, mellyel az őr a közelgők elébe sietett, csakhamar a legvadabb zajjá változtatá a látszó nyugalmat.

- Mit mondasz? - György azt parancsolá, hogy a foglyokat szabadon bocsássuk? - kérdé Márton, megállítva lovát. - Hazudsz! vagy megrészegedtél?

Az őr elmondá Dózsa szavait.

- Telegdi leányát bocsássuk szabadon? a vérengző zsarnok, a nép legnagyobb ellenségének leányát - kiálta az előbbi -, hogy e viperafaj tovább sarjadzzék köztünk, s ez átkozott teremtés emlőin egy egész sereg új zsarnokot neveljen a népnek? György talán csak nem bódult meg!

- Hazudsz, hazudsz! - kiálták egyszerre több felől. - Üssétek le. - S néhányan a tömeg közül az őrt ruháinál megragadták.

Az őr újra ismétlé a mondottakat, s hogy midőn a fővezértől e paranccsal elküldetett, Gergely is a sátorban volt.

- Gergely! - kiáltá Márton. - Mi nekem Dózsa Gergely; ő nem fővezér, s jaj neki, ha a népet igazságos bosszújában gátolni akarná.

- Csak Dózsa György vezérünk! hozzá megyünk! - kiáltott néhány hang.

- Ha György egyszer azt mondta, hogy a foglyokat szabadon bocsássuk: Isten engem, megteszi - mondá egy a tömeg közül -, már csak azért is.

- Nem teszi biz a! - válaszoltak többen indulattal.

- De bizony megteszi - ismétlé az előbbi. - A vas lágyabb, mint a feje; legalább, ha tűzbe jön, meglágyul, ő még inkább megkeményedik.

- Hát ne vezessük oda, s üssük agyon itt - kiáltá éles hangon valaki. S alig mondattak ki e szavak, midőn azok a tömeg egy része által iszonyú zajjal ismételtettek. - Üssétek agyon! tépjétek szét! - hangzott mindenfelől; s Bebek Katalin, ki szemeit az ég felé emelve, már végső pillanatát várá, hihetőképp nem csalatkozék vala, ha Lőrinc közbejötte az őrjöngőket egy pillanatra vissza nem tartja szándékukban.

Lőrinc, mint tudjuk, Orbán kíséretében jött: még távol vala a lárma színhelyétől, midőn a szinte oda sietőktől megtudá a zaj okát. Lehetetlen leírni az érzeményt, mely Orbán lelkét e pillanatban eltölté. Félig magánkívül rohant a tömeg közé; Lőrinc alig követheté lépteit.

- Mit jelent e lárma? - kiáltá erős hangon, melyre a sokaság helyt engedve, elhallgatott.

Márton röviden elmondá a zaj okát.

- S nem vezéretek-e Dózsa György? ki az, ki parancsainak ellentállani merészlene? - mondá Lőrinc.

A körülötte állók hallgattak, de távolabbról mindég több ellenkező szózat hallatszott. - Telegdi leányát nem bocsátjuk szabadon. Nem engedelmeskedünk. Nekünk vér kell, vér. Üssétek agyon! Le az urakkal s minden ivadékaikkal! - S a zaj mindég erősebb lőn, mindég több fenyegető kar emelé bárdját.

Lőrinc szavai azonban nem maradtak egészen sikeretlenül. Márton elöljárója ily világos parancsának nem mert ellentállani, s így azon fegyveresekkel, kikkel az asszonyokat ide kíséré, a foglyok felé nyomuló tömeget visszatartóztatá.

Egyesek a sokaság között, kik előtt a ceglédi pap különös tiszteletben állott, szintén elkövettek mindent, hogy a felbőszülteket lecsillapítsák, s Orbán, a körülállók egyikének baltáját kezéből kiragadva, Frusina lova mellé állott, elhatározva, hogyha kedvesét nem mentheti meg, legalább oldalánál fog meghalni.

A védelmezők erős kört képeztek a hölgyek körül, melyen megtámadói eddig keresztül nem törhettek. De a sokaság mindég növekedett, a zaj és tolongás mindég nagyobbodott, s Lőrinc látá, hogy e tömeget lecsillapítani s a hölgyeket Dózsa parancsa szerint szabadon bocsátani teljesen lehetetlen.

- Vezessük a rabokat György vezérhez - mondá végre, miután nagynehezen szóhoz jutott -, talán az őr félreérté parancsát; ő maga határozza el: mi történjék e szerencsétlenekkel.

- Igen! vezessük György vezérhez! A vezérhez vezessük! - ordított a sokaság, s az egész tömeg tolongva Dózsa sátora felé vonult, melyből ez, Gergelytől és Ollósitól követve, éppen akkor lépett ki.

Mihelyt a tömeg Dózsát meglátá, csend lőn. A tekintély, melyben a vezér seregei előtt állott, elnémítá a legbátrabbakat is. Márton és azok, kik vele a foglyokat ide kísérték, leszálltak lovaikról, s miután a hölgyeket szintén leszállásra inték, velük Dózsához közelítének. A nép nagy félkört képezve állá körül e fő csoportozatot. Közötte első sorban, fejszére támaszkodva, Orbán, ki Lőrinc tanácsa szerint, szó nélkül, de azon elhatározással követé a történteket, hogy ha Frusina megszabadítása nem sikerül, meg fogja bosszulni halálát. Néhány lépésnyire tőle Klárit látjuk. Hallgat ő is, de halvány arcán a kétségbeesés kifejezése látszik, míg András, kinek karjára támaszkodik, halk vigasztalásokat súg fülébe.

Mindenfelől csend; a felbőszült sereg s vezére hallgatva állanak egymás átellenében, elhatározva mindenik, nem engedni, bármi történjék.

- Mit jelent e zaj? - kérdezé végre György, átható tekintetét a tömegre szegezve. - Tudni akarom, kik e rendetlenség kezdői.

A tömeg hallgatott.

- Hát nem felel senki? - mondá Dózsa, midőn szemét diadalmi büszkeséggel jártatá körül a sokaságon, mely őt remegő tiszteletben környezé. - Mondom, tudni akarom a rendetlenség kezdőit; jaj annak, ki táboromban ilyenre vetemedett.

Rövid hallgatás után Márton lépett előre, kit mint a rabok kíséretében jött csapatnak vezérét, a felelés tiszte illetett. - Nagyságos uram - mondá -, miután parancsod szerint seregemmel a lugosi úton oly helyet kerestem ki, hol Zápolya seregeit, ha azok a keresztesek győzhetetlen táborát megtámadni merészlenék, bevárhassam, s míg innen segéd küldetik, feltartóztathassam: egyszerre Szaleresi Klári, kit valamennyien ismerünk, jön hozzám, s tudtomra adja, hogy Telegdi leánya s vele egy más vén banya, ki szintén családjához tartozik, egy közel fekvő vadászházban lappang.

Minden szem Klárira fordult.

- Ej, de derék leány ez a Klári - mormogtak sokan. - Ki kéne tekerni a nyakát - súgták szomszédaik fülébe egyesek -, ily fiatal, s máris szívtelen. Boszorkány lesz belőle.

Klári maga görcsösen szorítá András kezeit. - Én vagyok gyilkosa! - sóhajtott.

- Talán Isten megsegít még - vigasztalá András.

- Amint mondám - folytatá Márton -, ott ültünk, s falatoztunk, midőn Klári e fontos hírrel hozzánk jön; máskor talán nem hittem volna szavainak, de miután Telegdi egykori íródiákja... nem tudom, hogy' hívják az ördögadtát... csak éppen akkor ment el tőlem, s tudtam, hogy e fickó Telegdi leányával szökött meg Budáról, azonnal talpon voltam, s legényeim egy részével a vadászház felé indultam.

Orbán lelkét e szavakra kétségbeesés tölté el. - Nem volt-e az egész szerencsétlenségnek egyik fő oka ő maga? Szeme Frusina szemrehányó tekintetével találkozott.

- Még kenyerünket s szalonnánkat is otthagytuk - folytatá, a hallgatók látszó helybenhagyásától kísértetve, az előbbi. - Ha a nép falatairól van szó, mi nem falatozunk. Odasiettünk a vadászházhoz. Ellenállás nélkül megfogtuk az egész társaságot, s idehoztuk a táborba, hogy fölöttük te, nagyságos vezérünk, mondd ki ítéletedet.

- S nem hallottátok-e testőröm által, kit előtökbe küldék, hogy a foglyok szabadon bocsátását parancsolám? - mondá Dózsa, csillogó szemeit körüljártatva a tömegen.

Nem lehet leírni e szavak hatását. Harag és meglepetés, a legvadabb indulatok minden nemei valának kifejezve a körülállók arcain; de Dózsa szava s tekintete, melytől e sokaság hónapokig remegni tanult, visszatartóztatá még az indulatok kitörését.

- Nem hittünk őrödnek - mondá erős hangon Márton -, miként is hinnénk mi, hogy tisztelt vezérünk a nép legnagyobb ellene rokonait szabadon fogja bocsátani. Telegdi Istvánon Isten és emberek átka fekszik, most e népet nemcsak földi javaitól, hanem még azon mennyei kincsektől is meg akarta fosztani, melyeket az egyház neki szánt; Telegdi István gyermekét Dózsa György miért védené a nép méltó bosszúja ellen? Őröd hazudott.

Dózsa arcain különös kifejezés vala észrevehető. Megvető gúny, mellyel e mentséget végighallgatá, s iszonyú elhatározottság volt kifejezve ez arcokon. Márton maga, ámbár talán a legmerészebb az egész táborban, zavarodtan lesüté szemeit vezére előtt. - Nem hittetek őrömnek - mondá ez -, jól van; halljátok tehát magamtól. Oszoljatok szét azonnal, s hogy senki ne merészelje bántani a hölgyeket, akár a táborban maradnak, akár másvalahová akarnak menni.

A sokaság egy ideig bizonytalanul habozott. Kik a vezérhez közelebb álltak, megszokott engedelmességből vissza kezdének vonulni; a távolabbiak megtarták helyeiket. Halk morgás, gyönge ingadozás volt észrevehető a tömegben, mint az erdő sűrűjében, midőn fölötte a közelgő fergeteget megelőző fuvalmak lejtenek át. - Az nem lehet - mondá most hátulról egy hang. - Nem, nem lehet - ismétlék többen. - A vezér ellenségeinket nem bocsáthatja szabadon - kiáltának egyesek. - Nem oszlunk szét! nem vagyunk szolgái senkinek! - S mindég közelebb s közelebb vonult a lárma. Minden egyes a sokaságban találá bátorságát. Végre a fergeteg kitört egész hatalmában, s Dózsa, midőn körültekintve, még a legközelebb állók között is nyílt ellenszegülést látott: érzeni kezdé a tömegek fölött gyakorolt hatalomnak természetét, mely ellenállhatlan, de csak addig, míg ellentmondásra nem talál, s melyet a leggyöngébb, néha ismeretlen ellenség is semmivé tehet, ki rajta először kételkedni mert.

De Dózsa nem volt azon egyének közül, kik ily viszonyok között engedni szoktak. Nem egy előre kiszámított terv, nem a körülmények ildomos megfontolása volt az, mi őt arra bírá, hogy a nép kívánatainak ellentálljon. Ha Gergelyt nem sérti meg, s a hölgyek nem azon pillanatban hozatnak a táborba, midőn lelkét csak az foglalá el: hogyan béküljön ki testvérével? ha nem ígéri, hogy a hatalmába került foglyokat, bárkik legyenek, szabadon fogja bocsátani; reájok hihetőleg más sors vár. Adott szava után azonban Dózsa lekötelezve érzé magát, s még elhatározottabban ragaszkodott föltételéhez, midőn megtudá, hogy a foglyok Telegdi István rokonai, kinek akarata ellen történt meggyilkoltatását Lőrincnek s Mártonnak még mindég nem bocsáthatá meg. - Meglátjuk, ki az úr e táborban: a pap-e vagy én? - mondá Gergelyhez, midőn vele a sátorból kiment. - Telegdi István emberségesen viselte magát irányomban; csak pár nyájas szóval tartozom neki: de ne idvezüljek, ha gyermekét csak egy ujjal is bántja valaki.

Mint a felbőszült tömeget, úgy Dózsát is indulat vezérlé. A népet vérszomj s erejének érzete, a vezért azon meggyőződés lelkesíté, hogy ha most enged, hatalmáról lemondva, szolgája leend a népnek, mely fölött eddig úr vala; s ki a mindég növekedő zaj között szemeit Dózsára függeszté, meggyőződhetett, hogy ez óriás küzdelemben, hol egyrészről ezerek, másfelől egy ember áll: ez utóbbi engedni nem fog. A vad elhatározottság, melyet arcai kifejeztek, eléggé mutatá, hogy benne egy azon férfiak közül áll előttünk, kiket felindult tömegek megdönthetnek, de nem mozdíthatnak ki helyükből; s Lőrinc talán először életében, bámuló tisztelettel nézett a férfiúra, kiben most hasonlójára ismert. Mint a sajka, melyet a fergeteg által felkorbácsolt hullámok szédelgő magasságra emelnek, mielőtt azt a mélységbe rántják: úgy Dózsának, mint látszott, e vészre vala szüksége, hogy lelkülete egész vad nagyszerűségében tűnjék föl.

De bármi nagy legyen azon hatalom, melyet egyes lelkierő a legbárdolatlanabb tömeg fölött gyakorol; fellázadt indulatoknak soká nem állhat az ellen; és a zaj mindég vadabb és fenyegetőbb lőn.

- Mit nekünk a vezér parancsolata? Azért vertük le az urakat, hogy e székelynek engedelmeskedjünk? Mi emeltük vezérünkké: tegyük le s válasszunk mást helyébe. - Ily szózatok hallatszottak az általános lárma között.

- Rimájának akarja választani e leányt, azért védelmezi annyira - kiáltának mások. - A vén megigézte; dobjátok vízbe; üssétek agyon a boszorkányokat.

A tömeg fölemelt dorongokkal s fejszékkel tódult a foglyok felé. A körülötte álló őrök alig szoríthatták vissza a támadókat. Orbán fölemelt fejszével állott Frusina előtt.

- Vissza, pártütők! - kiálta Dózsa, midőn bárdját fölemelve, a rabok és a nép közé veté magát. - Halál fia, ki csak egy lépéssel közelít. A keresztnek igaz hívei jöjjenek mellém.

A támadók megdöbbenve hátráltak. Egy rész a tömegen áttörve, Dózsához sietett, s vezérének védelmére emelé fegyvereit; a nagyobb szám az első meglepetés után, újra és mindég fenyegetőbben ismétlé követeléseit. Lőrinc elkövetett mindent, hogy lecsillapítsa e vészt, de máskor oly hatalmas szava nyom nélkül hangzott most el a sokaság fölött, mely, ha keblében valamely érzemény rejlik, mint Kapisztrán példája mutatja, ha a szónok idegen nyelven mondja is el beszédét, lelkesedésre fakad, s egy Demosthenesnek ellentáll, ha szónoklatában nem saját érzelmeinek igazolását találja. Vészek között a szó messze hat, de csak azon irányban, melyben azt a vihar magával viszi, ellene nem.

- Ne hallgassatok a papra, csalni akar. Püspökséget ígértek neki. Árulók valamennyien - kiálták több oldalról. Főképp az asszonyok látszának kérlelhetetleneknek. A keresztes had alatt, melyben férjeiket követve részt vevének, senki sem szenvedett többet, mint ők. Az uralkodó betegségekben sok gyermek halt meg, s e szerencsétlen anyák itt e tábor közelében temették el kisdedeiket. Kevesen voltak e nők közül, kik a múltra visszatekintve, feledhetlen sértésekre ne találtak volna. Ők bosszút akartak állani: hogyan engedheték kiragadni martalékukat? Úgy látszott nekik, az ég maga adá hatalmukba ez úri hölgyeket, hogy éreztessék velük, mit és mennyit szenvedhet egy női kebel. Ezekhez fordult Ollósi, ki az egész jelenet alatt Dózsa közelében állva, miután Lőrinc szavai semmi hatást nem gyakoroltak, most először akarta megkísérteni hatalmát, mellyel mint Bakács követének, bírnia kellett volna.

Dózsa s a többi vezérek ismerték Ollósi állását, minthogy azonban érdekük úgy kívánta, hogy a nép azon hiedelemben tartassék, mintha Bakács a keresztesek eljárását helyeselné, sőt követe által azoknak vezérletében is részt venne: a fővezér után nem volt senki a táborban, ki iránt mindenki látszólag több tisztelettel viseltetnék, mint szabónk. Nem tartatott haditanács anélkül, hogy Ollósi benne részt ne venne; midőn a temesvári polgárok Dózsához követséget küldtek, a szabó fényes öltözetben ült a vezér mellett; ha isteni szolgálat tartatott, az első hely a vezér után őt illeté, s a misemondó pap Dózsa után csak neki nyújtá külön a szentelt vizet; sátora előtt két őr járt fel s alá; szóval a nép megszokta benne egyikét látni főembereinek, s minden más alkalommal kétségen kívül ellenmondás nélkül engedett volna szavainak. Ollósi maga annyira meg vala győződve hatalmáról, hogy midőn szólni kezdett, s a tömeg, mint mindég, valahányszor előtte új szónok lép föl, rövid időre hallgatott: megelégedett mosollyal jártatá körül szemeit hallgatóin; de alig tűnt ki beszédének szándéka, midőn a zaj is új erővel tört ki.

- Azért kíméljük őket, mert asszonyok? - kiáltá egy vad kinézésű parasztnő - nem vagyunk-e asszonyok mi is? s ki kímélt minket valaha? Bőrük fehérebb, kezeik gyöngédek, de nem úri munka között barnultunk-e el mi? Kezeink nem azért durvábbak-e, mert mi kapáljuk a szőlőt, hogy ilyféle kisasszonyok lakodalmánál a bor ne fogyjon el? Minket is szépeknek teremtett Isten, belénk is gyöngéd érzelmeket adott, mi is szeretetreméltók lehetnénk; de ha a virágot eltiporják, hogyan illatoznék az?

- Az istenért, legyetek könyörületesek - kiálta Ollósi, kinek beszédét a legszebb helyén ez asszony szakasztá félbe -, nem vagytok-e keresztyének?

- Könyörületesek legyünk?! - szólt az asszony vadul felkacagva. - Nézz reám, te bíbornok követe! harmincesztendős vagyok, s ötvennek látszom. A legvénebb banya arcain sem találsz több ráncot. Hajam őszülni kezd, s miért? Volt idő, mikor szép valék, annyira szép, hogy az egész környék legényei sóhajtoztak szerelmem után. Kikerestem a legderekabbat, s mátkája levék. Mikor esküvőre készültünk, földesuram visszajött Budáról. Meglátott, elragadtatott csatlósai által, s rimája lettem. Jegyesem kért, rimánkodott, elűzték kutyákkal. Hisz ha ura mulat, hogy mer alkalmatlankodni a parasztlegény?

- Szégyen, gyalázat! - kiáltának többen.

- A bú, gyalázatomnak érzete, kegyetlenkedés, mert uram szerelmét viszonozni nem akarám, hamar megronták szépségemet. Hervadtam, s a kegyes földesúr elűzött várából.

- Hány ilyen alávalóságot követtek el az urak!

- Ó, ha elmondhatnám, mi nyomorulttá lettem! - folytatá az előbbi. - Jegyesem elhagyott; hisz örökre elveszett minden, mi által őt boldoggá tehetém vala: szépség, vidor kedv, maga a becsület is ottmaradt a zsarnok kastélyában. A koldus gazdag vala hozzám képest. El kelle hagynom szüleim házát. Mindenki ujjal mutatott rám, rokonaim sóhajtva említék nevemet. Meg valék becstelenítve, vétkem nélkül, igaz; de mit ér, ha valakinek házára villám csapott le? így is elveszté mindenét. Szegény lánynak nem szerzi vissza senki elrablott becsületét.

- Szegény asszony! - szóltak többen.

- Ó, ki mérheti fel eszével, mit én szenvedék! - folytatá emez. - Hontalanul kóboroltam helyről helyre, s nem volt senki, ki magához fogadna. Ha történetemet elmondám, a legirgalmasabb kéz is visszavonult előttem. Ki nyújtsa kezét a becstelennek? Elmentem Budára: elpanaszlám esetemet azoknak, kikre az igazság bízatott, s kinevettek. Nem volt senki, ki pártomat fogná, pedig nem valék oka szerencsétlenségemnek; lelkemet semmi vétek nem terhelé még.

Az asszony egy percig hallgatott. A körülállók sajnálkozással néztek reá.

- Akkor lelkemben tiszta és szeplőtlen valék még. De maradhattam-e az? Isten maga elhagyott. Az emberek elűztek házaiktól. A bűn örvényébe süllyedtem. Elaljasodva, megvetve mindenkitől, fetrengtem a vétek mocska között. S én könyörületes legyek hóhéraim iránt? - kiáltá kezét ég felé emelve, csaknem dühösségig növekedő szenvedéllyel - könyörületes azok iránt, kik ily nyomorulttá tettek?! Nekem vér kell, hogy vele becsületem foltját mossam le; vér, mindazon szenvedésekért, melyeket annyi év alatt tűrtem; vér üdvösségemért, melytől azok fosztottak meg, kik lelkemet kétségbeesésig kínozták. Ez asszonyokat Isten adta kezünkbe, hogy bosszút álljak.

A szenvedélyek ez elbeszélés alatt még magasabb fokra hágtak, s ámbár nem volt csekély azoknak száma, kik Dózsa parancsait teljesíteni készeknek mutatkoztak: átlátá mindenki, hogy a tömeget fékentartani többé nem lehet, s ha a vezér határozatától el nem áll, végre alig lehete kikerülni a véres összeütközéseket. Márton, Imre és mások engedékenységet ajánlottak, de György hajthatatlan vala. - Ha a kardot egyszer eltörtétek, dobjátok pokolba - mondá -, összekovácsolni többé azt nem lehet; s ha a vezér seregeinek egyszer engedni kénytelen: jobb magát megöletni. - S ha a körülötte állóknak egy része e nézet helyességét nem látá is át: érzé mindenki, hogy Dózsát lehetetlen ellenkezőre bírni.

- Már ha így van - mondá végre Márton Lőrinchez -, azon kell lennünk, hogy a dolgot kiegyenlítsük, másképp, Isten engem, még vérontás lesz vége, s szép volna, ha magunk között csatáznánk, éppen mikor Zápolya készül ellenünk. Megpróbálom, mennyire mehetek velük. - S ezzel előrelépve, jelt adott, hogy szólni akar.

Márton főképp a keresztesek legvadabb része előtt, nagy tekintélyben állott. Az aljas tréfák, mikkel legkegyetlenebb beszédeit, sőt tetteit vegyíté, a tömeg kedvencévé tevék őt; s most is, mi talán senkinek nem sikerült volna, alig vevé észre a tömeg, hogy szólni akar, s a csend helyreállott.

- Hát ez egyszer nem vagyunk egy értelemben - szólt jókedvűen -, kissé összevesztünk. No, sebaj, rendbe hozok én mindent.

- Légy te, Márton, vezérünk! csak rád hallgatunk! - kiáltott több hang.

- Csak hallgassatok hát s ne ordítsatok úgy - folytatá emez jókedvűen -, most én papolok.

Egyesek mosolyogni kezdének.

- Hát, amint mondám, nem vagyunk egy értelemben. György vezér szabadon akarja bocsátani foglyainkat, s ő vezér, neki engedelmeskedni kell.

- Nem engedelmeskedünk! - kiáltá sok hang.

- Vagy legalább engedelmeskedni kellene - igazítá ki magát a szóló -, ti bosszút akartok állani, s abban meg nektek van igazságtok.

A nép zajos tetszéssel szakítá félbe a szónokot, midőn tőle magaviseletének ezen igazolását hallá.

- Csak várjatok, míg mondókámat elmondtam - szólt ismét az előbbi -, egészen különös dolgokat fogtok hallani. Ha a vezérnek is engedelmeskedni kell... mert másképp bizony, ha Zápolya megtámad, ebül járunk... s nektek is igazságtok van: mit tegyünk ez igen nehéz állapotban?

A tömeg hallgatott. Márton mosolyogva jártatá körül szemeit. - Lássátok, ezt nem tudja senki köztetek; még a követ úr sem tudná megmondani, kit Bakács Tamás küldött táborunkba, pedig az csak okos ember lehet. De én megmondom.

A sokaság mindég növekedő érdekkel hallgatott.

- Ez Telegdi István leánya - folytatá, midőn a rabokhoz fordult -, Telegdié, ki a kereszteseknek legnagyobb ellensége volt, és kit szerencsésen oda küldöttünk, hová való, azaz a másvilágra, hogy itt senkinek útjában ne álljon. S mit akartok csinálni e leánnyal? megölni? azt se bánom. Kár, ha másra hasznát vehetni. De nem bánom, csakhogy ezáltal, biz isten, hogy bosszút nem álltatok. A nagy úr, nagy asszonyság is csak egyszer hal meg, ha pedig meghalt, vége mindennek. Ez nem elég. Kissé fájdalmasabb vagy könnyebb halál, de mindössze is csak pár perc különbség, s ha utolsó pillanataiban Istenhez fohászkodott, végre még mennyországba küldjük ellenségünket. A halálban nincs semmi megszégyenítő, semmi új, semmi, mire már születésünk óta nem volnánk elkészülve; az nem igazi bosszú.

- Kínozni fogjuk! - kiáltott több hang.

- Mind semmi - válaszolt az előbbi -, ily gyenge asszonyok végre is mit tarthatnának ki; alig fognánk hozzá, már végük volna. Én más, szebb, hosszabban tartó bosszút kívánnék.

A nép kíváncsisága legmagasabb fokra emelkedett. - Mit tegyünk? - kérdének egyesek.

- Ugyebár, szeretnétek tudni? - mondá a barát, megelégedett mosollyal jártatva körül szemeit a tömeg fölött. - Megmondom hát, s meglássátok, ez senkinek nem jutott eszébe.

Halotti csend lőn.

- Hallottátok, miket az asszony, ki csak imént szólt, szerencsétlen sorsáról elbeszélt? Nézzetek rá: ha csakugyan nem több harminc évesnél, s ha csakugyan szép volt, minek egyikét sem állíthatom bizonyossággal, minthogy asszony szavának ilyenekben hinni egészen nem lehet; mondom, ha ez asszony csakugyan szép volt, és csak harmincesztendős - folytatá, midőn megszűnt a nevetés, mely szavait félbeszakasztá -, nincs senki közöttünk, ki nála többet szenvedhetett; olyan az arca, mintha tíz évig haszonbérben bírta volna a fájdalom; könnyei egész vízmosásokat szakítottak pofáiba. S miért szenvedett ez asszony annyit? Jegyese volt. Erről is azt mondja, hogy az egész vidék legderekabb legényének tartatott. Szerelmeséről minden asszonyi állat így beszél; s talán nem igaz; én legalább úgy hiszem, hogy e táborban száz derekabbat találhatni; de akár derék, akár nem derék, neki tetszett, és az ő jegyese volt, s vele, úgy hivé, boldog lehet. Ekkor jött a földesúr, s várába cepelteté a parasztleányt, s a szép menyegző füstbe ment. Előbb kutyákkal űzték el a jegyest, később maga sem akart hallani a dologról, a leány pedig bújában az ördögnek adta magát. És mi e történet tanúsága?

- Halljuk, halljuk!

- Ez Telegdi István leánya - folytatá a barát, kinek arcán gúny és káröröm vala kifejezve -, el van jegyezve ő is, jegyese Ártándi Pál, a népnek ellensége, mint Telegdi vala, csakhogy még gonoszabb, még vérengzőbb. A kisasszony kétségen kívül haláláig szerelmes kedvesébe. Nézzétek csak, hogy pirul; nem is hinné az ember, hogy kisasszony így tudjon elpirulni.

Minden szem Frusinára fordult. A hölgy, ki egész idő alatt halványan, de látszólag nyugodtan állott őrei között, eliszonyodva tekintett körül.

- Menjen füstbe e menyegző is - folytatá az előbbi -, ha a nép leánya szenvedett, miért ne szenvedjen az úri hölgy? Ha a parasztlegényt kutyákkal űzték el, midőn mátkáját visszakéré, miért legyen az úrfi boldogabb?... Álljon ki egy közületek, ha lehet, a legcsúnyább s kitől a lány leginkább undorodik, s mondja, hogy Telegdi leányát elveszi feleségül. Neki adjuk. Ha ráunt, elkergetheti magától, s akkor nemzetes Ártándi Pál felszedheti azt, mit a paraszt magától ellökött. Így teljesítjük vezérünk parancsát, ki e leány halálát nem akarja, s mégis bosszút állunk rajta, minőt puszta halála által nem érhetnénk el.

Nagy volt a meglepetés, melyet e szavak okoztak, de Márton indítványa nem talált oly általános helybenhagyásra, mint máskor minden tanácsai. Dózsa helybenhagyólag integete fejével; a körülötte álló vezérek megegyezésüket jelenték ki, s a tömeg egy része, mely a hölgyek iránt könyörületességet érzett, szintúgy tőn; de a nagyobb rész, mely, a barát kegyetlenségét ismerve, tőle egészen más tanácsot várt, kedvetlenül hallgatott, vagy fejét rázva, rosszallását jelenté ki. Főképp az asszonyok nyugtalankodtak.

- Az átkozott barát bolondnak tart - mondák néhányan. - Ő is egyetért a többiekkel - szóltak mások. - Legjobb, ha senkire sem hallgatunk - dörmögött a többség.

- Szívtelen! - kiáltá az asszony, kinek Márton beszéde alatt visszatartóztatott haragja most egész erejében kitört, midőn elébe lépve, száraz markát fenyegetve emelé ellene. - Űzd tréfádat szerencsétlenségemen, de ne hidd, hogy a népet meg fogod csalni. Nekünk vér kell, vér, nem menyegző; érted-e, barát?

A tömeg egy része helybenhagyása jeléül újra fölemelé fegyvereit. De Márton nem tartozott azok közé, kik ily pillanatban megijedve, föltételüktől elállanak. A világért sem akarta volna elveszteni népszerűségét; de tudta, hogy ki a nép kegyét azáltal veszté el, mert véleménye a sokaság kívánataival ellenkezett, azt nem engedékenységgel, hanem csak azáltal nyerheti vissza, hogy saját nézetét kiviszi. Rokonabbnak érezé magát a tömeghez, hogysem előtte meghajlani szükségesnek tartaná. Az oroszlán nem ijed meg társai ordításától.

- Vér kell neked, őrült asszony! - kiáltá dörgő hangon, mely előtt a tömeg elhallgatott. - S mivel neked vér kell, én társaimnak mást ne merészeljek tanácsolni? Neked vér kell, hogy bosszút állhass. S miért akarsz bosszút állani? mert uradnak rimája voltál; mert ide s tova kóboroltál ház és nyughely nélkül, mint a söpredék, melyet szelek hajtanak az utcán végig; mert gyalázatos ölelések között egy férfi a másik karjai közé dobott, míg egynek sem kellettél többé, s mint kiélt váz, a szégyen bélyegével arcaidon jutottál közénk? s mivel neked vér kell, mi teljesítsük kívánataidat? mivel te tíz hosszú év után végre gyalázatod öntudatára jutottál, ez egész had fegyvert fogjon vesztett erényed megbosszulására? Meglátjuk, kinek szava bír több hatalommal közöttünk: Mártoné-e, kit a nép régtől ismer vagy egy jöttment kóboré?

Azon rossz tulajdonok között, melyek a néptömegekben lázas pillanatokban, mint a vésztől felkorbácsolt víznek mocska, fölmerülnek, legközönségesebb talán a káröröm. Mint nagy anyagi erővel bíró emberek, úgy a nép is szívesen gyakorolja hatalmát; vannak pillanatok, midőn mintegy szükségét érzi, hogy valamit széttörjön kezei között. Mártonnak szavai látszólag jó hatást gyakoroltak a sokaságra.

- Igazság, jöttment kóborló! rossz asszony! és még ő mer szólni. Hallgassunk Mártonra. - Így vélekedtek sokan, és a szónok azonnal ügyesen fel tudta használni e véleményt, mely ismét feléje fordult.

- Lássa az ember - szólt színlelt haraggal -, talán nincs ház az országban, honnan csúfosan el ne kergettek volna, s most idejön, s parancsolgatni akar, mintha bizony a szentegyház vitézei más valakinek szavára hallgatnának, mint legfölebb vezéreikére. Neked bosszú kell, szerencsétlen; nekünk is; bosszú, nem pillanatnyi szenvedésekért; nem, mivel a harcban egy vagy más rokonunk elveszett; bosszúnknak egyszerű halál nem elég. Hosszú évekig, nem évekig, ivadékról ivadékra szenvedünk elnyomást, megvetést, gyalázatot. Nemzetségünk fáján nincs egy ág, nincs egy levél, mely külön szenvedések nyomát nem hordaná magán; éltünkben nincs egy nap, mely alatt zsarnokaink lábát nem éreztük volna nyakunkon. Nekünk ily bosszú kell. Végtelen, mint szenvedéseink; napról napra visszatérő, mint gyalázatunk. Bosszú, mely nemcsak a testet, de a lelket is gyötörje, mely által ellenünket porig alázhatjuk, míg elaljasodásában maga kétkedni kezd; őt is képmására teremté-e az Isten, vagy a csúszó-mászó férgek sorába tartozik, kiket az átmenő lábával eltipor? Nekem ily bosszú kell. Gondoljátok magatoknak a büszke Telegdi István leányát zsellér házában. Menyegzőre készült, a menyegző meglesz, de a kevély Ártándi Pál helyett béna napszámos vezeti oltárhoz a kisasszonyt. Ura kiküldi az erdőre, hogy száraz gallyakat szedjen; az elkényeztetett teremtés nem bírja, s lesüllyed terhe alatt, de közületek senki sem fogja segíteni őt, hisz úrhölgy, mi közötök hozzá? E gyengéd kezek tüzet raknak, és főznek; e picike lábacskák künn állnak a patakban, s dideregni fognak, ha őszi napokban a többi asszonyokkal mosni megy; s mindezen idő alatt az egész falu neveti ügyetlenségét, az egész környék ujjakkal mutat rá: nézzétek csak, a szép kisasszony mily barna lett, a lágy kezek mily durvákká váltak.

Márton arcain vad káröröm vala kifejezve. Frusinára függeszté szemeit, s látva kínját, kegyetlen mosoly játszék ajkai körül. A népnek egy része harsogón jelenté helybenhagyását.

- Vagy nem tetszik tervem? más bosszút kívántok? - folytatá az előbbi - mondok mást is. A drágalátos kisasszony a halált csak úgy kerülheti ki, ha rajta köztetek valaki könyörül, s őt nőül veszi. Ne tegyétek. Hadd kérjen, hadd rimánkodjék földre borulva előttetek. Hadd ígérje, hogy kedveteket fogja tölteni éltetek végnapjáig; hadd sírjon s könyörögjön térdein csúszva egyiktől a másikig, s legyetek kérlelhetetlenek; mondjátok neki, hogy nem kell: taszítsátok el lábaitokkal, hisz veletek is az történt. Nem szebb kín-e ez, mintha őt a hóhér kezébe adjátok? Telegdi István leánya, ki térden állva egykori jobbágyát arra kéri, hogy őt nőül vegye, s kit ez magától eltaszít. Volt-e valaha szebb tréfa?

Márton kacagott. A tömeget borzasztó jókedv ragadta meg. - Úgy legyen, úgy, mint Márton mondá. Márton a mi barátunk! - ordítá száz hang, s vad hahota hangzott a sokaság között.

- Úgy legyen, mint Márton mondá - szólt Dózsa, ki észrevevé a fordulatot, melyet a dolgok vőnek, örült, hogy Márton közbenjárása által minden erőszakos összeütközést kikerülhet, anélkül, hogy parancsát egyenesen visszavenni kényteleníttetnék. - Kinek köztetek kedve van, jelentse magát, s Telegdi István leányát neki adjuk. Holnap lakodalmat tartunk: én adom az áldomást.

A vezér e szavait hangos örömrivalgások követték.

- No, kisasszony, most keress férjet magadnak - szólt jókedvűen Márton -, meglátjuk, tudsz-e kérni. Csak szépen, alázatos légy, mint a parasztasszonyok, midőn hajdanában Telegden udvarotokba jöttek, s csirkét vagy tojást hozva, közbenjárásodért folyamodtak.

Frusina az egész idő alatt hallgatott, borzadva tekintett körül, bizonytalan: nem egy szörnyű álom-e mindez, mit maga körül lát. Márton szavai felrázák őt mélaságából. - Soha! - mondá erős hangon, s a hölgy indulatban lángoló arccal tekintett körül - apám ellenségtek volt, jegyesem véres diadalt vítt ki társaitok fölött. Öljetek meg.

Frusina oly szép vala, a büszke megvetés, mellyel szemeit ellenein jártatá, a méltóság, mellyel szólt, oly jól illett nemes külsejéhez, hogy még e vad csoport is akaratlanul meghatva érezé magát. A nevetés megszűnt, a tömeg bámulva, csaknem tisztelettel nézett áldozatára. Márton ajkai körül gúnyos mosoly játszék.

- Inkább meg akar halni - mondá keserűen -, hogysem más becsületes nők módjára dolgozzék; lássátok az igaz nemes vért! De nem fogunk kérdeni, szép kisasszony; az történik veled, mit mi akarunk. Jobb, ha nyájasan viseled magadat, galambom, másként megeshetik, hogy férjed mindjárt lakodalom után megver. Nosza, fiúk! - kiáltá a tömeghez fordulva - kinek kell kisasszony? Nem sokat ér, de kinek más szeretője nincs, beérheti ezzel, okkal-móddal megtanul főzni ő is.

A barát durva tréfái ismét megsemmisíték a hatást, melyet Frusina szépsége s nemes viselete egy pillanatig sokakra gyakorolt. A tömeget vad jókedv ragadta meg újra. Illetlen kifejezések, elméncségek helyett mondott durvaságok hangzottak mindenfelől; minden szót hangos kacagás és taps követett, úgy látszott, mintha e sokaság sohasem örült volna ennyire, mint midőn e szerencsétlenek kínain gyönyörködött. Kiknek arcán előbb részvét mutatkozott, most kegyetlenségben vetélkedtek társaikkal. Van hipokrízis az aljasságban is, s elvadult tömegek között, mint e pillanatban, vetélkedés tárgyává válik: ki mocskolhatja be magát leginkább, ki vetkőzhetik ki emberi érzelmeiből minden társainál legtökéletesebben.

Márton mondhatlan megelégedéssel követé e jelenetet, hangos hahotája kihallatszott az általános zajból, s tréfás beszédei új meg új kacagásra készték a tömeget.

- Bizony, úgy látszik, jószágomnak nem akad vevője - mondá nevetve -, hát nincs köztetek, ki a szegény párát könyörületességből elvenné? csak nézzétek, mily pityeregve tekint körül, annyira szeretne férjhez menni, szinte megesik szívem.

- Nekem csak Kata kell - szólt félig részegen egy suhanc a körülállók közül, megölelve egy mellette álló vaskos leányt. A körülállók nevettek. - S én mit csináljak olyan asszonnyal, ki még talán kenyeret sem tud sütni - szólt egy másik.

- Majd megtanul, ha jól megvered - volt a válasz, mely új kacagást idézett elő.

- S mikor még egy tehene sincs - gúnyolá a harmadik. - Ha hazaviszem, a szomszédok azt mondják, hogy mátkámat az akasztófáról szedtem le - mondá egy negyedik; s így tovább, minden szót új nevetés, a pajzán öröm új kitörései követték.

- Már látom - szólt ismét Márton jókedvűen -, így nem megyünk semmire. A kisasszonynak kérni kell, vagy ha így sem talál férjet, olyat kell keresnünk, ki valamely csínt követett el, s kit elítélhetünk, hogy vegye el büntetésül.

Miket szenvedett Orbán az egész idő alatt, lehetetlen leírni. Ujjai görcsösen szoríták a fejszét, melyet kezében tartott, s nem állhatott bosszút ez alávalókon. Minden csepp vér felforrt ereiben, s hallgatnia kelle, nehogy haragjának kitörése Frusina életét új veszélybe hozza. Az, kiért életét adta volna, kiállítva pellengérre, e vad tömeg gúnyjainak tárgya. S neki itt kell állani nyugodtan, hallgatnia az alávaló tréfát s vad kacagásokat, s ő nem márthatja fejszéjét senki vérébe. S lelkét még más gondolatok tölték el. Bírni Frusinát, ez volt életének legfőbb, ez egyetlen vágya, s most teljesítése tőle függ. Egy szavába kerül, s a hölgy az övé. Szívét iszonyú bizonytalanság tölté. Egyrészről jobb érzete fellázadt a gondolatokra, hogy élete kincsét ily kezekből fogadja el; hogy Frusina előtt, hacsak egy pillanatra is, ez alávalók cinkosa gyanánt tűnjék föl; másfelől érzé, hogy kedvesének csak így mentheti meg életét; hogy őt csak így ragadhatja ki e vad csoport kezeiből. Halványan, reszketve álla ott, százszor elhatározva, hogy szól, s ismét elnémulva, valahányszor Frusinára nézett.

- Hát végre el fogja-e magát valaki határozni? - kiálta Márton - napestig nem ácsoroghatunk itt; szinte megéheztem a sok ajánlás között, s ha vevő nem találkozik, végre is a bakónak kell adnunk a leányzót.

E fenyegetés véget vetett Orbán kételyeinek. - Adjátok nekem e hölgyet - mondá előrelépve, erős, elhatározott hangon -, én nőül kérem őt.

- Ki ez? - kérdék sokan a tömeg közül, kiknek figyelmét Orbán csak most vonta magára. - Frusina megvető tekintetet vetett a szólóra. - Midőn a vadászház, melyben eddig laktak, a keresztesektől körülvétetett, Bebek Katalin Orbánt azonnal vádolá. Minden ez ifjú ellen látszék bizonyítani. Az, mi közte s Frusina között reggel történt; a fölgerjedés, melyben a háztól távozott, s hogy őt most ellenei között és nem mint rabot, hanem fegyveresen találá; egyes szavak, melyek Márton által mondattak; Orbánnak egész magaviselete igazolni látszék a gyanút. De Frusina nemes lelke fellázadt e gondolat ellen: ily aljasságot ő nem bírt föltenni senkiről. E pillanatban a kételyek, melyeket előbb visszautasított, igazolva látszának, s a hölgy undorral fordult el.

- Hát még nem akasztottak fel, fickó? - mondá Márton, megismerve Orbánt. - Lőrinc csakugyan ismer?

A ceglédi plébános, ki, míg a nép figyelme Orbánra fordult, Dózsának s a vezéreknek beszélé, minő helyzetben állott ez ifjú egykor Telegdi István házánál, e megszólításra előadá a viszonyt, melyben Orbánnal régóta áll, s mily hasznára lehet az ügynek, hogy ez ifjú, felszólításait követve, végre a keresztesekhez állott.

- Annálfogva Telegdi leányát neki adjuk - mondá Dózsa -, úgyis régóta szereti, s csak azért nem kaphatta meg, mert jobbágy fia. Hadd érezze mindjárt első pillanatban a szabadság áldását.

A népre e szavak jó hatást gyakoroltak; az asszonyok részvéttel néztek az ifjúra, ki halványan állott mátkája mellett, s nem meré hozzá fölemelni szemét.

- És a másik kisasszonnyal mi történik? - szólt itt közbe Ollósi, kinek részvevő tekintete, noha nem viszonozva, mert Bebek Katalin félig magánkívül vala félelmében, az egész jelenet alatt inkább ezen, mint Frusinán függtek. - Én régóta oly szerencsés vagyok e jeles hölgyet ismerni, és ha napjainak biztosítására azt kívántatnék, hogy...

- Ha követ úrnak kedve van - mondá Márton kacagva -, vegye el; egyébiránt nem szükséges; e vén banyát az uraknak hagyjuk.

E szavak s a nevetés, mely azokat követte, fölébreszté Katalint mélázásából. A halál sem lehetett volna kínosabb e durva tréfánál, de vigasztalásul szolgált, hogy legalább csak parasztok jelenlétében mondatott el, s egy megvető tekintet vala egyetlen válasza.

- S most vigadjatok - szólt Dózsa megelégedve a történtekkel -, holnap lakodalmat és áldomást tartunk, addig menjetek dolgotokra. Nem mondtam-e, hogy a foglyoknak nem lesz bántódásuk? - mondá halkabban Gergelyhez, midőn vele sátorába visszament. Gergely sóhajtva megszorítá kezét.

A nép lassanként elszéledett.

Orbán egy ideig bizonytalanul állott, azután Frusinához közelített. A hölgy megvetéssel taszítá vissza kezét. Bebek Katalin aljas árulónak nevezte, ki, hogy célját elérje, mindezt fortélyosan előrekészíté. - S ezzel az asszonyok Ollósival, ki nekik ideiglenes lakásul saját kényelmesebb sátorát ajánlá, eltávoztak.

Orbán az erdő felé sietett. Fellázadt keblének magányra vala szüksége.

Jaj annak, kinek szíve csak egy tárgyban keresi egész boldogságát. Lelke csak egy ponton sérthető, s ez egyen kívül, mint Achilles, biztos a sors csapásai ellen, de ha itt sértetett, sebe halálos. Ez vala Orbán helyzete. A természet ez ifjút nagy adományokkal ajándékozta meg. Elmével, mely nem annyira ragyogó, mint világos, minden tárgyat tisztán felfog, s ha működései által kevesebb bámulatot gerjeszt, annyival hasznosabb; szívvel, mely minden nemes érzeményért hevülni tud; lelkülettel, mely a legnagyobb feladat kivitelére képes, mert tűrni tud, de cselekedni is, s célját kijelölve, a veszéllyel nemcsak bátran szembeszáll, de vele megküzd, nemcsak magát feláldozni, de győzni képes. Más viszonyok között születve, hol nemzete dicsőítését tűzhette volna ki élete céljául, a jövő talán tisztelettel hajlanék meg emléke előtt. Egyike vala azoknak, kik bármily pályára léptek, végigfutják azt, anélkül hogy magukat visszaijesztetnék; kik, mint a tölgy, ahol gyökeret vertek, megállanak; ha végzetük által háládatlan térre vettettek, törpéknek látszanak talán, míg más helyen messze terjesztenék óriási ágaikat, de kik helyöket megállják jó és rossz viszonyok között, s kiket a vész kidönt, de nem mozdít. - Orbán érezé tulajdonait, s első ifjúságában, midőn erőnknek érzetében csak a legmagasabb tetőkre vágyódunk fel, nemegyszer átkozá helyzetét, mely őt azon boldogabbak sorából, kik dicsőségért pályázhatnak, kizárá. - Mint kinek szeme csillagon függ, ilyen vala ő élete ezen korában; emelt fővel áll, s a föld porához le nem hajlik, de tudja, hogy a fényes cél örökre elérhetetlen, s nem keseredik el talán, mert hisz lelke lehetetlen kívánatokon függött, de elszomorodik. E dicsőségi álmok nem tartottak sokáig. Orbán jókor elszánta magát az áldozatra, mely ez életben a legnehezebb, feláldozta álmait, s nyugodt lőn vagy legalább hivé, hogy azzá lett. - Az élet nagy pusztaként terült el körülötte, levert kedéllyel, de nyugodtan haladott ösvényén, hisz tudta, hogy nem tévedhet el, mert nincsen célja, mely felé lépteit irányoznia kellene. - Ekkor támada rögtön a szerelem lángja e kebelben, s élete nem vala puszta többé. Szeretett. Szív, elme, lélek, azon érzelemkincs, melyet keblében hordozott lelkesedésének hatalma, szívének nem értett vágyai feltalálták tárgyukat. - E határtalan rónaságon, mely tengerként terült el körülötte, fölmerült a part. Nem kikötőt remélt találni, de tudta, hogy itt fog szenvedni hajótörést, s felvonva vitorláit, arra irányzá futását. - Senki sem gyanítá érzeményeit. Az embereknek ritkán jut eszökbe, hogy valamint a tükör, midőn a nap sugárait egész fényökben visszaveti, hideg marad, míg a föld annál inkább melegszik, minél sötétebb: úgy a szenvedély többnyire a legkomolyabb lelkületeket hatja át legforróbb lángjaival; s a nyugodtnak látszó ifjút nem tartá senki ily szerelemre képesnek. Csak ő maga ismeré a kimeríthetlen kincset, melyet keblében hordozott, melyet minden érintéstől őrzött, nehogy súrlódás közben valamit veszítsen becséből. Orbán nem ámítá önmagát csalódásokkal, jól tudta, hogy érzelmei nem fognak viszonoztatni. De van-e való szerelemnek szüksége reményekre, hogy boldogítson? - Üdvözítőnk, midőn az emberi lét szenvedésein keresztülment, élvezé egyszersmind legfőbb boldogságát: feláldozni magát másokért. Orbánnak nem kelle egyéb. Ha életét Frusinának szentelheti, ha néha egy baráti szó, néha egy melegebb tekintet deríti napjait, s azon meggyőződéssel vigasztalhatja magát, hogy e tiszta lénynek legalább teljes bizodalmát bírja: neki az lelkesedésében elégnek látszott. S most... nem látá-e magát ettől is megfosztva?

A mód, mellyel Frusina a táborban iránta viseltetett; a megvető tekintet, mellyel, midőn hozzá közelített, kezét visszataszítá; a Katalintól hallott néhány szó - nem mutaták-e világosan, hogy Frusina őt még a legnagyobb aljasságra is képesnek hiszi; hol keressen vigasztalást bánatában? hol találjon erőt ennek elviselésére? - Szívét mondhatlan elkeseredés tölté el. Nemcsak sértve - lealázva érezé magát, lealázva azáltal, ki lelkének mindene vala. Ha érdemünk a sokaság által el nem ismertetik, s ha azok, kiknek életünket szenteljük, aljas rágalommal érintik nevünket; ily bánatnak van vigasztalása - megvetéssel fordulhatunk el a háládatlanoktól; de mit tegyünk, ha e csapás attól jő, kit szereténk, kit szeretnünk kell még általa okozott kínjaink között is, mert a szív nem élhet egy percig e szerelme nélkül?!

Kínos érzelmektől űzetve Orbán soká tévelygett az erdőségben. Néha a tábor felé vevé útját. A kétely, melyet Frusina kimondott, nem támadhatott saját szívében. Csak nénje befolyásának engedett, ki Orbán ellen mindég gyanúval viseltetett. Szerencsétlensége őt egy pillanatra igazságtalanná tevé, s eddig megbánva tettét, nyugtalanul várja gyermeksége barátját, hogy kezet nyújtván, bocsánatot kérjen tőle. Voltak pillanatok, midőn Orbán e gondolatot bizonyosnak tartá. Nyugtalanul keresé az irányt, mely őt Temesvár felé vezeti, és sietett, mintha minden perc, mellyel késik, a kedves hölgynek gyötrelmeit hosszabbítaná. - Útközben eszébe jutott helyzete. Átgondolá az egyes körülményeket, s borzadva meggyőződött, hogy azok mind ellene szólnak. Csak jellemét, csak szerelmét, mellyel Frusina iránt viseltetett, hozhatá fel ártatlanságának bizonyságául, s nem kétkedett-e ezeken Frusina? Ha őt ily aljasságra képesnek gondolhatá, meg fogja-e hallgatni mentségét? fog-e hinni szavának? s ő újra meggyalázva álljon e hölgy előtt?! - Lelkében feltámadt férfibüszkesége, s elkeseredve fordult vissza az erdő széléről. Néha azon gondolat támadt lelkében, hogy örökre el fog távozni, s a mennyegzőhöz, melytől Frusina annyira borzad, vissza nem térend. Akkor legalább még Bebek Katalin is meggyőződik ártatlanságáról. Vagy hogy napjainak véget vet; hisz minden, mi ez életet tűrhetővé tevé, elveszett; mit keressen többé e világon? - De mi lesz akkor Frusinából? E vad csoport, mely vért lihegve, kegyetlen szándékától oly nehezen tartóztathatott vissza, mit teend, ha megfosztatik a bosszú azon nemétől, melyet magának választott? Nem lesz-e Frusina ez esetben a nép haragjának áldozata? vagy ha Orbán a táborba vissza nem tér, nem fog-e más valaki találkozni, ki helyét elfoglalja? Orbán érzé, hogy ezt tennie nem szabad, s lelkét újra határozatlanság fogta el.

A hosszú járástól fáradtan végre egy fa alá veté magát. Az erdő szélén látá magát. Előtte a határtalan rónaság, melynek zöldjét itt-ott az esti szellőben ingadozó nádasok vagy kisebb kiterjedésű mocsárok válták fel. Hátul végetlen rengeteg. Az alkonyodó nap a láthatárhoz közelgett. A fák hosszú árnyékot vetnek, s az egész tájon az estnek ünnepélyes csendje terül el, melyet csak a nádasokból áthallatszó verebek csevegése szakít félbe. Végre a nap is leszállt, a vörös lény, mely egy pillanatig a fél eget takarta, kis világvonallá apadott, s a sötét égen a csillagok bájló világítása terjed el. A madarak csiripelése megszűnt, s csak egy magányos sas vagy keselyű éles hangjai, melyekkel, messze ívekben az erdő fölött szárnyalva, párját közeledésre inté, hallatszottak néha le a magasból.

Orbán mély gondolatokba merülve nézé e változásokat. Miután az alkony vég színei eltűntek, szeme fölemelkedett a csillagokhoz, s lelke nyugodtabbá lőn. - Mi szép ez éj! - mondá végre meghatva - elteríté fátyolát a föld fölött, s álomba szenderülve millió fény megfeledkezik gondjairól. Maga a fájdalom enyhül szelíd hatása alatt, mintha a csillagok - melyeknek ragyogásán talán azért gyönyörködünk oly nagymértékben, mert fényüknél a föld nyomorúságát nem látják szemeink - vigasztalást öntenének szíveinkbe. S nem azért bájoló-e az éj, nem azért vigasztalja-e bánatunkat, mert a halálra int, mert eszünkbe juttatja, hogy ha a tikkasztó nap, melynek hevében elfáradánk, elmúlt, reánk is nyugalom vár? hogy e hosszú küzdés után, mely alatt még a győzőnek keblét is annyi seb éri, pihenni fogunk?... Légy nyugodt, szív! hisz a pálya, mely reád vár, nem hosszú többé; életed kelyhében néhány csepp maradt hátra, ürítsd ki bátran; a legkeserűbbek talán, de a végsők.

Orbán tisztában vala magával. Meg kell halnia, de nem most. Élete még szükséges Frusinának. De ha majd az oltár előtt férjévé vált, s ha névnejét a keresztesek között veszély nem fenyegeti többé, akkor a kötelékek, melyek őt az élethez láncolák, megszakadnak. Zápolya hadai közelgenek. A csata pillanata nem lehet távol többé; ott a véres mezőn, egy szent s csak egyesek bűnei által legyalázott ügy mellett küzdve fogja végezni kínjait. - S panaszkodhatom-e sorsom ellen? - mondá ismét, miután tervét átgondolá. - Nem volt-e életem legfőbb kívánata, hogy véremet Frusináért onthassam? s nem fogom-e ezt most tehetni? Halálom feloldja az esküt, mely őt holnaptól hozzám fogja kötni, szabadon követheti szívét. Mióta ismerem, neki szentelem éltem minden pillanatát; most midőn nem tehetek egyebet, s létem boldogságának akadálya lett, odadobom éltemet, s helyet csinálok. Nem feleltem-e meg végzetemnek? tehettem-e többet? Ó, de hogy mindennek így kelle történni! Mi volt életem szenvedések hosszú sorozatánál egyéb? Még a gyermekkor boldogságát sem élvezhetém. Mint a fa, mely földéből kivéve más éghajlat alatt ültettetett el, nő, de nem virágozik s nem hoz gyümölcsöket: ilyen vala létem, puszta örömtelen. S én nem panaszkodtam sorsom ellen. E föld, hol örömet nem találunk, melyet a vesztés félelme nem zavarna, s hol mégis annyi fájdalmat látunk, melyre az ég nem adott vigasztalást, nem arra való, hogy rajta bárki boldognak higgye magát. A szerelem rózsái helyett fejembe tevém töviskoronáját, s gazdagnak érezém magamat fájdalmaimban. Frusina, nem gyanítva bánatom okát, részt vesz szomorúságomban, ha tőle függne, levenné szívem terhét, ismeri ragaszkodásomat, tudja, hogy e földön nincsen áldozat, melyre érte nem volnék kész; s ha majdan nem leszek többé, sóhajtva visszaemlékezik barátjára, s elmondja sírja fölött: e gödörben egy hív kebel hamvadott el. Éltemnek ez vala egyetlen vigasztalása, az egyetlen fénypont, mely e sötét létet földeríté... s hogy még ennek is el kelle tűnni, s elérnem, hogy Frusina rajtam kétkedjék, hogy aljasnak, semmirevalónak gondoljon; s ha majd halálom híre a táborba jutott, s társaim véresen Frusina sátorához hoznak, ő, kinek életemet áldozám, kinek neve utolsó leheletemmel fog lebegni ajkimon, kiért üdvösségemről mondanék le, örülni fog, s élte legforróbb kívánatát látja teljesülve, midőn halva fekszem lábai előtt!

Orbánt elragadták fájdalmas érzelmei. Eltakarta arcát, s keservesen sírt. - E könnyek enyhíték fájdalmát, legalább nyugodtabbá tevék azt. Szívében feltámadtak a múlt napok emlékei, közöttük azon gyér örömek, miket életében talált, azon kevés derültebb óra, melyeket visszakívánna; s az elkeseredés, mellyel Frusina igaztalansága lelkét tölté, ennyi édes emlék hatása alatt lassanként enyészvén, Orbán ismét szeretve gondolt kedvesére.

Mikor a nap feljött, a tábor felé indult. Még egyszer látni akarta Frusinát, hogy neki, mielőtt vele az oltárhoz lép, a dolgok összefüggését megmagyarázhassa. - Ő át fogja látni ártatlanságomat - így vigasztalá magát -, kibékülve felém nyújtja kezét, s akkor nyugodtan halhatok. És ha nem? Ám legyen! Önkéntelen eszközök valánk a végzet kezében: én, hogy neki jót tegyek; ő, hogy gyötörjön; én szeretni fogom őt akkor is.

Frusina s Bebek Katalin ez időt a táborban tölték. Ollósi, mint tudjuk, a hölgyeknek saját sátorát ajánlá lakásul, hova őket szokott udvariasságával maga vezette. Útközben különös önmegelégedéssel figyelmezteté Bebek Katalint azon tiszteletre, mellyel a keresztesek iránta viseltetnek, s mely őket is, míg sátorában lesznek, minden megtámadás ellen biztosítja. Midőn a hölgyek egyedül Ollósitól kísérve a sátorba értek, szabadon engedték át magukat fájdalmuknak, szótalan szoríták egymást karjaik közé, és sírtak.

Miután bánatuknak e szenvedélyes kitörése, mely közben Ollósi szemei is könnybe lábadtak, kissé csillapodott, a szabó, ki, elvonatkozva hiúságától, valóban jószívű ember vala, s ki főképp ily magas származású kisasszonyok szenvedéseit meghatás nélkül nem láthatá, elkövetett mindent, hogy őket vigasztalja, de hasztalan! Frusina nyugodtan, de anélkül hogy bánatából felüdülne, hallá végig okoskodásait. Katalinban Ollósi szavai csak új indulatot idéztek elő. - Mióta magát életveszélyen kívül látá, eszébe jutottak a sértések, melyeken keresztülment, s a büszke Bebek-vér fellázadt ereiben.

- Így bánni kisasszonyokkal - mondá csaknem magánkívül haragjában -, Telegdi István leányával, velem, pelsőczi Bebek Katalinnal! Boszorkányoknak, vén banyáknak nevezni minket, kiknek egy tekintetéért az ország minden lovagja vérét ontaná! Ez hallatlan, ez borzasztó! minden, mit a parasztok eddig elkövettek, ehhez képest semmi. Hogy várainkat feldúlták, jószágainkat elpusztították, isten neki, mindezt megbocsáthatnám; de ezt nem, ezért lakolniok kell.

Ollósi megjegyzé, hogy a műveletlen nép nem tudja, mily tisztelettel tartozik minden férfi hölgyek, főképp úri hölgyek iránt viseltetni; de Katalin nem fogadott el semmi mentséget. - Miként kell bánni úri kisasszonyokkal, azt maga a természetes ész mutatja mindenkinek - szólt még indulatosabban -, azt a falun s pusztán is megtanulhatták; nekik lakolniok kell. Nincs oly büntetés, melyet nem érdemlettek volna; száz halál még kevés azért, mit rajtam elkövettek; hát még szegény húgomon! Férjhez adni őt Orbánhoz. Saját testvérem leányának egy telegdi jobbágyot választani férjül! Engem sógorságba hozni parasztokkal!... borzasztó!

- Legyen eziránt nyugodt nagyságod - mondá Ollósi -, a házasság kényszerített. Én magam, mihelyt e zavaroknak vége lesz, elmegyek Rómába, s befolyásom által kiviszem, hogy az a pápa őszentsége által azonnal érvénytelennek nyilváníttassék.

- Gondolok is én a házassággal - vágott szavába Katalin -, hisz az magában semmi. Házasság, jobbágy s a tárnok leánya között! én sógorságban parasztokkal! hisz ki nem látja, hogy ez lehetetlen? De maga a gondolat borzasztó; én sógorságban parasztokkal!

- Hidd el, néném, nem ez gyötri szívemet e pillanatban leginkább - szólt közbe Frusina -, de ha meggondolom, hogy mindezt Orbán tehette...

- Orbán, s mi Orbán? - kiáltott Katalin haraggal - paraszt, alávaló paraszt; mit várhatni ilyentől mást? Ami nemesnek nem született, nem válhatik nemessé. Mindég mondtam atyádnak, de nem hivé, s ezért szenvedünk. Ki farkast fogad házába, s azt hiszi, hogy mert fölnevelte, megszelídíté, csalódik. Néha évekig szelídnek látszik, leghívebb házi ebednek gondolád, de végre kitör vad természete, s izmokra tépi urát. Ne higgy a parasztnak soha.

- De Orbán, kit oly nemesnek, oly jónak gondolék - sóhajtott az előbbi -, kit testvérként szerettem.

Ollósi a szerelem hatalmáról kezde beszélni, melynek semmi sem állhat ellent, s mely alsóbb körökben született férfival sokszor elfeledteti helyzetét, mint számtalan példa mutatja. - Az érzékeny pillantások, melyekkel a szabó beszéd közben Katalinhoz fordult, világosan mutaták szavainak célzását; de Katalin nem vala olyan hangulatban, hogy azokat megértse, s csak azt jegyzé meg: hogy igenis, sok eset van, midőn a legnemesebb lovagok, kötelességökről megfeledkezve, valamely hölgyet, ahelyett hogy szerelmét hosszú szolgálat által keresnék, erőszakkal elragadtak, s váraikban zárva tartottak, mindaddig, míg az magát férjhezmenésre elhatározá, s hogy ily rablásoknak néha a legboldogabb házasság lett legyen következése; de ily merényre mindenekelőtt szükséges, hogy a rablónak vára legyen, mit Orbán nem hozhat fel mentségére.

- Ha ez a szerelemnek jele - mondá Frusina sóhajtva -, mit tegyen akkor a gyűlölség? - S a hölgy leült a sátor egyik szögletébe, s elmélyedve bús gondolataiba, nem vett több részt a beszélgetésben, melyet nénje s Ollósi még sokáig folytatának.

Végre Bebek Katalin is fáradtnak érzé magát, s miután Ollósinak mindent elmondott, mi velük elválásuk óta történt; miután Zápolyáról s hatalmas seregeiről, melyek már Lugosnál állanak, szólt, előre leírván a győzelmet, melyet azok a keresztesek fölött kivívandnak; miután elmondá, mit tett volna hasonló esetben Kinizsi Pál s Mátyás király, s mit teendenek kétségkívül az urak, ha a rend ismét helyreállíttatott: eszébe jutott, hogy nyugodni kell, s Ollósi távoztával ágyára veté magát, Frusina pedig a sátor másik oldalán egy pamlagot foglalt el.

Katalint hamar elnyomá az álom. Frusina soká ébren maradt, s szomorú jövőjére gondolva tölté az éjszakát. Végre a testi fáradtság meghozá neki is nyugalmát. Bájló képek nem deríték álmait, de feledé jelen bánatát, s mi egyéb kell a szenvedőnek?

A zaj, mely a tábort eltölté, mihelyt a nap szürkülni kezde, nem engedé, hogy ez álom hosszú legyen. A sátor közelében irtózatos lármával felhangzott trombiták jókor fölverték még Katalint is szép álmából, melyben magát Mátyás udvarában fényes tornánál képzelé, s Frusina akkor már felöltözve ült ágya mellett; de e rövid álom mindkettőnek visszaszerzé erejét. Katalin szokott optimizmusával közel megszabadulásukról beszélt; Frusina azon nyugalommal tekintett a jövőbe, mely szerencsétlen viszonyok között csak szép lelke tulajdona lehet, mert azon meggyőződésből veszi eredetét, hogy bármi körbe vagy helyzetbe állítva, nemesen s magukhoz méltóan fogják viselni sorsukat.

Miután Katalin életének egyik fő szükségét, a beszédet némileg kielégítette, Frusinánál kevés részvétre találva, fölkelt, s öltözködéshez látott. Ollósi, sátorának egy részét szőnyegek által különválasztva, ezt főleg e célra rendezé el. Itt tartá ruhatárát, itt volt tüköre, gombostűk, illatos kenőcsök, szóval mindaz, mit öltözködésre szükségesnek tartott, s mit magának nem kis fáradsággal megszerezhetett. Ide vonult most Bebek Katalin, búsulva s gyönyörködve egyszersmind, midőn magát ismét tükörben láthatá, s a sápadtságot, melyet a kiállott veszélyek arcain visszahagytak, de azon bájakat is újra szemlélé, melyeket még ily szenvedések sem ronthatának meg, s melyeket ő annyi éven át újra és újra megnézni el nem fáradott.

Frusina azalatt egy, a sátorban függő kereszt elébe térdelt, s imádkozott. Le kell mondania élete legfőbb reményéről. Ha a házasság, melyre Orbánnal kényszeríttetik, később érvénytelennek nyilatkoztatnék is, Ártándinak neje mégsem lehet többé, s csak kolostorban kereshet menedéket; de szívét a közelebb múlt időben annyi bánat érte, mióta apja halálát a táborban meghallá, a világ oly sötét színben tűnt fel képzelete előtt, hogy e gondolatban nem vala semmi visszaijesztő. Ifjú lelke oly fáradtnak érzé magát, hogy csak nyugalom után vágyódott, s csak arra kérte Istenét, hogy a pillanat, melyben oltáránál menedéket kereshet, minél előbb megérkezzék. - Midőn Frusina fölkelt s megfordult, Orbánt látá maga előtt, ki azalatt észrevétlenül a sátorba lépett, s hallgatva várá a pillanatot, melyben a hölgy imádságát bevégzi. - Frusina oly boldogtalannak érzé magát e pillanatban, annyira meg van győződve, miszerint Orbán által hozatott jelen helyzetébe, hogy az ifjú látására csaknem undorral fordult el tőle.

Orbán megérté mozdulatát. Hallgatott, de halvány arcain oly fájdalom vala kifejezve, melynek festésére a nyelvnek nincsen szava. Végre erőt vett magán. - Frusina! - szólt remegő hangon - hát elítéltettem, anélkül hogy védelmemet meghallgatá?

Kit nagy szerencsétlenség ért, az nem igazságos soha. Ha mindjárt az, hogy szenvedett, tisztán a véletlennek eredménye, az ember mégis bánatában mindig embertársai között keres valakit, kit vádolhasson. Nem végzetét, embert keres ellenségül magának, mintha az vesztét enyhítené, ha szerencsétlenségéért legalább valakit gyűlölhet. - Frusina inkább fel vala gerjedve, hogysem Orbán szavai elkeseredésnél egyebet szülhettek volna. - Minek ez álnokoskodás? - mondá haraggal - nem vagyok-e hatalmában? nem fogja-e elérni célját? Vagy még több kell? Gyönyörködni akar fájdalmamon, hogy azon nagy élvezetből, melyet magának választott, egy perc se vesszen el; hogy egy kín se vonuljon át keblemen, melynek ne lenne tanúja?

Frusina szokatlan szenvedélyességgel szólt. Orbán reáfüggeszté szomorú tekintetét, s egy ideig hallgatott. - Frusina - mondá végre -, ha tudná, mily fájdalmat okoz nekem, nem szólna így.

A szenvedélyesség nem vala Frusina természetében. Midőn szavainak fájdalmas benyomását észrevevé, szívét sajnálkozás tölté el.

- S mi vala vétkem? - folytatá az előbbi - hogy szerettem? de ennek én vagyok-e oka? Ha a mag, melynek természete szerint a völgyben kell vala csírázni, szélvésztől felkapatva magas tetőre jutott, s ott vert gyökereket: mit tehet ő róla? Jókor elszárad, nem fog hajtani virágokat; végzete: elveszni az idegen földben. S nem elég büntetés-e ez?... S mit tettem én e magnál egyebet? Nevezze őrültségnek, nevezze éltem átkának; de oly megbocsáthatatlan bűn vala-e az, hogy szerettem, hogy szenvedélyeimtől elragadtatva, ez érzeményt kimondani merészlém?

- A valódi szeretet nem önző - mondá Frusina szomorúan -, kedvese boldogságát nem áldozza fel kívánatainak. Ki a virágot letöri, hogy keblére tűzze, nem szerette azt.

- Frusina! - kiáltá Orbán a legnagyobb szenvedéllyel - s ön hitelt adhat azon aljasságnak, melyet nénje rólam föltesz?

Frusina hallgatott!

- Mindenható Isten!

- Ó, higgye el, Orbán, ez az, mi szívemnek leginkább fáj - mondá Frusina. - Jött volna e csapás bárkitől, nyugodtan tűrném. De hogy éppen ön tette ezt, ön, ki iránt oly határtalan bizalommal viseltetém, kit legjobb barátomnak gondoltam...

- És ön hiszi? - sóhajtott Orbán.

- Lehetséges-e nem hinnem? - folytatá az előbbi - nem világos-e minden? Senki rejtekünket nem ismeré, ön a legnagyobb fölgerjedésben elhagyja házunkat, s egy órával később a keresztesek megrohanják azt, s erőszakkal ide hoznak. Midőn e táborba jövünk, önt itt találjuk, nem mint foglyot, de fölfegyverkezve, az iszonyú ceglédi pap társaságában. A csapatnak vezére, ki által a táborba kísérteténk, nyilván mondja, hogy az erdőben önnel már találkozott. Lőrinc Dózsának elbeszéli, hogy ön vele régóta összeköttetésben áll, s felszólítására jött a táborba. Mondja maga: nem világos-e mindez?

Orbán hallgatott.

- A nép véremet kívánta - folytatá Frusina növekedő indulattal -, s vajon a vérengző vezér megtagadta volna-e a nép ezen kívánatát, ha előre meg nem határozzák, hogy tőlem más áldozatot fognak kívánni? S ki az, akinek ez áldozat érdekében feküdt? Találkozott-e egyetlenegy az egész csoport között, ki Telegdi István leányát nőül kívánta volna? Ön lépett fel, önmaga; nem világos-e mindez? lehet-e kételkednem?

A sajnálkozás, melyet előbb Orbán iránt egy pillanatig érzett, most midőn aljasságának ezen bizonyítványait felszámolá, ismét eltűnt, s haragban lángoló arccal állott Orbán előtt.

- Világos, egészen világos! - mondá emez, s keserű mosoly lebege ajkai körül. - Ha a fáról, mely évekig kertünkben állott, melyet felnőni láttunk, melynek gyümölcseit régtől fogva ismerjük, egyszerre az mondatnék, hogy ágai mérges növényeket teremnek - nem hiszi senki; ha a kutyáról, mely urát évekig híven követé, azt mesélnék, hogy gazdája ellen fordult, s jótevőjének keblét tépte szét - nem hiszi senki. Hisz a világon ily csuda nem történik; ki ilyeneket beszélt, annak hazudnia vagy csalódnia kelle. De mondjunk hasonlót emberről, s minden valószínűvé válik. Legyen a tett bármi ocsmány, legyen az, kiről hallottuk, ifjúságunk barátja, ha értünk áldozta életét, mindegy, elhisszük; hisz mi volna oly aljas, mi embernek lehetetlen! - Orbán egy pillanatig hallgatott. - Ó, Frusina! - mondá e rövid szünet után fájdalmasan - midőn nénje engem vádolt, midőn minden jel látszólag ellenem mutatott: nem szólalt-e fel akkor lelkében egy szó, mely arra inté, hogy ily aljasság gyermeksége barátjában lehetetlen?

Frusina mélyen meg vala hatva, érzé, hogy bár szörnyű a tett, mellyel Orbánt vádolá, az szerelemből vette eredetét; s mily nő lenne kérlelhetetlen ily viszonyok alatt? De meggyőződése nem változott; Orbán nem lehet ártatlan. - Hagyjuk e vitatkozásokat, melyek önnek s nekem csak kellemetlenek lehetnek - mondá -, ami történt, azt nem történtnek tennünk nem áll hatalmunkban. Én önnek szívemből megbocsátok.

E szelíd szavak, melyekből Orbán látá, hogy Frusina meggyőződése nem változott, szívének inkább fájtak a legszenvedélyesebb szemrehányásnál. - S tettem-e valamit egész életemben, mi önt ily gyanúra jogosítaná? - mondá szenvedéllyel.

- S aznap, midőn budai kerti lakunkban megtámadtattunk, nem ismeré-e ön órákkal előbb a veszélyt, s miért nem tudósított? - kérdé Frusina, kit Orbán állhatatos tettetése újra fölingerelt - Ollósitól tudjuk, hogy a lázadók szándéka a városban már reggel nem volt ismeretlen. Minden rendelések megtétettek, s Bornemisza által tétettek meg, s így, kétségen kívül ön tudtával; miért nem tudósított?

Orbán az igazsággal védé magát. Mondá, hogy az egész napot nagyrészint ura dolgában Bornemiszánál tölté, s csak este tudta meg, hogy az asszonyok Ártándi Pál által, ki azt magára vállalá, a veszélyről nem tudósíttattak.

Orbán még nem végezte be e mentséget, midőn Frusina a legnagyobb indulattal szavába vágott. - Ez célja, nemde? - mondá szenvedéllyel - éltem boldogságától fosztott meg; nyomorulttá tett, hogy e világon talán nincs teremtés, kinek sorsa szememben irigyletreméltónak nem látszanék, s most meg akar fosztani azon egy emléktől is, mely nyomorúságom közepette tisztán s ragyogva emelkedik lelkem előtt. Pál szerelmén kételkedjem? mintha e szerelemnek emléke nem volna mindenem, az egyetlen kincs, melyet kegyetlen cimboráiddal el nem rabolhatsz e szívtől.

- Adja az ég, hogy e biztosságában ne csalódjék soha! - mondá Orbán szomorúan.

- Csalódni Pálban?! - kiálta Frusina, kinek szenvedélye a legmagasabb fokra hágott. - Rágalmazó, csak most ismerlek egész aljasságodban! Nem pirulsz-e, midőn nevét kimondod, s midőn a különbség eszedbe jut, mely közted s őközötte létezik? Ne reméld, hogy a hitet, mely e kebelben iránta létezik, valaha megingathatnád. Az oltárhoz hurcolhatsz, de Pál képe itt marad szívemben, tépd ki e szívet, s ott fogod találni.

Bebek Katalin, ki a szólóktól csak szőnyeg által elválasztva az egész beszélgetést hallá, most a szobába rohant, s Frusinát nyugalomra inté. - Az istenért, gondold meg, hogy hatalmában vagyunk - mondá félhalkan -, mérsékeld magadat.

- Hatalmában? Ez alávalónak hatalmában?! - mondá Frusina - mártsa szívembe tőrét, de hadd mondjam ki egész megvetésemet. - S ezzel a hölgy, a szokatlan fölgerjedéstől ellankadva, nénje karjai közé veté magát.

Orbán, szemét kezével takarva, egy ideig némán állott. A fájdalmakat, melyek lelkét e pillanatokban átdúlták, nem fogja senki leírni. Neki úgy látszott, a szívnek meg kell törni e kínok között. Végre erőt vőn magán. - Frusina - mondá remegő hangon -, hogy megvetését nem érdemlém, azt a jövő meg fogja mutatni. Mielőtt a nap a láthatáron lenyugszik, boldogságának gyűlölt akadálya nem fog útjába állani többé. Adja az ég, hogy a csalódás, mellyel őt ellenségének hivé, életének végső s legkeserűbb csalódása legyen. - S ezzel az ifjú a sátort sietve elhagyá.

Frusina szenvedélyes bánatában nem hallá e szavakat. De mihelyt észrevevé, hogy Orbán távozott, tartózkodás nélkül engedé át magát fájdalmának. Zokogva szorítá kebléhez nénjét, s csak miután könnyei kitörtek, érzé magát ismét nyugodtabban.

Egy órával később danolva és zeneszó mellett nagy nászkíséret jöve Ollósi sátora elébe. Frusina látszólag nyugodtan lépe ki nénje kíséretében, s a körülötte tolongó sokaság örömrivallgásai között követé jegyesét. A templomsátornál Lőrinc s a többi vezérek vártak a násznépre.

A jegyesek nem szóltak, nem néztek egymásra. Halvány arcaikon egy érzemény vala kifejezve - de az nem szerelem volt.

Mihelyt a házassági szertartások a templomsátorban bevégeztettek, s Lőrinc e boldogtalan párra áldását ráadta, Frusina, ki magát betegnek mondá, s annak is látszott, nénjével együtt ismét Ollósi sátorába vonult. Orbán, miután őt, anélkül hogy közöttük egy szó váltatnék, ide kísérte, Dózsa sátrába ment, hol a hadnak vezérei György körül összegyűltek. A nép lármázva s kurjongatva szintén a sátor felé tolongott, melynek közelében az ígért lakoma várt reá. Az egész tábort örömzaj tölté el. A jelenet, melynek a nép csak imént volt tanúja, legjobb kedvbe hozá azt. Úgy látszott, mintha most, miután a tárnok leányát arra kényszerítheté, hogy saját jobbágya nejévé legyen, és szeszélyei az egyház által is mintegy szentesíttettek, semmi sem állhatna többé ellent akaratának. Még nagyobb örömmel látá mindenki a készületeket, melyek az ígért vendégségre a vezér sátora előtt már órák óta tétettek; s a nem szűnő éljenek, mikkel Dózsa neve üdvözöltetett, mutaták, hogy ha a vezér és seregei között Frusina miatt egyenetlenség létezett is, az legalább, a jelen pillanatban, a sokaság részéről ismét el vala feledve.

Lőrinc, Dózsa Gergely, Imre, szóval a vezérek azon része, kik e vad seregek között a rend mellett küzdöttek, átláták a veszélyt, mely a lakomázásból e jelen pillanatban a táborra támadhat. Kémek hírei szerint Zápolya seregei csak kétórányi távolságra álltak már Temesvártól; valószínűnek látszott, hogy a vajda, hadait a Temesen átvezetve, a tábort talán még ma megtámadandja; s mi vala várható, ha e fegyverben gyakorlatlan sokaság Zápolya gyakorlott seregeivel oly pillanatban ütközik meg, midőn a lakoma mámorában még azon kevés rend- s hadi fékről is megfeledkezett, melyhez hosszú táborozása alatt szokott? Mindezen okok azonban sem Dózsára, sem seregeire a legkisebb hatással sem valának. Ezek között talán lázadás ütött volna ki, ha tudomásukra jut vala, hogy Lőrinc Dózsának a lakomát elhalasztani tanácsolá akkorra, midőn már az erdélyi vajda legyőzetett; a vezér maga csak megvető mosollyal fogadá ildomosabb társainak tanácsait. - A nemesek ismerik karomat, nem mernek megtámadni, de ha mernének, s egész seregem lerészegedett volna, sem félnék a felpiperézett úrfiaktól. - Ez volt válasza. - S a tábor biztosságára nem történt egyéb, mint hogy Imre, körülbelül száz lovassal, kiknek másnapra kettős adag bor ígértetett, mintegy órányi távolságra a tábortól, a Temes partját foglalá el, azon helyen várva az ellenséget, hol az a folyón átmenetelt valószínűleg megkísértend. A visszamaradók kacagták vezéreik félénkségét, s gond nélkül készültek lakomájokhoz, mely annyival több élvezetet ígért, miután egy tegnap este visszaérkezett keresztes csapat verseci borból s mindennemű marhából álló tetemes szállítmányt hozott martalék gyanánt a táborba, mely a kalocsai érsek jószágáról Zápolya seregeinek küldetett.

Dózsa sátora előtt tágas tér terjedett el, mely azt a többi sátoroktól elkülönzé, s a seregeknek közönségesen gyűlhelyéül szolgált; itt találjuk őket most is. A tér közepén roppant tűz fölött nagy ökör sütteték, körülte a táborhoz tartozó gyermekek lármáznak; nem messze tőle magas faálláson egy nagy hordó emelkedik. Mindezek azonban inkább ünnepélyesség kedvéért állíttattak fel. Dózsa nem akart hátrább maradni másoknál, s az egészben sütött ökör s a nagy hordó, melyek a nagy urak által adott népünnepek fő kellékei közé tartoznak, nem hiányozhattak, midőn a keresztes vezér seregeit vendégelé meg. Hogy a vendégeknek bőség tekintetében panaszra okuk nem leend, eziránt eléggé kezeskedett a vezér sátora körül felállított hordók nagysága, s a számos lacikonyha, mely a tér minden oldalán füstölgött. A szabadon hagyott helyet vegyült sokaság tölté be. A tér szűknek látszott. Főleg Dózsa sátora közelében, hol a nagy tűz különösebben magára voná a tömeg kíváncsiságát, a tolakodás kiállhatatlanná vált. Az asszonyi és gyermeki sikoltások mutaták, hogy az általános jókedvben mindenki nem osztozik. Márton, a nép kedvence, ki mint főrendező, a nagy hordó mellett foglalt helyet, alig fékezheté a türelmetlenséget, mellyel e vad csoport a félig sült ökröknek nekiesni s a hordót feltörni készült, még mielőtt erre engedelmet nyert volna.

Végre Dózsa a többi vezérek kíséretében kilépett sátorából. A sokaság éljenek között engede helyet, s várva szavára, elhallgatott. Miután György vendégeinek fennhangon kívánta, hogy a lakoma egészségökre váljék, s nagy lőfegyverét a felállított hordóra kisütve - az oly szomjúan várt forrást golyóval megnyitá -, mennyire tőle kitelt, mindenben utánozva Zápolyát, mit tőle hasonló alkalommal egykor látott - a tapsnak s örömrivalgásoknak nem volt határa. - Maga Dózsa alig menekülhetett a tolongásból, mely a megeredt borsugár körül támadott.

A vezérek közül csak Márton maradt a nép között, ki az álláson a hordó mellett foglalva helyet, látszó gyönyörrel jártatá szemeit a tolongó embertömeg fölött, mely lábai alatt a tűzről leemelt ökörnek egyes koncaiért vagy a kalapokban s más e célra hozott edényekben felfogott borért küszködött. Alig vágott le egyik egy darab húst kardjával, midőn azt mások kezéből kiragadták; minden koncért élénk küzdés támadt, míg egy kézből a másikba rántva, végre földre esett, s eltapostatott. Alig telt meg egynek süvege vagy edénye, midőn az kezéből kitaszíttatott, s a kedves ital ajkai helyett haját s egész testét nedvesíté. Káromkodás, hahota, fenyegetések s durva tréfa, asszonyok és gyermekek rimánkodásai, eltűnve itt-ott a verekedések zajában, vad egésszé olvadtak, melynek leírása lehetetlen, s melynek vége csak akkor szakadt, midőn a sült ökörből egyedül csontváz maradt, s a hordónak végcseppjei is kifolytak.

E hosszú küzdelem még inkább nevelé az általános étvágyat, s a sokaság most jókedvűen sietett a lacikonyhák felé, hogy magának táplálóbb mulatságot szerezzen. Újra lárma támadt. A főzőasszonyok ily számos követelők türelmetlenségét csak lassanként elégítheték ki. Végre azonban e zaj is megszűnt. Kisebb csoportokra oszolva telepedett le a sokaság a földön, asztalul nagyrészt bundák szolgáltak, melyeken nagy darabokban sült vagy főtt hús tálaltatott fel. A bor faedényekben keringett a lakomázók között, s hosszabb ideig alig hallatszott egy szó, annyira el vala mindenki foglalva ebédével. Hasztalan fújták a cigányok Dózsa sátora előtt s a térnek többi helyein a vendégek mulattatására legszebb nótáikat, nem volt senki, ki ez élvezetteljes pillanatokban rájok hallgasson. - De miután a lakomázók étvágya kielégíttetett, a duda és síp megtevék szokott hatásukat. - Hallgatva ült a tömeg. A kupák és kulacsok megszűntek keringeni. Minden fül a keserves nótán függött, melynek ismert hangjai oly búsan, oly szívrázólag szólaltak fel a csendben. - Történetíróink szerint eldődeink lakomáinál énekek mondattak, melyekben az ősök nagy tettei dicsőíttettek. Ez énekek s velük hős történetünk legszebb emlékei elvesztek, de helyettük régi zenészetünk megmaradt, s fajunk nem szavakban, de e keserves hangokban hagyta ránk történetét. Mit az ajk kimondani nem tudott vagy nem mert, azt az eldődök kőemlék helyett fohászokban hagyták a jövőre, s a késő ivadék, ha vigalmai között a régi dal felhangozik, mintegy megújulni érzi a fájdalmat, mellyel apái sírjukba szálltak. - Némán ültek itt a vad bajnokok lakomájuk fölött, mintha minden, mit szenvedtek, megújulna, mintha a rég behegedt sebek újra felszakadva ismét vérzenének; csak nehéz fohászok szakíták félbe az ünnepélyes csendet, vagy a balta csendült meg, melyet néha egyik vagy másik elkeseredve csapott a földhöz. De mint midőn hosszú bánat után a szívet egyszerre szenvedély szállja meg, s kit fájdalom nyom, kiragadva magát nehéz bánatából, indulatosan kitör, felzajog, átkozódik s szembeszáll üldöző végzetével: így változtak a hangok. A szomorú ének friss magyarrá változott; zúgva, csengve, zajogva küzdött duda, síp s cimbalom egymással. Felharsogott a trombita erős szava, mintha minden hang túl akarná kiáltani társait, mintha a dal, érezve, hogy bánatát fohászokban nem fejezheté ki, most felkacagna kínjában, mintha feloldhatatlan csomóvá szorulnának mind e hangok, hogy az általok körülfont szív ne szabadulhasson kötelékeiből. Így rohant gyorsan s mindég gyorsabban a zene; s mintha a néma tömeg fölött forgószél süvöltene végig, fölkerekedtek a hallgatók, s fölemelt baltával és fokossal, összecsapva bokáit, fogott egyik a másik után bajnoki táncához. Vadul, rendetlenül, minők nem az öröm, de a szenvedély kitörései. A férfiak közé asszonyok vegyültek, körülforgatva, fel-felkapva táncosaiktól, járva a hármas táncot, míg a felnőtt párok között gyermekek ugráltak, félig szüleik példáját követve, félig elragadtatva a zene ellenállhatatlan hatalma által. - Mindenfelől lárma, tombolás, rivalgások, s ha a zene egy percre elhallgatott, a percnyi csend után új lárma és tánc, újra s mindég újra, mintha az egész tömeg érzené, hogy végső napját éli, s zajos öröm között akarná bevárni utolsó pillanatát.

Míg künn a nép között ily lármásan folyt a vigalom, Dózsa sátorában az ó-szerémi borral telt kupák a vezérek nyelveit is megoldák. Zajos lármát, időről időre valamely vendég által kezdett s a többiek által hahotával félbeszakasztott éneket, örömrivalgásokat találunk itt is. Első pillanatra úgy látszik, mintha a jelen élvezet a jövőnek gondjait elűzte volna a vezérek köréből is. De ha figyelemmel tekintünk körül, könnyen feltűnik, miként ez örömzaj alatt komor gondolatok lappanganak. A nyugodt elkeseredés, mely Lőrinc arcán látható, midőn szemei e gondatlan csoporton végigfutnak, Orbán néma fájdalma, a látszó nyugtalanság, mellyel Gergely időről időre székéről fölkel, s bátyjához vonul, hogy őt suttogva mérsékletre intse, eléggé mutatják, hogy a lakomázók egy része nem osztozik társai vígságában, sőt úgy látszott, maga Dózsa György is ezekhez tartozék.

Senki nem vala lármásabb, mint ő. Erős szava, mellyel vendégeit jókedvre inté, vagy Lőrincet, Orbánt és testvérét szótlanságukért korholá, túlhangzott az általános zajongáson. Felköszöntve üríté egy kupát a másik után, felszólítá társait, hogy kövessék példáját; ha valakinek billikoma csak egy percig üresen állott, káromkodva kérdé az asztal körül keringő szolgáktól, miért nem teljesítik kötelességöket, holott, ha a sátor két szegletében álló hordók kiüríttettek, Dózsa Györgynek elég szerémi bora marad, mellyel vendégeit jól tarthatja. Minden tréfánál senki sem fakadt hangosabb hahotára, a kívülről behangzó dalokra senki nem mutatott több lelkesedést: de ki Dózsát ismeré, éppen e túlságokból vehette észre, hogy e vígság csak szerep, melyre magát helyzetében kényszerítve gondolá.

Dózsa hosszabb idő óta nem ámítá magát a jövő iránt. Egész életét hadi szolgálatban töltvén a székely, mint régi katona, sokkal inkább meg volt győződve egy minden hadi fegyelemhez szokott sereg felsőbbségéről, hogysem nagy bizalommal lehetne a sokasághoz, melynek vezére ő vala. Mint Lőrinc és Gergely előtt megvallá már a háború kezdetekor is, nem annyira a király iránti tisztelet, mint inkább a pórhad iránti bizalmatlanságában volt kereshető az ok, minélfogva Budát meg nem támadá. Nem bízott az ostrom sikerében, bármi csekély volt is a főváros védelmezőinek száma; s igazolá előrelátását, mit később Szegednél tapasztalt, hol az egész keresztes had e síkon fekvő s csak vízárkok s földtöltések által védelmezett város előtt halászok és hajóslegények által visszaveretve, kudarcot vallott. Ha Dózsa önbelátását követi, s akként cselekszik, miként azt nyugodt pillanatokban tanácsosnak látá, a lázadás zászlója sohasem emelteték vala fel a nemesség ellen. A régi katona majdnem mindég átlátá önmaga a harc reménytelenségét, s midőn mindenképp törekvék magát Temesvár birtokába helyezni, honnan, ha azt védelmezni nem tudná, könnyebb leend a törökökhöz menekülnie: e haditerv eléggé bizonyítja, hogy Dózsában a harc kezdetétől fogva mindvégig hiányzott az a bizalom, mely minden valóban nagy eredmény elérésére annyira szükséges. Rábírva hiúság által, hogy a keresztes hadnak vezérletét magára vállalja; részint gyengeségből, részint a nemesség iránti gyűlölségből, eltűrve seregeinek első kicsapongásait, engedve Lőrinc befolyásának, ki a korlátlan nagyravágyást, mely keblében lappangott, arra használta, hogy a férfiút, ki csak hatalom után sóvárgott, a szabadság bajnokává emelje: Dózsa lépésről lépésre tovább haladott a nem maga által választott pályán, míg azon ponthoz ért, hol minden visszalépés lehetetlenné vált, s a szerencsétlennek nem maradt egyéb hátra, mint hogy helyzete iránt önmagát is ámítani iparkodjék. Mit nagy népmozgalmaknál sokszor látunk, azt látjuk itt is: a vezér nem osztja seregeinek lelkesedését; míg mások eszmékért, ő csak saját emelkedéséért küzd; míg hadait minden szenvedések között dicső jövőnek reménye tartja fel, őt csak nyomorult bosszúvágy, törpe emberi indulatok lelkesítik, nem annyira vezére, mint zászlója pártjának, mely öntudatlanul egy bizonyos irányban ragadtatik, s széttépve csatákban, a győzelem dicsőségét élvezi, de nem örömét, mert amiért győzött, lelkét érzéketlenül hagyja. A csanádi ütközet után Dózsa előtt egy percre fényesebb kilátás nyílt. A győzelem, melyet a nemességnek egy nagy része s a híres Báthori István fölött kivítt, Zápolyának tétlensége, a nagyszámú új seregek, melyek a szerencsés ütközet hírére táborához csatlakoztak, őt látszólag a legfényesebb reményekre jogosíták. Nyíltan kezdett szólani terveiről. Mondá, hogy a nemesektől és püspököktől elvett jószágokat fel fogja osztani seregei között, hogy az országba azon alkotmányt hozandja be, mely állítólag egykor a székelyek között divatozott, s mely szerint úr és jobbágy nem leend, s a közös egyenlőség egyetlen kivétele a király. Mondá, hogy a tizennégy püspökséget eltörülvén, az egész ország egyházi kormányát egy főnökre fogja bízni; sőt voltak pillanatok, midőn, ha hízelgői - kik a csak pillanatig hatalmas körében sem hiányzanak - kimondák: hogy a nemesség legyőzése után a gyenge Ulászlót királyi székén hagyni nem lehet, s hogy ez esetben a korona kívüle senkit sem illethet. Dózsa nem mondott ellent, s a kevély mosoly, mely ajkai körül látszott, eléggé mutatá, hogy e gondolatban semmi sincs, mitől elijedne. De az örömittasság, mely által magát diadala után elragadtatá, nem tartott sokáig. Seregeinek féktelensége, Telegdi kegyetlen halála, melyet egész hatalmával sem bírt megakadályoztatni, a hír, hogy a keresztesek Pest mellett Bornemisza által megverettek, s hogy táboruk feloszlott - újra eszébe juttaták állását. Temesvár ostromában tanúsított kitűrése csak annak volt jele, miként fényes győzelme után is nem annyira annak használásáról, mint inkább saját biztosságáról gondolkozik. - Hogy Dózsa, ki létét válhatatlanul a lázadás ügyéhez látá kötve, kételyeit senkivel nem közlé - hogy vezértársai, sőt testvére, Gergely előtt is úgy tetteté magát, mintha a vállalat szerencsés kimeneteléről meg lenne győződve, az természetes, ha büszkeségét s hajthatlan jellemét tekintjük; de ő maga nem ámítá magát soha, s a bor, melybe komor gondolatait elfojtani iparkodott, csak pillanatokra némíthatá el szomorú sejdítéseit. - Aggodalmai, főképp az utolsó napokban, növekedtek. Zápolya közelgő hadai; az engedetlenség, melyet seregeinél tapasztalt; a gyávaság, mellyel azok, ha Báthori Temesvárból kirohanást tett, utolsó időben mindég visszavonultak; a mindég növekedő szökések, melyek miatt a betegségek által tizedelt tábor naponként néptelenebbé vált, szóval minden mutatá, hogy közel áll az előrelátott katasztrófa; s Györgynek egyetlen kívánata csak az vala, hogy mint bajnokhoz illik, dicsően vesszen el a küzdelemben.

Ily gondolatokkal ült le a lakomához, melynek elhalasztásába épp azért nem akart beleegyezni, mert ügyét veszettnek s azért minden óvatosságot fölöslegesnek gondola.

- De hát most is kolostorban vagytok? - kiálta Dózsa, midőn a lármát, mint a legnagyobb társaságban néha történik, pillanatnyi csend követte - vagy borom rossz? A csanádi püspök pincéjéből való, s holmi jöttment barát még jókedvű sem tud lenni mellette.

- Dehogy vagyunk kolostorban - nevetett Márton -, s ha valaha visszamegyünk, gvárdiánnak választunk; te tudod, hogy kell bánni a poculum charitatisszal. Éljen gvárdiánunk! éljen Dózsa! Engedelmesség esküjét tettük le, azaz, nem engedelmeskedünk másnak, szegénység esküjét... hisz Isten és világ látja, most is máséból élünk; és a harmadik eskü... Mások között, mért ülsz oly keservesen ott Orbán diák? halvány vagy, mint a fancsali feszület, mintha torodat, nem menyegződet ünnepelnők.

- Úgy néz ki, mintha úri munkára kergetnék - szólt egy másik nevetve.

- Pedig Isten engem, mindamellett, hogy tárnok lánya, nem csúnya - mondá egy harmadik -, ily diákos embernek mindenesetre elég jó.

- Csakhogy kissé sovány és színtelen - jegyzé meg a negyedik.

- Mit, sovány! - kiálta Márton - azért mégis bármi vastag könyvnél többet ér, ugyebár, diák uram?

Az aljas tréfákra, melyek e szavakat követék, s melyeket csak általános hahota szakított félbe, Orbán arcai lángokba borultak; megvetéssel jártatá szemeit a vad csoport fölött, de hallgatott. Érzé a veszélyt, mely Frusinát érhetné, ha magát méltó haragjának átengedi, s erőt vőn magán, s közömbösnek akart látszani.

- De hát igyál már te is jótevődért - kiálta Márton, fölemelve kupáját -, György vezér nélkül sohasem kaptad volna meg a tárnok leányát... s zárva tartod ajkaidat... se szóval, se egy csepp borral nem mutatsz köszönetet. Éljen Dózsa György!

- Éljen Dózsa György! - harsogtak valamennyien felugorva székeikről, s az összecsapott kupákból vörös bor ömlött el az asztalon. - Orbán hallgatva ivott, és leült.

Most Ollósi kelt fel. Az érdemdús szabó, vagy, mint itt a táborban neveztetett, Bakács követe, szokása ellen eddig nem vett semmi részt a beszélgetésben. Arcainak szokatlan halványsága s a szórakozás, mellyel körültekintett, eléggé mutaták, hogy habár más okoknál fogva, reá is nagy gondok nehezültek -, Budáróli titkos megszökése, a szerep, melyet azóta a keresztesek táborában játszott, egy véletlenül kezébe jutott proklamáció, melyben Bakács a népet e magát követének nevező alávalónak ámításaitól inti, Zápolya fenyegetései, melyek szerint a hatalmas vajda neki s urának a legpéldásabb büntetést ígéri... mind e körülmények olyasok valának, hogy azon pillanatban jutván eszébe, hol a vajda seregeivel a táborhoz közelített, a legbátrabb kebelben is méltó aggodalmat gerjeszthetének, főképp, ha az, mint hiú szabónk, akként volna meggyőződve, hogy saját megrontására az ország leghatalmasabb férfiai között régóta összeesküvés van. - Mióta Frusina és Bebek Katalin a táborba jöttek, Ollósi némiként nyugodtabban érzé magát... hisz e hölgyek tanúsága által legjobban bebizonyíthatá, hogy a keresztesekkeli találkozás szándékában nem volt. Sokat remélt Báthori Istvántól is, ki, mint tudjuk, az ő lován menekült meg a csanádi csatamezőről, s iránta hálával tartozik, sőt néha azt is igen természetesnek tartá, hogy az ifjú főbb nemesség nagyobb része is fel fog kelni védelmére; de mindemellett Ollósi nem akart elmulasztani semmi alkalmat, mely által a nemesség s általában a közrend iránt érdemeket szerezhessen, s valahányszor egyes nemesek a táborba hozattak, mint pártfogójuk lépett fel, s közülük többeket megmentett a haláltól, s most is azért emelt poharat, hogy azt a törvényes királyért, II. Ulászló őfelségéért, köszöntse fel.

De a vendégek rég túlmentek azon határon, hol az ivót ildomosság visszatartóztathatja. Egy rész az asztalra csapta fölemelt kupáját. - Mit nekünk Ulászló! - kiáltának mások. - Meg tudta-e védeni népét elnyomói ellen? fel tudja-e tartani a törvényeket? ő vezeti-e csatára a nemzetet? Nekünk ily király nem kell! le vele! György a mi királyunk! György fejére tesszük a koronát!

Dózsa hallgatott; de a láng, mely arcait elborítá, mutatta, hogy szíve e szavakra nem maradt érzéketlen. Midőn fényes terveit már csak Temesvár bevételére alapítá, s e város is két hónapnál tovább dacolt egész hatalmával, ily körülmények között a szavak, melyekkel királynak köszöntetett, csaknem gúnyképpen hangozának. Dózsa minden más pillanatban érezte volna ezt, vagy ha teljes öntudattal bír, mint egyébkor, valahányszor e tárgy többek előtt szőnyegre került, fennhangon ellentmond vezértársai felségsértő kifakadásainak; de az erős bor, melyből senki sem ivott nála többet, fejébe szállott; úgy tetszett előtte mámorában, mintha baráti kívánatában nem volna semmi valószínűtlen.

- Úgy van; György, te légy királyunk! - szólt egy vén székely, ki a csanádi ütközet hírére nem régóta a keresztesekhez szegődött, s mint Dózsa távoli rokona, az alvezérek sorába vétetvén fel, most az asztal végén fölkelt, s a részegség minden jeleivel emelé poharát - te légy királyunk. Székely király! csak Attila vérének ivadékát illeti ez ország. Hisz már mint gyermeknek megjövendölték.

- Megjövendölték?! - kiáltának többen bámulva.

- Meg biz a! - szólt az előbbi, az asztalba fogódzva, hogy el ne essék. - Anyja megálmodta egyszer, hogy fiát nagy királyi széken látja, s fején korona ragyogott, kezében királyi pálca, oly fényes, hogy szeme kábult tőle, mintha izzó vasra nézne. Körülötte az erdélyi vajda s nagy urak és tömérdek nép, mely üdvözlésére egybegyűlt. Dálnokon egy hétig sem szóltak másról, mint Dózsáné álmáról, s egy vén cigányné megjövendölte, hogy királyi széken fog meghalni.

- Király lesz; megjövendölték. Le Ulászlóval! Éljen Dózsa! - E kiáltások, melyekben, csengő kupáikat összecsapva, a vendégek vad lelkesedéssel kitörtek, kábító zajjal tölték be a sátort. - Künn a sátor előtt a nép éppen pihent, táncosok és zenészek a rövid szünet alatt kancsóikban kerestek új erőt új műtéteikre, s aránylagos csend között a vezérrel lakomázók rivalgásai kihallatszottak a nép közé. - A tömeget lelkesedés ragadta meg. - Éljen Dózsa! - ordított ezer meg ezer hang egyszerre, mintha a nép mennydörgő szózatával igazolni akarná az ígéretet, melyet vezérei tettek.

Oly valami váratlan, oly meglepő vala e hangokban, mire a sátorban összegyűlt vezérek elnémultak. Bámulva néztek egymásra, míg György, ki kupáját éppen ajkához emelé, azt reszketve állítá vissza az asztalra, s hallgatott.

- Hallottad a nép szavát? - kiálta Márton, miután az éljen-rivalgások megszűntek, s a cigányok új táncra fújtak. - A nép szava Isten szava. Te király léssz.

- Az Istenre kérlek - súgá Gergely, ki bátyja fölgerjedését észrevette, György fülébe -, vess véget e lakomának: látod, magukon kívül vannak: ki tudja, még mire vetemednek.

- Nem hallottad-e - mondá emez halkan testvéréhez -, amit bátyánk mondott? Anyám megálmodta, hogy koronát fogok viselni.

- Már hogy gondolhatsz ilyenekre? - suttogá emez nyugtalanul. - Küldd sátoraikba vendégeidet. Ha Báthori kirohan, s ily állapotban megtámad, ki tudja, mi lesz belőlünk.

- Anyám sokszor elmondta álmát - szólt ismét emez, mély gondolatokba merülve.

- Gergelynek igaza van - mondá Lőrinc, ki a testvérek között tartott halk beszédeket meghallá -, eleget lakomáztunk; egész táborunkra csak veszélyt hozhat, ha e pillanatban, midőn az ellenség előttünk áll, időnket dorbézolással vesztegetjük.

- Ki parancsol itt? - kiálta Dózsa szenvedéllyel. - Ki az, aki vendégeimet el meri küldeni sátoromból?

Lőrinc józanabb vala, s jobban ismeré Dózsát, hogysem őt e pillanatban ellentállás által ingerelni akarná. Bortól és szenvedélytől lángoló arcokkal állt ott, s szeme vad örömmel járt körül társain, kik szavait örömrivalgásokkal fogadták; míg Lőrinc nem vesztve nyugalmát, György felszólítására csak azt válaszolá: hogy amit mondott, tanácsképpen mondá, s most is célszerűbbnek tartja, ha lakomázás helyett mindenki Zápolya ellen készül, ki, nem tudni, mi hamar jönni fog.

- Jöjjön, jöjjön minél előbb! - kiálta Dózsa - vagy azt hiszed: György fél a csatától? E bajnokok vissza fognak vonulni a cifra vajda s pulya seregei előtt?!

- Távol legyen tőlem, hogy ezt gondoljam - mondá Lőrinc, ki valamint Dózsa fölött csak úgy gyakorlá befolyását, eddig is, hogy magát szenvedélyessége által elijesztetni nem engedé: úgy most sem hátrált látszó haragja előtt -, bízom Istenben s vitézségedben, ha a vajdával megütközünk, győzelem vár ránk. De hogy e bizalomban ne csalódjunk, szükség, hogy a sereg józan legyen, s a nép, mely között előbb körüljártam, máris részegedni kezd.

- Részegedni?! - kiálta Dózsa még dühösebben, fölemelve kupáját. - Részegedni! Igen, e nép részeg. Végső cseppig kiürítette az elnyomás, a sértések, a gyalázat poharát, melyet neki színig töltöttek elnyomói, s megrészegült, és földre fogja csapni a kiürített edényt, melyben számára annyi keserűség vala, hogy a fényes haszontalanság ízzé-porrá törik.

Dózsa szenvedéllyel földhöz csapá ezüstkupáját; azt tevék a többiek is. Borzasztó átok és káromkodás hangzott minden ajkon.

E pillanatban nyílt meg a sátor függönye, s Imre vitéz véresen rohant a lármázók közé.

- Akinek élete van, félre a poharakkal, s lássatok fegyverhez: nyakunkon az ellenség.

E szavakat pillanatnyi hallgatás követte. Nem félelem, annak érzete némítá el mindenkit, hogy az elhatározó pillanat megérkezett.

- Átjöttek-e a Temesen? - kérdezé Lőrinc.

- Eddig nagy része átjöhetett - válaszolt az előbbi, homlokát törölve -, mikor a partot elhagytuk, mintegy kétezeren lehettek az innenső oldalon.

- Megküzdöttetek? - kérdé ismét az előbbi.

- Fogadj isten nélkül csak nem fogadhattuk vendégeinket - felelt amaz. - Hej, ahelyett hogy itt iddogáltok, ott lettetek volna, a vajda ma a túlsó parton ütné fel táborát; de száz ember egész had ellen...

- Lóra! lóra! - kiáltott Dózsa szenvedéllyel. - Adjatok páncélt és sisakot, hogy a lenyugvó nap ne lássa többé a vakmerőket, kik Isten szent hadát megtámadni merészelik.

- Nem szükség sietnünk - szólt Imre -, a vajda ma nem fog megtámadni. Seregei fáradtak, s mint észrevevém, a Temes partján tábort akar ütni.

- Nem fog tábort ütni! - kiálta Dózsa, kinek természetes vadságát e pillanatban a bor még nevelé. - Fáradt seregei nem táborban, hanem a hűs földön fognak megpihenni.

- Jobb, ha a csatát holnapra halasztjuk - szólt közbe Lőrinc -, készületek szükségesek és...

- Nem időzünk, nem okoskodunk - vágott szavába az előbbi -, ma ütközünk meg, s ma győzünk. Készüljetek! parancsolom!

- De félig vagy egészen részeg sereggel - jegyzé meg rosszkedvűen Imre -, a lovasok leesnek, még mielőtt a Temeshez érnek. A gyalogság magától halomra dől.

- Félsz? - kiálta Dózsa, megvető tekintetét a szólóra függesztve. - Szabad az út, fuss, ahova tetszik.

- Mennydörgette! - kiáltott az előbbi, kardjához nyúlva - s ezt nekem mondod?

Csak nehezen sikerült Lőrinc közbenjárásának, hogy a felbőszült vitéz e sértésért véres bosszút ne álljon. - Dózsa megvetéssel nézte haragját.

- Igen, ezt neked mondom - szólt -, én, Dózsa György, e hadak vezére, neked, ki parancsomnak ellent mertél mondani; és mondom mindazoknak, kik példádat követni merészlenék. Nincs szükségem senkire, seregeim nem hagynak el, s ha tennék, tizedmagammal kiállok Zápolya ellen. Küzdeni akarok, küzdenem kell, ma vagy soha.

Dózsában a küzdelmi vágy oly fokra hágott, hogy minden ellentmondás haszontalanná vált. Arca lángolt, szeme szikrákat szórt, s indulattal rántá ki kardját, mintha mindenkit át akarna döfni ki őt föltételében akadályoztatná.

- Várj csak holnapig - mondá kérő hangon Gergely.

- Egy percig sem - szólt György határozottan. - Nem untátok-e meg százados szolgaságtokat? A bosszú órája eljött, s ti holnapra akarjátok hagyni kielégítését? Nincs bennetek lélek; a nép közé megyek, az meg fogja hallani szavamat. - S Dózsa indulattal kirohant sátorából.

- Mintha megőrült volna! - mondá Gergely sóhajtva.

- Holtrészeg - adá hozzá Imre haraggal -, s ily vezér alatt küzdjünk? Isten neki, jobb, ha mind e haszontalanságnak vége szakad, jó vége úgysem lehetett volna.

- Talán visszatartóztathatjuk még - szólt Márton, kinek rendkívül halvány arca s nyugodt magaviselete arra látszék mutatni, hogy Zápolya közellétének hírére kijózanodott. - A seregek nagy része részeg...

- S ki oka, hogy az? - mondá Lőrinc komolyan. - Ismerem Dózsát. Nincs földi erő, mely őt föltételétől visszatartóztathatná. Nincs hátra egyéb, mint hogy mi is a csatához készüljünk. Ki tudja - tevé hozzá rövid hallgatás után, midőn észrevevé a kedvetlenséget, mellyel a jelenlevők nagy része szavait hallá -, talán egy felsőbb hatalom sugallása az, mi Györgyöt vezeti. Isten kezében vagyunk, s az nem azon seregnek, mely legtöbb világi okossággal vezettetik, de annak, mely szent ügyért küzd, szokta adni győzelmét.

- Adja az ég, hogy úgy legyen! - szóltak többen.

- A bolond is eljut mennyek országába, nincs semmi kétség - mondá rosszkedvűen Imre -, csakhogy előbb e földön jól megverik: de Lőrincnek igazsága van; készüljünk a csatához. Jertek!

S ezzel Imre megfordult, s távozott. Lőrinc s a többiek példáját követték, s a hallgataggá vált sátorban csak Orbán és Ollósi maradtak vissza.

- Kigyelmed a táborban marad? - mondá az előbbi.

- Volnék bár akárhol! - sóhajtott a másik. - Tudja az ég, mi vár reánk?!

- Tartózkodjék a hölgyekkel sátorában; ne hagyja ezt el semmi feltétel alatt; ha az ütközetnek vége lesz, s Zápolya seregei e táborhoz közelítenek, vonjon fel fejér lobogót sátora fölött, nagyot, amennyire lehet, s magasat, hogy távolról megláttassék.

- Tekintetbe sem veszik - mondá Ollósi -, ha Zápolya meglát, nyársra huzat, azt előre tudom.

- Az ütközet alatt tudósítani fogok valakit Frusina ittlétéről, ha lehet, Ártándit vagy bárki mást ellenségeink közül.

- De hát kigyelmed szintén a csatához készül? - kérdezé Ollósi bámulva. - Hisz e vadállatok sorában csak nem fog küzdeni a király seregei ellen?

- Megígértem.

- Mit ér ily ígéret? kényszerítették. Gondolja meg a jövőt. A keresztesek le fognak győzetni, s mit várhat, ha fegyveresen a vajda kezébe kerül?

- Meggondoltam mindent. Isten kegyelmeddel.

- Ön nem gondolt meg mindent - szólt az előbbi, a távozni akarót visszatartóztatva. - Meggondolta-e, hogy Telegdi Frusinának férje? Az esküvő kissé zajos volt, de pap előtt történt, s jól vigyáztam, Frusina az oltárnál igent mondott. A család egy ideig talán neheztelni fog, de később, ha meghallja mindazt, mit a kisasszonyért tett, beleegyezik a házasságba. A király nemességet ad - és...

- És Frusina miként váljék szabaddá, ha én élek? - szólt Orbán, s arcain mondhatlan keserűség nyomai látszottak.

Ollósi egy percig bámulva nézett a szólóra; meghatva ragadta meg kezét, s szemében könny ragyogott.

- Azért éljek-e, hogy létem közte s a szerencse között áthághatlan akadály legyen? - szólt az ifjú, elragadtatva érzelmeitől. - Szenvedni lássam őt, elhervadni virágként, melyet leszakítva keblemre tűztem, hogy minden percben eszembe jusson: ezt én tettem boldogtalanná?

- Értem - szólt Ollósi mélyen meghatva. - Ó, ha Frusina az ön szerelmének egész nagyságát ismerné!

- Ne ismerje soha - mondá Orbán lelkesedve -, ne gyanítsa, hogy miként érte éltem, úgy boldogságáért haltam meg. Frusina jó s nemeslelkű; a gondolat, hogy éltemet neki áldozám, el fogná keseríteni életét. Ígérje meg nekem kigyelmed, hogy őt tévedéséből sohasem fogja kiragadni. - Ollósi hallgatott.

- Ígérje meg nekem ezt - kérte még egyszer -, Frusina nyugalma kívánja, hogy alávalónak tartson. Hagyja e hitében. Százszor imádkozám Istenemhez, hogy ez angyalért onthassam véremet. A sors még többet kíván. Fel kell áldozni emlékemet. Hagyján! legyen meghozva ez áldozat is. A gondolat, hogy Frusina boldog lesz, s hogy azt, habár öntudatlanul, nekem köszöni, fel fogja deríteni végső pillanatimat. Hadd haljak meg e reményben.

- Hallgatni fogok - szólt Ollósi könnyezve -, ámbár, Isten látja lelkemet, a gondolat, hogy ennyi erény, ennyi szeretet ismeretlenül vesz el, halálomig fogja gyötreni lelkemet.

A lárma és éljenrivalgások, melyek a sátor előtt hallatszottak, mutaták, hogy Dózsa seregei között több készségre talált, mint midőn vezéreit szólítá meg.

- Hallod bajtársaimat? - mondá Orbán. - Ütközetre hívnak. Isten veled. S ha néha nevem eszedbe jut, gondolj ígéretedre. Kevés örömet találtam e világon. El kellene átkozni születésemet, ha nem vigasztalna a gondolat, hogy létem Frusina boldogságára szükséges vala. Egyetlen örökségem ez, éltem egyetlen díja, rád bízom. Gondolj ígéretedre, s ne rontsd meg ezt.

Orbán még egyszer megszorítva Ollósi kezét, elsietett, hogy a csatához fölfegyverkezzék. A szabó mély gondolatokba merülten indult sátora felé.

- Orbán parasztfiú - szólt elgondolkozva magában -, ha az ütközetben elesik, pártütőnek, a föld legalávalóbb emberének fog neveztetni. Én egymagam ismerem erényét. Mi nemes hát a világon, ha ez nem az? Mi a dicsőség, ha ily emberekre szégyen vár?!

Imrének igaza volt. Zápolya az ütközetet másnapra akará halasztani. Alvezérei ugyan másképp vélekedtek, de a seregek fáradtsága s a férfias bátorság, mellyel Imre oly kevés követővel a folyón való átmenetnek ellentállott, s mely azt látszék bizonyítani, hogy a keresztesek a megtámadásra készek s elhatározottak - a vajda nézetei mellett szóltak, s a seregek táborütéshez fogtak. A lovak lenyergeltettek, cövekek verettek a földbe, melyekre a vezérek számára szükséges sátorok vonattak fel; a közel erdőben szedett száraz gallyból nagy tüzek rakattak, hogy körülöttük minden csapatból néhányan a főzéshez láthassanak, míg a többiek a sátorok körül dolgoztak, vagy a szálakon hozott ágyúk partraszállításával foglalkoztak. Mindenfelől mozgás s azon zajos vígság, mellyel táborokban, főképp ütközet előtt találkozunk, s mely annál általánosabb, mivel azok is, kik aggodalommal néznek a jövő elébe, csak hogy bátorságukon senki se kétkedjék, részt vesznek benne.

Egy óra múlhatott így, midőn a dolgok komolyabb fordulatot vőnek. A csapat, melyet Zápolya Temesvár felé küldött, hogy a keresztesek táborának fekvéséről s mibenlétéről tudomást szerezzen, visszatért, s Ártándi Pál, ki szokott serénységével e csapatot vezeté, azon hírt hozá, hogy az ellenség csatára készül. - Az ütközetre szükséges előkészületekhez kellett most látni. Harsogó trombiták szavára az elszéledett csapatok ismét összegyűltek dandáraik körül; a lovak újra fölnyergeltettek, az ágyúk s mozsarak megtöltettek, s a sereg hallgatva várá vezéreinek parancsait, kik azalatt Zápolya körül a teendőkről tanácskoztak. Egyszerű s mesterség nélküli vala a terv, melyet elfogadtak, olyas, minőt e korban, hol minden inkább személyes bátorságtól, mint a vezér tudományos készültségétől függött, várhatunk, s minőt az egészen sík tér engede.

A sereg, egyenes közepét kivéve, nem nagy mélységű vonalban állítatott fel. Két szárnyát s közepét a sokkal számosabb lovasság képezé. A vasasok Ártándi s a nagyváradi püspök parancsa alatt az egész vonal közepében, a könnyebb lovasok a szárnyakon helyeztettek el. A lovasság között az aránytalanul csekély számú s majdnem kirekesztőleg erdélyi szászokból álló gyalogságot látjuk, hosszú lándzsákkal s itt-ott nehéz lőfegyverekkel ellátva, inkább avégett, hogy a lovasság közötti hézagot pótolja, mintsem hogy a győzelmet kivívja, melyet magyar hadak eddig lovasságoktól vártak. - A csatavonal két végén négy-négy nehéz ágyú s két mozsár vala felállítva: háta megett mintegy ezerötszáz nehéz lovas, avégett, hogy az előtte álló sereget szükség esetében közbejöttével segítse. - Petrovics, nyolcszáz székellyel, a csatamező bal oldalán fekvő erdőbe küldetett, hogy onnan rejtekből az ellenséget ütközet közben hátulról támadja meg, nem mintha a nemesség vezérei e hadi cselt a győzelemre szükségesnek tartanák, hanem hogy a büntetés, melyet fellázadott jobbágyaikon állani fognak, annál vérengzőbb legyen. Az egésznek vezérletét Zápolya önmagának tartá fenn; oldalán Ártándi Pál s a bihari püspök fogtak helyet a középen álló vasasok előtt. A balszárny Zápolya György, a jobbik Kismarjási vezérletére bízatott.

E rendelések alig tétettek meg, s Petrovics alig tűnt el székelyeivel az erdő fái között, midőn a roppant porfelleg, mely Temesvár táján emelkedett, a seregeket az ellenség közeledésére inté. - Zápolya s a többi vezérek röviden megszólíták a hadakat, s az örömrivalgás, mellyel szavaikra feleltek, eléggé mutatá, hogy részükről a legnagyobb lelkesedésre számolhatnak. Hisz nem állott-e nagyrészt nemesekből e sereg, s nem érzé-e minden nemes, hogy e csatában saját létéért fog küzdeni? Hány nem vala e sorokban, kinek feldúlt vagyonáért, egy meggyilkolt rokonért vagy testvérért kelle bosszút állani! S ki bámulhatja, ha midőn az elhatározó pillanat közelg, vad vérszomj tölti a szíveket? - Egyeseknek talán eszébe jutott, hogy ismét magyar fog küzdeni magyar ellen, s lelkük elszomorodott e gondolattól; voltak a székelyek s egyes uraknak nem-nemes hívei között olyanok is, kik nem láták által, hogy válhatik hasznukra, ha közös zsarnokaik ellenei a csatában legyőzetnek? - de mindenki magába rejté ez érzeményeket, s Dózsa közelgő hadai csak a vad kiáltozásokat hallák, melyekkel elleneik által csatára hívattak.

Zápolya seregei mozdulatlanul várták be elleneiket. Az első megtámadásnál a lázadók azonnal futásnak fognak eredni - ezt gondolá mindenki: időt kelle tehát nekik adni, hogy minél inkább közelíthessenek, s hogy annál nagyobb vérontás tétethessék közöttük. Dózsa háborítatlanul állítá fel seregeit, majdnem hasonló rendben, mint ellenei, csakhogy a keresztes had nagyrészt gyalogságból állván, az egész vonalt ezek képezék - a kevés lovasság a két szárnyra helyeztetett el. Azon ágyúk, melyeket a pórhad részint Csanádon, részint egyes urak váraiban elfoglalt, miután senki sem értett rendes kezelésükhöz, inkább ijesztésül, mintsem hogy az ellenségnek ártsanak, állíttattak fel. A balszárny vezetése Lőrincnek, a jobbik Dózsa Gergelynek adatott által; a fővezér s Orbán, kit Dózsa maga mellé vett, középen fogtak helyet.

Nagyobb különbséget, mint amely a két egymás ellenében felállított had között létezett, nehéz volna csak képzelni is. - Bíborköntösök, acél s ezüst vagy arannyal kivert páncélok a nemeseknél - a kereszteseket rongyos szűr vagy gyolcsing takarja, lábaikat bocskor födi. Ott ragyogó éles fegyverek: itt kaszák, rudakra tűzött sarlók, fokosok s szegekkel erősített dorongok. Ott délceg mének nyerítenek; itt Dózsa lovassága a boronából fogta ki paripáit, melyeket nyereg nélkül kötőféken vezet. Ott pazar fénynek, itt a nyomornak képe - mintha e két had külseje által egyszersmind a harcnak okát akarná eszébe juttatni mindenkinek. Csak egy van, mi közös: az égő gyűlölség, mellyel egymásra tekintenek.

Miután Dózsa seregeinek rendezését bevégzé, a hadak egy pillanatig hallgatva álltak egymással szemközt. A nap ragyogva tündöklött fegyvereiken.

- Mit mondasz, Pál! - szólt Zápolya a mellette álló Ártándihoz - ez a Dózsa mégsem rossz katona; nem hittem volna, hogy gyülevész népét csak ennyi rendhez is tudja szoktatni.

- Meglátod, meleg napunk lesz - mondá a váradi püspök, aki szintén Zápolya mellett állt, s az ellenség mozdulatait figyelemmel követé -, e nép gyűlölsége fölér legjobb fegyvereinkkel.

- Nem nagy ellentállást várok - szólt Zápolya megvetőleg -, nézd csak a két sereget, nem olyan-e, mintha napot s éjszakát látnál?

- Igaz - válaszolt Perényi azon vígságból s komorságból vegyült különös modorban, mely tulajdona vala -, csakhogy ha ideje eljött, az éjszaka legyőzi a legfényesebb napot; s ha nap s éj találkozik, a határ mindég vérpirosan áll; s úgy hiszem, erre ma is elkészülhetünk.

Alig mondá el e szavakat, midőn Dózsa intésére a keresztesek megindultak. - Krisztusért s a szabadságért! - e szavak hangoztak végig soraikon, s a megdördült ágyúk jelölék az ütközet kezdetét.

E lövések, melyekre Zápolya részéről azonnal hasonló módon feleltek, a nemesség sorai közül senkit sem sértének. Az idő távol vala még, midőn csaták sorsa ágyúk által határoztatik el; s valamint a mély belátású Macchiavell, úgy hazánk akkori bajnokai a lőpornak inkább ijesztő, mint valóságos hatást tulajdonítának.

- Rajta, legények! le a parasztokkal! - kiálta Zápolya, kardját fölemelve.

- Zápolya s a nemesség! - ordított a sereg - s a két had fölemelt fegyverekkel, jelszavát kiáltva rohant egymás ellen. - Mintha ellenkező szelek, melyeknek mindegyike porfelleget hajt maga előtt, találkozva összecsapnak, egy percig az egyik legyőzi ellenét, s előrenyomul, de ismét visszaszoríttatik, s újra előretör, míg a porfelhők összekeverve magas oszlopban emelkednek ég felé; ilyen vala e hadak első összeütközése. Óriási zavar, mely között a diadal minden percben másfelé hajolt. A vezérek szava elhangzott, a sorok vegyültek, mintha mindenki nem győzelemért, de bosszúért küzdene; mintha az ellenségek tömege között személyes ellenét akarná fölkeresni mindenki. Hosszú küzdés után mindkét rész fáradtan visszavonult, s a hátrahagyott holttestek mutaták, hogy mindkettőnek vesztesége körülbelül egyforma vala.

- Átkozott parasztok - szólt Zápolya, miután seregei között a rend nem kis fáradság után ismét helyreállíttatott -, ezt sohasem hittem volna. Rendet kell tartanunk, s nyugodtan bevárni megtámadásunkat, különben még pórul járunk.

Ártándi s a többi vezérek végignyargaltak a seregen, hogy a vezér parancsát az egyes csapatokkal tudassák, s alig foglalhaták el előbbi helyeiket, midőn a keresztes had újra támadáshoz látott. Bortól s a küzdelemtől fölhevülve, Dózsa nem hagyá pihenni seregeit; keblét a győzelem előérzete lelkesíté, s ez érzemény áthatá követőit, kik vad kurjongatással rohantak vezérök után.

Zápolya ágyúi s a gyalogság lőfegyverei megdördültek, s most több sikerrel, mint először, s a megtámadók közül sokan estek el a golyók alatt, de ez a többieknek csak elkeseredését nevelé, s a dolog újra kardélre került.

A nemesség feltartá a rendet, s híréhez méltón küzdött; a vezérek híven teljesíték kötelességöket; Zápolya György s Ártándi Pál csudákat míveltek. De úgy látszik, a sors ez egyszer kivételképpen nem az elnyomóknak akara kedvezni. A szokatlan fegyverek, melyek a parasztok által használtattak, a szeges cséplők, melyek alatt a páncélok behorpadtak, a kasza, mellyel a lovas lerántatott, a sarlók, melyekkel lovának inai elmetszettek, mindenekfölött a dühösség, mellyel a megtámadás történt, zavart hoztak a nemesek sorai közé. Főképp a gyalogság nem bírt ellentállni megtámadóinak, ingadozott, futott, s Zápolya rendei áttörettek. A vasasok pillanatokra visszaűzték elleneiket, de ott vala Orbán, a vitéz Imre, ott Dózsa György maga, s a keresztesek egy percre megzavart rendei ismét helyreálltak, s új lelkesedéssel rohantak megtámadóik ellen. - Főképp ez utóbbinak vitézsége vala az, mi még az ellenséget is bámulásra ragadta.

Már öltözete is reá vonta mindenkinek figyelmét. Miután magát az ütközetre elhatározá, Dózsa teljességgel nem vala arra bírható, hogy saját fegyverét öltse fel. Neki e napra fényesebb kelle. Széthányatá a sátorában fekvő fegyverhalmot, s kikeresé azt, melyet legpompásabbnak talált. Kék acélvért vala az, aranyszegekkel kiverve, hasonló sisak s gyöngyökkel kirakott buzogány, mind a parasztok által megölt Zólyominak egykori tulajdona, mint a fegyvereken bevésett címer mutatá. Gergely csaknem térden állva kéré bátyját, hogy e szeszéllyel hagyjon fel, miután a nem szokott fegyver s a vért, mely testére nem illik, őt a csatában veszélybe hozhatják; de a félig részeg férfiú nem engedett ebben sem. Magára veté bíborköntösét, melyet a csanádi püspök ruhatárában talált, s így ült lovára azon büszke öntudattal, hogy Zápolyát még fényes öltözetben s fegyvereiben is felül fogja múlni. A keresztes vezér, megrakva zsákmányával, mintegy felhívá ellenségeinek bosszúját^[140] - fehér forgója zászlóként lobogott az ütközet tömkelegében, s jaj annak, ki hozzá közelített.

Bátorság, mely a bennünket váró diadal meggyőződésén alapszik, ellenállhatlan hatalommal bír az emberek fölött; így küzdött Dózsa. Mintha a kardot, melyet a hadak istene a hun nemzetnek ajándékozott, forgatná kezében,^[141] úgy járt e székely villogó vasával ellenségei között, halált s átkokat szórva, harsogó szavával rémülést és bátorságot terjesztve maga körül dicsőn, győzhetetlenül. A keresztesek ügye reménytelennek látszott. Egyrészről a nemesség színe, harcok között felnőtt vezérek és seregek s minden hadikészület, mely a győzelmet biztosíthatja, a másikról az ország minden részeiből összegyűlt parasztcsoport, rendes fegyverek nélkül, mely vezéreit nem ismeré, soha rendes ütközetet nem látott, melyet hosszú megszokás azoktól, kik ellen most küzdenie kellett, remegni tanított. Részegnek kelle lenni a vezérnek, ki ily seregeket vezetve, győzelmén nem kétkedett. Dózsa az vala. Bortól előbb, most vértől; s mi minden józan felfogás szerint lehetetlennek látszott, az a szenvedélyeit követő vezérnek s példája által őrültségig lelkesített seregeinek csaknem sikerült. A nemesség hadai lankadtak, Zápolya maga kétkedni kezde győzelmén. - Győztünk! győztünk! - harsoga Dózsa, s diadalmi rivalgással nyomultak utána hadai.

A végzet másképp határozá. Míg a had közepén Dózsa a győzelmet már biztosnak gondolá, s Lőrinc a balszárnyon hasonló szerencsével küzdött, s Bánfi Jakabot csaknem a Temes partjáig szorítá vissza - azalatt a jobbszárnynak helyzete, hol Dózsa Gergely parancsnokolt, mindég veszélyesebbé vált. Gergely híven teljesíté vezéri kötelességeit. Ha személyes bátorsága, mellyel a veszéllyel szembeszállt, ha a vezér intő szava, mellyel seregeit küzdésre inté, a győzelem kivívására elegendők lennének, Györgynek nem volna oka, hogy öccse ellen panaszt emeljen; de a jelen pillanatban szenvedélyre vala szükség, mely a seregeket magával ragadja, s ez Gergelyben hiányzott. Lőrincet vallásos buzgóság, Györgyöt dühös gyűlölség csudatettekre lelkesíték - de Gergelyt csak kötelességérzet, csak azon óhajtás vezeté, hogy e reménytelen csatában katonához méltó halált találjon, s Imre vitéznek bajnok heve a vezérben hiányzó lelkesedést nem pótolhatá ki. - A keresztesek jobb szárnya hátrálni kezdett, lassan, feltartva, s időről időre új rohamra bírva vezérei által, de hátrált mindég, s Kismarjási huszárjai, biztatva a siker által, mindig növekedő hatalommal vágtak be soraik közé.

Ha a keresztesek a csata elrendezésében tartalékseregről gondoskodtak volna, mely veszélyezett jobb szárnyoknak e pillanatban segítségére jöhet - vagy ha Gergely csak addig állhatna ellent, míg a csapat, mely Orbán vezérlete alatt a középponttól sietve közelít, megérkezett: e pillanatnyi veszély el vala hárítható. De a szerencse, mely a kereszteseknek eddig kedvezni látszott, megfordult. A sorok mindinkább összezavarodtak, mindég növekedő sebességgel vonultak vissza elleneik előtt, s Imre és Gergely minden iparkodásaikkal alig bírtak csak annyit eszközleni, hogy e visszavonulás némi renddel történjék. Ekkor tört ki Petrovics székelyeivel az erdőből, melyhez a visszavonuló keresztesek közelítének, s a bátorságvesztett sereg alig látá meg ez új, váratlan ellenséget, midőn nagyrészt eldobva fegyvereit, futásnak indult. Gergely az Istenre kért, Imre káromkodott, de hasztalan. Nem vala földi erő, mely a megrémülteket visszatartóztathatá. A vezérek s azon kevés bátrabbak, kik a megtámadásnak ellent akartak volna állani, csaknem legázolva társaik által, a közös rohammal ragadtattak el.

E csapás az ütközetre nézve határozó vala. A megfutamodott sereg magával ragadva azon csapatokat is, melyeket Orbán éppen segítségére vezetett, Dózsa György hadaira veték magokat, s azokat hozták zavarba. Petrovics s Kismarjási lovasai nyomban követék őket, s a keresztesek központját hátulról támadák meg, míg Ártándi Pál a tartaléksereggel Zápolyának segítségére sietve, elölről kettőzött erővel kezdé meg újra az ütközetet. - El vagyunk árulva. Báthori nyakunkon van, fussatok! - e szavakat hallá Dózsa mindenfelől, s midőn, alig bízva fülében, visszanéz, győzelmes seregei helyett, melyeket csak imént diadalra vezetett, csak rémülést lát maga körül.

Fegyverben gyakorlatlan tömegek néha csudákat mívelnek; de van valami, mi rendes seregeknek ily tömegek fölött mindég felsőbbséget ad, az: hogy ez utóbbiaknál minden közbejött zavar orvosolhatlan, s hogy ekképp a győzelem csak egy közbejött véletlen esettől függ. - Ez történt itt is. Egy perc alatt minden változott. A keresztesek győztek, elleneik maguk sem kétkedtek ezen többé, s Zápolya már visszavonulásra gondolt, de alig hangzottak fel az első veszélykiáltások, alig mondatott ki a szó, "fussatok" először, midőn a rémülés már az egész sereget ragadta meg, s a vezéreket kivéve, mindenki csak menekvésről gondolkozott. Tűz nem terjedt el sebesebben, mint a félelem e szerencsétlenek között, s Lőrinc a balszárnyon még alig vevé észre a történt zavart, midőn magát már elhagyatva látá, s egy perc előtt győzelmes seregei Temesvár felé futottak.

Orbánt a tömeg magával ragadta. Hősként küzdött Dózsa oldala mellett, hallatlan bátorsággal, minőt csak attól várhatni, ki az ütközetben halálnál egyebet nem keres. György bámulva látá vitézségét, s midőn a jobbszárny veszélyéről értesült, őt küldé Gergely segítségére, de mielőtt e parancsnak eleget tehetett, a megfutamodott sereg magával ragadta az ő csapatját is, s minden erőlködés, mellyel a tömegből kibontakozni s az ütközet helyére visszajutni iparkodott, hasztalan vala. Az egész tömeg Temesvár felé szaladott, s megriadt lova elragadta őt is a többiekkel.

Végre feltartá lovát, s megfordult. Iszonyú látvány terült el szemei előtt. A tért a Temesvár felé szaladó keresztesek takarták. Majd egyenként, majd kisebb s nagyobb csapatokban futottak a város felé, többnyire fegyver nélkül, melyet, részint, hogy üldözőiket könyörületre bírják, részint, hogy sebesebben szaladhassanak, eldobtak - de Petrovics és Kismarjási lovasai könnyen utolérték a szerencsétleneket, s bosszújuk elől, melyet az ütközet dühösségig növelt, lehetetlen volt a menekülés. Az utolérettek földre borulva könyörögtek éltökért, hasztalan! felkoncolva hulltak el a véres mezőn, s az üldözők holttesteken át új mészárláshoz nyargaltak. Ott, hol Dózsa állott, az ütközet még tartott. Csekéllyé olvadt a sereg, mely, mindenfelől ellenségektől körülvéve, vezére mellett még küzdött; lobogójuk elveszett, s minden pillanatban szűkebbre szorult a kör, mely között a bátrak utolsó csatájokat vívák; de a tolongás, mely e helyen látszott, a zaj, mely onnan hallatszott, mutatá, hogy a nép ügye még nem hagyatott el minden bajnokai által. Orbán ide akart sietni. Már sarkantyúba vevé lovát, midőn nevét hallá. Megfordult, s Lőrincet látá maga előtt.

- Jer velem - mondá a pap, kinek sápadt arcain most is azon elhatározottság vala látható, mely azt mindég jellemzé -, itt többé nincs dolgunk; minek vesztegetni az életet, míg annyi nemes ügy van e világon, melyért azt feláldozhatjuk?

- S hová menjünk? - kérdé Orbán meglepve.

- Le Bácsba, hol Hosszas seregei állanak; ha ügyünk ott is legyőzetett, Veszprémbe, hol Sós körül még ezerek állanak; ne félj, elég hasznát veheted még életednek. Jer hamar, mielőtt a kedvező pillanat elrepült.

- S hát nem elég vér folyt-e már mostanáig? még tovább akarod folytatni a reménytelen harcot, mely e hazát romokkal borítá?

- A harc, melyért ennyi ember ontá vérét, nem reménytelen. A halottnak arcain meglátszik a végső gondolat, mellyel az élettől megvált; s hol ezerek a szabadságért küzdve vesztek el, a hatalmas eszme mely kebleiket a végső pillanatig áthatá, nem tűnhet el sírjaik fölött. Ha mi elnémultunk, e mező, melyen küzdénk, eszökbe fogja juttatni utódainknak, hogy a diadal még kivíva nincs, s hogy fegyvert kössenek ők is. A szabadság küzdelme hosszú, de győzelme biztos.

- Isten veled hát, s adja az ég, hogy bizodalmadban meg ne csalatkozzál - mondá Orbán, kit a rendíthetetlen szilárdság, mellyel Lőrinc még e pillanatban is ügyéhez hív maradott, bámulattal tölte -, keress erősebb társat magadnak. - S ezzel Orbán, megindítva lovát, egyenesen az ütközet felé száguldott.

- Nincs hite! szegény ifjú! - sóhajtott Lőrinc, midőn a távozó után nézett, s megsarkantyúzva lovát, a ceglédi plebános eltűnt a csatamezőről.

Orbán azalatt Imre vitézzel találkozott, ki mintegy száz lovas kíséretében vele szemközt jött. E kis csapat, mely a keresztesek bátrabbjaiból állott, sebesen, de mégis bizonyos renddel eszközlé visszavonulását, eltökélve, hogy azon esetre, ha ellenséggel találkozik, fegyverrel tör magának utat.

- Hová, diák uram? - kiáltá Imre, midőn Orbánt meglátá.

- Vissza Dózsához.

- Mi a manó! - kiáltá emez - ott véres pennával írnak.

- Hát azt mondják-e rólunk ellenségeink - kiáltá emez -, hogy vezérünket gyáván elhagytuk? hogy inkább a hóhér kezébe vetettük magunkat, mintsem hogy férfiakhoz illő halállal vesszünk a csatamezőn?

- Diák uram, igazságod van; az is gazember, aki nem követ! - ordított Imre, s megfordítva lovát, Orbán mellett rohant az ütközet felé. A csapatnak egy része követé vezérét, a többiek elszéledve futottak, amerre mindenkinek a menekvés biztosabbnak látszott.

Az ok, melyért Orbán az ütközethez visszasietett, az vala, hogy a győző ellenségek közül valakit Frusinának a táborban létéről tudósítson. Mindeddig nem teljesítheté e szándékát. Többször Ártándi közelében látá magát, de midőn megfeszítve minden erejét, feléje tört, közéje s Pál közé más ellenségek nyomultak, s reménye ismét meghiúsult. - Most a sors Orbánnak kedvezni látszék. Midőn a küzdelem helyéhez közelített, maga előtt látá Ártándit, ki a megfutamodott ellenség üldözését másokra hagyva, hogy a csata végpercéig semmi alkalmat se mulasszon el, hol dicsőséget arathatna, szintén visszatért, s most minden erejét megfeszíté, hogy a tömött körön, melyet a győző sereg a kevés még küzdő ellenség körül képezett, áttörve, Dózsát közelíthesse meg. A zaj, melyet az Orbán s Imre vezérlete alatt közelítő lovas csapat okozott, magára voná figyelmét. Megfordult, s bámulva látá a merészséget, mellyel e maroknyi nép, látszólag minden más cél nélkül, mint hogy vezére oldalán essék el, a győző hadat megtámadá, oly váratlanul, oly dühösen, hogy előtte első pillanatban a legbátrabbak is visszavonultak.

Ártándi odasietett. A megtámadás által okozott tolongás között alig fért elleneihez; de Orbán elkészíté útját. Kétségbeesett erőlködéssel tört egyenesen Ártándi felé; buzogánya előtt mindenki visszavonult, míg közte s Pál között senki sem vala, ki a küzdelemnek, melyre látszólag készült, útjában állhatott. Pál védelemre emelé fegyvereit. Nem ismeré meg Orbánt. Leeresztett sisakja alatt a vaspáncélban senki sem gyanította volna a szegény íródiákot, de csata közben többször észrevette, hogy ez idegen bajnok különösen őt látszik küzdésre fölkeresni, s Pál bátrabb volt, hogysem ily kívánatot bárkitől megtagadna.

- Úgy látszik, velem akarsz mérkőzni! - kiáltá Ártándi, kardját emelve - nem a legbiztosabb munkát választád; de jer!

Orbán a csapást, mely e szavakat követé, pajzsával fogta fel. - Nem azért kerestelek fel, hogy véredet ontsam - kiáltá. - Siess a keresztesek táborába. Telegdi Frusina ott van. Ollósi sátorában fogod találni, jelül nagy fehér lobogó vonatott fel tetején. Siess!

- Ki vagy? - kiáltá Ártándi bámulva; de mielőtt Orbán felelhetett, a körülállóknak egyike, midőn Ártándit megtámadva látá, a páncélnyílásokon keresztül a boldogtalan ifjú mellébe döfé kardját. Orbán feljajdulva visszahanyatlott lován.

- Siess, Ártándi Pál - mondá végső erejével -, s ha megmentéd, boldogítsad őt. - S e szavaknál leesett lováról.

- Viseljétek gondját - mondá Ártándi két mellette álló vasashoz, kik apja zászlóaljához tartoztak, s az ütközet alatt Pál közelében tarták magokat -, hogy senki se bántsa. Hercegi jutalomra számíthattok, ha életét megmentitek. - S e sietve mondott szavak után egy csapat lovast magával vive, Pál egyenesen a keresztesek tábora felé száguldott.

A vasasok, Ártándi parancsához képest, fölemelék Orbánt, s a tolongás közül nyugodtabb helyre vivék.

- Hercegi jutalmat, ha életét megmentjük - mondá az egyik rosszkedvűen -, Pál úrfi könnyen ígérheti. Az, ki, mint e szegény pára, két arasz vasat nyelt, nemigen ebédel többé jóízűen.

- Azért mégis meg kell tenni az úrfi parancsolatát - mondá a másik -, annyival inkább, minthogy derék legényt bízott ránk. Ellenség, de becsületes ember módjára ismerkedett meg velünk. Ha e gaz parasztok között csak minden tizedik osztogatta volna oly bőkezűen csapásait, örök áron bírhatnák e mezőt, s mi pengő buzogányütésekkel kifizetve, elkotródhatnánk.

A vasasok e beszélgetés közben néhány száz lépésnyire a helytől, hol Orbán lováról leesett, egy fűz árnyékában tevék le terhüket.

- Itt nem bántja senki - mondá ismét az előbbi -, akár végső feltámadásig itt maradhat; máris merevülnek tagjai.

- Ki tudja - mondá a másik, midőn bicskáját kivéve, a páncél csatjait kezdé felvágni -, talán még él. Le kell őt vetkőztetnünk.

- Igen - szólt társát segítve az előbbi -, talán él, s akkor Pál úrfitól hercegi jutalmat várhatunk; s ha nem él, hát akkor fizessen a jó pajtás maga fáradságunkért, mellyel idáig hoztuk. Ki tudja, mit találunk zsebében? A legsötétebb hegyoldal néha telve aranyerekkel. Felfordult világban élünk, most a paraszt zsákmányolta ki urait, miért ne lehetne a guba is arannyal bélelve?

Álmélkodásait társa szakítá félbe, ki a nehéz sisakot Orbán fejéről leemelve, egyszerre reáismert. - Uramfia! - kiáltott bámulva. - Telegdi őnagysága tulajdon íródiákja, aki Pál úrfit meg akarta ölni!

- Mi az ördög! - kiáltá a másik, a halott fölébe hajolva - igazságod van. A gazember most sem sokkal halaványabb, mint amikor urával Ártándon járt. Hallott-e ilyet a világ! Ura mint saját gyermekét nevelteti fel, s ő gyilkosaihoz áll.

A vasasok egy ideig hallgatva álltak a holttest mellett, szemük borzadással függött a halvány vonásokon, melyeknek fájdalmas kifejezését a halál el nem takará fátyolával.

- Jó, hogy jutalmát kikapta - mondá végre az első.

- Kár biz a - szólt a másik -, nem adnám sokért, ha alávaló szívébe márthatnám tőrömet.

- Menjünk - mondá az előbbi -, e semmirevaló mellett csak nem fogunk őrt állani. Ha a lovak összetiporják, annál jobb, úgysem érdemel egyebet.

- Megmondjuk Pál úrfinak, kit bízott reánk - válaszolt társa, midőn szinte menni készült -, fel kell akasztani holttestét; ily embert csak hóhér temethet el. Kutyáknak kéne dobni csontjait.

S ezzel a vasasok Orbánt a véres pázsiton hagyák, s az ütközet helyére siettek vissza, hol, mint az onnan hallatszó zaj mutatá, az egyenetlen harc még mindég folyt.

Nagy része azoknak, kik, midőn a szerencse a keresztesek ellen fordult, gyávább társaik példáját nem követték, s vezérük mellett a végső csepp vérig helyt akartak állani, rég nem vala többé. A tízszerte számosabb ellenség egyenként földre teríté a bátrakat, s a csapat közül, mely Orbánnal segítségökre sietett, csak Imre vitéz vala az, ki magának hozzájuk kardjával utat tört. De élt Dózsa György még, öccse Gergely, Imre vitéz s körülöttük húsz vagy huszonöten híveik közül, s minél szűkebbre szorult a kör, melyben küzdének, annál dühösebbek, annál öldöklőbbek lőnek csapásaik. Mintha egy égő háznak lángjai eloltattak, s a tűzveszélyből csak kis darab marad még, mely, mert éppen ott a leggyúlékonyabb anyag halmoztatott fel, az oltók törekvéseinek mindég ellentáll, s félig eloltva újra kitör, s terjedni látszik, s ismét mindent elborítani készül - ilyen vala a küzdelem, mely Zápolya győző seregei s a keresztes had végső töredékei között folyt. Úgy látszott, mintha a halál, melyet keresni látszottak, e bátrakat kerülni akarná, mintha a hadak nemtője védve emelné pajzsát leghívebb gyermekei fölött.

- Mennydörgős menkő! - kiálta Petrovics, ki fél óránál tovább vett részt e küzdelemben, s több sebtől vérezve, Dózsa Györgyöt egy percig nem hagyá nyugodni - nincsenek tízen, s nem bírunk velük. Rajta! rajta! Zápolya s a nemesség!

- Krisztus és szabadságunk! - kiálta Dózsa, s a küzdés kettős erővel megújult. Petrovics mellett egymás után hulltak legjobb vitézei. Imre, buzogánycsapástól fején találva, elaléltan esett le lováról; mellette ismét néhány keresztes adta ki lelkét, de Dózsa majdnem seb nélkül tovább küzdött. - Gyanítá sorsát, ha Zápolyának kezébe kerül, s halni akart; de a végzet nem engedé, hogy az, ki hatalmával visszaélt, bajnokok szép halálával haljon meg. A velencei páncél és sisak, melyet gőgjében felöltött, ellenállt minden csapásnak, mintha a sors büntetésének eszközéül éppen azt akarta volna választani, mi őt a csanádi ütközet után elkövetett kegyetlenségekre emlékezteté. - Törött kardjából csak még egy darab maradt, de ő tovább vítt e darabbal; hívei mind vérökben feküdtek körülötte, maga Gergely lerántatott lováról; de mindez csak új bátorságot, csak új, halálosabb lelkesedést látszék önteni szívébe. Végre megtámadóinak egyike lovának lábát sebesíté meg alabárdjával. A ló felbukott s vele Dózsa, ki most nehéz fegyverének s paripájának terhe alatt végre a fölébe rohant ellenségek hatalmába került, s csak nehezen oltalmaztatott meg bosszújuktól.

- Öljetek meg! - kiálta kétségbeesetten, míg Petrovics parancsára kötelek hozattak.

- Aki bántja, azt főbe ütöm - kiálta a vad Petrovics -, vigyük őt elevenen Zápolyához; ily embernek egy halál nem elég.

Dózsa megújult kétségbeeséssel védé magát, vadan ütött körül kezével, s a nehéz vaskesztyű még földre terített többeket ellenei közül, de végre a szám győzött. Kezei megkötöztettek, s kihúzva lova alól, mint rab, kelle állania a büszke vajda előtt, ki a váradi püspökkel, az öreg Ártándival s Kismarjásival éppen akkor jött a küzdelem helyére.^[142]

- Hát szerencsésen megfogtad a haramiákat - mondá Zápolya jókedvűen -, s amint látom, mindkettőjöket - folytatá, szemeit Gergelyre függesztve, ki épp akkor több sebtől véresen György mellé állíttatott. - Hét faluért nem adnám, hogy e fickók elevenen kerültek kezembe. Meglátjátok, tudom, hogy kell velük bánni.

Petrovics homloka izzadtságát törülve, kegyetlen megelégedéssel nézé rabjait. - Nézze csak nagysád - mondá mosolyogva Zápolyához -, a hatalmas vezér most mily halvány.

- Félsz, Dózsa? - szólt hasonló hangon Zápolya - hadd el, nem illik katonához.

Dózsa csakugyan halvány volt. Néhány perc óta arcának kifejezése megváltozott. A megvető dac helyett, mellyel elleneit előbb nézé, most mondhatlan nyugtalanság tölté egész valóját. Majd Gergelyre, majd Zápolyára fordítá szemeit. Zápolya szavaira a székely arcát láng borítá el. - Kérdezd ezeket, féltem-e? - mondá büszkén körültekintve. - Nem, kevély vajda; ha arcom halaványul, s remegni látsz, nem ráncokba szedett homlokod okozta aggodalmamat. A székely hegyek csak a napsugároktól pirulnak, nem a népek gyávasága miatt, s én mint székely halok meg. Gyötörd eszedet, gondolj ki kínzást, mely új legyen s szokatlan, melyről századok után még borzadással beszél az utókor, én elvárom hatalmadat, s könnyebben elfáradsz kínjaim nézésén, mint én a szenvedés között. De légy igazságos, János vajda! büntesd azt, ki büntetést érdemel, ki úri társaidnak ellensége volt, s tűzzel-vassal pusztítá házaidat; de gondold meg, hogy Gergely ártatlan. Igen, vajda, öcsém ártatlan, csak kedvemért vett részt a háborúban; nem volt nap, melyen nem intett békére; ha a számtalan nemes közül, kik kezembe kerültek, sokat szabadon bocsáték, Gergely kérelmére történt. Kérdezd hadifoglyaidat, kérdezd az egész országot, minden ember mondani fogja, Gergely ártatlan.^[143]

György szavai mélyen hatottak a jelenlevőkre, kik közül többen állításait tanúságokkal igazolák. Csak Zápolya maradt nyugodtan, sőt György bátor szavai látszólag rosszul hatottak reá. - Meglátjuk, mennyiben fogod igazolni hetyke ígéreteidet - mondá keserűen. - Egyébiránt, ha az, mit mondál, igaz, öcsédnek büntetése szelídebb leend. Igazságot fogok szolgáltatni. Érted-e, szigorú igazságot; irgalmamra, úgy látszik, nem szorultál. - Vezessétek a rabokat Temesvárra - mondá Petrovicshoz fordulva -, tartsd szoros őrizet alatt, mi addig a lázadók táborába nézünk. - S ezzel Zápolya, többektől követve, ellovagolt.

- János vajda, gondolj üdvösségedre! gondolj a jövő korra, mely fölötted ítélni fog! - kiálta György kétségbeesetten a távozók után. - Gergely ártatlan; ígérd, hogy őt szabadon fogod bocsátani. Állj rajtam bosszút, öcsém ártatlan!

A lovasok sietve távoztak. Dózsa szavai elhangozának.

- Jerünk, György - mondá Petrovics, ki minden vadsága mellett a székely fájdalma által meghatva érezé magát -, most Zápolya nem hall, megkérheted Temesváron, magam is pártolni fogom kérésedet.

György kétségbeesetten égre emelé szemeit, s útnak indult. Gergely mellette haladva, vigasztalni akará. Hasztalan! A szerencsétlent nem vigasztalhatá semmi. - Gyilkosod vagyok - mondá időről időre -, igen, én vagyok gyilkosod, ne szólj, ne vigasztalj! ha százszor megbocsátasz, szavad nem takarja el az ártatlan gyermekek hangjait, kik apjok gyilkosa ellen átkot mondanak.

Míg a kíséret Petrovics vezérlete alatt Temesvár felé haladott, s a csatamezőn csak a halottak s itt-ott egyes, a nádasok felé vánszorgó sebesültek maradtak, kiket még e nyomorult állapotban is véletlenül a mezőn kószáló lovasok újra űzőbe vettek, s lekoncoltak, azalatt a vajda fényes kíséretével a keresztesek tábora felé vágtatott. Átlátá, mennyire fogja növelni győzelme a népszerűséget, mellyel a nemesség között máris bírt, s ha volt, mi a diadalmi örömet, mely lelkét tölté, elkeserítette, ez azon aggodalom volt, melyet Ártándi Pál miatt érzett.

Fél óra óta a bihari daliát senki sem látta többé, s valamennyien, főképp az öreg Ártándi, hasztalan kérdezősködtek felőle. De ezen aggodalom sem tartott sokáig. - A keresztes táborban, hol a körülheverő holttestek s a hátrakötött kezekkel Zápolya előtt földre boruló asszonyok eléggé bizonyíták, hogy itt is minden ellenállás legyőzetett, a vajda s társai nem kis bámulásukra hallák, hogy Telegdi Frusina s Bebek Katalin Ártándi Pál által a táborban találtattak, s az egész sereg örömrivalgások között sietett Dózsa sátora felé. Itt a győzelmes vezér Báthori István által, ki azalatt Temesvárról kitörve, a tábort elfoglalta, baráti öleléssel fogadtatott, s az öreg Ártándi halvány mátkája mellett találá boldog fiát.

Frusina megmentésének történetét körülményesen leírni fölösleges. Katalin, ki azt, midőn Zápolya s az öreg Ártándi a táborba jöttek, első hevében s később halála órájáig százszor előadá, maga sem mondhatott egyebet annál, hogy Pál éppen azon pillanatban jött, midőn Báthori a tábort elfoglalta, miáltal a hölgyek minden veszélytől, mely őket parasztruhájokban a felbőszült temesi seregtől talán fenyegetheté, megőriztettek. Mindezt, valamint azt is, hogy Báthori, mihelyt rájok ismert, irántuk a legnagyobb udvariassággal viseltetett, olvasóink, ha nem mondjuk is, hihetőképp gyanítanák; a következtetés iránt, melyet Katalin a történtekből kivont, az olvasó talán más véleményben lehet, miután a jámbor hajadon Ártándi Pál közbejöttét kizárólag a szív helyes ösztönének tulajdonítá, mely a szerető ifjút egyenest a táborba s Ollósi magasan felvont fehér lobogójához vezette. Hasonlóképp elhallgatjuk a túlságos hálálkodásokat, melyekkel Báthori megmentését Zápolyának köszöné, s melyekre ez hasonló őszinteségekkel felelt, míg a körülállók örömrivalgásokkal ünneplék a két hatalmas férfiúnak kibékülését.

Miután rövid ideig a táborban tartózkodtak, Báthori a jelenlevőket Temesvárra hívá, hova rövid idő múlva az egész tömeg megindult. A győzelmes sereg örömrivalgások között, a rabok kötözve, szomorúan, lehajtott fővel, mint a nyáj, mely mészárszékre hajtatik. - Ollósi ugyan nem osztozott sorsukban. A hölgyek kérésére Báthori megengedé, hogy a szabó békó nélkül követhesse seregeit a városba, de Bakács ideiglenes követe, most levert kedéllyel, talán először életében, elkövetett mindent, hogy a tömeg között eltűnve, minél kevesebbek által vétessék észre.

A tábor, hol néhány óra előtt annyi zaj vala, hallgataggá vált. A csatamezőn néma csend uralkodott. Mikoron éj lett, s csak a hold önté el halvány sugárait a halottak fölött, egyes asszonyok jöttek, kik üldözőik elől a nádasokba menekülve, most halk léptekkel jártak körül a gyászos mezőn. Férjeiket vagy testvéreiket keresték. Lehajolva az egyes halottak fölébe, kiknek ruhái vagy termete őket egy percig csalódásba hozták, szomorúan fölkelve, ha csalódásukat észrevevék s tovább haladva, így barangoltak körül, míg egyesek közülük a keresetteket feltalálák, s párjuk hideg kebelére borulva, halk nyögéssel panaszlák szerencsétlenségöket.

Orbánt nem kereste senki. Hidegen, ég felé fordult arccal fekszik a fűz alatt. Meredt szemén a holdsugár tükrözik, s nincs meleg kéz, mely azt örök álomra bezárja. Éltének egyedüli díja, hogy annak folytatásától fölmentetett. Miért szeretett annyira!

Majdnem két hét múlt, mióta a keresztesek legyőzetvén, Zápolya seregeivel Temesváron tanyázott. Ez egész idő alatt a kegyetlenségnek minden neme kimeríttetett a győzöttek ellen. A hóhérok kifáradtak a kínzásban s halálos büntetésekben, melyek Temesvár piacait naponként vérrel boríták; a nézőkben, kik eleinte a vesztőhelyeket körülállták, eltompult a bosszúvágy, s a hóhérok áldozataikkal csaknem magukra hagyva, játszák el borzasztó szerepeiket.^[144]

A városban általános rémülés uralkodott. Ki a keresztesekkel legkisebb összeköttetésben volt, kiről ez csak gyaníttatott, bíró elébe állíttatott, s egy megbántott cselédnek vagy ellenségnek puszta vádja elég volt vesztére. Hol bűnjelek hiányoztak, a kínpadon kiragadott vallomás megszerzé a kívánt bizonyságot, s a polgárok érezni kezdték, hogy Dózsának ellentállva, csak még kegyetlenebb ellenség kezébe kerültek. - Felvilágosodott korunk, mely az anyagi érdekek kultuszát csaknem vallásává emelé, s miután attól, mit múlt századok szentnek tartának, megvetéssel fordult el, legalább a birtok szentségéhez ragaszkodik, nagyon téved, ha a múltról szólva, csak az egyházat vádolja kegyetlenséggel. Műveltség által megszelídült századunk elborzad a máglyák előtt, melyeken annyi ész, tudomány vagy erkölcsi tisztaság által kitűnő férfiú végzé életét; de ne gondolja senki, hogy az anyagi érdekeknek nem voltak mártírjai, hogy a birtoknak nem volt több Szent Bertalan-napja. - Eléggé bizonyítja ezt a negyven vagy mások szerint hetvenezer jobbágy, ki e hazában Dózsa lázadásának következtében nem a csatamezőn, hanem nagyrészt a nemesség győzelme után veszté életét.^[145]

Ollósi maga életét Frusina s Bebek Katalin közbenjárásán kívül csak azon körülménynek köszöné, hogy nem Zápolya, hanem Báthori kezébe került. Nem mintha a vajda Báthorinál kegyetlenebb volt volna, sőt az utóbbit több indulatosság jellemzé, s azon temesvári polgárok közül, kik őt a város megszállása alatt annak átadására akarták kényszeríteni, többen estek éppen Báthori bosszúvágyának áldozatául; de miután a temesi gróf Ollósi történetét hallá, melynek valóságán nem kétkedhetett, miután ő maga volt az, ki lovát a csanádi ütközet után elvivé, s így szerencsétlenségét nagy részben ő maga okozá, Báthori oly nevetségesnek tartá az egész dolgot, hogy a szabót Dózsa táborában viselt követi szerepéért minden büntetéstől fölmenté. - Zápolya kegyetlensége hideg számításnak vala következménye.^[146] Dühöngött a parasztok ellen, hogy magát a nemességnél ezáltal még kedveltebbé tegye; kínpadra akará vonatni Ollósit, hogy tőle Bakács ellenében vallomásokat csikarjon ki, s csak azért járhatott Ollósi remegve ugyan, de szabadon Temesvár utcáin, mivel Báthori e kívánatnak állandóan ellenszegült, mondván, hogy becsülete sértetik azáltal, ha valaki, kinek ő biztosságot ígért, büntettetnék.

Míg a legyőzöttek ily szomorú sorsra jutának, s úgy látszott, mintha a nemesség inkább a jobbágyok kiirtását, mint egyes lázadók büntetését tűzte volna ki célul - addig a győzők között a viszongásnak mindég több és több csírái mutatkoztak. Egyezők csak akkor, ha a nép iránti kegyetlenkedés forgott kérdésben; nem vala nap s alkalom, mely minden egyebet illetőleg új súrlódásokra nem adott volna alkalmat. A föltétel, melyhez Zápolya segélyét köté, terhesebb vala, hogysem Báthori a jótétemény fölött megfeledkeznék áldozatáról - s Zápolya sokkal inkább gyanítá vetélytársának valódi érzeményeit, hogysem gyengítésére nem ragadott volna meg minden alkalmat, s csak anyagi hatalma felsőbbségében bízva, nem éreztetné azt vele. A vezéreknek ezen meleg barátsággal takart, de el nem rejtett érzeményei nem maradhattak titokban követőik előtt sem, s később itt is csaknem nyílt ellenségeskedések válták fel a látszó egyetértést, mellyel először találkoztak. Mindenki rosszul érzé magát Temesvárott, csak Ártándi Pált vehetjük ki az elégedetlenek sorából.

Ne gondolja senki, hogy Ártándi Pál elragadtatva szerelmétől, a körülötte történteket észre nem vevé. Más huszonegy éves ifjúnál, ki a legbájlóbb hölgytől megfosztva, azt oly váratlanul feltalálta, talán így történt volna. Nem szerette-e Frusinát, nem látta-e elhárítva mindazon akadályokat, melyek boldogságának útjába állhattak? Ha Frusinának Orbánnal kötött házassága, mint kényszerített, egyházi törvények szerint nem lett volna már magában is érvénytelen - a szerencsétlen ifjúnak megtalált holtteste, mely Temesvárra hozatván, csak Ártándi közbenjárása mentetett meg attól, hogy a hóhér keze által négy részre szelve, a város falán ki ne tűzessék - e részben minden kételynek véget vetett. - Frusina testvérei, kikre apja halála után a gondnokság szállott, s kik előbb Ártándi állását kevesellve, a házasságot ellenzék, most, miután Pál e hadban annyi dicsőséget aratott, s mátkáját oly lovagiasan menté meg, nyíltan kívánták ez összeköttetést; a hölgy maga, ha lehet, még több szeretettel csüggött megmentőjén, mint annakelőtte. Valóban, ha Pál ily viszonyok között boldogsága fölött minden egyébről megfeledkezik, nincs senki, ki ezt neki rossz néven vehetné. De Pál nem tartozott azon egyének közé, kiknek egész lelkét egyetlen érzemény töltheti el. Sokoldalú vágyainak sokféle kielégítés kelle, s Frusina szerelme őt soha boldoggá nem tehette volna, ha e szerelmen kívül nem volna semmi egyéb, mi őt elfoglalja. Szívét nem annyira szerelem, mint nagyravágyás dobogtatá, s az általános becsülés, melyet minden pártnál talált, mondhatlan örömmel tölté lelkét, nem mintha honfitársainak becsülésében a legszebb bért látná, melyért fáradhatunk, hanem - mint nagyravágyó egyének szokása - mert benne lépcsőt látott, melyen emelkedése könnyebbé válik, s e tekintetből a vezérek között létező viszálykodások is Ártándi megelégedését tetemesen növelék.

Ifjúsága, a lovagias nyíltság, melyet szép arcai kifejeztek, fesztelen magaviselete, Pál iránt általános bizalmat gerjeszte. Zápolya leghívebb követőjét látá benne, s Pál mindenki előtt annak nyilatkozott; de noha e ragaszkodását most még hangosabban hirdeté, noha Báthorinak magának többször mondá, hogy miután élete boldogságát Zápolyának köszöni, kinek közbenjötte nélkül Frusina a keresztesek kezéből meg nem mentetett volna, a világ legalávalóbb emberének kellene lennie, ha a vajdát valaha elhagyná - a temesi gróf nem neheztelt ragaszkodásáért, s csak barátságot érzett a nemeslelkű ifjú iránt.

Ezen állás Ártándi Pált a közbenjáró szerepére annyira alkalmassá tevé, hogy minden ifjúsága mellett mindkét részről arra használtatott, s mint fortélyos emberek ügyességüket eleinte jó célok elérésére fordítják, úgy, meg kell vallani, hogy Pál befolyását kizárólag a közjónak szentelé, és hogy sok esetben a fenyegető vész kitörése csak általa akadályoztatott meg. A tekintély, melyet magának ezúton szerzett, fennsőbbségének érzete, s mindenekfölött a biztosság, melyet ügyességének köszönhetett: hogy bármiként forduljon a kocka, Zápolyában s Báthoriban egyaránt lekötelezett barátokra számolhat - megelégedéssel tölték lelkét; s minél tovább haladott e tekervényes pályán, annál boldogabbnak látszék Frusina is. A dicsőség legédesebb részét nem a dicsőített maga, hanem azok élvezik, kik hozzá közel állanak; ők nem gyanítják, hogy a magasztalások nagy része nem érdemelt, s Frusina, ámbár még mélyen leverve apja halála által - melynek borzasztó körülményei azonban előtte eltitkoltattak -, Pálban, ki minden törekvéseit látszólag csak a hazának szentelé, csaknem felsőbb lényt látott, és szabadon engedé át magát boldogságának.

Most azonban, midőn Ártándival ismét találkozunk, arcain hasztalan keressük azt a derültséget, mely által kifejezése máskor oly kellemessé vált. Rosszkedvűen jár egy délután fel s alá kis szobájában, mely neki a várpalota második emeletében lakásul adatott, látszólag fölgerjedve. A szoba közepén álló asztal mellett Farkast találjuk, ki, mint poros ruhái mutatják, éppen hosszú útról jött, s majd az asztalon fekvő fegyvereket nézegeti, majd szomorúan urára tekint, míg az időről időre egy, kezében tartott levelet vesz elő, néhány sort olvas, s a papírt türelmetlenül összegyűrve, ismét nyugtalan sétálását folytatja.

- Nem tudom, Bornemisza őnagyságának mi jut eszébe - szólt végre rosszkedvűen Ártándi, midőn a levelet újra átfutá -, úgy ír, mintha az egész országban csak akaratomtól függene minden. Alig van ember, kinek több befolyása volna, mint Bornemiszának; királyi tanácsos, a trónörökösnek nevelője, fővezér, s mit tudom, mi még, s ha valamit keresztül nem vihet, hozzám folyamodik. Valóban, ha a dolog nem lenne annyira bosszantó, nevethetnék.

- Az mind igaz - mondá Farkas -, ha Zápolyával nem lenne dolgunk, Bornemisza őnagysága jó szót sem adna senkinek. De közötte s a vajda között nem nagy egyetértés van. Ha ő maga ír Zápolyának, a szegény Szaleresit csak azért sem bocsátaná szabadon, holott a nemzetes úrnak, mint mondják, a vajdánál nagy befolyása van, csak egy szavába kerül, és...

- Befolyás - vágott szavába az előbbi -, s Bornemisza, ki egész életét az udvarnál tölté, nem tudja-e, hogy mit nagy befolyásnak neveznek, közönségesen csak addig tart, míg vele élni akarunk? Vagy azt hiszi-e őnagysága, hogy a közte s Zápolya közti viszálykodásokba fogok elegyedni? s föltéve, hogy a vajdának barátságát szerencsés voltam megszerezni, ez állást veszélyeztetem, hogy Bornemisza szeszélyeinek eleget tegyek?

Farkas e szavaknál fájdalmas tekintetet vetett urára, melyben szemrehányás és fájdalom vegyültek. Pál arcán annyi érzéketlenség, oly hideg önzés volt kifejezve, hogy a becsületes szolga először életében sejdíteni kezdé urának valódi jellemét, s felsóhajtott. - Pál észrevevé szavainak hatását, s azok közé tartozván, kik mivel senki sincs, kinek ítélete a közvéleménynek ne szolgálhatna alapjául, senkinek ítéletét meg nem vetik, más hangon kezde szólani. - Hidd el, Farkas - mondá -, nem lehetne semmi, mi által kellemetlenebb helyzetbe hozathattam volna. Az öreg Szaleresi megmentése szívemen fekszik. Bornemiszát is örömmel lekötelezném, s ha csak arról volna szó, hogy közbenjárásom által Zápolya jóakaratát veszélyeztessem, egy percig sem késném. De ismered helyzetemet. A viszony, melyben e szerencsétlen emberhez álltam, még titokban van. De tegyük fel, hogy Zápolyát Szaleresi szabadságáért megszólítom. Nem hiszem, hogy a vajda kérésemre hajlanék. De engedjük meg, hogy célt érünk, s a szerencsétlen elbocsáttatik. Mindenesetre csak sok kérés, csak minden erőm megfeszítése után remélhetjük ez eredményt; s nem kérdezi-e akkor mindenki: miért fekszik oly különösen érdekemben Szaleresi megmentése? Ha a közkíváncsiság e tekintetben fölgerjesztetett, lehetetlen, hogy viszonyom titokban maradjon, s miként fogok állani a világ előtt, miként fogok állani Frusina előtt? Minél többet gondolok rá, annál inkább látom, hogy Bornemisza kívánatát nem lehet, nem szabad teljesítenem. Szaleresin nem segítenék, csak magamat s Frusinát tenném szerencsétlenné, s kívánhatja-e valaki ezt tőlem?

Hogy az olvasó Ártándi nyugtalanságát megértse, szükséges történetünkben kissé visszamennünk, s őt Szaleresi Ambrus helyzetéről, mely Farkast Bornemisza levelével Temesvárra vezette, tudósítanunk.

Mióta őt a csonkatoronyban elhagytuk, egész az utolsó napokig, melyekben Zápolya győzelmének híre Budára érkezett, Szaleresi helyzetében nem változott semmi. Kik a pesti ütközet után, melyben a keresztesek legyőzettek, vele együtt mint rabok Budára hozattak, rég hóhér keze által végeztettek ki, vagy orr s fül nélkül homlokukra sütött szégyenbélyeggel küldettek vissza lakhelyeikre, hogy ott régi szolgaságuk még súlyosbodott terhét viseljék. Csak a pesti vezér maga ült tömlöcében. Bornemiszának gondja volt, hogy a királyi szó, mely életének biztosságot ígért, megtartassék, s közbenjárása által a láncok is ismét levétettek, melyeket Perényi Szaleresi lábaira veretett. Többet Bornemisza nem eszközölhet ki, s valahányszor Szaleresi szabadon bocsátása a tanácsban csak említtetett is, zaj támadt, mintha a haza veszte kívántatnék. Némelyeket az gerjesztett föl a polgár ellen, mert a lázadás a főváros környékén az ő neve alatt és seregei által kezdetett meg, s ez alkalommal kerti lakásaik felgyújtatván, maguk is kárt szenvedtek. Mások (legalább úgy hivé Bornemisza), azért mutatkoztak kérlelhetetleneknek, mert Ambrusnak adósai lévén, tartozásaikat ily módon gondolák legkönnyebben leróhatni. Valamennyien elvkérdést láttak Szaleresi szabadon bocsátásában. Felfogásuk szerint a király, midőn a lázadónak összes tanácsa helybenhagyása nélkül büntetlenséget ígért, túlhágott törvényes korlátain, s míg a király s tanácsa között támadott összeütközés el nem határoztatik, a szerencsétlennek tömlöcben kelle maradnia.

Anyagilag Szaleresi keveset szenvedett. A szoba, melyben tartatott, nem volt tágas, de tiszta és egészséges. Kis ablakán keresztül a budai hegyekre bájos kilátás nyílt, s Hammel úr, a budai főplebános, ki őt néha meglátogatá, s Farkas, ki naponként kétszer is eljött, ellátták őt mindennel, mi helyzetét enyhítheté. Annyival nagyobbak voltak lelki kínjai. Ha ablakához ment, s kinézett, szemei nem az előtte elterjedő bájvidéket látták. Tekintete a nehéz vasrostélyzaton akadott fenn, mely a szép tájképet szomorú rámaként beszegé, s felsóhajtva ágyára ült, s átengedé magát bánatának. Megfosztva látá magát mindentől, mi ez életnek becset ad. Vagyona az okozott károk megtérítésére foglaltatott el; tanácsnoki címe elvétetett; neve kitörültetett a polgárok sorából. Ha egykor Klárijára nézett, az apai szív büszkeséggel emelkedett - hisz leánya valamint a legszebb, úgy a leggazdagabb polgárlány volt a városban; nem volt hasonlói között ifjú, ki magát e hölgy birtoka által boldognak ne érezte volna -, és most mi lett leányából?! tudja-e csak azt is, él-e? s ha kóborlásaiból visszatérne, mit oszthat meg vele koldusbotjánál egyebet? - Ily szenvedések között Hammel uram legszebb vigasztalásai is elveszték hatalmukat, s csaknem gúnyképpen hangzott, ha a király gyóntatóatyja a rabot, kinek Ulászló még szabadságát sem adhatá vissza, azzal biztatá, hogy minden vesztesége helyre fog pótoltatni.

Ennyi lelki fájdalom lenyomta volna a legerősebb jellemet, s mégsem ez vala legkínosabb része Szaleresi szenvedéseinek. Azon józan vagy balgatag emberek közé tartozott ő, kik az életet a kincsek legnagyobbikának tartják, s ha meggondoljuk, hogy napjai egész a pillanatig, melyben a keresztes hadhoz állott, oly nyugodtan folytak, alig bámulhatjuk a rettegést, mellyel halálára gondolt. Ha mindenét vesztette is, ha Klárit feltalálná, nem pótolhatja-e veszteségeit? Újra fogja megkezdeni a pályát, nagyobb szorgalommal, több tapasztalással, mint midőn reája mint ifjú föllépett. Még vannak barátai, egész életén át mutatott becsületessége s szerencsétlen sorsa könyörületet fognak gerjeszteni másokban is, lépcsőnként ismét előbbi helyzetére emelkedhetik, vagy ha nem is, legalább tűrhető életmódot szerezhet magának. Csak éljen, s gyermekét találja fel, ő nem kívánt egyebet. Sőt néha úgy látszott előtte, mintha az élet megbecsülhetetlen kincs lenne még akkor is, ha Klári veszte fölött kellene keseregnie. Nem volt-e maga e keserv édesebb az örök éj- s feledésnél, mely rá a sírban vár? - Fogsága magányos óráiban átgondolá e helyzetet is. Szomorú volt, de nem ijesztő. Valamely kolostor kapui meg fognak nyílni előtte. Ott töltheti életét. A kis kert, melyet mívelni fog, a kék ég, melyhez föltekinthet, a zöld mező, mely ablaka előtt elterül, az élvezetek egész seregével ígérkezének. Dolgozni fog, imádkozni, siratni gyermekét, s így aggni el, míglen a halál, mint a böngésző az érett kalászt, mely elhalványulva földre hajlik, csendesen learatja. Úgy hivé, jól fogja magát érezni a kolostor falai között; csak halni nem, s tömlöcében minden e legszörnyebbre intett. A zaj, mely az udvarból s alsó emeletekből felhallatszott, szívtelen tömlöctartóinak beszédei, s főleg a síri csend, mely őt éjjelenként körülfogá, ez egy gondolathoz vezeték vissza lelkét.

Élete egy hosszú borzadás, egy nem szűnő halálos kín vala. Voltak pillanatok, midőn csaknem imádkozott a halálért, midőn a gondolat, hogy talán még ma fog a vérpadra vezettetni, majdnem reménnyel tölté lelkét, csak e szörnyű bizonytalanság ne tartson tovább. - Farkas, sőt Bornemisza, ki őt tömlöcében néha fölkereste, elkövettek mindent, hogy őt e tekintetben megnyugtathassák; de Ulászló szava azok után, miket eddig tapasztalt, hogyan öntsön lelkébe bizodalmat? s vigasztalói magok is megvallák, hogy reményének más horgonya nem maradt.

Így múlt nap nap után. Szaleresi elaggott e kínok között. Hajai, melyek midőn e tömlöcbe záratott, alig kezdének őszülni, elfehéredtek, egykor derült gömbölyded arcain ráncok vonultak keresztül, ruhái, mintha idegentől kölcsönözte volna, bő redőkben függtek le megsoványodott testén, legjobb barátai alig ismerhetnének rá - és még mindég nem változott helyzete. - A nádor s Bornemisza hasonló makacssággal maradtak meg föltételüknél; ez halálát, amaz szabadon bocsátását ellenzé - Szaleresi helyzetében mindkettő saját becsületének kérdését látá -, s mint egy fa, melyet két hasonló erejű küzdő ellenkező oldalak felé akarna mozdítani, a küzdelem között a szerencsétlen rab örökké egy állásban maradt.

Midőn a temesvári győzelem híre Budára jött, Szaleresinek helyzete változott. Leírhatatlan az öröm, melyet e hír Budán okozott. A város idemenekült úri s nemes családokkal vala telve, minden ajkon Zápolya neve hangzott. A nemesség megmentőjének, a haza őrangyalának neveztetett, s kik ez általános lelkesedésben részt nem vettek is, mint a nádor, sőt maga a bíbornok, a közvélemény árjának ellenállani nem voltak képesek, s a magasztalásban nem hagyák magukat felülmúlni senki által. - A király sóhajtva látá ezt: Bornemisza a veszélyektől félt, melyekkel a vajda mindég növekedő befolyása a királyt fenyegeté. Zápolya már akkor trónköveteléssel vádoltatott, pártolóinak számát s merészségét maga a túlzó magasztalás is eléggé bizonyítá, mellyel ez utolsó tette említtetett; s mennyire nem kelle még veszélyesbé válni a férfiúnak, ha a nemesség megmentésének egész dicsősége neki engedtetik által. Bornemisza jól tudta, hogy a királyi hatalmat alig fenyegetheti nagyobb veszély, mint ha fontos pillanatokban a dolgok élére nem áll, s nagy ügyek keresztülvitelét másokra bízza. Ulászlót tevékenységre bírni nem állott senkinek hatalmában; Bornemisza tehát legalább azt akará megakadályoztatni, hogy Zápolya dicsősége ne legyen osztatlan. - Dózsával a lázadás nem volt egészen elnyomva, még Erdélyen kívül, hol az oláhok még mindig fegyverben álltak, a lázadás tovább tartott Bácsban, hol Hosszas Antal vezérlete alatt a keresztesek még pusztítva jártak; tartott a bányavárosokban, sőt a főváros közelében, Fehér s Veszprém vármegyékben Sós Domokos seregei még mindég nem győzettek le. Bornemisza nézete szerint a monarchia biztonsága kíváná, hogy a lázadás elnyomása az ország ezen részeiben ne Zápolya által történjék, sőt, hogy a béke helyreállításában itt, ha lehet, a király által az országba rendelt morva s cseh seregek legyenek munkások, s így a győzelem részben legalább a királynak legyen köszönhető. Bornemisza annyira meg vala győződve e nézetek fontosságáról, hogy a közelgő cseh sereg megérkezésének siettetésére önmaga Pozsony felé utazott. - Minő volt bámulása, haragja, midőn Budára visszatérve hallá, hogy míg ő távol volt, addig Szaleresi a nádor parancsára Temesvárra, Zápolyához küldetett, kire a király a lázadás elfogott vezéreinek büntetését bízta. A nádor, hozzá hasonló, inkább akaratos, mint szilárd emberek módjára elfeledé, hogy vetélytársunk felsőbbségét alig ismerhetjük el jobban, mint ha ellene fortélyhoz nyúlunk - s Szaleresi e személyes hiúságnak lőn áldozatja.

Első indulatában Bornemisza egyenesen Perényihez akart menni, hogy neki szemrehányásokat tegyen. Felfogása szerint a nádor eljárása által nem annyira ő maga, mint a királyi méltóság sértetett; szükséges volt, hogy Ulászló hatályosan lépjen fel, s Zápolyát minden, Szaleresi ellen intézkedő lépéstől mint király eltiltsa. Bővebb megfontolás után azonban Bornemisza felhagyott e szándékkal. Ismeré főképp a szomorú helyzetet, melyre a királyi hatalom hazánkban jutott, s nem akará azt kitenni egy új megalázásnak. Biztosabbnak látszott, ha célja elérésére mellékutat választ.

Ártándi Pál vitéz tetteinek híre eljutott Budára. Minden Temesvárból érkezett levél szerint, senkinek sem volt Zápolyára, Verbőczi után, több befolyása, mint neki. A vajda állítólag többször mondá, hogy nincs semmi, mit ez ifjútól megtagadna. Bornemisza hozzá fordult. - A viszony, melyben Pál Szaleresi leányához állott, s mely által szerencsétlenségének nagy részben oka ő vala, Pált ez ügy iránt kétségen kívül buzgóvá teendi, s Zápolya bizonyosan nem fogja megtagadni kérését, miután sem Szaleresivel személyes ellenségeskedésben nem állott, sem a pesti polgár életét elég fontosnak nem tarthatá, hogy miatta Ártándit megsértse.

Megírta tehát levelét, s Farkast küldé vele Temesvárra, ki éppen néhány óra előtt érkezett, s miután levelét átadá, s az egész dolognak összefüggését elbeszélte, nem kis bámulattal látá most kedves urának magaviseletét.

Pál utolsó szavai után egy ideig ismét hallgatás következett, mialatt Ártándi a szobában fel s alá járt; Farkas pedig időről időre felsóhajtva, szemével urának lépteit kísérte.

- De Bornemisza őnagysága azt mondta, hogy Pál úrfi a királynak s mindazoknak, kik vele tartanak, alig tehet nagyobb szolgálatot, mint ha a szegény Szaleresit megmenti - szólt végre Farkas, látszólag elzavarodva. A becsületes cselédnek úgy látszott, hogy urát nem is sérthetné inkább, mint e szavak által. Hisz együgyű felfogása szerint megbecstelenítés vala föltenni, hogy miután Szaleresi melletti közbenjárását - melyhez őt minden nemes érzelmei készteték - előbb megtagadta, ha tudtára esik, hogy ezáltal a királynak s néhány hatalmas úrnak kedves szolgálatot tehet, határozatát most meg fogja változtatni.

Pál megállt Farkas előtt, de arcain nem látszott harag. - Nem látom által, mi különös érdekében fekhetik a királynak Szaleresi élete.

- De az istenért, hogyne feküdnék érdekében - szólt Farkas bámulva -, mikor az egész világ tudja, hogy Szaleresi a királyi szóban bízva tette le fegyvereit. Szegény cseléd vagyok, de engem úgyse, ha velem ily valami történik, nem tudom, mit cselekedném.

- Igaz, igaz, a király szavát adta - mondá Pál szórakozással -, nem annyira Szaleresi élete, mint a király s tanácsa hatalmának összeütközése forog kérdésben. Sajnálom - tevé hozzá rövid gondolkozás után Pál, mialatt összehasonlítván Ulászló gyöngeségét s azok hatalmát, kiket, ha Szaleresi mellett közbenjárólag lép fel, megsérthetne, előbbi határozatában megerősödött -, igen sajnálom, hogy Bornemisza őnagysága kívánatát nem teljesíthetem; de ismered állásomat. A szerencsétlen viszonynak, melyben egykor Klárival álltam, titokban kell maradnia, és ha...

- De éppen azért - szólt közbe Farkas -, nem jobb-e, ha a nemzetes úr Klárit lekötelezi; a szegény leány könnyelmű, de jószívű mindamellett; ha apja életét a nemzetes úrnak köszöni, hálából hallgatni fog; de ellenkező esetben nem állnék jót...

- A szerencsétlen leány nincs többé - szólt Pál, s a valódi vagy színlelt szomorúságot, mellyel e szavak mondattak, meghazudtolá arcainak kifejezése, legalább Farkasnak úgy látszott. - Az öreg szolga urára függeszté szemeit, s keble nehéz fohásztól emelkedett.

- Szegény Klári! - mondá - ha visszagondolok a deli piros lányra, alig képzelhetem, hogy meghalt.

- Fájdalom, nincs semmi kétségem - folytatá Pál. - Apja legénye, ki mindég vele járt, midőn Báthori seregei a keresztes tábort elfoglalák, elveszett. Jól ismertem őt, s magam láttam a halottak között. Klárinak eltűnt minden nyoma. Mindenfelé kerestetem, de hasztalan; míg végre két rabtól, kik egykor a pesti sereghez tartoztak, s így mind Szaleresit, mind leányát jól ismerék, néhány nap előtt megtudtam, hogy Klári, midőn az ütközet után néhány társával a Temesen át menekülni akart, lovastól együtt ott veszett a habok között. Hidd el - tevé hozzá érzékenyen -, e szegény leány sorsa mondhatlanul fáj szívemnek.

- Elhiszem - sóhajtott Farkas, s úr és szolga elhallgattak. Pál, hogy az öreg huszár tekintetét kerülje, az ablakhoz állt, s kinézett; emez hallgatva maradt előbbi helyén.

A kínos hallgatást gyenge nesz szakítá félbe. Pál és Farkas az ajtóra néztek - s ki írja le a bámulást, az ijedtséget, midőn a parasztasszonyban, ki belépve nagykendőjét visszaveté, mindketten Klárira ismertek.

- Klári! - kiáltának Pál és Farkas egyszerre, s az ijedtség, mellyel az előbbi e nevet kimondá, nem hagya kétséget az érzemények iránt, mikkel e váratlan találkozás lelkét tölté.

- Jó, hogy megismersz - mondá a hölgy, sötét szemeit Pálra függesztve -, csaknem három hete, hogy nem láttuk egymást, s három hét jegyesnek, ki menyegzőjét alig várhatja, hosszú idő lehet.

E szavak leírhatatlan keserűséggel mondattak. - Pál zavarodtan lesüté szemeit. A hatalom, mellyel érzeményeit máskor el bírá rejteni, elhagyta őt, s érzé, hogy remegett.

- Rendkívül hidegen fogadod kedvesedet - szólt a hölgy gúnyolva -, úgy látszik, a váratlan öröm egészen elnémítá nyelvedet. Rám se nézesz, pedig jól tudom, csak ha szemed rajtam függ, érzed egészen boldognak magadat. Hisz hányszor nem mondtad ezt, és ily nemes lovag talán csak nem hazudott?

- Megvallom, jöttöd meglepett - rebegé Pál -, azonkívül a veszély, melynek magadat kiteszed, midőn a jelen pillanatban a városba jössz...

- Nemes lélek! - szakítá félbe Klári a szólót az előbbi gúnyos hangon - de elfeledéd-e Zápolya biztosság-levelét, melyet akkor adtál, midőn helyetted Báthorinak levelet vittem? Miként feledkezhetsz meg ekként legnemesebb tetteidről? Vagy ki hallott valaha lovagiasabb eljárást, mint irányomban a tied vala? Magadra vállalod, hogy Zápolya levelét Báthorinak fogod átadni. Temesvárt akkor a keresztesek környezék, s képzelhetem a bámulást, mellyel nemes ajánlatod társaid által fogadtatott. Tudtomra adatod jöttödet, s miként csak azért jövél, hogy engem láthass; s midőn örömittasan karjaid közé borulok, csak úgy mellékesen említed leveledet is. Hisz magadra kellett vállalnod a veszélyes kiküldetést, hogy fölkeresésemre ürügyed legyen. A levél, melyet Báthorinak hoztál, s melynek átadásáért az erdélyi vajda nem tudom mennyi jutalmat ígért, mellékes dolog: a legfőbb, az egyetlen, mi szíveden fekszik, az, hogy engem láthass; hisz ki kétkednék ezen? Nem bíztad-e, miután láttál, a levelet, melynek átadása annyi veszéllyel járt, reám, nyugodtan s teljes biztosságban elvárva, míg visszatérek s ismét láthatsz, s kebledhez szorítva csókokban előre kifizetheted a dicsőséget, mely tettedért Zápolya táborában reád vár? Soha lovag dicsőbben nem viselé magát.

- Ha tudtam vagy csak gyaníthattam volna, hogy Zápolya levelének átadása reád nézve veszéllyel jár - mondá Pál még nagyobb zavarban -, sohasem egyeztem volna meg abban, hogy azt magadra vállald.

- És éppen ebben fekszik nemeslelkűséged legfényesebb bizonysága - vágott szavába az előbbi. - Ha más valakinek hasonló körülmények között kedvese ily ajánlatot tesz, mint én neked tevék, gondolod, elfogadta volna? Ki ne tudná, hogy a hölgy, ha magát szerettetve véli, mindenre kész; hogy nincs veszély, melytől visszaijedne, ha kedvesének biztossága kívánná? Mely asszony ne hazudna ily körülmények között; melyik ne mondta volna: bízd rám leveledet, mi neked veszélyes, nekem könnyű. De kérdezd lovagtársaidtól: van-e közöttök, ki kedvesének ezt elhiszi? ily óriás bizalommal csak te bírsz. Kérdezz akárkit, s meg fogja vallani, hogy e tekintetben Ártándi Pálnak nincs az országban párja.

Pálnak vére arcaiba tolult, de hallgatott.

- De ne félj, a világ ezt meg fogja tudni - folytatá Klári rövid hallgatás után, mialatt szemeit az ifjú zavarán legelteté. - Zápolya levelével szabadon járhatok körül a városban, s körül fogok járni utcáról utcára, piacról piacra, s elbeszélem mindenkinek e csodálatos történetet.

- Mi azt illeti - mondá Pál, erőt véve magán -, tehetsz, mit legjobbnak fogsz látni. Hogy a levél nem általam jutott Báthori kezébe, azt szintúgy tudja Zápolya, mint Báthori maga, kinek azt átadtad. Sőt talán jól teszed, ha magadat Zápolyánál jelented; a vajda bőkezű, s kétségen kívül meg fogja jutalmazni tettedet.

- Nem szoktam kereskedni azzal, mit szerelemből tevék - mondá Klári, kinek halvány arcain gyenge pirosság futott át e szavakra -, mondd a vajdának, hogy itt vagyok, kérd számon jutalmamat, s tartsd meg magadnak.

- Klári! - kiálta Pál, s arca lángolt.

- Igen, tartsd meg magadnak jutalmadat - folytatá emez. - Ha a vajdát nem lephetem meg híreimmel, legalább Frusina bámulására számolhatok. - S e szavaknál Klári egy levelet vont ki kebléből, melyben Pál saját írására ismert.

- Ez a szerencsétlen levél, mely minden bajnak oka - sóhajtott Farkas, ki az egész jelenet alatt hallgató bámulásban állt, míg Pál mintegy önkénytelenül a levél után nyújtotta kezét.

- Igen, ez azon levél - mondá Klári, midőn egy lépéssel hátrább vonulva, a levelet ismét keblébe rejté -, melyben Ártándi Pál tudtomra adja, hogy szíve örökre az enyém marad; hogy csak apjának engedelmeskedve, csak kénytelenségből nyújtja kezét Frusinának: s kíváncsi vagyok tudni, vajon a büszke kisasszony el fogja-e fogadni az áldozatot, melynek nagyságát a nemzetes úr kétségen kívül eddig eltitkolta mátkája előtt.

- Az istenért, Klári - mondá Pál ijedten -, tégy velem akármit, csak ezt ne!

- Csak ezt ne? - ismétlé gúnyolva a hölgy - mondj valamit, mi által szívedet mélyebben sérthetem, s teljesíteni fogom kívánatodat.

- Állj rajtam bosszút - mondá Pál könyörgő hangon -, én okoztam szenvedéseidet, ronts meg engem, de Frusina nem bántott soha.

- S én bántottalak-e? - kérdé Klári keserűen - vagy bántott-e apám, s nem dúltad-e fel éltem boldogságát, nem tettél-e földönfutóvá?

Pál érzé e szavak igazságát, s hallgatott. Mély gondolatokba merülve járt fel s alá szobájában. Klári némán állott előbbi helyén: szemében, mellyel Pál minden mozdulatát követé, gyűlölség s kielégített bosszú vala kifejezve, oly vad, oly engesztelhetetlen, hogy a hölgy szép vonásai csaknem ijesztőkké váltak. Végre hosszabb gondolkodás után Pál megállt, s a hölgyet újra megszólítá.

- Klári - mondá érzékeny, csaknem remegő hangon -, ismerlek, szenvedélyeid pillanatokra elragadhatnak, de te jó, nemes lélek voltál mindég.

- Jó, nemes lélek! - vágott szavába a megszólított indulattal. - Nézd a tért, melyen a folyó árjai átfutottak, egykor zölden állt, teli virágokkal, most terméketlen fövényt és iszapot találsz, zsombékok között csak kígyók tanyáznak. Ki oka, hogy e föld nem jó, nem nemes többé?

- Hidd el, Klári, értem fájdalmidat, s ámbár sok volna, mit ha elmondanék, egész magamviselete talán kevésbé vétkesnek tűnnék föl még a te szemeid előtt is, nem fogom mentegetni magamat. De gondold meg saját jövődet. Bármily részt vettél e szerencsétlen zendülésben, Zápolya levele minden büntetéstől fölment, s ha kárt szenvedtél vagyonodban, gondolod-e, hogy barátságomra számot nem tarthatsz, s hogy veszteségeidet, mennyire rajtam áll, pótolni nem fogom? Reád szebb napok várnak. A fájdalmak, miket szerencsétlen szerelmem okozott, idővel enyhülni fognak, s talán nemsokára más, szerelmedre méltóbb férjnek karjai között elmúlt szenvedéseid álomként fognak feltűnni lelked előtt, melynek keserűségét a szebb való elvevé.

Az ok, melynél fogva a legildomosabb emberek is az életben annyi ballépést követnek el, abban fekszik, hogy kevés kivétellel másokról magunk szerint ítélünk, s midőn őket valamire bírni akarjuk, csak oly indokokat használunk, melyek magunkra nézve meggyőző erővel bírnának; ez történt Ártándival is. Szavai józanok lehettek. Ha Klári úgy érez, mint ő; ha cselekvéseiben számolni tud; ha szenvedély által soha nem engedi magát elragadtatni, s tetteinek következéseit fontolóra veszi: az ildomos tanács megváltoztathatá határozatát - így Ártándi szavai csak szenvedélyét nevelék.

- S ezt nekem mered mondani? - szólt még nagyobb indulattal. - Feldúlod éltemet, nincs kötelék oly szent a világon, melyet miattad szét nem szakíték, nincs érzemény e szívben, melyet kínná nem változtatál!... De miért kesergek? Ha vagyonomban kárt szenvedtem, te nagylelkűleg pótolni fogod veszteségemet!... Szerettelek. Te viszontszeretettel, ígéretekkel, esküvésekkel fizettél, s most miután hamis pénzedre ráismertek, kicseréled azt valódi arannyal; s mi panaszom lehet ellened? hisz te becsületesen fizettél meg! Alávaló, ki azon dolgoknak, miket tőlem elraboltál, még becsét sem ismered, ki elég aljasan gondolkodol az emberekről, hogy másokat saját példád követésére föl merj szólítani.

- Félreértesz - szólt Pál megnyugtatva; - nem természetes-e, ha jövőd iránt senki nálamnál több részvéttel nem viseltetik; ha, miután elég szerencsétlen valék szívednek bánatot okozni, mindent elkövetnék, hogy e bánatot legalább enyhítsem?

- Bízd ezt reám - mondá megvetéssel a hölgy. - Megfosztottál mindentől; egy van, mi reményeim romjaiból fennmaradt: a bosszú; csak ha ezt elértem, enyhülhet bánatom. Igen, nézz bámulva reám - folytatá mindég növekedő indulattal -, ez célja éltemnek!... Mondád, hogy rám derültebb napok várnak. Én is azt hiszem; de e derültebb napok azok leendenek, hol a te láthatárod elsötétedik. Sorsunk válhatatlanul összeforrt; nem más férjnek boldogságában, én a te kínjaidban fogom feltalálni kielégülésemet. Eltöltéd e szívet annyira, hogy belé más érzemény nem fér; mint egykor szerelmed, úgy gyűlölésed most kizár minden egyebet; tied vagyok, s hív leszek hozzád végső leheletemig; s ha porig alázva, ha megvetve, ha szerencsétlenül látlak, nem panaszkodom végzetem ellen, hisz betöltém hivattatásomat. Legyen áldva végzetem, hogy e levelet kezembe adá, mely büntetésed eszköze leend.

- Az istenért, Klári, már hogy' beszélhet ilyeneket? - szólt most közbe Farkas, ki az egész jelenet alatt hallgatva állt, s szemeit majd urára, majd Klárira függesztve, csak nehéz fohászok által tanúsítá részvétét. - A bosszú, mint tisztelendő udvari káplánunk mondja, kard markolat nélkül, minél erősebben sújtunk vele, annál nehezebben sebezzük meg önmagunkat. Gondoljon inkább apjára, ki a leányasszony szenvedélyessége által került jelen bajába, s kérje a nemzetes urat, hogy mellette Zápolya előtt közbenjáró legyen. Ha ez nem történik, Ambrus gazda holnap reggel a vérpadon végzi napjait; s ki lesz szerencsétlen vesztének oka?

A hatás, melyet e szavak a jelenlevőkre tettek, leírhatatlan. Klári megsemmisülve mereszté szemeit a szólóra, a vad indulat, mely arcain lángolt, néma borzadásnak engedett helyet - míg Pál egész magaviseletéből kitűnt, hogy a sértett hölgy fenyegetéseitől nem fél többé.

- Apám Zápolya hatalmában! halálra ítélve! apám a vérpadon végezze életét, ha ez nem könyörög érte! - rebegett a szerencsétlen félig magánkívül, mintha a szörnyű szavaknak, melyeket ajkai kimondanak, nem fogná fel értelmét.

Farkas röviden elmondá Szaleresi állását. Miként küldetett Temesvárra, hogyan függ élete, mely ellen a nádor s minden főurak összeesküdtek, kizárólag Zápolya kegyelmétől, melyre csak akkor számíthat, ha Ártándi Pál a vajdával szól. - Igen, Klári, ne bosszúról gondolkozzék. Könyörögjön a nemzetes úrnál, mint én könyörögtem, hogy apja kegyelmét ő kérje Zápolyától. Adja vissza levelét, tegye, amit kívánni fog, csak apja életét kérje tőle. Hisz a nemzetes úr átlátja, hogy hibázott, kész mindenre, hogy hibáját jóvátegye, ő nem fogja megtagadni pártolását.

Klári felkacagott. - Végre értelek - szólt. - A levelet adjam vissza; nemde, hogy urad aljasságának bizonysága kezetekbe kerüljön, azért koholtad e mesét? Ki keresne ősz hajad alatt ennyi fortélyt, te méltó szolgája uradnak?! de azt hiszed, nem tudom, hogy apám Budán van, hogy élete maga a király szava által biztosíttatott, hogy Zápolya kegyelmére, nemzetes Ártándi Pál közbenjárására szükség nincs?

- Vezesd őt a tömlöcbe - mondá Pál nyugodtan -, hadd győződjék meg saját szemeivel. - S a jövő percben Klári, Farkas által kísérve, sietős léptekkel elhagyá szobáját.

Pál maga maradt. Fel s alá járva, átengedé magát kínos gondolatainak. Klári bosszújától nem volt többé mit félnie. Ha levele visszaadását Szaleresi kegyelmének föltételéül köti ki, Klári ezt nem tagadhatja meg. Ezen Pál éppoly kevéssé kétkedett, mint azon, hogy Zápolya a pesti vezér szabadonbocsátásába könnyen beleegyezik. Klári talán akkor sem fog felhagyni szándékával, s mindent elkövet, hogy rajta bosszút álljon, de ha kezében semmi nincs, mi által bebizonyíthatná a viszonyt, melyben vele állott, ki fog hinni szavának? Sőt csak egy szavába kerül, s Zápolya Szaleresi kegyelmét örök számkivetéssel fogja összekötni, miáltal még Klári szemrehányásaitól is szabadulhat. Mennyivel tisztábban átlátá azonban mindezt, mennyivel inkább el vala határozva mindent elkövetni, mit saját biztossága megkíván: annál inkább érezé magaviseletének egész aljasságát. - Ó, bár e szerencsétlen szenvedély által magamat soha elragadtatni ne hagytam volna! - így szólt egy székre vetve magát. - Mit ér, ha tettem titokban marad, ha mindenki által tisztelettel említtetik nevem, én magam nem feledhetem múltamat, s ha állásom mások által irigyeltetik, én tudni fogom, mily áron vásárlám azt. - Pál lelkét leírhatatlan keserűség tölté el, neki úgy látszott mintha önbecsülésével egész élte nyugalmát vesztette volna el. De ez ifjú azok közé tartozott, kik magukat ily érzeményeknek soha egészen nem engedik át. Minél tovább gondolkozott, minél inkább megfontolá helyzetét, annál több mentséget talált magaviseletére. Ocsmány tettnek látszott, hogy Szaleresi életét föltételekhez köté, de nem vala-e erre kénytelenítve s pedig oly viszonyok által, melyeknek első kútforrását még szigorú erkölcsbíró is alig nevezhetné ifjúi könnyelműségnél egyébnek? Ki tenne helyzetében mást? s nem vala-e elhatározott szándéka mindent elkövetni, miáltal Klárinak és szerencsétlen atyjának helyzetét kellemesbé teheti? nem tevé-e fel magában, hogy ezentúl életében mindent kerülni fog, miáltal hasonló bonyodalmakba jöhetne? Ki nem tévedett egyszer életében; mely ifjú nem ragadtatá el magát szenvedélyei által? De ő ismeri e ballépések következéseit, ő tudja, hogy a rossz, amit tevénk, mint a vigyázatlanul tett adósság, kamatai által annyira növekedik, míg érte eleget tenni nem áll hatalmunkban, s jövőben tisztán s egyenesen fog haladni élete pályáján! - E föltételek által Pál csaknem megnyugtatva érezé lelkiismeretét, s midőn Klári, Farkastól követve, a szobába rohant s lábaihoz borulva kétségbeesetten apja életéért rimánkodott, senki sem gyaníthatta volna, hogy a kettő között Pál az, ki magát vétkesnek érezheti.

- Mentsd meg apámat, s kívánj tőlem akármit - rebegett Klári. Pál nyájasan fölemelé a térdelőt, s miután Farkast kiküldé, szelíd szavakkal vigasztalni kezdé őt.

- Az istenért, menj Zápolyához. Kérd tőle apám életét. Tőled függ megmentése. S kérd éltemet, ha kell, itt van.

- Csak bocsánatodat kérem - szólt Pál nyájasan -, vagy ha azt is megtagadnád, legalább arról biztosíts, hogy bosszúdat rajtam fogod állani, s nem rontod meg annak boldogságát, ki fölött őrködni tőlem a becsület kívánja.

- Értelek - mondá Klári keserűen, s szeme megvetéssel függött a szólón -, a levelet kívánod vissza, mely egész aljasságodat a világ előtt bebizonyíthatná. A hóhér kényszerítve végezi ki áldozatait, te a vérpaddal kereskedést űzöl; atyám élete előtted áru, melyet nem ajándékozol, de eladsz, ha érte megfizetnek. Nem bámulom! hozzád méltó ez is. Menj hát Zápolyához, szerezd meg apám szabadságát; de érted-e, teljes szabadságát, s azon percen, midőn erről biztosítál, leveled kezedbe jut.

Pál megszégyenítve mentegeté magát, hogy apja életét minden föltétel nélkül megmentené, s a levél visszakérésére csak Klári szenvedélyessége s azáltal kényszeríttetik, mert e levéltől nem annyira saját, mint Frusina szerencséje függ. Klári alig hallgatott mentségeire. - Menj - mondá megvetéssel -, mentsd meg apámat, fogadd érte díjadat, s adja az ég, hogy soha többé ne találkozzunk e világon. Miattad tettem szerencsétlenné apámat, ez élet ezentúl neki leend szentelve, ínséget s nyomort fogunk szenvedni, koldulni talán ajtóról ajtóra, de a végső gyalázat, hogy tőled jótéteményeket fogadtunk el, nem fogja lesújtani lelkünket. Menj, s térj meg mielőbb, hogy atyámmal e szörnyű helyet elhagyhassam, felejts, ha tudsz, de légy meggyőződve, hogy én nem felejtelek, s ha e világon a sors együvé vezetne, a gyűlölséget, mellyel tőled búcsút veszek, itt találod e kebelben, örökre lángolón, örökre elevenen! Menj!

E szavakat Klári elkeseredve, szenvedélyesen mondá el. Miután Pál távozott, kitörtek könnyei. Egy székre veté magát, s zokogott. Itt találta őt Farkas, ki kevéssel ura után a szobába lépett, s a szerencsétlent látva, érzé, hogy minden vigasztalás fájdalmait csak még inkább elkeserítené.

Lőrincen kívül, ki a temesvári ütközet után Bácsba menekült, s e megyében Hosszas Antal vezértársával a pórhadat tovább folytatá, mindazok, kik a kereszteseket Zápolya ellen vezeték, nem valának többé. A nagyobb rész csatában veszté életét, kik hátramaradtak, azokat kegyetlen kínzások között a hóhér végezé ki, s közülük csak hármat találunk még Temesvár börtöneiben, kik társaik közös sorsát eddig kikerülték. Dózsa Györgyöt és Gergelyt Zápolya kegyetlensége tartá fenn. Szaleresi Ambrus, mint tudjuk, csak egy nappal előbb kísértetett ide Budáról, hogy a had fővezéreivel együtt itt szenvedje büntetését, melyet a király kegyelme neki elengedett, de melyet Zápolya táborában megakadályoztatni senkinek nem állott hatalmában. Mindhárman egy börtönbe zárattak, s most, miután néhány óra előtt maga Zápolya megjelent közöttük, s nekik a jövő napra határozott büntetésöket tudtokra adá, remény nélkül várák a pillanatot, mely nyomorult létöknek véget vet. Így találjuk őket most.

A börtön, melybe Dózsa György s testvére az ütközet után zárattak, a vár nyugati tornyának első emeletében fekszik. Inkább teremhez, mint tömlöchöz hasonló, ha az erős vasrudak az ablak előtt s a rabok lábaira vert nehéz láncok nem mutatnák e hely mostani rendeltetését. A puszta falak egyikén feszület függ; három szalmaágy, néhány szék s egy kis gyalulatlan deszkákból összevert asztal egész bútorzata.

Az ágyak egyikén Szaleresi ül. A szerencsétlen imakönyvét tartja kezében, a nyugtalanság, mellyel a legkisebb neszre körültekint, s ismét könyvére fordítja figyelmét, abban lapozni kezd, mintha azon imádságok, melyeket eddig talált, helyzetére nem illenének - eléggé mutatja, hogy a keresett vigasztalást nem találja könyvében. - Az asztal mellett egy széken Györgyöt látjuk. Arcát kezével takarva, a székely vitéz a körülötte történtekre nem fordít semmi figyelmet. Mély gondolatokba merülve ül ott, s csak a fájdalmas tekintet, melyet néha testvérére fordít, mutatja, hogy nem feledkezett meg helyzetéről. - Gergely azalatt az ablaknál áll, s nyugodtan néz ki a rónaságra, melyre a lemenő nap végsugarait önti el. Szelíd arcán nem rémülés vagy szenvedélyes fájdalom, hanem csak azon meghatás vehető észre, mellyel jó ismerősöktől búcsút veszünk. Szeme utolszor függ az alkony bájos színezetén, de lelke keserűség nélkül válik meg a világtól. Nem ő maga választá a pályát, mely őt jelen helyzetéhez vezette, csak bátyját követé, azt, kit elhagynia, meggyőződése szerint, szabad nem volt, s nyugodtan néz a halál, mint oly valaminek elébe, mit kikerülnie nem lehetett.

- Nem hiszed-e - szólt György, midőn egyszerre székéről felugorva, öccséhez közelített -, ha a vajdának azt ígérem, hogy halálom előtt megalázom magamat előtte, hogy térdre borulok s éltemért fogok rimánkodni: téged talán mégis szabadon bocsát?

- Hová gondolsz? - mondá Gergely bámulva.

- Meg vagyok győződve - szólt az előbbi hévvel -, így megmenthetem éltedet. A vajda büszke. Szeméből is láttam, mennyire sértve érezé magát, hogy soha, mióta rabja vagyok, egy könyörgő szó sem hangzott ajkaimról. Ó, e földi istenek nem szeretik, ha néha egy emberre találnak, ki előttük térdet hajtani nem akar, kit porba dönthetnek, de ki önmagát porba nem alázza. Ha Zápolya térdeihez borulok, ha életemért könyörgök, s megvetéssel ellökhet lábával, ő ennek még győzelménél is inkább fog örülni, s ily áron megmentelek.

- Nem ismered a vajdát - mondá Gergely -, a nemesség bosszút kíván, s ő azt tőle nem fogja megtagadni. Nem is tehetné. Miután a lázadás büntetéséül annyi ezeren vesztek el, a vezéreket szabadon bocsátania nem lehet.

- Rosszul értesz - szólt ismét az előbbi -, nem rólam van a szó; én bátran elvárom hóhéraimat, csak téged ne bántsanak. Hisz te ártatlanul szenvednél. Szerencsétlenségednek egyedüli oka én vagyok. Zápolya maga is tudja ezt, s talán csak azért fenyeget, hogy büszkeségemet megtörje.

Gergely mélyen meghatva ragadá meg bátyja kezét. Eléggé ismeré Györgyöt, hogy átlássa, miként az önmegalázás, melyre ajánlkozott, büszke lelkének minden egyébnél inkább fájt volna, s ennyi szeretetnek bizonysága szeméből könnyeket facsart. - Nem, bátyám - szólt érzékenyen -, ne tedd ezt. Élted bajnokhoz illő vala, ne gyalázd meg azt végső pillanataidban. A jövő kor talán szigorú ítéletet fog mondani tetteid fölött; de ne forduljon el megvetéssel sírodtól. Gondold meg, hisz neved az én nevem is, s örülhetnék-e éltemnek, ha az meggyaláztatott.

- Igazad van - mondá György szomorúan -, de mit tegyek? Nem kell, nem szabad meghalnod; s mi más módon menthetlek meg?

- S miért ne legyen szabad veled meghalnom? - kérdé a másik lelkesülve - nem küzdöttem-e oldaladnál, nem volt-e fegyverem széttörve, karom s mellem teli sebekkel, mikor az ellenség kezébe kerültem? Miért a különbség köztem és közötted éltünk végpillanataiban?

- Te hóhér által végezzed éltedet, Gergely!? - kiálta György fájdalmasan. - Ó, ha atyánk ezt megérte volna!

- Atyánk mondaná - szólt a másik lelkesülve -, híven álltatok egymás mellett mindhalálig, ne váljatok el a végső pillanatban. Atyám mondaná: haljatok meg bátran, mint fiaimhoz illik; hisz mi maradt egyéb a székelynek, mi által magát más népektől megkülönbözteti! Zsarnok vajdái rég nem engedik, hogy szabadon éljen; halálában tartsa meg a szabad férfiú méltóságát. A pillanat, melyben Istenünk előtt megjelenni készülünk, nem arra való, hogy felfuvalkodott emberek előtt hajtsuk meg fejünket.

- Ne félj - mondá György, kinek arcain testvére szavainál vad lelkesülés látszott -, Dózsa György nem fog meghajlani senki előtt; s ha utolsó perceimben gyöngeség szállná meg lelkemet, nem saját sorsom, hanem azon gondolat fogja okozni azt, hogy magammal rántottalak vesztembe.

- Ezen ne aggódjál - szólt nyájasan az előbbi -, magaddal rántottál vesztedbe, mint magadhoz emeltél volna dicsőségedben. Végzetünk vala, hogy együtt maradjunk; és - tevé hozzá rövid szünet után, mialatt a lelkesedés, mely arcain lángolt, leírhatlan szomorúságnak engede helyet - én semmit sem vesztek életemmel. Tudod, mi történt Dálnokon.

- Ó, hogy a hóhérokat Isten átka sújtsa le! - szakítá félbe György a szólót.

- Házam elpusztult, nőm s gyermekeim nincsenek többé; a kegyetlenek, hogy rajtam bosszút álljanak, hátrahagyott kedveseimet rontották meg. Mit keressek a világon! Kis földem más kezébe került, házhelyünkön más építkezik, mit bánom én?! úgy sincs, kiért e földet felszántsam, kinek számára téli napokban a Gyertyán-oldalon fát vágjak. Ha minden ágai elszáradtak, eljött az idő, hol a csert is ki kell vágni.

- Igazad van, öcsém - mondá György fájdalmasan -, apád fiainak nincs mit keresniök e világon. Bocsásd meg nekem szenvedéseidet, melyek között a halál, mely reád vár, nem a legsúlyosabb leend.

Gergely felelet helyett megszorítá bátyja kezét; egy percig hallgatva álltak mindketten, végre, egy érzeménytől áthatva, egymásnak karjaiba borultak; úgy látszott előttük, mintha a halálban, mely őket örökre egyesíteni fogja, nem lenne semmi keserű, semmi, mitől visszaijedniök kellene.

Szaleresi az egész beszélgetés alatt hallgatva ült ágyán. Szemeit majd az egyik, majd a másik szólóra függesztve, halvány arcain a legnagyobb fölgerjedés vala észrevehető. - Györgynek igaza van - szólt végre, midőn a testvérekhez közelített, remegő hangon -, legjobb, ha Zápolya előtt magát megalázza. A vajda talán csak azt várja. Talán csak azért halasztotta el a büntetést mostanig, azért jött ma önmaga tömlöcünkbe, azért tartott a többi raboknál jobban, hogy Györgynek kérésre időt s alkalmat adjon. Ne taszítsuk el magunktól e vég reményt puszta makacsságból.

Gergely sajnálkozva, György megvetéssel tekintett a szólóra.

- Látod, György - folytatá az előbbi -, egész szerencsétlenségünknek te vagy oka. Gergely s én elkövettünk mindent, hogy borzasztó határozataidtól visszatartóztassunk, de hasztalan. Ezt meg kell mondanod Zápolyának. Ha tanácsunkat követted volna, most a törökök ellen küzdenénk, és a lázadás soha ki nem tört volna az országban. Mint becsületes ember, ezt nem tagadhatod.

- S tagadtam-e? - kérdé György indulattal.

- Annál szebb tőled, ha nem tagadtad; így Zápolya végre át fogja látni az igazságot. Nem ismeri még eddig a dolgok állását. Mert a pesti seregnek vezére valék, s midőn magamat sértve gondolám, egy ideig a főurak ellen kikeltem, azt hiszi, hogy e borzasztó lázadásnak fő indítói közé tartozom. Pedig ti legjobban tudjátok, hogy a dolog másképp áll. Legkisebb bizodalommal sem bírtam táborotokban, erről ti mind bizonyságot tehettek. Ó, ha csak szólhatnék Zápolyával, jótállok, meggyőzném ártatlanságomról. Lábaihoz borulnék, kérném, rimánkodnám, s megbocsátana. Hisz mi érdeke lehet halálomban? Oly nagy hatalmas úr ő, mit árt néki, ha én élek is? Nem fogok útjában állani. Zárasson a csonkatoronyba vagy ide vagy bárhová. A legkisebb tömlöc, egy üreg a föld alatt, nekem mindegy, csak élhessek.

A kétségbeesés, mellyel e szavak mondattak, az iszony, melyet Szaleresi halvány arcai kifejeztek, mélyen hatott még Dózsa Györgyre is, ámbár az Szaleresit a had szerencsétlen kimenetele egyik fő okának tartván, gyűlölé. - Szegény ember - mondá, s szeme sajnálkozással függött a szerencsétlenen -, hogyan félhetsz ennyire a haláltól?

- S van-e iszonyúbb a halálnál? - mondá emez borzadva - az élet, bármi szomorú legyen helyzetünk, sohasem reménytelen. A legmélyebb börtönbe naponkint lehet legalább egy sugár, s ez egy sugár eszünkbe juttatja a napot, a tiszta eget, melyen ragyogni láttuk, a tájt, hol boldogabb napjaink folytak, házunkat, kedveseinket, mindent, miáltal magunkat szerencséseknek éreztük, s mit, míg szívünk dobog, még el nem vesztettünk egészen. Jobb napok jöhetnek. Talán évek után, talán már holnap új szerencse várhat reánk. Ha élünk, elvárhatjuk. Csak a sírban nincs remény, nincs vigasztalás. Ó, légy irgalmas, Dózsa! mentsd meg éltemet! Jer velem, s térdeljünk le előtte, talán megbocsát. Életem végső leheletéig háládatos leszek jóságodért. Ha mást nem tehetek, imádkozni fogok érted, s Isten meg fogja hallgatni imádságomat.

Szaleresi György lábaihoz borult, s kétségbeesetten karolá át térdeit.

- Szerencsétlen - mondá emez, s arca több sajnálatot, mint megvetést fejeze ki -, borulj le ott a feszület előtt. Isten segíthet, én nem. Hidd el, ha jelen helyzetednek az volna oka, mert téged velünk egy sorba állítanak, nem lenne szükség, hogy Zápolyát csalódásáról én világosítsam fel; reménylem, rég észrevevé a különbséget közöttünk.

- Istenem, Istenem! ha te nem segítesz, veszve vagyok - szólt az előbbi, s a földre borulva, kezével eltakará arcát, s zokogott.

Gergely fölemelé a szerencsétlent, s őt ágyához vezetve, azzal vigasztalá, hogy megmentése talán leánya kérésének sikerülend.

Klári, mint tudjuk, nem bízva Ártándi Pál szavaiban, hogy apja fogságáról magának bizonyosságot szerezzen, Farkas kíséretében fölkeresé apját. Midőn őt a tömlöcben találá, a boldogtalan hölgy lelkét csak azon határozat tölté el, hogy őt bármi áron meg fogja menteni. Egy vala, mi ifjú élete végreményéül fennmaradt: az, hogy szenvedéseiért Ártándi Pálon bosszút álljon; csak ezt adhatá apja megmentéséért, s ő kétkedés nélkül elhatározá magát ez áldozatra is. Farkas meggyőződése szerint Szaleresi élete csak Pál közbenjárásától függ, ez, ha ennek díjául Klárihoz egyszer írt levele visszaadatik, nem fogja azt megtagadni; s a hölgy azon reménnyel és ígérettel hagyá el apját, hogy szabadságát még ma vissza fogja szerezni. - Klári ígéretében kevés vala, mi által Szaleresi magát jelen helyzetében megnyugtatva érezheté. Mit a hatalmas Bornemisza el nem érhetett, mit maga a király hasztalan akart, az egy elhagyott leánynak miként sikerüljön? De Szaleresinek szüksége vala reményre, s ő remélt minden alap nélkül, minden valószínűség dacára. A feszület elébe térdelt, s forró imája között rövid ideig azon meggyőződés vigasztalá lelkét, hogy Isten őt el nem fogja hagyni végínségében. De szerencsétlenségére Ártándi, ki Klárit, mint tudjuk, szobájában hagyva Zápolyához sietett, a vajdát nem találta ott. Órákig kellett várnia, míg az Báthorival a vadászatról visszatért, s azalatt ismét elenyésztek Szaleresi reményei, sőt helyükbe új aggodalom lépett: nem fogja-e talán Klári, hogy apját megmentse, önmagát bevádolni a vajda előtt, és annak szabadsága helyett csak önvesztét idézni elő e lépés által? Ily gondolatok között hallá Szaleresi rabtársainak beszélgetését. - György szavai új irányt adtak reményeinek. - Neki úgy látszott, mintha Zápolya egész magaviselete azt mutatná, hogy csak a büszke székely megaláztatását kívánja, s midőn ez erre késznek nyilatkozott, a gyönge férfi kétségbeesése között, mintegy új sugárt láta sötét jövője fölött. Most eltűnt az is. S Gergely vigasztaló szavai, melyekkel a jószívű férfiú őt leánya ígéretére emlékezteté, csak még inkább növelék szenvedélyes keserveit.

A nap leszállt. Végső sugárai eltűntek. Künn a rónaságon, melyen Dózsa György az ablakhoz támaszkodva szemeit jártatá, minden sötét vala. Fenn az égen, szakadozott fellegek között, csak itt-ott tűntek fel egyes csillagok, mintha a kis fénypontok, melyek az ablak vasrúdjain átragyogtak, csak még feltűnőbbé akarnák tenni a sötétséget, mely a foglyokat mindenfelől környezé. Csend vala, melyet künn csak az őrök lépései, a tömlöcben néha a láncok megcsörrenése és Szaleresi nehéz fohászai szakítának félbe. - Gergely, midőn észrevevé, hogy vigasztalásai rabtársa keservét csak nevelik, magára hagyta őt, s bátyja mellé az ablakhoz állott.

Hosszabb hallgatás után egyszerre távol lépések vonták magukra a rabok figyelmét.

- Talán leányom! - szólt Szaleresi fölegyenesedve ágyán. - Talán ő, talán mégis ő! - mondá, visszatartva lélegzetét, s egész figyelmét a közelgő neszre fordítva. Csaknem hallani lehetett szíve dobbanásait. Dózsa György s Gergely, ámbár nyugodtabban, szinte érdekkel követék a zajt, mely tömlöcükhöz, úgy látszott, mindinkább közelített.

- Ő! ő! - kiálta félig magánkívül örömében s felugorva ágyáról. - Ó, Istenem! Klári! Klári!

- Itt vagyok - hangzott a hölgy szava az ajtó előtt. - Örülj, atyám, szabadságot hozok.

A nehéz lakat nyikorogva megnyílt, s Farkas, a tömlöctartó s egy őr kíséretében, ki kezében égő fáklyát hozott, Klári rohant a tömlöcbe.

- Itt van Zápolya levele - mondá a hölgy, miután apját keblére szorítva, neki az írást átadá. - Szabad vagy. Jerünk hamar. Hagyjuk el mielőbb e szörnyű helyet.

Szaleresi félig magánkívül bámult leányára. A nem várt öröm gyönge lelkét csaknem megfosztá öntudatától.

- Szabad vagyok - ismétlé remegő hangon -, szabad, s általad, leányom. Ó, ez sok, igen is sok boldogság nekem! nem bírom el. - S az ősz férfiú térdre borult a feszület előtt, s zokogása elfojtá szavait.

Klári halvány arcain kimondhatlan öröm kifejezése ragyogott; a többiek meghatva álltak, csak a tömlöctartó tekintett körül nyugodtan. Régi megszokás ily jelenetek iránt egészen érzéketlenné tevé őt.

- Menjünk, atyám - szólt Klári, Szaleresit kezénél fogva -, még ma el kell hagynunk e várost, Zápolya úgy rendelé.

- Csak kissé nyugodtan, leányasszony - dörmögött a tömlöctartó -, hadd vegyem le vasamat lábáról.

- Siess hát - mondá Klári türelmetlenül, midőn apját az ágyhoz vezeté, s előtte letérdelve, lábát kezében tartá, míg a tömlöctartó egy derekán függő bőrzacskóban Szaleresi bilincsének kulcsát keresé.

- Isten engem, úgy parancsol, mintha ő lenne a háziasszony - szólt rosszkedvűen a tömlöctartó -, úgy siet, mintha elfutna előlök az akasztófa, melyre az öreg kópé előbb-utóbb jutni fog.

- S jól teszi, ha siet - mondá Dózsa György, ki az egész idő alatt e jelenetnek néma tanúja volt, s látszó érdekkel, sőt meghatással követé Klári minden mozdulatait. - Jól teszi, ha siet. Szomjas úriemberekkel van dolga, kik ha a vérkupát bárkinek kedvéért leteszik, könnyen megbánják engedékenységöket. Ha Ambrus sokáig itt marad, a vajda még ellenkező parancsot küldhetne.

- Hiszem, vannak emberek, kik, ha hatalmukban állana, még inkább sietnének - szólt a porkoláb, ki azalatt munkáját bevégzé, gúnyoló tekintetet vetve Dózsára.

- Kiről szólsz, alávaló?! - kiálta emez indulattal.

- Nézze az ember, mennyire haragszik őfelsége - folytatá az előbbi gúnyolva -, várj csak holnapig, majd megkoronáznak. Ha akarod, felhozom ékességeidet. Egészen új koronád, kerékvasból csinálták a cigányok. Királyi pálcád jó tizenöt font. A karszék magas s kényelmes, mint királyhoz illik. Ha majd a korona s pálca szép vörös lesz, s izzó székedre ültettek, akkor szólj büszkén, ha férfi vagy.

A hallgatók borzadtak. Dózsa maga egy pillanatra elhalványult, érzé, hogy haja borzad.

- Félsz, nemde? - folytatá az előbbi megvetéssel - jólesik; a paraszt miért vágyódik korona után.

- El szemeim elől, gyáva szolga! - kiáltá Dózsa, ki a pillanatnyi borzadáson erőt véve, a gúnyoló szavakra egész büszkeségét érzé - jer ki holnap, s ha a kínok között, melyek reám várnak, jajgatni hallasz, ha ajkaim egy könyörgésre nyílnak meg, legyen nevem örökre a gyalázat jelszava, mint a tied volna, ha róla az emberek nem feledkeznének meg, mielőtt még sírodba szálltál.

A méltóság, mellyel Dózsa szólt, elnémítá a gúnyolót. Szaleresi bámulva nézett a szólóra. Farkas, tiszteletre gerjesztve ennyi bátorság előtt, elmondá, miként, teljes meggyőződése szerint Zápolya ítéletét nem fogja végrehajtatni. Dózsa, bármik voltak is vétkei, sokkal vitézebbül viselte magát, hogysem egy hadvezér, anélkül hogy magát meggyalázná, vele ekképp bánhatna.

- Nem ismered Zápolyát - válaszolt az előbbi lelkesedve -, de Zápolya nem ismer engem. Az ítélet végre fog hajtatni, de nem gyalázatom, melyet gyöngeségemtől vár: örök dicsőség leend következése. Lelkemet nehéz vétkek terhelik; tetteket követtem el, melyeket nyugodtabb órákban meggondolva, megbántam, s melyekért az emberek talán átkot mondanának fölöttem, de kínjaim eleget fognak tenni mindenért. Isten s a jövő kor ítélőszéke előtt, hol egykor a hatalmas vajda is megjelen, utolsó pillanatom eltakarja múltamat, s a megvetés nem az áldozatra, hanem hóhérjára vár. Mondjátok meg ezt Zápolyának. Mondjátok neki, hogy dühét megvetem. A népért emeltem fegyvert, a népnek élőképe gyanánt fogok ülni izzó királyi székemen, melyet számomra készíttetett, de az égő koronát, melyet fejemre tett, gyönge keze nem fogja levehetni homlokomról. A jövő ott találja azt, s meg fog hajlani a férfi előtt, ki azt panasz nélkül el bírta viselni.^[147] Menjetek.

Szaleresi leányával s Farkassal hallgató bámulás között menének el. A porkoláb lesüté szemeit, s követte őket. Dózsa hallgatva állott előbbi helyén. - Mikor a távozók léptei a folyosón s lépcsőzeten elhangzottak, s ismét csend lőn, Dózsa György visszanyeré előbbi komor nyugalmát.

- Feküdjünk le - mondá Gergelyhez -, erőre lesz szükségünk.

Gergely sohasem látta még így bátyját. Kinek eddig csak bátorságát bámulá, az most felmagasztalva, mint felsőbb lény, állott előtte. Szólni akart, de jobban fel vala gerjedve, hogysem szavakat találhatott, s hallgatag szorítá testvérét karjai közé.

György észrevevé megindulását. - Légy nyugodt - mondá -, az egész élet nem érdemes egyetlen fohászra. Minden, amit kívántam, az vala, hogy ne dicsőség nélkül szálljak síromba, s azt elértem. Jobban szerettem volna, ha pályámat nyílt csatában végezhetem, de anyám megjövendölte, hogy megkoronáznak; nem kerülhetem el végzetemet. Szegény anyám: de jó, hogy álma teljesülését nem érte el. - Jó éjszakát.

S ezzel Dózsa György ágyára feküdt, s rövid idő múlva elaludt, oly mélyen, oly nyugodtan, mint máskor csaták előtt szokása vala. - Gergely a feszület elébe térdelt, s imádkozott.

Egy hónapnál több múlt, mióta a keresztes csapat, mely Sós Domokos vezérlete alatt Fejér s Veszprém vármegyében legtovább tartá fenn magát, a győri püspök és Sittkei Gotthard által vérontás nélkül szétűzetvén, a pórhad bevégezettnek vala tekinthető. - A király október tizennyolcadikára a Rákoson országgyűlést hirdetett; a nemesség szokatlan számmal jelent meg e helyen, s úgy látszott, mintha a had után minden előbbi helyzetébe fogna visszajutni. Igaz, a pusztításnak nyomai megmaradtak; voltak megyék, hol egy úri lak sem állt feldúlatlanul, s háromszáz nemes családnál több gyászolá a pór által meggyilkolt tagjait; de ez ország, melyet a tatár megjárt, s mely cseh s német szomszédaitól s néha belviszongások között annyit szenvedett, megszokta e pusztításokat, s szüntelen hadaink között, hol majdnem kizárólag a nemesség küzdött, nem volt ritka eset, hogy a Rákoson még többen jelentek meg gyászruhában, mint jelenleg; s így nem lehet bámulni, ha a nagyobb rész az ország helyzetében semmit sem talált, mi különös aggodalmakra szolgálhatna okul. - Másképp vélekedtek, kik a dolgokat magasabb szempontból tekintve, távolabb láttak.

Jaj a hazának, melynek fiai egyszer egymás ellen fordíták fegyvereiket. A polgári háború kegyetlenebb minden másoknál, s a Dózsa által vezérlett lázadás, némely történetíró tanúsága szerint, több mint hetvenezer ember életébe került, s mégis nem ez anyagi szenvedések, nem egyes városok és falvak füstölgő romjai, nem a veszteség, melyet egyesek e szomorú időkben szenvednek, teszi azoknak fő átkát. Az egyes küzdők sírhantjait elsimítja az idő, a városok fölépülnek, szorgalom s nyugodtabb napok új jólétet teremtenek - szóval, mit a polgári háború elvett, az idővel elfelejtetik, de nem az, amit maga után hagyott. - A gyűlölség, mely mint a sértő nyílnak töredéke, a látszólag begyógyult sebben bennmarad s fáj szünetlenül, s ha évek után is, végre mindég kigyúl, s új veszélyeket okoz; a gőg a győzőben, a legyőzöttben titkos bosszúvágy; gyanú s bizalmatlanság minden oldalról - ezek azok, miket a győzelem vagy békekötés eligazítani nem képesek, s a viszálykodásnak elhintett magvai előbb-utóbb megtermik átkozott gyümölcseiket. Mint a családi kötelékek feloldhatlanokká válnak, ha azokat hosszú egyetértés emlékei erősíték, s a megelégedés, melyet házi körünkben találunk, nem annyira egyes élvezetben dús pillanatokban, mint inkább azon biztosságban fekszik, hogy boldog s keserű napokban mieinktől elhagyatni nem fogunk, így van ez a nemzetek életében is. A haza és család hasonló alapokon nyugszanak. Szeretet nélkül sem egyik, sem másik nem állhat fenn. Vannak pillanatok, midőn a szeretet egész lelkesedése szükséges mindkettőjüknek, hogy a fölöttük átvonuló fergetegnek ellenálljanak; s a család és nemzet, mely e pillanatokban keblében a szeretet szikráját nem találja - a család és nép, melynél a környező vihar e szikrát lángokra nem gyúlasztja, veszni fog. A sors néha megkísérti emberi viszonyainkat, s miben semmi isteni nincs, azt mint a létre érdemetlent elsodorja hatalmas karjával. De e fellengző érzemények, melyekkel családok és népek az őket környező veszélyeknek ellenállának, nem elégségesek arra, hogy fennállásukat biztosítsák. Azon érzemény, mely bizonyos körülmények között szenvedéllyé nem válhatik, nem érdemli, hogy szeretetnek neveztessék - s ez éppen úgy áll a haza, mint minden másnak szeretetéről; de a szenvedélynek pillanatai rövidek - s valamint az épületnek, hogy fennálljon, a grániton kívül, melyből falai rakattak, vakolatra van szüksége: úgy a szeretet látszólag gyönge s becstelen, de mindent betöltő ragasszal köti össze az embereket -, s ha az emberi nem történetein végigtekintünk, látjuk, hogy nem annyira egyes nagy pillanatok emlékei, mint inkább ezen soha meg nem ingatott összefüggés az, mi a nemzeteket erősekké teszi. De ha ezen összefüggés egyszer megingattatott, ha az épületnek alapjai megrendültek, s kő kőtől válik, a nyomás, melyet a felsőbbek az alsóbbakra gyakorolnak, egy ideig fenntarthatja az egészet - de ami nem belső összefüggésnek, hanem csak egyensúlynak köszöni fennállását, feldől az első csapás alatt. - Ilyen volt hazánk helyzete Dózsa lázadásának elnyomása után.

A magyar jobbágyok későbbi viszonyai nagyrészben azon törvényekből fejlődtek ki, melyeket az 1514-i országgyűlés a lázadás büntetéséül alkotott; azonban csalódik az, ki azért a jobbágyok állapotát Ulászló kormánya előtt e hazában rendkívül kedvezőnek tartja. Mint minden oly országban, melynek belviszonyai rendezetlenek, s a gyöngébb az erősebbnek önkényétől függ: úgy a középkornak vas századai alatt a földmívelőnek sorsa szomorú vala e hazában is. - Ha végigtekintünk törvényeinken - melyekre a római jognak kevesebb hatása vala, mint a középkorban más nemzeteknél, a szolgaság eszméjét nem találjuk bennök úgy rendszeresítve, mint szomszédainknál - azonkívül a viszony, mely úr és szolga között létezik, keleti népeknél sokkal emberiebb -, s miután a kegyetlenség a magyarnak hibái közé sohasem tartozott, eldődeink is hihetőképp szelídebben bántak jobbágyaikkal, mint akár német, akár szláv szomszédaik: - ha azonban a földmívelőnek állapota általán véve kedvezőbb vala, mint máshol, voltak számos kivételek is - s a számos törvények, melyek a jobbágyok erőszakos elhajtása, a dézsmaszedők s vámosok kihágásai s egyéb zsarolások ellen hozattak, eléggé bizonyítják, hogy ily esetek a ritkaságok közé nem tartoztak.^[148] Azonban bármennyire súlyos volt is a jobbágyok helyzete Dózsa lázadása előtt, a bajnak általánosságát nem gyanítá senki. A nemesség fényűzésével évről évre növekedtek a jobbágyok szenvedései - de az egyes jobbágy legörnyedve terhe alatt, csak ura kegyetlenségének tulajdonítá szenvedéseit, s jobb idők reményében hallgatott, meggyőződve, hogy ha szólna is, panaszai, melyeknek okát mások nem ismerik, visszhang nélkül maradnának; - csak midőn a keresztes had a jobbágyokat az ország minden vidékeiről összegyűjté, akkor győződtek meg nyomoruk egész nagyságáról - akkor látták, hogy mit eddig kivételes állapotnak tartottak, az általános, az a jobbágyok rendes helyzetét képezi, s a gyűlölség, mely eddig egyes zsarnok ellen fordult, most fegyvert adott kezeikbe az egész nemesség ellen.

Ez az, mi által a pórhad e hazára oly károsan hatott. A gyűlölség úr és jobbágy között előbb egyesekre szorítkozott, most egész osztályok álltak fegyverben egymás ellen, s a legnagyobb ildomosság és igazságszeretet alig lett volna képes a nemzetben történt nagy szakadást ismét helyrehozni. S kitől várhatnók ezt honunk akkori viszonyai között?!

A trónt Ulászló foglalta el, de látszólag csak azért, hogy e hazában más királynak helye ne legyen. Gyönge kezei az ország különböző osztályai között a mérleget fenntartani képesek nem valának - s a nemesség győzelmét csak a jobbágyok még nagyobb elnyomására akará használni. A parasztok kevés vagyona kárpótlás fejében szedetett el. Azok is, kik a lázadásban semmi részt nem vettek, puszta gyanúból, sőt néha bosszúvágyból, a legkegyetlenebb módokon kínoztattak. Mit a jobbágyok előbb csak szívtelen urak jószágain szenvedtek, az most törvény által általános szabályul állíttatott fel. Meg kellett büntetni nemcsak azokat, kik a lázadást elkövették, de örök szolgaság által a jövő ivadékot is - szóval a nemesség elkövetett mindent, hogy a jobbágyok sorsa tűrhetetlenné váljék, s oda jussunk, hogy parasztjaink csaknem irigységgel tekintsenek azon tartományokra, melyek a török rabigájába jutottak. - Mit lehetett várnunk ily viszonyok között, ha e haza külső ellenség által megtámadtatik?! - Ki az ozmánok helyzetét figyelemmel tekinté, meggyőződött, hogy a pillanat közel áll, midőn a magyar létéért fog megküzdeni ellenével; s mi váljék nemzetünkből, mely magát éppen e pillanatban hatalmának főtámaszától megfosztá, s hol egy osztály a néptől elvon mindent, minek védelme a küzdelem eredményét rá nézve érdekessé tevé?

Ezen veszélyen kívül, melyet csak az nem gyanított, kit szenvedélyei elragadtak, voltak más viszonyok, melyek a mélyebben látók aggodalmait még inkább növelék.

A lázadás csaknem a király közbenjárása nélkül nyomatott el - legalább a közvélemény kizárólag Zápolyának tulajdonítá ez érdemet -, s természetes, ha ezáltal Ulászló még nagyobb megvetésbe süllyedett, a hatalmas vajdának befolyása pedig hasonló arányban nőtt, mi a király barátai előtt minden lehető veszélyek legnagyobbikának tartatott. - Zápolya ellenei által régóta trónköveteléssel vádoltatott. E vád mennyire volt igazságos már Ulászló kormánya alatt - mennyire állt az, hogy Zápolya maga - mint mondatott - minden törekvését a korona elérésére fordítja -, azt nehéz volna meghatározni: hogy azonban ő, kit szülei e szerepre neveltek, kinek nővére a lengyel koronát viselé, s ki külső hatalma által a trónhoz oly közel látá magát, e gondolatoktól egészen idegen nem maradhatott, az nem szenved kétséget - s természetes, ha midőn Zápolya hívei nagyravágyó szándékaikat csaknem nyíltan hirdeték, a király barátai a vajda hatalmának növekedését látva, őt mindenre képesnek gondolák.

Maga Ulászló élete nem látszék biztosnak. Kevés nappal az országgyűlés megnyitása előtt, hajnalkor az ablakon át a király szobájába lövés történt. A király éppen a templomban volt, s így nem sértetett - de a golyók helye, mely ágya fölött megtaláltatott, mutatá, hogy a merény élete ellen irányoztatott, s kevesen voltak, kik annak titkos okozóját ne Zápolyában keresték volna. Hisz a nemesség csaknem nyíltan zúgolódott a király tehetetlensége ellen - naponként elmondatott a Rákoson, hogy e haza csak a Zápolyához hasonló fejedelem alatt gyarapodhatik -, s Ulászló halála a vajdán kívül nem fekhetett senkinek érdekében. - A vád annyira bizonyosnak látszott, hogy a király, ámbár sokaktól felszólítva, az elkövetett merény iránt minden vizsgálódást elmellőzött, jobbnak tartva, ha annak elkövetője titokban marad, mint ha a bűnös kinyomoztatván, büntetlensége által a királyi hatalom tehetetlenségének egy új bizonyítványa adatik.

Mindazok, kiknek a haza s a királyi családnak jövője szívükön feküdt, nehéz aggodalmakkal tekintének a jövő elébe, s úgy látszott, mintha a nemességet csak azon tizenkétezer fegyveresből álló cseh hadsereg tartóztatná vissza, melyet a münsterbergi herceg Bakács felszólítására Buda felé vezetett.^[149] Csak Ulászló tartá meg egykedvűségét, sőt úgy látszott, mintha veszélyes helyzete még inkább növelné tehetetlenségét. Azon pontra jutott, midőn dolgain saját meggyőződése szerint semmi sem segíthet többé, s csaknem jobban érzé magát kétségbeesett helyzetében, mely természetes tunyaságának mintegy mentségéül szolgált.

Így találjuk őt most is, midőn történetünk végéhez közelítve, a szerencsétlen királyt még egyszer fölkeressük. - Ugyanazon szobában, hol őt történetünk kezdetén láttuk, ül most is szokott helyén, csakhogy házi ruháját bő bársony s elöl aranyboglárokkal ékesített zekével cserélte fel. Látszólag megvénült s meghízott, arcának kifejezése nem változott, csakhogy azon még több tehetetlenség volt kifejezve, mint mikor őt utolszor láttuk. - A király előtt Bakács és Bornemisza áll, látszólag fölgerjedve mindkettő. Ámbár hosszabb ideig hallgatnak, észrevehető, hogy a királyt valamire bírni igyekeztek, s fáradságuk nem sikerült.

- Felséges uram - szólt végre Bakács -, legfölebb egy fél óra múlva a tanács itt lesz. Felségednek el kell magát valamire határozni, s ha a rendek kívánatainak enged, mindennek vége van. Miután a nemesség nagyobb része az erdélyi vajdával tart, a királyi hatalom támasza a népben van, s a rendek ennek megsemmisítését kívánják. Nemcsak Bornemisza őnagysága, hanem a pápai követ, a lengyel király, kinek levelét tegnap átadtam, a münsterbergi herceg, szóval mindazok, kiknek felséged jövője szívükön fekszik, velem e részben egy véleményben vannak. Felséged saját s gyermekeinek jövőjét tartja kezében.

- Mit tegyünk? - sóhajtott a király - az összes ország határozatainak nem állhatunk ellent.

- De az, mire felséged helybenhagyása kéretik, nem az összes ország határozata - szólt közbe Bornemisza. - Az ország nevében Zápolya pártja szól, s felséged nem egyes párt, hanem a nemzet királya.

- Mit ér, ha a nemzet eltűri, hogy egyes párt az egész nevében szóljon - mondá a király az előbbi hangon.

- Minden becsületes ember felségedhez áll - biztatá Bornemisza.

- Az összes egyház mélyen sértve érzi magát a rendek határozatai által, melyek függetlenségét megsemmisítik - jegyzé meg Bakács -, felséged minden püspök közremunkálására számíthat; a nemesség egy része alig tűri a főurak zsarnokságát, s első jelre föllép ellenük; maguk a főurak sem értenek mindenben egyet Zápolyával, és sok van, közöttük még Báthori István is, kik, ha a király s vajda között összeütközés támadna, nem fognának megfeledkezni kötelességükről.

Ulászló minden felelet helyett felsóhajtott. - Ismét hosszabb hallgatás lőn. Bakács szeme megvetéssel függött a királyon.

- Felséges uram - mondá Bornemisza kérő hangon -, csak most lépjen fel határozottan.

- Csak ne lennének annyira fölgerjedve - szólt a király.

- Éppen fölgerjedés pillanataiban szükséges a szilárdság; ki vészek között csak egy percig enged, megdöntetik. A cseh sereg felséged rendelkezésére vár, tizenkétezer fegyveresből áll, s vezérük, a münsterbergi herceg, mindenre kész. A bíbornok őeminenciája szintén nagy hatalomról rendelkezik; minden csekélységem mellett, nem állok készületlenül magam sem. Báthori István csak alkalomra vár, hogy magát a lealázó kötelezés alól, melyre Zápolya által kényszeríttetett, fölmenthesse. A királyi hatalom megállapítására több eszköz sohasem volt kezünkben. Zápolya pártja inkább gyaníttatá végszándékait, hogysem számos ellenei ne támadtak volna. Azoknak, kik őt eddig felséged ellen pártolák, nem az vala szándékuk, hogy őt maguk fölébe emeljék. Bátran fölléphetünk.

A király csaknem borzadással hallá hatalma eszközeinek elszámolását. - Istenem - mondá -, hát ismét fegyvert fogjunk saját jobbágyaink ellen?

- Nem leend rá szükség - szólt megnyugtatólag az előbbi -, ha felséged királyi jogainak védelmére elhatározott szándékot mutat, a legbátrabbak is önként felhagynak követeléseikkel.

Ulászló hallgatott. Bornemisza szavai után arcán egy pillanatra több elhatározottság látszott, de a jövőben visszatért tehetetlenségének szokott kifejezése. - Hidd el, János - mondá végre felsóhajtva -, legjobb, ha nyugodtan eltűrjük, mit megváltoztatni hatalmunkban nem áll. Vénebb vagyok s betegebb, hogysem a rendekkel küzdelembe ereszkedjem. Tegye ezt fiam. Da nobis Domine pacem in diebus nostris.

Bornemisza szemei mondhatatlan fájdalommal függtek urán. Bakács felindulva ennyi gyöngeségen, szólni akart, de Vencel lépett a szobába, ki a nádort s az összes tanácsot bejelentve, a király nem kis megelégedésére e kínos beszélgetésnek véget vetett.

A király késznek nyilatkozott elfogadásukra, s jövő pillanatban egymás után, mélyen meghajtva magukat a király előtt, a bejelentettek léptek a szobába. - Miután a bíbornok s Bornemisza szokott helyeiket a többi tanácsnokok között elfoglalták, s azok a király széke körül félkört képezve megálltak - egy percig csend lőn.

Nem fogjuk az egyes tanácsosok nevét s címeit elsorolni. Zápolyán s Báthori Istvánon kívül, kik utolsó időben a várostól távol voltak, s most szintén megjelentek, ugyanazok, kiket a királynál már egyszer láttunk, csakhogy föllépésökben a jelen pillanatban több méltóság, a király irányában több kevélység, sőt csaknem megvetés vehető észre. - A veszély, mely a pórlázadás kitörése után mind e hatalmasokat fenyegeté, elháríttatott, csak bosszú, csak a jövő biztosítása forog kérdésben, s ezekre nézve az annyi pártokra szakadt tanács teljesen egyetértve jelent meg királya előtt. - Ki e hatalmasok során végignézett, arcuk kifejezéséből látá, hogy nem annyira tanácsokat, mint rendeléseket jöttek közleni, s a király maga legjobban érezve helyzetét, csaknem egykedvűséggel várta a nádor megszólítását.

- Felséges uram - mondá ez méltósággal -, harminckét napja, hogy az országgyűlés, felséged meghívására az ország jelen szomorú helyzete fölött tanácskozandó, összegyűlt; ideje, hogy annak eredményei közhírré tétetvén, a nemesség ismét eloszolhassék. Eléggé szenvedett a nemesség az utolsó gyászos történetek által, méltó, hogy legalább azon terhektől kíméltessék meg, melyek reá a jelen országgyűlés által oly súlyosan háramolnak; s felséged, ki legjobban tudja, hogy a királyi trón biztossága a nemesség jólétével s gyarapodásával válhatatlan kapcsolatban áll, maga sem kívánhat egyebet.

- Úgy van, úgy - szólt fejét hajtogatva Ulászló -, mi magunk sem kívánunk egyebet. - Bakács ajkai körül csaknem észrevehető gúnymosoly lebegett.

- E nézetekből kiindulva - folytatá a nádor -, felséged hív tanácsa, azon egyes kérelmeket s javaslatokat, melyek az ország rendei által felséged elébe egyenként terjesztettek, s általa, valamint hív tanácsa által is igazságosaknak s célszerűeknek találtattak, a fölvett szokás szerint egy egészbe szedé össze, s azt azon kéréssel terjeszti felséged elébe, hogy az egész szokott bölcsességével még egyszer megvizsgálván, helybenhagyni s annak a szokott formában ünnepélyes kiadására a kancellárt utasítani méltóztassék. - Felséged engedelmével a kancellár fel fogja olvasni javaslatunkat. Az irományon, melyet ezennel helybenhagyása alá terjesztünk, csak még a felséged parancsára reáfüggesztendő nagy pecsét hiányzik.

- Helyes - mondá a király az előbbi modorban. - Olvassuk el. - S miután a nádor Ulászló engedelmével széket foglalt, s Bakács ugyanezt tevé, Szakmári azon dekrétum olvasásához fogott, mely Ulászló hetedik dekrétumának neve alatt törvénykönyvünkben maiglan fenntartatott.

Nem fogjuk követni az olvasót. Ki e törvényt, melyet bosszúvágy alkotott, s melynek rendeletei önzés által védelmezve századokig fennállottak, nem olvasta - ki a túlzást, melyre egy felbőszült arisztokrácia követeléseiben vetemedhetik, nem ismeri, s ki csak a fellázadt pór kegyetlenségétől undorodik el: vegye kezébe törvénykönyvünket, s olvassa végig e dekrétumot. Mi csak valószínű dolgokat akaránk írni, s az, mi e cikkekben áll, a valószínűség, sőt a hihetőség körén kívül fekszik.

Minden megyében az alispán s szolgabírák mellé tizenkét nemesnek választása rendeltetik, kikre az elnyomott lázadás alatt történtek megbosszulása bízatik. E vérbíróság hatásköre csak ahhoz hasonlítható, melyet a francia forradalom vértörvényszékei elébe szabott. Ő ítél az egyes nemesek kárai fölött, ő szerez nekik a parasztok vagyonából elégtételt. A vétkeseket ő állítja a törvényszék elébe, hogy mint a törvény rendeli, halállal büntettessenek. Ő készít lajstromokat mindazon nemesekről, kik a lázadás alatt a jobbágyok részéhez álltak, s kinek neve a bírák kénye szerint ily lajstromba fölvétetett, az száműzött, s jószága bárki által megszerezhető. E bíróság határozataitól nincs fellebbvitel. A törvénynek egy célja van, az, hogy semmi bűnös büntetését ki ne kerülhesse, minden, mi ezt hátráltathatná, mellőztetett. És még a büntetés, habár a legkegyetlenebb, sem elégíté ki a nemesség bosszúvágyát. Némely esetekben nemcsak a gonosztevő maga, hanem annak utódai sújtatnak, s kimondatik, hogy bizonyos gonosztettek elkövetőinek gyermekei s minden ivadéka örök időkre nemcsak falusi bírói s esküdti hivatalt nem viselhetnek, hanem még azon kedvezésből is kizáratnak, hogy valaha a királyi vagy más úri házban szolgálhassanak; ha pedig ily gonosztevőnek nem lennének gyermekei, hasonló büntetés mondatik a szülőkre, hogy a törvénynek semmi esetben ne hiányozzanak áldozatai; sőt a törvényhozó kimondja ítéletét az egész osztály fölött, mely közül sokan a lázadásban részt sem vettek, s örök szolgaságra kárhoztatja az ország minden jobbágyát, mintha magát csak úgy érezhetné biztosnak e hazában, ha maga mellett mindent megsemmisített.

Ulászló nyugodtan végighallgatá az olvasást. Egyes cikkelyeknél, melyek egyenesen hatalma korlátolását célozák - minő például az vala, hogy jövedelmeiről tanácsa megegyezése nélkül ne rendelkezhessék, vagy hogy azok közül, kik a lázadásban részt vettek, királyi kegyelem által senkit a büntetés alól föl ne menthessen -, a király arca a szokottnál még szomorúabb kifejezést vett fel. Ott, hol a törvényjavaslatban János vajda érdemei említtettek, s számára különös kedvezések köttettek ki, egy percig neheztelése vala észrevehető; de közönségesen minden cikkely után a király helybenhagyólag fejet hajtva, "bene"-t mondott, s mikor az olvasásnak vége vala, némán ült székén, mintha a hallottakat már elfeledte volna, s az egész őt nem is illetné.

Egészen másképp hatott e jelenet Bakácsra. Az olvasás közt, főképp azon cikkelyeknél, melyek egyenesen ellene céloztattak - minők például, hogy nemtelenek ezentúl főbb egyházi hivatalok viselésére képesek ne legyenek, vagy hogy minden egyes csak egy javadalmat tarthasson meg -, arcán a legnagyobb indulat vala kifejezve. Mindenki észrevevé, hogy alig mérsékelheti magát.^[150]

Midőn a kancellár elhallgatott, Bakács fölkelt, s indulatában csaknem remegő hangon kijelenté, hogy amennyiben őfelsége megegyezését a jelen törvényekben kijelentené, ő saját részéről felsőbb határozatainak ellenszegülni nem akar.

- Őfelsége már kijelenté helybenhagyását - szakítá félbe több hang a szólót. Ulászló helybenhagyólag integetett fejével.

- Ha őfelsége megegyezik - folytatá az előbbi méltósággal -, én, mint mondám, saját részemről jobbágyilag hódolok parancsolatainak. Mint a pápa őszentségének legátusa azonban, s mint a magyar egyház feje, saját s minden püspökök nevében ellentmondok mindennek, mi e törvényekben az egyház jogaival ellentétben áll, s egyházi személyeket, habár bűnösök volnának is, világi hatóságok alá vet.

- Fel fogjuk jegyezni az ellentmondást - szólt csaknem megvetéssel Perényi -, ámbár az egyházi férfiak talán jobban tennék, ha biztosságukat bűntelenségükben s nem külön törvényhatóságukban keresnék.

- Nem szándékom vitatkozásokba ereszkedni - mondá a bíbornok büszkén. - Miután őfelsége a tanács által készült törvényjavaslattal megegyezését kijelentette, s annak kiadását a nagy pecsét alatt elrendelé, nincs egyéb hátra, mint hogy e parancsolatot teljesítve, a Rákoson összegyűlt nemességet e legfelsőbb elhatározásról tudósítsuk.

- Őfelsége hív tanácsának még egy kérelme van - szólt Perényi szintén fölkelve székéről. - A münsterbergi herceg s őfelségének cseh serege még mindég az országban vannak, sőt úgy látszik, mintha azoknak elbocsátására még semmi készületek sem történtek volna. Minthogy pedig e seregre a jelen körülmények alatt semmi szükség nincs, s a béke helyreállván, ennyi idegen fegyveres az országnak csak terhére lehet: a tanács minden cseh és morva hadak eltávolítására bátorkodik őfelségét emlékeztetni.

Ez új követelésnél Ulászló látszatos zavarban hallgatott; helyette Bakács felelt. - Őfelsége e részben velem közlötte szándékait - mondá határozottan -, s azok abban állanak, hogy a münsterbergi herceg seregeivel együtt jelenleg az országban maradjon, minek célszerűségét kétségen kívül nagyságtok is át fogják látni, ha meggondolják, hogy az ország nyugalma külsőleg ugyan helyreállt, de e nyugalom fenntartása csak úgy remélhető, ha a közhatalom minden lázadás elnyomására készen áll.

- Hogy ezt elérjük, cseh seregekre szükségünk nincs - mondá a kalocsai érsek -, mi magunk együtt fogjuk tartani hadainkat, s amennyiben azok elégségesek nem lennének, az erdélyi vajda őnagysága seregeivel együtt még az országban maradhat.

- Kár volna őnagyságát annyira terhelni - szólt csaknem gúnyoló hangon Bakács -, főképp miután a cseh sereg az esztergomi érsekség jószágain s költségén tartatván, az országnak semmi terhére nem lesz.

A király helybenhagyólag intett fejével, s miután röviden kijelenté, hogy a bíbornok saját szándékát fejezé ki, a tanácsot azon kéréssel bocsátá el, hogy a törvényeket, melyekre megegyezését kijelenté, a Rákoson minél előbb hirdettesse ki.

A király Bornemiszával s a bíbornokkal ismét maga maradt. Egész magaviseletében a legnagyobb levertség vala észrevehető. - Szegény nép, szegény szerencsétlen nép! - mondá, két kezével takarva szemeit - örök szolgaságra kárhoztatnak, s te nekem fogod tulajdonítani szenvedéseidet.

Bornemisza szemei mély részvéttel függtek urán. - Bakács hideg, csaknem megvető sajnálattal nézett le rá. Csak a király nehéz fohászai szakíták félbe a hallgatást.

- Ami történt, vissza nem vehető többé - mondá végre Bakács megnyugtatólag -, gondunk lesz, hogy belőle felségedre s magas családjára kár ne háramoljék.

- Ne fáradjanak - sóhajtott Ulászló, szemeit szomorúan a szólóra függesztve -, rajtunk nem segíthet senki. Meglátja eminenciád, még azt sem fogják tűrni, hogy cseh seregeink az országban maradjanak, egészen saját hatalmukba akarnak keríteni, hogy egészen rabjuk legyek.

- El kell tűrniök - szólt Bakács méltósággal. - Nyúljanak erőszakhoz, ha mernek, csak az hiányzanék még; de mi elvárjuk megtámadásukat. Bízza magát felséged rám. A trónnak támaszait az országban nem kereshetjük többé, s külföldön fogjuk feltalálni azokat. Cuspinian tegnap este titkon ismét megérkezett. A császár, ha lehet, még forróbban óhajtja az összeköttetést felségeddel, mint azelőtt; kész a legkedvezőbb feltételekre; majd meglátjuk, e büszke urak, kik szabadon választott királyukat tisztelni nem tudták, a német császár szövetségese előtt nem hajtják-e meg fejeiket? Estve, ha felséged megengedi, a császár követével ide jövök.

S ezzel Bakács meghajtva magát, távozott. Ulászló szomorúan nézett utána.

- Boldog férfiú! - mondá sóhajtva - ő még küzd; én rég lemondtam minden reményről. Ó, János! én nagyon szerencsétlen vagyok. Ha majdan nem leszek, azok, kik e sorsra juttattak, talán maguk is megbánják tetteiket.

Bornemisza, kihez e szavak intéztettek, mélyen meghatva hallgatá a király panaszait. - Felséges uram - mondá végre elragadva fájdalom által -, vajha azok miatt, mik e hazában most történnek, nem lenne senkinek oka bánkódni, mint azoknak, kik a jelen szerencsétlen állapotot előidézték!... Vajha a büntetés éppoly igazságos fogna lenni, minő elkerülhetetlen!

- Isten mentsen meg, hogy valakinek rosszat kívánjunk - sóhajtott a király, kinek szemei könnyekbe lábadtak.

- Felséged szenvedései meg lesznek bosszulva - folytatá az előbbi szenvedéllyel. - A haza, melynek népe törvény által örök szolgaságra ítéltetett, a szabad nemzetek sorából ki fog töröltetni. Jaj nekünk, kik arra születtünk, hogy a világtól búcsút véve, nem kívánhatunk egyebet, mint hogy utódaink megvetéssel tekintsenek vissza századunkra, s hosszú szenvedések után végre átlássák egész gyalázatunkat.

Bornemisza szemében könnyek ragyogtak. Ulászló bámulva nézett rá, szólni akart, de ő sietve meghajtá magát, s a legnagyobb fölgerjedésben távozott.

- Boldog Isten! - sóhajtott Ulászló - ha mindennek én volnék oka! Nem akarám-e boldogítani népemet?... Nem tettem-e mindent, mi tőlem kívántatott? - A király ismét kezével takarta arcát, s zokogott. - E könnyek által megnyugtatva érzé magát. - Egyedüli bizalmam Istenben van - szólt végre, midőn körültekintve, magát Vencellel egyedül látta. - Imádkozzunk, talán a gondviselés mindent jóra fordít még. - S Ulászló elővevé imakönyvét, s ez ájtatos foglalatosság között, úgy látszék, megfeledkezett gondjairól. Arca ismét közönséges egykedvű kifejezését vevé fel, s csak az imádkozónak egyhangú mormogása, néha egyes fohászok, melyekkel Vencel urára tekintett, szakíták félbe a hallgatást, mely a palotájában elhagyott király körül uralkodott.

Hagyjuk magára őt. - Az általános feloszlást, mely a pórhad elnyomása után mindég ijesztőbb jelenségekben mutatkozott, s mely a nép tömlöcévé változott hazát szükségképp vesztéhez vezeté, leírni a történetíró feladatához tartozik. Mi egyesek történetét írjuk le - térjünk vissza feladatunkra.

Ártándi Pál s Frusina helyzetét olvasóink legnagyobb része közbenjárásunk nélkül is kitalálhatja. - Frusina, kit annyi kiállott veszélyek után gyöngélkedő egészsége egy ideig Temesváron tartott, kevés nappal Dózsa halála után nénjével együtt Budára tért vissza, hová őt nemsokára jegyese követte. Apja halála fájt szívének, de miután annak szörnyű körülményei tőle eltitkoltattak, s azt gondolá, hogy apja a csanádi ütközetben kapott sebek következtében végzé életét, e szelíd bánat komolyabbá tevé, de nem keseríté el a boldogságot, mellyel a szerelem s azon bizonyosság tölté lelkét, hogy az kedvese által teljes mértékben viszonoztatik. - És Pál? - nem érte-e el minden kívánatát? - nem bírta-e az ország legszebb hölgyének szerelmét? - nem fog-e éppen e szerelem által azon családok körébe emelkedni, kik e hazában akkor minden befolyást s dicsőséget egymást között megosztottak? - Nem látta-e tiszteltetni s irigyeltetni magát mindenki által? - Nem tudta-e, hogy neve az egész hazában magasztalással említtetik? - S ennyi szerencse között Klári emléke Pálhoz hasonló lelkületnek nem ronthatá megelégedését. - Szaleresi, mihelyt a tömlöcből szabadon bocsáttatott, eltűnt, s mint Zápolya felmentő levele rendelé, hihetőképp régen az országon kívül kóborolt leányával. A viszonyt, melyben Pál ez utóbbihoz állott, Bornemiszán s Farkason kívül senki sem ismeré - amaz Frusina, ez ura kedvéért hallgatott -, s ha a szerencsétlen polgár neve Ártándi Pál előtt néha említtetett, ez csak azért történt, hogy az ő s főképp Frusina nagylelkűsége dicsértessék. A világ nem ismeré az indokokat, melyek Pált arra bírták, hogy Szaleresi szabadságáért fáradjon, s midőn az, mit ő s kedvéért Frusina, ki Temesvárott Zápolyát szintén Szaleresi szabadságáért kéreté, tettek, közhírré jutott, az emberek nem győzék magasztalni a nagylelkűséget, mellyel mindketten magukat ez alkalommal is viselték. Pál meg vala győződve, hogy könnyelműségét nem fogja senki megtudni; megbánta tettét, s mit tegyen egyebet? Fényes jövőjével foglalkodva meg akart feledkezni mindenről, mi múltjában keserű vala, s csaknem egészen elérte célját.

Ártándi Pál- s Telegdi Frusinánál, a közvélemény szerint, szebb s boldogabb pár a hazában nem vala. - Kell-e különösen említenünk, hogy, kik hozzájuk legközelebb álltak, az öreg Ártándi Tamás és Bebek Katalin, magukat boldognak érezék? s az utóbbi, ki Frusinánál anyja helyét pótolá, mióta Temesvárról Budára visszatért, kedves növendéke minél fényesebb kiházasításán törte fejét.

Telegdi halála nem engedé, hogy leányának lakodalma még országgyűlés alatt tartassék. Hogy azonban a kedvező alkalom, melynél az egész ország főbb nemessége a ház örömében részt vehet, el ne mulasztassék, Bebek Katalin legalább a kézfogót akará ünnepélyesen megülni az országgyűlés vége előtt, s aznap, melyen Ulászló a tanács által elébe terjesztett törvényeket kénytelenül elfogadá, az ország főbb nemességét Telegdi palotájában találjuk egybegyűlve. Minthogy a nehéz csapás, mely e családot érte, zenét s más zajosabb örömöket kizárt, a vendégek számára, Bebek Katalin állítása szerint, csak egy kis barátságos vacsora készíttetett, mások úgy vélekedtek, hogy pompásabb lakoma évek óta nem tartatott Budán.

Az udvaron s a ház földszinti részében az urak kíséretében jött csatlósok s hajdúk lakomáztak, kik között Polgár Tamás, új vörös nadrágban s mentében, a nagyságos Telegdi s Bebek kisasszonyok megmenekülésének történetét adja elő. A felső termeket a legfényesebb társaság tölti el. Bármi nagy a ház, számos szobáiban alig férnek el az asztalok, s a háziasszony mégis nehéz gonddal jár körül, nehogy valaki vendégei közül hely nélkül maradjon, míg végre hatkor a vacsora szokott órája eljövén, valamennyien asztalhoz ültek, s mint jóravaló magyar házban illő, néhány szék a véletlenül megérkeztek számára még üresen maradt. Ekkor Bebek Katalin visszatért a főterembe, s a nádor és Zápolya között foglalva helyet, egészen anyai s háziasszonyi örömeinek engedé át magát, a boldog mátka s a nem szűnő sorban egymásra következő tálak láttára.

Nem fogjuk leírni az ünnepélyt s a vendégek fényes öltözeteit. Ollósi, ki a lázadás után Budára visszatért, s anélkül hogy valaki által tettei iránt kérdőre vonatnék, előbbi mesterségét folytatá, Bebek Katalin emlékétől lelkesítve, ez alkalommal csudákat mívelt, s a vőlegény bíbor dolmányában felülmúlta minden előbbi műveit. De kifogytunk az időből, nem ereszkedhetünk többé részletekbe, s eznap az egész társaság oly kizárólag a szép pár által vala elfoglalva, hogy Bakács örökre dicső szabójának remekei még a vendégek között sem találták azon méltánylást, melyre érdemesek valának.

- Nagysád csakugyan boldognak érezheti magát - szólt a nádor az ebéd vége felé Bebek Katalinhoz -, szebb hölgyet az országban senki sem nevelt.

- Nagysád igen is kegyes - válaszolt a megszólított örömragyogó arccal -, de ugyan nem méltóztatik csak egy keveset kóstolni a mazsolaszőlős süteményből?

- Teljes lehetetlen.

- Vagy e fánkból?

- Nem győzök, kedves nagysám - sóhajtott a nádor.

- Bizony éhen fogunk maradni - sürgeté az előbbi.

A nádor elmosolyodott. - Ha Frusina kisasszony nénjétől a nyájas háziasszonykodást is megtanulta, Ártándihoz megyek lakni vén napjaimra.

- Nagysád mindég víg, mindég elmés - mondá az előbbi -, reménylem, kis húgom meg fogja érdemleni nagysád jó véleményét.

- Gyönyörű hölgy - szólt ismét az öreg nádor, ki a jó malvoisi által megifjodva érzé magát -, szinte irigylem e fiú sorsát; az ország legszebb leányát ő viszi haza, s hozzá Telegdi István gyermekét.

- Igaz - szólt itt Bebek Katalin másik oldalán Zápolya János -, de nincs is az országban ifjú, ki ily szerencsére érdemesebb volna.

- Már az igaz - vágott szavába Katalin. - Pálnál jobb, nemesebb lelkű ember nincs a világon. Nagyságtok talán nem is tudják, mi gyönyörűen viselte magát megmentésünknél. - S Katalin újra elkezdé beszélni az egész történetet.

- Hogy Ártándi bátor legény, azt az egész világ tudja - szakítá félbe a szólót Perényi, ki magán kívül mást dicsértetni hallani nem szeretett -, azonban, aki oly mátkáért küzd, mint ő, az, ha gyávának született volna is, bátorrá válik. Kit ne lelkesítene fiatal korában a szerelem nemes tettekre?

- Nagysád csalódik - mondá Katalin -, a szerelemnek néha egészen ellenkező hatása van; éppen házunkban láttuk az esetet. Nagyságod ismeré az íródiákot, kit szegény sógorom házában neveltetett. A fiú becsületes volt, legalább annak tartottuk, s aljas születése mellett is teljes bizalommal viseltettünk iránta. S mi történt?... A szerencsétlen beleszerete Frusinába, s szörnyeteggé válik. Hogy húgomat hatalmába kerítse, nincs gonosz tett, melytől visszaijedne. Megtámadtatja a pesti lázadók által kerti lakásunkat. Frusina még most sem hiszi ezt, de nincs semmi kétségem... Magától Bornemiszától tudom, hogy az alávaló a parasztok szándékait már aznap reggelén, midőn házunk megtámadtatott, ismeré, s miért nem tudósított felőle, hogy biztosságunkról gondolkozhattunk volna?

Az öreg Ártándi Tamás, ki Zápolya mellett ülve e beszélgetést hallgatá, itt Orbán vétke iránt kételyét jelenti ki, miután felfogása szerint mindaz, mit e szerencsétlen ifjú később a hölgyek megmentéséért tett, ellenkezőt látszik bizonyítani. - Bornemisza e tekintetben velem egyetért - folytatá -, csak tegnap mondá, hogy a szegény íródiáknál soha jobb s becsületesebb fiút nem ismert.

- Már akármit mondjon Bornemisza, őnagysága igen csalódik, ha Orbánt ártatlannak hiszi - viszonzá hévvel Katalin -, éppen az, mit megmentésünkre tett, bizonyítja gonoszságát leginkább. Orbán azáltal, hogy minket ily roppant veszélytől megmentett, érdemet akart szerezni magának, miáltal Frusina szerelmét elnyerje. Az egész hosszú út alatt ez volt szándéka; ezért vezetett később, midőn Temesvárhoz közelíténk, nem a városba, hanem testvéréhez; ezért nem engedé, hogy rejtekünket elhagyva, Erdélybe vagy később csak Zápolya őnagysága táborába vonuljunk. Az alávaló mindég azon reménnyel kecsegteté magát, hogy végre húgom szerelmét mégis elnyeri. S midőn e remény eltűnt, s Frusina szerelmét, mint hozzá illett, méltó megvetéssel visszautasítá, akkor a szörnyeteg egyenesen elment Dózsához, ránk hozta cimboráit, s segítségükkel Frusinát arra kényszeríté, hogy magát vele az iszonyú ceglédi plebános által megeskettesse. - A dolog oly világos, minden gyermek átláthatja.

- Megvallom - szólt közbe itt Zápolya -, alig foghatom meg, miért ellenezte Pál, ki a diáknak minden gonosztettét ismeré, hogy legalább holttestével érdeme szerint bánhassak? Ily ember nem érdemelt egyebet, mint hogy csontjai az akasztófán száradjanak el.

- Nemeslelkűség, nagyságos uram - válaszolt Katalin -, nemeslelkűség, minőre csak Pál képes. Nem bánt-e szintúgy Szaleresivel, ki házunkat feldúlatta, s ki életét nagyságod kegyessége után csak az ő közbenjárásának köszönheti?

- Igazság - mondá az előbbi -, nem ismerek nemesebb lelkű férfiút Pálnál. Ami a diákot illeti, ennyi gonoszság csaknem elképzelhetetlen.

- Nemesben az - mondá Katalin sóhajtva -, paraszttól minden kitelik. Mindég mondám szegény sógoromnak, hogy meg fogja bánni kegyességét, mellyel e jobbágyfiú iránt viseltetett... a szerencsétlen nem hitt szavamnak, pedig örökké igaz marad: a vér nem csal soha; valóban nemes tetteket - minő például Ártándi Pálé - csak nemestől várhatunk.

Míg az asztal ezen részén ily beszélgetések folytak, s az öreg Ártándi Tamás fia dicséretére örömében szívét szorulni érezé: addig az egész teremben mindég vígabb zaj terjedett el. - A magyar lakomának fő fűszere - a pohárköszöntés került szőnyegre, s felhíva sokaktól, a fiatal váradi püspök emelé első poharát a boldog pár egészségére.

Általános volt a taps, mely a lelkes köszöntést követé - az öreg nádor szemében örömkönnyek ragyogtak -, az öreg Ártándi Tamás reszketve emelé kupáját, s kiitta végső cseppig, s oly boldognak érezé magát, mintha Mátyás király ülne még mindég magas trónusán. Pál fölkelt, hogy barátját köszöntse, s szépen rakott beszédben, mint ily alkalomhoz illik, magát ezentúl minden jelenlevők hajlandóságába ajánlja, midőn az e pillanatban támadt csend között egyszerre hangok ütötték meg fülét, melyeknél a szó elakadt ajkain.

Az ének, mely az ablakon át az utcáról felhangzott, mélyen hatott mindenkire. - Senki sem ismeré az énekest, de a szavak bús értelme s a tiszta női hang, mely e szavakat elzengé, nem hagyott senkit érzéketlenül.

- Ugyan ki lehet ez, ki e napon oly szomorú énekkel közelít házunkhoz? - kérdé Katalin.

Egypár szolga az ablakhoz ment, s kinyitva azt, kinézett. - Künn minden sötét vala; az énekes, úgy látszott, már eltávozott, s minthogy a ház kapuja az utcáról, hol az ének hallatszott, ellenkező oldalon vala, nem is volt utolérhető.

- Rendes dolog - mondá Katalin -, nem adnám sokért, ha tudnám, ki lehetett ez.

- Kár rajta töprenkedni - szólt jókedvűen Ártándi Tamás -; jó csak az, hogy az ének a jelen alkalomra jót jelent. Ha a szív csak egyszer szeret, annál jobb... hisz fiam s Frusina mi mást kívánnak?

Pál első pillanatban, midőn Klári szavát hallá, elhalványodott. De a közfigyelem az énekre fordulván, senki sem vevé észre változását. - Mihelyt az első meglepetés elmúlt, erőt vett magán, s ámbár reszketve - mit mindenki szerénységének tulajdonított - fölemelé poharát, s felköszönté azt a jelenlevők egészségére.

Szavát harsogó éljen követé.

Minden jelenlevők között csak Frusina vevé észre a változást, mely az ismeretlen énekes szavára Pál arcán mutatkozott, s midőn köszöntése után leült, kérdezé tőle megindulása okát.

- S bámulhatja-e, Frusina - válaszolt a kérdezett érzékenyen -, ha oly véghetetlenül boldogítva a szerelem által, a szerelem keservei iránt közönyös nem lehetek?

A szerető hölgy megelégedett e válaszával, s a teremben nem volt senki, ki a leírhatatlan kínt, melyen Pál lelke egy pillanatig keresztülment, sejdítette volna, s midőn, hogy magát erről meggyőzze, a teremben körültekintett, szeme csak résztvevő vagy oly arcot látott, melyen sorsával irigység vala kifejezve.

Egy volt, ki e tekintetben kivételt képezett - Farkas; szemei szomorúan függtek urán, s midőn Pál tekintete a társaságon végigfutva, szolgájának elégedetlen, csaknem feddő kifejezését észrevevé, megszégyenülve tulajdon cselédje előtt, lesüté szemeit. - A zaj azonban s barátainak éljenzése hamar eltünteté e rövid kellemetlen benyomást is.

- Éljen Ártándi Pál! - hangzott át ismét a másik szobából - az ország legboldogabb férfia éljen! - A teremben lelkesedve ugyane szavak ismételtettek, s Pál megelégedve hajlongott az üdvözlők előtt.

- Igen, az ország legboldogabb embere - sóhajtott Farkas, midőn a termet szomorúan elhagyá -, ha szíve volna!... Én lemegyek a cselédekhez. - S az öreg szolga odahagyva a fényes termet, lement hasonlói közé, és soká tartott, míg a jó bor s a társaság jókedve Klári szomorú képét elűzte fejéből, s homlokának komor redőit elsimítá.

S mi történt Klárival?

Miután apját a temesvári börtönből megszabadítá, a szerencsétlen leány vele Pestre ment, hol Ambrusnak jobb időből még néhány követelései, melyeket, mielőtt távozik, behajtani kívánt, s egypár régi barátai maradtak, kiket búcsú nélkül elhagyni nem akart. Titkon jött s csak kevés napokra. De ennyi szenvedés a már idős férfiúnak megtörte erejét. Alig vala Pesten, midőn megbetegedett, s egy hajdani szomszédjának házába rejtve, útja folytatásában két hónapnál tovább akadályoztatott. - Nehéz volna leírni, mit szenvedett Klári ez idő alatt. A világon nem volt hely, hol magát boldogtalanabbnak érezte volna, mint itt, élete legszebb s legkínosabb emlékei között, s úgy látszott, mintha a sors épp e városban akarná őt megfosztani az utolsó lénytől is, kinek szeretete által magát az élethez még láncolva érezé.

Végre gondos ápolása alatt apja felüdült, s útra készült. - Ekkor hallá Klári véletlenül, hogy éppen azon estén, melyre elutazásuk határoztatott, Telegdi Frusina s Ártándi kézfogója ünnepeltetik, s szívének égő fájdalma, melyet apja fölötti aggodalmai egy ideig háttérbe szorítának, újra egész erővel feltámadt. - Nem állhatott bosszút azon, ki egész élete nyugalmát dúlta fel, legalább egy keserű cseppet akart vegyíteni örömeinek kelyhébe, s addig kérte apját, míg az vele a kivilágított ablakok alá ment, s elvárta, míg leánya a kedvező pillanatot, hol a teremből lehangzó lárma elhallgatott, megragadva, rövid énekét elzengheté.

Miután e kívánat teljesíttetett, Klári, úgy látszik, nyugodtabban érzé magát. S apa és leánya, könnyű útipoggyászokkal vállaikon, hallgatva hagyák el a várost.

Az út rögös volt - s az öreg Szaleresi, elgyöngülve hosszú betegsége által, egy félórányi járás után fáradtnak érzé magát. Vándoraink az út mellett, egy kőkereszt lépcsőjén ültek le, melyet Szent Pál nem messze fekvő zárdájának szerzetesei ájtatos zarándokok számára állíttattak itt fel. - Nappal e helyről a szemnek bájló kilátás nyílt. Körös-körül sűrű erdőség, mely között balról a nagy kolostor magas tornyai látszának - elöl lassan leereszkedve kertekkel takart völgy, melynek hátterében Buda s rajta túl a pesti rónaság látszik. Most a felhők között bujdosó félhold kétes világot terjesztett a vidékre, s csak a távolban feltűnő fénypontok intének a városra, melynek körrajzát az éj fátyola eltakará. - Szomorú s elhagyott vala minden - a fák között őszi szél süvöltött, s az úton elszáradt levelek szállongtak körül.

A vándorok nem szóltak. - Mély gondolatokba merülten ültek ott. - Mindkettőnek szemei a városnak egymás után eltünedező világain függtek. A fájdalom, mely lelkeiket tölté, azokhoz tartozott, mikről szólni nem lehet.

Sokáig ültek így - végre Szaleresinek eszébe jutott, hogy menni kell. Kezébe vevé vándorbotját, s fölkelt. - Mindenható Isten! - szólt sóhajtva - hogy erre kelle jutnunk!... Előttünk fekszik a város, melyben házunk áll, s egész éltemet mint becsületes ember töltém, és nem szabad visszatérni körébe. Számkivetve kell bolyonganom, s nincs hely, hol vén napjaimra fejemet lehajthassam!

Klári nyájas szavakkal vigasztalá apját.

- Szegény leány - mondá emez -, s te is meg fogod osztani bajaimat. Velem jössz nehéz vándorlásomon. A köves út meg fogja vérezni lábadat, a hideg őszi szél megbetegít, s én nem segíthetek rajtad. Számkivetve vagyunk, szegény lány, s az, ki csendes boldogságunkat feldúlta, tisztelve mindenki által, örömek között folytatja napjait. Ó, nincsen igazság a nap alatt!... az emberek fölött nem isteni gondviselés, hanem vak, kérlelhetetlen sors uralkodik!

- Ne szitkozódjál Istened ellen, Szaleresi Ambrus. - E szavak, melyeket egy mély férfihang háta mögött kimondott, félbeszakíták Szaleresi panaszait. Mind ő, mind leánya, ijedten megfordultak, s egy magas alakot vevének észre, mely, anélkül hogy általok észrevétetett volna, másik oldalról a kereszthez közelített. A férfiú, mennyire a gyönge világnál, melyet az éppen felhőkkel takart hold a tárgyakra vetett, ki lehetett venni, barátköntösbe vala öltözve, arcát csuklyája takarta.

- Azt hiszed-e te - folytatá az idegen -, mert az isteni igazság rejtélyes utait gyönge emberi eszeddel felfogni nem vagy képes, ez igazság nem létezik?... s mert a gonosznak utai simáknak látszanak, s a jobb ember ezer nehézséggel küzd; mert annak láthatára derült, s ezét sokszor homály fogja körül - mert az aljasságot sokszor dicsőség, az erényt rágalom várja az emberek között -, te az örök igazságon kételkedel? - Várd be a jövőt, s látni fogod, hogy e sima út a bűnöst csak vesztéhez vezeti - hogy a dicsőség csak azért emelé fel nevét egy pillanatra, hogy annál inkább érezni tanulja a szégyent, mely reá később vár. - Várd be a jövőt, Szaleresi Ambrus, s az meg fog bosszulni elleneiden. A legigazságosabb ügy, a legjobb ember legyőzethetik az élet küzdelmei között; de kik azt legyőzték, nem fogják élvezni diadalukat.

- Ki vagy? - kérdé Szaleresi bámulva.

- Nem ismersz? - mondá emez, csuklyáját visszavonva.

- Lőrinc! - kiálta Ambrus és Klári egyszerre, midőn az éppen fellegek közül kilépő hold világításánál halvány arcát megismerék.

- Igen, az vagyok - szólt Lőrinc. - Az Úr eddig csudálatosan megmentett annyi üldözés között, hogy a munkában, melyre meghívott, tovább fáradjak. Az út, melyen azt eddig tevém, nem vala az, mely célhoz vezethet. Az igazság diadalát nem vad erőszak fogja kivívni. A nép szabaddá nem válhatik, míg azt lelki sötétség fogja körül. De ne hidd, hogy azért reményeimről lemondék. A magas cél, melyért e szív dobogott, azért, mivel el nem érhetém, még nem elérhetetlen. Nagy volt, azért látszék oly közelnek; de meg vagyok győződve, hogy az emberi nem, ha századok után is, el fog jutni oda; s dolgozni, hogy e pillanat mielőbb eljöjjön, ez feladata életemnek. Isten képmására teremté az embert... hogyan legyen, hogy a világból, mely fölött az ember uralkodik, az isteni igazság örökre kizárva maradjon? Isten veled, Ambrus!

- Lőrinc! Lőrinc! - kiáltá Szaleresi, ki vele még tovább akart szólni - de a jövő pillanatban Lőrinc eltűnt a fák között - s utasaink, mély gondolatokba merülve e rendkívüli férfiú fölött, szintén tovább folytatták útjokat.

Se Lőrincnek,^[151] se Szaleresinek s leányának híre nem hallatszott többé a hazában.

VÉGE

17

98. Falu, mely Buda határán, a Sárosfürdő közelében állott. ^[VISSZA]

Mikor Rómába bevonult - zöldszínű ruhákat hordottak -, volt, akin a ruha gyöngyökkel volt hímzett, vagy drágakővel kirakott és így tovább mindegyik.

102. Die veneris 15-ta Julii Thomas tit. St. Martini in montibus cardinalis Strigoniensis, natione Hungarus, creatus et publicatus fuit legatus de latere, ad partes Hung. Pol. et. Bohemiae, et ductus est a toto collegio cardinalium - et in transitu sub castro Sancti Angeli sonuerunt bombardae. [Július 15-én, pénteken, Tamás, a hegyeken lévő Szent Márton egyházának bíborosa, esztergomi érsek, magyar nemzetiségű, pápai követté tétetett és nyilváníttatott Magyarország, Csehország és Lengyelország területén. Az egész bíbornoki Kollégium elkísérte és az Angyalvár alatt haladtában dörögtek az ágyúk.] XX. Raynaldus. ^[VISSZA]

103. Cardinalis - crucem purpuream - ipsius (Dózsae) pro altari in genua provoluti paludamento se spectante, a suo sartore assuendam curat. [A bíbornok intézkedett, hogy... a bíbor keresztet az oltár előtt térdreboruló Dózsának köpenyére, szeme láttára saját szabója varrja fel.] Istvánfi, Histor. Libr. V. ^[VISSZA]

104. Hogy azon rablások- s erőszakos foglalásokban, melyek a közbátorságot Ulászló gyönge kormánya alatt felzavarták, polgárok is részt vettek, aziránt lásd Ulászlónak 1497-ben a kassaiakhoz írt levelét. Katona, XVIII. kötet. 71. lap. ^[VISSZA]

107. Lásd Istvánfi L. V. s minden régiebb történetíróink előadását. ^[VISSZA]

110. Lásd Brutus s egyéb történetíróink előadását. ^[VISSZA]

111. Hinc ille (Zápolya) ausus tentare nondum nato Ludovico per Annae puellae nuptias in regiam aditum, quae praerogativa freto praesertim nobilitatis suffragatione minime contemnenda ambienti regnum videbatur. [Ennek folytán ő (Zápolya) merészelte megkísérelni, hogy amikor Lajos még nem született meg, (Ulászló) Anna leányának kezén keresztül jusson a királyi házba s ez a méltóság neki, ki főképpen a nemesség támogatásában bízott, egyáltalán nem látszott megvetendő módnak a királyság elnyeréséhez.] Brutus, L. III. p. 297. ^[VISSZA]

112. Praesertim in tuendis vectigalibus censibusque et arcibus regiis conservandis in quas proceres invadebant, obtruso vilissimo pretio ipsa (regina) munere regis adversus tales fungebatur. [Kiváltképpen az adók és jövedelmek megóvásában és a királyi várak megőrzésében, melyeket potom áron megszerezve, a főurak foglaltak el, a király tisztében a királyné járt el.] Dubrav. L. XXXII. ^[VISSZA]

113. Negari non potest, quin rex - - rerum suarum incuriosus haberetur, non autem sponte voluntateque, sed summa importunitate eorum, qui injuste petere non desinebant. [Tagadhatatlan, hogy a királyt saját dolgaival sem törődő embernek tartották, de nem olyannak, aki önmagától, saját akaratából ilyen, hanem azoknak folytonos zaklatása következtében, akik nem szűntek meg tőle jogtalanul kérni mindenféle dolgot.] Ugyanott. ^[VISSZA]

115. Alföldi városaink nagyrészint ily módon erősíttettek meg. Temesvár városa címerében még fenntartotta egykori kerítésének képét. ^[VISSZA]

116.

119. Captivorum partem auribus et naso mutilatam, ut aliis exemplo esset, dimisit. [A foglyok egy részét, fülüket és orrukat elrettentő példaadás végett levágatva, elbocsájtotta.] Istvánfi, L. V. ^[VISSZA]

123. Perényi Ferenc korára s jellemzésére nézve Quidoti Vince velencei követ már egyszer idézett jelentésére hivatkozunk, ki róla 1525-ben így szól: »El quarto Episcopato e Varadino, qual tene il Reverendo Domino Francesco Perini, figlio del Palatino morto, de eta de anni 27 in 28, homo di prospera statura, picolo, bello di corpo, et faza, de bona doctrina et inzegno.« [A negyedik püspökség volt a váradi, benne Perényi Ferenc ült, az elhalt nádor fia, 27-28 év körüli, szabályos alakú, alacsony, szép testű és arcú, igen képzett és tehetséges ifjú.] - Hasonló módon szól felőle Broderith: »Franciscus Perenni episcopus Varadinensis, festivi ingenii juvenis, et ita certe scribendi charactere praeditus, ut ei nominem nostrorum (nisi fortasse Thomam Zalaházy Episcopum Vespriniensem) in hoc genere praeferri velim, praesertim si tantum ingenio excolendo, quantum ocio et his rebus, in quibus juvenes nobiliores, magno suo et patriae damno tempus plerumque conterere solent, indulsisset.« [Perényi Ferenc váradi püspök, elmés ifjú, ki az írás ismeretében olyannyira járatos volt, hogy a mieink közül ebben a mesterségben senkit elébe nem helyeznék (kivéve talán Szalaházy Tamás veszprémi püspököt), kiváltképpen, ha annyit törődött volna ezen képességeinek kiművelésével, mint üres időtöltéssel és afféle dolgokkal, amikkel a nemes ifjak, mind a saját, mind hazájuk kárára többnyire az időt fecsérlik.] Broderithii Desc. recog. a Sambuco. [VISSZA]

125. Si quando mentio facta est de regno Scepusio tradendo, id quod video inter multos constare, verisimile videtur id actum eo tempore, cum ab ungaris diffisis regis virtuti et sapientiae, desperatio communis salutis extorsit, desponsum premium justissimum patriae liberatori, et praesentum malorum vindici. [Ha valaha szó volt arról, hogy a királyságot a szepesi grófnak kell átadni, amit úgy látom, sokan bizonyosnak tartanak, ez valószínűleg akkor történt, mikor a király bátorságában és bölcsességében nem bízó magyaroktól ezt (az elhatározást) kicsikarta kétségbeesésük a közjó felett, mintegy előre megígért jogos jutalomként a haza szabadítója és a jelen bajok bosszúlója számára.] U. o. 299. l. - Nam non desunt etiam nunc qui audeant affirmare syngrapha illi (Zápolyae) principum fidem obstrictam, cujus exemplum exstet, quam quidem mihi, tametsi pertinaci studio undique conquisierim, adhuc non licuit videre. [Mert még most is vannak néhányan, akik azt állítják, hogy a főurak írásban kötelezték magukat hűségre Zápolya iránt s hogy ennek (a nyilatkozatnak) egy példánya meg is van, de ezt nekem, bár mindenütt kitartó buzgalommal kerestem, mindeddig nem sikerült előkerítenem.] U. o. 300. l.

Egyáltalában Brutus e tekintetben kételkedését mondja ki, ámbár később a 314. lapon egy egész beszédet hoz fel, mellyel Zápolya az állítólag neki ajánlott koronát visszautasítja. ^[VISSZA]

131. Ferunt enim illum (Zápolyam) post deletos agrestes, et fusum innoxium plurimorum sangvinem, Eucharistiam, dum ea a sacrificante sacerdote astantibus populis ostenditor, mirum dictu, toto biennio videre non potuisse. [Azt mondják, hogy ő (Zápolya) a parasztok elpusztítása és sok ártatlan vérnek kiontása után az oltári szentségre, míg azt az áldozópap a körülálló népnek felmutatta - csodálatos még mondani is -, két álló esztendeig képtelen volt rátekinteni.] Istvánfi, Hist. L. VI. ^[VISSZA]

132. Mily nagy volt akkoridőben az ellenszenv minden külföldi uralkodó ellen, aziránt lásd Záray Jeromosnak Dandolóhoz írt levelét: »Sia certissima vestra magnificentia, che ongari non aceterano nisum forestiero tra thoro per signore.« [Legyen arról meggyőződve Nagyságod, hogy a magyarok idegent maguk fölött nem tűrnek el.] A magy. nemz. napj. a mohácsi vész után. Jászay P., I. köt. 65. l.

133. Midőn 1526-ban Werbőczy és Zobi Mihály száműzettek, a nemesség Werbőczy nádor házának feldúlásától csak azáltal tartatott vissza, miután abban bornál és irományoknál egyebet, köztudomás szerint, úgysem találna. ^[VISSZA]

134. Dominum Stephanum Verbecium, virum nobilem, sapientem, orandi peritissimum, et inter nobiles magnae auctoritatis qui semper tutatus est jura regni contra tyrannos. [Werbőczy István urat, a nemes, bölcs, szónoklásban igen járatos s a nemesek körében nagy tekintélynek örvendő férfiút, aki mindig megvédelmezte az ország jogait a zsarnokokkal szemben.] Relatio Nicolai Hungari 1427-ből a brit múzeumban, Jászay, A magy. nemz. - I. k. 82. l. ^[VISSZA]

138. Az előadottak igazolására azokra utasítjuk olvasóinkat, miket Brutus sokszor idézett munkája III. könyvében, a 317. laptól a 335. lapig előad. ^[VISSZA]

140. Dicitur quidem (Dózsa) ex ingenti armorum acervo, quae multa ex incensis et direptis nobilium arcibus eodem coacervaverat; que temere fors obtulisset, quamquam illa minus apta induisse, equitatu hostium, qui jam in portis erat, delectum adimento. [Azt mondják, hogy (Dózsa) a fegyverek hatalmas tömegéből, melyeket a nemesek felgyújtott és kifosztott házaiból nagyszámban halmozott ott fel, azt öltötte magára, ami éppen kezeügyébe esett - habár az kevéssé volt ráillő -, mivel az ellenség lovassága már a kapuk előtt állt s nem hagyott válogatásra időt.] Brutus, L. III. p. 337. ^[VISSZA]

142. Petrus Petrovicius Georgium exultantem ferocia, atque in se acrius irruentem - equo saucium deturbavit, ac suis vinciendum tradidit. [Petrovics Péter, a vadul őrjöngő és dühösen ellene támadó Györgyöt... megsebesítve, levetette lováról és átadta övéinek, hogy kötözzék meg.] Brutus az i. h. ^[VISSZA]

143. Eandem adversae fortunae calamitatem subiit etiam Gezo (Gergely) praemium invitae et inauspicatae militiae consequutus - - In Gezonem tamen nonnisi simplici capitis suplicio animadverti jubet (Zápolya) quod vera esse intellexisset, quae a fratre in eo excusando dicta essent. [A balsorsnak ugyanaz a csapása sújtotta Gergelyt is, kit a nem kívánt és szerencsétlen harc jutalma ért utol... Gergely esetében mégis csak egyszerű fővételt szabott ki büntetésül (Zápolya), mivel látta, hogy igaz, amit bátyja az ő mentségére elmondott.] Istvánfi, L. V. ^[VISSZA]

146. Sic ut Vajvoda perduelles et seditiosos egregie ultus, liberatae a tanto discrimine patriae laudem tulisse haud abs re censeri queat, quamquam id - - non ad privatum quaestum sed eidem patriae, reique publicae christianae commodum, ante omnia jure meritoque offere et impendere debebat. [Így, amint a vajda a felségárulókat és lázongókat példásan megbüntette, úgy vélte, nem ok nélkül kapja meg az annyira válságos helyzetből megszabadított haza magasztalását, noha nem saját hasznára, hanem mindenekelőtt hazája és a kereszténység közös ügyének előmozdítására kellett volna azt ajánlania és fordítania.] Istvánfi, L. V. ^[VISSZA]

147. Insignis cum temeritatis atque audaciae, cum verae virtutis atque animi magnitudinis posteris proditurum exemplum. [Az utókor számára egyfelől a vakmerő bátorságnak, másfelől igazi hősiességnek és lelki nagyságnak példáját mutatva.] Brutus, L. III. p. 337. - Istvánfi s minden hazai történetíróink egyhangúlag mondják ki undorodásukat Zápolya kegyetlensége fölött, míg a részvétet, melyet Dózsa kegyetlen kivégeztetésénél mutatott lelki ereje által gerjesztett, a pórhad szerencsétlen vezérétől senki sem tagadhatja meg. ^[VISSZA]

148. Hogy a jobbágyok állapotja e hazában kedvező nem volt, azt összes törvénykönyvünk eléggé bizonyítja. Nem szándokunk e helyen e nagyfontosságú tárgyról bővebben szólani, csak azon egyre legyen szabad olvasóinkat figyelmetessé tenni, hogy a jobbágynak szabad költözködési joga, mely tőle állítólag csak Dózsa lázadása után vétetett el, már sokkal előbbi időkben nem volt oly általánosan elismerve, mint azt sokan hiszik. Kovachich. S. ad. V. Comitiorum II. k. 295. lapon ezeket olvassuk: »In extractu tabularii nationis Saxonicae p. 755. inter MSSC. Ign. de Battyán habetur Uladislai regis mandatum, quo universis nobilibus prohibetur, ne jobbagyiones decem annis in fundo regio habitantes ad pristina sua loca reducantur; de anno 1496.« [A szász nemzet levéltárának kivonatában, a 755. oldalon, Batthyány Ignác kéziratai között van Ulászló király rendelete, melyben az összes nemeseknek megtiltja, hogy az olyan jobbágyokat, kik már tíz év óta királyi birtokon laknak, korábbi helyükre visszavigyék; az 1496. évből.] - Ha a jobbágyoknak szabad-költözködési joga az említett esztendőben elismerve lett volna, Ulászló e parancsának nem lenne semmi értelme. ^[VISSZA]

150. Lásd Corpus Juris Uladislai II. Decretum VII; főképpen érdekes a 47. szakasz: »Universi tales praesumptuosi - - horrenda nece pereant: Et eorum quoque posteritates, filii videlicet et filiae ac fratres carnales ita puniantur, ut de illorum progenie, Judex, aut Juratus civis, vel villicus in medio aliorum rusticorum aliquis non eligatur: Nemoque in curia principis vel dominorum ac nobilium, ex eis famulari unquam possit. - Sed tamquam maledictae generationis, jugo perpetuo servitutis et rusticitatis subjecti, reatus ipsorum poenam lugeant.

[Azok a vakmerő (rablók) valamennyien borzasztó halállal múljanak ki; és maradékaik, fiaik tudniillik és leányaik, meg apáról való atyafiaik is akképpen bűnhődjenek, hogy az ő nemzetségükből senkit sem szabad más parasztok közé bíróvá, esküdt polgárrá és elöljáróvá választani, és hogy soha senki se szolgálhasson közülük a fejedelem vagy a főurak és nemesek udvarán, hanem mint átkozott nemzetségből valók, örökös szolgaság és parasztság járma alá vetve viseljék bűnük gyászos büntetését.

§. 2. Ha pedig nőtlenek követtek volna el ilyeneket, azoknak atyját éppenúgy kell a mondott becstelenségre ítélni.] ^[VISSZA]

151. Laurentium vero presbyterum, quonam in loco, quove mortis genere perierit, nemo scire potuit. Eum quidem e praelio aufugisse, neque ad turcas transiisse constat. Sed an fugiens sibi mortem consciverit, ac desperabundus se in Danubium praecipitaverit, quum a nemine postea visus sit, incertum habetur. [Hogy Lőrinc pap hol, miféle halálnemmel halt meg, senki sem tudhatta. Az bizonyos, hogy a csatából megmenekült és a törökökhöz nem ment át. Az azonban, hogy menekülés közben, halálraszántan és kétségbeesve a Dunába vetette magát, minthogy azután senki sem látta, teljesen bizonytalan.] Istvánfi, L. V. ^[VISSZA]