Hosszú előszavak többnyire olvasatlanul hagyatnak: nem fogom tehát ilyennel untatni olvasóimat. Sőt, mint előbbi hasonnemű munkáimmal tevém, minden előszó nélkül terjesztem vala e köteteket is a közönség elébe, ha a történeti regény előttem új mezejére lépvén, szükségesnek nem tartanám előadni azon fogalmat, melyet magamnak a történeti regény felől képeztem, s mely az e mezőn alkalmazni szokott nézetektől bizonyos tekintetben eltér.

A történeti regénynek, felfogásom szerint, azon általános művészi és erkölcsi feladatokon kívül, melyeket, ha az író szemei előtt nem tart, minden regény puszta időtöltéssé aljasul, még egy különös kötelessége jutott, s ez: népszerűsíteni a történetet. Honnan következik: hogy mennyiben a regény a történet körébe vág, azaz vagy múlt századok általános viszonyaival foglalkozik, vagy történeti személyiségeket léptet fel: az író ne képzelőtehetségét, hanem azon ismereteket kövesse, melyeket magának, ha lehet, egykorú kútfőkből lelkiismeretes vizsgálódások által szerezhetett. - A történetek ismerete szövétnek, melyet, hogy biztosan haladjon, minden nemzetnek követni kell: s nem lehet a költőnek feladata eltakarni a világot, melyet az jelen viszonyainkra terjeszthetne, vagy közévegyített idegen anyagokkal meghamisítani a forrást, melyből talán keserű, de mindég üdvös tanulságokat meríthetünk. A hír, melyet történeti személyiségek maguknak kivíttak, a tulajdon legszentebb nemét képezi; s a dicsőség vagy gyalázat, mely a hajdankorból ránk maradt, egyes neveket környez, egy nemzet jutalma vagy büntetése; ha a költő az utókor ítéletét hibásnak tartja, törekedjék elősegíteni annak kiigazítását; de az igazságot öntudattal elferdítenie megbocsáthatlan vétek.

A történeti regényben tehát, meggyőződésem szerint, azon határokon kívül, melyeket a művészet minden regénynél a képzelőtehetség elébe szabott, még más határok is léteznek, melyeken szintén nem szabad túlhágni az írónak. E határokat a történeti igazság jelöli ki. - Valamint oly regényírónak, ki történeti színhelyéül egy bizonyos országot s jelen korunkat választá, soha nem jut eszébe a létező viszonyok elferdítése, s bárminők legyenek egyébiránt művének tökélyei, csak nevetést gerjesztene, ki például Oroszországról mint alkotmányos országról, O'Connelről mint egyszerű ügyvédről szólana; a történeti regényben az általános viszonyok elferdítése kevésbé szembeötlő ugyan, de nem kevésbé botrányos. A regénynek egyik főkelléke a valószínűség, mi elérhetetlen, ha az, mit az író regénye személyeiről elmond, nem fér össze azzal, mit azon korról és viszonyokról tudunk, melyekben e személyek állítólag éltek. Éppen úgy áll ez, ha a regény meséje háromszáz év előtt, mint ha a jelenben játszik.

Jól ismerém a nehézségeket, melyek feladatom ekképpeni felfogásából erednek. Történeteket úgynevezett regényes modorban festeni mindenesetre könnyebb s néha háladatosabb is, miután az olvasók egy része a régi hősök szájából saját nézeteit szereti hallani, s a múltat szívesebben látja egy bizonyos felvett típus szerint festve, melyet lovagiasnak nevezünk. Ha Dózsa alkotmányosság hőse gyanánt lép fel e kötetekben, hihetőleg több kedvességre számíthat, ha mások a lovagiasság ideáljaiként rajzoltatnak, némelyek előtt talán érdekesebbé vált volna művem: de, meggyőződésem szerint, éppen ezáltal elveszté vala minden becsét. Úgyhogy ha a közönség, mely eddigi munkáimat oly váratlan kegyességgel fogadta, a jelentől megtagadná is részvétét: e balkörülmény okát nem a történeti regény feletti nézeteim helytelenségében, hanem abban fogom keresni, hogy talán azon nézetek alkalmazására nem bírtam elég erővel.

Végre, miután munkáim nagyobb része eddig németre fordíttatott: nehogy valaki e munkára nézve is hasonló szándékkal legyen, ezennel tudtul adom, miképp a fordítási jogot magamnak fenntartom, s annak mielőbbi és minél kielégítőbb eszközlése iránt már rendelkeztem is.

EÖTVÖS JÓZSEF

Ki nem hallott Buda várának egykori nagyszerűségéről? S ha régi dicsőségünk ezen emlékét most látjuk: kinek szívét nem tölti fájdalom? - Abból, mit e hon legnagyobb férfia épített, s mi a magyart szebb korára emlékeztetné, örökségül ránk még csak romok sem maradtak. Ha Mátyás palotája düledékekben ott állna régi helyén, nehéz csaták és még nehezebb századok nyomát hordva omladozó falain, de úgy, mint azt a nagy férfiú építé - ha a hallgató falak egykori nagyságunk kísértete gyanánt néznének le a szép folyóra, mely egykor dicsőségöket tükrözé vissza: rónaságunkról föltekintve, legalább sírhatnánk. Nekünk a múltból nem jutott még annyi sem. Szétrombolt, de nagyszerű emlékek helyett, előttünk egész mindennapiasságában egy kis város áll, s ha a rosszul kövezett utcákon s piacokon az elavult s nem régi házak között körüljárunk, hazafiságunk egész lelkesedése szükséges, hogy elhiggyük mindazt, mit Mátyás dicső városáról hallánk. Ritkán győz a dicső, ha a hasznossal összeütközésbe jő; s így történt, hogy mi a régi Budából a törökök másfélszázados elfoglalása s annyi visszavert ostrom után romokban megmaradt, új házak építésére használtatott anyagul, míg az egészből csak itt-ott egy darab várfal vagy a házkapuk alatt egyes gótfaragású kőtöredékek maradtak fenn, s egy véletlenül fenntartott rajz s néhány régi író leírásához kell folyamodnunk, hogy bebizonyíthassuk, miként múltunk jelen szomorú helyzetünknél szebb vala. - S mégis Ulászló kormányának utolsó éveiben, e történet kezdetén, Budánk az akkori világ szebb városai közé tartozott. Nem vala még szembetűnő a változás, mely Mátyás halála óta hazánk minden viszonyaiban történt, s ki 1514-ben idejött, egy hatalmas nép fővárosában képzelheté magát. Az élénkség, mellyel a pápa, Velence, sőt XII. Lajos francia király is kereste Magyarország szövetségét, mutatja, hogy a külföld, Mátyás által a magyar névnek tiszteletére szoktatva, még gyenge utódja alatt is a keresztyén világ védfalát látá nemzetünkben. Az idegen, Budának még épen álló palotái előtt nem gyanítá az általános romladást, melyre akkor e város körében legfölebb az emlékeztette a szemlélőt, hogy Mátyás halála óta haladás többé nem vala észrevehető: hogy hatalmas tölgyként, mely nagyságának tetőpontjára ért, e nemzet megállt kifejlődésében, mi a nemzetekben, mint fánál, csak romlás kezdete: s hogy itt, ahol minden kő Mátyásról szólt, nyomorultnak kelle lenni azon jelennek, mely a múlt emlékei alatt ily egészen eltűnhetett; - kinek figyelmét azonban csak a dolgok külszíne foglalá el, az a budai várban az akkori világ egyik legszebb palotái előtt látá magát, mely, ha Ursinus Veliust már elhagyott, sőt pusztulásnak induló állapotában is a római Vatikánra emlékezteté, Ulászló alatt bizonyosan mindenkit bámulásra ragadhatott.

Ne keressük e királyi lakban azon méregyent, mely korunk nagyobb építményeiben a szépség egyik kellékéül tekintetik, s eszünkbe juttatja, miként alkotásunkban az arány- és cirkalomnak a művészi képzeletnél több része volt. Mint minden, mit a középkor nagyszerűt épített: úgy e palota, lassan épülve, megtartá a különböző korszakok jellemét, melyekben épült. De a várnak legrégibb része, a Zsigmond által épült, hattornyú frisspalota, Mátyás oszlopokon nyugvó ízletes épülete s maga a sötét, még bevégezetlen csonkatorony, oly egészet képezének, mely fölött a magyar Istvánvár legmagasabb tornyán kitűzött nemzeti lobogóját hazafiúi örömmel s büszkeséggel láthatá.

A felsőváros, mely déltől észak felé nyúlt el a hegyen, hol most a vár áll, s a királyi laktól csak öt öl széles vízárok által választatott el, e fényes szomszédságra nem vala méltatlan. A számos templomok és kápolnák felnyúló magas tornyai s az úri paloták és polgárházak, melyek nagyrészint az akkori olasz ízlésben épültek, hajdani Budánkat, ha nem is kiterjedés, legalább szépség tekintetében a nevezetesebb városok közé emelték, s az eleven mozgás, mely utcáit és piacait eltölté, az idegenre szintoly meglepőleg s kedvesen hatott, mint napjainkban a hallgatagság, mely bennünket körülveszen,^[1] ha a budai várba fölmegyünk.

1514. év Szent György havának 23-án - e napon kezdődik történetünk - Budának utcái s piacai különösen telve valának emberekkel. Az utcákon, melyek Kelenföldről a Zsidókapuhoz* vezettek, nép tolongott. Pest és az alsóváros lakói Szent János kapuja felé siettek, sőt a Szombati kapunál is, mely különben csak vásár-napokon használtatott, midőn a szomszédfaluk lakosai e kapun keresztül szoktak a városba jőni, ma rendkívüli sokaság vala észrevehető, annyian voltak, kik Óbudáról,^[2] Felhévvízről, Logod-, Szentjakab- s Tótfaluról a városba mentek.

A néptömeg, mely ekképp a felsőváros felé sietett, vegyült vala nemcsak polgári állásra, de - mint, fájdalom! hazánkban minden tömeg, már a tizenhatodik században - nemzetiségre nézve is.

A tizenhatodik század kezdetén még nem volt oly nagy a különbség, mely műveltségre nézve hazánk s más országok között most létezik, s nem csuda, ha akkor, midőn istenáldotta földünk még, hogy úgy mondjam, egyenlő viszonyok között versenyzett a külfölddel, Pannonia kertje teljes méltánylatra talált, s külföldiek által szívesen választott lakhelyül.

Főképp fővárosunkban telepedtek le számos idegenek, s ki a tizenhatodik század kezdetén Buda utcáin körülment, s a magyar, német, tót s itt-ott olasz beszélgetéseket hallá, első percben meggyőződött arról, hogy Szent István óhajtása, midőn fiának különböző nemzetek által lakott országot kívánt, e haza fölött nagy átokként beteljesedett.

Azon különbségről, mely e tömeg között ruházatra, magaviselet- s összes külsőre nézve létezett, helyes fogalmat csak az képezhet magának, ki a régi német iskolának néptömeget festő valamely képét ismeri. Napjainkban az emberek között úgyszólva csak két osztály létezik: gazdagok és szegények; kik ez osztályok egyikéhez sem tartoznak, legalább külsőleg vagy az egyiket vagy a másikat utánozzák. - A középkorban s a rákövetkező századok alatt számtalan különböző rendet és osztályzatot találunk, s a napszámostól föl a hercegig a társaság minden fokozata különös jelek által különbözteti meg magát a többiektől. A művészet s kézi mesterségeknek minden neme, a tudós vagy ki annak tartatni akart, a polgár, ki városa s a főúr, ki az ország tanácsában ül, le egész a társaság legalacsonyabb fokáig, minden osztály az egyenruhának saját nemét viselé; s a bíborpalásttól a vörös és sárga köpönyegig, melynek hordozására a zsidók kényszeríttettek, a középkori társaság érdekes sokszínűsége már a ruhákban észrevehető vala, mi a néptömegek látványát akkor időben annál érdekesebbé tette, miután e különböző osztályok több egyenes érintkezésbe jöttek, s közhelyeken sokkal inkább vegyültek, mint napjainkban.

Akkor Budapest utcáin a kocsi csak döcögve haladhatott; a felsőbb osztályok ruházatának drágasága nem engedé, hogy az mások által utánoztassék; és éppen, mivel már a ruházat maga mindenkit megkülönböztetett a tömegtől, s mert az alkotmányban és társadalmi életben annyi válaszfal létezett, mely a felsőbb osztályokat a néptől elkülönzé: a legnagyobb úr is félelem nélkül vegyült a tömeg közé, meggyőződve, hogy vele összekevertetni sohasem fog.

Kétségen kívül érdekes volna az utcákon a vár felé haladó csoportokat követve, meghallgatni: magyarul, tótul, olaszul s főképp németül - a budai polgárok akkori főnyelvén - miről beszélnek 1514-ben fővárosunk jámbor lakói; de menjünk egyenesen Szent György terére, hova ez egész tömeg siet, s hol máris minden szabad hely telve van emberekkel.

Szent György tere a tizenhatodik század kezdetén egészen más külsejű volt, mint napjainkban. Hol most a királyi fegyvertár áll, hajnaltól nyugot felé, a piac egész szélességét Zsigmond király palotája foglalta el. Roppant épület, melyet Zsigmond faragott kőből emeltetett, hat toronnyal, melyek közül a legnagyobbik, a négyemeletes úgynevezett csonkatorony, bevégezetlenül maradt; az egész, mint Velius mondja, inkább nagyság, mint művészi szépség által kitűnő. A palota előtt a vár árka nyúlik el, melyről föllebb szóltunk; az árkon át oszlopokon híd vezet, s irányában a palota nagy kapuja áll, mely fölött Országh Mihály nádor, Mátyás engedelmével, Zsigmondnak szobrát állíttatá föl háladatosságból, mivel emelkedését e királynak köszöné. A palotával szemközt Zsigmond s mögötte György templomai álltak. A piac egyéb oldalait úri lakok környezik, s közepén egy óriási Herkules-szobor áll, mellyel Mátyás király ékesíté e piacot. Szép piacnak napjainkban azt szoktuk nevezni, melynek minden házai szabályszerűleg annyira egyformán építvék, hogy egyiket a másiktól alig ismerhetjük meg. Ily értelemben Szent György tere szép piacnak nevét nem érdemlé. A gót építészetnek a tizenötödik század kezdetén uralkodó neme, melyben a palota és Zsigmond-templom építtettek, nem egészen illett a Mátyás alatt olasz ízlésben emelt úri lakokhoz, s ezek ismét kiáltó ellentétben álltak egyes, még a tizennegyedik századból fennmaradt házszomszédaik sötét falaival s kinyúló erkélyeivel; míg a piacon álló Herkules, fenyegetve emelt bunkójával, olyannak látszott, mintha az őt környező régibb építményeket a közelgő időre akarná emlékeztetni, melyben az érzelemdús s vallásunkból fejlődött középkori művészet, az óvilág vak utánzása által porba döntetik. De éppen e rendetlenség különös, újabb városainkban hasztalan keresett bájt vont az egész körül, azon bájt, melyet épületeknek, mint emberarcnak, csak az ad, ha rajtok a múltról olvashatunk.

Az egész tér, mint mondám, telve vala emberekkel; a tolongó sokaság megingatott tengerként a szűkké vált piacon ide s tova özönlött, s a környező házak lépcsőin, Zsigmond templomának nagy kapuja alatt, sőt a Herkules-szobor márványalapján is számos nézők foglaltak helyet, azon büszke megelégedéssel nézve le a tolongó sokaságra, melyet majdnem minden embernél találunk, ki csak egy lábnyira s egy percig tudott föllebb emelkedni társainál.

Ki csak egy percig járt a nép között, az előtt nem maradhatott titokban az ok, mely miatt annyi nép sereglett össze Szent György piacán. Minden ajkon Dózsa, a székely vitéznek neve hangzott, ki csudabajnok-tetteiért, minden püspökök s országnagyok jelenlétében, a király által ma meg fog jutalmaztatni: s ennyi ember órákig tolongott és izzadott, csak hogy egy embert lásson, kire, bár tízszer nagyobb dolgokat vitt legyen véghez, bizonyosan nem figyel, ha a király vagy helyesebben mondva Bakács bíbornok, politikai tekintetből szükségesnek nem tartják, hogy megjutalmazása ünnepélyesen történjék. Ilyen volt a nép a tizenhatodik században, ilyen ma; a szent ostya előtt is csak akkor hajlik meg, ha az előtte fölemeltetett.

Dózsa tette - mint tudni fogják, kik történeteinket ismerik - nem vala olyas, hogy főképp az akkori időben rendkívüli jutalmat vagy bámulást érdemelhete. Dózsa, ki Dálnokon a székelyföldön születve, székelyek módjára egész életét fegyverben tölté, a Nándorfejérvárban tanyázó lovasság hadnagyává emelkedett. Történt, hogy a semendriai törökök Nándorfejérvár környékére pusztítani jöttek. Az őrsereg elejökbe ment, s a két had ütközetre készen állt már egymással szemközt, midőn a törökök közül Ali, a semendriai lovasság parancsnoka, délceg paripán előrevágtat, s szidalmak között a magyar seregből bárkit párviadalra szólít. Az epirusi török vitézsége híres vala, de nem olyannyira, hogy a magyar sereg között senki nem találkoznék, ki e kihívást elfogadná; s Dózsa dicsvágy, s mint egy történetíró mondja, a török szép paripája által tettre buzdítva, a szitkozódó pogánynak elébe állt. Rövid küzdés után Dózsa egy óriási csapással levágta a pogánynak jobb karját, s miután ez földre esett, ellenét kivégezte, és szép lovával együtt, seregeinek nagy tapsa között, visszalovagolt. A törökök elrémülve futásnak eredtek, s Nándorfejérvár környéke a törököktől ez egyszer megszabadult. Ennyi volt az egész.

Ha Dózsa tettét akkor viszi véghez, mikor seregeinket még Kinizsi vezette, a vezér, ki Kenyérmezőn egy törökkel szájában s egy-eggyel mindenik kezében friss magyart járt a halottakkal takart csatamezőn, Kinizsi, ki, mint a rege mondja, két karddal küzdött, kétségen kívül megdicsérte volna a székelyt becsületes csapásáért, de rendkívülit sem ő, sem seregei egy törökkar levágásában nem találtak volna. Most Kinizsi sírjában volt, vele Toldi s annyi derék Mátyás alatt nevelt bajnok, s a jó csapások ritkábbakká váltak Magyarországon. Hónapok múltak néha, s alig történt a török határszélen valami, minek elmondására egy akkori magyar hölgy elborzadhata, vagy ősz bajnokok megelégedést inthetnének fejeikkel. Dózsa tette ily viszonyok között rendkívülinek látszott; s Bakács, ki keresztes bullájával Rómából hazatérve, a törökök ellen egykor létezett, de most szunnyadó lelkesedést újra föl akará ébreszteni, örömmel ragadta meg az alkalmat, melyet a vitéz székely ünnepélyes megjutalmazása nyújtott. A keresztes bulla csak egy héttel ezelőtt húsvét vasárnapján hirdettetett ki, és semmi sem buzdíthatná inkább részvétre a népet, mint ha látja, miként a törökök ellen küzdve nemcsak örök, de földi jutalmakra is számíthat.

A nép Szent György terén a nap hőséről száz csudát beszélt. Az egyik mord arcát dicséré, az annyira borzasztót, hogy már sokszor egész török seregek csak látásától elszaladtak; másik bizonyos kútfőből hirdeté, hogy Dózsa tulajdonképp a töröknek nemcsak karját, hanem fejét is levágta egy csapással, mit az urak azonban irigységből tagadtak; a harmadik környülállásosan helyet, napot s órát megnevezve elbeszélé, miként fogott egy ízben György vitéz Erdélyországban százötvenhárom törököt, két tarackkal együtt, ő egymaga s pedig csak fütykössel fölfegyverkezve; min a negyedik éppen nem bámult, mert az egész székelyföldön tudvalevő dolog, hogy valahányszor Dózsa lovát meg akarja szorítani, mindég egypár oldalbordáját töri el - szóval: mindazon kisebb csoportozatok között, melyekből e nagy néptömeg állott, csak Dózsáról és hős tetteiről vala szó. Érdeme annyival óriásiabbnak látszott, mert hisz - mint sokan mondák - az urak, hacsak kikerülhették volna, egy szegény katonát bizony nem jutalmaztatnának meg oly fényesen. Voltak mégis egyesek, kik a dolgok valódi állását helyesebben méltánylák.

- Bizony förtelmes időket élünk - mondá néhány mellette álló polgárhoz, kik vele együtt nem messze Zsigmond temploma főkapujától foglaltak helyet, egy ősz szakállú vén katona, ki mióta Kinizsi meghalt s maga elvénült, azáltal tengeté életét, hogy majd egy, majd más budai kocsmában beszélé el egykori hőstetteit, s kit az egész világ Imre vitéznek nevezett -, alávaló, gyáva időket élünk, higgyék el kigyelmeitek, ennyi lármát ütni, csak mivel egy haszontalan töröknek kezét vágták le, valóságos gyalázat.

- Már ami azt illeti - szólt fejét csóválva a mellette állók egyike, ki Kelenföld külvárosban a szappancsinálás és gyertyaöntés békés mesterségét űzé -, kend nagyon is könnyen veszi a dolgot. Én sem vagyok éppen a gyengék egyike - itt a szappanos kinyújtá vastag karját -, nem találtam soha legényt, ki, ha szappant főzünk, az üstöt a tűzről jobban le tudná emelni: de töröknek karját egy csapásra levágni, azt mégsem tudnám. A töröknek kemény csontja van; ez nem tréfadolog.

- És mit tud kend arról: kemény vagy lágy csontja van-e a töröknek? Vagy talán szappant főzött belőle? - válaszolt a katona rosszkedvűen, míg polgárhallgatói társukat kineveték. - Nyújtsa ki vaskos karját akárhányszor; ha kétszer oly vastag volna is, abból katonakar mégsem válnék, éppoly kevéssé, mint kocsirúdból nem acélkard. A hadakozáshoz más kéz kell, mint szappant kavarni vagy üstöt a tűzről leemelni: s ezt kend nem érti; én pedig csak azt mondom, hogy amit e székely ember tett, nem is érdemli, hogy felőle szóljunk. Mátyás korában a fekete sereg között nemcsak magyart, de akármennyi csehet ismertem, ki szintazt s többet tett, s alig dicsértetett meg érte. Én jelen voltam, midőn egy csapásra egész törököt vágtak kétfelé, úgy, hogy egyik része a lónak jobb, a másik bal oldalán potyogott földre. Nekem ilyen Dózsa-féle vitéztettekről ne beszéljen senki.

- Igazsága van - mondá engesztelőleg egy, a szappanos mellett álló kalmár, kinek bő köntöse soványságát nem takarhatá el -, kend, Imre, jobb időket élt; de mit tegyünk, ha mai nap egész törököt senki sem vág egy csapásra keresztül, mégiscsak azt kell dicsérnünk, ki legalább a töröknek fegyveres kezét csapja le.

- És ki oka, hogy mai nap senki egész törököt nem vág keresztül? - folytatá az előbbi, szenvedéllyel. - A magyar vas nem lágyabb, mint annakelőtte volt; karokkal is megáldott az Isten; töröknek pedig, kit keresztülvághatnánk, éppen nem vagyunk szűkében, hisz pár esztendő óta úgy őrzik a határszéleket, hogy maholnap a pogány itt Szent György terén sétál körül; s miért nem hallunk többé oly tettekről, minőknek fiatal korunkban naponként tanúi voltunk? Nincs Mátyásunk többé! Míg ő a budai várban lakott, a vas is élesebb volt, minden kar hatalmasabb csapásokat osztogatott, s a törökök jobbra-balra hulltak szaporán, mint a rendek, mikor a gazda maga ügyel fel kaszásaira.

A polgárok helybenhagyólag integetének fejeikkel. Néhány e beszélgetés közt közelebb vonult egyén, kikben nem, mint most, egyenruháikról, hanem tartásuk- s viseletükből kiszolgált katonákra ismerünk, fennhangon sóhajtozott.

- Igazság! szent igazság! - mondá a sovány polgár - de mit tehetünk róla, hogy Mátyás meghalt, s méltó utódot nem hagyott maga után.

- Méltó utódot nem hagyott maga után? - vága szavába az előbbi még szenvedélyesebben. - És János herceg, ki már első ifjúságában a törököt Jajcánál megverte, ki míg élt, pogányt és lengyelt a határoktól visszaűzött, hogy ti nyugodtan rőfölhessétek kelméiteket: nem volt ő méltó utód?

- János herceg derék úr volt - válaszoltak egyszerre többen a polgárok közül -, de nem volt törvényes gyermek.

- Nem volt törvényes gyermek? - folytatá indulatosan az agg katona - s azért nem volt méltó, hogy királyunk legyen? s ha véletlenül az olasz asszonytól születik, e gyalázatos Beatrixtől, ki elég arcátlan volt a pápa s az egész római szentszék előtt azzal kérkedni, hogy Mátyás élete alatt Ulászló rimájává alázta magát,^[3] akkor törvényesnek neveznők őt? vagy ha ő lett volna a buja asszonynak szeretője, s ha még gyászruhában megígéri, hogy elveszi, ámbár szavát később megszegné: akkor méltó volna, hogy királyunk legyen? János nem volt törvényes gyermek, de hogy most oly királytok van, kit még a csehek is sertésnek neveztek,^[4] kit az urak előbb ökörnek szólítgattak, és most, mióta Ujlakit legyőzte, tehénnek hívnak,^[5] ki alatt országunkat darabonkint elvesztjük: abban nincs semmi gyalázatos?

- De mit tehetünk mi erről? - mondá a kelenföldi szappanos, kire a katona beszéde látszólag hatott - tudvalevő dolog, a budai polgárok mind János mellett voltak. Ráskay uram neki adta át a város kulcsait; mikor a herceg 1490-ben a várat elhagyta, s seregeivel Pécs felé vonult, csaknem sírtunk. Úgy emlékszem, mintha csak tegnap volt volna. Mikor a seregek s utána a sok szekér Mátyás tömérdek kincseivel Kelenföldön keresztülvonult, ha nem csalódom, július 2-án volt, soha tikkasztóbb meleget nem éreztem, mind jajgattunk. Amerre a herceg ment, még a gyermekek is éljent kiáltoztak, s mikor pár nappal később Báthori István és Kinizsi Pál őnagyságának seregeikkel utánamentek, még asszonyt sem lehetett a házán kívül látni, annyira elszomorodtunk mind: de mit tehetünk? A herceget a Sárvíznél megverték, nekünk azt kellett királynak elfogadni, kit az urak választottak.

- Ilyenek kendtek, polgárok, mindég - mondá keserűen a katona -, ha egynek éljent ordítottak, a másik előtt boltjaikba bújnak, kezeiket örömükben összecsapják vagy a zekébe dugják, s azt hiszik, mindennek eleget tettek: a világ azért úgy forog, mint kedve tartja; s kelmetek rőfökkel mérik a drága velencei posztót. Mikor Zsigmond Kontot s vitéz társait itt a piacon lefejezte, a budaiak házaikba zárkóztak és morogtak, oly csendesen, hogy a házakon kívül senki nem is gyanítá, s Országh rézből öntette a zsarnok képét, s a várkapu fölébe állíttatá, hogy ércszeme örök időkig megvetéssel nézzen le a piacra, hol a jámbor budaiak zsarnokságát tűrték. Zsigmond itt a főpiac közepén építtetett templomot cseheinek, míg a magyar templom a németnek még maiglan adózik, s a magyar polgárok talán nem kiáltoznak éljent a császárnak, ez volt egész bátorságuk. Hunyadi Lászlót itt fejezték le, hol most állunk, s mikor a kapások este szőleikből visszajöttek, a budai polgárok nagyot sóhajtának, hogy a szegény munkások a városban nem voltak, mert e gyalázatos tettet bizonyosan akadályoztatták volna. Mátyás király e várost sárfészekből az egész világ csudájává tevé, s midőn egyetlen fiát üldözőbe vették, a budaiak közül egyetlenegy sem találkozott, ki mellette karját fölemelte volna. Mátyás jól tette, hogy vörös márvánnyal rakta ki palotáit, másképp a kőnek is pirulni kellene ennyi gyalázat fölött.

A kalmár látszó türelmetlenséggel hallgatá e beszédeket, melyek a budai polgár önérzetét sérték, s most éles hangon ellen kezde szólani: - Kend Mátyásnak hív embere volt - úgymond -, s jól teszi; katonának jobb királya nem is volt soha; magam is sajnálom őt; mióta meghalt, soha annyi selyemkelmét nem adhatunk el; de ha Mátyás élne, bizony Szent György piacán a királyról így, mint kend, nem merne szólani senki. Igaz, ami igaz, a polgári szabadságnak is van becse, most legalább a budai polgároknak oly módon, mint Mátyás tevé, fejvesztéssel fenyegetve, jó reggelt nem kíván senki, s inkább egypár sing pántlikával kevesebbet adjak el, mint hogy ez még egyszer történjék.

- Adjon Isten sok szerencsét a szabadsághoz! - mondá az előbbi gúnyosan. - Mátyás alatt a király azt üzentette, hogy lefejezteti kelmeteket, de egy hajszálukat sem bántották; most az Ujlakiak, Báthori, Drágfi, Kis, Horvát, s mit tudom én, mindazon nagyságos és nemzetes rablókat hogy hívják, fényes nappal elszedik holmijokat, s ha panaszkodnak, megverik s az árokba dobják kelmeteket; ha e szabadság ínyökre van, adjon Isten jó egészséget hozzá.

A kalmár talán érzé e szavak igazságát, s nem felelt.

- Bizony, Imre, kend úgy beszél, mintha ribelliót akarna kezdeni.

- Szeretném tudni, kiért? - szólt a másik, kucsmáját mélyebben nyomva fejébe. - Zápolyáért, kinek apja miatt Bécset s egész Ausztriát elvesztettük? vagy a németekért? vagy hogy ismét csehet vagy lengyelt emeljünk a királyi székbe? ne féljenek kendtek, az öreg Imrének több esze van. De ha oly ribelliót csinálna valaki, ahol mindazokat, kik most kormányoznak, elkergetnék, a büszke bíbornokot, az urakat, püspököket s prókátorokat mind az utolsóig: akkor bizony isten, én is kezembe veszem buzogányomat.

- Jól fogja kend tenni - szólalt fel mély hangon valaki Imre háta mögött. A beszélgetők arra fordultak, s egy magas alakot láttak, mely papi köntösben a tömeg közé vonult, anélkül, hogy valaki arcát láthatta.

- Bizonyosan azon plébánosok egyike, kik a parasztokkal keresztes hadra készülnek. Istenem, hogy tolakodnak! - így sóhajtott a kalmár, midőn magát az ellenállhatatlan emberártól, mely a várkapu felé tolongott, elragadva érzé, míg a szappanos egészen más irányban taszigáltatott tovább - csak paraszt ne volna a világon.

A piac ezen oldalán minden további beszélgetés lehetetlenné vált, a szorongatottaknak fohásza, káromkodás, itt-ott egy megkezdett szóvita, mely ha a vitázók a tömeg által széttolattak, akaratuk ellen ismét félbeszakasztatott, egy helyen kacaj, a másikon rimánkodás, sőt itt-ott néha egyes ütlegek, mikben főképp a társaság fiatalabbjai részesültek, midőn körülbújva valakinek lábára hágtak - mindezek oly zavart képezének, melyet leírni éppoly nehéz, mint képzelni könnyű, miután olvasóim között hihetőképp már mindenik többször látott tolongást, s a tömegek ily alkalommal a tizenhatodik században szintúgy viselték magokat, mint most.

A piac kelet felé fekvő része aránylag üresebbé vált, miután a nép, senki sem tudta miért - mi tömegeknek az anyagi, mint az erkölcsi világban szokása -, a másik oldalra tolult, s itt néhány budai tanácsbeliek s előkelőbb polgárok tűntek fel, több körökre oszolva, tanácsnoki méltósággal vagy azon nyugodt önmegelégedéssel beszélgetve egymással, mely gazdag polgároknak legjellemzőbb tulajdona.

Itt állt Nagy Péter uram, Szent György nap óta a város bírája, körülötte Szabó Benedek, Piller János, Posztómetsző Filep és Pécsy Benedek, még néhány előkelőbb magyar polgárral s az udvarhoz tartozó alsóbbrangú nemessel. Nem messze tőlük külön körben Francesco Marsuppino, Giacomo Martineotta, Giuseppe Athaniano, Battista Racon s más, akkor Budán lakott kereskedők beszéltek egymással - míg a németek Hammel Mihály plébánosuk köré gyülekeztek, hol Harber János, kit a német polgárság jövő évre bírónak jelölt ki, Peterdorf Péter, Arnold János s a könyvárusok: Feger Tibold, Kaym Orbán, Hekel István s még többen, látszólag rosszkedvűen nézegettek át magyar polgártársaikra. - A seb, mely a német polgárság hiúságán magyar bíró választása által ez évben ejtetett, újabb vala, hogysem már feledékenységbe merült volna; s meg kell vallani, hogy a magyarok is nem egy kihívó tekintetet vetének át a németekre.

Ki ezen egyes csoportokat látá, első tekintetre tudhatá, melyikét látja maga előtt azon három nemzetiségnek, mikhez akkor Budának minden előkelőbb polgárai tartoztak.

Az olaszok hazánkban mindég idegenek maradtak. Történt, hogy kereskedői családokból két-három ivadék itt tölté életét; de a haza, melynek nevénél szívök feldobogott, melynek dicsőségére büszkék voltak, s melynek minden szenvedéseit mélyen érezék, Genua, Florenc vagy Velence maradt. Életök legszebb emléke azon rövid időszak volt, melyben e hazát egy ízben meglátogathaták; legfőbb reményök az maradt, hogy azon esetre, ha régi hazájuknak politikai viszonyai, mik által elűzettek, megváltoztak, vagy ha itt a barbár földön majd eléggé meggazdagodtak, visszamehetnek a szép Brenta vagy Arno partjaihoz, hol az ég kékebb, a fa édesebb gyümölcsöt terem, s a nyelv nyájasabban hangzik káromkodás között, mint a magyarnak vagy németnek leghízelgőbb szójárásai. - Az olasz kereskedők öltözetükben s egész külsejükön megtarták honi szokásaikat. Külsejökből s főképp azon módból, miszerint anyanyelvöket kiejték, mindenki megismerheté, Olaszország melyik részéből származnak; hogy évek óta Magyarországban laknak, sőt hogy talán mind maguk, mind apáik itt születtek, arra semmi sem mutatott. Beszélgetésök tárgya: Olaszország állapota vagy kereskedési viszonyok s anyagi érdekeik voltak; s legföllebb ha a pápától, a velencei dogetól vagy valamely olasz fejedelemtől követ érkezett, akkor tanúsítottak e hon közdolgaira nézve több részvétet, azt is inkább azért, hogy az idegen követet a magyar dolgok állásáról híven tudósíthassák, mint mivel magukat általok, mint magyar dolgok által, érdekelve érezék.

A fővárosban létező nemzeti viszálykodások között az olaszok több vonzalmat mutattak a magyarokhoz, mint kikhez legjobb vevőik, vagyis az egész nemesség tartozott; miután azonban kevesebben voltak, hogysem maguk felsőbbségi követelésekkel léphettek volna fel a bírák választásánál, arra nézve legalább, mi azoknak nemzetiségét illeté, többnyire közönyösek maradtak. Annál több súrlódásokra adott ez ügy alkalmat Budának magyar és német lakosai között.

Századunkban, midőn hosszú politikai együttlét s százados érintkezések után a falu vagy város minden pillanatban arra intetik, hogy egy nagy egésznek része, az egyes polgárnak honszeretete az egész közállományra terjedhet ki: a középkorban a XVI. századig, sőt több országban még később is, ez másképp vala. A szeretet, mellyel az egyes a közállományhoz ragaszkodik, nagyrészint a közállomány által élvezett jótétemények eredménye: s miután akkoridőben az egyes polgár az egész országgal alig jöhetett érintkezésbe, s pártolását sohasem tapasztalá: természetes, ha azon érzemény, mellyel korunkban a hazához ragaszkodunk, csak egyes városra vagy kerületre terjedhetett ki. A budai polgár a XVI. század alatt mindenekelőtt budainak érzé magát; őt nem az ország szabadsága, hanem városa kiváltságai érdeklék, s innen van, hogy fővárosunk német lakosainak követelései a korban, melyről szólunk, nem látszottak oly szörnyetegeknek, minőknek azokat jelenleg tartanók; ámbár a magyarok e követelések helytelenségét már akkor is kezdék érezni.^[6] Budán, ha e város az országtól elkülönözve tekintetik, a németek többségben voltak, s nincs okunk csudálni, hogy a község egész kormányát kizárólag maguknak követelék, ha tudjuk, hogy régi királyaink a szász földön s a szepesi városokban német gyarmatoknak hasonló kiváltságot adni elég vigyázatlanok valának, s hogy többi városainkat is majdnem kizárólag németek lakták s kormányozák.

E viszálykodások egyik fő előmozdítója, már helyzeténél fogva, Hammel, Szűz Mária budai nagytemplomának plébánosa s a király gyóntatóatyja volt. E templom, mely noha azt a középkor nagyszerűbb épületei közé senki sem fogja számítani, még a jelen pillanatban is a város legnagyobb egyháza, Budának akkor főtemploma vala, s egyszersmind a németek által olyannyira kizáró tulajdonul tekintetett, hogy benne egyházi szolgálatot tartani csak német papoknak engedtetett. A magyarok Szent Magdolna templomába, ámbár szinte régi s díszes, mégis sokkal kisebb egyházba szoríttattak. A városban tartózkodó nemesség s a magyar polgárok itt vőnek részt az isteni szolgálatban; itt voltak a magyar mesteremberek oltárai; itt, a templom körül, a magyarok temetkezéshelye. Valamint Szűz Mária templomában a német: úgy itt a magyar polgárok gyakorlák kizárólag a patronátus jogait; szóval a két nemzetiség sehol sem vala inkább elkülönözve egymástól, mint éppen egyházi tekintetben.

E viszony szükségképp szinte számos súrlódásokra adott alkalmat, annyival inkább, minthogy Szűz Mária templomának igazgatói sem a magyar nyelv használatát megengedni, sem a templomnak mint főtemplomnak jogairól lemondani nem akarnak, s a véghetetlen per, mely már a XIII. században megkezdve, a XV. század közepéig folyt, a kedélyek lecsillapítására alkalmas eszköz nem lehetett. Mióta meghalt Donald, a bécsi skótok apátura, kit IX. Bonifác ez ügyben bírónak rendelt, a per ugyan fél századnál tovább szunnyadott, s a két templom meghagyatott régi állásában, úgyhogy a német a város keleti, a magyar nyugoti s éjszaki részén gyakorlá hatóságát, miután azonban ez elosztás mellett szükségképp fordultak esetek elő, hol magyar házbirtokosok vagy lakók a német, s még számosabbak, hol németek a magyar plébános hatósága alá jutottak, a létező béke csak törvényes szempontból vala annak nevezhető, minthogy naponként új viták s vetélkedések fordultak elő, s a két egyház hívei egymást csaknem eretnekeknek tekinték.^[7]

A vita, mely Budán a magyar és német polgárok között folyt, Szűz Mária plébánosára nézve, mint látjuk, személyes érdekű vala, s Hammel Mihály nem tartozott azok közé, kik ily körülmények között követeléseikről le szoktak mondani.

E férfi, ki mint Ulászló gyóntatóatyja, az udvarnál is nem csekély befolyással bírt, s kit most Buda előkelőbb polgáraitól körülvéve találunk, a német elem képviselőjének, sőt mióta Szent Magdolna temploma az évenkénti egy mark ezüstöt, mellyel az 1390-i egyezség után tartozott, nem fizette, mártírjának tartá magát, s a német császár trónköveteléseinek nála buzgóbb pártolója nem volt már azért is, mert a Buda s Bécs között szüntelen fel s alá járó Cuspinian barátsága által rendkívül megtisztelve érzé magát, s Zápolya részéről, kinek érdekeit egy ideig - főképp Zápolya Borbála házasságánál - előmozdítá, már mit sem remélt.

- Amint mondám, kedves Peterdorf uram - szólt a plébános, kinek úgyis piros arcai a már sokáig folytatott beszélgetés alatt még vörösebbekké váltak, midőn szemeit a piac másik oldalán tolongó népre fordítá -, ez országban béke nem lesz, míg a római birodalomhoz nem tartozunk.

Kaym Orbán és Arnold János felsóhajtának; Harber kétkedve rázta fejét, s csak azt jegyzé meg, hogy ez talán sohasem fog történni.

Hammel, ki valamint egyházi, úgy világi dolgokban ellenmondhatlan tekintélynek tartá magát, s ki, főleg e pontra nézve, még csak kételyt sem tűrt, majdnem indulatosan folytatá a beszélgetést. - Csudálom, hogy Harber úr ily módon gondolkozik - mondá -, jövendőbeli bírónktól mást vártam. Én még egyszer mondom: béke nem lesz, míg német kormány alá nem jutunk; e magyarok szemtelenségökben túlmennek minden határon. Nem áll-e a város jogkönyvében, hogy bíró csak német lehessen? S ím, most is magyar bírót választottak. Szent István e pogány nép megtérítésére nem is talált volna püspököket, ha nem hozza be Németországból; s e nép elég arcátlan törvényt alkotni, hogy a külföldi, ha magasabb egyházi hivatalt vállal, vízbe dobassék.^[8] Ezt nem azért mondom - tevé hozzá szelídebb hangon -, mintha én magam valami magasabb hivatal után vágyódnám - a budai esperesség fölér két püspökséggel; de mondom azért, hogy a magyarok hallatlan követeléseit eszökbe juttassam; hisz annyira mentek, hogy már arra is kötelezék magokat, miszerint királyuknak külföldit sohasem fognak választani.

- Ki tehet róla? - szólt Feger Tibold, a könyvárus, ki, mint a németek egy része, a dolgokat mindég részrehajlatlanul tekinté - a magyarok otthon érzik magokat, s ha idegen királytól félnek, a tett tapasztalások után, bizony nem bámulhatni.

- Lássák, szomszédok - mondá Hammel még szenvedélyesebben -, ez az, ami megront bennünket. A németek között nincs összetartás. Ily gondolkozásmód, mint Feger úré, a legnagyobb birodalmat semmivé teheti; "regnum in se divisum" amint írva áll, fel fog oszlani, s ki lesz annak oka, mint minmagunk! Nem fekszik-e Kassa és Pozsony szintén Magyarországban? nem fekszenek-e ugyanitt más városok is? és mégis, lehet-e e városok akármelyikében németen kívül még más valaki is bíróvá? S mivel vagyunk mi rosszabbak a kassaiaknál? mi által érdemeltük, hogy köztünk a botrányt tűrjük, mely szerint egy keresztyén város főbírája ugyanezen város főplébánosával ne is szólhasson? Menjenek a magyarok a pusztára, ott parancsoljanak, érti Feger úr?

Feger a plébánosnak nem nagy tisztelője volt. Valamint a francia forradalom előtt, úgy a reformációt megelőzött időszakban azon eszmék, melyek később annyi zajjal léptek fel, már messze el valának terjedve, s az egyháznak látszólag még egész épségben fennálló hatalma, mint a folyó partján álló s a habok által lassanként alámosott épület, főtámaszától, melyet a közvéleményben talált, rég meg volt fosztva. A műveltebb osztályok, főképp azok, kik az irodalommal foglalkoztak, s a tizenhatodik században a könyvárus és könyvnyomtató, nem, mint később, kereskedőnek s mesterembernek, hanem az irodalom egyik főeszközének tekinté magát - már akkor ellenzéket képeztek a klérus ellen, s György könyváruson kívül, ki később mint Luther könyveinek legnagyobb terjesztője, életét máglyán végezé, Feger Tibold lépett fel Hammel túlzott követelései ellen mindég legbátrabban. Most is nyugodtan, de oly komoly szárazsággal inté a lelkészt mérsékletre, mely azon férfinál, kinek évek óta harminc káplán vakon engedelmeskedett - ennyien valának a főtemplom káplánjai -, csak az ellenkező eredményt idézhette elő.

- Igen, mérséklet! - válaszolt Hammel ez intésre. - Ismerjük Feger úr mérsékletét; hisz tudva van, néhányan a könyvárus urak közül, főképp ő, annyira mérséklik magokat még az isteni tiszteletben is, hogy egész esztendőkön át templomunkban egy poltrával sem áldoznak; de vannak, tisztelt Feger uram, nem oly mérsékelt, nem oly ildomos emberek is, s azok azt hiszik, hogy ha nemzetiségünket biztosítni akarjuk, előre kell gondoskodnunk.

- Hogy újra oly szerencsétlenséget idézzünk elő, minőnek Albert alatt elődeink tanúi voltak - vágott szavába az előbbi -, hogy házaink ismét feldúlassanak, becsületesen szerzett vagyonunk elraboltassék, s mindez csak azért, mert néhány túlzó nem tud helyzetén megnyugodni. Akkor királyunk német volt, de sem ő, sem a majdnem szentként tisztelt Marchiai Jakab a németeket a magyarok bosszújától meg nem őrizhette, s nem hiszem, hogy Hammel úr, ha a magyarok ellenünk ismét föllázadnának, ótalmunkra több hatalommal bírna, vagy hogy maga a király igen kedvesen vehetné, ha tudtára esik, miszerint Szűz Mária plébánosa s a német polgárok, míg ő s királyi fia él, koronája felett rendelkeznek.

A hetvenöt év előtt történt lázadás említése a polgárokra szembetűnő hatással vala. A város a pápai bulla kihirdetése óta telve volt gyülevész néppel; a zászlósurak zsoldosai nemegyszer adák azon gyűlölségnek jelét, mellyel magok s uraik a németek ellen viseltettek, s hogy a közrend fenntartására a fővárosban semmi eszközök nem léteztek, arról a lárma s tolongás a piacon mindenkit meggyőzhetett. De annyival kisebb hatást tett a király neheztelésének említése; a hallgatók egy része mosolygott, a többiek csaknem bámulva néztek a könyvárusra.

- Ulászló király őfelsége nagyon kegyes úr - jegyzé meg Peterdorf nyugodtan -, s hív budai polgárainak bizonyosan nem fogja rossz néven venni, ha ők is gondoskodnak jövőjökről; úgyis míg ő vagy királyi fia él, hívebb alattvalói, mint mi, németek, nincsenek az országban. Ha azonban az isteni gondviselés...

A szóló, mint egyáltalában a Szent György téren beszélgetők közül mindenkinek szavai, e pillanatban iszonyatos zaj által szakíttattak félbe. - Le vele! üsd agyon! meg kell ölni valamennyit! - ily kiáltások hallatszottak a piac másik oldalán, s közben jajgatás és sikoltások tölték a levegőt.

- Jézus Mária! - sóhajtott Harber - mi lehet ez?

- Le azokkal, kik posztóban járnak! le a bérruhással, az urakkal s szolgákkal! - bőgött a sokaság.

- Takarodjatok, paraszt kutyák - ordított egy hang, de a zaj e szavak folytatását érthetlenné tevé.

Botok, itt-ott kardok emeltettek.

- Üsd le, aki nem paraszt - kiáltott az egyik rész.

- Vágd le a paraszt kutyákat - lármázott a másik, s a rémülés, melyet e zaj okozott, annál nagyobb vala, mivel az egész tér telve levén emberekkel, valódi okát senki sem tudta.

A polgárok Zsigmond temploma felé vonultak vissza, s a németek, kik a magyar koronát a császárnak szánták; a magyarok, kik kevés lépésnyire tőlök azonegy időben arról beszéltek, miként lehetne amaz esetre, ha a magyar Jagellók kihalnának, Zápolyát királlyá tenni, s az olaszok, kik a párkány s bársony magasabb áráról tanácskoztak, feledve viszálykodásaikat, a Zsigmond-templom gót gyámoszlopai mögé vonultak. Főtisztelendő Hammel úr maga, a lehető legszelídebb hangon, mégpedig magyarul kérdé Nagy Péter uramtól: ő mint bíró, nem tudja-e mind e zajnak okát?

A bíró erről éppen oly keveset tudott, mint a körülállók, s azok is, akik az oszlopok gót ékességeihez kapaszkodva, föllebb másztak, csak annyit mondhatának, hogy a verekedés a parasztok s Perényi nádor őnagysága csatlósai között kezdetett, s hogy az előbbiek máris vissza kezdenek vonulni.

E visszavonulás a piacon létező zavart még inkább növelé, főképp miután Bakács hajdúi, a bíbornok palotájából a verekedés helyére sietve, a parasztoknak pártját fogák, s a nádor csatlósait kivont karddal támadák meg. Nagyobb szerencsétlenség történt volna talán, ha Batthyányi Benedek, a várkapitány, néhány lovassal a piacra nem jő, s a komoly küzdésre készülőket szét nem kergeti.

A lármának oka, mint később kitűnt, néhány illetlen kifejezés volt, mellyel a parasztok egyike egy csatlós irányában élt. Ez ütéssel felelt. A parasztok bosszút akartak állni, s a nádor csatlósaitól hihetőleg keményen megbüntettettek volna bátorságukért, ha a bíbornok hajdúi által, kikkel szüntelen súrlódásokban éltek, meg nem akadályoztatnak. - Az egész történet Budán akkoridőben oly közönséges vala, hogy miután a béke helyreállt, senki sem beszélt többé felőle, s mindenki nyugodtan vagy előbbi beszélgetését folytatá, vagy ismét türelmetlenül azon pillanatra várt, melyben a nap hőse végre megérkezendik. - A hajdúk s csatlósok szétoszolva azzal biztaták magokat, hogy a megkezdett tusát, melyben Batthyányi által félbeszakasztattak, a jövő kedvező alkalommal folytatni fogják.

A közönyösségben, mellyel a budai polgárok e rendbontásról oly hamar megfeledkeztek, csak azon pestiek nem osztozkodtak, kik szokásuk szerint a budaiaktól elkülönözve, a királyi várba vezető híd innenső oldalán foglaltak helyet, s órákig tartó várakozás után most azzal vigasztalák magokat, hogy a szomszéd városban uralkodó rendetlenség fölött álmélkodhattak. Pest és Buda századok óta vetélytársak valának. Ama város nem feledheté, hogy a magát most büszkén fővárosnak címző Buda egykor csak új pesti hegynek - novus mons pestiensisnek - neveztetett; míg ez ismét Pestnek függetlenségét legnagyobb sérelmének tartá, ismeretes dolog lévén, hogy Zsigmondig a pesti bíró s két tanácsnok a budai tanács által neveztetett ki, s hogy a város ebbéli szolgasága alól csak azáltal mentheté fel magát, hogy a királynak ezer aranyforintot, melyet az előbb a budaiaktól kért volt, kölcsönadott. A pestiek, éppen mivel Budának felsőbbségét magok is érzék, e tekintetben még szenvedélyesebbek valának; s minthogy sem a budai épületek s templomok nagyobb szépségét nem tagadhatták, s elismerni kényteleníttettek, hogy a vár alatti kertek nagyobb kiterjedésűek, mint melyeket a király a Duna innenső partján bírt, legalább sohasem mulasztották el a szomszéd városban történt minden rendzavarást kiemelni; s ki Budát csak a pestiek leírásából ismeré, azt szépen épült zsiványbarlangnál alig tarthatá egyébnek.

- Hallott-e ember ily valamit? - mondá egy vastag tanácsbeli a vargák elöljárójához, midőn a tolongás közt félrerántott felső köntösét helyre igazítá - fényes nappal, nyilvános piacon, a király palotája előtt ily verekedések! Ha én őfelségének volnék, Pestre költözködném; ez a budai tanács nem tud rendet tartani.

A körülállók mindenben oszták a szóló véleményét, főképp a varga, ki hallatlan igazságtalanságnak állítá, hogy ez alkalommal, mint már többször, nemcsak a budai, de még a pesti polgárok is majdnem agyonnyomattak; ámbár, ha már valakit szorítani kell, a méltányosság azt kívánná, hogy csak a budaiak szenvedjenek, kik az urak és seregeik ittlétének hasznait úgyis egyedül élvezik.

- S mintha bíró és tanácsbeliek nem is volnának - mondá ismét az előbbi -, semmi rend, semmi felvigyázat; élne csak Mátyás király, holnap, jótállok, egypár a csonkatoronyba vándorolna.

- Ha én király volnék, valamennyiök fejét lecsapatnám. Egész mentémet elszakították - szólt egy másik, midőn eltépett ruháit mutogatá a mellette állóknak, s magyarázatul azoknak áráról értekezett.

- Mit mond kegyelmed, Szaleresi uram, e néphez? - szólt halkabban egy úrias külsejű férfi, szomszédjához fordulva - egynek elszakítják ködmönét, s mindjárt az egész várost felakasztatná, mintha Pesten, Budán nem volna száz ember, ki az elszakított ruhát fél óra alatt összevarrhatja ismét.

- Kegyelmednek igazsága van - felelt a megszólított -, de az is igaz, hogy a tolongás nagyon erős volt, szegény Klárikámat majdnem agyonnyomták - tevé hozzá egy, karján függő deli leányra fordítva szemeit, kinek mosolygó arcán minden inkább, mint a kiállott veszélynek nyoma volt szemlélhető.

- Nem oly nagy veszedelemben forgott, mint a szomszéd gondolja - szólt nevetve egy óriástermetű férfi, kit az egész város csak a nagy mészárosnak nevezett. - Zsuzsimra szorították, s könnyebb volna valakit dunnákkal agyonnyomni, mint feleségem mellett.

A köpcös mészárosné nemigen jókedvűen fogadá férje tréfáját, főképp miután Klári s még néhány mellette álló mosolygását észrevevé; az úr azonban, ki a beszélgetést megkezdé, anélkül hogy e házassági jelenetre figyelne, Szaleresinek azt kezdé bizonyítgatni, hogy tulajdonképp szorongatás nem is volt. - Becsületemre mondhatom - szólt méltósággal -, én nem is vettem észre, hogy taszigálnak. Ha kegyelmed Rómában lett volna, őszentsége X. Leo választásánál, akkor szólhatna tolongásról. Nem tudom, hány százat nyomtak agyon. Talán minden budai s pesti ember összevéve sem tudna egy embert agyonnyomni. Hisz ez nem is város - cospetto di bacco.

Mellőzöm a számos ellentmondást, melyet e szavak a körülállók, főképp a mészáros részéről előidéztek; minthogy azonban történetünk folyama alatt mind a most szólóval, mind Szaleresivel többször találkozandunk, talán nem fölösleges, ha olvasóimat velök megismerkedtetem.

Mi mindenekelőtt azon úri embert illeti, ki csak imént Rómáról szólt, s az akkori ízlés legfinomabb szabályai szerint készült ruháiban úrias leereszkedéssel tekintget körül, alig találkozhattunk volna valakivel, ki akkoridőben Budán ismeretesb s főképp a fiatal nemesség között kedvesebb volt volna, mint Rozgonyi vagy jobban mondva Ollósi Tamás őkigyelme. S méltán. A magyar nemesség akkoridőben, mint később is, sokat tartott öltözetére. A történetekből tudjuk, miként Ujlakon, midőn e vár Ulászló seregei által ostrommal bevétetett, a hercegnek háromszáz fényes öltözete találtatott,^[9] s mint ő, úgy mások, ha az udvarnál megjelentek, arany és ezüsttel hímzett köntösökben versenyeztek egymással. Feltűnni öltözet által tehát Budán csakugyan a nehéz dolgok közé tartozott, és mégis azon egyén, ki most előttünk áll, e tekintetben is minden szemet magára vont. Csizmáitól fövegéig minden darab ruha oly tökéletesen vala készítve, hogy saját nemében mintaként vala felállítható. Nem volt dolmány vagy nadrág, mely oly helyesen állana, mint Ollósi uramé; nem lehete mentét találni, mely szebb redőkben folyt volna le valaki vállain, mint az övé, s mi a néző figyelmét még inkább magára voná, az vala, hogy ámbár e korban mindenki, ha lehetett, arany vagy ezüsttel cifrázá fel magát, s boglárokkal kirakott kardkötőn béke idején is kardot viselt, Ollósi kék dolmányán s vörös mentéjén drága érc helyett csak selyemhímzés vala látható, a fegyver pedig egészen hiányzott, mi annál feltűnőbb volt, minthogy mindenki észreveheté, hogy ezt nem kényelem kedvéért teszi, s jobb kezét, melyben kis pálcáját viselé, oly módon tartja bal csípőjén, hogy idegen a mente redőivel takart ártatlan nádat szükségképp fegyvernek gondolá. Mi mindezeken kívül a néző figyelmét még inkább Ollósira voná, ama különbség, vagy helyesebben mondva, azon ellentét vala, mely e férfi arca s testének egyéb tagjai között létezett; az elsőnek sötét kecskeszakálla által még inkább kitűnő soványsága annyira nem fért az izmos tagokhoz, melyeket ruhái takartak, hogy az egész ember mintegy két egyén összesítésének látszott, s a néző alig tudá, mit bámuljon inkább, a természet mostohaságát-e, mely ez arcot alkotá, vagy a szabó bőkezűségét, ki, amennyire művészete felhatott, ez archoz ily deli testet teremtett.

Ollósinak magaviselete szinte rendkívüli volt. Ha az udvarnál vagy a Budán lakó nagy urak valamelyikénél sok ember összegyűlt, ő a termekben nem szokott megjelenni, ily alkalommal a nép között járt, s elfoglalva a legjobb helyet, melyet neki mindenki tisztelettel átengedett, barátságosan köszöntgeté úri ismerőseit, néha mosolygó helybenhagyást, néha rosszallást intve fejével. Minden nagy úrnak életét s származását ismerve, mindenikről valamely jellemző történetet vagy mondát beszélve, boldognak érzé magát, ki ily alkalommal mellette állhatott. Ilyes nagyobb ünnepélyeket kivéve, Ollósi majdnem egész idejét nagy urak társaságában tölté. Ki reggel hozzáment, az első családok ivadékait nála találá; az utcán Móré, Perényi Ferenc s ezekhez hasonló fiatal urak kíséretében járt körül. Az udvarnál kisebb tekintetben álló ifjak s apródok türelmetlenül lesék a pillanatot, melyben vele pár szót válthassanak; s tisztes polgárok vagy más még szegényebb sorsú emberek sokszor órákig vártak Bakács palotája előtt, hogy a hatalmas férfinak minden alázatossággal egy-egy esedező levelet adhassanak kezébe, oly kérelemmel, hogy azt illő alkalommal a bíbornoknak, országbírónak vagy a szepesi grófnak átadva, hatalmas befolyásával pártolja; szóval, a bíbornok után látszólag nem volt hatalmasabb ember, mint Bakács bíbornok úrnak - udvari szabója; mert ez az, kit olvasóim Ollósi uramban maguk előtt látnak.

A szabónak egykori neve Rozgonyi vala, melyet, Rozgonyban születvén, Isten és ember előtt joggal választhatott; de a büszke Rozgonyiak nem szívesen tűrék e névrokonságot, s azért a tűművész, Bakács ellenmondhatlan parancsához képest, Ollósinak nevezé magát, a nemtelen hangú néven azáltal segítve, hogy azt mindég sóhajtva mondá ki, míg többek által csakugyan Hollósinak neveztetett, s idegeneknek itt-ott értésére adhatá, hogy vére Hollós Mátyáséval bizonyos, ha nem is törvényes, legalább annál természetesebb rokonságban van.

E kényszerített névváltoztatás azonban annyira nem ronthatá meg eddigi tekintélyét, hogy kegyei az egész ifjúság által most is inkább kerestettek, mint valamennyi Rozgonyié együttvéve. Az udvarnál nem volt ember, ki bizonyos tekintetben kegyeitől nem függött volna. Úrfiak, kik a királyról megvetéssel szóltak, nem merték volna Ollósit megsérteni, nehogy ez valamely ruhadarabot bizonyos napra el nem készítve, rajtok bosszút álljon; mi csuda tehát, ha e viszonyok a szabó természetes hiúságát a túlzásig kifejték, s hogy ő, kinek mindenki annyi fontosságot tulajdonított, végre magát a legnagyobb fontosságú személynek tartá. Bakács, kit szabójának méltóságos magaviselete s leereszkedő modora mulattatott, mindent elkövetett, hogy e meggyőződést még inkább nevelje; s miután Ollósi csakugyan némi befolyással bírt, s azt mások javára szívesen használta, természetes, ha túlzó követelései eltűrettek, és sokan majdnem éppoly alázatosan szóltak vele, mintha magához a bíbornokhoz közelítenének. A férfiú, kit ezen igen érdekes egyéniség mellett találunk, s kinek neve - mit akkor, őt, magát kivéve, senki sem hitt - hazánk történeteiben fenntartatott, Szaleresi Ambrus vala, Pestnek egyik leggazdagabb kereskedője, s mint ő maga gondolá, azon férfiú, ki polgártársainak bizodalmát legnagyobb mértékben bírá, s ki Pesten, amit akart, azt keresztülvihette.

A polgári elem nálunk sohasem bírt oly fontossággal, mint Európa egyéb nemzeteinél. A magyar nemes életét a táborban vagy pusztáin tölté, hol a társas élet kényelmeit nélkülözve, egyszersmind korlátaitól ment vala; a paraszt a falukon urának földét mívelé: s városaink lakosai nagyrészben azon idegenekből álltak, kiket Szent Istvántól kezdve majdnem minden királyaink szívesen láttak e hazában letelepedni, s nagy szabadságokkal ajándékoztak meg, részint, mert bennök eszközt kerestek, melyet a lázadásokra hajlandó magyarok fékezésére használhattak; részint mivel a városok adója a királyi jövedelmek egyik legbiztosabb ágát tevé. - Városaink eszerint idegen, az összes nemzettől különvált elemet képeztek; mintegy német szigetekként álltak itt a magyar tenger közepett, idegen nyelvvel s szokásokkal, sőt mint a fennmaradt budai jogkönyv bizonyítja, idegen törvényekkel is; s miután minden törekvésök csak abban állt, hogy magokat az összes haza befolyásától szabadon tartsák, s elkülönözve a nemzettől a király sajátjai - peculium regium - maradjanak, a közdolgok vezetésére különös befolyást nem gyakorolhattak; arra pedig, hogy különválva a nemzet többi részétől, mint más országok városai, a közdolgok mérlegében hatalmas súlyt képezzenek, a magyar városok sem elég számúak, sem elég kiterjedésűek nem valának.

Mind e viszonyok azonban városi polgáraink által nem méltányoltattak, s Pest, Buda vagy Kassa polgárai haraggal utasítottak volna vissza mindenkit, ki őket arra figyelmeztetné, hogy köztük s Nürnberg vagy Augsburg polgárai között nagy különbség létezik. Polgártársainak ezen csalódásában senki sem osztozott oly nagymértékben, mint Szaleresi, s ez egész magaviseletének oly irányt adott, mely nem illett helyzetéhez s még kevésbé jelleméhez, olyannyira, hogy a sok tekintetben tiszteletreméltó ember sokszor nevetségessé vált, főképp miután az elmélet, melyet magának a polgári lét méltóságáról képezett, egyenes ellentétben állott hajlamaival.

- Nincs nevetségesebb dolog - így szólt Szaleresi sokszor barátai között -, mint ha polgár minden jöttment nemesember előtt bókol; nincs úr az országban, ki egy pesti bírónál többre becsülhetné magát; s minek alázzuk meg magunkat előttök? - Ez volt a teória, s ha a jövő pillanatban valamely úrfi boltjába jött, a földkerekségen nem volt nála alázatosabb ember. - A polgárnak nincs szentebb kötelessége, mint hogy városa kiváltságait sértetlenül fenntartsa - így szólt, s ha a nádor vagy Bakács tőle mint tanácsbelitől oly valamit kívántak, mi e kiváltságokkal össze nem fért, senki sem tudott kevésbé ellenállani. Benne egyikét azon - éppen jobb emberek között nem ritka - egyéniségeknek látjuk, kiknek hajlamai az eszménnyel, melyet követésül választanak, örök ellentétben állanak, s kik, mivel minden alkalommal vagy választott elveiket vagy természetes hajlamukat sértik, szüntelen küzdésben önmagokkal, megnyugodni sohasem tudnak.

E határozatlanság, melyet mindenki ismert, s azok, kiknek vele dolguk volt, sokszor kárára használtak, miután az, ki gyengeségét ismeré, majd hajlamainak, majd elveinek hízelegve, őt bármily irány követésére bírhatá, észrevehető vala Szaleresi egész magaviseletén, sőt arca kifejezésén is, melyen természetes jóságán kívül csak szüntelen határozatlansága látszott; de e természetes jóság s általán véve elismert becsületessége a jellemszilárdság hiányát elfeledteték, s az udvar és a főurak legkedvesebb kereskedője - minek magát szívesen nevezteté - megtartá tekintélyét polgártársai között is, kik a méltóságot, mellyel aranygombos sötétzöld köntösében körüljárt, szívesen tűrék, éppen mert mindenki tudta, hogy a felsőbbség, melyet magának külsőleg tulajdonít, őt abban, hogy bárkinek engedjen, nem szokta akadályozni.

- Porco di Bacco! én még egyszer mondom, Buda nem is város - folytatá Ollósi, miután a tolongás megszűnvén, fecsegésében nem akadályoztatott többé -, s ha a Dunát telirakják házakkal, s azután még Pestet hozzáveszik, s az egész Rákost Cinkotáig telepítik, még akkor sem lesz több jókora falunál.

A mészáros nevetett, felesége s néhány mások bámultak, Szaleresi méltósággal arra emlékezteté, hogy ő maga is eleget utazott, de oly várost, mely az egész tért Buda s Cinkota között elfoglalná, mégsem látott. - Boroszlóban voltam, Nürnbergben, Ratisbonában - folytatá nagy önmegelégedéssel, melyben Klárija osztozott -, sőt Velencében és Genuában is, de ily várost nem láttam.

- Nem látott? elhiszem, kedves Szaleresi uram - folytatá amaz egykedvűen -, de volt-e Rómában? - Szaleresi rosszkedvűen rázta fejét. - Lássa, e Róma hét hegyen épült, mint azt minden krónikában olvashatja; éspedig mily hegyek azok! Rómában, amint tudva van, minden nagyszerű; e hegyek között, természetesen, völgyek fekszenek, és ez egész vidék tele van építve házakkal. Őszentsége, a pápa éppen most egy templomot építtet, melybe Pest és Buda minden lakosai egyszerre beleférnének, s a lakosokon kívül még az idevaló templomoknak is fele. Lássa, Szaleresi uram, ezt nevezem én aztán városnak.

- Aki hiszi, idvezül - szólt közbe nevetve a mészáros, kinek jókedvében a körülállóknak nagy része osztozott, míg Ollósi megvető tekinteteket vete a gyülekezetre. - S ugyebár, Ollósi uram - folytatá az előbbi ingerkedve -, Rómában nem is mehet ki az ember az utcára anélkül, hogy agyon ne nyomják? Oly tolongás van az utcákon, hogy ha valaki sétálni megy, s ép tagokkal jön haza, az egész háznép összecsapja kezét bámultában.

A szabó, ki, mint nagy urak szolgái közönségesen, a népre nem kis megvetéssel nézett le, ezen, felfogása szerint illetlen tréfa által sértve érzé magát, de miután szavai igazságának védelmére más fel nem szólalt, ő pedig sokkal szívesebben beszélt, hogysem a megtámadásra megvető hallgatással feleljen, végre állításának bebizonyításához fogott, s pedig, oly emberrel lévén dolga, ki ruháit nem nála varratja, s kin eszerint bosszút állnia nem lehet, sokkal nyugodtabban, mint az ismert szenvedélyessége mellett várni lehetett. Beszédében egyes nagy urak neveinek említése s az, hogy Rómában volt, a főhelyet foglalta el.

- És mert kegyelmed Rómában volt - szólt mély hangon egy közel álló pesti tímár -, s mert, meglehet, pápa őszentsége választásánál jól megtaszigálták, nekünk polgároknak talán még grácia legyen, ha őnagyságaik csatlósai közénk verekedni jönnek, s minket feleségeinkkel összevissza taszigálnak?

Ollósi válaszolni akart, de az előbb szólónak szavait oly általános helybenhagyás követé, hogy tanácsosabbnak tartá, ha hallgat.

- Szégyen, gyalázat! - mondá egy kovács, ki ünnepi köntösével mesterségének sötét nyomait el nem takarhatá, midőn kormos kezével fövegét félrenyomá - mondom, szégyen, gyalázat, amit ezek az urak tesznek. Hétfőtől szombatig dolgozunk; a gyalu, a fűrész és kalapács késő estig hangzik az utcákon, s ha vasárnap kijövünk, s mulatni akarnánk, csakhogy az úrfiak lovaikkal le nem gázolnak, minden inas vagy apród többnek tartja magát polgármesterünknél.

- Ha még csak az volna - szólt egy másik sóhajtva -, de tönkretesznek. Nekem most is nyolc kocsi portékát, melyet társammal Olaszországból hozattam, raboltak ki Veszprém mellett. Jól tudom, kik tették, de mit használ, még alázatosan könyörögnöm kell, hogy csak azt adják vissza, minek úgyis semmi hasznát nem vehetik.

- De miért nem mégy a királyhoz? - mondá Szaleresi tanácsadólag - mondtam már, valamennyi pesti kereskedők s kalmárok veled megyünk, s elégtételt fogunk kérni.

- A királyhoz! - szólt az előbbi sóhajtva - minek? Hisz aki tótul vagy diákul nem tud, beszélni sem tud vele, és ő oly jószívű; ha valamennyünket koldusbotra juttatnak vagy megölnek, sem fog ő megbüntetni senkit. A nádorral s tárnok őnagyságával is szóltam, ők is azt mondják, jobb, ha nem ütök lármát, úgysem használna. Tűrnünk kell.

- Igen, tűrnünk - mormogta a mészáros, kinek előbb víg képe egészen más kifejezést vőn fel -, míg ostobák leszünk s magunkon segíteni nem tudunk, ha a nép csak egyszer derekasan megrázná magát, fogadom, sárba potyogna mind e féreg, mely rajta élősködik.

E szavak, melyek elég fennszóval mondattak, hogy Szaleresi s a körülötte állók által megértessenek, s melyekre Ollósi, mint az arisztokráciának e társaságban egyedüli képviselője, felelni készült, hihetőképp kellemetlen vitatkozásokra adnak alkalmat, ha éppen e pillanatban Batthyányi Ferenc és Móré László, a királynak ifjú kamarásai, nem közelítenek a hídhoz, s megjelenésök által a gondolatoknak más irányt nem adnak. A szabó, mihelyt megpillantá az ifjakat, kik délceg paripáikon a híd felé közeledtek, Mórénak viola- és Batthyányinak búzavirág-színű mentéi előtt minden egyébről megfeledkezett, s az ifjak megjelenése látszólag kellemes hatást tőn a többiekre is, kik bármily haraggal viseltettek a főbb nemesség ellen, ez ifjaktól legalább azt, hogy szebb két embert alig láthatni, nem tagadhatták meg, főképp miután a nyájas módot szemlélték, miszerint mindketten egyes polgárok köszöntéseit viszonzák.

- No, mit mond, Szaleresi uram? - kiáltott Ollósi, örömragyogó arcokkal, midőn a lovasok lovászaikkal együtt a frisspalota gót kapuja alatt eltűntek - látott-e valaha szebb mentét, mint Batthyányié vagy oly dolmányt, mint melyet Móré ma felöltött; csak az kár, hogy a harmadik és negyedik kapcsot nyitva hagyta, pedig kétszer mondtam neki. Ez a legújabb divat; nincs is több ilyen, csak Perényi Ferenc őnagyságának küldtem még egyet Nagyváradra; a paszomántot és crepinmunkát magam hoztam Olaszországból.

- A kelme is gyönyörű - szólt közbe Szaleresi -, mind a ketten nálam vették; szebb bársony sohasem volt kezemben, pedig csak három aranyával adtam rőfét.

- Harminchat arany egy mentére csak a bársonyért - fohászkodott a vastag mészárosné, kinek Szaleresi Klári éppen egypár elmésséget beszéle el, melyeket Móré s Batthyányi néhány nap előtt atyja boltjában mondtak -, s csak úgy bánnak vele, mintha szűr volna. Mikor férjhez mentem, édesanyám barna tafotaruhát ajándékozott, rőfe fél arany, de ha rajtam van, alig merek mozdulni, s ezek az úrfiak még lóháton is bársonyban és damaszkban járnak.^[10]

- A bársony, a többihez véve, még csekélység - vágott szavába a mellette álló öreg szűcsmesterné -, de egy csomó olyan nyuszt, mint minővel Móré úr mentéje prémezve van, az idén nyolcvannégy arany; s hát még a boglárok!

- És a ló! - szólt közbe egy mellette álló öregebb ember. - A paripa, melyet őfelsége Som Józsának ajándékozott, mikor temesi bánná lett, száz aranyba került, s isten engem, az, melyen Batthyányi ül, egy dénárral sem ér kevesebbet.

- Bizony jobb lenne, mind e ringy-rongy ruha helyett vasat vennének - szólt az imént említett kovács rosszkedvűen -, most ára lement; egy mázsa rúdvas egy arany; abból a török számára hány jó kard s buzogány kerülne ki!

- Adná Isten, hogy a vasat az olasz selyemkelméknél jobban szeretnék! - sóhajtott a pesti kalmár, ki előbb kiraboltatása fölött panaszkodott. - Rémség, amit tőlem elszedtek: huszonnyolc vég finom velencei posztót, melynek rőfe egytől három aranyig ért; skárlátot, melynek rőfeért magam ötödfél aranyat fizettem; egy vég arannyal átszőtt bársonyt, melynek rőfe tizenhat, két vég hasonlóan készült damaszkot, melynek rőfe három és öt; meggyszín atlacot, melynek rőfe egy és fél arany volt, két vég thabyt, négy vég talithot, fekete és sötétzöld párkányt, melynek rőfe...

A szegény kárvallott hihetőképp elrablott szállítmányának egész lajstromát s árjegyzékét elmondotta volna, ha a mészáros által félbe nem szakíttatik. - Föl se vegye, szomszédom - mondá, s arcán a jókedvnek s keserűségnek azon különös vegyüléke vala látható, mely különben szép vonásainak kellemetlen kifejezést adott -, portékája jó kezekbe került, csak valamivel rövidebb úton. Ha a kocsik Pestre szerencsésen megérkeznek: kinek adta volna el kigyelmed drága holmiját? Nemeseknek, főuraknak, nemde? Polgárember egész életében legföllebb egy-két ruhára való selymet vesz; már ezek mit adtak volna kegyelmednek bíbor s aranyos kelméiért? írást, nemde? vagy akik írni nem tudnak, egy kis keresztvonást, s ezzel mit nyerne? Igaz, itt állhatna, s ha az urak mellettünk elmennek, testökön láthatá tulajdonát, elbeszélhetné szomszédainak, hogy Bánfi, Drágfi, Lorándfi s Isten tudja, hány emberfinek nadrágja, köntöse, lótakarója kegyelmed posztójából, bíborából vagy damaszkjából szabatott: de legyek akármi, ha ilyesmi mellett meghízik. Hány urat látok én naponként, ki a húsból, melyet székemből hozatott, egészen nekihízott, én nemigen gyarapodom mellette.

- Ami legrosszabb az egész dolognál - szólt most Szaleresi, ki a mészáros szavainál fejével helybenhagyólag inte - az, hogy uraink adósságaikat az idegeneknek ki szokták fizetni. Szerencse, hogy csak Budán, Pozsonyban, Sopronban s Nagyszombaton^[11] rakhatják le holmiaikat, de közülök senki egy fillért sem veszít el soha, tömérdek, mennyi pénzt hordanak ki.

- Az azért van, szomszéd uram - válaszolt az előbbi szokott mosolygásával -, mert az idegeneknek itt Budán többnyire követük van, s nekünk csak királyunk; ha mi, magyarok - mi, úgy látszik, maholnap megtörténik - a sok cseh és német között, kik udvarunknál forognak, szintén majd csak követet tartunk, talán nekünk is jobb dolgunk lesz.

Míg ezen s ehhez hasonló beszélgetések tartattak, mindég több püspök s úr vonult át a hídon. Berizló Péter, veszprémi püspök s egyszersmind Horvát-, Tót- és Dalmátország bánja; a később oly híressé vált váci püspök, Zalkán László; Péter, a szentgyörgyi és bazini gróf, ki akkoridőben országbíró volt, Telegdi István, a tárnok, Báthori György lovászmester s velök mások, kik akkor az udvarnál legnagyobb tekintetben álltak, s kiknek némelyike a nézők között nem éppen kedvező ítéletekre adott alkalmat. Ulászló kormánya oly nyomorulttá vált, hogy mindazok, kik közhivatalokat viseltek, a nép bizodalmával nem bírtak, s széles e hazában egyetlen népszerű nevet sem találunk. Gyűlölség vagy még több esetben megvetés, ezek voltak az érzelmek, mikkel a nép a főbb tisztviselőket tekinté, s ha félelem ez érzelmek nyilvánítását néha akadályoztatá is, legtöbb esetben mindenki tartózkodás nélkül kimondá ítéleteit, s ezek nem voltak, mert nem lehettek kedvezőek.

Ollósi, ki az egész világot csak saját művészetének szempontjából tekinté, s ki addig a haza haladásán nem kételkedhetett, míg évenként újdivatú mentéket csinált, s sujtásait új meg új minta szerinti tekervényekben varrá dolmányaira, természetesen egészen más véleményben volt; azonban sem a magasztalás, mellyel egyes főurakról vagy inkább ruhadarabjaikról szólt, sem a rosszallás, mellyel másokat illetett, kik a drága kelméket kontár szabók által elrontatják, nem talált részvétre; és a műértő férfiú csak a gyülekezet női része között talált értelmes hallgatókra, kik majd az egyes kelmék áráról, majd a varrásmódról vagy azon ifjú urakról kérdezősködtek, kik a szép köntösökben járnak, s ezáltal egyik legkitűnőbb tehetségére, a beszéd gyakorlására alkalmat adtak.

Az asszonyok, úgy látszik, nem osztozkodtak az érzelemben, mellyel a férfiak az udvarhoz menőknek majdnem mindegyikéről szóltak; s midőn a deli Bebek Ferenc s Drágfi János, a főasztalnok fia jöttek, maga a mészárosné is megvallá, hogy csakugyan a polgárok között nem lehet ily szép fiatalembereket találni; mire Ollósi azon észrevételt tevé, hogy ez csak annak tulajdonítható, mert a polgárok többnyire rosszul varrt ruhában járnak. Főképp Szaleresi lánya, Klári, követé a szabó előadásait különös figyelemmel. - Nem volt az udvarnál főúr vagy asszonyság, kinek nevét s külsejét nem ismerte volna; a polgárleány sokaknak még ruháira is visszaemlékezett, melyeket más alkalommal viseltek, s nem lehetett nagyobb élénkséget képzelni, mint mellyel mindazon kis haszontalanságokat végighallgatá, miket Ollósi az egyes urakról elbeszélt, s mikhez ő maga örömragyogó arcokkal egyes kicsiségeket adott hozzá, hogy például ez s ez úrfi, ekkor s ekkor nálok a boltban volt, s neki, Klárinak, ezeket s ezeket mondá; mire néhány mellette álló polgárleány irigységében csaknem elsárgult, s egy-egy idősebb polgárasszony rosszallva rázta fejét.

Nem messze a pesti polgároktól, de tőlök azon szabad hely által elválasztva, mely a Várba menő urak kényelmére Bakács csatlósai által őriztetett, egy nagy csapat paraszt fogott helyet. Vad kinézésű, rongyokba öltözött emberek, szűrökkel vagy nyersbőrből készített bundákkal vállaikon, részint mezítláb, részint bocskorokban, koldusoknak látszanának, ha fegyvereik nem mutatnák, hogy nem alázatosan könyörgeni jöttek. Egy része nehéz bunkókra vagy vasvillákra támaszkodott, mások hosszú rúdra egyenesen fölvert kaszát vagy szegekkel erősített cséplőt tartottak vállaikon, s az izmos karok, melyek visszacsúszott bő ingujjaikból kilátszottak, mutaták, hogy e parasztos fegyverek bármily karddal megvíhatnak. Ki ez embereket látá, nem bámulhatott a rémülésen, melyet nagy számmali megjelenésök a városban okozott; s habár mindeddig semmi sem történt, mi Telegdinek s másoknak a kereszthad kihirdetése ellen nyilvánított aggodalmaikat igazolhatá: mélyebben látók már az első napokban sejdíték a veszélyt, s belsejükben átkozák a bíbornokot, ki hogy a hazát a töröktőli veszélytől megmentse, rá sokkal nagyobbat hozott.

A jobbágyok magok, egyeseket kivéve, még nem gyaníták hatalmukat, s rémülve visszavonultak, mihelyt valamely úrral vagy úri szolgával találkoztak. Szolgaságuk régiebb vala, hogysem a megszokott láncokat oly hamar lerázni mernék; még távol van lelköktől a gondolat, hogy az eddig uraik hasznára forgatott kaszát s cséplőt ellenök fordíthatják; s az egyetlen általános érzemény, mely e durva szíveket dobogtatá, a számos, közöttök forgó barátok s plébánosok által nevelt vallásos lelkesedés volt.

A parasztok hallgatva álltak a híd mellett, csak olykor-olykor, midőn a fényesen öltözködött uraknak valamelyike mellettök elment, kérdezé meg egyik vagy másik szomszédjától az átmenőnek nevét. Ilyenkor a tömeg között halk mormogás vala hallható, melyet azonban rövid idő múlva ismét csend váltott fel. A nagy házak s az urak fegyveres szolgái, úgy látszott, szüntelen félelemben tartják az egész tömeget.

E sokaság között, melyre az átalellenében álló polgárok néha aggodalomteli tekintetet vetének, leginkább két, az első sorban álló férfi voná magára a nézők figyelmét. Az egyik magas alak, kinek halvány arcait sötét papi köntöse még inkább kitünteté; a másik középnagyságú, de izmos férfi, s öltözetéről s fegyvereiről ítélve székely. Az első nemrég foglalá el helyét, s figyelme, úgy látszott, inkább arra volt irányozva, mi körülötte mondatott; a másik reggel óta nem mozdult a hídtól, s minden átmenő előtt levonva süvegét, a mellette állóktól halkan nevök után kérdezősködött. E férfiak, kiknek elsejénél egész személyessége, a másiknál a nyugtalanság, mellyel valamire várni látszott, mindenki előtt feltűntek, rég magokra vonták sokaknak figyelmét; azonban a polgárok között senki sem ismeré az idegeneket.

- A bíbornok s Dózsa mindjárt itt lesznek - kiálta egy szürke-barát, ki tolongva a hídig ért -, őeminenciája most végezte miséjét. - S e szavak, melyeket távolról hallatszó zaj követett, minden gondolatnak új irányt adtak.

Mennyivel közelebb jött a lárma s az éljen-kiáltások, annyival nagyobbá vált a kíváncsiság; s az érsek huszárai, kik kocsiját megelőzték, alig bírák szétoszlatni a népet, mely Szent György piacát eltölté. A hat fejér lótól vont roppant aranyos kocsi, melyet Bakács Rómából hozott magával, s melynek ajtóin Dávid királynak Góliáttali harca és Sámson hőstettei a szentírásból választott egyéb előadásokkal valának lefestve, nem kis bámulásra ragadá a budaiakat; az aranyozott kereszt, melyet egy kanonok a bíbornok - mint pápai legátus - előtt hordott, szintén nem maradt észrevétlenül, s az asszonyok ájtatosan hajlongtak az áldás előtt, melyet az ősz érsek kocsijából osztogatott; a főfigyelmet azonban egy egyszerű sötét köntösbe öltözött férfi vonta magára, ki a bíbornok kocsija mellett lovagolt - Dózsa György.

- Éljen Dózsa! éljen a székely vitéz! a törökök ostora! megszabadítónk! - így hangzott mindenfelől, s a roppant zaj között alig hallatszottak egyes hangok, melyek mintegy könyörületből a bíbornokot is üdvözlék. Minden lelkesedés ragadós; valamint számtalan ember van, kit akármily szép tett vagy művészi csuda, melyet maga lát, nyugalmából kiragadni nem tud: úgy, ha körülöttünk másokat lelkesülve látunk, csak kevés tud nyugodtan maradni; s kétségen kívül ennek tulajdonítható, hogy a taps, melyben a székely vitéz részesült, oly általánossá vált; de ez mindegy vala reá nézve: s ki arcának kifejezésére nézett, láthatá a hatást, melyet e váratlan fogadás tett rá.

Egy szegény székely, ki csak testi erejének s bátorságának köszöné, hogy a közkatonák sorából kiemelkedett, s ki most egyszerre győzelmes királyként fogadtatik; ki előtt mindenki leveszi süvegét; kit az apa gyermekének például mutat; kire minden erkélyből szép szemek tekintenek - hogyne érezze szédelgeni fejét, hogyne tartsa magát nagy férfinak, ha ezerek által annak kiáltatik ki! - Dózsa sokszor érzé a sors igazságtalanságát; midőn a harcmezőn ő küzdött legbátrabban, más nagy úr fia jutalmaztatott meg; midőn ő kapott sebeket, a babér másoknak osztatott; minden lépés, melyet eddig katonai pályáján előbbre tett, óriási küzdelmek díja vala: miként jusson eszébe, hogy a sors kedvezve is igazságtalan marad, s hogy érdeme, mely eddig nem méltányoltatott eléggé, most túlbecsültetik? Mit a legnagyobb veszélyek között nem tapasztalt soha, Dózsa most remegni érzé tagjait; nagynak s boldognak, nemzete első férfiának érzé magát e pillanatokban, keblét száz nagy föltétel dagasztá, szíve dobogott, mintha meg akarna szakadni örömében.

- György! - így hangzott egy szó a tömeg között, midőn a bíbornok kocsija a hídhoz ért. - Dózsa arra nézett, s a székelyt, kire olvasóimat imént figyelmeztetém, meglátva, kinyújtá kezét; de a tolongás nem engedé, hogy ez a feléje nyúló kezet megragadhassa, s az ünnepelt vitéz eltűnt a sötét kapuívek alatt, míg a másik arcain lefolyó könnyeit törlé.

- Ismeri kend Dózsát? - kérdé a körülállók egyike a hátramaradottat, ki, miután Bakács utolsó lovasa sem vala többé látható, még mindég a kapura függeszté könnytelt szemeit.

- Tulajdon testvérem - szólt a másik, örömragyogó arccal -, ó, miért nem él szegény apánk, hogy e pillanatnak tanúja lehetett volna!

A nép, miután kíváncsisága kielégíttetett, ismét kisebb csoportokra oszolva, várá a pillanatot, melyben Dózsa a királytól visszajön. - Nézzünk be mi is a királyi palotába.

Sohasem szenvedett a magyar nép többet, mint a Jagellonidák gyenge kormánya alatt. Valamint a Szent György terén összegyűlt sokaság között, úgy ez ország egyik határától a másikig, Ulászló uralkodásának utolsó éveiben a nép minden osztályai között csak keserű panaszokat lehete hallani. A jobbágy, polgár s kisebb birtokú nemes, a szerzetesek s az alsóbb papság egyaránt elnyomva érzék magokat, s azon világi és egyházi főurak, kiknek zsarnoksága ellen a többi osztályok panaszt emeltek, szintén elégedetlenek voltak a jelennel, részint mivel az országnak saját viszálykodásaik miatti roncsolt állapotában roppant vagyonukat nem élvezheték, részint mivel a nemzet jelen helyzetét azzal, melyet Mátyás korában elfoglalt, összehasonlítva önmaguk előtt sem tagadhatták el, hogy minden hanyatlásnak indult, s ennélfogva változások s a nemzet egykori fényének és hatalmának visszanyerése után vágyódtak. E szerencsétlen ország legboldogtalanabb lakója azonban, kérdésen kívül Ulászló maga volt, s nem vala hely, melyen az általános süllyedésnek nyomai annyira meglátszottak volna, mint királyi palotájának ékes falain.

E palotán mint egészen még semmiféle változást sem lehetett észrevenni; annál szembetűnőbbé vált az általános romladás, ha annak egyes részei vétettek tekintetbe. A Zsigmond által inkább erősen, mint művészi ízléssel épített frisspalotán, mely a várhegynek majdnem egész szélességét elfoglalva, Szent György piaca felé nézett, az elhanyagolás nyomai még nem látszottak, de mihelyt ennek gót ívű kapuján keresztülmegyünk, a hanyatlás már szembetűnővé válik. Inkább hosszú, mint széles téren találjuk itt magunkat, melyből egy híd a belső palotába vezetett. E térnek jobb oldalán több, részint Mátyás által épített, részint legalább ízlése szerint ékesített házak emelkednek, s ezek, minthogy az udvarhoz tartozó tisztviselők- s cselédeknek lakásul szolgálnak, elég díszes állapotúak; annyival szomorúbb a kép, ha a tér másik, a Duna felé néző oldalára tekintünk. Mátyás itt egy sor nagyszerű palotákat akart építtetni, de a munka halálakor bevégezetlenül maradt, s úgy áll előttünk. Itt-ott a falak a második emeletig készültek el, más helyen az építés a földszinti résznél akadt meg, míg egyes falaknak még csak alapjai látszanak; s habár ezen épületek egyes részeinél Mátyás művészi ízlésére s bőkezűségére emlékezünk, az egész, jelen elhagyott állapotában, a nézőre csak szomorú benyomást tehet. Itt-ott a felső emeleteknek szép kőfaragásokkal körülfogott ablakoszlopai még ablakokra várnak, mellette az ablakrámák is elkészültek már, de üvegetlenül csapatnak minden szél által ide s tova sarkaikon, míg a földszinti szobák és termek egy része alsóbbrendű udvari cselédek által használtatik; s a porfíroszlopok s ércszobrok alatt, melyekkel a készen álló falak fölékesítettek, nemritkán egyes kimosott s szárítás végett odaakasztott ruhadarabokat látni. Nevelte az egésznek e kellemetlen benyomását még az is, hogy Ulászló, mert nem akará bevallani, miként az építéssel végképp felhagyott, az építés folytatására odahordott köveket faragott s faragatlan állapotukban ott hagyatta, sőt némely helyen a kőmívesek állásai sem szedettek el, s az időre bízatott, hogy a haszontalanná vált deszkákat egyenként rombolja el. Királyi lakunk küszöbén átlépve, ez első udvarban már romok között látjuk magunkat. Ha ezen átmegyünk, ismét hídon keresztül a belső palotába érünk, hol egykor Mátyás s most Ulászló király s fia Lajos lakott. A palota ezen része még fényesnek látszik. Ki azonban a nagyrészint Mátyás alatt emelt pompás épületeket közelebbről tekinté, a romlás nyomait itt is megláthatja. - A roppant költséggel készült szökőkutak vagy szárazan vagy legalább elromolva állanak; magas vízsugárok helyett most a víz, bedugult csöveiből, csak nyomorultan bugyog ki, s a szobrok és kőcsigák alatt, melyekkel e kutak a kor ízlése szerint ékesítvék, nedves moh nől. Itt-ott egy törött ablak vagy évek óta leesett vakolás, a vasrostélyzaton egy-egy meghajlott rúd, melyet senki helyre nem igazít - szóval: számtalan kicsiség mutatja, hogy nincsen senki, ki a fényes laknak gondját viselné. Hiányzik azon külső csín s rendesség, mely minden háznak a lakhatóság színét kölcsönzi, s valamint Mátyás alatt a budai várba idegen alig jöhetett, ki annyi megkezdett nagyszerű épületet látva nem mondaná: mi szép lesz ez egykor! - úgy most az első gondolat, mely a jövevényben, mihelyt az udvarokba lépett, mintegy akaratlanul támadt, az: mi szép lehetett mindez egykoron.^[12]

Még nagyobb volt a változás Mátyás halála óta a palota belsejében. A nagy Hunyadi udvarát keleti pompa jellemzé. Roppant pohárszékek, telve arany- és ezüstbillikomokkal; asztalok, megrakva a kelet s nyugot legdrágább portékáival; festett s velencei selyemmel borított székek, aranyozott küszöbök, melyeknek ajtai ezüstsarkakon forogtak, és aranyozott kilinccsel zárattak be; szóval oly fényűzés, minőt a XV. század vége felé sem igen lehetett más királyi udvarnál találni. Mindennek alig maradtak romjai. Mátyás kincseinek nagy része - mint mindenki tudja - a sárvízi ütközet után Kinizsi s Corvin János seregeinek zsákmányává lett, s most egyes zászlósok birtokában volt, kik azt vagy magok rabolták el, vagy később pénzen szerezték.^[13] Azon drágaságok, miket Ulászló neje életében szerzett vala, ajándékképpen szinte rég más kezekre jutott; a pohárszékek s asztalok üresen álltak. A bútorok borítéka, a selyemkárpitok, elveszték színöket, s az aranyzás, mely a falakon s az ajtók fölött megmaradt, úgy látszik, inkább azért, hogy elmúlt szebb időkre intsen, mint ékességül hagyatott meg régi helyén. Az idők igen megváltoztak hazánkban, s ámbár a Hunyadi-címer márványból vésve s Mátyás neve aranybetűkkel még ott állt majdnem minden ajtó fölött - a nagy király alig ismert volna saját lakára.

A palotában, főképp a királyné halála után, kolostori csend uralkodott. A több mint kétszáz lépésnyi gót folyosó, mely a nagy római teremhez s a király szobáihoz vezetett, elhagyatva állt, s az őrökön kívül, kik alabárdjaikkal a király előszobájában fel s alá jártak, néha órákig semmi sem szakasztá félbe a hallgatást. A művészek s tudósok, kiket Mátyás bőkezűsége udvarához gyűjtött, vagy elköltözködtek, vagy legalább visszavonultak az udvartól, hol tekintetök megszűnt; kiket közdolgok híttak volna a királyhoz, azok Bakáccsal s a nádorral tanácskoztak; s a könyörgők hosszú sora, mely egykor naponként a király termeit eltölté, minek folyamodjék Ulászlóhoz, kitől semmit, még igazságot sem várhat. A király azon órákon kívül, miket templomban töltött, többnyire magányosan ült, s néha napok múltak anélkül, hogy fián s udvari káplánain kívül más valaki, mint vén komornyikja, Vencel, szobájába lépett volna. Ezzel találjuk őt most is.

Míg a nép Szent György piacán az udvarhoz menő urakra s Dózsára várt, addig a király hallgatva ült magas karszékében, s a zaj és lókopogás, mely az udvarra nyíló ablakon néha áthangzott, úgy látszik, nem zavarja nyugalmát. A szoba, melyben a királyt találjuk, azon hosszú sorban, hol egykor Mátyás lakott, utolsó. A falakat sötét kárpitok takarják; mennyezetén csillagok láthatók, azon óra konstellációját ábrázolók, melyben Ulászló királlyá választatott.^[14] A bútorozás egykor fényes lehetett, de miután a király neje halála óta majdnem egész idejét e teremben tölté, melyet nem Mátyás, hanem ő maga festetett s rendeztetett, és melynek falán most Annája képe függ - e bútor is gyakori használat által rég elkopott.

A király előtt, nagy asztalon, reggelijének maradványai állanak, közöttük bársonyba kötött kis imakönyv, melyet a templomból hozott magával, hol isteni szolgálatát már végezte volt, s melyből, miután testi szükségeit kielégíté, időről időre mormogva s fohászkodva olvas. - E teremben egy másik asztal mellett Vencel, a királynak cseh komornyikja, látszólag a legnagyobb nyugtalansággal, majd ki az udvarra, majd urára néz, s időről időre az asztalon fekvő néhány ékszert s azon ruhadarabokat rendezi, melyek egypár mellette álló széken a király öltözetére készen állanak.

- Fölséges uram - szólt végre a komornyik csehül, mely nyelven Ulászló a legszívesebben beszélt -, készüljünk; már a püspökök s urak egymás után jönnek, s fölséged még házi köntösében van.

- Mindjárt jövök - válaszolt a király, s imádságoskönyvét kezébe véve, újra mormogni kezdett.

Vencel türelmetlenül rázta fejét; újra kinézett az ablakon, azután szomorú tekintetet vetve urára, felsóhajtott. - Ulászló rövid olvasás után könyvét félretevé, s míg tekintete majd a szoba mennyezetén, majd az előtte álló asztalon merengett, előbbi álmélkodásaiba merült.

Ulászló kormánya hazánkra oly károsan hatott, a következmények, melyeket gyengesége előidézett, oly iszonyatosak valának, hogy történetíróinknak alig vehetjük rossz néven, ha e király iránt ítéleteikben igazságtalanok, sőt a butaságig gyenge eszűnek írják le. E nézet azonban hibás.^[15] Ulászlót butának éppoly kevéssé lehete mondani, mint lángeszűnek. Felfogása lassú volt, de többnyire helyes, s kormányának minden hibái inkább jelleme, mint esze gyengeségének tulajdoníthatók. Szelídebb s lágyabb szívű, hogysem méltóságát fenntartani vagy, hol az sértetett, megbosszulni akarná; gyengébb, hogysem valakinek bármi túlzó kívánatát, ha annak teljesítése hatalmában állt, meg tudná tagadni; tunyább, mint hogy királyi kötelességeit nem bízná másokra. - Ulászló arra, hogy Mátyás férfias kormányához szokott országunkban a királyi polcot elfoglalja, bizonyosan nem volt alkalmas; de senki sem ismeré helyzetét jobban, mint ő maga, s csak természetes gyengesége s azon legyőzhetlen tunyaság s tehetetlenség, mely őt első ifjúsága óta jellemzé, okozák, hogy lealjasult méltóságának helyreállítására semmit sem tőn. Személyes bátorságán nem lehet kétkednünk; ifjabb korában többször adta jelét. De valamint a veszélyektől nem, úgy borzadott minden munkától, s sokszor csak azért engedett egyes kívánatoknak, csak azért mondá híressé vált "dobzse"-jét, hogy megtagadásának okát adni ne tartozzék. Ha más viszonyokban él, határtalan jósága, a szeretet, mellyel övéihez ragaszkodott, vallásos türelme s azon engedékenység, mellyel saját kívánatait másoknak alárendelé, őt szeretetreméltó emberré tették volna; itt, a magas királyi polcon, e jó tulajdonok is hibákká változtak; s ő maga minél idősebb lett, annál inkább legörnyedve érzé magát a nehéz korona terhe alatt, mely haját idő előtt megőszíté.

Míg neje élt, Ulászló még szerencsésebbnek érzé magát. A gyenge férfiúnak támaszra volt szüksége, s ezt a bátor francia nőben, ki őt szüntelen cselekvésre buzdítá, feltalálta. Anna halála után azonban a közdolgoktól mindég inkább visszavonult, s Bakácsnak néha órákig kelle őt kérnie, hogy az országos tanácsülésekben részvétre vagy az országnagyok előtt megjelenésre bírja. Idejének nagyobb részét udvari kápolnájában karénekek hallgatásával töltötte, melyekben rendkívül gyönyörködött, vagy a szobában, hol őt most látjuk. Egyetlen kívánata ezentúl az vala, hogy míg élte tart, a dolgok jelen helyzetökben maradjanak; mindentől, mi ezt megzavarhatá, mint a lehető legnagyobb szerencsétlenségtől, borzadott, s a bíbornok maga rendesen nem bírhatá őt oly terv elfogadására, melynek valamely, bármi kedves változás lehetett volna következménye. "Da nobis domine pacem in diebus nostris!" (adj nekünk békességet napjainkban, uram!) ez volt mindennapi fohásza, továbbra vágyai nem terjedtek.

A király külseje egészen megfelelt jellemének; a közelebb lefolyt években inkább s inkább megvastagodva, természetes tunyasága szinte betegséggé vált. Sokáig tartott, míg magát csak arra határozhatá, hogy székéről fölkeljen; s ha lábait a padozaton csúsztatva két szobán keresztülment, s fáradtan székre ült, vagy legalább valamihez támaszkodott: úgy látszott, mintha éppen nehéz betegségből lábadna fel. Minden mozdulatai lassúk és ügyetlenek valának. Szelíd jóságon s azon levertségen kívül, mely neje halála óta egész lelkét elfogá, elhízott, de halavány s beteges színű arcait semmi érzemény kifejezése sem lelkesíté. Világos szemei a sok sírás miatt megvörösödtek, tompán s kifejezés nélkül néztek mindenre, mintha éppen hosszú álomból ébredne; s ha halványuló haját s szakállát hozzágondoljuk, mely által arca még színetlenebbé vált, s azt, hogy öltözetére semmi gondot sem fordított, s olykor csaknem tisztátalanul járt, át fogjuk látni, miszerint Ulászló külsejében semmi olyasmi nem vala található, mi Mátyás előtt a nézőt tiszteletre gerjeszté.

Az öreg Vencel, ki hosszabb ideig majd urára, majd az ablakon keresztül az udvarra nézett, s kinek arcain majd szerető gond, majd a legnagyobb türelmetlenség vala látható, végre félbeszakítá a hosszú csendet. - Felséges uram - szólt, közelebb menve a király székéhez -, könyörgök alássan...

- Mit akarsz, Vencel? - kérdé a király, bámulva, mintha éppen álomból ébredne föl.

- Felségednek öltözködnie kell - mondá amaz, egy széket, melyen ruhák feküdtek, közelebb tolva. - Az udvar tele van emberekkel és...

- Tudom, tudom - válaszolt Ulászló -, mindjárt hozzáfogunk, csak egy kevéssé hagyj békét. - S ezzel a király újra visszahajlott székében. Vencel fejét csóválva, ruhadarabbal kezében, ismét az ablakhoz állt.

- De már Szalkán is megjött - szólt ismét, rövidebb szünet után -, a nagy misének vége van, s a bíbornok mindjárt itt lesz.

A bíbornok említése Ulászlóra, úgy látszik, több hatással volt. - Isten neki - mondá sóhajtva -, jer hát, Vencel, fogjunk hozzá.

A király fölkelt; az öreg komornyik levoná barna házi köntösét, s szinte csudálatos gyorsasággal, helyébe arannyal hímzett vörös dolmányt vont a királyra, ki ez öltözködés alatt gyermekként mindent odaengedett, de komornyikát semmiben sem segíté. - E ruha szorít - mondá a király, midőn Vencel éppen az utolsó gomb körül foglalkodott -, adj mást.

- Dehogy szorítja felségedet - szólt a komornyik, míg urát nem kis megelégedéssel tekintgeté -, a ruha gyönyörű, valóban királyi; Ollósi maga varrta, minden öltés tőle van; a dolmány beillenék remekműnek.

- De szorít - ismétlé a király, midőn karjait terjesztgeté -, mondom, adj mást.

Vencel, ki urának ruhatárát jobban ismeré, mint bárki más, a király ezen kívánata által nem kis zavarba hozatott; s újra elkezdé számolni a jelen dolmány minden jó tulajdonait; azonban Ulászló tántoríthatatlanul megmaradt akaratánál.

- De hát mily ruhát akar felséged? - szólt végre szomorúan.

- Akármelyiket a régiebbekből.

- De felséged elfelejti, hogy, hála a mindenhatónak! az utolsó hat hónap óta jól néz ki, s hogy a régibb ruhák mind még szűkebbekké váltak.

- Igaz, meghíztam - mondá a király -, de miért nem adod hát a kéket, mely minap rajtam volt?

Vencel borzadozott a gondolattól, hogy ura ócska, már hátul foltozott köntösében jelenjék meg annyi büszke nemes előtt; s azzal menté magát, hogy a kék dolmány éppen foltozás végett a szabónál van.

- És a violaszínű?

- Azt meg felséged Lajos őfenségének ajándékozta.

- Egy szóval, nincs más ruhám - sóhajtott a király. - Ujlakinál háromszázat találtam; nekem egy van, s pedig királynak neveznek; azt se bánom.^[16]

- Már hogy' szólhat felséged így? - mondá Vencel, kinek szemei könnybe lábadtak - felségednek van akármennyi ruhája, csakhogy most éppen nem készültek el; s a bíbornok is bizonyosan örülni fog, ha ebben látja. Felnyitunk egy gombot, s akkor nem fog szorítani.

- Jól van, jól, Vencel. Most nemde készen vagyunk?

- Csak még a palástot fogom felségedre ráadni - mondá amaz, midőn egy hölgymenyéttel prémezett violapalástot a király vállára kapcsolt.

- Istenem, de nehéz e ruha! - szólt Ulászló, midőn ismét székére ereszkedett - bár ismét itthon volnánk, s házi köntösünket húzhatnók fel.

- Vagy ismét Prágában! - fohászkodott Vencel, ki négy év óta sohasem mulasztott el alkalmat, melyben a királyt Csehországra emlékeztetheté. - Felséged tudja, a cseh ruha sokkal könnyebb s mégis szebb; a korona nem szorítja a fejet úgy, mint a magyar, pedig többet ér; és mily ország! minden mérföldnyire egy-egy város, mezők, rétek, minőket Magyarországban nem látni, erdőség, melyen a nap sugarai át nem hatnak. Még ércekben is gazdagabbak vagyunk a magyaroknál; én mindég mondtam felségednek: nincs jobb bányája, mint Guttenberg és Joachimsthal, és...^[17]

- Talán csak fiatalabbak voltunk, Vencel, mikor Csehországban lakánk! - mondá Ulászló sóhajtva - azért tölti szívemet vágy, ha Prágára gondolok, mert hisz ott is király voltam.

A mellékszobában lépések hallatszottak, s egy belépő kamarás, mélyen meghajtva magát, jelenté, hogy a bíbornok őeminenciája az előszobában várja őfelsége parancsait.

- Kéretem őeminenciáját, jöjjön hozzánk mindjárt - szólt a király. - Te pedig, Vencel, menj a mellékszobába, s várj, míg csengetek. Da nobis domine pacem in diebus nostris! - sóhajtott Ulászló, midőn komornyikát szinte távozni látá. Visszatámaszkodott székére, s szemeit az ajtóra függesztve, nyugodtan várta a bíbornokot.

Kevés pillanat után a híres Bakács lépett a szobába. Miután magát mélyen meghajtá, de oly méltósággal, melyből kiviláglott, hogy e tisztelet jelét puszta formaságnak tekinti, a bíbornok néhány nyitott levelet s más irományokat nyújta által Ulászlónak, azon kéréssel, hogy irántok magas rendelését vele közleni méltóztassék.

A király, anélkül hogy az irományok valamelyikét átnézné, az egész csomót a mellette álló asztalra tevé. - Jól van - mondá -, tenni fogjuk, mit eminenciád legjobbnak találand. - S e rövid szavak után a király s mindenható tanácsnoka ismét hallgattak.

A Hunyadiak után talán nincs név, mely a hazában elevenebb emléket költene fel, mint Bakácsé. A hatalom, melyre ő, a jobbágy fia, a magyar arisztokrácia fénykorában emelkedett, roppant vagyona, a tekintély, melyben nemcsak honában, de a külföld előtt is állott, az, hogy jelen főnemességünk két kitűnő családja általa alapíttatott meg - szóval: egész élete, melynek történetei egy századnegyeden keresztül e hazáéval közösek, Bakácsnak képét mint nagyszerű valamit tüntetik fel képzetünkben; s ki történeteinket ismeri, bizonyosan érdekkel követé e hatalmas érsek munkásságát, mi által ő, ha nem is kora egyik legnagyobb, de bizonyosan egyik legildomosabb országférfiának mutatkozott. A szomorú állapot, melyre hazánk Ulászló kormánya alatt jutott, s még inkább e gyenge kormány végkövetkezménye, százados szolgaságunk, Bakács emlékét sokak előtt gyűlöltté tevék; ha azonban most, három század leforgása után, előítélet nélkül visszatekintünk, meg fogjuk vallani, miszerint sem a gyűlölet-, sem a megvetésre, mellyel a hatalmas bíbornok iránt a későbbi nemzedék viseltetett, méltó nem vala; s hogy valamint azon férfiút, ki midőn Rómában a pápaválasztásban részt vőn, idegen létére is többek által a keresztyén világ legfőbb méltóságára érdemesnek tartatott, középszerű embernek nem nevezhetni: úgy igazságtalanság nélkül hazánk süllyedését sem tulajdoníthatni egészen neki. Egyes ember, főképp ha, mint Bakács, nem a trónon ül, e hazát rohadt állapotában nem mentheté meg többé; s ha mindjárt nem ennek tudása volt az egyedüli ok, melynél fogva a bíbornok élte későbbi szakában egész hatalmát csak családja és saját érdekeinek előmozdítására irányzá, mégis ki törne pálcát azon országférfiú fölött, ki midőn tudja, hogy a szétoszló közállomány megújítására mit sem tehet, minden törekvéseit csak abban központosítja, hogy a közállományban, legalább míg ő él, nagyobb változások ne történjenek?

Bakács jellemének legfényesebb oldala ildomossága vagy, mint ellenei nevezték, ravaszsága volt. Ő büszkének mondatott, s életének későbbi korszakában talán nem igazságtalanul; s azon férfi, ki jobbágyból esztergomi érsekké s bíbornokká emelkedett, csakugyan büszkeséggel tekinthet maga körül; de a büszkeség nem tartóztatá őt vissza kitűzött céljainak követésétől, s bizonyos emberekkel szemközt az esztergomi érsek szintúgy tudott hajlongani most, mint midőn az egri püspök íródeákja képében Boriszlónál Mátyás király figyelmét először magára voná. Ha érdeke vagy tervei úgy kívánák, senki sem értette nála jobban szenvedélyeit legyőzni, s minden lépést célja felé irányozni; s valamint első emelkedését, úgy később csak e tulajdonának köszönheté, hogy dacára számos ellenségeinek s azon szüntelen ingadozások között, melyekre Ulászló s Lajos gyenge kormánya alkalmat adtak, befolyását haláláig fenntarthatá. Bakács minden tetteinek igazolását a sikerben keresé; rendíthetlen, mi céljait illeté, következetessége soha nem terjedett tovább a célnál; s ha ezen tulajdonokat tekintjük s hozzá a hatalmas eszközöket, melyek, mióta esztergomi érsekké lett, kezében összpontosultak, nem annyira befolyását, mint inkább azt bámulhatjuk: miképp történt, hogy e befolyása több esetben egyes dolgok kivitelére nem volt elégséges; s e tüneménynek fő oka nagyrészint a bíbornok ugyanazon tulajdonaiban kereshető, mikben emelkedése fő eszközeit látjuk. Azok, akik életökben ügyességük által sokat vittek ki, oly esetekben is élnek fortéllyal, hol az egyenes út követése célszerűbb volna; s e hiba, mely igen nagy kiterjedésben megvolt Bakácsban, megfosztá őt még barátainak bizodalmától is. Kire senki nem számolhat, az szintén nem számolhat senkire; s a bíbornok szüntelen ravaszkodásai által oda jutott, hogy minden hatalma mellett soha semmiféle párt fejévé nem válhatott. Nem kevésbé ártott befolyásának azon tulajdonsága, hogy valamint saját tetteiben csak esze parancsait követé: úgy másoknál a szenvedélyeket számításaiból többnyire kifeledé; s így, valamint minden ember, ki a politika mezején másokról oktalanságot soha fel nem tesz, sokszor csalódott. Még károsabban hatott befolyására uralkodó szenvedélye, mely a többieknek legyőzése után keblében mindég erősebbé vált: családjának fölemelése. Hogy ő, ki nemtelen szülőktől származva, tapasztalásból ismeré mindazon szenvedéseket, melyek alatt e hon nem-nemes lakói sínylődtek, véreit e szerencsétlen helyzetből kiemelni iparkodott, s őket meggazdagítá, az természetes. Magyarország prímásához akkoridőben nem illett, hogy rokonai a Drágfiak jobbágyai maradjanak; azonban Bakács e tekintetben túlment minden határokon; bírvágya évről évre nőtt. Az esztergomi érsekségen kívül huszonöt gazdag egyházi adomány nem elégíté ki vágyait; jószágot vett jószág után; s ha túlzás is, mit felőle kortársai mondottak, hogy az országnak hatodát bírá, legalább annyi bizonyos, hogy testvérének fia, Erdődi Péter, kit fő örökösének nevezett ki, hazánk leggazdagabb zászlósainak egyikévé vált, s hogy ezen vagyonszomj sokkal rosszabb néven vétetett a bíbornoknak, mint azon hatalom, melyre születéséhez képest oly váratlanul fölemelkedett.^[18]

Hol családja fölemeléséről vagy birtokának nagyításáról vala szó, ott az egyébiránt oly ildomos férfi, mint azt a milkói püspökség megszerzésén kívül számos esetekben mutatta, szenvedélyessé vált, s ellenségeinek erős fegyvereket adott kezébe. A hatalomnak semmi sem bocsáttatik meg nehezebben, mint fukarsága, s Bakácsot e szenvedély vádja alól még kevés barátjai sem menthették fel.

Külseje inkább tiszteletet, vagy helyesebben mondva, tartózkodást, mint bizodalmat gerjesztett. Magas termete, melyet az idő még nem bírt meghajtani, ritka ősz fürtöktől körüllengett nagy homloka, szabályos, de kemény vonásai, melyeknek komolyságát a sötét szakáll és erős szemöld még inkább nevelé, külsejének bizonyos méltóságot adtak, de a sötét szem szúró tekintetében s azon különös mosolyban, mely néha ajkait környékezé, volt valami, mi a hozzá bizodalommal közelíteni akarót visszaijeszté. - Bakács úgy néz ki, mintha kőből faragták volna - mondá egykor a nádor, fiához, a váradi püspökhöz. - Igen - válaszolt az elmés ifjú -, s mintha e kő alatt vipera lappangna. - S ez volt az érzemény, melyet a bíbornok látása sokakban gerjesztett. Kedves benyomást külseje kevésre tett, de érdektelenül nem hagyott senkit, s ki őt egyszer látta, nem szokta elfelejteni vonásait.

Bakács s a király hosszabb ideig hallgattak; amaz mintha urának parancsait várná; ez, majd a mellette fekvő írásokra, majd a bíbornokra vetve tekintetét, látszó zavarban, mint mindég, valahányszor Vencelen kívül más valaki volt a szobában.

- Ha felségednek más parancsolata nincs - szólt végre Bakács -, talán a terembe mehetnénk, hol számos urak s a székely vitéz, kit felséged az udvarhoz rendelt, várakoznak.

- Aha, a székely, ki a török kezét levágta, ugye? Tudom, tudom; azt meg kell jutalmazni. De miként is hívják csak?

- Dózsa Györgynek - szólt közbe a bíbornok.

- Igazság, Dózsa Györgynek; Dózsa Györgynek - ismétlé a király többször, mintha a nevet jól akarná emlékébe nyomni -, meg kell őt jutalmaznunk. Eminenciád is azt hiszi; de hát miként fogjuk őt megjutalmazni?

- Felséged nemességet és címert ad neki - mondá Bakács.

- Helyes - szakítá félbe a király -, címer és nemesség nagy jutalom, s nem is kerül sokba.

- Azután - folytatá az előbbi - karddal, aranylánccal, ezüstsarkantyúval s arannyal hímzett bíbordíszruhával ajándékoztatik meg. Mindezeket - tevé hozzá, midőn a király zavarodását észrevevé, melybe e költséges ajándékok felszámolása által hozatott - már elkészíttettem, s felséged kamarásának, Móré Lászlónak adattam által.

A király helybenhagyólag hajtogatá fejét.

- Kettős zsoldot kap.

- De miből? - szakítá félbe a király a szólót. - Tudósíttattunk, hogy seregeink zsoldjával adósak vagyunk, s eminenciád maga mondá, hogy nem segíthetünk rajta, mert kincstáraink üresek.

- Mi Dózsa zsoldját illeti - mondá ismét Bakács -, gondom lesz rá; egyébiránt ő nem lesz fizetése követelésével alkalmatlan. Büszkébb, mint valaha embert láttam; királyához az imádásig ragaszkodó, s hogy zsoldra ne szoruljon, felséged negyven jobbágytelkű jószágot fog neki ajándékozni Nándorfejérvár s Temesvár között. Az erről szóló királyi adománylevél a nagy pecsét alatt már elkészíttetett, s a kancellár által Dózsának felséged nevében által fog adatni. Látom, felséged el van készülve - tevé hozzá rövid szünet után, mely alatt a király szemei bámulva függtek rajta -, talán jó volna, ha mennénk.

- Jól van, hát menjünk! - mondá a király, s miután kiáltására Vencel belépett, s urának kardját felköté, fejét a bíbornok előtt meghajtva, lassú léptekkel az ajtó felé haladott.

- De nem fogják-e mondani az urak, hogy szegény helyzetünkben ismét fölötte bőkezűek voltunk? - szólt a király a küszöbön megállva, midőn az őt követő bíbornokhoz visszafordult.

- Felséged oly bőkezű volt egész életében; egyetlenegy sincsen a főurak között, ki királyának sokkal nagyobb kegyelmében nem részesült volna, mint mellyel most e székely vitéz megjutalmaztatik - válaszolt a bíbornok.

- Igen - mondá a király, mint látszott, eljárása helyességén még mindég kételkedve -, azok urak, gazdagabbak és hatalmasabbak, mint minmagunk; ha királyi jövedelmeinket rájok költjük, tudja mindenki, hogy akaratunk ellen történik; de itt...

- Dózsa székely - szakítá félbe a királyt követője. - Az egész székely nemzet büszke tettére; s miután, mint felséged bölcsen tudja, Lajos király születése óta az összes székelység neheztel, mert akkor a szokatlan marhaadóra kényszeríttetett, jó, hogy e keserű emlék eltörlésére alkalmunk jut.

Fia születésének említésénél, mely őt neje halálára emlékezteté, a király szemei könnybe lábadtak. - Ne szóljunk fiam születéséről - mondá sóhajtva, midőn a cseppeket szeméről letörlé -, eminenciád legjobban érti e dolgokat; járjon el aszerint, mint legjobbnak hiszi. - S ezzel a király, a bíbornoktól követve, tovább ballagott.

Vencel, ki egy ideig utánok nézett, most, midőn a király az ajtók megett eltűnt, felsóhajtott. - Igen, őeminenciája tegyen, amit akar - mormogá, míg a királyi szoba takarításához fogott -, de ugyan mit akar őeminenciája? Bárcsak ismét Prágában volnánk; ott néha mégis akad egy-egy hív emberünk.

Míg egyetlen hív szolgája a király szobájában mindent rendbe hozott, addig ő maga Bakáccsal a nagyterem felé közelített. - Kövessük őt ide.

Mátyás palotájának legbámultabb része a római terem; e nevét részint nagyszerűségének, részint azon római ízlésben készült egyes ékességeknek köszöné, melyek a század s Mátyás tudományos ízléséhez képest falait díszesíték. Napjainkban, mikor mindenben s főképp a képzőművészetekről inkább a tudományos ismeretek, mint érzeményünk szerint ítélünk, e terem, melyre Mátyás oly büszke vala, a műbírálónak követeléseit talán nem elégítené ki. A gót faragású márványalapzatok a rájok állított római imperátorok mellszobraihoz nem illenek egészen; a kék mennyezetet tartó aranyozott, hegyes ívek a közökbe festett görög istenségekkel nem fértek össze, s Hunyadi s az ország címerei, mikben minden ív végződött, némi ellentétben látszanak lenni az aranyozott légió jelekkel, melyek S. P. Q. R. betűkkel a trón mellett álltak; azonban e különböző építési stílusok összevegyítése a kor sajátságaihoz tartozott, s éppoly kevéssé tűnt fel, mint ha a század festői Krisztust apostolaival középkori öltözetekben ábrázolnák, s a római terem mind magyarok, mind külföldiek által mindamellett mégis e világ legszebb termei egyikének tartatott. Való, e terem is megérzé az idő változásait. A veres arannyal hímzett selyemfüggönyök, melyek falait egykor ékesíték, rég eltűntek. Az ötcsövű ezüstkút, mely Mátyás lakodalmakor a teremben állott, a mintába vándorlott, s vele a mennyezetről akkor lefüggő ezüsthordó; a nagy ezüst egyszarvú, melyet Mátyás kilenc pohárszékeinek legnagyobbikához mintegy őrül készíttetett, mindazon poharak-, billikomok- s ezüstedényekkel együtt, mik alatt akkoridőben e pohárszékek görnyedének, hasonló sorsra jutottak; s ki e termet boldogabb napjaiban látá, most csaknem dísztelennek tarthatá azt; szerencsére azonban az ékességek egy része, a terem lerontása nélkül, el nem vétethetett. A falhoz ragasztott porfír, márvány- s agáttáblák, a szobrok, festés s aranyozások, a magyar arisztokrácia bírvágyának dacára, megmaradtak előbbi helyeiken: s ennek köszönhetni, hogy a terem még Ulászló kormánya későbbi szakában szépségének egy részét megtartá, sőt talán még nagyszerűbbnek látszott, mióta az ékesen faragott oszlopfejeket függönyök többé nem boríták el, s a szem, anélkül hogy pohárszék vagy más egyes ékességek figyelmét magukra vonnák, az egésznek nagyszerű benyomását élvezé. Minden szín és aranyozás eleven s fénylő volt, mint mikor elkészült, csak a trón bársonymennyezete halványult el kissé.^[19]

E teremben most a magyar főbb nemességnek színe vala összegyűlve. Ulászló kormánya alatt, midőn a békés királyt nagyrészint csak egyházi férfiak környezék, a főbb nemesek jószágaikon laktak, s az udvart akkor látogatták meg, ha magokat e kötelességtől fel nem menthették,^[20] ezen körülmény a ritka esetek közé tartozott; most azonban részint kíváncsiság, mert a Rómából visszatért tábornokot még nem láták, részint e hatalmas férfinak felhívó levelei, melyekkel sok főbb urat a keresztes had iránt tartandó tanácskozásokra Budára kért: többeket, kik már évek óta távol voltak, csődített össze fővárosunkba; s Ulászló, ki - mint egy történetíró mondá - csak jobbágyainak hatalmából sejdítheté önméltóságát, e fényes nemesség közepett ismét nagy királynak képzelheté magát.

Nem fogjuk olvasóinkat az akkori udvar egyes csillagainak leírásával fárasztani. Ollósi, kitől az egyes ruhadarabok szabása iránt érdekes dolgokat hallanánk, nincs a teremben, s mi segedelme nélkül e sokszínű, arannyal s gyöngyökkel hímzett bársony- és damaszköltözetekhez, úgy a gombok, boglárok, aranyláncok s kardkötők becséhez nem értünk eléggé, s csak annyit mondhatunk, hogy öltözetén s ékességein kívül e felcifrázott tömegről mást nemigen mondhatnánk. - Nagy neveket, olyakat, melyek azóta sírba szálltak, s néhányat, mely maiglan fennáll, eleget sorolhatnánk el; a nagy férfiak, kik e hazát Mátyás alatt dicsősége tetőpontjára emelték, rég hiányoztak. Itt-ott egy ősz fő, mint Telegdi Istváné, mely jobb időkre int, körülötte felpiperézett divathősök; s ki e könnyelmű sokaságot látá, mely a hazában csak kiterjedt birtokait szeretve, saját s utódainak a haza iránti összes tartozásait ősei vérével leróva gondolá, megvetéssel visszautasított minden tanácsot, elbízottságát erőnek, hiú fényűzését hatalomnak képzelé: annak, ha eszébe jutott, hogy e hon jövője ily ivadék kezeire bízatott, nem lehete el nem szomorodnia. Hazánk a befestett sírhoz, melyről az írás szól, vala hasonló e napokban; víg színezet takarta külsejét, de ez csak tudatlanok előtt rejtheté el az enyészetet, mely belsejében uralkodik.

A fényes tömeg között, mely a termet eltölté, mindenkinek figyelmét leginkább egy férfi vonta magára, ki, mint öltözetéből s egész magaviseletéből látni, e helyen nem otthonos. - Ez Dózsa vala. - Bakácstól a terembe vezettetve, miután senki által meg nem szólíttatott, s miután büszkébb s bátortalanabb vala, hogysem valakihez közelítene: a székely vitéz a nagy ablakok egyikébe vonult, s majd kinézve, majd a teremben ide s tova járó társaságra vetve szemeit, hallgatva várá a pillanatot, midőn a király s bíbornok megérkezendenek. Dózsa külsejében nem vala semmi, mi a nézőre kellemes benyomást tehetett volna; barnult vonásai egykor talán szabályosak lehettek, de két nagy sebhely mindent kitörlött, mi ez arcon ezelőtt szép vala; s a sötét, lecsüggő fürtök, melyek keskeny homlokát csaknem egészen eltakarták, s a világosszürke, de különös vadsággal körültekintő szemek arcának kellemetlen, majdnem ijesztő kifejezést adának. Vállas termete óriási erőre mutatott, de izmos tagjaiban hiányzott azon arány, mely a férfi főszépségét teszi; s ki széles mellét nagyságához hasonlítá, annak úgy látszott, mintha egy növésében megakadályozott óriást látna maga előtt. Dózsa öltözete egyszerű volt, vörös csizma, barna, az akkori szokás szerint bő s a csizmákba gyűrt nadrág, hasonlóképp barna mente s fölötte bő ujjú sötétkék köntös - ez vala egész piperéje, melynek becsét az ezüstgombok, kardkötő s kucsmájának sastolla mellett a kis boglár, csak kismértékben növelték. - A pazarlásig fényes öltözetek, mikben a többi jelenlevők az udvarnál megjelentek, Dózsa öltözetének egyszerűségét még inkább feltüntették, s a székely, észrevéve, hogy a társaság szemei rajta függnek, lealázva, megszégyenítve érzé magát.

Dózsa lelkén különös érzelmek vonultak át e pillanatban. Élete eddig a székelyföld hegyei között, hol minden ember egyenlő, vagy a harcmezőn folyt le, hol első az, aki legbátrabb; hogy hőstettéért, mely által Nándorfejérvárt egy, akkor talán nehezen kiállható ostromtól megmenté, jutalmát elnyerje, hívatott Budára; a nép örömrivalgással fogadja őt a piacon, s most, midőn azoknak körébe lép, kik e hon minden áldásait élvezve, a haza védelmezőjének legtöbb köszönettel tartoznának, nincs egy kéz, mely barátságosan feléje nyúlna; sőt lehetetlen észre nem vennie, hogy a gúnyoló mosoly s félig elnyomott kacagás, mellyel e nagynevű uracsok feléje tekintgetnek, őt illetik. Mint székely, Dózsa a főnemességet, melyből Erdély vajdái s nemzete szabadságának elnyomói választattak, rég gyűlölte; többször tapasztalta azon nyomást, mely alatt e rend akkor az ország minden osztályait tartá, de soha több harag s gyűlölség nem tölté szívét, mint e pillanatban, s csak kis alkalom kelle, hogy az indulatok kitörjenek.

A fiatal Bebek Ferenc, ki arannyal átszőtt zöld damaszkmentéjében különös önmegelégedéssel járt fel s alá a teremben, s elmésségét a székely vitéz pórias külsején gyakorlá, pajtásainak nevetése által buzdítva, s bízva talán Dózsa tompa elméjében, rovására tréfához fogott. Az ablakhoz közelített tehát, hol Dózsa állott, s midőn magát megnevezte, a legnagyobb komolysággal mondá, mennyire örvend, hogy ily jeles vitézt itt az udvarnál láthat.

Hiú emberek, főképp, ha csakugyan némi érdemmel bírnak, s mint Dózsa, társaságokban ritkán fordulnak meg, az irónia felfogására nem képesek; s a székely, minden lehető őszinteséggel, azzal viszonzá a köszöntést, mennyire örvend ő is, hogy nagyságos Bebek János fiával ismerkedhetett meg, kivel több ütközetben egy zászló alatt küzdött.

- S hogy tetszik kegyelmednek Buda vára? - mondá ismét Bebek, kit Dózsa válaszának módja tréfás szándékában kissé megzavart. - Dózsa elmondá ítéletét, mely azonban úgy, mint későbbi feleletei, éppenséggel nem volt nevetséges, s az ifjak, kik jóízű tréfát vártak, s az ablakot, hol Dózsa és Bebek állt, körülfogták, már ismét elszéledni kezdének, midőn a beszélgetés váratlanul más fordulatot vett.

- És az emberek? Mit mond kegyelmed az emberekhez? - kérdé ismét Bebek.

- Nemigen szólhatok felőlök - válaszolt amaz -, alig ismerek valakit; de a nép az utcákon, városi létére, elég emberségesen fogadott.

- Hogy érti kegyelmed ezt? - mondá a körülállók egyike - hisz városi embertől több emberséget várhatni, mint azoktól, kik falun vagy pusztán laknak.

- Csak úgy értem - válaszolt Dózsa a legnagyobb komolysággal -, hogy a tett, melyért a király őfelsége engem Budára hívatott, katonatett, melyhez polgári emberek nem sokat értenek, s melyet, úgy gondoltam, nemigen becsülnek; de úgy látszik, a budaiak a jó csapást szintúgy kedvelik, mint minmagunk a székelyföldön.

- Hogyne kedvelnék - mondá Bebek, alig nyomhatva el a nevetést, melyre e pillanatban felötlő és pompásnak hitt tréfája által magát késztetve érzé -, hisz tömérdek mészáros van köztök, ki egész életén át naponkint ily vágásokat tesz; bámulom, ha a céh kegyelmedet tiszteletbeli tagjának nem választja. - Ha Bebek szavai s a hang, melyen mondattak, a gúnyoló szándékot nem láttatják is Dózsával, az elnyomott kacagás, melyet maga körül hallott, nem kerülheté el figyelmét; de kardot a királyi palotában nem ránthatott, szóvitához nem értett, s így inkább hallgatott, mi a körülötte álló pajkos úrfiakat mindég durvább tréfákra buzdítá.

Az egyik elbeszélé, hogy csatlósa van, ki az esztendős borjúnak nyakát egy csapásra levágja, s kérdé Dózsát: nem akarna-e megpróbálkozni vele? - A másik arról tudakozódott: jobb vagy bal kezét vágta-e le a töröknek? - A harmadik: kitől tanulta e mesterséget, s nem próbálkozott-e előbb ágakon? - A negyedik azt vitatá, hogy Dózsa bizonyosan ugyanazon ruhában jött az udvarhoz, melyben a törököt megcsonkítá. S így tovább. - Mennyivel több indulat látszott Dózsa arcán, mennyivel vadabban forgatá körül szemeit, annál vígabbakká lettek pajkos üldözői; úgy látszott, mintha e zászlósurak gyermekei azt tűzték volna ki feladásul magoknak, hogy a nép fiát, ki tettek s nem születése után várja jutalmát, gúnyokkal üldözzék. - Dózsa hallgatva állt ott a tömeg között, szemeit majd az egyikre, majd másikra szegezve; ujjai görcsösen kardjának markolatát szoríták, s csak a helynek szentsége tartá vissza kezét, hogy véres bosszút ne álljon. Végre indulata kitört. - Félre tőlem, kölykök, mert porrá zúzlak! - kiálta, midőn süvegét Czobor Gáspár kezéből, ki annak éppen boglárát vizsgálá, kirántotta. - Ha nem lennék királyom udvaránál, lakolnátok tréfáitokért.

Dózsa indulatának rögtöni kitörése oly váratlan vala; a szavak, melyekkel a legnagyobb családok ivadékait illeté, oly meglepők, hogy ámbár félénkség az akkori nemes ifjak hibái közé nem tartozott, valamennyien hátráltak, s első pillanatban bámulva néztek a szólóra, ki előttök csaknem őrültnek látszott. Felfogásuk szerint, ha csakugyan lenne is oly valami a világon, mi közembert arra jogosíthatna, hogy zászlósurak irányában a tartozó tiszteletről megfeledkezhessék, ők nem követtek el ilyesmit. Unalmukban mulattak vele, bolondnak tartották, valamint ezt százszor tették másokkal, papokkal, polgárokkal, sőt nemesekkel, anélkül hogy valaki ezt rossz néven vette volna; s e székely pór így mer velök szólni. Ha a dolog napjainkban történik, Dózsa szavai meglepőleg hangzanának minden arisztokrata fülében; a XVI. század kezdetében, midőn arisztokráciánk aranynapjait élte, midőn Ulászló gyenge kormánya alatt száz apró zsarnok akaratán kívül más határokat nem ismert; midőn a jobbágynak élete, a paraszthölgy szépsége legföllebb azért tartattak becseseknek, mert a kegyelmes úr hasznára vagy mulatságára szolgálhattak; midőn a büszke zsarnok indulatait nem fékezé törvény, mely az árnyék-király alatt hatalmát elveszté, nem vallás, melynek főbb szolgái a közromlottságban részt vettek, nem műveltség, mely a nemesség ruháinál tovább nem hatott: 1514-ben, mondom, a székely bátorsága majdnem csudának látszott. De az első meglepetést, mely közben valamennyien hallgattak, csakhamar a legnagyobb indulat váltá fel, s azok, kik Dózsától egy percig visszavonultak, megfeledkezve a helyről, most szörnyű fenyegetésekkel közelítettek ismét hozzá.

- Tudod-e kikkel szólsz, alávaló paraszt? - kiálta Bebek Ferenc, Dózsát fölemelt öklével fenyegetve.

- Tudom - kiálta Dózsa, ki életében még nem ijedt vissza fenyegetésektől, s kit indulata most szónokká tett, midőn megvető tekintetet vetett maga körül -, jól tudom, kikkel szólok: Bebekek vagytok, Csákiak, Petheők, Bánfiak, Perényit s Báthorit is látok köztetek, legalább a világ úgy nevez benneteket, s ti e családok jószágaiból éltek; de nem látok köztetek egy valamire való embert, nem egyet, kivel a csatamezőn ismerkedtem volna meg.

- Szemtelen! - kiálta egyszerre tíz hang.

- Szemtelenek ti magatok - viszonzá Dózsa, ki azon érzelmek kimondására, melyek az ő, mint majdnem az egész nép keblét évek óta tölték, e pillanatban először talált szavakat -, szemtelenek, mondom, hogy e fényes nevekkel éltek, melyeket tetteitek meghazudtolnak; hogy címereket viseltek, melyeknek régi díszét fenntartani csak férfiak volnának képesek; hogy elbúva az ellenség előtt, ti, vitéz apáknak gyáva fajzati, merészségtöket egy székely vitéz kigúnyolásával kísérlitek meg; mert tudjátok, hogy oly helyen áll, hol kardjához nyúlnia tilos.

- Ha székely vagy - mondá egy fiatal Báthori gúnyosan -, talán eszedbe juthat, hogy nem te volnál nemzetedből az első, ki a Báthoriak pálcáját megízlelé.

- Ne félj, hetyke úrfi! - mondá amaz, szemeit a szólóra szegezve - mi nem feledjük ezt; neved emléke fennmaradt székeinkben, s a gyermek még nem tud becsületesen járni, és már anyjától arra taníttatik: mivel tartozik családodnak. Hegyeink előbb fognak síksággá lapulni - folytatá, kezét mintegy esküvésre emelve -, a székely nép előbb elvegyül a némettel, előbb felejti, hogy a magyar földet ő szállta meg először, mint azt, hogy bátyád vajdája volt; de azt véled-e, mert e vajda a székelyek hóhérává vált, mert zsoldosai által asszonyainkat megbecstelenítteté, mert erőtlen gyermekeket kínoztatott, s bakóival több kegyetlenséget vitt véghez, mint török s tatár, mióta a világ áll,^[21] azt véled-e, hogy ezért én vagy akárki más nemzetem közül, fél tőled; hogy oly gyáva teremtést találhatsz hegyeink között, mely gyenge karodtól visszavonulna, bármennyi aranyat hányt mentéd ujjaira a szabó, hogy minek semmi belső becse nincs, legalább így érjen valamit?

A kölcsönös ingerültség tetőfokára hágott; néhány püspök s apátúr, kik szintén a király jöttére vártak, rémülve a távolabb szegletekbe vonult vissza; mások kéréssel s amennyiben koruk vagy hivatalaik által arra jogosítva látszának, parancsaikkal iparkodának a rend helyreállításán; de miután a királyi laknak szentsége sem az ifjakat, kik azt rég megvetni tanulták, sem Dózsát, ki indulatában mindenről megfeledkezett, erőszaktól vissza nem tartóztathatá: valószínűleg hasztalan minden törekvés, ha szerencsére Telegdi a terembe nem lép, s közbejötte által a zajgó tömeget, mely között sokan kezeiket már kardjok markolatán tarták, le nem csillapítja.

Vannak személyességek, kiknek velök született méltósága mindenkit tiszteletre gerjeszt. A hatás, melyet mintegy öntudatlanul az emberek fölött gyakorolnak, állásuktól, sőt néha érdemeiktől is függetlennek látszik; ismeretlen s ismerős, sőt az is, ki jó tulajdonaikat nem tudja vagy nem akarja elismerni, egyaránt hódol felsőbbségöknek, mintha a természet maga arra alkotta volna őket, hogy tiszteltessenek. Ily egyéniség vala Telegdi István. Nem hivatalos állása volt az, mi neki befolyást szerze; ámbár még Mátyás alatt, első ifjúságában, Erdély alvajdájává neveztetve s később Ulászló által a legfontosabb követségekkel megbízva, Telegdi jókor megérzé, hogy oly udvarnál, hol, mióta Bakács uralkodott, a trón biztossága inkább fortélyban, mint valóságos hatalomban kerestetett, magyar egyeneslelkűsége nincsen helyén; s miután hosszabb ideig jószágaira visszavonult, a tárnoki hivatalt most is csak a király s Bornemisza kérésére vállalta fel nemrég óta. Számosan voltak Telegdinél gazdagabbak s bőkezűebbek, de mindamellett oly ember, ki nálánál nagyobb köztiszteletben állott volna, nem találtatott e hazában. A főurak s a nemesség, melynek jogszerű követeléseit saját érdeke ellen is védelmezé, egyenlő bizodalommal tekintének feléje, s a legpajzánabb ifjú mindég fékezve érzé magát jelenléte által. Ez történt most is. Midőn Telegdi a terembe lépett, az ifjak elcsendesedtek, s maga Dózsa, ki csak egy pillanattal előbb vasát elleneinek vérébe akará mártani, visszatartóztatva érzé magát e férfi nyugodt tekintete által.

Telegdinek már külseje is tiszteletre gerjesztett. A szabályos arc, melynek vonásaiban annyi jóság s mégis annyi férfias erő s szilárdság vala kimondva; az idő előtt elfejéredett haj, mely homlokát körülfoná; a sötét szemek eleven tekintete, szóval egész megjelenése bizodalmat ébresztett, s mégis arra emlékezteté a legbátrabbat is, hogy az, kihez szól, nálánál magosabban áll. - Telegdi magatartásában nem vala semmi feszesség; ami külsejének méltóságot adott, az maga a természet vala, s erőltetésre nem volt szüksége. Még az idő is, úgy látszik, tisztelettel vonult el az agg bajnok fölött, fejére tette ezüst koronáját, de magas termetét nem hajtotta meg.

- Mit jelent e zaj a király udvarában? - kérdé Telegdi rövid hallgatás után, miközben szemeit a most körülötte álló ifjakon járatá - úgy hiszem, ha veszekedni akartok, más helyet lehete választanotok.

Mindenki hallgatott.

- Úgy látszik, a dolog azok közé tartozik - mondá Telegdi komolyan -, melyekért kiabál és veszekszik az ember, de melyek oly csekélyek, hogy el sem mondathatnak.

- Követem nagysádat - szólt itt közbe Dózsa, ki Telegdi szavaiból észrevevé, hogy pártolására számolhat -, a dolog nem oly kicsiség, mint mondani méltóztatott; halálosan megsérttettem.

Itt Bebek közbe akart szólani; Telegdi hallgatásra inté.

- Mondja el, vitéz földi, az esetet - szólt barátságosan Dózsához -, reménylem, ez ifjak, minden szelességök mellett, nem feledkeztek meg önmagukról annyira, hogy a király lakában bárkit sérteni merészlenének.

Telegdi szavai nem tetszettek hallgatói ifjabb részének, de közülök senki sem merte a csendet félbeszakítani, s Dózsa folytatá panaszát. Szólásra felhívatva s magát annyi hallgatóktól körülfogva látván, a székelynek szólásbani bátortalansága újra visszatért, s nem kis zavarban keresé az illő kifejezéseket. - Én, nagysád szolgálatára - mondá akadozva, süvegét kezében forgatván -, azon székely vitéz, Dózsa György vagyok, ki Nándorfejérvárnál a töröknek jobb kezét kardostól együtt egy csapásra levágtam.

- Nem volt kesztyű a török kezén? - kérdé Zólyomi, az akkori ifjúság legpajkosbjainak egyike, gúnyosan. - Miért feledkezik meg kegyelmed a kesztyűről?

Dózsára e közbeszólás egészen más hatással volt, mint amely általa célba vétetett; haragja újra feltámadt, s egy tekintetet vetve Zólyomira, melyben megvetés és lángoló gyűlölség vegyült, ismét Telegdihez fordult, s éppoly bátran s férfiasan, mint ahogy előbb zavarodott vala, folytatá beszédét. - Ha nem hívtak volna - mondá keserűen -, én bizonyosan nem volnék itt. Mi lenn a végeknél tudjuk, hogy a palotában ránk nincsen szükség, őfelsége több kardot hall csörögni maga körül, mint a törökök, ha a végeket megszállják; s ha a király bőkezűségében jutalmakat osztogat, nem hiányoznak, kik azokat elfogadják, s kiknek úgy sincs egyéb dolguk, mint hogy koldusokként kezeiket tartsák oda. Mondom, én nem jöttem volna, de hívtak, s Bakács bíbornok őeminenciája maga vezetett e terembe, s mikor itt az ablakban állok, s nyugodtan várom királyomat: ez úrfi szegődik hozzám, ki magát Bebek János őnagysága fiának nevezi, s utána a többiek, s csúfot űznek belőlem.

- Enyelegtünk vele - mondá a fiatal Bebek, ki Telegdi tekintetéből észrevevé, hogy bátyja neheztelését magára vonta -, de szavainkban nem volt semmi sértő, midőn e paraszt...

- Kit mersz parasztnak nevezni, fiú? - szólt Telegdi oly hangon, mely Bebeket azonnal elnémítá. - Dózsa György székely, s a haza ügyében szerzett érdemeiért kegyes királyunk által a nemesek sorába emeltetett; adja Isten, hogy valaha magadat tetteid által hasonlójának mondhassad.

Bebek Ferenc, kinek legnagyobb bűne, mint későbbi éveiben tanúsítá, a könnyelműség vala, rendesen éppoly hamar meg szokta bánni hibáit, mint ahogy azokat elkövette; a tisztelet, mellyel nagybátyja, Telegdi iránt első gyermekségétől fogva viseltetett, szintén nagyobb vala, mintsem hogy neki könnyedén ellentmondana; de midőn magát az egész udvar előtt ennyire meggyalázva hivé, büszkesége felforrt, s megvető tekintetet vetve Dózsára csak azt jegyzé meg, miszerint Dózsa uram őkegyelme talán önmaga is bámulni fogja, hogy Bebek Margitnak férje Bebek János fiát nálánál kevesebbre becsüli.

- S mit tettél, hogy akár én, akár másvalaki többre becsüljön? - mondá Telegdi, felindulva öccse hetykélkedésén, mit a pirosságból, mely arcán végigfutott, gyaníthatni - hol van a tett, mellyel a Bebekek hírét nevelted? Mik azon érdemek, melyek által magadat elődeid való fiának tüntetted ki? Te, ki ha ma sírba szállsz, családodból az első leendesz, kinek kövére nevednél s korodnál egyebet nem írhatni; s te mered büszkén lenézni e vitéz férfiút, ki, míg te Budán személyedet piperézed, Nándorfejérvárnál a magyar becsületet kardjával fenntartá; s miért volnál büszke? mert régi családból származol? mintha bizony Velencében élnénk, hol a nemzetségek fénye fennállásuk évei szerint számíttatik. Nálunk más a szokás. Szüntelen harcaink között legdicsőbb nemzetségeinket az ellenség vasa hamar fel szokta emészteni; történeteink legszebb lapjain majdnem mindég új neveket találsz, s kik a régiekből megmaradtak, azok öntetteikre büszkék, s őseik érdemeire gyáván nem szoknak hivatkozni.

Az ifjak hallgattak. Dózsa büszkén tekinte körül, mintha mondani akarná, hogy ő is erőt érez magában, azok sorába emelkedni, kikről Telegdi szólt.

- S legyen most vége a haragnak - folytatá emez -, te, öcsém, nyújtsd e vitéznek jobbodat, s kérj tőle bocsánatot.

- Ha nagybátyám parancsolja, ím odanyújtom kezemet - mondá Bebek nem zavar nélkül, s óvatosan kikerülve az engedelemkérést.

- Mi, székelyek, mint nagysád, ha 1488-ra visszaemlékezik, midőn mint alvajda köztünk megfordult, tudni fogja, nem szoktunk másnak parancsára kezet nyújtani senkinek - szólt Dózsa visszavonulva, oly kifejezéssel arcán, melyből látni lehetett, hogy sértését nem feledé -, mi parasztok nem értünk ily udvarias fogásokhoz; Bebek úr s én elélhetünk egymásnak barátsága nélkül is.

Bebek lángoló arccal visszavonta kezét; Telegdi még szólni akart, de éppen akkor nyíltak meg a terem ajtajai, s Bakácstól és más főuraktól s kamarásoktól kísérve, belépett a király.

Nem fogjuk hosszasan leírni az ünnepélyt, mellyel a főlovászmester Dózsának pajzsra festett új címerét átadá; csizmájára egy apród által ezüstsarkantyúk csatoltattak, s barna köntöse veres, arannyal hímzett damaszkmentével cseréltetett föl. Azon kegyes méltóság, mely által Mátyás minden legkisebb adományait oly becsesekké tevé, hogy az, ki valakit általa megjutalmaztatni látott, hasonló bér elnyeréséért életét adta volna, Ulászlóban annyira hiányoztak, hogy Dózsát kivéve, e jelenet által talán senki sem érzé magát érdekelve, s mindenki örült, midőn a pécsi püspök és kancellár, Szakmári György, a hosszú nemes- és adománylevelet végigolvasván, a király, a neki kamarásai által kezébe adott aranyláncot a trón előtt térdelő Dózsának nyakába akasztá, a díszkardot kezébe adá, s miután a mellette álló püspökkel pár szót szólt, s magát mindenfelé meghajtotta, lassan, mint jött, ismét szobáiba vonult.

Mihelyest a király távozott, a jelenvolt urak széledni kezdének, s Dózsát, Telegdinek kivételével, ki őt, midőn a királlyal eltávozott, nyájasan köszönté, senki sem méltatá a legkisebb figyelemre. A székely vitéz, ki midőn Nándorfejérvárról Buda felé utazott, dobogó szívvel sok száz óráig a dicsőségről álmodozott, mely rá e palotában vár; most, midőn jutalmát elnyerte, minden arcon, melyre nézett, gúnyoló mosolyt vélt észrevenni; minden beszélgetésről, melyet a távolból nem érthetett, azt hivé, hogy az őt ócsárolja; minden szem, mely feléje fordult, úgy gondolá, megvető tekintettel függ rajta; megvetve, meggyalázva érzé magát, s az indulatot, mely e gondolatnál keblében mindég hatalmasabban emelkedett, talán nem mérsékelhette volna, ha Bakács, midőn a királytól visszatért, a terembe nem jön, s őt a lehető legnagyobb nyájassággal magával nem hívja.

Midőn a királyi palotát s mindazon büszke urakat, kik rá megvetéssel néztek, elhagyva, ismét lován s a bíbornok kocsija mellett a nép között látá magát, s midőn ezer kéz az előtte, Bakács egyik hajdúja által vitt címerre mutatott, melyen levágott véres kar zöld mezőn vala látható, s midőn ezer hang nevének éljeneket rivalgott, s a sokaság a fényesen öltözött új nemest tapsokkal fogadá: csak akkor simult le haragos ráncokba szedett homloka ismét. Eszébe jutott, hogy azon felpiperézett uracsokon kívül, kik a királyi termekben körülcsúszkáltak, más fiai is vannak e hazának; s Dózsa, a nép fia, boldogabbnak érzé magát hasonlóinak tisztelgése között, mint az aranylánc s a birtok által, melyet neki királya minden jó szó nélkül ajándékozott.

Ha mindjárt Buda várának egykori szépségét hazafiságunkban éppoly kevéssé engedjük magunktól elvitáztatni, mint egy tisztességben elaggott hölgy egykori bájait: mégis meg kell vallanunk, hogy azon tudományos s művészeti élet, melyet Mátyás alatt fővárosunkban találunk, félig sem volt oly magyar s oly terjedelmes, mint mennyire azt mindenikünk kívánná és mennyire sokan hiszik. Nem szenved kétséget, hogy azon esetre, ha Mátyást egy vagy több, legalább középszerű fejedelem követi, s ha a kegyes ég e nemzetet belső küzdelmeitől s amit szültek - a mohácsi vésztől megőrzi: a műveltségnek akkor elhintett magja csírázni s virágozni fogott volna e hazában is; s hogy Buda, minden szépnek és dicsőnek tűzhelyeként, mindég messzebb körökre terjesztvén sugarait, a magyar, ki a fővárosában összegyűlt, idegen tudósokat s felhalmozott könyveket kezdetben csak csudálkozással s néha megvetéssel nézé, később a tudományos mozgalomban, mely a XVI. század alatt Európa népeit új életre ébreszté, szintén részt vett volna. De Mátyás műve bevégezetlenül maradt; s az, ki a történetekben nem önkívánatainak igazolását, hanem a valót keresi: úgy fogja találni, hogy a királyi udvarnak műveltsége s ízlése, Budán s más királyi palotákon s néhány püspök vagy országzászlós házain túl, a nagy Mátyás kormánya alatt sem terjedett messzebbre. - Az elhíresztelt tudós társaság, a tanodák, az udvari társalgásban felmerülő jó ízlés s lovagiasság, minden, mit a külföldi Mátyás alatt e hazában csodált, csak egy nagy egyéniség befolyása által teremtetett, s nincs mit bámulnunk, ha a nagy király halála után néhány évtizeddel e hazában, mint azelőtt, csak félig ázsiai, félig középkori állapotokat találunk, s Mátyás dicső uralkodására Budán kívül alig emlékeztetett más, mint a nép alsó osztályai között a meg nem szűnő vágy, mellyel az igazságos fejedelmet visszaóhajták, a felsőbbeknél azon romlottság s azon olasz elvek, melyek Beatrixszel Nápolyból Budára hozattak, s a nemességnek az udvarhoz közelebb álló részétől elfogadtattak. - A történetek általános tanúsága bizonyítja, hogy a szabadság, művészet, magasabb műveltség, szóval: minden, mire nemzetek méltán büszkék lehetnek, nekik nem fejedelmi ajándékul, hanem csak hosszú évek szerzeményei gyanánt juthatnak osztályrészül; s ezt tapasztalta a magyar, Mátyás után. Az élénk mozgalom, melyben a haza e nagy király alatt előrehaladott, vele együtt megszűnt, s az utas, ha Pestnek falain s kertjein túlment, ismét ázsiai pusztán képzelheté magát, mely fölött a távolból átlátszó királyi várnak tornyai s fényes kúpjai csak mint a délibábnak a jövő pillanatban eloszló képei tűntek föl szemei előtt.^[22]

E térre vezetjük olvasónkat. Nem szükséges, hogy őt leírásával fárasszuk. Sok változott e hazában, de a Rákos nem, s habár Ulászló kormányának vége felé, 1514-ben a híres mezőn kevesebb szomorú emlék támadhatott is a hazafi szívében, és Pest, akkori szűk falai közé szorítva, nem terjedett mostani nagyságára, s habár a folyón túl felmagasló Buda azóta alább szállt: a mező pusztán s elhagyatva áll napjainkban, mint akkoron.

Ugyanaz nap estéjén, melyen Dózsát reggel a királyi udvarnál láttuk, Pest kapuitól mintegy fél órányira, a Rákoson egy kis csapat lovassal találkozunk. Lépve haladnak a város felé; fáradt lovaik mutatják, hogy ez nap már hosszabb utat tettek; a két erősen megrakott gebe, mely a kis csapat után vezettetik, világos jelül szolgál, hogy távol földről jönnek. Minthogy műveltségünk akkoridőben annyira még nem emelkedett, hogy nemességünk a szegény adózók előfogatain hintóban járjon: ez utasokban előkelőbb nemesekre ismerünk; hogy főurakat nem látunk magunk előtt, azt kísérőik csekély száma bizonyítja.

A tizenhatodik század kezdetét egész Európában, a nemességnél s polgári rendnél, pazar fényűzés jellemzé, s a magyar e tekintetben felülmúlta kortársait; főképp híveiknek száma s fényes öltözete által igyekeztek a zászlós- és főurak egymást felülmúlni,^[23] s így az, ki a kis csapatot látá, mellyel a Rákoson találkozunk, már egyszerű öltözetükből kivehette, hogy nem Bebekek, Báthoriak, Ujlakiak vagy ezekhez hasonló urakkal jött össze; valamint más részről fegyvereik- s lovaikból - mik akkoridőben a fényűzés legköltségesebb nemeihez tartoztak - ismét azt is észrevehette, hogy nem közönséges nemesembereket, hanem olyakat lát maga előtt, kik az előkelőbbek neve alatt, mint napjainkban, úgy már akkoron is az egész megye nevében szóltak, s a főurak felsőbbségét legföllebb azáltal ismerék el, hogy állásuk iránt néha irigységöket tanúsíták. De nézzük e lovasokat közelebbről.

Elöl egy sorban három férfit látunk. Középen, izmos, fekete ménen, sötétszínű hosszú mentében, egy ősz vitéz lovagol; akár őt, akár paripáját nézzük, megismerszik, hogy mindketten láttak szolgálatot; emez minden fölösleges hánykolódás nélkül nyugodtan halad előre; amannak elbarnult arcán ifjú szépségéből már csak férfias erejének kifejezése maradt meg. E férfi mellett jobbról, délceg paripán, egy ifjú; balról, csuklyában, szerzetes lovagol; mindketten, úgy látszik, lovaikkal foglalkozva: amaz, hogy szép almásszürkéjét időről időre ugrásra vagy más szép mozdulatokra bírja; ez, hogy fáradt s kissé vastag ménjét társaival egyenlő lépésre kényszerítse. E főszemélyek után négy szolga jő, kik két, poggyásszal megrakott gebét vezetnek. Ha csak öltözetüket tekintjük, e cselédséget, melynek mindenik tagja, úgy látszik, saját kedve s ízlése szerint választá ruháját, fényesnek senki sem mondhatá, de termetre nézve derekasabb magyar legényeket nem láthatni; a bihari rónaság már akkor is megtermé szép magyar faját, melyet Szalonta vidékén jelenleg látunk, s lovaik, fegyvereik s egész külsejük mutatá, hogy ha kevésbé fényes ruhában járnak is, szükséget uruknál nem szenvednek.

Ártándi Tamás úr - mert vele s Pál fiával és házi káplánjával találkozánk most a Rákoson - a külső fényűzést semmibe se vette; egyike vala ő azon vagyonos nemeseknek, kik akkor, mint most, az e hazában lakó polgároknak kétségen kívül irigyletre legméltóbb osztályát tették, s távol az udvar cselszövényeitől s a hatalom után küzdő pártok vitatkozásaitól, ősi jószágaikon boldog függetlenségben tölték napjaikat. Ha Ártándiban megvan a nagyravágyás, ő, kinek neve Mátyás király csatáiban annyiszor említtetett, s ki a Perényiekkel, Telegdiekkel, Bornemiszákkal s majdnem mindazokkal, kik Ulászló alatt e hazát kormányzák, szoros barátságban állt, szintén fölemelkedhetett volna magasabb hivatalokra; de a becsületes magyar emberben valamint azon hiúság, mely fényes ruházatokban gyönyörködik: úgy az is hiányzott, mely által mások történeti jellemekké emelkednek; s Mátyás egykori kedves bajnokát, hosszú hadiszolgálat után, úgy, mint mikor először kardjához nyúlt, egyszerű nemesember képében látjuk magunk előtt, ki őseitől rámaradt becsületes nevén kívül más címmel nem bír.

Való, hogy az, kit Ártándi Tamásnak híttak, beérhette e névvel, mely Bihar vármegyében annyit jelente, mint Konyárd, Ártánd s Kerekinek urát, Sas és Mezőpeterdnek fő birtokosát, főképp, ha hozzáadjuk, hogy Mátyás király minden híresebb hadi tetteinél neve dicsérettel említtetett; de ha visszagondolunk a korra, melyben élt, s melyben, mintha határaink között általános ragály terjedett volna el, alig találkozott, ki e szegény hazát nem akarta volna kormányozni: nem fogunk azon bámulni, hogy Ártándinak minden közdolgoktóli visszavonulása s az egyszerű életmód, mellyel mindenben apái szokásához ragaszkodva ősi várában tanyázott, szomszédai s barátai által különösnek tartatott, s hogy Tamás úr egészen a régi világhoz tartozó embernek mondatott.

Furcsán hangzik, ha most, több mint három századnak leforgása után, valakiről azt olvassuk, hogy 1514-ben a régi világhoz tartozó embernek mondatott, csak azért, mert ruházat-, életmód- s nézeteiben kortársainál huszonöt vagy harminc évvel hátrább maradt; de meg kell vallanunk, hogy ezen, Ártándiról elterjedt vélemény nem vala igazságtalan. Életének szebb része a nagy Mátyás szolgálatában folyt el, s mikor királya meghalt, Ártándi nem akart tovább haladni korával; megállt ott, hazánk dicsőségének napjainál, s az idő, mely azóta elfolyt, általa csak arra használtatott, hogy e szebb napokra visszaemlékezzék.

Midőn a nagy Hunyadinak fia, 1458-ban Rákoson királynak választatott, Ártándi Tamás, nyolcéves korában, atyjával ott volt a választásnál; s a fegyveres nép dörgő szózata közt, mellyel Mátyás királynak köszöntetett, felhangzott a gyermek örömteli kiáltozása is. Nem volt tizenhat éves, midőn első ízben fegyvert viselve, királyát a havasalföldi háborúba követé, s azóta élete válhatlanul Mátyás lépéseihez vala kötve; vele ment a csehek s a törökök ellen, ott volt Olmütz és Bécs meghódításánál; ha a király Budán vagy visegrádi várában tanyázott, Ártándi részt vett a lovagias játékok- s fényes vadászatokban, melyekkel ura idejét tölté; ha ez seregeit új hadra szólítá, az első, ki jobbágyaival zászlójához érkezett, ismét Ártándi vala; ha a király csatában ellenségeitől szorítva látá magát, bizonyos lehetett, hogy a hű bihari tőle nincs távol, szóval: míg Mátyás élt, Ártándi nem maradhatott hátul, hisz neki ott kelle lenni királyánál, s az mindég elöl járt.

Hogy Mátyás, ki a titkot, mely által a tömegek szeretetét megszerezhetni, minden kortársainál jobban ismeré, s ki nemzetünket éppen azáltal tevé naggyá, mert e nemzet gyengeségeit is a haza hatalmának növelésére használta; hogy ő, ki - mint Nagy Sándorról olvassuk - seregének még közvitézeit is ismeré, s nevöknél szólítá,^[24] Ártándinak határtalan ragaszkodását észrevette, s a rendíthetetlen bátorságú férfit számtalan kicsiny kedvezések s a király szájából oly jóleső dicséret által mindég inkább magához láncolá: az oly természetes, hogy, magát Ártándit kivéve, Mátyás udvaránál talán senki sem volt, ki ezen csudálkozott volna, ámbár kétségtelenül nem hiányzottak, kik e kegyet irigylék.

Mátyás kormánya alatt Ártándi udvari ember volt. Nem oly értelemben, mint azok, kik, mióta Beatrix Budára jött, a királyi palotát cselszövényeikkel tölték be; de udvari ember, mennyiben sehol oly jól s otthonosan, mint királya közelében, nem érzé magát, s mennyiben, legalább saját s igen sokaknak véleménye szerint, Mátyás teljes bizodalmát bírá. Mint a nap körül e sárvilág: úgy nagy fejedelmek körében sok aljas és nemtelen anyag forgolódik, s így vala az Mátyás udvarában; még Mátyás is, kit történetíróink eddig mindég csak lovagias oldaláról fogtak fel, sokkal mélyebben volt beavatva a XV. században gyakorlott politikába,^[25] hogysem minden tettei s titkos tervei az egyeneslelkű katonák helybehagyását nyerhették s vele közöltettek volna, minderről azonban Ártándi nem gyanított semmit. Ő királyában csak a világ első vezérét, udvarában csak, néha ugyan haszontalan, de mindenesetre tántoríthatatlan hűségű szolgákat látott, s ha talán Beatrix királynénak magaviselete nem elégíté ki őt mindenképp, legalább azzal vigasztalá magát: hogy ha már Mátyásnak házasodnia kellett, oly asszonyt, ki hozzá érdemes, úgysem találhatott volna.

Mióta a nápolyi asszony Budára jött, a király háztartásában tetemes változások történtek. Mátyás kevesebbet társalkodott nemeseivel, a fényűzés napról napra nőtt, az udvarnál több formaságok hozattak be, s mi katonaembernek legszükségtelenebbnek látszott, a tudósok s könyvek száma mérték nélkül megszaporodott; de Ártándi morgás nélkül eltűrte ezt is, s bár sóhajtva, de panasz nélkül ölté fel új szabású bársony- vagy selyemruháit, sőt szinte kibékült a tudósokkal, s megölelé Bonfin Antalt, midőn hallá, miszerint csak azért tartózkodik Magyarországon, hogy Mátyás nagy tetteit írja le. - Mátyásnak - így gondolkodott magában - mindég szüksége lesz katonákra, s ha ezeket béke idején selyem- s bíborban akarja látni maga körül, miért ne töltsük kedvét? mihelyt ismét háború lesz, majd vasba öltözünk, s Mátyás úgy, mint bármelyik közülünk; ő kétségkívül legjobban tudja: miért aggatjuk ez idegen rongyokat vállainkra. Míg Mátyás élt, Ártándi kebelében nem támadhatott elégtelenség: a világot, melyben élt, kedves királya kormányozá; miként mehetett volna ez másképp, mint jól!

Mátyásnak halála után azonban élete más fordulatot vőn. Az, mi tetteinek, sőt gondolatainak eddig irányt adott, nem létezett többé, mit keressen a világon ő, az egyes bajnok, ha vezére sírjába szállt? Sokan siratták Mátyást e hazában, de bizonyosan senki sem inkább Ártándinál; s ha Corvin János nyugodtan királynak választatik, mint Ártándi lelkesedésében gondolá, hű követője talán el nem viselhette volna bánatát. A választási küzdések, a harag, melyet annyi aljas hálátlanság látására érezett, végre a rövid fegyverzaj, mely a megürült trónért támadott, egy időre fölverték őt fájdalmából: s midőn ez megszűnt, János hercegnek seregei a Sárvíznél megverettek, s ugyanazon Kinizsi által verettek meg, kit Mátyás porból emelt föl: Ártándi megundorodott a világtól, s elzárkózva Kereki várába, közdolgokról semmit sem akart hallani azontúl. - Meghalt Mátyás király: oda az igazság, oda a becsület, oda minden! - oly világban, hol még Kinizsi is árulóvá válik, dolgom nincs! - így szólt sokszor; s noha akkor csak negyven esztendős vala, hosszabb ideig semmi sem bírhatá őt arra, hogy Kerekit odahagyva, ismét az ország dolgaiba vegyüljön.

1505-ben a bihari nemesség őt Tordai Miklóssal, Bajoni Jánossal, Toldi Mihállyal és Mochtoi Miklóssal mint követet küldé a rákosi gyűlésre. Tudjuk, hogy ezen országgyűlés tagjai aláírásokkal megerősített oklevél által arra kötelezék magokat, hogy külföldit sohasem fognak királyuknak ismerni. - Ezen, már hosszabb időtől tervezett határozatnak keresztülvitele volt az ok, mely Ártándi Tamást arra bírá, hogy ősi lakát még egyszer rövid időre elhagyá; amit azonban akkor Budán látott, még inkább megerősíté őt előbbi nézeteiben; s míg mások, a rákosi mezőn adott szavukat megtörve, Miksa császárral új egyezkedésre léptek: Tamás úr Biharba ment, s jószágain tölté életét, honnan talán soha ki nem mozdul, ha barátjai, főképp Telegdi István kérésének nem enged, s nem határozza el magát arra, hogy fiát, Pált, ki most huszonegyedik évét érte el, önmaga mutassa be a királyi udvarnál. Kétségen kívül a legnagyobb áldozat, mit fiáért tehetett.

Ártándi hatvannegyedik esztendejét töltötte be; de ki őt látá, húsz esztendővel fiatalabbnak gondolhatta; fekete haja s szakálla alig kezde őszülni; egyenes tartása, mely által férfiasan szép termete még inkább kitűnt, s maga az arc, melynek egykori szépségét néhány, homlokán átvonuló redő csak komolyabbá tevé, de nem rontá meg: élete delén álló férfiúra mutattak. Ki őt kedves fekete paripáján látá, egyszerű köntösében, melynek egyedüli ékessége fegyvereiben állott, Mátyás bajnokainak egyikét gondolá látni maga előtt, kit, hogy az utódoknak mintául szolgáljon, az idő meghagyott régi állapotában.

A fiatalember, ki Ártándi mellett lovagol, Ártándi Pál, az előbbinek fia, s - valljuk meg, mindjárt első találkozásunknál - életének büszkesége, mit rossz néven még az sem vehetett volna, ki az apai szeretet gyengesége iránt nem tud engedékeny lenni. - Ha volt valaha ifjú, kire apa méltó büszkeséggel tekinthetett, Pál volt az. A természet bő kezekkel halmozá ez ifjúra adományait. Szépsége, mely Biharban és Erdélyben, hol anyai rokonainál néha megfordult, szinte közmondássá vált; a kitűnő ügyesség, melyet minden férfias gyakorlatnál tanúsított; bátorsága, melyet Báthori István társaságában tett kisebb ütközetekben, minők akkor az ország szélein a törökök ellen naponként történtek, máris több ízben bebizonyított: sebes esze s még tudományos készültsége is, melyet a kereki várkáplán Vitus fáradságának köszönhetett, s melyben minden, szomszédjában lakó nemesifjakat felülmúlt: Pált már akkor annyira kitünteték, hogy híre az egész vidéken elszárnyalt, s Perényi Ferenc, a nádor fia s bihari főispán, senkit sem szeretett inkább nálánál. Melyik apa ne örülne ily fiának?! ki nem tartja természetesnek, ha Tamás úrnak, noha százszor ismétlé, hogy második fiát, Balázst, egy cseppel sem szereti kevésbé, mégis, ha gyermekeiről dicsekedve szólt, Pál neve többször jött ajkaira?

Pálnak jellemére ennyi magasztalás befolyás nélkül nem maradhatott. A dicsvágy, melynek csírái minden férfikebelben szunnyadoznak, jókor fölébred a szívben, ha dicséret által ébresztik; s e szenvedély Pálnál annyival erősebb lett, mennyivel kevésbé érzé magát kielégítve azon táplálék által, melyet eddig talált. Az öreg Ártándi, ki fiának e hajlandóságát beszélgetéseivel, melyek kivétel nélkül Mátyás dicső tetteit tárgyalták, nem kissé nevelte, benne csak egy jó tulajdonsággal többet látott, s nemegyszer mondá az öreg Vitusnak: mi kár, hogy fia nem inkább Mátyás király alatt, mint egy gyáva korban született! - de ha Tamás úr több emberismerettel bír, s ha fiát kevésbé szereti, észrevehette volna, hogy nemcsak dicsőség, hanem dicséret után is vágyódik, s hogy nemes tulajdonságai közé máris nem kis adag hiúság vegyül.

Ha azon számos barátai között, kiket, mint valamennyi ifjú, bírni vélt, mindég Perényi Ferencet nevezte a többiek előtt; ha senkinek társaságát annyira nem keresé, senkit annyiszor le nem kötelezett magának: világos, hogy a valóban szép tulajdonságokon kívül, melyekkel az akkor alig tizenhat éves Perényi bírt, azon körülmény, miszerint Ferenc a nádornak fia, bihari főispán s már akkor kinevezett váradi püspök, Pál előszeretetére nem volt befolyás nélkül. - Valahányszor a nemesség bármily alkalommal fegyverre kelt, a pontosságnak, mellyel az ifjú Ártándi az elsők között megjelent, kötelességérzetén kívül talán nem utolsó indoka volt az is, hogy magát ily alkalommal a legjobb lovasok egyikének ismertethesse. Nyájas volt a szegényebbek iránt, s ha parasztháznál lakodalom vagy keresztelő tartatott, a szép fiú sohasem hiányzott, miáltal jobbágyainak kedveltjévé vált; de itt sem mondhatjuk, vajon természetes nyájassága volt-e az ok, mely őt ezen eljárásra bírta, vagy pedig azon körülmény, mert magát oly társaságban, hol nálánál magasabbat nem látott, legjobban érzé, sőt szinte hajlandóbbak vagyunk az utolsót hinni, miután tudjuk, hogy Pál, ha a Báthoriakhoz s más főurakhoz, kik a környéken laktak, meghívták, ezen ünnepélyekben, hol az egész nemesség együvé gyűlt, többször csak annálfogva nem akart részt venni, mert apját nem bírhatá arra, hogy neki selyem- és bársonyköntösöket vegyen, s cselédeit az újabb divat szerint öltöztesse. - Azon, hogy atyja Pálnak e hajlandóságát nem ismeré, annyival kevésbé csodálkozhatánk, mennyivel ügyesebben titkolá el azt mindenki előtt, olyannyira, hogy azon esetre, ha valaki őt ismerősei előtt hiúnak mondotta volna, bizonyosan aljas rágalmazónak tartatik. Akkor, mint napjainkban, a századik sem tudta, hogy azok, kiknek hiúsága felpiperézett ruházatukon megismerszik, nem a leghiúbbak, hanem csak valamivel ostobábbak. Az Ártándiak várkáplánjától pedig, ki Pált nevelte volt, ily belátást követelni igazságosan nem lehetett.

Vitus azon szerencsés teremtések közé tartozott, kik fél századig élhetnek az emberek között, anélkül hogy gyermeki bizalmukat, mellyel körükbe léptek, elvesztenék, s kik, a pálya végén visszatekintve múltjokra, alig találnak egyebet, mint nyájas emlékeket. Ki az élet tusáiban részt nem vesz, ki az emberek között idegenként jár, s céljaik után nem versenyezve, útjokban nem áll: az, mint idegenek, minden társaságban csak szívességet talál, s miért kételkedjék azon, mit hinnie oly édes? Ez vala Vitusnak helyzete. Kolostorba lépve első ifjúságában, ott a skolasztikai teológiával töltötte idejét; ezelőtt huszonnégy esztendővel pedig Ártándi Tamás várába fogadtatott, s itt ismét keskeny körű tudományos munkáit folytatá, s így a jámbor minorita a világból éppen csak annyit ismert, mennyit zárdájából s a kereki vár ablakaiból láthatott; ott a priorság után nem vágyó szerény társat senki sem üldözé; itt a becsületes háziúr s szolgái a jámbor barátot tisztelék: csuda-e, ha neki, midőn régi teológiai könyveket másolt, vagy a váradi püspök számára a nagy breviáriumot festékkel ékesítette - min tíz év óta dolgozott -, ha neki úgy látszott, mintha e földön mindenütt isteni nyugalom uralkodnék, s ha Husz és Viklef eretnekségei nem volnának, az egész emberi nem teljes békében s egyetértésben élne. - Ártándi Tamás sem volt nagy emberismerő; azonban nemegyszer történt, hogy a baráttal beszélgetve világi dolgokról, maga is elmosolyodék, s elismeré, mennyire jó könyvekkel s tanulással foglalkozni, már csak azért is, hogy a világról semmit se tudjunk.

A tudósnál nincs érzékenyebb ember, s Ártándinak ily kifakadásai mást talán megsértettek volna, de Vitus miattok sem Ártándi társaságához, sem tudományaihoz nem vesztette el kedvét, s csak annyival több szorgalommal foglalkozott a kis Pálnak nevelésével, meg lévén győződve, hogy apjának hibás nézetei kizárólag annak tulajdoníthatók, mert sem deákul, sem egyáltalán olvasni nem tud. Hogy egy fiatal nemes nevelése a tizenhatodik század kezdetén más tanulmányokból állott, mint most, s hogy akkoridőben a tudományok az általános nevelésnek körülbelül csak éppen olyas részét tevék, mint napjainkban a vívás s lovaglás, mi akkor fődolog vala: igen természetes; azonban bármily kis része volt is Vitusnak az ifjú Ártándi kifejlődésében, bizonyos, hogy azt, más nevelők módjára, egészen magának tulajdonítá, s Pálban egy új Caesart s Nagy Sándort látott. - A jámbor barátnak ezen s az egyházi hatóság szupremáciáján kívül, melyről oly szívesen beszélt, talán nem is volt más szenvedélye.

Ez utolsóról mondhatjuk, valóságos szerencse, hogy az Vitus keblében létezett, különben nem tudni, a földesúr s udvari barátja huszonnégy hosszú évnek annyi hosszú estéjén miről beszéltek volna, ha nem a római egyház hatalmáról, melynek a lovag a világi hatalom alá való rendelését, a barát szupremáciáját vitatá.

E társaság - melynek leírásával talán hosszasabb időt, mint olvasóink óhajtották volna, annálfogva töltöttünk, mert egyik tagja e történetben kitűnő részt foglal el, a többiek hazánk akkori állapotára nézve, hol számos hozzájok hasonlók léteztek, jellemzők - lassú léptekkel haladt a város felé. A beszélgetés minden tárgyai ki valának merítve; Ártándi órákig dicsérte Mátyást a szigorúságért, mellyel az érsekeket s püspököket rendben tartá, s a római kúria beavatkozásait visszautasította. Vitus Ulászló ájtatosságát, szelíd erkölcseit emelé ki, s magasztalá a kort, melyben az esztergomi érseknél Magyarországban hatalmasabb férfi nem volt. Most a társaság régen hallgatva lovagol egymás mellett. Mióta Buda vára feltűnt szemeik előtt, Pál a jövővel, apja múltjának emlékeivel inkább foglalkodtak, mint hogy beszélgetésre kedvök lett volna; Vitusnak lovával volt dolga. A vén pej, az ártándi várbarát paripájának csak szelíd erkölcseinél fogva választva, évek óta egy- vagy legföllebb kétórányi távolságnál tovább nem hordá, s most, miután Biharból idáig jött, s ez utolsó nap egyhuzamban öt óráig meg sem állt, minden intés, sarkantyú, sőt a barát bőröve által sem buzdíttathatott sebesebb haladásra.

- Úgy látszik, a tisztelendő úrnak lova nem akar tovább haladni - szólt végre Pál, midőn nevelőjének sóhajtozásait észrevéve, önparipájának megelégedve nyakát veregeté.

- Dehogynem akar - mondá a másik, ismét bőrövét suhogtatva lovának feje fölött, míg másik kezével, hogy egyensúlyát el ne veszítse, a nyeregkápához fogózkodott -, akarna bizony, de nem tud szegény állat. Előre láttam; öt óráig menni egyhuzamban, azt sem ember, sem marha nem tartja ki.

- Nézze Tündéremet - szólt a másik, lovát szöktetve -, alig bírom tartani.

- Mert nem hagyja békével - válaszolt az előbbi -, s azonkívül Szellő idősebb is, és kissé meghízott; igazi vétek a szegény állatot így kínzani, főképp ok nélkül. Egy nappal előbb vagy később érünk Budára, mindegy; s amint mondám, legjobb lett volna Cinkotán meghálnunk. Ha a lovak megbetegszenek, vagy más bajunk történik, s pedig sötét lesz, mielőtt Pestre érünk, és - mint tudja - nox homini inimica: Pál úrfi lesz oka.

Meg kell vallanunk, hogy Vitusnak ezen vádja nem vala igazságtalan. Pál, mint mondtuk, nem volt minden hiúság nélkül; a hely, melyet eddigi társaságában elfoglalt, mindég az elsők közé tartozott; azonkívül vagyona, a nádor fiával való barátság s személyes tulajdonai azon reményre jogosíták, hogy a szerep, mely az udvarnál reá vár, szinte nem leend alárendelt; miként ne kerülne el mindent, miáltal magát nevetségessé teheté. - Ulászló korában a főurak egész seregekkel, Ártándihoz hasonló vagyonosabb nemesek legalább ötven vagy száz lovassal jelentek meg királyuk udvarában; s hogy Pál négy, egészen parasztokhoz hasonló cseléddel s Vitus társaságában a királyi udvarban nem akart először föllépni: azt a deli ifjúnak rossz néven nem vehetjük. Útja kezdetétől fogva Pál egyedüli kívánata az vala, hogy este érkezzék meg, s ő sokkal ügyesebben vitte dolgát, mint hogy cselt nem gyanító kísérőivel e szándékot el nem érte volna. Utolsó nap reggelén nem volt senki, ki annyira sietett, mint ő. A felkelő nap az Ártándiakat már úton találta, kik, csak annyi ideig állva meg, hogy a vasárnapi isteni szolgálatban részt vehessenek, oly jókor értek Cinkotára, hogy Tamás úr maga még napnyugat előtt gondola Budára érhetni, s azért, fia kívánatának engedve, délután útnak indult. Midőn Cinkotát elhagyták, Pál csataterve változott. Majd megállva, hogy lovát nyergelje, majd állítólag egy pár boglárt vesztve mentéjéről, melynek keresésével fél óránál többet töltött, majd tűrhetetlen szomjúság ellen panaszkodva s valamely tanyához lovagolva vízért, ügyessége minden percben új akadályokat talált, míg a napot végre a budai hegyek megett lealkonyodni látván, meggyőződött, hogy terve sikerült. E meggyőződés Pált a lehetőségig jókedvre deríté, s Vitus panaszai s félelme még inkább nevelék ezen lelkiállapotát.

- Mitől fél, szentatya - mondá nevetve -, nincs-e kezénél olvasója s breviáriuma? mi hatan pedig nem vagyunk-e ellátva kardokkal? Ha a testi fegyver kell, itt vagyunk mi; ha ördögökkel vagy itt a Gellérthegy közelében boszorkányokkal volna dolgunk, atyaságod szedi ki szentelt szerszámját, s elküldi pokolba az ellenséget. Akármi történik, nincs mitől tartanunk.

- Ne tréfálj szent dolgokkal, Pál - mondá Vitus rosszkedvűen -, nem illik keresztyén emberhez, főképp miután meg kell vallanod, hogy ha bajunk történik, csak magadnak tulajdoníthatod. Ha délután nem késünk annyira miattad, most, hol pillanatról pillanatra inkább sötétedik, Budán volnánk.

- Ne haragudjék rám, szentatya - szólt Pál nyájasan, rövid szünet után -, nem akartam megsérteni; de nem foghatom meg, mitől félhet.

- És ki mondta, hogy haragszik? - válaszolt a másik, ki azalatt imádsághoz fogott, s breviáriumát mormogva, időről időre lovát bőrövével sietésre inté - vagy ki mondta, hogy fél? Isten kezében vagyunk valamennyien mindég, s nem látom által, minek félnénk; de amint mondám: nox homini inimica. S miután napról napra új rablásokról s erőszakos útonállásokról hallunk, főképp az idén, hol még üstökös csillag is jelent meg, s miután ily késő este a Rákoson már annyi kétes külsejű embereket láttunk: hogyne válnék az ember kissé gondolkozóvá?

Tamás úr, mióta Budának tornyait meglátá, sokkal inkább el volt foglalva emlékei által, hogysem társainak beszélgetésében részt venne; de most Vitus szavaira figyelmessé lett, s ámbár őt megnyugtatni igyekezett, önmaga is bevallá, hogy csakugyan, országgyűlést kivéve, ily későn ennyi embert még sohasem látott a Rákoson.

- Rémség - mondá Vitus, ki, valamennyi félénk módjára, magát semmi által sem érezé inkább megnyugtatva, mint ha aggodalmairól szólhatott -, ahová csak fordulunk, embereket látunk, mintha az egész ország kóborlói ide jöttek volna. Csak nemrég hagytunk el egy egész csapatot, mely a homokbuckák között tanyázik, s itt jobbra előttünk, úgy látszik, ismét valami mozog.

- Mi közünk ehhez - szólt Pál, ki türelmét veszteni kezdé -, néhány fegyvertelen kóborlótól csak nem fogunk félni, főképp itt, egy pár száz lépésnyire Pesttől.

- Egy pár száz lépés vagy mérföld - mondá a másik, mindég nyugtalanabbul, minél inkább elsötétedett -, az mai időben mindegy; nincs biztosság sehol az országban.

- Nagyon is igaz - vágott Tamás úr szavába -, mióta Mátyás király meghalt, az ország egy nagy haramiafészekké változott, hol rabol s garázdálkodik, akinek tetszik; de hát nem Bakács őeminenciájának s a többi hosszúruhás uraknak köszönhetjük-e ezt? - hol a király papnak engedelmeskedik, ott királyi pálcája sem papot, sem világit meg nem oltalmazhat többé, s minden imádság s búcsú, mit Rómából várhatunk, nem fogja az utast megoltalmazni határainkon, ha királyunk udvari kápolnájában, énekesek közt tölti napjait.

Valószínű, hogy az öreg Ártándi szavainak, mint egyéb alkalmakkal, Vitus ismét ellenmondott volna, s hogy a szerzetes, rendének védelmezése közben, talán félelméről is megfeledkezett volna, ha e pillanatban segítségkiáltások nem vonják magára az egész társaság figyelmét.

Mielőtt fővárosaink a törökök által elpusztíttattak, Pest körül vala véve kertekkel. A várfalat széles vízárok környezé, s mindjárt e vízárkon túl a szilvások s más gyümölcsösök egész koszorúja állott, mely a várost a puszta Rákostól elkülönzé. Mátyás, nem messze az akkori hatvani kaputól, szép mezei lakot építtetett magának, hol néha napokat töltött; s a királyi lak szomszédjában, s amerre csak a szem látott, nagyobb s kisebb házak s kunyhók álltak, hol Pestnek akkori polgárai vasárnapokon a szabad levegő gyönyöreit élvezék.^[26] E kertek között haladtak utasaink, midőn a segélykiáltások figyelmöket magukra vonták. Sötétebb volt, mint hogy a már tavaszilag duzzadó faágak között messzebbre láthatnának; de Ártándi Pál alig hallá az első asszonyi sikoltást, midőn megszorítva lovát, arra sietett, honnan a hangok jöttek. Tamás úr, kivonva kardját, szintén megindítá ménjét. - A poggyászt a paphoz - kiáltá -, rajta legények! s egy perc múlva Vitus a két teherhordó gebe között az út közepén, nem kevés rémülésére, magányosan látá magát, annyival inkább, mert eszébe jutott, hogy a poggyász, mely felvigyázatára bízatott, a rablóknak mintegy csábul szolgál, s mert három lónak kantárszárát tartva, vigasztalásul még olvasójához sem foghatott.

A lovasok azalatt a kertek közé merültek, honnan az asszonyi hangok s több férfi fenyegető szózata mindig erősebben hallatszottak, Pál s követői közül kettő, az akadályokat tekintetbe sem vevén, egyenesen a zaj felé rohantak, s árkokon és kerítéseken keresztül, rövid idő múlva az erőszak színhelyén valának, honnan a rablók megfutamodtak, még mielőtt az öreg Tamás s a két vele maradt szolga, fiát utolérheté.

Mindez rövid pillanatok műve vala; s Pál, ki rögtön egy regényes kaland főszemélyének látá magát, annyira meg volt lepve, hogy első pillanatra csaknem azt hivé, álmodik. A hely, hol magát találta, egy kerti laknak vagy inkább tanyának udvara volt. Egyfelől nem tágas, de csinos lakház, a másikon ól, pince s más gazdasági épületek álltak, szemközt a sövénnyel pedig, melyen áttört, fakerítés s mögötte egy nagy kert fái látszottak. Az udvarban észrevehetők voltak a történt rablás nyomai; széthányt bútorok, feltört ajtók, néhány dorong, melyet a zsiványok siető visszavonultokban itt feledének, s a kötözött lakosok, kik az udvaron feküdtek, arra mutattak, hogy a szabadítás a szükség legfőbb pillanatában érkezett; s Pál csakugyan szerencsésnek mondhatá magát, hogy első föllépése fővárosunkban nemcsak dicsőséges, de üdvös is volt. Leugrott lováról, s apjával és szolgáival a földön fekvő szerencsétlenek segélyére sietett. Az alkony s két, a földön álló lámpa, csak gyenge világot terjesztének a tárgyakra, s idő kellett, míg a négy szenvedő, kik peckekkel szájukban nem szólhattak, feltaláltattak. Végre a háznép ismét talpon állott. Tamás úr elküldé egyik szolgáját a papért s poggyászért, s a megszabadítottak hálálkodni kezdének oly hosszasan s annyi szavakkal, hogy az öreg Ártándi, ki saját s fia tettében semmi rendkívüli dolgot nem látott, végre elveszté türelmét. - Legyen szíves kegyelmed - szakítá félbe egy tisztességes férfi hálálkodásait -, s mondja meg nevét; s nem szolgálhatunk-e még valamivel, hisz úgy szól felőlem s fiamról, mintha tízezer sárkányt öltünk volna meg.

- Tízezer sárkány vagy egy ember, ha megkötözve földön fekszünk, s dorong suhog fejünk fölött, az nekünk mindegy, ugye, Szaleresi uram? - így szólt egy öreg szolga, kezét dörzsölve, míg Erzsi, a gazdasszony, teljes helybenhagyást integete fejével. - Szaleresi úr maga - mert ő az, kivel ismét találkozunk, ámbár széttépett ruháiban s halotti halványságú arcáról alig ismerne valaki a vagyonos polgárra, kit reggel Budán láttunk, csak azt jelenté ki, hogy senki sem tudja jobban nálánál, mennyi köszönettel tartozik. - De miután adós vagyok, s a hitelező kegyelmed - tevé hozzá -, nem volna-e szabad kérdenem: kinek tartozunk megmentésünkért? kereskedő embernek, mint én, ezt tudnia kell. Szaleresi Ambrus nem marad adósa senkinek.

- Szaleresi Ambrus! - kiálta az öreg Ártándi - hát nem ismersz? elfeledéd hangomat, melyen annyiszor pénzt kértem tőled? Legyen Isten szent neve áldva, hogy Pest valamennyi kereskedői között éppen téged mentettünk meg.

Szaleresi a legnagyobb zavarban megjegyzé, hogy a nagyságos úr hangjára nem emlékszik; a magas címet azért használá, mert az idegen adósságokról szólt.

- De én emlékszem rád, jó, becsületes ember. Ej, hogy azokon a gazembereken, kik bántottak, egypár jót nem tudtunk ütni! - mondá Ártándi. - Te, legjobb polgára Pestnek, ki, míg Mátyás király élt, fukar társaidként pénzszekrényedet el nem zártad, s ha kellett, ideadtad utolsó fillérig.

- Bár odaadhatnám most is! - sóhajtott az előbbi. - Mátyás királynak mindég pénzre volt szüksége; de a pénz visszakerült s vele kamat s még néha királyi ajándék; s ha az udvari urakon kellett segíteni, s ha ezek később nem fizettek, legalább volt kinek panaszkodni. Most aki Budán pénzt ad kölcsön, akár a Dunába dobta volna, hacsak, mint a Thurzók vagy Fuggerek, zálogot nem tud magának szerezni. - De - tevé hozzá a financiális panaszok után - végre még most sem tudom, kinek köszönöm megmentésemet.

- Semmi köszönet - válaszolt az előbbi jókedvűen -, csak kölcsönt szolgáltam vissza; te zsidók kezéből mentettél meg engem, én téged zsiványokéból; egyébiránt nevem: Ártándi Tamás; talán nem feledted el?

Az örömet, melyre Szaleresi e névnek hallására fakadt, nehéz volna leírni.

- Bort! gyertyákat! Erzsi! János! halljátok-e, a legjobb malvazérből hozzatok fel! - Isten hozta kegyelmedet szegény házamba! - így kiáltozott, s Vitus, ki a szolgával s lovakkal épp e pillanatban jött az udvarba, nem foghatá meg e zajnak okát.

Ártándi eleget ismétlé, hogy mennie kell; hogy Budán Telegdi őt várja; hogy úgyis szerfölött elkésett: nem használt semmit; Szaleresi annyit kért, annyiszor mondá, hogy Ártándit, kinek annyit köszön, egy pohár bor nélkül házából el nem bocsáthatja, míg végre az öreg nemes a régi mondást idézé, hogy "az sem jó ember, ki egy barátságosan kínált pohár bort el nem fogad" - s a pappal és fiával együtt a szobába vezetteté magát. - Pál hihetőleg ellenmondott volna ezen intézkedésnek ha előbb ugyan kíváncsiság, később, miután gyertyák hozattak Klári szép szeme őt Budáról meg nem feledkeztetik. De a polgárleány oly bájoló vala, szeme annyi háladatossággal függött megmentőjén, hogy sokkal idősebb s nyugodtabb férfi is vonzalmat érzett volna feléje, s a fiatal Ártándi csaknem sajnálá, hogy őt nem mentheté meg még egy ízben.

- Tudod-e, Klári leányom - mondá Szaleresi, midőn a poharak már az asztalon álltak, s az első a vendégek egészségére már kiüríttetett -, ez nemzetes és vitézlő Ártándi Tamás úr, Mátyás királynak legjobb barátja.

- Leghívebb jobbágya - igazítá ki az érintett.

- Jóltevőm, kiről anyád, Isten nyugtassa, annyiszor szólt.

- Örülök, hogy az ifjasszonynak szíves emlékében maradtam, ámbár még jobb szeretném, ha a kedves háziasszonyt életben láthatnám - mondá Ártándi -, de mi a jótéteményt illeti, az, ha nem csalódom, mindössze annyiból áll, hogy tőled párszor pénzt kértem kölcsön; s mert talpig becsületes embernek tapasztaltalak, mikor a király megszorult, szintén veled szóltam.

- És ez volt szerencsém kezdete - folytatá a másik -, most házaim vannak, terjedelmes kereskedésem, maholnap talán bíró leszek, s ezt mind önnek köszönöm.

- Ezt mind Mátyás királynak köszönöd - vágott szavába az előbbi -, mint valamennyien mindent, amit bírunk. Hej! - folytatá szomorúan - hogy annyian elfelejtik ezt!

A beszélgetés itt Mátyás korára s a jelen nyugtalan időkre fordult, s Szaleresi nagy sóhajtások között beszélé el, mily bizonytalanságban él, főképp a legújabb időben, minden kereskedő. - Rablások, pincetörések, gyilkolások, nálunk minden gonosztett napirenden van - panaszkodott a polgár -, mióta Tamás bíbornok őeminenciája Rómából visszajött, s a pápa levelét, mely minden keresztesnek bűnbocsánatot ígér, kihirdeté: azóta mi, pestiek, nem jöhetünk ki falaink közül anélkül, hogy haramiák által meg ne támadtassunk. Ma, vasárnap lévén, Klárikámmal s gazdasszonyommal körülnézni jöttem kertembe, s ha a nemzetes úr nem jő, halál fiai lettünk volna valamennyien. Mintha az egész ország kóborlói s gazemberei itt gyűlnének össze városunk körül, s mintha még hamarjában valami gonosztettet akarnának elkövetni, hogy az egyháznak legyen mit megbocsátania. Hát Biharban nem mozog még a pápa levelére a nép?

- Húsvét után kedden hajnalkor indultunk el, s akkor még keveset lehetett észrevenni - válaszolt Ártándi -, eddig az egész megye mozgásban van talán, legalább minél közelebb jöttünk Pesthez, annyival több volt a zaj, mintha az egész parasztság lábon volna.

- És ezek mind hozzánk jönnek - sóhajtott Szaleresi -, ezeket mind ki kell tartanunk. S ha még nemes jönne, ki a városban valamit költ vagy vásárol. De az urak egyáltalán nem akarnak részt venni keresztes háborúkban; vagy talán a nemzetes urak evégett jönnek?

- Csak Budára a királyhoz megyünk - válaszolt Ártándi.

- Értem, értem - mondá Szaleresi -, a bíbornokhoz. Jókor jön uraságod. Őeminenciája, mióta Rómából visszajött, rendkívül jókedvben van; nem is csuda: ismét két uradalmat vett jutányos áron, s a milkói püspökség iránti perében őszentsége a pápa, mint mondják, kedvező ítéletet hozott.

- Én a királyhoz megyek, Szaleresi uram - szólt Ártándi, ki Bakácsot, Corvin János iránti viselete óta, nem kedvelé.

- Értem, értem - válaszolt ismét a másik -, Tamás bíbornokhoz és a királyhoz: mindenki elmegy a királyhoz is, de...

- Bakács befolyása, úgy látszik, mióta 1505-ben utószor Pesten valék, nem fogyott - szakítá félbe Ártándi rosszkedvűen a szólót -, azonban legkisebb gondom is nagyobb; sem én, sem fiaim - azért jótállok - Drágfi jobbágya előtt, kinek nemzetségét Szatmár vármegyében mint merő parasztokat s őt magát mint íródeákocskát láttam, nem fogunk hódolni.

- Magam sem tenném - mondá Szaleresi, kiben vendégének nemesi büszkesége polgári méltóságának érzetét, melyet kiállott félelme egy időre háttérbe szorított, fölébreszté -, polgárnak nincs mit hódolnia ily nagy urak előtt; fiam nincs, kinek egyházi vagy világi hivatalt keresnék; házaim nem állnak kevésbé erősen; kereskedésem nem fogy, habár tíz bíbornok ráncba szedi homlokát; legföllebb ha bíróvá választásomat akadályoztathatná, itt is a fődolgot, azaz polgártársaim bizodalmát, bírom; de...

- De Szaleresi uram - vágott szavába az előbbi, ki Vitusnak mindég növekedő nyugtalansága által arra intetett, hogy mennie kell -, mindezekről máskor szólunk. Telegdi vár ránk, s úgyis elkéstünk. Még e poharat kegyelmed kedves, szép leánya egészségére, kit a jó Isten édesanyja nyomdokain vezéreljen, ürítsük ki. S most lóra, fiam!

Pál és Klári az egész beszélgetésben csekély részt vettek. A kor szelleme, mely szülőik jelenlétében gyermekeknek a hallgatást kötelességül tevé, s még inkább talán a zavar, melyben mindketten érezék magokat, nem engedék, hogy sokat szóljanak; ki azonban e fiatal párt egymás mellett látá, s arcuk kifejezésére s a hangra, mellyel egymásnak a legközönyösebb dolgokat mondák, figyelt: meggyőződhetett, hogy ők ketten sem mulatnak atyáiknál rosszabbul. Főképp Klári látszott megelégedettnek; arcán nem a tetszvágy, mely azt rendesen jellemzé, de magasb, szebb érzeménynek kifejezése volt szemlélhető; s Pál minden fiatalsága mellett, örömdobogó szívvel gyanítani kezdé, hogy nem puszta ismeretség, nem is csak tisztán hála az, mi e leányt ezentúl hozzá köti. - Így nem hagyjuk elmenni, kedves, örökre feledhetetlen vendégeinket - mondá végre Szaleresi, midőn meggyőződött, hogy Ártándit kérésével nem tartóztathatja többé -, közel vagyunk ugyan a városhoz, de e nyugtalan időkben, főképp a kertek között, rablók rejtőzhetnek; elkísérjük őket. A városkapukat is nekem mint tanácsbelinek hamarább nyitják fel, s a révészek hamarább készülnek el. Mi velök megyünk, ugye, Klári?

A leány több örömmel sohasem teljesítette apja parancsát; s ámbár az öreg Ártándi, sejdítve az indokot, mely az ildomos polgárt ez ajánlatra bírá, s mely tulajdonképpen az volt, hogy az Ártándiak kíséretében ő, s leánya érkezhessenek bizton a városba, mosolyogva köszöné meg háziurának szívességét: Vitus a legnagyobb hálával fogadá az ajánlatot, s miután Szaleresi a kertben maradt gazdának még néhány parancsot adott, s miután ígéretet tett, hogy mihelyt hazamegy, a ház biztosságára néhány városi őrt küld: az egész társaság Pest felé indult, hova őket, minthogy az egész úton semmi emlékezetre méltó nem történt, s Szaleresi beszélgetései e város jövendő nagyságáról s befolyásáról sem igen érdekesek, sem akkoridőben valószínűek nem voltak, nem fogjuk követni. Magától értetik, hogy a búcsú, melyet a Duna partján, hol az Ártándiakat Telegdi Istvánnak fia, Miklós várá, egymástól vettek, barátságos volt, s hogy Pál Szaleresi kérésére szívesen megígéré, miszerint őt házában, mihelyt csak lehet, fel fogja keresni.

Telegdi István házához megyünk. Hol a fejedelem a művészetnek bármi nemét annyira kedveli, mint Mátyás az építészetet: ott a mecénásoknak egész serege támad; s így ámbár a magyar nemesség a városi lakást nem kedvelé, s mint történetíróink- s a csekély építvényi maradványokból látjuk, nem iparkodott nevét kőfalak által megörökíteni: mégis Mátyás alatt majdnem minden nagyobb család Budán nagyrészt florenci vagy velencei ízlésben épült s pazar fényűzéssel bútorozott palotákkal bírt. Az, melyben Telegdi István lakott, egyike vala a legszebbeknek, azon Telegdi János által építve, ki a Mátyásnak Florenc városától ajándékba küldött oroszlánokat magával hozá. Jelen gazdája nem kímélt semmit, mi által nagybátyja ezen örökségét még érdekesebbé tehesse; s főképp a terem, melyben őt most fel s alá járkálva találjuk, a század ízlése szerint fényesen bútorozott. A falakon híres olasz mesterek képei függenek; a kandallót két fehér márványból faragott oroszlán díszíti. E tárgyakat még a ház első gazdája, Telegdi János hozta volt magával Olaszországból. Az eleven színezetű keleti szőnyegek, melyek a padozatot s a terem ajtait eltakarják, Bogdán moldvai vajda s a lengyel király adományai, miket István azon országokból, hol követségben járt el, hozott magával. Az asztalon s néhány szekrényben könyveket találunk - szóval: az egész rendezés a háziúr vagyonára s műveltségére mutatott, noha mindezen tárgyakat két, az asztalon égő viaszgyertya világításánál inkább gyanítani, mint látni lehet.

Telegdi nyugtalannak látszik. Az öreg Ártándi Cinkotáról lovászt külde Budára, hogy István barátját, kihez szállni fog, megérkezéséről előre tudósítsa, s e hír szerint az utasoknak rég itt kellene lenniök. Bebek Katalin, ki mint nejének közel rokona, mióta ez meghalt, Telegdi házát kormányozta, rég elvégzé előkészületeit; az ólban a vendéglovak számára hely vala csinálva, s Ártándi cselédeinek régi barátja, a kulcsár, ezeknek számára is készen tartá legjobb borát, hogy meghálálja a jó fogadtatást, melyben Ártándon és Kerekiben részesült: Miklós pedig, Telegdinek egyetlen fia, mint tudjuk, átment Pestre, hogy barátait ott fogadja; de már elsötétedett, s ők mégsem jöttek. - Hogy az utasok pár órával késnek, abban semmi aggasztó nincsen, s Telegdi sokkal nyugodtabb kedélyű vala, hogysem hasztalan várakozás miatt máskor ennyire megháborodnék; de egy idő óta lelkét még soha nem érzett nyugtalanság tölté el, magyarázhatlan sejtelme valami fenyegető veszélynek, melyet le nem győzhetett. Az ország külső állapota, akár Török-, akár Németország felé tekintett - a mindég növekedő belviszálykodások - most a Bakács által hirdetett keresztes had, melyet tanácsával nem akadályoztathatott meg - szóval: minden aggodalommal tölté szívét; úgy látszott előtte, mintha rövid idő alatt valami szörnyűnek kellene történni; s a jelen alkalommal bármennyiszer mondá magában, hogy barátait Cinkotától Pestig veszély nem fenyegetheti, nem győzheté le aggodalmát. Fel s alá járt szobájában, majd a Duna felé nyíló erkélyről a mindég inkább elsötétedő tájra, majd velencei nagy órájára függesztve szemeit, miközben az asztal mellett, felnyitott könyv előtt, fiatal íródeákja, Orbán ült, mély s mint arcának kifejezéséből látni lehetett, szintén nem víg gondolatokba merülve. Minden hallgatott, csak a nagy óra percegése, Telegdi léptei s néha az utcáról felhallatszó nesz szakíták félbe a csendet.

- Már nyolcra jár az óra, s nem jönnek - szólt végre az asztalnál megállva Telegdi.

- Ne aggódjék nagysád - válaszolt az ifjú nyugodtan -, Cinkotától idáig az utasokat veszély nem fenyegeti.

- Sőt éppen itt fenyegetheti veszély, Pest környéke tele van gyülevész néppel. A bíró jelentése szerint tegnap két utas támadtatott meg.

- Nagysád feledi, hogy az Ártándiak nem oly emberek, kiket rablók megtámadni szoktak; első tekintetre látja mindenki, hogy nálok több sebre, mint kincsre számolhat.

- Igazad van, Ártándiék derék bajnokok. Pál is, nemde, gyöngye a fiatalságnak? - Így szólt Telegdi, s mielőtt bevárná a feleletet kérdésére, ismét fel s alá kezde járni szobájában, Orbán pedig újra gondolataiba merült. - Ki ez ifjú arcának kifejezését figyelemmel nézte, észreveheté a változást, mely Ártándi Pál nevének említésére rajta történt. Telegdi inkább el vala foglalva gondolataival, hogysem ilyesmire ügyelne, s egy perc után Orbán arcvonásai ismét nyugodtan álltak, mint azelőtt.

E földön a szerencsétlenségnek sok nemével találkozunk; két neme van, melynek kínjai ellen nincs gyógyszer: annak kínja, ki magasabb hivatást érezve magában, oly helyzetbe állíttatott, hol nemesebb vágyait ki nem elégítheti; s azé, kit viszonyok vagy a pajzán sorsnak keze, természetes köréből kiragad, és oly viszonyokba helyez, melyekre születésénél fogva nem érez hivatást. Kit e csapások egyike ért, az soha honosnak, soha megelégedettnek nem érezheti magát körében; élte egy hosszú vágyódás, szüntelen küzdés, melyet győzelem reménye nem derít; ki akarna emelkedni nyomorú viszonyaiból, de a társasági élet százezer kötelékein lehetetlen keresztültörnie - visszavágyódik aljasb, de nyugodtabb körébe, honnan kiragadtatott, de nem bír oda visszatérni; töredékes léte, melyet a sors oly különböző darabokból rakott össze, megnyugtató egésszé nem válik soha. Orbán e szerencsétlenségnek mindkét nemét érezé.

Jobbágy fia volt. Családja századok óta lakta Telegdet, s ivadékról ivadékra, nagyrészt harcmezőn, híven szolgálta földesurait. Miután a Telegdiek mindég jó földesuraknak ismertettek, a viszony, mely e kölcsönös segély s szolgálatok által az úri s a jobbágycsalád között támadott, inkább bizodalmon s önkéntes ragaszkodáson, mint az egyik résznek úri hatóságán alapult. Hol a Telegdiek jelen voltak, ott a Kardosok - ez vala Orbán családneve - nem hiányzottak soha; ura örömeiben s fájdalmaiban osztozott a jobbágycsalád, annak dicsősége tulajdon gyanánt őriztetett, ezek által, s Orbán eldődei a Telegdiek szolgálatában tölték éltöket. Ezt tevé Orbán apja is. Ő volt István legkedvesebb katonája, vele járt minden hadban, mellette küzdött, vele győzött, végre érte adta életét. Azon kisebb csaták egyikében, minők akkor a magyarok és törökök között majdnem szünet nélkül folytak, Telegdi követői a törökök száma által legyőzettek. Kis seregét mindünnen moszlim környezé; azon kevesen, kik bajnokai közül megmaradtak, csak futásban keresheték üdvöket; s Telegdi, súlyosan megsebesített lován már lemondott minden reményről, midőn rögtön Kardos melléje vágtat, s friss lovát neki ajánlja. Telegdi eleinte vonakodott elfogadni az ajánlatot; végre, szolgájának kérésére s a gondolat, hogy őt mint vezért csakugyan több veszély fenyegeti, elhatározásra bírták a nemes férfiút. - Ha fogságba kerülök, váltson ki nagysád; ha meghalok, gondoskodjék gyermekeimről - így kiáltott, midőn ura friss lovára ült -, s ezentúl a hű szolga szavát senki sem hallotta e világon. Holttestét sebekkel takarva találták a csatamezőn, feje a nándorfejérvári basához küldetett; s Telegdi nem tehetett egyebet, mint hogy megmentőjének végkívánatát teljesítse. Ez vala Orbán szerencsétlenségének kútfeje.

Ha apja kunyhójában marad, szerető anyja gondviselése alatt, leánytestvérei s a falu egyéb gyermekeinek társaságában: Orbán talán boldoggá válhatott volna. Telegdi a Kardosok házát újra fölépítteté, anyjoknak négy telket ajándékozott, a leányoknak gazdag kiházasítást ígért, s Bihar vármegyében nem volt náloknál vagyonosabb jobbágycsalád. De a földesúr háladatossága nem elégedett meg ezzel; neki úgy látszott, hogy annak fiát, kinek ő életét köszöni, aljas jobbágyi helyzetben hagynia nem szabad, s főképp miután a kis Orbán már első gyermekkorában szép tehetségeknek adá jeleit, a parasztfiú, anyja mondhatlan örömére, hétéves korában a várba vétetett föl, hogy ott mint a szomszédok mondák, úrrá neveltessék. E pillanattól kezdve a gyermek életén sötét felleg vonula át. - Fiatalabb volt, hogysem midőn sorsában e változás történt, annak következéseit előreláthatta volna; sőt a parasztfiú, midőn magát fényes termekben, csinosabb ruhákkal s kívánatait teljesítő cselédektől körülvéve látá, kezdetben csaknem mennyországban képzelé magát; de ez öröm rövid ideig tartott, s a gyermek szívét soha nem ismert szomorúság fogta el. A bőség között, melyben élt, ő csak azt érzé, hogy szívének valami hiányzik az úrias termekben, hogy nincsen otthon; s a kis Orbán már akkor szokatlan komorság által tünteté ki magát. Senki sem sejdíté ennek okát, Orbán maga legkevésbé; s Telegdi, ki hozzá napról napra több vonzalmat érzett, sokszor aggódott a fiúnak bús lelkületén; az egész háznép nem győzé bámulni szomorúságát.

Noha kevés ember van, ki életében nem érezte volna, hogy a szívnek is vannak szükségei, melyeknek kielégítése nélkül boldogság nem képzelhető: mégis, ha mások helyzetéről hozunk ítéletet, többnyire megfeledkezünk róla. Mi baja lehet a kisfiúnak, ki úrfilag él, bőségben neveltetik, kit Telegdi őnagysága úgy szeret, mint fiát? - így szóltak a szomszédok s a cselédek: és a kis Orbán, ha kérdeztetett, csak sóhajjal tudott felelni - ha azonban helyzetét meggondoljuk, szomorúságát természetesnek fogjuk találni. Az úrias ruha, melyet viselt (annyira gyöngék a kötelékek, melyekkel érzeményeink egybefűznek), már válaszfal vala közte s egykori barátai között. Anyja, a szegény parasztasszony, az udvariasan öltözött gyermeket alig meré fiának nevezni; testvérei, ha őt a várban meglátogatták, mint idegennel szóltak vele; a falusi gyermekek víg csapatja, ha egykori pajtásuk most Miklós úrfival közéjök jött, tisztelettel vonultak tőle vissza - szóval, ő idegenné vált egykori társai között. - Gyolcsgatyában s mezítláb futkározott egykor a mezőkön, most szép dolmányt viselt, de akkor szabadon, most a várkáplán vagy kis játszótársa, Miklós úrfi kívánatainak kelle engednie, s a gyermek azon külsőségeket, melyekre nézve helyzete kedvezőbbé vált, nem becsülheté annyira, hogy általok eddigi örömeinek vesztét pótolva érezné. Nem maradtak el ezenkívül egyes kis bántások, mik Orbán helyzetét már gyermekkorában kellemetlenné tevék. Bármennyire szereté Telegdi növendékét, bármennyire igyekezett, hogy közte és saját fia között semmi különbség ne tétessék: nem mehetett rá, hogy cselédei e részben kívánatait teljesítsék, s alig múlt nap, melyen Orbánnal valaki aljasabb születését ne éreztette volna, s a gyermek szívét már akkoron az elkeseredésnek egy neme tölté el, melyet azonban annyival inkább magában rejtett, mennyivel büszkébb vala, s mennyivel melegebben ragaszkodott jótevőjéhez. Ez egy vala az, kinek egész életében csak szeretetét tapasztalá, s mint gyermek apjához, határtalan vonzalommal ragaszkodott hozzá.

Orbánt egyházi pályára nevelték. Jobbágy fia, mint ő, más téren nehezen emelkedhetett; s habár egyes esetek, mint Kinizsié, arra mutattak, hogy vitézség által hazánkban nem-nemes is a legmagasabb polcra juthat el: részint ez esetek ritkasága, részint a gyermeknek gyenge testalkotása s tanulási vágya Telegdit azon út választására határozák, melyen Bakács, jobbágy fiából, az ország legfőbb méltóságaira emelkedett. Telegdi maga, ki mint tudjuk, korában tudósnak tartatott, s a klasszikus nyelvekben járatos vala, sokat fáradott a gyermek művelésén; később az ifjú a budai főiskolába küldetett, hogy itt, mennyiben az akkor hazánkban lehetséges vala, magát a tudományokban kiművelje; és Telegdi teljes joggal azon gondolattal vigasztalhatá magát, hogy hű szolgájának fia egykor e hon egyházi méltóságainak egyik főbbikét fogja elfoglalni.

E remény, melyet anyja, midőn azt első ízben kimondatni hallá, a földi üdvök legfőbbikének látott, Orbánt nem boldogítá. Nem mutatott ellenszenvet a pálya ellen, melyet Telegdi számára választott, sőt elismeré, hogy azon esetre, ha már apái módjára telkét nem szabad önmagának művelnie, mást nem is választhatna; de a hideg fény, azon örömtelen élvezetek, melyeket vagyon s hatalom nyújt, s melyekhez az egyház útján juthatott el, lelkét nem csábítgaták; vallásos magasztaltságra nem vala hajlama, s maga a tudomány is - noha senki sem múlta volt felül szorgalomban - szívét hidegen hagyta; s ha helyzetének megváltoztatására semmit sem tett, ennek egyedüli oka az vala, mert jelenével elégedetlenül, mégsem ismert olyatén pályát, melyen bizonytalan vágyainak kielégítését remélheté, s így inkább azon maradt, hol őt jótevőjének s anyjának kívánatai visszatarták. - Miért nem növekedtem apám kunyhójában!? - szólt sokszor magában, ha ünnepeken tanulószobáját elhagyva, Buda környékén sétált, s egy vagy más falun keresztülment - miért nem tölthetém éltemet, mint e földmívelők, hasznos munka között? Szerencsés volnék talán! A gazdának sorsa Isten kezében van, ha ez vetéseire áldást küld, ő, nehéz kalászain végigtekintve, boldognak érezheti magát, hatnapi izzadságának a hetedik nap meghozza jutalmát - a pihenést; élte szűk körökben mozog, s éppen azért nem fárasztó: de nem függök-e én emberektől? nem érzem-e, hogy azon munkának, melyet a tudós teljesít, nincs vasárnapja? hogy messze terjedő pályámon ellankadok, mielőtt csak közepéig értem? Telegdi meg akarta hálálni apám hűségét, s jutalmul szerencsétlenné tette fiát. Ó, az emberek nem tudják, hogy embertársaik javára jobbat nem tehetnek, mint ha őket nem bántják! Jobb szerencsét, mint melyet a végzet rendelt számunkra, úgysem szerezhetnek nekünk.

Ezen s hasonló gondolatok sokszor vonultak át Orbán lelkén, de ő mindemellett nem lankadott szorgalmában. A tudományoknak az legfőbb átka, hogy amit tanultunk, egészen sohasem feledhetjük el; ő tudta ezt, érzé, hogy nem léphetett vissza a nyugodt körbe, melyben eldődei éltek; előre kelle hát törekednie, s fáradalmai között lelkének jólesett a gondolat, hogy ha a polcra, melyet neki Telegdi szeretete szánt, fölemelkedhetik, neki s családjának meg fogja hálálhatni jó szándékukat. Orbán a budai főiskolában nem vala boldog - senki sem az, ki magát helyén nem érzi -, de szerencsétlen sem volt; a pálya, melyen haladt, nem általa választatott, de előtte nem nyílt más, s ő meghajtá fejét a szükség előtt, nyugodtan fáradott tovább.

E helyzet változott. Elvégezvén tanulmányait, s még fiatalabb lévén, mintsem hogy pappá szenteltethetnék, Telegdi őt ismét házához fogadá. Mint királyi tanácsosnak, ki sokszor a legfontosabb dolgokkal bízatott meg, neki hív s tudományosan kiművelt emberre volt szüksége, s Orbánnál alkalmasabb egyént nem találhatott, főképp miután Bakács is pályáját mint íródeák kezdvén, Telegdinek úgy látszott, hogy védence előmenetelét semmi által sem segítheti inkább elő, mint ha őt, a közügyek vezetésébe beavatva, megismerteti azokkal, kiktől későbbi emelkedése függ. Orbán e helyzetében eleinte szerencsésebbnek érzé magát. Anyjának boldogsága, melynek valahányszor urával Telegden volt, tanúja lehetett; az, hogy magát hasznosnak érzé, s mindenekelőtt Telegdinek iránta mutatott hajlandósága: eddig nem ismert élvezeteket nyújtott szívének; s talán csak azon egy gondolat keseríté el megelégedését, hogy e helyzetnek változni kell.

E boldogabb napok azonban nem tartának sokáig. Telegdinek, neje Bebek Margit után, fia Miklós s három leánya maradt. A két idősebb Báthori István- s Bánfi Miklóshoz ment férjhez; a harmadik, Frusina, éppen akkor töltötte be tizennegyedik évét, midőn Orbán Telegdi házához visszajött. Míg urával vala Orbán, nem találkozott Frusinával. Falun vagy Báthoriné vagy Bánfiné voltak apjok házánál, s Frusina, hajadon nagynénjével, ki sem kedves húgától megválni, sem a városból távozni nem akart, az egykor szép Bebek Katalinnal Budán hagyatott. De midőn Orbán urával Budára jött, s Frusinával egy házban lakva, a napnak egy részét e bájló hölgy társaságában tölté: a szegény ifjú sejteni kezdé nemsokára, hogy nyugalma örök időre elveszett.

Miként is lehetett volna másként? Frusina szép vala. Nem azon szépségek egyike, melyeknek lángtekintete előtt szenvedélyünk fellobog, melyeket keblünkhez szorítani, melyeket bírni akarunk: e hölgynek egész valója inkább a lélekhez, mint az érzékekhez szólt; a még félig gyermeki arc, melynek, mint a most nyíló rózsabimbónak, egyik főbája az volt, hogy egész szépségét még csak sejdítteté: a kék szemek szenvedély által nem zavart szelíd tekintete, az ártatlan mosoly rózsaajkai körül, a fesztelenség minden mozdulatában, az öntudatlan kegy s kellem, mely sötét fürteitől kis lábáig egész személyén elvonult, oly hölggyé alkották őt, kinél szebbet akkor e hazában nem lehetett látni; s a szegény Orbán, ki vele órákat töltött, ki neki mestere volt, megőrizheté-e nyugalmát, főképp midőn a bájló leány vele oly melegen, oly bizalmasan szólt, szerető testvérként vele közölvén gyermeki titkait. Ellentállás nélkül odaengedé magát érzeményeinek. Midőn szerelmének egész reménytelensége eszébe jutott, már érzé, hogy tőle csak életével válhatik meg.

Orbán helyzetének nem szűnő kínjai leírhatlanok. Azonegy házban, sőt majdnem szüntelen társaságában annak, kit imádott, teljes mértékben bírva bizalmát, sőt szeretetét, mennyiben az érzemény, mely Frusina szívét testvérei iránt is eltölté, szeretetnek nevezhető, voltak pillanatok, melyekben magát véghetlen boldognak érzé, melyekben nem vágyódott semmi után, nem cserélt volna senkivel, melyekben lelkét csak azon egy kívánat tölté el, hogy az, mit élvez, ne múljék el soha; de egy szó, egy tekintet, néha csak az, hogy Frusina által nevén szólíttatott, eszébe juttatá való helyzetét, s lelkét a reménytelen szerelem minden fájdalmai dúlták. Maga a gyermekies bizalom, mellyel Frusina hozzá szólt, néha a pokol minden kínjait érezteté vele: nem volt-e éppen ez elfogulatlanság legvilágosabb bizonysága annak, hogy iránta barátságnál egyebet nem érez, hogy más viszonyt lehetetlennek gondol, éppoly lehetetlennek, mint az egész világ, mint Orbán maga; mert ugyan ki hinné, hogy a jobbágyfiú a hatalmas Telegdi leányának valaha több lehetne.

Néha kétségbeesés tölté el lelkét: futni akart, merre lábai bírják, elhagyni örökre e házat, melyben növekedett, családját, a hazát, a világot; hisz tudta, hogy számára nyugalom csak a sírban vár. Neki nem lehet, nem szabad reményleni. - Ha Frusina által szerettetnék, magától kellene eltaszítania boldogságát, különben gyalázatosan hálátlanná válnék jótevője iránt. De egy tekintet Frusinára, s e föltételek elenyésztek. Neki a kínok, melyeket e leány vele akaratlanul éreztetett, oly édesek valának; úgy látszott előtte, hogy ez angyalnak csak barátja lehetni, őt szeretni, ha ez érzemény nem viszonoztatik is, már oly boldogság, melynél ő nagyobbat sohasem kíván, s Orbán, e gondolatokkal rövid időre ismét megnyugtatá fellázadt érzeményeit.

Szerelmének titkát nem gyanítá senki. Hogy ő, a parasztfiú, szemeit urának leányához emelni merészlené, oly vakmerőnek, oly valószínűtlennek látszott, hogy Bebek Katalint kivéve, ki mindenütt szerelmet látott, sem Telegdinek, sem másnak nem jutott eszébe e gondolat; s habár mindenkinek feltetszett a fölgerjedt állapot, melyben őt láták, ezt annak tulajdoníták, mert pappá szentelésének pillanata közeledvén, Orbán többször nyilvánítá, hogy e rendhez nem érez hivatást. Mióta Frusinát ismeré, szörnyűnek tetszett előtte a gondolat, hogy pappá legyen; közte s boldogsága között az élet minden előítéletei állottak; egy akadállyal több vagy kevesebb, az mindegy lehetett rá nézve, s mégis készebb vala mindenre, hogysem az egyházi köntöst felvéve, önmaga tegye azon lépést, mely őt Frusinától örökre elválasztaná; legalább azt akarta, hogy remélhessen, hogy magát csalódásokkal vigasztalhassa.

Így múlt majdnem két év. Telegdi észrevevén, hogy Orbán a felszenteléstől fél, nyugodtan várá be a pillanatot, midőn ebbéli nézetei változni fognak, s mindég inkább megkedvelte az ügyes és szorgalmas ifjú társaságát, mialatt ez egészen a jelen pillanat benyomásainak engedve magát át, terv s szándék nélkül élte napjait, majd égig emelkedve boldogságában, majd elátkozva létét, majd mennyben érezve magát, de mely telve vala kínokkal, majd pokolban, de melyet száz édennel nem cserélne föl. Tűrte s élvezé a fájdalmas gyönyört, melyet reménytelen szerelem adhat; s szinte borzadott a gondolattól, hogy e szerencsétlen helyzet valaha változhatik. S igaza vala: fájdalmainak mértéke még nem volt betelve.

Frusina, ki, midőn Orbán urának házához visszatért, félig gyermek vala még, viruló hölggyé növekedett, s Telegdi állása magával hozta, hogy sok előkelő ifjú vágyódott a leány keze után. Frusina maga nem változott semmiben, s gyermeki elfogulatlansággal nézé a körülte forgó kérők seregét, de természetes, hogy mind apja, mind a családnak egyéb tagjai kiházasításáról többször s néha Orbán jelenlétében szóltak. Csak az, ki maga is szeretett, képzelheti az ifjú kínjait. Jelen lenni, ha Telegdi vagy fia, Miklós egyes kérőnek érdemeiről szólt; hallani, midőn egyik vagy másik elbeszélé, hogy Frusinában valaki iránt hajlandóságot vett észre, sőt, mert az egész család teljes bizalmával bírt, azt tapasztalni, hogy tanácsot kérnek tőle, s nem szólhatni, nem borulhatni az apa lábaihoz, nem mondhatni: leányodat nem szereti, nem szeretheti senki úgy, mint én; add nekem őt, s én boldoggá teendem. A pokolnak nem lehet oly kínja, mely ezt felülmúlná, főképp miután Orbán nem kételkedett, hogy boldogságának egyetlen akadálya nem Frusina családjától származik, s hogy a leány, ha kívánatait követheti, nem őt választaná.

Telegdi István s az öreg Ártándi Tamás első ifjúságuk óta barátok voltak, s nem oly távol laktak egymástól, hogy eldődeink vendégszerető szokása szerint, majd az egyik, majd a másik várában hosszabb időt ne töltenének együtt. Frusina, mint mondtuk, közönségesen Budán, Katalin nagynénjénél élt, azonban két vagy három ízben néhány hétre eljött Telegdre, s az öregekben, midőn Pált és Frusinát együtt láták, igen természetesen támadt a gondolat, hogy belőlök szép pár válhatnék. Ártándi, habár a vagyonosabb nemeseknek egyike, Telegdi vejeivel, Bánfival vagy Báthorival nem mérkőzheték ugyan, de Pál szépsége s egyéb tulajdonai, Telegdinek elhatározott szándéka, hogy legkedvesebb leányát, Frusinát választásában nem fogja akadályozni, végre a régi barátság, mely e két ház között létezett, azt mindenkivel elfeledteték, s Biharban sokan valának, kik a fiatal Ártándit a szép Telegdi kisasszony jegyesének mondák, míg más részről Orbán azon finom tapintattal, melyet csak szerelemféltés ad, gyanítani kezdé, hogy Frusina ez egy ifjú iránt nem közönyös. Igaz, hogy még semmi sem volt elhatározva; Frusina maga, habár Ártándi társaságát mások fölött kedvelni látszék, még nem sejdíté ébredő érzeményét, s előre lehetett látni, hogy Bánfiné s Báthoriné, sőt Miklós is, húgoknak magasabb állású férjet kívánván, mindent el fognak követni, hogy e házasságot megakadályoztassák; mindez azonban Orbánt nem nyugtathatá meg, és szívében szerencsésebb versenytársa ellen akaratlan gyűlölség támadott.

A mondottakból olvasóink Orbán állásáról s jelleméről, mely fiatal korunkban sokszor nagyrészben állásunk következése, tudnak annyit, hogy a fölgerjedést, mellyel Ártándi nevét hallá, maguknak megmagyarázhatják. - Némán ült most könyve előtt, s míg Telegdi a szobában fel s alá járt, szomorú helyzetét gondolá át, mely, úgy látszott, fordulópontját érte el. Az, hogy Telegdi Ártándit utolsó időben többször említé, a nyugtalanság, mellyel őt most várá, a mód, miszerint leányának jövőjéről szólt, minden arra látszott mutatni, hogy e házasságot kívánja; - s mi legyen akkor őbelőle, ki csak e hölgy szerelmében élt? - Orbán annyira elmerült e szomorú gondolatokba, hogy észre sem vevé, midőn Frusina a szobába jött, s halkan széke mögé lépve, szemeit kezével eltakarta. A szerencsétlen ifjú ráismert a kézre, s szívét mondhatlan fájdalom rezgé át; neki úgy látszott, mintha e pillanatban egész életének képét látná maga előtt, hol e kedves kéz minden világot, minden reménysugárt előtte öntudatlanul fog eltakarni.

- Be jól mulatnak, apám - szólt a leány vígan -, szegény Orbán itt ül könyve előtt, s szeme, midőn befogtam, tele volt könnyekkel, annyit ásított. De nem kell búsulni, itt vannak vendégeink, majd Orbán is jobban mulat, hisz Ártándi Pállal mindég van miről vitatkozniok.

Ha Telegdit kevésbé érdekelné a hír, melyet leánya hozott, lehetetlen volna a változást, mely Orbán arcán történt, észre nem vennie. Midőn az ifjú fölkelt, s hogy fölgerjedését eltitkolja, az ablakhoz ment, Frusina bámulva kérdé, mi lelte őt. De Telegdit e pillanatban csak vendégei érdeklék, s kérdé leányát, honnan tudja, hogy jönnek.

- Miklós a Duna-partról előreküldé lovászát - válaszolt Frusina. - Pesten nem tudom, mi kaland érte őket. Megtámadtattak, nem tudom, ki által; megmentettek, nem tudom, kit; egész történet; de nem érthetem a lovász szavaiból, nagynéném nem hagyott hallgatni. Szegény nénike - folytatá a leány nevetve -, mintha Ártándiékat nem vártuk volna, úgy sopánkodik. Jobbra, balra fut, kér, panaszkodik, lármáz; jöjjön velem, apám, s nézze maga, nevetni fog.

Az udvarban lódobogás hallatszott, s Telegdi leányával elhagyá a szobát, hogy vendégei elébe menjen. Orbán, midőn a távozók lépteit hallá, megfordult, és sokáig nézett utánok, lelkén száz gondolat, száz szenvedély vonult át, keble feszült, mintha meg akarna repedni. Ott állt egy helyen, szemeit kezével takarva, szó, mozdulat nélkül; végre, midőn a visszatérők szavait hallá, kiragadva magát méla fájdalmából, egy mellékajtón elsietett a szobából.

Az Ártándiak fogadtatását, kik most házigazdájuk, a szép Frusina s az egykor igen szép Bebek Katalin kíséretében a szobába léptek, nem fogjuk leírni. Az udvariasság formái változnak; de szíves fogadás három század előtt sem vala más, mint napjainkban; s ki valaha egy jó magyar ház küszöbén mint kedves vendég lépett át, elképzelheti Telegdi háznépének magaviseletét. A szíves gazdák nemes faja, hála az égnek! nem fogyott ki még e hazában, bármennyi vendég járta s járja is be ez országot, ki a szívességért gúnnyal s ócsárlással fizet. Egy van e társaságban, ki talán olvasóim figyelmét érdemli - legalább mosolygás, hajlongások s nyájas kérdések által mindent elkövet, hogy mindenkinek magára vonja figyelmét - s ez Bebek Katalin.

Egyik legnagyobb hibája az időnek, hogy haladása közben nincsen semmire kímélettel, s hogy oly sietve fut el a legszebb fejek fölött, mintha nem volna érdemes csak egy percig megállania. Ezt érezheté Bebek Katalin is, ha szerencsére a női szívet úgy nem alkotná a természet, hogy az asszony a legtisztább tükörben sem látja soha oly feltűnőleg saját homlokán a redőket, mint barátnéi arcain; Bebek kisasszony, mint barátai mondák, elérte, ellenségeinek állítása szerint rég felülmúlta ötvenedik évét, s így, habár Mátyás korában egyik legszebb virága vala a hölgykoszorúnak, mely Beatrix királynét környezé, most már bájolónak az igazságos történetíró által nem nevezhető. De a hosszú megszokás második természetté válik; s ha a bizánci császár, midőn hatalma csak fővárosára volt szorítva, régi mindenhatóságának csalódásában nem változtatá meg a parancsoló hangot, melyen századok előtt szomszédaival szólt: mi jogon kívánhatnók Bebek Katalintól, hogy azon magaviseletet, mely egykor oly csábítónak tartatott, mással cserélje föl. Fél század is napról napra foly el; s ki, mint ő, minden órában legalább egyszer tükörben nézte magát: miként vegye észre, hogy a jelen s a múlt között különbség létezik? - Minden tárgy ugyanazon hatással van szemeire, mint évek előtt: miként jusson eszébe, hogy e szemek az emberekre más hatást tesznek? Igaz, a más embereken tett tapasztalás meggyőzhetne bennünket, hogy nem bánik kímélettel senkivel, de hány van, ki erkölcsi tekintetben magát jobbnak, kitűnőbbnek, szóval: kivételnek nem képzeli?! s csudálatosabb-e, ha ezt néhányan anyagi tekintetben teszik? s ha például Bebek Katalin meg van győződve, hogy a közelebb lefolyt harminc év óta külsejében semmi változás nem történt?

Az emberek nem szokták tekintetbe venni, mi hibáinknak mentségül szolgálhatna; ez igazságtalanságuk főoka; s így történt, hogy szegény Katalin is, minden egyéb jó tulajdonai mellett, többek által nevetségesnek tartatott, csupán azért, mivel a kronológiát magára nézve ignorálta. Még a szelíd Telegdi is elveszté néha türelmét, s sógorasszonya örömét, mellyel majd az egyik, majd a másik fiatalemberről elbeszélé, hogy valamely mulatságban csak vele szólt, vagy nem is nézett másra - azon egyszerű megjegyzéssel rontá meg, hogy az, kiről szólt, fia lehetne. Ez egy gyengeségen kívül azonban Katalinban annyi jó tulajdon vala, annyi jószívűség, annyi önmegtagadás, hol mások java kíváná, s ezenkívül oly vidám életnézet, hogy kik őt ismerék, megbocsáták gyengeségét, s bátran mondhatjuk, miszerint a vele egykorú hajadonok között talán egyetlenegy sem érezte magát boldogabbnak.

Mióta nénje, Telegdiné meghalt, ő vitte sógorának gazdaságát, s mert hiúsága kiterjedt mindenre, nem volt ház az országban, mely nagyobb rendben tartatott volna, mint az, hol ő parancsnokolt. A számos foglalatosság, melyet eközben talált, az órák, melyeket pipereasztalánál töltött, a gond, mellyel Frusina nevelésére felügyelt, idejét annyira elfoglalták, hogy a vén hajadonok hibáinak főokát, az unalmat, nem is ismeré. Vele szívesen társalkodott mindenki. Sokan nevették talán, de még többen szerették; jószívű vidámsága, melyet fiatalabb korától megtartott, elfeledteté egyéb veszteségeit, s az egész vidék megvallá, hogy Bebek Katalin a legmulatságosabb krónika, mely Mátyás idejéből fennmaradt.

Ilyen volt a háziasszony, ki az Ártándiakat Telegdi házánál fogadá, s Beatrix udvarának formásságát magyar szívességgel vegyítve, annyit kínálgatott egyszerre, hogy az öreg Ártándi első pillanatban alig mondhatá el, mennyire örül, hogy Katalin kisasszonyt ily frissen láthatja, s hogy bizony mióta utószor vele volt, egy cseppet sem változott.

- Igazán azt találja kedves Ártándi uram? - mondá Katalin mosolyogva - különös, valamennyien azt találják. Hála az égnek, magam sem érzek semmi változást. De mit mond Ártándi úr Frusinához? - folytatá, midőn a hölgyre mutatott, ki éppen testvérével, Miklóssal szólt - nemde azóta is nőtt?

- Nőtt és szebbült, mint mindég - válaszolt amaz.

- És lássa csak - folytatá a másik nem minden zavarodás nélkül -, az emberek azt mondják, hogy hozzám hasonlít: magamnak is úgy látszik. Vonásainkban bizonyos családi rokonság található, és...

- Frusina éppen olyan - szólt közbe mosolyogva Telegdi -, mint te, kedves sógorném, hetvenhatban valál, mikor Mátyás király Beatrixet Budára hozta: emlékezel-e még? akkor...

- Kedves vendégeink kétségen kívül éheznek - szakítá félbe Katalin a szólót, ki őt kegyetlenül ily régi időkre emlékezteté -, minden készen van, ha úgy tetszik.

Ártándi röviden elmondá a történteket, s hogy Szaleresinél már malvasieux-vel jól tartották.

- Hát legalább Pál úrfinak s a tisztelendő úrnak szolgálhatunk egy kis török csemegével - folytatá a nyájas háziasszony kínálásait -, csak a napokban érkeztek meg Semendriából, rózsacukros, öröm ránézni.

- Menj te, Pál, az asszonyokkal - mondá Telegdi, meggyőződve, hogy míg sógorasszonya a szobában marad, Ártándival nem beszélhet -, mi vének együtt maradunk; a tisztelendő úr is talán kedvet talál pogány csemegéidben, noha velök keresztyén felebarátot megkínálni bizony szinte vétek: mi beérjük egy pohár szerémivel.

Katalin még néhány szót monda csemegéi védelmére, s azután nem kevéssé örvendezve, hogy a deli Pált magával vezetheti, sógorát az öreg Ártándival együtt hagyá.

- Az asszonyok elmentek - szólt végre Telegdi, miután egy ezüstkanna s két hasonló billikom az asztalra állíttatott -, beszéld el a megtámadást részletesen, s mondd, kérlek: nem volt-e más bajotok utadon?

Ártándi, barátja szokatlan nyugtalanságát látva, bámulva nézett a szólóra. - Részletesen mondjam el a történetet? - szólt - de mikor, fájdalom! más részletet nem tudok, mint amit már elmondtam. Mire Szaleresi udvarához jövék, a gazemberek már elfutottak. Úgy hiszem, Pál maga sem érhette utol, s a szegény fiú csak hogy nyakát nem törte, úgy sietett.

- De parasztok voltak, azt mondta fiad.

- Szaleresi is azt mondta; egyébiránt, ha mindjárt nemesek lettek volna is, nem maradt idő, hogy leveleiket előmutassák.

- S utatokon Bihartól idáig nem vettél semmi feltűnőt észre?

- Sok parasztot s más népet láttunk, mely erre Pest felé jön - válaszolt Ártándi -, s papom, ki valahányszor estefelé idegennel találkozik, gazembernek hiszi - pedig sokszor ismerősökkel több oka lehetne rá -, remegett, mint a hárslevél. De baj nem ért. A nép mind dorongokkal s kaszákkal jön, s a keresztes hadról beszél; - de mi lelt, István?! soha ily nyugtalanul nem láttalak.

- Nem is láttál soha oly pillanatban, midőn valamennyiünket ily veszély fenyegete - mondá a másik komoran -, örvény mellett állunk, adja az ég, hogy csak egyesek vesszenek, s ne az egész sodortassék mélyébe.

Telegdi fölkelt, s mély gondolatokba merülve, egypárszor fel s alá járt szobájában; Ártándi bámulva nézett utána, később ő is fölkelt, s barátját az ablakhoz követve megszólítá. - Örvény előtt állunk, az szent igaz; mióta eldődeink e földet megszállták, mindég így vala. Egy olasz tudóstól hallám Mátyás udvaránál, hogy e hazának helyén valaha tenger volt, s Isten engem, úgy látszik, a föld megtartotta természetét: ingatag fövény, melyre állandóan építeni nem lehet, teli szirtekkel s örvényekkel, hol a becsületes ember elvész. Az is igaz, hogy mióta Mátyás meghalt, nincs kéz, mely ez országhajót kormányozhatná; de végveszélytől, úgy hiszem, még nem kell tartanunk. Vannak, hála az égnek, még férfiak, kik szükség esetében a kormányrudat a gyenge kézből, hová azt helyeztük, kivehetik, s mint Mátyás növendékeihez illik, a hajót átvezetik szirteken és örvényeken; te magad...

- Ne szólj rólam - szakítá félbe Telegdi a szólót -, ne azon kevesekről, kik Mátyás szebb korából még visszamaradtunk. Egy időszak nem tanul a másiknak történeteiből: minden kor csak oly férfiak által kormányozható, kik benne növekedtek. A múlt bármi dicső korszakának emberei csak mint emlékek s nem mint munkás eszközök állhatnak a jelen mozgalmak között. Tanácsukra nem hallgat senki, s ha hallgatna, hidd el, oly nemzetet, mely magát elhagyá, Isten maga sem mentheti meg vesztétől.

- De a nemzet nem hagyá el magát - szólt Ártándi szenvedélyesen -, ki ezt mondja, bocsáss meg, nem ismeri a nemzetet. Itt az udvarnál, megengedem, a haza nevére a keblek hidegen maradnak; mi is dobogna itt, hol szív nincs!... De e felcifrázott úrfiak, e büszke bánok s gazdag püspökök még nemzetet nem tesznek; s ha koldusokként valamennyien odanyújtják kezöket minden megvesztegetőnek, ha anyaföldükről egyes rongyokban tépik le dicsőségét: a nemzet azért nem veszett el. Nem bennetek, urak - bocsásd meg nyíltságomat István -, bennünk, a nemességben fekszik e haza ereje; s jer le Biharba, menj végig a Tiszán, s meglátod, ha nem találsz-e vért, mely a hazáért kiomolni kész most, mint hajdanában.

- Barátom - viszonzá Telegdi szomorúan -, a hazának nemcsak vér kell, nemcsak a nemesség lelkesedése szükséges! A főurak még nem képezik a nemzetet, ebben igazad van; de kérdezd a polgárt, s azt fogja mondani, hogy a nemesség sem képezi egymaga, kérdezd a parasztot, s ő talán nem válaszol, de bizonyosan ismét mást gondol magában; s hol van a kötelék, mely e szétszakadozó részeket, e nemzetrongyokat összetartaná?! Lelkesedni tudunk a hazáért valamennyien; hidd el, Tamás, a jövő meg fogja mutatni, hogy azon urak között, kiknek ti nemesek e haza szerencsétlen állapotát tulajdonítjátok, s kik azt talán csakugyan okozták is, sok van, ki vérét a honért éppoly szívesen ontja, mint bárki köztetek, de fel tudjuk-e a hazának áldozni pillanatnyi érdekeinket, pártszeretetünket, kicsinyes gyűlölségeinket? tudunk-e egyesülni a haza körül? - s lám, barátom, ha ezt nem tudjuk, minden lelkesedésünk hasztalan. Pártokat találsz: nemzetet sehol! Itt Bakács, ott Zápolya nevét hangoztatják; itt egy külföldi hatalom, ott egy hatalmas család érdekei ápoltatnak; a hazáról elfeledkezünk; ki tartsa össze az egészet, ha az, kinek fejére a koronát tettük, megvetés tárgya lett?!

- Ki tehet róla? Nem mi, nemesek: a főurak választották - válaszolt Ártándi -, ha királyunk, mint mi akartuk, Hollós János lett volna, hazánkat más állapotban látnók. Ulászlót lehetetlen tisztelni.

- S miért? nem jó ember? - kérdé Telegdi melegen - kit sértett meg? kihez nem ereszkedett le? mily kívánatot tagadott meg?

- Nem király! - válaszolt Ártándi komolyan. - Ha a napnak minden tulajdonai megvolnának, de nem fénylenék, s világot nem terjesztene: nekem nem kell; ha valakit az ország legmagasb polcára ülteténk, magasan fejem fölött akarom látni. A magyarnak Mátyás kell, nem fabáb, mely fejével csak igent tud hajtogatni. Ulászlót nem tisztelheti senki!

- Hát ne tiszteljétek őt - szólt Telegdi -, tiszteljétek a magyar fejedelmet, tiszteljétek magatokat. Ha a szent koronát ökör fején találom is - így szólt Országh sokszor -, meghajtok előtte, mert királyomat látom benne;^[27] s míg minden magyar így nem gondolkozik, míg az, mi a hazának egységét képviseli, tiszteltetni nem fog: jövőnk nincsen biztosítva.

- Bizony, István - mondá Ártándi bámulva, mert egyszerű katona létére eszmékkel soha életében nem törődött, s mert nem foghatá meg: miként tisztelhetné mint királyt, azt, kit mint embert megvetni kénytelen -, udvariabb ember vagy, mint gondoltam; de ezen nem fogunk összeveszni. Nem vagyok pártütő, s magam sem tennék semmit Dobzse Lászlód ellen, már csak azért sem, mert János herceg meghalt, s nem tudok senkit, kinek fején Mátyás koronáját látni szeretném; azonban ha azt hiszed, hogy a hazának azért kell elveszni, mert a király nem tiszteltetik, csalódol. Hányszor kellett volna veszni hazánknak! Gondolj Zsigmondra, Lászlóra, a közelebb lefolyt huszonnégy évre, melyet e király alatt töltöttünk, s ím, Buda vára régi helyén megállt. Az idők rosszak, s nemegyszer sajnáltam fiaimat, hogy most születtek; de hogy a magyar el nem vész, azt oly erősen hiszem, mint hogy fölöttünk Isten őrködik! A magyar nem veszhet el; ha az egész tölgyest kivágod, s valamennyi fáiból csak egyetlenegy makk marad, abból ismét tölgy lesz; s így vagyunk mi; meglehet, a fergeteg ledönt, nehéz idők mennek el fölöttünk, melyek alatt szinte nyomunk is eltűnik, az emberek megfeledkeznek rólunk: de egyszerre századok után új csemete támad a népek nagy mezején, s a jövő bámulva fogja látni, hogy a makk kihajtott, hogy ismét magyar áll közöttök.

E szavak s a lelkesedés, mely Ártándi arcain látszott, midőn azokat mondá, mélyen hatottak Telegdire, ki, megszorítván barátja kezét, egy ideig hallgatott. - Én is ezt hiszem - szólt végre -, bízom én is e nemzet jövőjében, reménylem nagyságát, s ez az, ami a nehéz pályán, melyen haladok, cselekvésre erőt ad: de hogy a jelen pillanatban veszélyek környékeznek, hogy nagy szenvedések várnak ránk: ez teljes meggyőződésem; s mi semmit sem teszünk, hogy azokat elkerüljük.

- Igazságod van - mondá az előbbi -, nem vagyunk harcra kellőleg elkészülve, de azért nem kell annyira aggódni; a némettől nem félek, sokat próbálkoztunk együtt, derék legények, s ha józanok, becsületesen megvínak: de a Lajta nem szélesebb Magyarországtól Bécs felé, mint onnan hozzánk, s ha hamar átjöttek, hamar visszakergetjük; a törökök pedig...

- Barátom - vágott szavába Telegdi -, nem külső ellenektől félek. A veszély köztünk van. A harangok, melyek a népet a keresztes had kihirdetésére hívják, ezek jelentik a vészt, mely fejeink fölött összevonul.

- Nem értelek - szólt Ártándi bámulva -, hogy a keresztes háborútól nagy eredményeket nem várhatunk, az bizonyos. De mi baj, ha e parasztok, mihelyt törököt látnak, széjjelfutnak is?

- És ha nem futnak széjjel, s a törököt nem is keresik fel? - szólt közbe Telegdi. - Rendes dolog - így folytatá, midőn a bámulást, mellyel Ártándi rátekintett, észrevevé -, hogy azon veszélyt, mely legnagyobb s mely úgyszólván szemünk előtt fekszik, senki sem akarja belátni.

- Megvallom - mondá fejét csóválva Ártándi -, ha nem a törökökről szólsz, én nem tudom, mily veszélyeket érthetsz.

- S elfeledkeztél-e a népről? - kérdé Telegdi - azon százezrekről, kik e hazát véres verítékben mívelik, s kiknek jutalmul korunkban még e nyomorult lét biztosságát sem hagytuk? A népnek nincs szabadsága, az úgy volt mindég, s úgy van más országokban is; ki a hont vérével védelmezi, nagyobb részt érdemel kincseiből, s ha nem érdemelne is, legalább, mivel a fegyver az ő kezében van, nagyobb részt vesz magának; de a helyzet, melybe a jobbágy nálunk jutott, tűrhetetlen. Hacsak a törvényt tekinted, jobbágyaink helyzete Mátyás óta nem változott; de akkor megtartották a törvényt; a nádor palotájában nem érzé magát biztosabban, mint a paraszt szalmafödele alatt; a parasztgazda, ha földjét bevetette, biztosabban számolhatott arra, hogy az nem fog valakinek pajkossága által elgázoltatni, mint most mi, midőn várainkat kettős fallal körülvesszük; s noha Mátyás a népet nem legyezé, s a nemesség jogait szigorúan fenntartotta: a jobbágy megelégedve érzé magát. De hol keressen védelmet, hol igazságot a szegény jobbágyság most? Nem szólok a földesurak zsarnokságáról, mely annyira nőtt, hogy a jobbágyok sok helyen ősi telkeikről elszökve, erdőkben keresnek menedéket, s ha erőszakosan vissza nem tartóztatnának, talán a földmívelést egészen abbahagynák; de a szüntelen viszályok között, melyben a nemesség él, mi sorsa jobbágyainknak? Minden jövedelmeink a jobbágy munkájából erednek, s igen természetes, hogy ámbár törvényeinkben szolgáknak sohasem neveztetnek a jobbágyok, a tulajdon legbecsesebb nemének tartatnak. Ha egy nemes a másik által sértve vagy károsítva érzi magát, azzal áll bosszút, hogy jobbágyait erőszakosan elviszi; ez visszatorlásul szintúgy cselekszik elleneinek jobbágyaival, vagy ha erre elég hatalommal nem bír, ellensége jobbágyait minél nagyobb kárba ejti. Ha a jobbágy vetéseit legázolja vagy éretlenül learattatja, az úri kilenced s püspöki dézsma elvész; ha a falu felgyújtatott, az úr, ki parasztjait kunyhóik felépítésében segíteni tartozik, kárt szenved; ha néhány paraszt megöletett vagy megsebesíttetett, a földesúrnak kevesebb jobbágyai maradtak - szóval: nincs könnyebb mód, mely által egy nemes a másikon bosszút állhatna, mint ha jobbágyait üldözi; s ez az, melyet valamennyien követnek. Az utókor el fog borzadni, ha törvényeinkből, melyeket országgyűlésről országgyűlésre ez iszonyatosságok megszüntetésére alkotunk, látandja jelen helyzetünket.^[28]

- Bizony igazad van - mondá Ártándi sóhajtva -, a marhának jobb dolga van, mint jobbágyainknak; ha ez tovább így tart, lehetetlen, hogy Isten e nemzetet annyi igazságtalanságért meg ne büntesse.

- Én is azt mondom - folytatá Telegdi -, s az eszköz, mely által Isten ez igazságtalanságokat büntetni fogja, azok lesznek, kiken ez igazságtalanságokat elkövettük, s kiknek most mi magunk adunk fegyvert kezeikbe. - Ártándi a legnagyobb figyelemmel hallgatott, arcának kifejezéséből látni lehetett, hogy barátja aggodalmait érteni kezdi. Telegdi folytatá: - Eddig a nép hallgatott. Kinek panaszkodjék? Ulászló közdolgokkal nem foglalkozik, azok, kik helyette kormányoznak, a népzsarnokok közé tartoznak; a városok sok helyen maguk is jobbágyokkal bírnak, s azért szenvedéseiket közömbösen nézik; a nép legföllebb Istenének panaszkodott, ezt is titkon s félve, nehogy valaki zsarolói közül forró imáit meghallja, s őt értök büntesse, de ne higgye senki, hogy mivel eddig hallgatott a nép, e helyzetet nem érzé, hogy keblében nem forral gyűlölséget azok ellen, kik őt e sorsra juttaták. Erőtlen most, mert nem egyesülhet s mert nincsenek fegyverei; de ha a keresztes had kihirdetése által összecsődíttetik, ha kezében fegyvert érez, s hatalmának titkával megismerkedett: mondd, valószínű-e, hogy ellenségeit a határon túl fogja keresni, midőn sokkal nagyobb s régiebb ellenségei közelében laknak?

- Aggodalmaid szörnyűk - mondá meghatva Ártándi -, egyetlen reményünk a vallásban lehet, a nép papjainak kezében van, általuk buzdíttatik a keresztes háborúra, s nem valószínű, hogy ezek valaha ily merényben, minőről szólsz, megegyezzenek.

- Nem ismered a népet, ha ebben bízol - válaszolt Telegdi -, hogy felizgasd, szükség szenvedélyeihez szólanod, s ha ezeket fölébreszted, nem figyel más szóra. A papok, hogy a sokaságot a keresztes had viselésére bírják, élénken festették jelen szenvedéseit, figyelmetessé tették, hogy ez élettel, melyet örök boldogsággal cserélhet föl, nem veszt semmit, s a nép átlátja ez okoskodás helyességét, s ezerenként tódul a szent zászlókhoz. S mit, ha ezen ezereknek eszébe jutna, hogy e földi lét sem egészen becstelen, s hogy ők helyesen cselekednének, ha sorsukon itt is segítenének? s ha azon meggyőződésükben várakat rontanak s nemeseket gyilkolnak: fogják-e papjaik visszatartóztathatni bosszújokat? A vallás, mely az egyest, ha szenvedélye feltámadt, gonosztettektől vissza nem tartóztatja, több hatalommal lenne-e egész tömegekre? Nem múlt két esztendeje, hogy Németországban hasonló dolgok történtek; a jelen pillanatban, Karinthia s Krajna parasztsága fegyverben áll, s hazánk határairól láthatni a pusztítást, mit urainak jószágain véghezvisz; s a tapasztalás itt, mint mindég, azt mutatta, hogy a vallás a pór kicsapongásainak inkább igazolására, mint fékezésére szolgál. És csalódol, ha azt hiszed, hogy a papság, az legalább, mely a nép között forgolódik, a nemesség érdekeit pártolja. Valamint az úri s nemesi rend: úgy a püspökök s az alsóbbrendű papok között viszályok, sőt gyűlölet létezik. Míg Bakács esztergomi érsekségén kívül huszonöt gazdag egyházi javadalommal bír; míg a többi püspökök nagyobb s kisebb mértékben e példát követik: addig a plebánosok nyomorban élnek, csekély jövedelmeiket a püspök szedi el, s száz alkalom van, hogy a szegény falusi lelkész nehéz adózással terheltetik. Törvényt kelle alkotni, hogy a jövedelmesebb plebániák gyermekekkel vagy tudatlanokkal ne töltessenek be, mert sokszor történt, hogy püspökök ily plebániákról ekképp rendelkezvén, a jövedelmeket maguknak vagy rokonaiknak tarták, s a lelkipásztorságot gazdasági tisztjeik által gyakoroltaták - szóval: az alsó papság elégedetlen helyzetével, s lehetnek közötte, kik a népet mindennemű kicsapongásokra inkább buzdítják.^[29]

- De miért nem mondtad nekik mindezt a királyi tanácsban? - kérdé Ártándi, ki barátja aggodalmában most osztozkodott - köztük ülsz, s talán annyi eszök csak lesz, hogy önvesztöket nem akarják előidézni.

- Elmondtam mindezt - válaszolt Telegdi szenvedéllyel -, mindezt s még többet. Figyelmessé tevém őket a kárra, mely reájok is háramlani fog, ha jobbágyaik ahelyett, hogy földeiket mívelnék, harcolni mennek. Nevetve válaszolák, hogy csak annyit fognak elbocsátani, mennyi nekik tetszik; kiemeltem a veszélyt, mely abból eredhet, ha azalatt, míg a parasztságnak egy része fegyverben áll, a másik munkára kényszeríttetik; azt felelték, hogy nem félnek parasztoktól; kértem az Isten, a haza szent nevében, rimánkodtam, csaknem őrültnek tartának. Mindegyik arra gondol, hogy az esetre, ha a török ellen keresztes had megyen, ő bandériumával otthon maradhat, utolsó fillérig felszámolják a költséget, melyet ekképp megkímélhetni, a többire nincs gondjuk, mintha megvakultak volna.^[30]

- Ó, hogy Mátyás csak egyszer jöhetne vissza még, s mindezen alávalókat, kiket porból emelt föl, visszasújthatná semmiségökbe! - mondá Ártándi, szemeit éghez emelve; - egy mód van - folytatá rövid gondolkozás után -, mely által e veszélyt kikerülhetjük. Válasszatok e népnek oly vezért, kiben bíztok, olyat, ki elég erőslelkű legyen, hogy a zabolátlan tömeget féken tarthassa, elég tapasztalt, hogy az erőt, mely kezeibe adatott, az ellenség ellen használni képes legyen; így az, mi most veszéllyel fenyeget, a hazának még javára lehet.

- Én is azt gondolám - válaszolt Telegdi szomorúan -, de nincs, ki a vezérséget felvállalná; egyesek kényelemből vagy gyávaságból; a nagyobb rész, mert büszkébb, mint hogy parasztokból álló seregeknek vezére akarna lenni.

- S miért nem lehetnél te az?

- Én? - kérdé Telegdi. - Barátom, engem a kor elgyengített, a tanácsasztalnál talán a hazának még hasznára lehetek; mint várparancsnok, hol csak lelki szilárdság kell, talán helyemet állnám; de nem vagyok többé nyílt harcmezőre való; s a nép tudva, hogy a keresztes háború kihirdetését elleneztem, nyíltan zúgolódik ellenem. Hozzám e seregeknek nem volna bizalmuk soha. De - s itt arcán mintegy örömsugár vonult át - miért nem lehetnél te hadvezérünk? Élted a harcmezőn folyt, azon kevesekből, kik Mátyás bajnokaiból még élnek, senki sem bírta inkább e nagy király bizodalmát. A teher, melyet magadra vállalnál, nehéz; de ha nevedet hallják, az egész Tisza-mentének nemessége zászlód alá csatlakozik; kettős buzgósággal fognak küszködni, mert vezérök nem a főurak gyűlölt rendjéhez tartozik. Nincs ember, ki e helyre nálad alkalmasabb.

- Barátom, nem lehet - így szakítá félbe a szólót Ártándi, ki eddig meglepetve hallgatott -, tudod, a jelen időben nem vágyódom többé kitüntetések után, s ha tenném, éppen mivel a nemességhez tartozom, s mert társaim szeretnek, az urak választásomban meg nem nyugodnának; Bakács éppen nem. Mi, bihariak, őeminenciájánál s az egész udvarnál nem nagy kedvességben állunk, főképpen én nem, ki ezerötszázötben követ valék.

Telegdi megfelelt e nehézségekre, elmondván, hogy miután senki sem akarta a hadvezetést elvállalni, Ártándi választását senki sem ellenezheti; hogy azonkívül Bakács nem mindenható, s a nádor kétségen kívül mellette lesz; hogy mindenki fog örülni, ha a jelen bizonytalan helyzet véget ér.

- Mondom, barátom, nem lehet - szakítá félbe Telegdi okoskodásait Ártándi. - Tudod, ha megszoktam-e tartani Mátyás parancsait? Lám, nekem a király maga mondta, hogy hadvezérséget ne fogadjak el soha.

Telegdi bámulva néze rá. Ártándi folytatá: - Bámulsz nemde? El fogom mondani, hogy történt. Ausztriában voltunk a németek ellen. A király Neustadtnál járt, én seregeimmel pár mérfölddel beljebb álltam az ellenség országában. Szemközt velünk németek ütöttek tábort, kiket tőlünk csak egy kis folyó választott el - mert a németeknek, a Dunát kivéve, mely magyar folyó, még vizeik is apróbbak -, az ellenség jobb oldalán vár emelkedett. Gondoltam magamban: nem volna-e jó, ha a németeket megtámadnád, nem sokkal többen vannak, mint mi, s hogy fog örülni Mátyás, ha ily jó hírrel lephetjük meg. Szóltam hadnagyaimnak, azok mind egy véleményben voltak; a legénység, csak hogy mindnyájan csupa buzgóságból vízbe nem ugrottak. Az, hogy ne győzzünk, nem is jutott eszünkbe. Hej! más időket élt akkor a magyar! Jelt adaték tehát, s az ellenségnek rohantunk. Ez a vízen áteresztett, s míg a váron túl nem haladtunk, mindég hátrált: akkor egyszerre azt vettük észre, hogy a vársereg hátulról támad meg, s németeink megfordultak. Csúfosan megverettünk, s legényeimnek egyharmada ottmaradt. Másnap a hírre Mátyás jött seregünkhöz. Remegtem előtte, s nem is vártam mást, mint hogy - mivel parancsa nélkül megküzdöttem - a csonkatoronyba zárat. Ő ezt nem tevé, sőt meg sem szidott, pedig érdemeltem volna, csak egyet mondott: - Tamás, nincs jobb katonám; ha Isten volnék, téged választanálak Gábor angyalomnak; de ne légy hadvezér; érted-e, Tamás, ne légy hadvezér soha! - Lám, e szavakat nem fogom elfeledni - folytatá elérzékenyedve -, éppoly kevéssé, mint Mátyás jóságát. - Én nem vagyok vezérnek való.

Nincs szebb emléke nagy férfiaknak azon érzésnél, melyet jobb emberek szívében hagynak magok után; s Telegdi mélyen meghatva ez egyszerű elbeszélés által, egy ideig hallgatott, végre megfogta barátja kezét, s újra kéré a vezérség elfogadására. Elmonda minden okot, mely őt rábírhatá: hogy a király s az egész haza, Bakácsot s Szakmárit kivéve, háladatos leend iránta; hogy senki sincs, ki e helyre kívüle alkalmas lenne; hogy gyermekeinek semmi által inkább nem használhat. - Ártándi sokáig nem engedett. Mátyás szavai oly szentek voltak előtte, hogy más indok őt meg nem tántoríthatá, míg végre Telegdi, Mátyás emlékére kéré az ősz bajnokot, hogy hazáját e veszélyek között ne hagyja el. - Ha Mátyás - így szólt -, midőn ő élt, s egy Kinizsit, Báthorit, Zápolya Istvánt s annyi dicső vezért látott maga körül, neked tanácsul adá, hogy soha vezérség után ne vágyódjál: talán igaza lehetett; de gondolod-e, hogy a jelen viszonyokat látva, nem venné vissza szavát, most, midőn a nagy vezérek meghaltak, s azon gyengébbek is, kik korunknak fennmaradtak, e had vezetését nem akarják magokra vállalni, s hazánk jövője vezér nélküli tömeg önkényének engedtetik által? A haza szent nevében, melyet Mátyás emelt s tartott fel, dicső urunk emlékére kérlek: ne taszítsd el magadtól az alkalmat, melynél nagyobbat nem találsz, hogy hazádnak szolgálj.

Telegdinek ezen s ehhez hasonló kérései végre legyőzték Ártándit, s ez kinyilatkoztatá, hogy azon esetre, ha más, e helyre alkalmasabb egyén nem találtatik, s ha a nádor és más országnagyok azt szintén célszerűnek tartják: ő e keresztes had vezérségét magára vállalja. Erre Ártándi Telegdinek kezet adott, s ez tudtára adá barátjának, hogy másnap reggel a királlyal s minden illetőkkel fog szólni.

Éppen tisztába jöttek e határozat iránt, midőn az asszonyok Vitussal s Pállal a szobába léptek, s Katalin mondá, hogy tálalva van. Szebb párt, mint Frusina s Pál, nem lehetett látni. Midőn egymás mellett álltak, arcukon vidám megelégedés kifejezésével, úgy látszott, mintha Isten egymásnak teremtette volna e két lényt. E gondolat villant át hihetőképp az apák szívén is, midőn, gyermekeikre nézve, egymásnak szótlanul kezet nyújtának.

- Hej, de boldogok ezek! - mondá végre Telegdi - őket nem nyomják az ország gondjai: megettök csak boldog emlék, előttök csak szép remények állanak.

- Hadd el - szólt Ártándi -, mi is voltunk ifjak, s gyermekeink nem ismerték Mátyás királyt. De ha - folytatá Telegdihez suttogva - Pál fiam vőd lehetne, már akkor, megvallom, nincs boldogabb fiú a világon.

- Szeressék egymást - válaszolt Telegdi érzékenyen -, s nálamnál nem lehet inkább megelégedve senki.

- De mire való e suttogás? - szólt végre türelmetlenül Bebek Katalin - a vacsora asztalon van, a leves meghűl, a pecsenye elsül: siessünk; úgyis még engedelmet kell kérni Ártándi uraktól a rossz fogadásért; bizony éhen maradnak.

Ezen s hasonló mentegetések között, melyekre az öreg Ártándi, a Mátyás-korabeli udvari ember, minden jó módjával felelt; az egész társaság az ebédlőbe ment, hol őket most jó étvággyal s meglehetős kedvben fogjuk hagyni.

Semmi sem változott inkább a századok lefolyása alatt, mint az ebéd s álom órái. Tudjuk, hogy Franciaországban I. Ferenc alatt az ebéd reggeli kilenckor tartatott,^[31] a vacsora esteli öt-hat órakor tálaltatott fel, s kilenckor - igen ritka eseteket kivéve - az egész háznép ágyban feküdt. Kis különbséggel ez vala a rend, melyet Ulászló alatt Budán is követtek, s talán az egész világon most is követnének, ha elkésni nem volna az emberi hibák egyik legközönségesbike, s ha ez nem vezetett volna oda, hogy legszükségesebb foglalatosságaink órái mindég inkább elkésnek. Tíz után fővárosunk utcáin minden hallgatott; itt-ott egy magánosan körüljáró őr vagy félrészegen hazafelé ballagó csatlós, ki, miután ura lefeküdt, még félórát a csapszék kedves közelében tölte; más éber teremtés alig vala látható. A házak, kivéve, hol a lakosok valamely betegnél virrasztának, sötéten álltak, s csak a templomok előtt s több utcaszegleteken álló szentképek lámpái vetének itt-ott gyenge világot a barna falakra. Egy ház vala Budán, mely e tekintetben kivételt képezett, s melynek ablakai többnyire éjfélig maradtak kivilágítva - Bakács palotája.^[32] Biztos jele - mint barátai mondák -, hogy a bíbornok nemcsak napjait, de éjjeleit is a haza ügyének szenteli: bizonysága - mint ellenségei hirdeték -, hogy a nagyravágyás Ulászló hatalmas tanácsnokát még éjjel sem hagyja pihenni; s bárkinek lett legyen igaza a kettő között: annyi bizonyos, hogy valahányszor az érsek Budán volt, legalább dolgozószobájának ablakai éjfél előtt sohasem sötétedtek el. Ez történt aznap is, midőn az Ártándiak Budára jöttek - s a város lakói rég nyugodni mentek, midőn Bakácsot dolgozószobájában még magányosan fel s alá járva találjuk.

Tágasabb háromablakú szoba vala ez, majdnem teremnek nevezhetnők, melyet magas ajtó palotája fényesebb termeivel, kis ajtócska hálószobájával kötött össze. A szobának még egy, a folyosóra vezető kijárata volt, ez azonban az egyik fal tölgyfaragásai alatt úgy el vala rejtve, hogy nem vétethetett észre senki által. A falakat, annak kivételével, melybe a rejtett ajtó nyílik, nehéz velencei kárpitok takarják; az ajtókat, látszólag csak ékességül, de mint sokan hivék, azért, hogy a hang ki ne hallassék a szobából, nehéz selyem, s megettök kamukafüggönyök borítják; hasonló függönyök lógnak le az ablakokon is, mi az egész szobának szomorú külsőt kölcsönöz, mindamellett, hogy falait híres olasz mesterek képei ékesítik, melyeket a bíbornok útjából hozott magával. A bútorok leírásával nem fárasztom olvasóimat; fényesek s drágák azok, de az egész teremben annyi rendetlenség uralkodott, hogy a könyvekkel s irományokkal takart asztalok és szekrények szépségét alig lehetett megítélni; s mind e drágaságok vegyüléke a nézőre inkább kellemetlen, mint kellemes benyomást tesz. Két tárgy van e szobában, mi a belépőnek azonnal feltűnt, s mi e pillanatban, úgy látszik, Bakács figyelmét is magára voná - két mellszobor ez, melyek az érsek dolgozóasztalának két oldalát foglalják el. Az egyik, rézből öntve, Mátyás királyt, a másik, fehér márványból faragva, X. Leo pápát ábrázolja. Az érsek, fel s alá járva szobájában, majd az egyik, majd a másik szoborra függeszti szemeit, s arcának kifejezéséből látni való, hogy gondolatai e szobrokkal foglalkoznak.

- Pápa vagy - szólt végre, miután mély gondolatokba merülve soká fel s alá járván, Leo szobra előtt megállt, s azon kifejezésben, mellyel szemét a hideg kőre függeszté, véghetlen keserűség mutatkozott -, pápa! s én?! alázatos legátusod, alattvalód, szolgád! Mi annyi éven át napjaim gondolata, éjjeleim álma volt, mi, ha eszembe jutott, e szívet hatvanesztendős korában feldobogtatá, mint soha ifjúé kedvese látásán nem dobogott; e remény nagyobb, mint hogy bevallhatnám, s mégis oly valószínű, hogy embernél többnek vagy kevesebbnek kelle lennem, ha nem éreztem volna; mindez elveszett, örökre elveszett! s itt kell állnom szobrod előtt, ki tőlem mindezt elraboltad; s még ellenemnek sem nevezhetlek, hisz jó barátom vagy: mindent, mi tőled függött, megtettél kedvemért; alávalónak, háládatlannak, őrültnek neveznének, ha azt mondanám, hogy gyűlöllek. Elvesztém összes földi reményeim summázatát, többet, mint mennyit e föld összes trónjai érnek, s e veszteségért még azon jogot sem nyerem, hogy szerzőjét nyilván gyűlölhetném. - Bakács keserűen felkacagott, egypárszor fel s alá járt szobájában, azután ismét gondolatokba mélyedett. - Mi rendkívüli végzetem! Mint jobbágy fia, pártfogó nélkül lépve az egyházi pályára, legmerészebb reményem az vala, hogy egykor Erdődön vagy Drágfinak más valamely jószágán plebánossá lehetek; s jól emlékezem, midőn e reményt anyám előtt kimondám, a szegény asszony csaknem rémülve csapta össze kezét: hogy merek magamnak ily állást, a családnak ennyi dicsőséget, neki, anyámnak, ily boldogságot reményleni; s anyámnak igaza volt; még e szerény vágyak elérésére sem mutatkozott valószínűség. Most enerőm s ügyességem által oly polcra emelkedtem fel, melynél magasabbat kevesen értek el. Az országban fölöttem csak a király, az egyházban csak a pápa áll, a második vagyok mind e két pályán; eddig a szerencse s enerőm vittek. Egy lépcső maradt hátra, s ennek áthágása lehetetlen. Mintha fölöttem átok feküdnék, hogy első ne legyek; s mintha a sors csak azért emelt volna ennyire, hogy ez átok súlyát érezhessem, s hogy a régiek Tantalusaként egy lépésre állítva attól, mi után lelkem szomjúzik, feléje nyújtsam vágyó karjaimat szüntelen, s átkozzam e létet, melyben éppen azt, mit leginkább kívántam, el nem érhetem! Az emberek boldognak hisznek. Ó, ha keblembe láthatnának! mindenből, mit eddig elértem, mi más nyereségem volt, mint hogy annyival kevesebbet remélhetek; s az egy, mi reményeim egész seregéből fennmaradt, eltűnt visszahozhatlanul. Miért kelle a célhoz oly közel jutnom, ha elérése örökre megtagadtatott?!

Bakácsot elragadták érzeményei. Ő, ki emberek között annyira őrzé minden mozdulatát, hogy arcának jéghideg kifejezése alatt senki keblének szenvedélyeit nem gyanítá, magányban néha leveté magáról a nehéz álarcot, de ilyenkor is csak pillanatokra, s az önuralkodáshoz szokott férfi hamar visszanyeré hatalmát szenvedélyei fölött. - Menjünk dolgozni - mondá sóhajtva önmagához -, a múlttal józan ember nem foglalkozik, a jövőhez koromban nincs többé közöm: menjünk dolgozni!

Az érsek asztalához közelített, melyen az irományok egész halmaza feküdt. - De mégis - mondá megállva s szemeit ismét Leo szobrára függesztve -, igaz-e, hogy előttem minden remény örökre elzáratott? Leo nálamnál sokkal fiatalabb, de szintúgy csak ember. E félmosoly, mellyel e szobor mintegy gúnyolva néz rám, eltűnhetik, gond napok alatt mélyebb redőket véshet e gömbölyű arcokba, mint bármi ügyes szobrász; még mielőtt egy év, egy hónap, talán egy hét elmúlik, a keresztyén világ minden templomának harangjai azt hirdethetik, hogy a pápa meghalt; és akkor... el, el, csalfa, haszontalan álom!... De mégis, ha mégis történnék, ha a bíbornokok ismét választás végett összegyűlnek, és én... az idősebb bíbornokok mellettem szavaztak... egy szavazat kellett csak még: a császár küldöttje addig, míg Miksa a magyar birodalom után vágyódik, mint most, mindég mellettem lesz. Julius pápa kimondá, hogy az egyháznak reformációra van szüksége; ily korban tekintélyben álló, a politika mezején járatos pápára van szükség; s a minapi választás nem apasztá el vagyonomat annyira, hogy ha a szükség úgy kívánná, megvesztegetésben is bárkivel ki nem állhatnám a versenyt. Miért nem történhetnék mindez? Leo halandó, és... megbódultam-e, vagy a gonoszok martalékává lettem - így szakítá félbe gondolatait, erőszakkal elűzve az eszméket, melyek agyában forrtak -, hogy én keresztyén érsek létemre a keresztyén egyház fejének halálára számítok? Dologhoz, dologhoz! gonosz ábrándok ellen nincs más menedék.^[33]

Bakács az asztal mellé ült; midőn egy csomó írást maga elébe vett, szeme akaratlanul Mátyás szobrára tapadt. - Ó, ha ez élne - sóhajta fájdalmasan -, ő vagy hozzá hasonló király, ki elég bölcs belátni, mi fontos körülmény volna az, ha a jelen pillanatban, midőn hazánkat a törökök részéről a legnagyobb veszély fenyegeti, a római szék magyar által foglaltatik el! De ki oka, hogy Hollós János apját a királyi polcon nem követheté?! - Bakács ismét fájdalmas gondolatokba merült, de hamar erőt véve magán, néhány előtte fekvő levelet feltört, s olvasni kezdett.

Úgy látszik, a levelek sem valának oly tartalmúak, hogy a bíbornok komorságát földerítsék. Sebesen átfutá egyiket a másik után, s az indulatból, mellyel azokat félreveté, látni lehetett fölgerjedését. - Így hát a milkói püspökség iránt nyert pápai breveknek nincs erejök; a szászok, kik az esztergomi egyház régi kiváltságai szerint mindég az érsekség alatt álltak, engem nem akarnak egyházi fejöknek elismerni; s a szepesiek prépostságuknak nem tudom mi régi szabadítékaira hivatkoznak. Természetes, a szepesi gróf pártolni fogja prépostságát, annyival inkább, ha azt Bakács ellen teheti, ki nélkül talán már király, mindenesetre a királynak veje s utóda volna. S ti azt gondoljátok, hogy Bakács ezt tűrni fogja? hogy ő, ki e haza sorsát évek óta kezeiben tartja, erdélyi vagy szepesi szászok által magán packáztatni fog? vagy hogy mivel nem lehetett pápa, ily férgek elnyomására elég hatalommal nem bír? majd meglátjuk! majd meglátjuk! - Mi ez? - szólt most, vastag tekercs irományt elővéve, s a szalagot, mellyel össze volt kötve, felvágva. - Monyorókeréki s körmendi tiszttartóim számadásai. Nézzük! - Az érsek sietve átfutá az irományokat. - Csalás, valóságos rablás! - kiálta időről időre. - A legrosszabb verseci bornak hordója tíz és fél aranyba kerül, és ti az én boromat nyolcért tékozoljátok el? - meg fogjátok fizetni! Mindenható! s mi ez? Eladtak ezerhatszáztizennégy köböl búzát, köblét kilenc dénáron; nyolcszázötven köböl zabot, köblét négy dénáron, valóságos ára tíz és öt dénár. No, várjatok, várjatok! azt hiszitek-e: királyi kincstárral van dolgotok? vagy úgy bánjak veletek, mint az ország Hampóval, a pécsi püspökkel bánt? És itt: "Eladtam négy betanított kocsilovat negyvennyolc aranyért." Negyvennyolc aranyért! hallott-e ilyet a világ? ki ad el akár egy magányos lovat tizenhárom aranyon alul? s négy betanított kocsiló negyvennyolc arany!... zsiványok vagytok, nem tisztek!

Bakács annyira elmélyedett e számadásokba, melyeknek olvasását több ízben hasonló felkiáltásokkal szakítá félbe, hogy észre sem vevé, midőn a rejtett ajtón titoknoka, Galamb Máté, lépett a szobába.

A titoknok halkkal s vigyázva bezárta az ajtót, s pár lépéssel Bakács asztalához közeledve, nyugodtan várá, míg ura őt észreveszi. Bakács tollal kezében, a számadások egyes oldalait adá össze, amint egy-egy oldalt elvégzett, bosszúsan rázá fejét, s a legnagyobb érdekkel a másikon folytatá munkáját. - Ah, tiszteim tudják, kivel van dolguk! - mondá végre, félredobva az irományokat. - A számadásban nincs hiba; de mit bánom én? nincs jövedelem! csalnak, ez oly bizonyos, mint kétszer kettő: négy. Majd rendbe szedjük!

Itt Galamb előrelépve s meghajtva magát, Bakács figyelmét magára voná.

- Jó, hogy jössz, Máté - mondá ez hevesen -, szép tiszteink vannak! nézd csak e számadásokat. - S erre az érsek titoknokának a számadásokból egyes pontokat olvasa fel, miközben Galamb majd a bevétel kis s a kiadás nagy összegei fölött csudálkozott, majd, ha urának kedve úgy látszék kívánni, a tisztek ügyetlen ravaszságán gúnyosan mosolygott, majd ismét urával együtt haragra lobbant - szóval: ki őt e pillanatban látá, meggyőződött, hogy egyikével azon legügyesebb udvaroncoknak találkozott, kik nem magasztaló szavakkal, hanem azáltal hízelegnek uroknak, hogy mindég a neki legkellemesb állásba helyezik magokat. Vannak pillanatok, midőn e világ hatalmasai elundorodnak az őket környező hódolat előtt, s ellenmondást óhajtanak. Galamb ily pillanatokban a világért nem lett volna egy gondolatban urával. Senki Bakácsot nálánál jobban nem ismeré, senki sem rendelé minden mozdulatát annyira ura szeszélyének alá, mint ő - szóval: szolga volt, melynél tökéletesebb soha nagy úrnak nem juthatott; s Bakács ismerve e tulajdonát, őt tartózkodás nélkül avatá be legtitkosb gondolataiba. Galamb külseje nem gerjesztett bizodalmat; a vékony, éles vonású arc, melynek sápadtságát a világosszőke haj még kellemetlenebbé tevé, a szürke szemek bizonytalan tekintete, az erőltetett mosolygás, mely a keskeny ajkak s csepűszínű nyírott bajsz körül játszott: minden együttvéve kellemetlen benyomást tett a nézőre. Mint egy kép, melynek a festő csak körrajzát s első alapszíneit végezte be, s hol még a színezet hiányzik: olyan volt Galamb színetlen arca. Kifejezésében a férfiasság helyett csak fortélyosság vala észrevehető. De Bakács ismeré titoknoka helyzetét, s azért teljes biztossággal számolt hűségére. Mátyással Csehországban járva Bakács, mostani titoknokát mint huszita szüléknek árván hagyott gyermekét fogadta fel. Galambnak nevezé - akkoridőben majdnem egészen fehér haja miatt, s házánál nevelteté. Ez ifjú, ki tudva, hogy Magyarország nem hazája, tudva, hogy szülei meghaltak, a világon egészen elszigetelve állott, s még családi nevét sem ismeré: kihez ragaszkodjék, ha nem egyetlen jótevőjéhez?

- Igen, igen, Máté, nem hiába bámulsz - szólt Bakács hevesen, míg titoknoka az írásokat tovább forgatá, s időről időre fejét rázá -, nem tiszteket, rablókat tartunk; ha ez tovább tart, tönkrejutunk.

- Főképp az a körmendi tiszttartó! - mondá Galamb sóhajtva. - Eminenciád oly atyailag gondoskodott felőle.

- Bizony atyailag - szólt Bakács. - Három fia van, tudatlan valamennyi; az egyiket prépostnak neveztük ki, a másik kettő plebános; s tudod, a legfiatalabb még valóságos gyermek. Megszóltak e kegyelmemért, s ő, az apa, még csak nem is háladatos; de ne félj! példát fogok felállítani; visszaélnek kegyességemmel, s Erdődi Péternek s Bálint testvérem fiainak halálom után végre annyi sem marad, miből becsületesen eltemethessenek; s ki tudja, mily közel vagyok e pillanathoz?! Fogyni érzem erőmet, s koromban közelebb állunk a sírhoz, mint az élethez.

Ez két olyas pont vala, hol Galamb az ellenmondás szükségét érzé; Bakács, kinek fukarsága leginkább hiúságban gyökeredzett, s ki vagyona szaporításán csupán azért fáradozott annyira, hogy családját e haza leggazdagabbikává tegye, bármennyire panaszkodott sokszor vagyonának rossz kezelése fölött, szívesen hallá, ha az mások által dicsértetett, s mint minden korosabb ember, semmit sem tűrt el nehezebben, mint ha egészsége iránti panaszainak mások ellent nem mondanak; az ildomos titoknok tehát vitára kelt urával, kinek alkata, mint mondá, legalább még huszonöt évet ígér, s kinek vagyonával, a tisztek minden gazsága mellett, Magyarországban senki sem mérkőzhetik.

- Hej, fiam, Máté! - mondá Bakács nyájasan - nem ismered a világot; az életnél s vagyonnál nincs bizonytalanabb dolog; hozzájutunk, nem tudjuk, miként; de a megtartás! ebben fekszik a nehézség, főképp az ily helyzetben, mint az enyém. Ha egyszerű budai polgár volnék, s ha nem volna más gondom, mint hogy egészségemre s kis vagyonomra vigyázzak: talán százesztendős lehetnék; de így - tudod, mennyi kiadásom volt Rómában; hála Istennek! e választás jól sikerült; a keresztyén világnak oly pápája van, mint talán századok óta nem volt; mondom, nem sajnálom a kiadásokat; de azért igaz marad, hogy azok roppantok voltak. És mennyi gond csak a jelen pillanatban is! A keresztes had, melynek egész terhe vállaimon fekszik, és...

Bakács e panaszokat, melyekben vagyonának s életének érdekeit annyira összekeveré, hogy néha alig lehete észrevenni: a kettőnek melyikéről szól, hihetőképp még sokáig folytatta volna, ámbár, mint az olvasó a mondottakból láthatja, voltak dolgok, melyek iránt Bakács még Galamb előtt sem vala egészen őszinte; de mihelyt a keresztes hadat említé, titoknoka által félbeszakasztatott, ki neki tudtára adá, hogy éppen a keresztes had iránt fontos közleni valója van; s ekkor Galamb elbeszélé Ártándiék megérkezését, azt, mi velök Pesten Szaleresi házánál történt, s hogy az öreg Ártándi, Telegdi által rábírva, holnap a királyhoz megy, s ha, mi a nádor s Telegdi közbenjárása által kétségen kívül történni fog, a Pesten összegyűlt keresztesek vezérlését neki ajánlják, azt el fogja vállalni.

A kormány nyomorultságának a kémlelésnél nincs biztosabb jele; ha az uralkodó hatalom érzi, hogy pártolást nem érdemel, minden gondját ellenségei terveinek ismerésére s kijátszására fordítja. Az erényes polgárok a legerkölcstelenebbek felvigyázata alá kerülnek, s oly kormányrendszer támad, melynek alapja a gyalázat. Ulászló szerencsétlen korában e métely sem hiányzott hazánkban. A királyt nem okolhatjuk, hisz vétke az vala, hogy jóra s rosszra egész éltén át egyenlően tehetetlennek találtatott; de egyrészről Bakács s barátai, a másikról Zápolya s a Báthoriak kémekkel tölték el az egész országot, és szolgái, sőt néha leghívebbnek gondolt barátai előtt nem szólhatott az ember anélkül, hogy félnie nem kellene, miszerint mindenik szava politikai ellenségeinek tudomására jut,^[34] főképp Bakács használá ez eszközt, s most Telegdinek a bíbornok zsoldjában álló egyik cselédje tudósítá Galambot Ártándi föltételéről, melyről ez Telegdivel a vacsora fölött sokáig beszélgetett.

Bakácsnak meglepetését, haragját, mellyel e hírt hallva, szobájában fel s alá járt, nehéz volna leírni. - Ártándi, mondod? Ártándi Tamás? - szólt a legnagyobb indulattal - ez lehetetlen! Telegdi ellenségem, hígvelejű aggastyán, de ily gondolatra nem juthatott. Vagy nem Ártándi-e az, ki egész Bihart csaknem lázadásba hozta? vallástalan pártütő, ki még az egyháznak tizedét is meg merte tagadni? nem volt-e ő egy az elsők között, kik 1505-ben az átkozott irományt, melyben magunkat valamennyien arra köteleztük, hogy soha többé idegen királyt nem fogunk választani, aláírták? nem szól-e mindig a legnagyobb megvetéssel felőlem, kit parasztnak nevez? Ártándi a királynak s magamnak személyes ellensége; ily embert Telegdi nem ajánlhat.

Mindezt szokatlan indulattal mondá Bakács; s Galamb, bámulva a hatáson, melyet hozott hírével előidézett, s mely oly fokra hágott, hogy ura még gazdasági számadásairól is megfeledkezett, csak azt jegyzé meg, miszerint őeminenciája kétségen kívül mind e dolgokat legjobban ismervén, a csatlós, ki e hírt hozá, a vacsora fölötti beszélgetést, alkalmasint rosszul fogta fel. - Noha - folytatá - mégis különös volna, mert alig van ügyesebb emberünk; eddig minden hírei valósultak.

- S valósulni fog ez is - szakítá félbe titoknokát Bakács, ki azalatt egész nyugalmát visszanyerte, s dolgozóasztalához támaszkodva, gondolatokba merülten állt -, valósulni fog e hír is, de a szándékot, melyet tudtunkra ad, meg kell hiúsítanunk. Én belátom egész cselszövényöket. Midőn Rómában a keresztes bullát kértem, senki sem ismeré célomat. A vallásos lelkesedés Magyarországban gyenge; midőn egész Európa népei fegyverre keltek, hogy a szent sírt a hitetlenek kezeiből kiszabadítsák: Magyarország majdnem közönyös maradt; mit akar a konstantinápolyi patriarcha, keresztes bullájával, most a XVI. században, midőn a törökök sokkal hatalmasabbakká váltak, mintsem hogy puszta vallásos lelkesedés által legyőzethetnének: tudod, így szólt akkor Rómában mindenki. Én újra s újra kértem a bulla kiadását, megköszöntem, mint egy kincset, s úgy hoztam haza; s ím, a bulla alig hirdettetett ki, s a Rákoson már ezerek gyűlnek össze. Kinek volt hát igaza? ki számított helyesebben?

Bakács félig halkan, mintha csak magának szólna, mondá el mindezeket. - Még Rómában is elismeré mindenki - szólt Galamb, midőn urát mély gondolatokba merülten hallgatni látá -, hogy a jelenkor legnagyobb politikusa eminenciád; századok múlva...

- Hagyj békét a jövő századoknak - szakítá félbe a szólót ura -, minden kor önnézetei szerint festi magának a múlt embereit, s a nagy nevek között, melyek fennmaradnak, a nagyobb rész oly dolgok miatt dicsőíttetik, melyek még csak eszébe sem jutottak soha. Mienk a rövid perc, mely alatt élünk; de ezt nem hagyom elragadtatni magamtól.

- Nincs ember, ki ezt akarni merészlené - mondá Galamb szinte lelkesedéssel.

- Nem ismered az embereket, Máté - válaszolt Bakács -, én gyűlöltetem. S hagyján, ha hatalmamat megtartom, s ha, míg élek, csak oly elleneket látok magam körül, kiket legyőzhetek. Az emberek barátsága, főképp ha meghalunk, úgysem sokat ér; én tapasztalásból tudom ezt. - A végszavaknál Bakács szeme mintegy akaratlanul Mátyás szobrán akadott meg, talán eszébe jutott a mód, miként ő s mások magokat e király halála után egyetlen fia iránt viselték.

- Eminenciád nem méltányolja állását; csak egy szót kell szólnia, s Ártándit nem fogják a keresztesek vezérletével megbízni.

- Azt jól tudom; de ha Ártándi ellen szólalok fel, Telegdi s elleneim, helyébe mást fognak állítani, s az szintoly baj; - Bakács észrevéve a bámulást, mellyel titoknoka e szavaknál rátekintett - azt gondolod-e - így folytatá, szemeit titoknokára függesztve -, midőn e keresztes háborút kihirdetém, csak az vala célom, hogy a töröknek hadat üzenjek? Az is kétségen kívül, de a legnagyobb s legközelebbi veszély, mely Magyarországot fenyegeti, s mely ellen védelem szükséges, nem az ozmánoktól jő. Értesz-e most?

Galamb hallgatott.

- Annyival jobb, ha nem értesz - folytatá Bakács -, ha te nem gyanítod szándékaimat, mások még kevésbé. De mondd, ki uralkodik e hazában?

Bakács rendesen sem azt, hogy minden hatalom az ő kezében fekszik, sem ennek ellenkezőjét nem akarta hallani; s azért Galamb nem minden zavar nélkül felelt e kérdésre: hogy a király után, mindenkinek véleménye szerint, senki a bíbornoknál több hatalommal nem bír.

- Csalódol, Máté. Sem a király, sem én nem parancsolunk e hazában. Közös urunk Zápolya. Minden valóságos hatalom az ő kezében fekszik, s ha egy nap összes erejét érzi, arra fogja használni, hogy engem s mindazokat, kik hozzám ragaszkodnak, eltiporjon. Ez a veszély, melytől őrizkednünk kell. Huszonnégy éve, hogy Ulászló királynak választatott; a Zápolyaiak már akkor a korona után vágyódtak. István akkor Bécsben felkarolván kétéves fiát: ha csak ily magas volnál, mondá, Magyarország királya te lennél. E pillanat óta a szepesi grófoknak egyetlenegy vágyuk a korona. István özvegye azért imádkoztat; az erdélyi vajda azon töri fejét; s most, midőn Zápolya Borbála lengyel királyné lett, e kívánat megszűnt valószínűtlen lenni. Magam küzdök az ármányok ellen, s miként remélhetném, hogy fáradozásomnak sikere lesz? A hatalom azé, ki a fegyveres erővel rendelkezik: tehát Zápolyáé. Az uraknak egy része s majdnem az összes nemesség mellette állnak. A király seregeiből, fizetés hiánya miatt, maholnap csak a zászlók maradnak fenn. Ha a királyi hatalmat erősíteni akarjuk - s ez a legszükségesebb -, seregeket kell szereznünk. Látod-e most, hogy mit akartam a keresztes had kihirdetése által elérni? A király a hon védelme miatt nem szorul többé sem Zápolyára, sem más zászlósaira; minden keresztyén hatalmasságokkal békességben élünk, s a Rákoson ezerek állnak, kik a hont a török ellen védelmezni készek. Most e sereg csak jobbágyokból áll; rövid idő múlva csatlakozni fognak hozzá nemesek is; a király rendelkezésére had áll készen, mellyel senki e hazában nem mérkőzhetik, s a vajda erőtlen bosszúját nevethetjük.^[35]

- Soha a keresztes hadnak e következése nem jutott eszembe - mondá Galamb.

- Másoknak sem - folytatá Bakács, s arcán belső megelégedésnek nyoma látszott -, talán Telegdit kivéve, a pápai bullát senki sem tartá egyébnek haszontalanságnál. S a tanácsban, midőn a bulla kihirdetését kértem, sokan gúnyosan suttogtak egymás között, hogy Remete Pétert vagy Kapisztránt akarom utánozni, s vallásos lelkesedést színlelek, melyet bennem senki sem keres. E vakságnak köszönhetem, hogy a főurak közül a keresztes had vezéréül senki sem ajánlkozott, sőt, hogy nevetséges büszkeségökben azt felvállalni sem akarták, mintha méltóságukat sértené, ha jobbágyokból álló hadnak vezetését vállalják fel. Azonban, úgy látszik, Telegdi megnyitá szemeiket; ha e seregek vezérlete Ártándira vagy bárki másra, kire nem számíthatok, bízatik, egész tervem meghiúsult; s miként kerüljem ki ezt?

- Semmi könnyebb - mondá Galamb -, csak biztos embert kell kinevezni.

- De kit? - kérdé Bakács. - A vezérnek kinevezését továbbra halasztani lehetetlen, s nem tudok senkit, Erdődi Péternek nem adhatom e helyet. Családomnak máris elég irigyei vannak. A többi főurak között a vélemény, miszerint e parasztokat vezérelni úrhoz nem illik, annyira elterjedt, hogy én, ki e nézet elterjedésének örültem, sőt, ki abban magam is osztozkodni látszám, most senkit sem találok, ki a vezéri hivatalt elfogadná.

- De nem lehetne-e erre a székely vitézt használni, kit eminenciád ma az udvarhoz vezetett? - kérdé Galamb. - Bátor, tapasztalt katona, s eminenciád elleneivel nincs semmi összeköttetésben, sőt a háladatosság őt egészen eminenciádhoz köti, miután hőstettéért bizonyosan sohasem jutalmaztatott volna, ha ily hatalmas pártfogóra nem talál.

A bíbornok figyelemmel hallgatá titoknokát. - A gondolat nem rossz - mondá végre -, Dózsa neve a jelen pillanatban igen népszerű, mától fogva nemes, s így a pártok egyikével sem lehet összeköttetésben; inkább szenvedélyes, mint éles felfogású, s felbőszülve az urak ellen, kik által magát sértve érzé, hagyá el ma a palotát. - Bakácsnak arcain, amint ezen körülmények egyenként eszébe jutottak, mindég több megelégedés látszott. - Dózsa emberünk - szólt végre kezét összecsapva -, soha jobb gondolatod nem volt, Máté, csakhogy a székely vitézt még hajnal előtt előmbe teremtsd, hogy Telegdit s a nádort megelőzhessem. A király engem felhatalmazott, vezérnek azt nevezni, kit e tisztre alkalmasnak tartok. Úgy kell elintéznünk dolgainkat, hogy mikorra Perényi s Telegdi hozzám jőnek, Dózsa már vezér legyen, s én sajnálkozásomat jelenthessem ki: miért nem jöttek előbb ajánlásukkal. Csak teremtsd elő a székelyt akárhonnan, csak hogy még hajnal előtt szólhassak vele.

- Semmi könnyebb - mondá Galamb -, a gondolat, melyet eminenciád oly jónak tart, fájdalom, nem tőlem való. Egy pap, ha nem csalódom, ceglédi plébános, s mint szavaiból észrevevém, a keresztességnek egyik főapostola, két óránál tovább szobámban mulat, egyre kérve, hogy őt eminenciádhoz vezessem; kérése, melyet a keresztesek nagy részének nevében előterjeszteni kíván, az, hogy minél előbb vezér neveztessék ki, s hogy e vezér Dózsa legyen.

- Miért nem eresztetted be ez embert mindjárt hozzám?

- Engedelmet, de eminenciádnak nem szokása este valakit fogadni, kit magához nem rendelt, főképp egy falusi plébánost, gondolám...

- Ne mentegetődzzél; igazságod volt; ha minden embert, főképp minden papot elfogadnék, sok dolgom volna. Ha valami házaspár összevesz, a plébános hozzám fut, s a házi béke helyreállítására tőlem kér tanácsot; de a jelen eset más. A ceglédi plébános, mint értesítve vagyok, egyike azoknak, kik a kereszt kihirdetésénél legtöbb lelkesedést mutatnak; a népnek nagyobb része, mely eddig a Rákosra jött, szónoklata által vezettetett ide. Ezt ki kell tüntetnünk. Ereszd be őt mindjárt - mondá a bíbornok Galambnak, ki távozni készült -, mindjárt, érted-e? ha talán félénk s elfogult, biztasd; mondd, nincs mitől tartania, apja vagyok papjaimnak.

- Ez nem tartozik a félénkek közé - mondá Galamb mosolyogva -, soha merészebb kinézésű embert nem láttam. Eminenciád csodálkozni fog e papon. - S ezzel a titoknok ugyanazon az ajtón, melyen jött, ismét távozott. Bakács hallgatva járt fel s alá szobájában.

Kevés perc után az ajtó ismét megnyílt, s Galambtól vezetve, Lőrinc lépett a szobába. Az előbbi, meghajtva magát, visszavonult, s Bakács azon férfiúval, ki hazánk történetében kevéssel ezután oly szomorú hírességre jutott, magánosan látá magát.

Kormányzásra leginkább két tulajdon szükséges: emberismeret s elég erő, hogy parancsolni tudjunk minmagunknak. Bakács kitűnő mértékben bírta mindkettőt, s mint olyan ember, ki a társaság legalsó fokáról a legmagasabbra emelkedett fel, s így a legkülönbözőbb osztályok nézeteit s érzeményeit tapasztalásból ismeri, főképp az elsőre nézve bámulatos ügyességgel bírt. Lőrincet meglátva, első pillanatban érzé, hogy előtte nem közönséges ember áll. A férfiú öltözetében s magaviseletében nem vala semmi kitűnő. Mindazon tiszteletjelekből, miket a szokás alsóbb egyházférfiaktól elöljáróik irányában akkoridőben megkívánt, ő egyet sem mulaszta el; mélyen meghajtá magát, megcsókolá a bíbornok által elébe nyújtott kezet, s kézcsókolás után tisztelő távolságba vonulva hallgatott, míg érseke megszólítá; de ki az arcnak kifejezését látta, mellyel mindezt tevé, meggyőződhetett, hogy Lőrinc nem azon falusi papok sorába tartozik, kik Bakács korában szolgai alázatossággal hajoltak meg püspökeik előtt, s ezek által valódi szolgáknak tartattak, kény- s kedvök szerint bármi munkára alkalmaztatva, ha az a lelkipásztorsággal semmi összeköttetésben nem volna is.^[36]

Lőrinc negyven s ötvenedik éve között állhatott. A mély redők, melyek a már kopaszulni kezdő homlokon s halvány arcán átvonultak, még idősebbnek mutaták őt, ha a sötét haj, a láng, mely szemeiben égett, s azon férfias erőnek kifejezése, mely egész valóját jellemzé, a nézőnek eszébe nem juttatják, hogy e redőket inkább munka s szenvedélyek, mint a kor vonta e férfi arcára. Termete magas s csontos volt, mozdulatai olyanok, minők inkább katonához, mint egyházi férfiúhoz illenének; komor arcain büszke öntudat kifejezése látszott. Bakács huzamosan, érdekkel nézé e férfiút, kinek egész magaviseletéből kilátszott, hogy az egyházi méltóság színe előtt arról, melyet neki a természet adott, meg nem feledkezik, s hogy a bíbornokot elöljárójának, de nem felsőbbjének ismeri el. Végre Bakács félbeszakasztá a csendet. - Titoknokomtól hallám - így szólt -, hogy velem dolgod van; add elő kívánságodat, s légy meggyőződve, hogy nem lehet kedvesebb kötelességem, mintha az oltár bármi csekély szolgájának hasznára lehetek.

- Nem magam dolgában jövök - válaszolt amaz szárazon -, ily kicsiséggel nem fognám elrabolni eminenciád becses idejét. Nevem Mészáros Lőrinc, ceglédi plébános vagyok, és...

- Tudom, fiam - mondá Bakács nyájasan -, szemem atyai megelégedéssel függ rajtad. Midőn a keresztes had kihirdetését parancsolám, náladnál buzgóbban senki sem járt el az úr szolgálatában; légy meggyőződve, hogy érdemeidről nem feledkeztem meg, s idővel meg is jutalmazandom.

- A keresztes had az egyház parancsára hirdettetett ki - mondá Lőrinc komolyan -, ha e szent cél előmozdítására valamit tettem, csak meggyőződésemet követém, és szent kötelességet teljesíték: nem érdemlek s nem várok jutalmat senkitől.

Bakács emelkedésének az vala egyik fő eszköze, hogy barátok szerzésére soha semmiféle alkalmat el nem mulasztott; büszke olyanok irányában, kiknél azon oknál fogva, mert hozzá érdekeik által voltak kötve, vagy mert őket változhatatlan ellenségeinek ismeré, kíméletre nem volt szüksége; mások a bíbornoknál nyájasabb s leereszkedőbb embert nehezen találhatának, s ritka eset volt, hogy midőn valakinek hajlandóságát megnyerni kívánta, az neki nem sikerült volna. A jelen esetben Lőrincnek komoly módja, mellyel a nyájas ajánlatra felelt, meggyőzé Bakácsot, hogy hasztalan fáradna, s azért, megváltoztatva hangulatát, szárazon csak azt jegyzé meg, hogy mint legátus, az egyház fejének, a pápának képét ő viseli e hazában, s hogy parancsainak mindenki szintúgy engedelmeskedni tartozik, mintha őszentsége maga szólna; s ezzel a dolgozóasztal melletti székre ülve, felszólítá Lőrincet, hogy kívánságát adja elő.

Lőrinc, kire a komoly méltóság, mellyel Bakács most szólt, látszólag éppoly kevéssé hatott, mint előbbi nyájassága, azzal kezdé beszédét, hogy ő nem a maga, de számos, a város körül összegyűlt keresztyének nevében jő, kik a pápai felszólítás következtében minden vagyonukat s éltöket feláldozni készek a szent kereszt dicsőségéért. - Máris többen vagyunk tízezernél - így szólt -, óráról órára szaporodik a sokaság, és senki sem gondoskodik szükségeinkről; ott tanyázunk a Rákoson, szabad ég alatt, sátorok, sőt a legszükségesebb életszerek nélkül.

- Mondd társaidnak - válaszolt Bakács -, hogy mindezekről gondoskodni fogok.

- Senki sem kételkedik eminenciád legjobb szándékán. A keresztes had eminenciád szorgalmazására hirdettetett ki. Ha az összegyűlt seregek szükségből ismét eloszlanának, a feleletteher - szóljunk nyíltan - az egész gyalázat eminenciád vállait terhelné. De mindamellett lehet-e eminenciádnak palotájából gondoskodni a Rákoson álló seregekről? Nekünk vezérre van szükségünk, uram! hadviselt derék vezérre, ki a nép bizodalmát bírja s pedig minél előbb. A tömeg között máris rendetlenség uralkodik; egyes rablások s erőszakoskodások történtek a város környékében; ha e sereg fej nélkül marad, hasonló esetek szaporodni fognak, s akkor ki állhat jót a következésekért? Az urak irigy szemmel nézik az egész vállalatot, nekik csak alkalom, csak ürügy kell; ez pedig, ha vezér nélkül maradunk, nem fog hiányozni, miután e szegény népet maga a szükség kényszeríti erőszakra; s fel fognak zúdulni, hogy a közcsend s bátorság a keresztesek által megzavartatott, s véres bosszút állanak mindazokon, kik nem az ő, hanem Isten parancsára fegyvert mertek fogni.

Bakács terveihez igen jól illett, ha a keresztesek táborában az úri rend ellen bizalmatlanság létezik; azonban nem árulhatá el szándékait, s azért komolyan inté Lőrincet, hogy ily szándékot senkiről se tegyen föl. - Az urak nem tekintik kedvezőleg hadunkat, az bizonyos - így szólt -, azonban ily tervek, minőket nálok gyanítasz, bizonyosan nem jutottak senkinek eszébe. - Mi a seregeknek adandó vezér kinevezését illeti, egy véleményben vagyok veled, őfelsége e kinevezést kegyesen rám bízá, s biztosokká teheted küldőidet, hogy e tárgyban még holnap rendelkezni fogok.

- Nekünk, kereszteseknek, úgy látszik, hogy vezérünkről rendelkezni, kizárólag sem a királyt, sem eminenciádat nem illeti, s hogy e részben Krisztus szabad bajnokainak szavát is meg kell hallgatni.

Lőrinc e szavakat oly nyugodtan s elhatározottan mondá, hogy Bakács, bármennyire bámult is e követelés merészségén, mely a XVI. század arisztokratájának csaknem hihetetlennek látszhatott, szintén megtartá nyugalmát, s csak azt jegyzé meg: hogy a vezéreknek kinevezése mindég a királytól függ, s hogy őfelsége e jogát a jelen esetben rá bízta.

- Az igaz lehet - válaszolt Lőrinc hidegen -, őfelsége a régi szokás szerint azt nevezheti ki vezérnek, ki neki tetszik, de a kereszteseket nem kényszerítés vezeté táborunkba, lelkesedésökben fogtak fegyvert, s szintén tőlük függ, hogy azt letegyék, mihelyt látják, hogy velök úgy bánnak, mint zsoldosokkal.

- Hogyan? - mondá Bakács, s homloka összevonuló ráncain látni lehetett belső felindulását.

- A zászlóhoz még nem esküdött senki - folytatá Lőrinc előbbi nyugodt hangján -, nem is fog esküdni, mielőtt a vezért, ki alatt állani fog, ismeri. Ki akadályozhatja az egész sereget, hogy miként szabadon jött, úgy szabadon kunyhóiba visszatérjen?

- Úgy látszik, vannak módok, melyek által kötelességöket megszegő jobbágyokat e hazában kötelességök teljesítésére kényszeríthetünk.

- Mondja eminenciád inkább - válaszolt Lőrinc keserűen -, vannak módok, melyek által jobbágyokat e hazában mindenre, mit jónak látnak, még isteni s emberi kötelességeik megsértésére is kényszeríthetni; de a jelen eset nem tartozik azok közé. Az urak nem akarják, hogy jobbágyaik a keresztes hadban részt vegyenek, magáról eminenciádról azt beszélik, hogy saját jobbágyait tisztei által visszatartóztatja, nehogy tágas birtokai mívelő kezek nélkül maradjanak. Már ha igaz is, hogy minden úr saját jobbágya fölött korlátlan hatalmat gyakorol, s őt és családját kénye szerint kínozhatja: hiszi-e eminenciád azt, hogy a földesurak azok iránt, kik a keresztes tábort odahagyva, ekéikhez térnek, kegyetlenkedni fognak? hogy őket zászlóikhoz erőszakkal visszakergetik, s csak azért, hogy Bakács bíbornoknak ezerekből álló különös serege legyen, melyet szükség esetében nemcsak a hit, hanem saját ellenségei ellen is használhat?

A gúnyoló hangtól, melyen e végszavak mondattak, s melyhez alattvalóitól nem volt szokva, a büszke bíbornoknak felforrt vére, de érzé, hogy oly emberrel van dolga, ki rejtett szándékait helyesen gyanítja, s ismét erőt vett magán, a lehetőségig nyugodtan csak azt kérdé: miként egyeztethetné meg akár ő, akár másvalaki a keresztesek közül, meggyőződésével, ha a szent cél, melynek kivívására fegyvert fogtak, makacsságuk miatt meghiúsulna?

- Mi bennünket ily határozatra bírna, az nem volna makacsság - válaszolt a másik melegebben -, mi nem földi jutalomért s dicsőségért, de vallásos buzgóságból fogtunk fegyvert. Egyetlen célunk, hogy a keresztnek az izlám fölött győzelmet vívjunk ki, ha ezt veszélyeztetve látjuk, ha oly vezért állítanak fölünkbe, kihez bizalmunk nincs: visszatérünk, a paraszt kunyhójához, a szerzetes zárdájába, én szerény papi lakomba, s szántunk, imádkozunk, prédikálunk, míg Isten jobb időket ad. Ily viszonyok között vallásunk dicsőítésére nem tehetünk semmit.

- S oly kevés bizalmatok van a királyhoz s hozzám, hogy tőlünk nem vártok oly vezért, ki seregeiteket győzelemhez tudná vezetni? - kérdé Bakács komolyan.

- Keresztyének bizodalma Istenben van - felelt Lőrinc -, s mi jól tudjuk, hogy eminenciádnak s a királynak hatalma csak annyira terjed, mennyire azt az ország nagyjai engedik.

Bakács homloka ismét ráncokba vonult. Lőrinc folytatá: - A király jó, azt halljuk legalább, s kik körében élnek, úgy látszik, tapasztalják, de mit használ az a népnek?! A nemesség jogai törvények által biztosítvák, mikre a király esküt tesz, a nép jogairól a törvény nem szól. Mit ér az nekünk, ha Ulászló, esküjét megtartva, a törvényt nem sérti? A számtalan zsarnokot, kik erős váraikból jobbágyaikon kegyetlenkednek, csak a király hatalma zabolázhatná, s e hatalom nem létezik. - Ne mondjon ellent szavaimnak eminenciád - szólt majdnem szenvedélyesen Lőrinc, kinek szavai beszéd közben mindég melegebbekké váltak, midőn észrevevé, hogy Bakács szavába akar vágni -, ne mondjon ellent szavaimnak! Örök szégyenbélyeget süt magára s a királyra, ha bevallaná, hogy e szörnyűségeknek, melyek e hazában történnek, megakadályoztatása hatalmukban állott, s hogy e hatalommal nem akartak élni.

Bakács megütődve hallgatott. Lőrinc folytatá: - A királynak nincs hatalma; eminenciádé csak ildomosságban fekszik, s az a vad erők ellenében, minőket korunkban látunk, nem mindég elég. A valóságos erő a Zápolyák, Bebekek, Drágfiak s azon száz zsarnok kezében fekszik, kiknek neveiket bár el ne feledné a jövő, hogy unokáink hatodíziglen elátkozhassák elnyomóinkat. S ezek vajon kit fognak a király által vezérünknek kineveztetni? Nemde egyet magok közül? Nemde azon nagynevű hóhérok egyikét?! s mi ily vezér alatt küzdjünk?!

A bíbornokra e szavak különös hatással voltak. Örömmel látá, hogy a keresztesek a vele ellenkezésben levő arisztokráciához nem ragaszkodnak; de a lángoló gyűlölség, mely Lőrinc szavaiban felszólalt, meglepő, ijesztő vala előtte. - Csalatkozol - így szólt nyugtatólag -, ha minden főúrról így szólsz; vannak közöttök is a népnek meleg barátai.

- Ismerjük e barátságot - esett szavába Lőrinc keserűen -, annyira ismerjük, hogy e jobbágyok között, kik az egyház szavára ezerenként összegyűltek, egy sem marad táborában, ha vezérünknek főúr, bárki a főurak közül, neveztetik ki.

- De miért nem? - kérdé Bakács bámulva. - Honnan ily rögtön e gyűlölség?

- S ezt tőlem azon férfiú kérdi, ki nem úri palotában, hanem parasztház szalmafödele alatt született? - mondá Lőrinc keserűen - ki a népet saját szüleiben látta szenvedni? Eminenciád talán elfeledte gyermekségét? vagy ha néha e korára visszatekint, ha álmaiban ismét az erdődi jobbágylakban képzeli magát, melyből a Drágfiak az egész családot, ha nekik úgy tetszik, elűzhették volna, s a szolgaságon kívül nem vala biztos semmi: eminenciád fölébredve, nem borzad-e el? s mégis másoknak édes visszatekinteni gyermekéveikre! uraktól hallám, hogy boldogítóbb érzés nem létezik; s eminenciád kérdi, honnan e gyűlölség az úri rend ellen?

Bakács, mint mindazon emberek, kik alacsony helyről magasabbra emelkedtek, nem szívesen hallá, ha eredetére emlékeztették. Bármi természetelleninek látszassék, hogy valaki szégyennek tartsa, ha mindent saját érdemének s fáradságának köszönhet: ez előítélet azon korban, melyről szólunk, szintúgy létezett, mint napjainkban; s ha a mi nagy Mátyásunk sem volt tőle ment, s ha magát udvari történetírója, Bonfin által nagy római patríciuscsaládokkal, a Valeriusokkal, Corvinusokkal kötteté össze: nem fogjuk különösnek találni, hogy a hiú bíbornok is szívesebben valamely horvátországi Erdődi család ivadékának hirdetteté magát,^[37] azonban sokkal ildomosabb vala, semhogy, eredete köztudomású lévén, azt maga híresztelje, s azért lesütött szemekkel hallgatott, míg Lőrinc mindég több-több szenvedéllyel folytatá:

- Honnan e gyűlölség? A ház, melyet a jobbágy épít, nem az övé, ura elkergetheti lakából, s ő földönfutóvá lesz; a mező, melyet homloka izzadságával felszántott s bevetett, nem neki termi gyümölcseit; gyermekei nem az ő örömére nőnek fel; ha a kegyes ég leányainak szépséget ad, remegnie kell, nehogy buja földesura rimájának fogadja gyermekét; ha fiai bátrak s erősek, el fognak ragadtatni apai keblétől, hogy mint csatlósok s huszárok a büszke báró udvarának fényét neveljék s csatáiban vérezzenek. Övé semmi a világon, számára nincs biztosság! Ha reményeit arra szorítaná, hogy faluja temetőjében majdan eldődei között fog pihenni: ő még erre sem számolhat, urának ellenségei eljőnek, s őt családjával és szomszédaival elhajtják marhaként, hogy mérföldekre ősi lakától, más úrnak földjét mívelje. Ha ilyenkor ellent nem áll, s ha előbbi urának birtokába visszakerül, nincs kegyetlenség, melyet a szökevény jobbágyon el ne követnének; ha ellentáll s küzdés között agyonüttetik: ura huszonöt forint készpénzt kap, melyet néha kegyességéből a hátrahagyott családnak ajándékoz, hogy az elveszett apa vagy fiú helyett a gazdaság folytatására egypár lovat vagy tinót vehessen magának. Tőle még a vallás vigasztalása is megtagadtatott; papjának, kinél azt kereshetné, a patrónus gyermekeket, tudatlanokat, erkölcstelenségök által közmegvetésben állókat nevez ki; sok helyt a lelkipásztorság a gazdasági tisztséggel köttetik össze, hogy a jobbágy még Isten oltárához se tekinthessen föl anélkül, hogy zsarnokával ne találkozzék szeme.^[38] S eminenciád kérdi: honnan e gyűlölség?

- Ha mindez történik - mondá Bakács nem minden zavar nélkül, mert érzé e panaszok igazságát -, törvény ellen történik, s a király erről semmit sem tud.

- A törvényben nem áll semmi ezekről, azt elhiszem - folytatá az előbbi még keserűbben. - Ki is volna elég szemtelen, hogy az állapotot, melyben a magyar paraszt él, fölírni merészelné? de törvényét a szegény nem a papirosban, melyet országgyűlésről országgyűlésre összefirkálnak, hanem az emberekben látja, kikre a végrehajtást bízták. S azok nem zsarnokai-e? A király minderről semmit sem tud! Istenem! de ha az országban körülutazva, tulajdon szemével nem látja a nyomort, miképp jusson az másképp tudomására? Panaszkodjunk-e? s elfeledé eminenciád, mit Báthori, az erdélyi vajda a székelyeknek üzentetett: hogy ki a királynál panaszkodni akar, az két fejet szerezzen magának, hogy midőn Budáról visszatérte után egyet veszít, még egyet megtarthasson.^[39] S nem hiszi-e eminenciád, hogy mit az erdélyi vajda alattvalóinak ígért, azt hasonló esetben száz úr jobbágyain végrehajtatná?

- A jobbágyok benned meleg pártfogóra találtak - mondá Bakács, ki Lőrinc kérdéseire másképp nem tudott felelni.

- Jobbágy fia vagyok magam is - szólt emez -, s nem emelkedtem annyira, hogy ifjúságom első benyomásairól megfeledkezzem. Aztán jobbágyok között élek. Mint papnak, hivatásom az, hogy híveimet vigasztaljam; s miként tehetném ezt, ha velök nem érezném fájdalmaikat?! Mit eminenciád tőlem hall, az ezereknek érzeménye. A jobbágy rég nem mer szólni, de érzi állását, s nincs oly földi erő, mely őt arra bírja, hogy a keresztes hadban részt vegyen, ha zsarnokainak egyikét látja mint vezérét.

- De lehet-e mást vezérnek kinevezni, mint olyast, ki a hadviselésben járatos? - kérdé Bakács.

- És csak az urak között találhatni ilyeket? Mi volt Országh? s a gyermekből, kit Zsigmond király más parasztfiúkkal a mezőn játszva talált, nem lett-e híres hadvezér, kincstartó, nádor? s Kinizsi, a molnárlegény kevésbé jól küzdött-e, mert ifjú korában kezével malomkereket faragott? s a büszke Báthori István, midőn a Kenyérmezőn magát a törököktől körülfogva látta, panaszkodott-e azon dandárok ellen, melyeket a molnárlegény vezetett segítségére? panaszkodott-e, hogy oly ember által mentetett meg, kinek ősei nem valának országnagyok? És a Zápolyák! Borbála lengyel koronát visel, János a magyar után terjeszti ki merész kezét; s egyebek-e ők szerencsés bajnokoknál? A hegypatak, melynek vizét vészek zápora megdagasztotta, most nagyszerűen vonul el előttünk, pillanatról pillanatra szélesebbre terjedve, maholnap az egész hazát el fogja borítani árjaival; de nem fekszik-e eredete közel hozzánk? nem ismerjük-e a gyenge forrást valamennyien, honnan ez óriási hatalom kezdetét vevé? Maga a nagy Hunyadi János, egy oláh leány gyermeke, később, miután erénye kitűnt, illendőbbnek látszott, ha egy király törvénytelen szerelmének, mint ha a nép gyermekének neveztetik, s hízelgők a nagy férfi dicsőségét gondolák nevelni, midőn anyja gyalázatát hirdeték,^[40] de csak önérdemei által emelkedett ő is. Annak, ki emelkedni akart, legjobb támasza e hazában mindég a kard vala, s mi százszor történt, miért ne történnék most is? Mi ily vezért kívánunk. Dózsa nevét dicsőítve hangoztatják e hazában; ő életét harcok között tölté, ő öntetteinek gyermeke, s elnyomóinkkal semmi rokonságban nem áll, nevezze ki eminenciád őt vezérünknek!

- Magam is gondoltam rá - válaszolt Bakács -, nekem a székely vitéz ellen semmi kifogásom nincs, de ha e részben a keresztesek kívánatát teljesítem: mit fognak mondani elleneim?

- Ha oly magasan állanék, mint eminenciád - mondá Lőrinc -, soha nem kérdeném: mit fognak mondani elleneim? csak az fontos: mit fognak tenni? s ha a keresztes had oly vezér kezére adatik, ki csak eminenciádtól függ: biztos lehet, hogy ellenei nem fognak tenni semmit, mert semmit sem fognak tehetni. Büszke országnagyaink között nem találkozott, ki a keresztes had vezetését magára vállalná. Ők lealázva gondolnák magokat, ha a győzelmet, mellyel a hazát megmenték, parasztoknak kellene köszönniök; s a jelen pillanatban egészen eminenciádtól függ, kire bízza a keresztnek vezérletét. Ma még az egész ügy eminenciád kezében van; ha késik, talán már holnap másképp lesz. A Rákoson nagyobb szám gyűlt össze, mint előre gondolható volt. Az urak gyanítani kezdik a hatalmat, mely annak kezébe adatik, ki e seregekkel rendelkezik; holnap talán a nádor Somot, Báthorit vagy más valakit fog vezérnek ajánlani; talán Zápolya barátai is föllépnek a követeléssel, hogy az egész had János vajdára bízassék - s fogja-e akkor Bakács bíbornok ezt minden hatalmával ellenezhetni? A fegyvert fogható nemesség nagyobb része Zápolya pártján áll; mit várhatunk, ha a keresztes had is reá bízatik, vagy, mi még valószínűbb, ha, meghallván, hogy oly vezér neveztetett ki, kihez bizodalma nincs, ismét eloszlott? E keresztes hadak nemcsak a törökök ellen, hanem Zápolya nagyravágyásának fékezésére is hasznos szolgálatokat tehettek volna, de...

- Mindég úgy beszélsz - szakítá félbe Bakács a szólót -, mintha a keresztes had kihirdetésénél nem tudom mi más mellékes céljaim lettek volna; pedig, lelkemre mondom! - itt szeme Lőrinc átható tekintetével találkozván, a bíbornok megzavarodott - a főcél a török terjeszkedő hatalmának fékezése vala. Ha azonban gondolataim csakugyan máshova is terjeszkedtek volna - veté utána rövid gondolkozás után -, ki kezeskedik nekem Dózsa hűségéről?

- Helyzete! A jó, mit eminenciádnak köszön, s ha kell, én magam - válaszolt Lőrinc nyugodtan.

A bíbornok mély gondolatokba merült. Hogy a keresztes had kihirdetésénél egyedüli célja nem a törökök legyőzése vala, az nem szenved kétséget. A függés, melyben a királyi hatalom Ulászló korában a magas arisztokrácia által tartatott, leginkább annak vala tulajdonítható, hogy Mátyás fekete-seregének feloszlatása óta az ország fegyveres ereje csak az országnagyok s megyék bandériumaiban állott; s ha Bakács a kereszt hirdetése által az országnagyoktól független sereget akart előteremteni: ez összes politikájával, mely a királyi hatalom növelését tűzte ki célul, összhangzik; azonban Bakács szűkebb korlátok közé szorítani, nem megrontani akarta a főbb nemességet; s midőn Lőrinc szavai által, melyekben a nép egész gyűlölsége mutatkozott, a veszélyekre emlékeztetett, melyek e politikából a hazára s főként az összes főbb nemességre, melyhez most a bíbornok rokonai is tartoztak, háromolhatnék: szívét aggodalom tölté el. Sebesen átgondolá egész állását. A helyzetnek megváltoztatása, melyet ő maga idézett elő, nem tőle függött többé; bármi veszélyesnek ismeré az utat, nem lehetvén visszalépnie, előbbre kelle haladnia, s erre határozá magát. - Menj Dózsához azonnal - mondá, midőn székéről fölkelt -, s vezesd őt hozzám holnap jókor reggel. Mielőtt e fontos ügyben valamit határozok, szólnom kell vele.

Lőrinc mélyen meghajtá magát, s ismét megcsókolva a bíbornok kezét, az ajtó felé vonult.

- Mondd Dózsának, hogy hajnalban jöjjön - folytatá Bakács, midőn a távozót pár lépésnyire követé -, a király hatkor templomba megy; ha ez ügyben valamit tenni kívánunk, szükség, hogy mindjárt mise után szóljak vele.

- Eminenciád számíthat pontosságomra - mondá Lőrinc, s még egyszer meghajtva magát, az ajtó megett eltűnt. Bakács ismét székébe ereszkedett. - Hát azon büszke nemességet, mely a királyt megveti, a hazát zsákmánynak tekinti, mely engem születésem miatt annyiszor megvetett, a végzet végre kezembe adta. Porig alázhatom, eltiporhatom, ha úgy tetszik. Mit Franciaországban XI. Lajos tett, mi Mátyásnak nem sikerült: azt én vihetem véghez. - A bíbornok halvány arcán e gondolatoknál pirosság futott át. - De - szólt ismét rövid gondolkozás után, felsóhajtva - ha ezt véghezvittem, fogok-e bírni saját eszközeimmel? - S fejét kezére támasztva, mély gondolatokba mélyedett.^[41]

Azon három hét, mely történetünk kezdetétől május 13-ig elfolyt, telve volt mozgalommal. Ulászló választása óta, midőn négy koronakövetelő pártolói, a fortély s erőszak minden eszközeit felhasználva, egymással szembeszálltak, míg végre a küzdelmi díj, a királyi hatalom, szétroncsolt darabokban éppen a legérdemetlenebb kezében maradt: talán soha ennyi nyugtalanság fővárosainkban nem vala észrevehető. Az ország különböző részeiből a fővárosba s innen az egyes megyékbe hírnökök érkeztek s küldettek; naponként egy, néha két tanácsülés tartatott, melynek egyedüli eredménye a tanácsnokok nagyobb, kölcsönös elkeseredése vala; a pesti oldalon, hol a keresztesek tábora állott, mindég nagyobb tömegek sereglének egybe, s a pórhadak vad zaja csendes éjszakákon távol mennydörgésként hangzott át a Dunán. Minden rendkívüli történetek közeledésére látszék mutatni, s a békés, főképp a gazdagabb polgárok aggodalomtelt képekkel jártak körül az utcákon. - Hol a kormány működése zajjal történik: ott a közállomány beteg. Mint más gépeknél, úgy a kormányi gépnél is a belső megromlásnak egyik legbiztosabb jele: ha az egyes kerekek csörgése meghallatszik, s ha az, minek feladata, hogy az egészet mozgásban tartsa, maga ingadozni kezd; s helyesen sejdíték az ország lakói, hogy a nyugtalan tevékenység, mely a kormányzók között e napokban észrevehető volt, a hazára nézve veszélyeket jósol. Miben fognak tulajdonképpen e veszélyek állani, arról azonban mindenki másképp gondolkozott. A budai polgárok között a németek attól féltek, hogy a nagyrészt magyarokból álló paraszttömeg a városban lakó németek kiűzésére fordíttathatik; a magyarok nem kevésbé remegtek vagyonukért, s pénzöket s becsesebb áruikat szintén pincékben s kertekben rejték el; Bakács attól tartott, hogy a már negyvenezer fegyveresre menő keresztesek Zápolya által nyerethetnek meg; a nádor attól, hogy e hadakat a bíbornok a főbb nemesség elnyomására fogja használni; Ulászló attól, hogy e tömeg s a főurak szolgái között összeütközések történnek; s maga e tömeg remegés közt tölté napjait, félve szüntelen, hogy táborában az urak által megtámadtatik, s erőszakkal elhagyott telkeihez vissza fog vezettetni. Mi később történt, annyira nem látszott valószínűnek, hogy Telegdi Kasszandraként, csaknem őrültnek tartaték, midőn a veszélynek ezen nemét hozá szóba. Ki lavinát sohasem látott, s annak hatalmát nem ismeri, ha leírni hallja, mint szakad le s mint zuhan le a hegyről egy darab hó, mindég nagyobb tömegeket ragadva magával a völgybe: nem fog megijedni a leírástól, nem is jut eszébe, hogy az, mit lehelete alatt annyiszor elolvadni látott, örök sírba temetheti őt; csaknem ily helyzetben volt nemességünk - inkább megveté jobbágyait, hogysem a lázadást lehetségesnek vagy félelmesnek gondolná.

De nem írom a magyar közállomány történeteit. A magyar arisztokráciának, mint a római imperátoroknak, Isten talán megadja majdan Tacitusát; ennek tiszte leend, az ország közdolgairól szólva, méltó ecsettel festeni a kort s azon férfiakat, kiknek vétkeiért a magyar a független nemzetek sorából kitöröltetett. Én egyesek történeteit rajzolom; s Bakács, Zápolya, a király s mindazon büszke zászlósok, kik nagyravágyó aljasság s aljas nagyravágyás által e hazát megronták, itt csak annyiban foghatnak helyet, mennyiben személyeim sorsára befolyással voltak. Csak röviden fogom ennélfogva említeni azokat, mik az utolsó fejezetben elmondottak óta e három hét alatt történtek.

Tudjuk, hogy a keresztes had vezérének csakugyan Dózsa neveztetett ki. Telegdi s a nádor elkövettek mindent, hogy ezt akadályoztassák; az első minden kigondolható okokkal, az utóbbi szokott szenvedélyességével, a királynak Ártándit ajánlva e hivatalra; de hasztalan. A bíbornok sajnálkozását jelenté ki, hogy Ártándi nem ajánlkozott előbb; most azonban, miután e tisztet, a pápa őszentségétől nyert teljes hatalma szerint, Dózsának ígérte, szavát többé vissza nem veheti. S a király e pillanatban sokkal inkább függött mindenható tanácsnokától, hogysem fejedelmi hatalmával ellene föllépni akarna, főképp miután az ügyes bíbornok Dózsa választását a király előtt a lehető legkedvezőbb színben tünteté föl. Ártándi vezérségét, ki mindég az elégedetlenekhez tartozott, Ulászló előtt veszélyesnek festeni nem vala nehéz; még több hatással bírt azon ok, hogy miután Dózsa kinevezése a keresztes táborban már tudva van, s általános örömmel fogadtatott: könnyen történhetnék, ha most Dózsa helye Ártándinak adatnék át, hogy a keresztesek új vezéröket nem akarnák elismerni, mi talán vérontáshoz s a királyi tekintély új csorbításához vezetne. A király tehát helybenhagyá a bíbornok választását, s Dózsa, Szent György havának 30-án, Zsigmond templomában ünnepélyesen vezérnek kiáltatott ki; a fölszentelt zászló, melyet Bakács Rómából e célra magával hozott, kezébe adatott; s miután a székely vitéz s azon előkelőbbek mentéire, kik, mint Szaleresi, a keresztet a bíbornok kezeiből ugyanakkor fogadták el, Bakács szabója, Ollósi, az oltár előtt veres kereszteket varrott: a jelenlevő roppant tömeg örömrivalgásai mindenkit meggyőzének, hogy az magától e vezért elragadtatni nem engedi.

Hogy azok között, kik magukat a keresztes hadra kötelezték, többeket nem vallásos buzgalom lelkesített, nem szenved kétséget. Szaleresi Ambrus például sohasem tökélé el magát e lépésre, ha a bíbornok által arra barátságosan föl nem szólíttatik, s ha e megtiszteltetés a hiú férfinál nem győzé el ildomosságát; s így másokat is részint dicsvágy, részint gazdag prédának reménye vagy csak a kívánat vezetett táborba, hogy földesuraik zsarnokságától bármi módon meneküljenek. Azonban Dózsa seregei napról napra növekedtek. Pestnél negyvenezren túl, majdnem éppannyi gyűlt össze Nagyvárad és Eger mellett; s e vándorlási szeszély, mely a népet megragadta, annyira ment, hogy a földesurak sok helyen csakugyan földjeik parlagon hagyásától féltek.

Minden arisztokráciának gyenge oldala: anyagi érdekeihez ragaszkodásában fekszik. A nép, fokonként elvesztve befolyását, polgári jogaitól könnyen megfosztatja magát, s többnyire morgás nélkül tűri lealázását, melynek, úgy látszik, a természet nem szabott elébe határokat; de ha a felsőbb osztályok, miután a népet jogaitól megfoszták, azt anyagi nélkülözésekre kényszerítik: akkor a nyomor, e nagy lázító, felzúdul ellenök, s az elnyomás láncaival többnyire kettészakítja a törvény kötelékeit is. Az Ulászló alatt kitört lázadásnak hasonló okokban kereshetjük kútforrását. Hazánkban e korszak alatt minden föld kizárólag jobbágyok által munkáltatott, s így a nemesség nem nézheté közönyösen, ha jobbágyai, kiknek munkájától jövedelmeinek nagy része függött, sok helyt csak asszonyokat, erőtlen aggokat s gyermekeket hagyva falujukban, mindég nagyobb számmal álltak a keresztes zászlókhoz. A nemességnek el kelle mindent követnie, hogy munkásait visszatartóztassa; s hogy oly országban, hol a jobbágy sorsát a törvény alig biztosítá, hol a trónon a leggyávább fejedelem ült, s az egyházi rend többnyire e zsarolásokban maga is részt vett,^[42] s hol ennélfogva az egyest sem királyi hatalom, sem vallás nem fékezheté - hogy itt az urak e cél elérésére az eszközök megválasztásában gyöngédek nem voltak: a dolgok természetéből folyt. - Az elköltöző parasztok sok helyen erőszakkal vezettettek vissza falvaikba; hol ez nem sikerült, közhírré tétetett, hogy amely jobbágy engedelem nélkül útnak indul, vagy felszólítva vissza nem tér, annak családja fog büntettetni: s hogy az embertelen fenyítés sikertelen ne maradjon, egyes urak által nők, aggok és gyermekek kínoztattak a legkegyetlenebb módokon. Az ország állapotát mi, e nyugalmas kor gyermekei, alig képzelhetjük magunknak. Az utakon fegyveres parasztcsoportok vonultak Pest, Nagyvárad vagy Eger felé, néha a fegyvereseket egész családjuk követik; s a kaszás és dorongos tömeget, mely saját papja vagy valamely szerzetes vezérlete alatt ájtatos énekek közt tovább halad, nők, aggok s gyermekek csoportjai kíséri. Más helyeken számos jobbágycsaládok, a keresztességben részt nem vehetve, erdőkbe vagy sűrű nádasok közé vonultak, s így kerülék ki zsarnokaik hatalmát; míg az urak, csatlósok s huszárok kíséretében, eltávozott munkásaik után sietnek, s ezeket utol nem érhetvén, idegen parasztokat, kikkel éppen találkoznak, kényszerítnek elhagyott telkeik mívelésére. Mintha a magyar új vándorláshoz készülne: az egész népesség fegyvert fogott, s mozgásban van; sok falu üresen áll, s nyájak és ménesek, elhagyva pásztoraiktól, természetes szabadságukban száguldanak körül a mezőn.^[43]

Magyarország még nem ismert nehezebb napokat soha; a közállományt nagyobb veszélyek nem környezék; de az egyesnek szerencséje nem függ mindég a közállományétól. Valamint a fecske sokszor romok közé rakja fészkét, s a minden percben leomlással fenyegető fal mellett nyugodtan fölneveli kisdedeit, valamint Vezúv alján rózsák virulnak, s szőlők érnek, míg a hegy csúcsa olvadott ércet s köveket hány: úgy az egyes nyugodt, megelégedett, sőt boldog lehet a közállomány legnagyobb szenvedései között. A fal ledőlhet, s a fészket szétzúzhatja - a láva arra veszi talán folyását, hol a rózsa s venyige áll, s akkor virág s gyümölcs hamuvá ég; de míg ez nem történt: addig madár, rózsa s venyige, nem sejtve a veszélyt, nyugodtan fejlődnek saját módjuk szerint - s így az egyes ember békében élvezheti kis szerencséjét, bármi vészek környezik a hazát, melyben él; - s Telegdi házában, hová olvasóimmal visszatérek, e veszély napjaiban oly megelégedve találunk mindent, mintha a nemzet egén felleg nem tornyosulna, s a jövő új örömöknél egyebet nem hozhatna.

Miután az öreg Ártándi, újra megutálva Budát s azokat, kik ott kormányoztak, Vitussal rég ősi várába tért, Telegdi pedig az ország alsóbb részébe utazott, hogy az indítandó török háborúra minden szükséges készületeket megtegyen: Frusina Bebek Katalinnal apja kerti lakába vonult, s nem zavará semmi belső megelégedését. A tavasz elárasztá minden bájait a vidéken, s előbb nem ismert érzeményei minden tárgyat, melyet maga körül látott, még szebb színekben tüntettek fel a hölgy lelke előtt. Frusina sohasem érezte magát boldogabbnak. Élte azon korában, hol lelkünk még egészen a jelen pillanat benyomásainak engedi magát által, körülvéve olyanoktól, kiknek szeretetéről nem kételkedhetett; egy derült tavaszi nap, melynek tiszta egén soha felleg nem vonult át, volt eddig is élete, s mégis úgy látszott neki, mintha csak most örülne először igazán. Hányszor szakított virágot e kertben; a nagy hárs alatt, hol egykor dajkájának felvigyázata alatt egész napokig eljátszott, hány koszorút font életében! De neki úgy rémlett, mintha e virágok színei soha ily szépek, illatuk soha ily édes nem lett volna; mintha csak most tanulna valóban szép koszorúkat fonni. A nap pirosabban kelt, s szebben alkonyodott; a Duna, melynek folyását szemeivel követé, fényesebben haladt zöld partjai között, mint eddig; s a hold szelídebb fényt, a csillagok ragyogóbb sugarakat terjesztenek e megszebbült világra, hol a csalogánynak éneke s a susogás, mely az esti széltől ingatott levelek közt hallatszott, mintegy ismert nyelven szóltak a hölgyhöz, ki e hangokra most szívét dobogni érezé. Mindez rögtön, mintegy varázs által történt, s e boldogságnak okát csak Frusina maga nem tudta megmagyarázni magának - kik őt környezék, rég sejdíték már szívének titkait.

Bebek Katalin ugyan saját részéről sem mondott le minden követelésekről; mióta azonban hódolói száma megkevesedett, más, vele egykorú hajadonok módjára - kik ebben vagyonukat vesztett játékosokhoz hasonlítanak - a jószívű nénike legnagyobb boldogságát abban találá, ha más fiatalabb hölgyeket tanácsaival segíthete. Szívbeli viszonyok magyarázatának s taglalásának szentelé életét, s e részben kortársai között nálánál alig vala tudósabb egyéniség. Frusina ébredő hajlandósága nem kerülheté el ily felvigyázónak figyelmét. Ártándi Pál azon fiatalemberek közé tartozott, kik ily viszonyok között rendesen a valónál többet vesznek észre, kevesebbet nem. Orbán, a szerelemféltés finom tapintatával, e titkot, melynek tudása szívét kínokkal tölté, mindkettőnél talán még előbb sejdíté. - S így, midőn e hazát mindenünnen veszély fenyegeté, s kik azt kormányozák, aggódva tekintének a jövő elébe: Telegdi kerti lakában nyájas szerelem ütötte fel tanyáját, s annyi gonddal és örömmel tölté el lakóit, hogy másra ügyelni idejök sem maradt.

Orbán, kit ura elutaztakor Budán hagyott, véghetetlenül boldogtalannak érzé magát e napokban. Semmi sem szomorítóbb, mint ha egy magában nemes lélek szerencsétlenség által irigységre kényszeríttetik - s ez vala az ő helyzete. Orbán irigylé Ártándi boldogságát, s a gyűlölség, melyet szerencsés vetélytársa iránt érzett, kettős kínnal tölté szívét, minthogy Ártándi vele a legnagyobb barátsággal bánván, haragja kitörésére nem adott alkalmat; s noha belsőképp meg volt győződve, hogy Pál Frusina szerelmét nem érdemli, ennek bebizonyítására semmi eszközzel nem bírt; s mégis Orbánnak igaza vala. Szerelmet csak valódi szerelem érdemel, s Ártándi nem tartozott azok közé, kik bárkit igazán szeretni tudnának.

Ártándi hiú volt, s minden hibák között nincs egy is, mely a szívet szerelemre annyira képtelenné tenné, mint éppen ez. Hiú ember inkább foglalatoskodik sokaknak ítéletével, semhogy magát egészen egy lénynek szentelné. Ki élte örömeit s minden más szenvedélyeit fénynek áldozza fel: mért ne áldozná fel e bálványának szerelmét is? - Pál szerette Frusinát, legalább ő maga meg vala győződve, hogy szereti; de ha ezen érzemény indokait vizsgálnók, meggyőződnénk, hogy benne Frusina személyének vajmi csekély része van. Frusina az ország legszebb hölgyeinek vala egyike, aztán a tárnok leánya, s a Telegdiek s Bebekek által, kikhez anyja tartozott, a legfőbb családokkal rokonságban; testvérei: egyik somlai Báthori Istvánhoz, a másik szentmiklósi Bánfihoz mentek férjhez; ki ne irigyeltetnék, ha e hölgy birtokába juthat?! s Pál tudta, hogy azon esetre, ha Frusina szerelmét megnyerheti, ezen szerencséjének semmi sem áll útjában. Telegdi, mint Pál apjának többször mondá, nem fogja ellenezni e házasságot; s nem nyílnak-e meg általa Pál előtt a legfőbb hivatalok útjai? Csak három hetet töltött Budán, de ez idő elég vala, hogy átlássa, miszerint ő, a vagyonos, de egyszerű nemesnek fia, csak ily összeköttetés által emelkedhetik az ország főbb méltóságaira? s nem fog-e akkor hazájáért többet tehetni? nem fog-e tőle függni, hogy e méltóságok dicsősége útjává váljanak?

Pál e gondolatokat erőszakkal űzé el magától, el akará hitetni önmagával, hogy szerelme minden mellékes indokoktól tiszta - hisz főképp fiatalabb korunkban épp annyi szorgalommal ámítjuk minmagunkat, mint később másokat - de hogy érzeményei e kútforrásból folytak, legvilágosabban az bizonyítja, hogy ugyanakkor Szaleresi Klárival véletlenül megkezdett kalandjával nem akart felhagyni.

Sohasem kedvezett a sors hiú embernek inkább, mint midőn Ártándi Pált e kalandra vezeté. A hír nem annyira tetteinktől, mint azon körülményektől függ, melyek között valamit tevénk; s ezek a jelen esetben mind Pál dicsőségét nevelék. A polgárok, kiknek Szaleresi veszélyét, mint közönségesen történni szokott, nagyítva adá elő, Bakácsnak s a keresztes hadnak minden ellenei, kik ez esetben az ország békétlen állapotának bizonyítványát láták, s főképp az asszonyok, kiknek a híressé vált mindég legtöbbet köszönhet, s kik szép ifjak érdemeit - főképp, ha azok a szépnem védelmére tétettek - feledékenységbe süllyedni nem engedik: egyaránt magasztalák nemes tettét; s hősünk alig lépett a városba, midőn már közfigyelem tárgya lett. Pál sokkal több valódi bátorsággal bírt, hogysem magát ily kis lovagi érdemért ennyi magasztalásra érdemesnek tartaná, s az első napokban nyíltan ellenmondott magasztalóinak; de ha a közönség akár dicsérve, akár ócsárolva bizonyos iránynak indul, magát helyreigazíttatni nem engedi, s Pál szavai csak túlzó szerénységének tulajdoníttattak, s dicsőségét még nevelék; míg végre, mert ritka ember találtatik, ki a nem érdemlett dicséretnek is nem örülne, Pál eltűré, sőt szívesen hallá túlzó magasztalásait.

Lovagi tettének e könnyen szerzett dicsőségén kívül még más, sokkal szebb jutalmát vette, miáltal más talán boldognak érezheté magát, s mi Pálnak legalább hiúságát még inkább kecsegteté - s az a szép Klári hálája, szerelme vala.

Szaleresi Klári Pest legszebb polgárleányának tartatott; sőt voltak, kik őt szépségére nézve Telegdi Frusinának is elébe tevék. Termete nem vala oly karcsú, mint Frusináé; de ki Klári gömbölyű karjait, e hollófürtök alatt kifehérlő vállat s dagadó keblet látá, melyeket szobrász márványból kerekdedebben sohasem faragott volna ki: az e bájló lény előtt az ideál-szépségről könnyen megfeledkezett. Frusina szemeinek tekintete szelídebb s andalgóbb vala, mint szép vetélytársáé; de benne nem oly eleven lángok égtek, benne fenségesebb, de nem annyi dolgok valának kimondva; képének vonásai szabályosabbak voltak, de a gödörkék, melyeket a szépség angyala Klári piros arcaiba nyomott, s melyekben a férfiszem mintegy örvényekben elmerült, mondhatatlan bájt adának a polgárleány egész ábrázatának - szóval, Klári szépsége inkább szólt az érzékekhez; e karok arra valának alkotva, hogy öleljenek; e duzzadó ajkak, hogy csókoljanak; s a főváros legszebb ifjai vetélkedtek: ki fogja e bájoló teremtés szerelmét megnyerni? Eddig senki sem dicsekedhetett e győzelemmel. Klári tetszeni vágyott, s örült, ha a főbb nemesség ifjait hódolói között láthatá; de szívét nem adá senkinek. Pál volt az első, ki mellett szíve felszólalt. Az ifjúnak szépsége, a regényes mód, mellyel vele találkozott, Klárira ellenállhatatlan benyomást tett, s ő egész szenvedélyességgel engedé magát át szerelmének. Bámulhatjuk-e, ha Pál e szerencsének, mely után annyian vágyódtak, s melyhez ő minden fáradság, minden aljas eszköz használata nélkül jutott, örült? ha a következtetéseket, melyek e viszonyból eredhetnek, meg nem gondolá, hisz magára nézve a szerelemnek nem is lehettek rossz következései.

Az erkölcsi szigor, mely egykor hazánkban létezett,^[44] Mátyás kormánya alatt tetemesen enyhült; azon állás is, melyet Corvin János a hazában elfoglalt, bizonyítja, hogy e korban férfiak többé szerelmes kalandok által nem érzék magokat megbecstelenítve, s mi Klárit illeti, miután az egész viszonyt szoros titokban tartá, Pálnak úgy látszott, hogy az a lányra nézve sem lehet káros következésű. Hogy e szerelem e leánynak egész életét ronthatja el: Pálnak, ki mély érzeményre képes nem vala, nem is jutott eszébe. Ifjú korának egész fogékonyságával engedé tehát magát oda az örömnek, melyet a sors ösvényére hintett, s ha néha gond támadott lelkében, a jelen élvezet hamar széthajtá egének könnyű fellegeit. Ő egészen szerencsésnek érzé magát, s alig mondhatta volna: a két viszony között melyiknek köszön több boldogságot? örömittasan, ha Klári ragyogó szemeibe nézett; Frusina előtt szíve nyugodtabban, de nem kevesebb gyönyörrel dobogott; ott paradicsomban, itt mennyországban érzé magát, s nem tudá: annak örömei édesebbek-e, hol a földi gyönyör tetőpontját éri el; vagy ennek, hol lelke földi vágyaktól szabadon, az emberi szív legtisztább s magasabb kéjeit élvezé.

De éppen életének ezen legboldogabb időszaka volt az, mely a lelkében szunnyadó rossz hajlamok kifejlődését elősegíté. A hiúságnak egy bizonyos fokától az álnoksághoz csak egy lépés van. Ki sokaknak akar tetszeni, sokféle alakban kénytelen megjelenni az emberek előtt, titkolódznia, színlelnie kell; s ha az álnok férfiak során végigmegyünk, talán több olyakat fogunk találni, kiket hiúság, mint kiket haszonvágy vagy más aljas indulatok tettek azzá. Pál, habár senki sem gyanítá e hajlandóságát, korához képest túlságos ildomossággal bírt, melynek, hogy álnoksággá fejlődjék, csak ily alkalomra vala szükség, minőben őt most látjuk.

Pest s Buda között nem volt oly élénk közlekedés, mint napjainkban, s azon válaszfal, mely e polgárokat a főbb nemességtől elkülöníté, oly nagy vala, hogy e két rendnek egyénei ritkán jöttek közelebb érintkezésbe, s így lehetségessé vált, hogy Ártándi esténként vagy néha éjszaka Szaleresi házához menjen, anélkül hogy azt Telegdiék megtudták volna; azonban a legnagyobb vigyázatra vala szüksége, következetes színlelésre s nemritkán - főképp a sokat kérdező Bebek Katalin elámítására - kis hazugságokra is, s Pál oly ügyesen játszá szerepét, hogy szerelmén Klári sohasem kétkedett, s Frusina a viszonyt nem gyanítá, mely őt máshoz köté. Az ifjú szabályos szépségű vonásaiban még emberismerő sem keresett volna kétszínűséget: miként kétkednének benne azok, kiknek benne bízni szívök szükségeihez tartozik?!

A kerti lak, hol, miután Telegdi távozott, Frusina Katalin nénjével élt, azon halmok egyikén vala építve, melyek a budai vár s Óbuda között fekszenek, s melyek a kis térséget, hol a római Aquincum állott, a völgytől, melyben a mostani Krisztinaváros épült, elválasztják. E halmokról, hol most egy kápolnát s néhány kerti lakot találunk, a kilátás bájló még napjainkban is, Ulászló korában nehéz vala nála szebbet s érdekesebbet látni. Átellenben s velök hasonló magasságban a budai vár emelkedett. Nem a szűk falak közé szorított kis város, melyet most e helyen látunk, de Mátyás Budája, melyet a nagy király bőkezűségével ékesített, fenséges királyi lakával, számos templomaival s magasra nyúló gót tornyaival, s annyi főnemesnek s gazdag polgárnak házaival, melyek a középkori városok festői rendetlenségében még az egész hegyoldalt elboríták. A halmok alján egyfelől Felhévvíz, másfelől Logod és Szent Jakabfalvának házai terültek el; valamivel távolabb egyfelől a Duna Margitszigetével, melyet akkor még hét kolostor ékesített, másfelől a királyi s vadaskertek látszottak, míg az egész láthatárt a Duna innenső részén, Szent Gellért hegyétől a Sikánig, magasabb hegyek, a túlsó parton a Rákost környező halmok keríték el; túl rajtok a távolban még a Mátra kékellő hegylánca nézett át. Buda környéke akkor a műveltség s jólét jeleit hordá magán; a nyéki s Pál-hegyet kivéve, melyeknek elseje a király vadaskertjéhez tartozott, másodikán Szent Pál híres zárdája állott, s melyeket sűrű erdőség takart, a szem csak kerteket, zöld vetést s szőlőket látott, miknek mívelése, mióta Mátyás Bourgogne-ból venyigéket hozatván, a budai bor hírét megalapítá,^[45] mindinkább elterjedett, úgyhogy Ulászló korában már Sikán hegyének egy részét is szőlők takarták; míg mindenfelől kisebb s nagyobb kerti lakok, majd szőlők közt, majd szép gyümölcsösök közé állítva, a tájnak érdekét még inkább nevelék.

Frusina a kertben ülve, éppen e bájló kilátáson, melyre a leáldozó nap végső sugarait veté, jártatá szemeit; Bebek Katalin mellette ült, s egy előtte álló rámán dolgozott. Hátul az olasz ízlésben épült ház látszott, melynek ablakait s erkélyét virágok ékesíték. - Orbán csak kevéssel ezelőtt hagyá el az asszonyokat, kik, mióta távozott, egy ideig hallgatva ültek.

- Szegény fiú! - szólt végre Katalin, ki a reá nézve oly hosszú hallgatást nem tűrheté tovább - nem mondhatom, mennyire sajnálom.

- Orbánon egy idő óta változás történt - mondá Frusina -, ha máskor gondokba merülve láttam, egypár nyájas szóra vala szükség, s a jó fiú ismét víg s derült volt; most egész délután fáradok vele, töröm eszemet, csak hogy valami új tréfát gondoljak ki, s nem nyerhetek, de csak egy gyenge mosolygást sem. Én nem tudom, mi lelte.

- Mi lelte?! s ezt te kérded? - szólt Katalin mosolyogva. - Ó, ártatlanság?!... Szerelmes beléd, szerelmes angyalom! nem foghatom meg, hogy észre nem vevéd.

- Te is, kedves nénikém, ahová fordulsz, mindenfelől szerelmet látsz.

- S tehetek-e róla, ha mindenfelől szerelem van, s kinek az ég szemeket adott, mindenütt csak ezt találja? - válaszolt az előbbi. - Apád is sokszor kinevetett, hogy eszemet csak ezen töröm, de tudod-e, mit mondott néki az olasz költő, ki Hippolit érsekkel akkor az országban volt?... Itt ültünk ugyanezen helyen, még boldogult anyád is - Isten nyugtassa meg - köztünk volt, s midőn apád engem gúnyolt, az olasz így szólt: - Vitéz uram, a bájló kisasszonynak - ezek voltak tulajdon szavai - igazsága van. Lám, e kertből szép kilátás nyílik; erdők, vetések, malmok, szőlőhegyek, minden, mi az életre szükséges, e vidéket gazdaggá teszi; de hová fordul tekintetünk legtöbbször? nem-e a Dunára? Csillogó felszínén lángoló bor nem terem, nem látunk rajta kalászokat, melyek dús aratást ígérnek, s mégis a szem legszívesebben követi terméketlen futását, s miért? mert a folyó, melyben a lég tükrözik, egy darab kék eget sző a mezőbe. Ilyen a szerelem. Vannak dolgok, melyek hasznosabbaknak látszanak, de semmi sincs, mire tekinteni a szívnek oly jólesik. Így szólt az olasz, s mi valamennyien, még apád is átlátta szavainak igazságát.

Frusina, ki ezen elbeszélést nem először hallá életében, mégis látszó figyelemmel hallgatá azt végig. - Ha már teljességgel szerelemről kell szólanod - mondá végre -, miért nem választasz oly tárgyakat, mikre szavaid illenek? Hisz magad mondád, ahová fordulsz, mindenütt szerelmet találhatsz, s szegény Orbánunk...

- Szerelmes beléd, azt nem hagyom magamtól elvitatni.

- De Orbán! - mondá Frusina bámulva - s belém?... Láttál-e valaha nyugodtabb, komolyabb embert? reggeltől estig dolgozóasztalánál ül...

- S este szép szemedbe néz - szakítá félbe Katalin -, s boldogságában elfeledi az egész napnak fáradságát. Komoly, nyugodt ember! S mit bizonyít ez? Oly embereket láttam szerelemre gyúlni, kikről senki sem gondolná. Ki hitte volna, például, Kinizsiről? Te nem ismerted őt; még kisgyermek valál, mikor meghalt; soha vadabb természet nem fordult meg az udvarnál. Mátyás király azt mondta egy ízben: "Kinizsi egy darab vas, melyet véletlenül úton találván, fölemeltem, s melyből e hon védelmére legjobb s legfényesebb kardomat csináltam, de mely minden csillogása mellett természetét megtartá, s csak még keményebbé vált." S lám, maga Kinizsi minden vadsága s érzéketlensége mellett az asszonyi bájnak nem egészen állhatott ellent. Midőn a kenyérmezei ütközet után Budára jött, s az egész udvar csak azon törte fejét: ki dicsérje meg szebb szavakkal? magam is néhány finom célzással akartam a vitézt örvendeztetni. "Jó, hogy Katalin kisasszony nem jött Kenyérmezőre ütközetünk után" - mondá Kinizsi azon különös mosolygással, melyről senki sem tudá, mit jelent; mert ha ütközetre vagy táncra készült, mindég egyaránt jókedvű volt; én az illendőséghez képest bámulást színleltem, mert belsőképp azt gondolám: Kinizsi bizonyosan azt fogja mondani, hogy elájultam volna, ha a sok halottat látom, vagy hogy ő akkor nem holt törökökkel, hanem velem táncolt volna, vagy valami ehhez hasonlót; de Kinizsi mást mondott: "Ha Katalin kisasszony - így szólt s oly hangosan, hogy az egész udvar maghallá, s én nem tudtam, pirulásomban hová forduljak - Kenyérmezőre jön, s e szép aranyhímezett bársonyruhában körüljár a halottak között, levágott törökeink mind fölkelnek, s nem tudom, hogy bírtunk volna velök, miután egypár óráig a földön heverve megpihentek." Ezeket mondta Kinizsi s oly tekintettel, minőt bizonyosan sohasem vetett Magyar Benignára egész életében. A király maga mondta, hogy ezt Kinizsiről sohasem gondolta volna; s az öreg Pál mégis más ember volt, mint Orbánod.

- Az éppoly bizonyos - mondá Frusina, ki nénje elbeszélése alatt alig nyomhatá el mosolygását -, mint hogy én a vitézre soha ily benyomást nem tettem volna.

- Ki tudja, kedves Frusim - szakítá félbe az előbbi nyájasan -, te szép, igen szép vagy, leányom. Termetedben nincs talán elég méltóság, mi a férfiak véleménye szerint fő szépségemet teszi, de tested még valamivel fehérebb; s ha öltözködésnél tanácsomat követnéd, s hajadat csak valamivel szorgalmasabban göndöríted, nem mondom...

- Hogy az öreg Kinizsi fel nem támadna örömében - szólt közbe nevetve a leány -, ha tudnám, hogy teszi, mindjárt fodrászért küldenék; apám sokszor mondá: bár Kinizsi élne még!

- Csintalan leány! - szólt Katalin jókedvűen nevetve - szájában elcsavarod az ember szavát. De ha szépséged nem is olyan, hogy Mátyás hőseit sírjaikból feltámassza: sok árva legénynek esze már kevesebben is odaveszett, főképp, ha vele úgy bántak, mint te Orbánnal.

- Én? - kérdé Frusina bámulva.

- Te, galambom, te! - válaszolt Katalin szelíden. - Nem különbözteted-e meg őt minden többiek fölött? Ha valami kell: hol van Orbán? ő meg fogja szerezni; ha olvasás közben valamit nem értesz, Orbán hivatik, hogy megmagyarázza; órákig elmulatsz vele; nem is örülsz, ha gyermekes játékaidban részt nem vesz; kedves Orbánnak, leghívebb lovagodnak nevezed; szóval: ki vele együtt lát, megesküdnék, hogy szereted...

- És én szeretem is őt - szakítá félbe Frusina a szólót -, testvéremet sem szerethetem inkább.

- Csakhogy az egész világ tudja, hogy te s Orbán nem vagytok testvérek - folytatá az előbbi -, s hogy ez Orbánnak szintúgy eszébe jut, mint másoknak. Hidd el, kedvesem, a szegény diák holtig szerelmes beléd.

- Lehetetlen - mondá Frusina.

- S miért? - kérdé az előbbi - mert te Telegdi leánya vagy, s ő szegény jobbágyoktól származik? ez akadály rád nézve, de nem őreá. A csillag nem vágyódik le az emberhez, de azért az ember nem kevésbé kívánkozik fel a csillagokhoz. A hit s reménység a szerelemnek gyermekei; ki ezt bírja, nem ismer többé lehetetlenségeket. Családom őse, a monda szerint, mint juhász, nyáját a Sajó mellett legeltetve, kincset talált, s ebből azután hét várat építtetett:^[46] úgy cselekszenek a szeretők is. Ha a szív egyszer feltalálta kincsét, nincs ország oly nagy, melyben mindazon fellegvárak, miket képzetében fölépít, elférnének. Tudnék én erről érdekes történetet beszélni, de ha nem csalódom, elmondtam már. A szegény ember egész életére szerencsétlenné lett.

- Kedves nénike - mondá Frusina, mosolygásra kényszerítve magát, noha Katalin szavai nyugtalaníták -, mindég magadról szólsz; az én társaságom nem oly veszélyes; még csak egy szót sem váltottunk egymással, mely által Orbán ily gondolatokra jöhetett volna; s te nem tudod, mi józan ő.

- S te ártatlan! azt hiszed, férfiaknak csak az jut eszökbe, mit nekik mondunk? - válaszolt Katalin - s mi a józanságot illeti: kit őriz meg józansága attól, hogy ha egyszer lerészegedett, oktalanságot ne kövessen el? S a szerelem is részegség: a bor - mint nekem egykor valaki mondá - szemeinkből egyenesen a férfiszívbe csepeg. - A hasonlatnak folytatását, melyet húsz évvel ezelőtt mindég elmondott, mely abban állt: hogy e részegítő asszonyi tekintet a bortól csak abban különbözik, hogy idővel nem válik erősebbé, Katalin most csak gondolá. - Mi, leányok, kedves Frusinám, sohasem lehetünk eléggé vigyázók.

- Igazságod van - mondá Frusina sóhajtva -, s követni fogom tanácsodat, ámbár meg vagyok győződve, hogy csalódol; s bizony nehezemre esik Orbánnal másképp lennem, mint ahogy' egész életemben valék.

- Nem vagytok többé gyermekek - szólt Katalin -, az eddigi viszony nem tarthat tovább. Orbán pappá lesz, s apád püspököt csinál belőle; ha a Drágfiak jobbágya bíbornok lehet, miért ne lehetne a Telegdié is az? S én ismerek valakit, kinek társaságában az, hogy Orbán bizodalmát nélkülözöd, talán nem fog olyannyira nehezedre esni, mint gondolod. Uramfia! hogy elpirultál - tevé hozzá rövid szünet után, mely alatt szemeit Frusinára függeszté -, a fény, melyet az alkony a láthatárra vet, halvány arcaid színéhez képest.

- Gyönyörű est! - mondá Frusina zavartan - látod e felleget, ott, mint tűzsárkány száll az égen.

- Szörnyűség! - vágott szavába Katalin pajkosan - és azon Szent György még mindég nem jő, ki e sárkánytól megoltalmazhatna. Azt hiszed-e, kis húgocskám, nem tudom, hogy eszed egészen máshol jár, mint e fellegek közt?

- Bizony nem gondoltam másra - szólt a hölgy mindinkább megzavarodva. - Szebb felhőket nem láttam soha. Nézd csak e sötétet ott. Tornyosulva áll a láthatáron, roppant hegynek látszik, alol rést törtek a napsugárok, s fényt árasztanak, melyet szemeim alig bírhatnak el, mintha a hegy alján aranyakna nyílnék, s mi mélyen belátnánk a rejtett kincs közé.

- S nemde - folytatá Katalin az előbbi modorban -, ha e hegyen még vár volna, szép magas, bevehetetlen, s e várban egy bizonyos ifjú s egy bizonyos hölgy...

- Tréfáid közt nem is élvezed a szép alkonyt - szakítá félbe, kissé neheztelve, nénjét Frusina.

- Élvezem biz én - válaszolt amaz -, és ha a nap lement, feljőnek a csillagok, s velök jön még valaki, kit a csúnya, köszvényes nádor ma egész nap magánál tartott.

- Miért kínzasz?

- Kínzalak! kis makacs, miért előttem e titkolódzás? nem látod-e, hogy mindent észrevettem, hogy nem tudom, mit tegyek örömömben, midőn a boldogságra gondolok, mely reád vár?

S Katalin kebléhez szorítá a szép hölgyet melegen, mint hasonló alkalommal csak anyja tehetné. Frusina hallgatott; de ki bájló arcának kifejezését látá, ki észrevevé a könnyeket, melyek szemeiben csillogtak, s a szenvedélyességet, mellyel nénje ölelését viszonzá: meggyőződhete, hogy Katalin nem csalódott sejtéseiben.

Az asszonyok beszélgetését ez érzékeny pillanatban lódobogás szakítá félbe.

- Ez ő! - suttogott Frusina, átkarolva tartott nénjét kebléhez szorítva.

- Ó, angyalom! ó, mennyire ismerem a boldogságot, mely e pillanatban kebledet töltheti. - S mindketten a ház felé fordulva, dobogó szívvel várák Ártándit, ki délceg paripáját lovászának átadva, feléjök közelített.

A jámbor Katalin talán még inkább fel vala gerjedve Frusinánál. Telegditől tudá, hogy ha leánya Ártándit szereti, hajlandóságának nem fog akadályokat elébe gördíteni; a hölgy bevallá szerelmét, azon pedig, hogy vele ez érzeményben Pál osztozkodik, Katalin nem kételkedett; s szívét mondhatlan érzés tölté el, midőn ez ifjat most Frusinához közelíteni látá, midőn eszébe jutott, hogy e kedves teremtés, kinek ő évekig anyja volt - mert hisz nem a szülés, de a szeretet, mellyel gyermekein csügg, alapja az anya igényeinek -, tőle megválik, s hogy e férfi karjai közt fogja keresni boldogságát. Azonban alig látá a fiatal Ártándit maga előtt, tüstént eltűntek komor gondolatai; elfeledte, hogy kedves Frusinája, kinek ereiben Telegdi- s Bebek-vér foly, fényesebb sorsot igényelhet, mint mely egy bihari nemes házában vár reá; feledé a nyugtalanságot, mellyel néha arról gondolkozott: érdemes-e Ártándi ily szerencsére? előtte csak az akkori udvar legszebb ifja állott, s a könny, melyet egy pillanattal előbb aggodalom facsart szeméből, mosolygó arcon folyt le.

Katalin Ártándit szemrehányásokkal fogadta, hogy hívtelen lovag módjára a rábízott hölgyekről megfeledkezik; mire ez kötelességével védelmezé magát, mely őt egész nap, részint az udvarnál, részint a nádor személye körül tartá vissza. Erre Katalin az előbbi nádorokat, Gerébet, főképp Zápolya Istvánt emlegeté, kit fényűzésben senki felül nem múlt. Innen Mátyás udvarára ment át, melyről fogalma sem lehet annak, ki a királyi lakot csak most látja. S így Katalin, szokása szerint, vegyítve új és avult dolgokat, jókedvűen tovább fecsegett; az ifjak, kiket más gondolatok foglaltak el, csak egyes kérdések vagy néha rövid észrevétel által szakíták félbe szavait; míg végre maga is észrevevé elfogultságukat, s foglalatosságok ürügye alatt a ház felé távozván, a szeretőket magokra hagyá.

Egy ideig Frusina, hogy titkolja a zavart, mely keblét eltölté, az előbbi beszélgetést folytatá, s látszólag a legnagyobb érdekkel szólt közönyös dolgokról; de Ártándi elfogultabb vala, semhogy rövid válaszoknál egyébbel vegyen részt a beszélgetésben, s így az kevés idő múlva lankadott; végre Pál és Frusina hallgatva álltak egymás mellett.

Elesteledett. Nyugot felé csak halvány vonal jelölte még a helyet, hol a nap a hegyek megett lenyugodott. A tiszta ég sötétkék ívekben boltozott a táj fölött, csillagok ragyogtak, s a berekben énekhez fogott a csalogány. Azon énekhez, melynek fájdalmas hangjai a szívnek oly jólesnek, melyet az ember ezredek előtt gyönyörrel hallott, s gyönyörrel fog hallani ezredek után, midőn a művészet legszebb dalai feledékenységbe merültek: mert csak az, mi a természettől jő, marad fenn örökké. Kelet felé a nagy rónaságon szinte gyenge világosság kezdett elterülni. A telő hold első sugárait árasztá a sík fölött. Minden világosság akaratlanul magához vonja az ember tekintetét; erre fordultak Ártándi s Frusina is. Hallgatva nézék az emelkedő csillagzatot, mely fényes golyóként a láthatáron fölmerülve, ezüstsugárait elönté a vidéken. Ártándi még sohasem érzé magát annyira elfogulva, mint e pillanatban, ő nem volt bátortalan. Sokkal inkább meg vala győződve önérdemeiről, sokkal többször hallá dicsértetni szépségét, melynek hatását minden fiatalsága mellett már több ízben tapasztalá, semhogy asszonyi körben azon félénkséggel lépne föl, melyet vele egykorú fiatalembereknél gyakran találunk. De e pillanatban, midőn magát Frusinával magányosan látá, s érzé, hogy szerelmének bevallására kedvezőbb alkalma még nem volt; szíve szorulni kezdett. Nem mintha Frusina hajlandóságán kételkednék: mi őt elfogulttá tevé, az belső jobb érzete vala. Még tartott a viszony, mely őt Szaleresi Klárihoz köté. - Többször föltevé magában, hogy ez édes láncot szét fogja törni, de Klári oly szép volt, oly szerető, hogy előre látván a fájdalmat, melyet e lépés a szegény leánynak okozand, nem érzett magában arra elég erőt. E viszony még titok vala mindenki előtt, s ha titokban marad is: nem kell-e megvetnie önmagát, hogy ez ártatlan hölgy bizalmával visszaél, s azon ajkakkal, melyeken még más hölgynek csókjai égnek, örök szerelemről szól? - Ez vala az ok, mely Pált eddig a szólástól visszatartóztatta, s neki most is lehetetlenné tevé mindazon szép szókötések elmondását, mikkel szerelmét Frusinának be akará vallani.

- Frusina! - szólt végre a hosszú hallgatás után, mialatt azon gondolkozott, miként kezdje a beszélgetést - meglehet, hogy rövid idő múlva, hogy talán már holnap távoznom kell.

- Távozni? - kérdé Frusina, s a holdvilág szép arcára elég világot vetett, hogy Pál szavainak hatását észrevehesse.

- A nádortól jövök. Őnagysága, mint mindég, rendkívül kegyes vala irántam, s mondá, hogy a napokban valakit az ország alsóbb részeire kell küldenie. A tárgy, mint mondá, fontos, s oly embert kíván, ki teljes bizodalmát bírja; s ezt előre bocsátva, kérdé: nem volnék-e kész e küldöttséget elvállalni? Ily kérdésre másképp, mint igennel, nem lehete felelnem.

Frusina sóhajtott. - Az nem szép kegyedtől - mondá rövid szünet után, oly hangon, melynek enyelgőnek kell vala lennie, de melyben mély érzés hangzott -, hogy ily hamar elhagy bennünket, kiket atyám lovagi védelmére bízott.

- S akarhatná-e kegyed - mondá Pál -, hogy midőn a becsület szava hí, csak szívemet kövessem? s mivel társaságukban e föld legboldogabb emberének érzem magamat, elfeledjem, hogy szerencsétlen hazának vagyok gyermeke, melynek fenntartása végett minden fiai hív szolgálatára van szüksége? Ez egész országban, egyik határától a másikig, békétlen minden. A csendes mezőt a keresztesek hadi zaja tölti, s nem tudja senki, mi vár reánk? A törökök mindég több s több készülettel ostromolják Tiniát, s valószínű, hogy Szelim a vele kötött frigynek megtörését meg fogja bosszulni. Maradhat-e magyar ily viszonyok között nyugodtan?

Az élet későbbi szakaiban a nagyravágyás sokszor haszonvággyal jár; fiatal korunkban e szenvedéllyel mindég nemes érzelmek párosulnak; s Pál oly szép vala lelkesedésében, hogy e percben minden asszony vonzalmat érzett volna magában iránta. - Ne gondolja - mondá remegő hangon Frusina -, hogy visszatartóztatni akarom; Telegdi leánya vagyok, s tudom, hogy a hazát szolgálni első kötelessége mindenikünknek, s ha majd dicsőséget aratva hozzánk visszatér...

- És ha dicsőséget aratva térek vissza e házhoz - szakítá félbe szavait Pál elragadva -, ha a névtelen ifjú e hon jobbjainak helybenhagyását vívta ki magának: remélhetem-e, hogy az, kinek babéraimat köszönöm, mert a küzdés közt neve lelkesíté keblemet, ha azokat, mint oltár előtt, lábainál lerakom, nem fog visszataszítani magától?

Frusina hallgatott; de a felelet, melyet Pál kívánt, ki volt fejezve arcán.

- Ó nem! ugye, Frusina, nem fogja visszautasítani hódolatomat? - mondá lelkesedve - szerelmemet? - ...Miért ne nevezzem ez érzeményt, mely e szívet csordultig eltölti? Frusina, nemde, ezt szabad reménylenem? nem most, mert mit tettem életemben eddig, miért csak vágyódni merhetnék ily boldogság után, én, ki sem nagy nevet, sem dús birtokot nem ajánlhatok szerelemmel? de ha e név, melyet viselek, majdan dicső tettekre emlékeztet, ha azoknak sorába lépek, kikre a haza büszkeséggel tekint: remélhetek-e akkor?

Frusina sokkal kevésbé ismeré az életet, semmint tudná, hogy asszonynak a férfiszívben veszedelmesebb vetélytársa nincs a dicsőségnél, s hogy azok, kik a dicsőséget csak mint a szerelem ösvényét akarák felkeresni, a nagyszerű eszköz fölött többnyire első célukról feledkeznek meg; s az ártatlan hölgy örült, midőn látá, hogy szerelme Pál szívében ennyi dicső vágyakkal vegyül. Remegő hangon válaszolá, hogy örülni fog minden babérnak, melyet Ártándi kivívand magának, de hogy soha fény s dicsőség vagy hatalom nem lesz befolyással érzelmére.

- S szerethetne-e Frusina engem - kérdé Ártándi, megragadva kezét -, engem, ki mindezekből nem bírok semmit, s ki e hon legbájlóbb hölgyéhez föltekintve, nem hivatkozhatom egyébre, mint szerelmemre?

Frusina egy pillanatig hallgatott.

- Frusina! - szólt az ifjú esdeklő hangon.

- Szeretem! - volt a szó, mely a hölgy ajkain halkan, alig érthetően hangzott. Pál Frusina lábaihoz borulva, a feléje terjesztett kezet szenvedélyesen szorítá ajkaihoz, s a csendes holdvilág két boldog teremtésre önté alá ezüst sugárait.

Mondják, a nap és holdvilág egyenlően öntik el sugáraikat gazdag és szegény, boldog és boldogtalan fölött; de kérdezzük a szerencsést, s azt, kit sorsa üldöz: mit éreznek az egyenlően ragyogó sugárok alatt? s még ezen egyenlőségi álmot is eltünteti válaszuk.

Közel a helyhez, hol Ártándit és Frusinát oly boldogan láttuk, Orbánnal találkozunk. Frusina társaságában töltve a délutánt, alkonyatkor a város felé vevé útját, hol Telegdi házában lakván, ura távollétében dolgaira felügyelt. Az ifjú helyzetének egész szerencsétlenségét sohasem érzé inkább, mint e pillanatokban.

Frusina nyájas vala iránta, mint mindég; de a változás, mely e hölgy belsejében történt, nem kerülheté el figyelmét; enyelgéseiben most hiányzott a gyermeki elfogulatlanság, bájoló arcai öröm helyett boldogságot fejezének ki, s a szegény ifjú jól ismeré e változások okát. Frusina beszélgetés közt, mintegy akaratlanul, mindég oly tárgyakra jutott, melyek őt Ártándira emlékezteték; valahányszor ennek nevét említették, elpirult; Orbán nem kétkedett többé, s a szerencsétlennek szívét mondhatlan fájdalom tölté el, melyet Frusina észrevevén, szívessége által csak növelhetett. Szólni akart, de eszébe jutott, hogy ha szól, ez angyali teremtés köréből örökre száműzetik, s egy tekintet Frusinára bezárta ajkait. Távozni akart, de a nyájas szavak, melyekkel Frusina a távozót visszatartóztatá, leköték lépteit, s óra múlt óra után, melyek alatt a boldogtalan a szerelemféltés minden gyötrelmeit átszenvedé. Sehol nem érezheté magát a világon szerencsétlenebbnek, mint Frusinánál, s mégsem bírt megválni köréből.

Midőn végre alkonyatkor a házat elhagyá, a kapu előtt Ártándival találkozott, ki lóháton éppen a házhoz jött. Orbán alig viszonozva köszöntését, a város felé sietett. Száz lépésre menve, még egyszer visszafordult, s midőn a házat látá, nem mehetett tovább. Egy padra veté magát, mely a kertkerítés mellett állt, s itt akará bevárni az éjszakát. - Itt, itt fogok maradni - szólt elkeseredve magában -, hadd foglalják el benn a házban mások helyemet. A főúr termeiben nekem, koldus fiának, nincs mit keresni. E hideg kövön, hol minden utas megpihenhet, hol e magas kertfal által arra emlékeztetem, melyet köztem s Frusina között szintén emberi kezek emeltek, itt helyem! Mint e hárs, mely alatt pihenek, megközelíthetlen helyen áll, de a falon átnyúló ágaival a fáradt idegennek is árnyékot ad: ilyen nekem Frusina képe. Nem bírhatom; de hogy hozzá áldva ne tekintsek föl, hogy életem enyhét, szenvedéseim egyetlen vigasztalását benne ne keressem: azt a büszke Telegdi, azt az egész világ sem kívánhatják. - S arcát kezeivel takarva, könnyezett. Benn a kertben csalogányok énekeltek, ő nem ügyelt a dalra, mely Ártándinak s Frusinának oly édesen hangzott, a holdvilág elönté fényét az egész táj fölött; ő nem látá ezüst sugárait - mert van-e fény a természetben, mely a bánatában elsötétedett emberi keblet földeríthetné?

Szomorú gondolataiból gyenge érintés ébreszté fel. Föltekintett, s Lőrincet látta maga előtt, ki kezét vállára tevén, sötét szemeit reá függeszté. Szégyellve, hogy őt ember ily állapotban láthatá, Orbán letörölte könnyeit, s a jövevényt rosszkedvűen kérdezé: mit kíván?

- Semmit, minek megadása nem inkább magadnak, mint nekem volna hasznomra - válaszolt a pap komolyan, midőn Orbán mellé a padra ereszkedett -, a sors, úgy látszik, nem ajándékozott meg annyi adománnyal, hogy bőségedből másnak is adhatnál valamit.

Orbán rég ismerte Lőrincet. A budai iskolában e pap, ki akkor kizárólag a tudományoknak élt, s majdnem egész idejét a nagy királyi könyvtárban tölté, a szorgalmas Orbánt nemegyszer segíté tanulásaiban; később Lőrinc külföldre utazott, s Orbán csak néhány hónappal ezelőtt találkozott ismét régi ismerősével Cegléden mint plébánossal; most, mióta a keresztesek Pestnél összegyűltek, többször látá s hallá őt roppant tömegek közt prédikálni. Ez embernek közeledése azonban reá mindég kellemetlen benyomást tett; s habár mindeddig csak barátságot s jóindulatot tapasztalt tőle, egész valójában valami visszataszítót érzett.

- Te szomorú vagy, Orbán! - mondá hosszabb hallgatás után Lőrinc.

- Nem panaszkodtam senkinek.

- Értelek. Nem panaszkodol, s én miért tolakodom szíved titkaiba? Nemde az indulat, melyet arcodon kifejezve látok, ezt jelenti? Lám, Orbán! midőn néhány év előtt itt Budán együtt társalkodtunk, te mint víg tanuló, kinek boldog napjait gond nem zavará, és a tudomány örömtelen ösvényén tévelyegve, sokszor szomorú valék én is: s nem kérdeztél-e akkor, miért búsulok? s ím, e kérdés hasznomra volt; gondolkoztam helyzetemről, átlátám, hogy hibás ösvényen járok, s meggyógyultam.

- Rajtam nem segíthetsz - mondá Orbán, kinek a részvét, mely Lőrinc szavaiból hangzott, jólesett. - Vannak emberek, kik hibásnak ismerik az ösvényt, melyen haladnak, de kik jól tudják azt is, hogy annak megváltoztatása hatalmukban éppoly kevéssé áll, mint a folyónak, mely partjai közé szorítva, meg nem állhat, habár érzené, hogy ez út a sötét tenger felé vezeti őt.

- És akaratunk?

- Akaratunk! - mondá Orbán keserűen. - De hát van-e valaki e világon, ki e büszke szót kimondva, nem érzené, hogy annak értelme nincs, s hogy mit akaratnak nevezünk, nem egyéb azon szabadságnál, melyet a szolga akkor élvez, ha ura parancsolni nem akar neki. Mutass nekem egy embert, ki éltének irányát szabadon választaná. Az egyiket gyengének, a másikat szilárdnak nevezzük; de mi közöttük a különbség? A könnyű tollat minden szellő magával ragadja, a szikla nyugodtan áll vészek között; de ha földrengés a sziklát helyéből megindítá, nem rohan-e tarthatatlanul a mélységbe, holott a könnyű toll nyugodtan ott fekszik a rengő föld fölött, míg ismét szellő jön, s a gyengét elviszi szárnyain? Különböző erők határoznak sorsunk fölött; de valamint nincs oly ember, ki éppen semminek sem tudna ellentállni: úgy olyan sem létezik, ki minden befolyástól függetlennek mondhatná magát. Köszönöm részvétedet, Lőrinc, de velem ne fáradj. Felejtsd, hogy keseregni láttál, s ne vesztegesd vigasztalásidat arra, ki hasznukat nem veheti.

- Ki tudja? - mondá Lőrinc, midőn a fölkelni s menni akaró Orbánt visszatartóztatá. - Talán az, ki bajod okát ismeri, ki a kínokon, melyek kebledet széttépik, szintén átment, s belőlük meggyógyult, vigasztalást is adhat.

Orbán szomorúan rázta fejét.

- Nem hiszesz szavaimnak? - folytatá az előbbi nyugodtan - neked úgy látszik, mintha a fájdalmakat, melyeket szenvedsz, Isten csak a te számodra teremtette volna, mintha felőlük másnak fogalma sem lehetne! Ilyen az ember; átviszi büszkeségét keservei közé, ki akar válni embertársai közül, hacsak szenvedései által is; s a koldus hiúsággal mutatja szörnyű sebét, melynél mélyebbet, meggyőződése szerint, senki sem látott. De csalódol. Szenvedéseid között egy sincs, melyet előtted ezeren nem éreztek, melyet ezeren nem fognak érezni utánad, melyen talán én is, ki most oly nyugodtan állok előtted, keresztül nem mentem. - Igen - folytatá Lőrinc kis szünet után -, én ismerem kínjaidat. Mint te, jobbágyszülék gyermeke vagyok én is; engem is szerencsétlen végzetem jókor kiragadott a körből, hová Isten által állíttatám. A paraszt helyzete szomorú vala mindég ez országban, s ámbár Mátyás alatt kevesebb könnyekkel áztatá földét a földmívelő, szüleim, kik messze a királyi udvartól Báthori egyik jószágán éltek, tapasztalásból tudák, mi szűk a legjobb királynak hatalma a szegény irányában, ki egyedüli oltalmát tőle várja; éltüknek fő reménye s törekvése az vala, hogy egyetlen gyermeköket fölmentsék azon parányi zsarnokok hatalma alól, mely alatt ők s minden rokonaik szenvedtek. A jobbágyfi előmenetelt csak az egyháznál remélhetett, s Mátyás alatt még senki sem merte akadályozni jobbágyát, hogy fiát pappá ne neveltesse. Szüleim hosszú kérés s talán ajándékok által, melyek nekik koplalásba kerültek, elérék, hogy tízéves koromban kolostorba vétettem föl. Szüleim boldogoknak érzék magukat; pedig e percben vevé kezdetét a szenvedéseknek hosszú sora, melyeken átmentem. Kirántva családom csendes köréből, elválasztva azoktól, kikhez egykor talán a barátság erős kötelékei láncoltak volna, azon kötelékek, melyek gyermekjátékaink között támadnak, és mint a szándék nélkül összebonyolított csomó, feloldhatatlanok; magamra hagyva, sötét falak között, hol tízesztendős koromban csak múlt boldogabb napjaim emléke maradt vigasztalásomul - egész lelkem egy pontra irányzá törekvéseit. Emelkedni akartam. A múltnak emlékei gyermek létemre máris aljas születésem szerencsétlen következéseire figyelmeztetének; szüleim szeretete, természetes hajlandóságom, szóval: minden nemes s nemtelen indulat, melyet keblemben hordottam, erre intett, s oly mértékben váltam nagyravágyóvá, mint csak azon szerencsétlenek válhatnak, kiktől a sors minden szebb reményt elzárt. Soha gyermek szorgalmasabban nem dolgozott, soha ifjú, fájdalmai között, fényesebb reményekkel nem vigasztalá magát. A magyar egyház s ország kormánya, még a pápai méltóság sem volt oly valami, mitől merész képzetem visszaijedne... Az életbe léptem, s úgy jártam, mint ahogy járni fog mindenki, ha távol célt tűzve ki magának, csak azt tartja szemei előtt, s feledi, hogy hozzá csak lépcsőnként juthatni. A legközelebb fekvő az, mit elérheték, kisebbnek látszott, hogysem miatta erőmet megfeszítsem, végcélomról álmodoztam, s ott maradtam, honnét kiindulék. Szenvedve a kielégítetlen nagyravágyás minden kínjait, elátkozva sorsomat, mely alacsony körömből kiragadott, s mégsem vágyódva vissza, hanem mindég előre, örökké elérhetetlen célom után... De minek szóljak e fájdalmakról? - mondá rövid szünet után - te, Orbán, ismered e kínokat.

Orbán felsóhajtott.

- Embergyűlölő lettem, az istentagadó nem átkozhatja többször a sorsot, mint én tevém e napokban. De év múlt év után, haszontalan erőlködéseim közben átláttam, hogy a magas hely, mely után vágyódtam, erősség, hová az egyes, ki belőle kizáratott, néha fortély által belopódzhatik, de melynek erőszakos ostromlására nem bír elég erővel; s fájdalommal lemondva ifjúságom reményeiről, új pályát választék magamnak. Mátyás kora, melyben a tudományok e hazában nagyra becsültettek, elmúlt ugyan, de tudósokat láttam még most is, kik szegény szülőktől eredve, mint én, tiszteletben tartattak, befolyással bírtak, s földi javakkal ajándékoztattak meg; s ha mindez nem lett volna, nagyravágyó lélek előtt, mint az enyém, a tudomány elég csábbal bír magában is. Nekem úgy látszott, mintha a hatalom után szebb bér nem juthatna fáradságainknak, mint a tudomány, mely bennünket minden földi hatalom gyengeségének átlátására tanít; s mindazon erővel és szenvedéllyel, mellyel egykor emelkedésemen dolgoztam, most a tudományok mívelésére vetém magamat. A felkelő nap sokszor a királyi könyvtárban talált, hol az egész éjszakát régi irományok között töltöttem, s a nap ismét lealkonyodott, s napi munkám nem vala bevégezve, tudásszomjam még nem volt enyhítve. Bejártam Francia-, Olasz- s Németország híresebb iskoláit, fölkerestem azon férfiakat, kiknek munkái a tudományok sötét ösvényein szövétnekek gyanánt ragyognak; homlokomat redők szántották, hajam időnek előtte őszülni kezdett; de mennyivel tovább haladtam, annyival inkább érzém, hogy megelégedést nem fogok találni e pályán sem. Ismertél éltem ezen időszakában, s tudod, boldog voltam-e? Ó, barátom, a szomorúság, melyet arcomon láttál, a lankadtság, melyet beszédimben észrevettél, azon meggyőződés eredményei voltak, hogy ennyi évig hasztalan fáradtam, s hogy éltem legjobb erejét oly valaminek elérésére fecsérlém el, mi legfölebb hiúságomat kecsegtetheté. Mi haszna, hogy megtanultam, miszerint az emberi nem ezredek előtt szintúgy szenvedett, mint most? a gyógyszert, mely minden bajainak véget vethet, nem találtam följegyezve a régiek irományaiban; mi haszna, ha múlt századok tévedéseit megismerém? a valóhoz nem érzém magamat közelebb ezáltal. Kétkedni tanultam azon, mit egykor bizonyosnak hittem, s min előbb kételkedtem, nem vált bizonyosabbá tanulmányaim által.

Nekem a tudomány nem eszköz, de cél vala. Büszkébb voltam, hogysem azok sorába álljak, kik nehezen szerzett ismerettöredékeiket keresetforrássá alázva, a csillagok között fejedelmek jövőjét kutatják, a történetekben a kor hatalmasainak számára hízelgéseket keresnek, a természet titkait kutatják, hogy velök egy zsarnoknak napjait meghosszabbítsák. Sérté érzetemet a gondolat, hogy valamint az alkimista, aranyat keresve, néha rejtett igazságot talál; úgy én, midőn az igazság felfödözésében fáradok, mint a kor számos tudósai, csak aranyat szerezzek; s hosszú fáradságomnak azon meggyőződés volt egyetlen eredménye, hogy ismét elvesztegettem éltem egy részét.

- Szegény Lőrinc! - mondá Orbán, ki ez elbeszélés közben mélyen meghatva érzé magát.

- Valóban szegény - folytatá emez -, e földön nem volt nyomorultabb ember, mint én e napokban. Elhagyatva mindenkitől, annyira elhagyatva, mint csak a tudós lehet, ki életét múlt századok emlékével tölté; remény nélkül, mióta azon egy dicső cél, mely után kiindultam, becsét veszté előttem; nem bírva múltamban még csak egy szép tettnek emlékét sem, melyre visszatekinteni, szívemnek jólesnék, mely, ha lelkemben a kérdés támadt: minek éltem? válaszul szolgáljon; nem volt semmi többé, mi engem az élethez kötött. Ekkor Isten megkönyörült rajtam. Panaszaim s átkaim között, melyekkel végzetemet s az isteni gondviselést vádolám, felszólalt belső szózatom: Nem te magad vagy-e szenvedéseidnek oka? így kérdeztem enmagamat; s minél inkább gondolkodám múltamról, annál inkább meggyőződtem, hogy csak magamat vádolhatom. Boldoggá csak a szeretet tesz: ki ezt bírja, az nincsen a remény s hit szűkében; s én nem szerettem senkit e világon. Elzárkózva önösségembe, előbb földi fény s hatalom, később a tudomány terméketlen kincse vala éltemnek célja. Isten az embert arra teremtette, hogy életével embertársainak hasznára legyen; s én megfeledkeztem e parancsról, azért szenvedtem. Eszembe jutott, mi szép a papnak hivatása e földön; eszembe jutott, hogy az, ki, mint én, a nép soraiból emelkedett ki, s minden szenvedéseit ismeri, nem választhat magának szebb célt, mint hogy e szenvedéseknek vigasztalójává legyen; s mióta Cegléden szerény papi lakomban megtelepedtem, s e jámbor népnek Isten igéjét hirdetem; mióta híveimnek barátja, tanácsadója, apja vagyok - megelégedve érzem magamat. A nép között születtem, neki szentelem munkásságomat. Kövesd e példát, Orbán, s szíved fel fogja találni megelégedését, mely mindenikünknek csak azon pályán juthat, melyre Isten által állíttatott.

- Én megelégedést e pályán nem fognék találni - válaszolt Orbán szomorúan.

- Csalódol! - mondá Lőrinc. - Isten a fát arra teremté, hogy nőjön, hogy zöld lombozattal ékesítse ágait, s virágot s gyümölcsöt teremjen; s az emberi szívet arra, hogy megelégedve helyzetével, örömek közt teljesítse kötelességét: de a fa elfonnyad, ha idegen földbe ülteted, s az emberszív nem találja nyugalmát, ha, mint a tied, természetes köréből kiragadtatott. Te a nép fia vagy. Szerény kunyhóban születtél, olyanok közt, kiknek vágyai keskeny körre, kiknek szeretete kevesekre terjed, de állandó s termékeny, mint a föld, melyet eldődeik után homlokuk izzadságában mívelnek; te a paloták között, hol senkit szeretned nem szabad, mert tőled csak hódolatot, csak szolgai alázatosságot követelnek, hol, kiket magad körül látsz, a főhatalomért, dicsőségért, hercegi vagyonért küzdenek, s hol neked, a nép fiának, e pályafutásnál, melyben részt nem vehetsz, csak azért kell kérned Istenedet, hogy a pályázók valamelyike által el ne gázoltassál - te itt megelégedve nem érezheted magadat. Nem, nem! Orbán, te megelégedve nem érezheted magadat. Midőn Isten embereldődeinket paradicsomából elűzé: "Homlokotok izzadságával fogjátok keresni mindennapi kenyereteket", ezt mondá nekik; de nem azt: hogy szolgái lesznek egyik a másiknak, s hogy kenyérért áruba fogják bocsátani meggyőződésöket. Jézus a Jeruzsálemi templomból kiűzte a kereskedőket; istenház az emberi kebel is; az, mit itt hordunk, nem arra való, hogy vele kereskedést űzzünk!

Lőrinc ez utolsó szavakat lelkesedve, majdnem szenvedéllyel mondá. - Én meggyőződésemmel kereskedést sohasem űztem! - válaszolt Orbán szinte felindulva.

- Azt hiszed? - mondá Lőrinc, s ajkai keserű mosolyra vonultak. - A telekvásárló soha rendes szerződésre nem lépett veled, nemde? nem mondta soha: add el lelkedet, s én e jószágot, e házat vagy ennyi s ennyi aranyforintot adok érte. A harminc ezüstpénzt, melyekért legszentebb kötelességedet elárultad, nem számolták le tenyeredbe, s nem tartod magadat megvesztegetettnek, s talán megvetéssel nézesz le a szolgára, ki mégiscsak testi erejét adta el urának? De mi vagy? a tárnok írnoka; s mi van azon kincstárban, melynek megtöltésére te s urad éltetek egész gondját fordítjátok? a nép véres verítékével szerzett fillérek, melyeknek kizsarolására, te, a nép fia, eszközül használtatod magadat; s te nem bocsátottad volna áruba meggyőződésedet?

- Kötelességemet teljesítem - szólt Orbán komoran. - Adjátok meg a császárnak, mi a császáré; ez az úr parancsolatja.

- Igen, s adjátok meg Istennek, mi az Istené - folytatá az előbbi lelkesülve -, de nem jutottak-e hát soha Tertullian szavai eszedbe, ha minden a császáré, mi marad hát akkor Istennek?^[47] nem jutott-e eszedbe, hogy midőn a nép végfillérei azért szedetnek el, hogy ami a hon védelmére s a királyi méltóság fenntartására begyűlt, kegyencek s büszke urak zsebébe folyjon: akkor nagynevű zászlósaink az országos terhekben részt nem vesznek; nem jutott-e eszedbe, hogy az adó, melyet a néptől beszedtek, rendesen összes vagyonát teszi, melyet rablói keze között hagytak, s melyet most a törvény ürügye alatt visznek el; mert hisz tudod, az adó sok esetben nem a királynak, hanem urainknak fizettetik. Elszedetnek a nép rongyai, hogy az urak kegyetlen zsoldosaikat szebb ruhába öltöztessék;^[48] a parasztkunyhó lerontatik, hogy helyébe a földesúr fiának új kastély építtessék;^[49] az erdő vadai szabadon legelnek vetéseinken, de a parasztnak tilos az erdőbe menni, hogy az úri vadat fel ne verje nyugalmából;^[50] mindez nem jut-e eszedbe, s a vér nem forr fel ereidben, ha a fényűzést látod magad körül; s ha meggondolod, hogy mindez arany és drágakő, melyek uraid ruháin díszlenek, véreid ínségén vásároltattak, hogy minden gomb, melyet mentéjökön látsz, egy parasztcsaládot tett koldussá?^[51]

Orbán felsóhajtva hallgatott.

- Te nem vagy érzéketlen, Orbán - folytatá, Orbán kezét megragadva, az előbbi -, hisz nem úri lakban születtél; Isten a nép fiától a szívet miért tagadta volna meg? A napokban láttalak, midőn egy koldusasszonynak s gyermekének alamizsnát adál; arcaidon könyörület látszott; a szív, melyre az egyeseknek szenvedése ily hatással van, nem maradhat hidegen százezrek kínainak szemléletére. Vesd le magadról a lealázó láncokat, miket eddig viseltél; hadd el a szolgaság földjét, hol eddig éltél, nem születtél közöttük; mi közöd neked az egyiptomiakkal, kik belőled zsarolásuk eszközét csinálták. Jer velem! a Rákoson negyvenezer bajtárs vár rád, kik a legszentebb ügy mellett fegyvert fogtak; ott helyed!

- S mit használhatok - mondá Orbán nyugodtan -, ha tanácsodat követve, a keresztesekhez szegődöm? Ott, hol negyvenezer fegyveres áll, ez egy karnak segéde a kereszt diadalát nem fogja elősegíteni.

Lőrinc hallgatott. Orbán rövid szünet után folytatá: - E találkozásunk nem véletlen. Többször észrevettem, hogy velem szólni akarsz, s kikerültelek, mert az ösvény, melyen járni látlak, olyan, hol mint barátok nem találkozhatunk. Hiszem, hogy szándékod jó, de talán azt gondolod, hogy mindazt, mi táborotokban történik, nem tudják; hogy nem hallám, mire lelkesíted te és társaid szónoklatok által a népet? vagy azt hivéd, hogy szavaid, melyekkel vad tömegeket lázadásra intesz, el fogják velem feledtetni kötelességemet, s kiirtani keblemből azon hálát, mellyel uramnak, jótevőmnek tartozom?

- Szolgalélek - mormogott Lőrinc.

- Szolga, igen, de szolgája annak, ki egész életét a közjónak szentelé, ki a szegénynek pártfogója, jobbágyainak atyja volt, kihez nem szolgai érzetek, hanem a legtisztább hála köt.

- Légy háladatos iránta - mondá Lőrinc keserűen -, hisz ruhákat ad, s a posztó még finomabb annál, melyből többi cselédeinek köntöseit varratá; jóllakol asztalánál, s kutyái csak azt kapják ebédül, mit táladon hagytál; néha a kegyes úr nyájas szót is veszteget rád, s mindez neked oly kevésbe kerül. Hogy ennyi kegyelemben részesülj, csak egy apától fosztatál meg, ki, Telegdit védve, a harcban elesett; mi szép cserét tettél! De lám, odaát, a Duna másik partján, kegyes uradról másképp gondolkozunk - folytatá indulattal. - Telegdi a nép ellensége, ő az, ki tanácsával a szent had összehívásának ellenszegült.

- Mert előre látta a következéseket - szakítá félbe a szólót Orbán -, mert tudta, hogy a vallás színe alatt összegyülekezett tömeg polgártársai s a haza ellen fogja fordítani fegyvereit.

- Polgártársai ellen? - mondá Lőrinc keserűen - a szolgának nincsenek polgártársai, s a haza, melyről szólsz, nem a mienk; eljött a nap, midőn hazát fogunk szerezni magunknak mi is.

- Lőrinc! - mondá Orbán, a papot, ki fölkelve távozni akart, kezénél visszatartva - korlátlan hatalmat gyakorolsz a nép között; te vagy az, ki szavaival a nemesek ellen gyűlölséget önt a sokaságba, ki e szerencsétleneket lázadásra ébreszti, ki talán még lecsillapíthatja vad indulataikat. Az istenért! gondold meg, mit mívelsz! véghetlen szenvedések kútforrását nyitod meg, s még a nép is, mely most apostolának tisztel, átkozni fogja nevedet, átkozni az órát, melyben közötte először megjelentél, hogy e békés országot a polgári háború határtalan szenvedéseivel áraszd el.

- Te az állapotot, melyben élünk, békének nevezed - válaszolt Lőrinc felindulva -, békének azt, ha a földmívelő munkája gyümölcsét nem élvezheti: ha százezrek becsülete, nyugalma, élte, néhány száznak önkényétől függ; ha a rablón és zsarnokon kívül senki nem biztos, s ha minden panaszszó kegyetlen büntetésekkel nyomatik el. Ha ez a te békességed, ám élvezd, s állj elnyomóink közé, én nem félek a harctól. - S Lőrinc visszarántá kezét, melyet Orbán a magáéban tartott, s Felhévvíz felé vevé útját.

- Lőrinc, Lőrinc! gondolj a következésekre - kiáltott utána Orbán.

- Menj uraidhoz, s áruld el rokonaidat - mondá Lőrinc megfordulva -, nem félünk haragotoktól. A bajnokok, kik a kereszt zászlója alatt összegyűltek, nyugodtan várják be a megtámadást. De ha urad parancsára te is valahogy fegyvert kötsz, tudd meg, két nővéred férjestül táborunkban van, s ők elhozták gyermekeiket is, nehogy urok, nemes szokás szerint, rajtok bosszulja meg szüleik megszökését. Siess! hídd össze urad népét, s támadd meg táborunkat; mi szép érdem, ha kezeidet testvéri vérrel festve mutathatod jótevőidnek! De tudd meg, bármit téssz értök, körükben soha nem léssz egyéb, mint szolga, soha mást, mint keserűséget, nem fogsz találni házaikban.

E pillanatban a kertkapu megnyílt, s Ártándi Pál lovagolt el a beszélgetők mellett. Orbánnak úgy látszott, mintha a pap szomorú jóslata már teljesülne.

- Tudd meg, hogy soha nyugalmat s megelégedést nem fogsz találni, mint ha Isten keze sok viszontagság után végre körünkbe vezetett, mi bizonyosan történni fog. - S ezzel Lőrinc lassú léptekkel eltávozott.

- Ki volt ez, diák uram? - kérdé az Ártándinak kaput nyitott öreg kulcsár, midőn Orbánt megismerve, neki még egyszer jó éjszakát kívánt.

- Egy régi ismerősöm - válaszolt Orbán, nem akarván a már rossz hírben álló Lőrincet megnevezni.

- Éppen úgy nézett ki az istenadta, mint az az átkozott ceglédi pap - jegyzé meg az előbbi. - S most Isten áldja meg kegyelmedet. Vigyázzék magára! oly időket élünk, melyekben késő este nem tanácsos gyalog járni.

S ezzel a kulcsár becsukta a vaskaput, s nyugodni ment. Orbán, mély gondolatokba merülve, a városnak vevé útját.

Azon pillanatban, midőn Telegdinek kerti lakát elhagyá Ártándi, véghetlen boldognak érzé magát. Vagyon, magas állás, dicsőség, az ország legszebb hölgyének szeretete, szóval: minden, mi után eddig életében vágyódott, mindannak most birtokában látá magát, s úgy tetszett neki, mintha a sors egyedüli keservül számára csak azt tartotta volna fel, hogy ne legyen semmi, mit ezentúl kívánhasson. Az éj csendes vala; a kertekből, melyek között útja átvezetett, felhangzó csalogányok éneke, a toronyórák nyugodt ütése s az egyenlő zörgés, mely a Duna-malmoktól áthallatszott, még bájlóbbá tevék az általános hallgatást, s Ártándi, egészen boldog gondolatainak engedve magát által, lassú léptekkel lovagolt a város felé. Mint az égen, mely fölötte boltozott: úgy élete láthatárán számtalan fénypont ragyogott feléje, s még csak egy felleget sem látott, mely reá homályt borítana.

Gondolatai eleinte kizárólag Frusinával foglalkoztak. Ártándi szerette őt, ha nem is olyképpen, mint azt e bájló hölgy érdemlé, de legalább mindazon szeretettel, melyre hidegebb szíve képes vala; de minden szerelme mellett Pál sokkal inkább függött az élet külsőségein, mint hogy Frusina birtokának egyéb kedvező következései figyelmét még boldogságának ez első pillanataiban is elkerülhették, s a szerető ábrándjai közé sok, látszólag idegen gondolatok nem vegyültek volna, melyek a kedves leány képét néha háttérbe szoríták, de csak hogy az még kedvesebbé váljék. Arra, hogy hölgyet igazán szeressünk, szükséges, hogy szívünk összes megelégedését csak tőle várhassa, s Pál szívének szerelmen kívül még más vágyai voltak. Frusina neve, vagyona, összeköttetései, mindezen világi előnyök, mik más, érzékenyebb ifjú előtt talán közönyöseknek látszottak volna, valamint Pál szeretetének ébresztésére nem voltak befolyás nélkül, úgy most növelék örömét. És soha talán annyi fényes, annyi szelíd gondolat, a szerelem s nagyravágyás legszebb álmai, azon élvezetek, miket a szív s azok, miket hiúságunk nyújt, nem vegyülhettek emberi kebelben annyira, mint most, hogy Pált boldoggá tegyék.

E lelkiállapota azonban nem tartott sokáig. Midőn Ártándi a zsidóvároson keresztüllovagolva a Duna partjához ért, s midőn a folyón átnézve Pestet látá, Klári s vele helyzetének minden nehézségei jutottak eszébe. - Föl kell bontania e viszonyt, azt érzé, de miként tegye ezt? - Pál, minden önössége mellett, nem vala érzéketlen. Szíve fájt, ha valakit szenvedni látott, s mennyiben saját érdeke engedé, enyhíteni akart volna minden fájdalmat főképp melynek oka ő maga volt; de mit tegyen? Klári őt a bálványozásig szereté. E pillanatban is bizonyosan dobogó szívvel áll ablakánál, s kinéz a Dunára: nem jön-e a sajka, mely éjjelenként kedvesét hozza karjai közé? - Elmenjen-e hozzá? Ha nem teszi, Klári elmaradását szerencsétlenségnek fogja tulajdonítani, s talán maga fog átjönni - szenvedélyességétől minden kitelik -, s szerelmének titka napfényre jő; s ha Pál elmegyen hozzá, s ha a bájoló polgárleány örömdobogó szívvel jő elébe, fogja-e eltaszíthatni magától? bír-e elég erővel, neki nyugodtan elmondani, hogy nem szeretheti többé, mert szívét s kezét egy óra előtt másnak ígérte? - Vagy - nem, nem! - mondá magában, midőn e harmadik lehetőségre gondolt - még tovább csalni e leányt, szerelmet hazudni e pillanatban, midőn érzem, hogy szívem csak Frusináért dobog, a legnagyobb aljasság volna, melyet férfi valaha elkövetett.

Míg Pál ezen nem éppen kellemes gondolatok között a zsidóváros főutcáján továbblovagolt, addig hív szolgája, Farkas, ugyane tárggyal foglalatoskodott. Előtte urának pesti kalandjai titokban nem maradhattak. Sokszor a parthoz kíséré őt, sokszor éjjelre hajósokat rendelt, sőt néha egyes hírt vagy levélkét vitt át Klárihoz, s így mintegy segéde volt ura titkos szerelmének, mit minden bámulás mellett, mellyel Pált különben tekinté, nem egyeztethetett meg nézeteivel. Ártándi Tamás házában nevekedve, hol mint minden régi szokás, úgy a nemzetünket egykor jellemzette erkölcsi szigorúság még tiszteletben tartatott, Farkas, kit az öregúr fia mellett Budán hagyott, Pál magaviseletét oly szemekkel nézé, mint azt maga Ártándi Tamás tette volna. Könnyelmű kacérkodást látott benne, melyet a magyar csak a szerencsétlenségünkre e hazában megfordult idegenek példájából tanult, s mely elölve minden való lovagiasságot, katonanemzethez nem illik; Klári iránt is, ki által valahányszor urától hírt vagy levélkét hozott, jó borral vendégeltetett meg, s kitől nem egy darab aranyat kapott, hajlandóságot érzett Farkas; s paraszteszével sokkal jobban látta át e kaland szükséges következéseit, mint hogy a szegény leányt ne sajnálta volna. Végre - ez vala a legfőbb - az Ártándi családnak meghittebb cselédei jól tudák, hogy urok s Telegdi gyermekeik házasságáról más sokszor beszéltek egymással. Frusina az egész Ártándi-háznak kedveltje vala, s a gazdasszony már két-három év óta a jövőről sohasem szólt másképp, mint: - "Ha majd a szép Frusina kisasszony Pál úrfi felesége lesz." Farkas tehát, ki a jelen pillanatban e közkívánat teljesülésének egyedüli akadályát ura pesti kalandjában látá, százszor átkozta a véletlent, mely őt e polgárleánnyal érintkezésbe hozá. - Ez este pedig, azalatt, míg ura Frusinánál volt, ő a szobaleánnyal igen kellemes órákat töltvén, a jó bor, melyet számára Bebek Katalin a pincéből felhozatott, lélekfurdalásait még erősebbekké tevé, s eltökélé magát, hogy bármik legyenek következései, urával szólni fog; csak azon törte fejét, miként kezdje előadását.

- Pál úrfi - mondá végre, közelebb lovagolva urához, ki e megszólítás által fölébresztve gondolataiból, visszanézett -, túl vagyunk ám már a szombat-kapun.

- Tudom - volt Pál rövid válasza, s gondolataiba merülve, továbblovagolt.

- De azon utcán is túl vagyunk ám már - mondá rövid hallgatás után ismét Farkas -, mely a János-kapuhoz vezet; meg kell fordulnunk, különben nem jövünk haza.

- Nem is akarok hazamenni - válaszolt Pál, kissé bosszankodva szolgája tolakodásán.

- Nem? - szólt a másik mintegy bámulva. - S hát hová megy a nemzetes úrfi?

- Semmi közöd - mondá Pál komolyan -, a Duna partján leszállok, s te a lovakat hazavezeted.

- Tehát megint Pestre?! - sóhajtott Farkas, s úr és szolga egy pillanatig hallgatva folytaták útjokat.

- Hallod-e, Farkas! - mondá végre Ártándi, ki sokkal kellemetlenebb gondolatokkal vala elfoglalva, mint hogy örömest meg ne ragadna minden alkalmat, mely által azokat háttérbe szoríthatá - te egy idő óta különös magaviselethez szoktál; úgy látszik, mintha inkább tanácsadómnak, mint szolgámnak tekintenéd magadat.

- Ments Isten! - válaszolt a másik - csak azt gondolám, hogy...

- Gondolj arra, hogyan teljesítheted kötelességedet legjobban - mondá Ártándi, ki valamint más ember is, minél elégedetlenebb vala önmagával, annál indulatosabbá vált szolgája ellen -, minden egyéb gondolat fölösleges; rosszkedvemben találhatnál, és - megbánhatnád merészségedet.

- Már biz én sohasem voltam merész a nemzetes úrfival szemközt; oly valamit sem tettem egész életemben, mit később meg kellett volna bánnom, s pedig jó harminc esztendeje, hogy a nemes Ártándi család kenyerét eszem.

- Helyesen fogsz cselekedni - mondá Pál -, ha nemcsak azon időre, melyet már házunknál töltél, de arra is gondolsz néha, melyet még ezentúl itt akarsz tölteni, különben...

Pál önmaga is érezte szavainak kíméletlenségét, és sajnálva, hogy azokat kimondá, félbeszakasztá beszédét. Farkas szívét fájdalom tölté el, minőt eddig még nem ismert. - Nemzetes uram - mondá remegő hangon -, én szegény cseléd vagyok, azt jól tudom; de lássa a nemzetes úrfi, gazdasszonyunk most hat esztendeje egy tojást tett el; közönséges tyúktojás volt, nem ért semmit, de nem tudom, kitől hallá, hogy ha a tojást hét esztendeig szekrényben tartja, s addig nem fogja bántani: sárgájából drágakő lesz, s higgye el az úrfi, most tíz tehénért nem adná ide. Sokszor gondoltam magamban: így van velünk szegény cselédekkel is. Bármi kevés becsben tartsák szolgálatunkat első pillanatban, ha valamely háznál évekig laktunk, ha mintegy megkeményedtünk a gazda kezei között, nem vetnek ki az utcára, mint hasztalan rongyot. Látom, ostoba gondolat volt, és...

Pál fiatalabb volt, és sokkal inkább szereté vén huszárját, semhogy szavainak hatását észrevevén, érzéketlenül maradhatott volna. - Ne neheztelj, öreg! - mondá meghatva - s föl se vedd, amit mondtam. Vannak pillanatok, midőn az ember ingerlékenyebb: ilyenkor legjobb, ha magamra hagysz: magam is megbánom, amit haragomban mondhattam.

Farkas e nyájas szavakra azonnal megbocsátá a rajta elkövetett sértést; de nem feledkezett meg föltételéről, s azért kinyilatkoztatva, hogy Pál úrfira nem volna képes neheztelni, ismét visszatért előbbi tárgyára: nem volna-e jobb, ha Pestre nem menne?

- Becsületes cseléd - így szólt - nemcsak kezét, de minden tehetségeit urának szenteli; ha a dolog úgy hozza magával, neki, ha mindjárt rossz néven venné is ura, beszélni is kell; s így vagyok én most. A nemzetes úrfi talán újra megharagszik, s kipirongat, de ha elkergetne is, visszajönnék, s újra kérném, ne menjen többé Pestre.

- Bohóc - mondá Pál -, s miért ne menjek soha életemben Pestre?

- Ki mondta, hogy életében soha ne menjen Pestre? Ments meg Isten! hisz Biharba is arra megyünk, a détát is ott tartják. De az úrfi jól ért; én csak azt szeretném, ha ahhoz a bizonyos házhoz, hol az a bizonyos leány lakik, nem menne többé; másképp akár mindég Pesten lakjunk, biz én nem bánom. - Nemzetes uram! - folytatá Farkas rövid hallgatás után, midőn észrevevé, hogy ura nem felel - az nem jó, amit mi ott Pesten cselekszünk. Klári csak polgárleány, igaz, s ha esze volna, tudhatná, hogy a nemzetes úrfi bizony őt sohasem fogja elvenni; azt is mondják, kissé könnyelmű s szívesen kacérkodik a nemes urakkal; de jó leány mindamellett, aki a cselédet is megbecsüli; s ha látom, mint szereti a nemzetes úrfit, megesik szívem, hogy úgy bolondnak tartjuk. Bizony, nem szép tett!

- Ki mondja azt?

- Én mondom - folytatá az előbbi -, vagy talán nem igaz, talán nem tartjuk bolondnak a szegény leányt: a nemzetes úr, midőn szép szerelmes levélkéit írja, én mikor átviszem? Hisz Pál úrfi úgyszólván jegyese Frusina kisasszonynak, miért nem mondja ezt Klárinak?

- Éppen azért akarok átmenni Pestre - szólt Pál -, mindezt, amit mondál, sokszor mondám enmagamnak. Ideje, hogy e kétes helyzetnek vége szakadjon.

- Nem volna-e talán jobb - jegyzé meg Farkas -, ha a nemzetes úr inkább engem küldene? Egy levélke megteszi, s habár ezért, jól tudom, szerémi borral nem kínálnak is meg, legalább könnyebben esünk át rajta.

- Nem volna-e ez részemről gyávaság - mondá Pál -, ha könnyelműségem által e szegény leánynak keservet okoztam: nem kell-e elkövetnem mindent, hogy azt, mennyire tőlem függ, enyhítsem? s nem eszközölhetem-e ezt jobban, ha magam szólok? Ami írva van, írva marad: történetből éppen oly szavakat választhatok, melyek szívének leginkább fájnának; s ha egyszer soraimat átadtad, nincs mód, mely által fájdalmát enyhíthetem, holott, ha szólok, oly pillanatot választhatok s oly szavakkal élhetek talán, melyek félig elveszik keserűségét a mondottaknak.

- Csakhogy annyira ne vegyék el - szakítá félbe Farkas -, hogy végre Klári nem is veszi észre, mit a nemzetes úr neki mondani akar. Én nem tudom, de ha valaha ily helyzetbe jönnék, s ha írni tudnék - mi, úgy hiszem, egyaránt lehetetlen -, én bizony sohasem szólnék ily dolgokról. Aztán Klári tűzrőlpattant leány, nem fogja nyugodtan venni az egész dolgot.

- Éppen mivel szenvedélyes, azért szükséges, hogy vele magam szóljak - válaszolt Pál. - Szerelmén nincs okom kételkedni, ő jó, nemeslelkű teremtés. Ha vele nyíltan szólok, s ha neki egész helyzetemet bevallom, talán szenvedélyes panaszokra fakad, de benne annyi nemeslelkűség és józanság lakik, hogy teljes meggyőződésem szerint, végre ki fog békülni helyzetével. Ha csak írok, nem állhat senki jót szenvedélyességéért. Talán egyenesen hozzám jönne, talán Frusinát keresné föl. Indulatában mindenre képes. Soha életemben kínosabb helyzetben nem valék: de át kell gázolnom.

Ezalatt Ártándi hív követőjével a révhez ért. Farkas ura okoskodásának helyességét átlátta, de, mint nehéz sóhajtásaiból látszott, nem volt megnyugtatva aziránt, hogy Pál föltételének kivitelére elég szilárdsággal bírand; érzé azonban, hogy minden további beszéd hasztalan volna, s csak arra kéré urát, hogy minél előbb jöjjön haza.

Ártándi leszállva lováról, a már készen váró csónakba sietett, s kevés perc után Farkas az evezőütéseket hallá, melyekkel ifjú ura a partot elhagyá. - Nem tudom - mondá magában -, de azt hiszem, ha Klári engem szeretne, életemben nem tudnám szemébe mondani, hogy nem szeretem. De Pál úrfi úr - így vigasztalá magát - olvasni, írni tud, deákul is tanult, s azt mondják, a misét is megérti: neki több bátorsága lehet. - S ily gondolatokba merülve, Farkas lovaival lassan hazafelé indult.

Azalatt Pál csónakában Pest felé haladva, korántsem vala oly elhatározott, mint hív követője reménylé: sőt minél közelebb ért a parthoz, annál több kétkedést s bizonytalanságot érzett ébredni szívében. Egy percig Klári könnyelműségével vigasztalta magát. - Könnyen s meggondolás nélkül adta nekem szívét - így okoskodott -, ha magát csalatva látja, hasonló könnyűséggel fogja azt másnak adni. Nem mondta-e sokszor önmaga: tudja, hogy őt nem fogom nőül venni; ha végre azt mondom neki, hogy nőmnek Frusinát választám, ő el van készülve rá. - De Pált ez okoskodás nem nyugtathatá meg. Tudta ő, hogy Klári, elhíresztelt könnyelműsége mellett is, mélyen érez, hogy határtalanul szeret; s mennyivel forróbb s önzetlenebb vala az érzés, melynek jutalmául csak viszonszeretetet igényelt, annyival menthetetlenebbé vált Pál magaviselete, ki őt megcsalá. - De mit tegyek? - így gondolkozott tovább, s mivel csak kellemetlen lehetőségek között választhatott, pillanatról pillanatra határozatlanabbnak érezte magát. - Nyíltan kell szólanom: a dolog nem szenved halasztást. Más úton tudhatná meg helyzetemet... s mi történnék akkor? De hol találjak szavakat, kifejezni azt, mit gondolni is pirulok: hogy őt megcsaltam? honnan vegyek erőt, hogy szenvedélyes fájdalma kitöréseit magam nézhessem?... Kímélettel kell szólanom - így enyhíté előbbi feltételeit, midőn sajkáját a parton megállani érzé. - Klári oly nemeslelkű, ha neki azt mondom, hogy Frusinát csak apám kedvéért választám nőmnek, talán meg fog bocsátani. Ez legjobb: hazudnom kell; de vannak pillanatok, melyekben az egész igazságot megmondani embertelenség, s ez azok közé tartozik.

Midőn a város kapuja melletti kis ajtó, melyen az elkésett polgárok csekély borravalóért éjjel beeresztettek, melyet a kapus Pálnak is mindég nehézség nélkül nyitott meg, most bezáratott utána: ingadozni kezdett e föltétele is, s mikor Szaleresi házához ért, már azon határozattal állott meg előtte, hogy ma még nem fog szólni, hanem Farkas tanácsa szerint, kellemetlen nyilatkozatát levélben teendi.

Pest - ha egykori kapuinak helyeit, melyeket ismerünk, s azon egyes, most magas házakkal eltakart bástyadarabokat tekintjük, melyek régiebb korából fennmaradtak - távolról sem volt oly kiterjedésű, mint napjainkban. Mintegy a természet által arra teremtve, hogy ipar s kereskedés színhelyévé legyen, mely már Zsigmond korában a városnak éltet adott.^[52] Pest oly viszonyok között, minőkben hazánk Ulászló idejében élt, rendkívüli terjedésre nem számíthatott, s a vastag falakkal kerített várost lépésben mindenki egy óra alatt kényelmesen körüllovagolhatá. A város belseje nem díszlett ugyan fényes palotákkal, minőket a királyi lak közelében a budai hegyen látánk, de a tekervényes s kövezetlen s őszi és tavaszi napokban sáros és kellemetlen utcákban sok díszes polgárház állott, melyek szépségre s nagyságra nézve Németország kereskedővárosaira emlékeztettek. Ezek közé tartozott Szaleresi háza is. A város legszebb piacának szegletén, egy részről a nagy templomnak, másikról a Duna felé építve, e ház felső, a bástyánál magasabb emeleteiből a Dunára, Szent Gellért hegyre s Budára kellemes kilátás nyílt. Maga az épület, nagy erkélyén kívül, mely a háznak a templom felé álló oldalán kinyúlt s némi kőfaragásokkal ékesíttetett, nem bírt ugyan különös díszítményekkel, de a fagerendák közé rakott s a felső emeletekben kifelé nyúló falak oly tisztán s jó karban tartattak, az egész oly lakható alakban állott a néző előtt, hogy gazdája vagyonosságán senki sem kétkedhetett.

Ártándi dobogó szívvel állt meg e ház előtt. A piacra a holdvilág önté el sugarait, s mély hallgatás terült el az egész város fölött. Pál egy ideig bizonytalanul állott. Nem volna-e jobb, ha Klárit nem is látja többé - gondolá magában -, el kell válnia mégis: minek ez utolsó élvezet, mely csak vesztének fájdalmát nagyíthatja? De ily közel ahhoz, kinek karjai között annyi boldog órát töltött, kinek keblén annyi élvezet vár reá most is!... Frusina ártatlan képe háttérbe szorult. Pál érzé, hogy Klári birtoka nem oly közönyös szívének, mint azt egy órával előbb gondolá; vére felforrt, erei dobogtak, s reszkető kézzel már kocogni akart, midőn a Klári ablakából felhangzó ének határozatát még egyszer megingatá:

- Ennyi szeretet! s én megcsaljam őt? - szólt magában - a keblet, hová az ég legnemesebb érzelmének kincsét rejté, én puszta élvezet eszközévé alázzam? el innen, el! - S Pál csakugyan távozni akart, de Klári a holdvilágban meglátta őt, s halkan nevénél szólította.

Mintegy elvarázsolva e szó által Pál egy percig megállott. Fellázadt érzékeinek viharában lelkiismeretének szava, nemesebb föltételei, Frusina képe, minden eltűnt lelke előtt. Kopogott, s midőn az ajtó Szaleresi gazdasszonya által megnyittatott, örömittasan rohant Klári karjai közé.

Az órát, mely alatt a szeretők múltról s jövőről megfeledkezve, csak jelen boldogságuknak éltek, nem fogjuk leírni. Ki egy szerető s szeretett lényt kebléhez szorítva, azt, mit élte egyetlen üdvének hitt, remegő karokkal hacsak egy ízben is körülfoghatta, ki azt első ifjúsága hevében teheti, midőn érzelmeink melegebbek, mint később szenvedélyeink: képzelni fogja Ártándi helyzetét; szó nem írhatja le, mit híven festeni még ecsetnek sem sikerült soha. Klári gyönyöre közé nem vegyült keserű érzemény. S Pál, ha szívében szemrehányást érze támadni, kettőzött szenvedéllyel szorítá kebléhez kedvesét, s a gyönyör között, melynek magát átengedé, a szívben halkan felszólaló nemesebb érzemények elnémulának.

- Az istenért! menjenek el attól az ablaktól - e szavakkal szakítá félbe a szeretők boldog andalgásait, a legnagyobb ijedtség jeleivel, a szobába rohanó gazdasszony -, éppen most jő haza uram s pedig mintegy tizedmagával, s ha Pál úrfit itt találják, végünk van.

- Jerünk a második emeletbe - szólt Klári, megragadva Pál kezét.

- Késő! - sóhajtott a gazdasszony, a hölgyet visszatartva - már a lépcsőn vannak. De ki is gondolta volna! Ambrus gazda kétszer mondta, hogy ne várjuk vacsorával, mert éjszaka a táborban marad, s mégis most hazajön s pedig annyi emberrel; ha tudtuk volna, hazaküldhettük volna Pál úrfit, de így...

- Istenem! ha itt találják, megölik - mondá Klári, s a szegény leány egész testében remegett.

- Miattam ne aggódjál - biztatá Pál, bámulattal nézve az ijedtséget, mely Klárinak egyébként oly bátor magaviseletével ellentétben állott.

- Ó, te nem ismered a veszélyt - sóhajta a hölgy, s Pált szenvedélyesen karjai közé szorítva, dobogó szívvel hallgatá a lépéseket, melyek a lépcsőn mindég közelebb jöttek. A gazdasszony becsukván az ajtót, mely e szobát a mellékszobától elválasztá, szintén hallgatózott. - Hála Istennek! - mondá néhány perc múlva, midőn a mellékszobában lépések s több férfihang hallatszott - nem vettek észre semmit, különben már zajt ütöttek volna. Pedig ha csak egy néz fel közülük, lehetetlen, hogy a holdvilágban Pál úrfit meg ne látta volna az ablak mellett. De ne menjenek az ablakhoz többé; lenn a kapunál négy fegyveres áll őrt, s azok felnézhetnének. Vonuljanak a legsötétebb szögletbe, s Pál úrfi, ha életét szereti, ne mozduljon. Ha bátorságban vagyunk, visszajövök, s kieresztem; de addig az istenért! maradjon nyugodtan.

S ezzel a gazdasszony csendesen a szobát elhagyva, másik ajtaját is bezárá maga után. Ártándi, nem értve ennyi rémülés okát, de különben is félve, hogy valaki őt Klárinál találhatná, kedvesével halkan a szoba egyik szögletébe vonult.

Hogy olvasóim Klári s hív gazdasszonyának magaviseletét érthessék, szükség néhány, elbeszélésünk kezdete óta történt dolgot röviden előadnom. A közügyek kifejlődése oly nagy befolyással volt e regény személyeire, hogy azoknak rövid megérintése e helyen elkerülhetetlen.

Már a keresztes had előtt, főképp azon évben, midőn a bíbornok Rómából visszatért, egyes főurak s püspökök parasztjai több ízben fellázadtak, s ámbár ez egyes kísérletek könnyen elnyomattak, a nemesség részéről nem nagy jósló tehetségre lett volna szükség, hogy a keresztes had következéseit előre láthassa. De hatalmunk korlátoltságának érzetét csak tapasztalás által szerezzük meg magunknak; s így nincs okunk bámulni, ha jobbágyaival szemközt, kikkel még soha meg nem mérkőzött, nemességünk legyőzhetlennek gondolá magát. E gyáva, fegyvertelen csoport, mely gyermeksége óta remegni tanult urainak pálcájától; e gyülevész sokaság, melyet vallásos vakbuzgalom vagy munkakerülés az ország minden részeiből összehozott, s mely tíz különböző nyelven szólván, semmi kötelék által össze nem tartatik, melyet papok vezetnek, s melyre még az ellenség is csak könyörülettel nézend: Magyarország fényes nemességének miként válhatnék veszélyére? sőt a bíbornok dicséretet érdemel, hogy midőn keresztes hadát kihirdeté, a jobbágyok legbékétlenebb részét zászlói körül gyűjté egybe, s azokat a törökök elébe vezetve, az országot tőlük megszabadítja.

Ezek valának a nemesség nézetei mindjárt a keresztes had kihirdetése után; azonban, főképp mióta Dózsa vezérnek kikiáltatott, e nézetek megváltoztak. Egyes békétlenek helyett sok falunak egész népessége költözött a keresztes táborokba; a sokaság, mely Pest, Eger és Nagyvárad mellett összegyűlt, fennhangon vádolá egykori urait; s a rend, melyet Dózsa a pesti táborba behozott, a szorgalom, mellyel ő s vezértársai bárdolatlan seregeiket fegyverviselésben gyakorlák, eléggé mutaták, hogy benne e tömeg, ha nem is kitűnő, legalább oly vezért talált, ki roppant erejét összetartva, egy cél felé irányozhatá. A nemesség sejdíteni kezdé, hogy e gyülevész sokaság, mely egymást nem értheti, közös szenvedéseiben s a gyűlölésben, mellyel elnyomói iránt viseltetik, a nyelvnél erősebb kötelékeket talál, s a legbüszkébb úr is aggodalommal nézé e mindég növekedő szolgacsoportot. - Azok, kik előbb a keresztes had legbuzgóbb pártolói valának, most keserű panaszt emeltek az ellen, ki a hadat kihirdette volt; a bíbornok maga is átlátta, hogy az erő, melyet szavával cselekvésre támasztott, olyan, melynek kormányzása nem az ő hatalmától függ.

De habár mindenki átlátta e veszélyt, elhárítására nem történt semmi. A király most, mint mindég életében, sóhajtva várá a történetek kifejlődését. Bakács, ki a keresztesekben hatalma támaszát keresé, nem léphetett fel ellenök. A nádor köszvényben szenvedvén, a közdolgokban csekély részt vett. A tanácsosok a létező veszélyt kölcsönös szemrehányásokra használák; s Zápolya, kiben a nemesség nagy része egész bizalmát helyezé, Erdélyben várá a dolgok kifejlődését. A közügy - minek e hon történeteiben, fájdalom, sok példáját látjuk - a véletlennek engedtetett által; s amit egyesek a közveszély elhárítására tettek, inkább növelé a bajt, hogysem rajta segített volna.

A kegyetlenség, mellyel egyes földesurak jobbágyaikat a keresztes had követésétől visszatartóztaták, az urak s jobbágyok között létező elkeseredést még nevelé. Dózsa serege, melyhez már több megyék szegényebb sorsú nemessége is csatlakozott, mindezen akadályok mellett napról napra nagyobbra nőtt, s a józanabbak máris átlátták a veszélyt, mellyel ily sereg, a nemességet annyira gyűlölő vezér alatt, minő Dózsa volt, hazánkat fenyegeté.

Az, kit a sors nagy történetek eszközéül választott, félistennek vagy ördögnek szokott tekintetni a jövő kor által. Dózsa egyik sem vala e kettő közül. Sem annyira aljas s vérszomjúzó, mint azt nemes vagy nemesek zsoldjában álló történetíróink velünk elhitetni szeretnék; sem oly nemes érzelmekkel eltelt, minőnek újabb korunkban, midőn a nép szenvedései több rokonszenvre találnak, a népmozgalom vezetőjét gondolni szoktuk. A keresztes had vezére vitéz, de közönséges és csak helyzete által kitűnővé vált férfinál nem vala több. Megtörhetlen lélekkel, mit halála bizonyít, de előrelátás s minden nagyobbszerű vállalat vezetésére szükséges képesség nélkül, mit a paraszthad egész története bizonyít. Dózsa személyességében nem vala semmi, mi az első pillanatban, midőn a parasztok vezéréül választatott, a nemességnél aggodalmakat gerjeszthetett volna. Ulászló kormánya alatt, midőn önkényes főuraink semmi jogot s kiváltságot nem tiszteltek, a szabad székely nemzet sem maradt megkímélve elnyomástól, s főképp a büszke Báthori István vajdasága idejében hallatlan kegyetlenségeket tűrt, melyek Dózsának is eleven emlékezetében maradtak; de ő, ki életének nagy részét hadban tölté, s minapában szolgálataiért oly fényes jutalmat nyert, kétségen kívül soha a nép jogainak védelmére s megbosszulására fegyvert nem ragadott volna, ha erre más körülmények által nem buzdíttatik. Miként Budára érkeztekor csak tett szolgálatainak jutalmát s nem azt várá, hogy a keresztes had vezérének választassék: úgy mikor Bakács a szent zászlót kezeibe adá, a gondolat, hogy seregeit e lobogó alatt nem a törökök ellen fogja vezetni, távol vala lelkétől. Élete a mozlimok elleni csatákban folyt el eddig; az egyetlen dicsőség, mely után, midőn váratlanul e roppant sereg vezérének látta magát, vágyódott: az vala, hogy tetteiben Hunyadit s e hon minden nagy vezérét felülmúlja. Hogy Dózsának ezen nemesebb iránya megváltozott, az csak a nemesség iránti viseletének tulajdonítható.

Minden arisztokrácia, mely a hon védelmét s a közjó fenntartására szükséges kötelességek teljesítését másokra hárítja, s így önmagát szükségtelenné teszi, önmaga ingatja meg hatalmának alapjait; s így a magyar nemesség részéről meggondolatlanabb lépés alig vala képzelhető, mint az, hogy a török elleni hadviselést jobbágyainak engedé által. A nemesség ezen határozata ürügyéül a Szelimmel kevéssel ezelőtt kötött béke használtatott, mely az országrendek helybenhagyásával s részvétével történvén, a nemességet a fegyverforgatástól visszatartóztatá. A Julián bíbornok tanácsára I. Ulászló alatt történt frigyszegés következéseire még elevenen emlékezett a nemzet; s Bakács midőn Rómából visszatért, a királyt is csak azáltal bírhatá a töröknek adott hit megszegésére, hogy elhiteté vele, miszerint szavát éppen nem szegi meg, mert nem a magyar király, hanem a pápa nevében indíttatik a háború; nyomorult okoskodás, mely csak egy Ulászló lelkiismeretét nyugtathatá meg, a nemesség által azonban örömmel elfogadtatott, minthogy magát általa költséges hadiszolgálataitól fölmentve látá. Ily viszonyok között a nemességnek legalább arra kell vala törekedni, hogy az óriási hatalmat, mely vigyázatlansága által mellette támadott, magával kibékéltesse, vagy hogy azon esetre, ha az nem történhetnék, legalább oly vezért adjon neki, ki a nemesi érdekeket pártolja, mi Dózsánál, ki rövid idővel ezelőtt szintén az országos nemesség soraiba emeltetett, nem vala nehéz. Arisztokráciánk éppen ellenkezőleg cselekedett. Jobbágyait mi illeti, rémrendszerhez nyúlt, noha állapotuk szerencsétlenebbé már alig válhatott; s így az új fenyegetések félelem helyett csak kétségbeesést gerjeszthetének; láttuk a módot, mellyel Dózsával bánt, s csak ennek köszönhető, hogy a keresztes hadak vezére a főbb nemesség iránti gyűlöletben rövid idő lefolyása után seregeit csaknem felülmúlta.

Dózsa lelkülete, Budára érkezése óta, roppant küzdelmeken ment által. Kitüntetve egyrészről legbüszkébb reményein felül, s oly sereg vezéréül választatva, melynél nagyobbat magyar még nem vezetett a török ellen; másrészről megvetve látá magát. A haza egyetlen reményének, a nép megváltójának hirdetve táborában, félistenként tisztelve a zászlói körül összesereglett nép által, a nemesség között gúnytárgyul látá magát kijelölve: mi csoda, ha a rokonszenv, melyet a nép fia a népnek egykor saját magán tapasztalt szenvedései iránt érzett, ily viszonyok között még inkább növekedett; ha azok iránti gyűlölsége, kik megalázására minden alkalmat fölkerestek, még lángolóbbá vált, s ha az őt környezők, az ennyi fény s ennyi megalázás közt elvadult férfiban céljaiknak kivitelére kész eszközt találtak? E férfiak, kevés kivétellel, azért választattak a nép által vezetőiknek, mert a nemesség iránti gyűlölésöknek már bizonyságát adák. Nekik egyedüli céljok a nemesség megalázása vala: Dózsa miként ne osztozkodnék terveikben, melyeknek kivitele által annyi sértésekért bosszút állhat?

Két férfiú vala a keresztesek táborában, kik a lázadás kitörését eddig hátráltaták, s Dózsát az ország több részein már kitört erőszakoskodások nyílt pártolásától visszatartóztaták. Az egyik Dózsa Gergely, a másik Szaleresi Ambrus vala. Az első azon szeretetnél fogva, mellyel iránta viseltetett, Dózsa Györgyre nagy befolyással bírt; a másik mint Pest egyik leggazdagabb polgára és a pesti keresztesek vezetője oly férfiú vala, kinek megegyezése nélkül valamit elhatározni nem látszott tanácsosnak; s e kettő egyesült erővel elkövetett mindent, hogy Dózsát erőszakos szándékaitól visszatartóztassa. De előre vala látható, hogy az ellenzés, melyre minden erőszak e két férfiúnál eddig talált, a többieket az iránynak követésétől, mely felé minden rohanni kezdett, nem sokáig fogja visszatarthatni. Gergely a táborban csúfnevekkel illetvén, s mint pulya, fonóba s nem táborba való ember festetvén le bátyja előtt, napról napra kevesebb hatással volt reá; s Szaleresi, jelleménél fogva, mindég inkább engedett a körülötte levők befolyásának, főképp miután látá, hogy azon esetre, ha eddigi ösvényét követi, a serege fölött még gyakorolt hatalmat, melyet ügyesebb vetélytársa, a mészáros, máris félig kirántott kezéből, egészen elvesztheti. A titkos tanácskozásokban, melyeket a keresztes had vezetői majdnem naponként tartottak, azoknak szava, kik a pártütés zászlójának kitűzését kívánták, mindég parancsolóbbá, Gergely kérései s Szaleresi ellenokai gyengébbekké váltak, s e két férfiú önmaga érzé, hogy fáradozásaik hasztalanok leendenek.

Klári mindezen viszonyokat ismeré. Tudta apjától, hogy a keresztesek vezetői közül néhányan az összes nemesség kiirtását tűzték ki célul, s hogy a nemesség között senkit sem gyűlöltek inkább, mint Telegdit s Ártándit; amazt, mert a keresztes had kihirdetését ellenzé; emezt, mert a nádor által Dózsa helyébe fővezérnek ajánltatott; s a gondolat, hogy kedvese e vérengző emberek kezébe kerülhetne, a hölgy lelkét borzadással tölté el.

- Mi lelt, kedvesem? - mondá Pál suttogva, midőn remegő kezét ajkaihoz szorítá - nincsenek-e fegyvereim?

- Az istenért! ne szól, ne mozdulj - suttogott Klári -, ha életedet, ha engem szeretsz, maradj nyugodtan.

Pál bátrabb vala, hogysem Klári félelmében osztoznék; minél nyugodtabban érzé azonban magát a veszély iránt, annál inkább fölébreszté kedvese félelme kíváncsiságát, s sorsa úgy akará, hogy ezt teljesen kielégíthesse.

Azon szobában, hol a szeretők együtt voltak, egykor Klári anyja lakott. Közte s a másik szoba között, hol Szaleresi pénzét s legdrágább áruit tartá, a falon egy kis négyszög nyílás vala készítve, mely rendesen fatolóval bezárva, arra használtatott, hogy a háziasszony munkájának félbeszakítása nélkül szólhasson férjével, vagy ha ez kiment, a boltoslegényekre felvigyázhasson. E készület, minőt kisebb városokban a bolt s a kalmárok lakószobái között néha még most is találunk, Klári anyjának halála után nem használtatott senki által, de a nyílást betakaró deszka kissé vissza lévén tolva, Pál az átsugárzó világosságból észrevevé, hogy a másik szobába átláthat, s Klári halk könyörgései nem tartóztathaták vissza, hogy ne éljen az alkalommal, mely kíváncsisága kielégítésére oly váratlanul nyílt.

A szoba, melybe Pál e nyíláson átlátott, egészen hasonló vala ahhoz, melyben ő maga Klárival volt. A falakat s a mennyezetet tölgydeszkázat borítá, mely minden egyszerűsége mellett azon korban, mikor jó mesteremberek, de főképp ügyesebb asztalosok e hazában ritkák valának,^[53] remekműnek tartatott; homályos színe azonban az egész szobának komor kinézést kölcsönzött, főképp miután e falak sötét egyszerűségét kép s tükrök helyett - miket napjainkban szegényebb házakban is találunk - csak egy cédrusból faragott feszület ékesíté, melyet Szaleresi még neje életében Nürnbergből magával hozott. A szobának egyik szegletét nagy négyszög kályha foglalá el, melynek többszínű cserepein, domború munkában a tulajdonos polgári címere, nevének első betűi s az ótestamentomból választott egypár előadás vala nappal látható, de most csak a kályhát egész kiterjedésében körülfogó pad vonta a néző figyelmét magára; nem messze ettől fafaragásokkal díszlő kis pohárszéken néhány ezüstbillikom, csésze és tál vala felállítva, s mindjárt mellette nagy, a padozathoz srófolt vasláda állott, melyben Szaleresi, hír szerint, tömérdek pénzét tartani szokta, s mely ennélfogva minden egyszerűsége mellett a látogatók irigy vagy legalább sóvár tekintetét talán leggyakrabban vonta magára. Az egész bútorzat egyszerű volt, s a felhozottakon kívül egy hosszú tölgyasztalból s tíz vagy tizenkét magas támaszú bőrszékekből állott, de a kor fogalmai szerint kényelmes, s olyan, melynek készítésénél inkább célszerűség s állandóság, mint külső csín vétetett tekintetbe. Ki e szobába lépett, vagyonos augsburgi vagy nürnbergi polgár házában gondolhatá magát; hisz városi életünk egészen a külföld, főképp Németország szokásait ábrázolá, s Szaleresi e tekintetben csak polgártársait követé, kik mindenben, mi az élet kényelmeihez tartozott, szinte a külföld példáit tarták szemeik előtt.

De minél szokottabbnak mutatkozott e szoba elrendezése, annál inkább vonta magára a nagy asztal körül összegyűlt társaság a néző figyelmét, főképp miután a mennyezetről lefüggő rézlámpának két ága Szaleresi által meggyújtatván, Pál e gyülekezetben a keresztes had fővezetőire ismert. Az emberek annyit beszéltek a keresztesek szándékairól, hogy Pál most, midőn véletlenül - mint az órából s jelenlevők állásából gyaníthatta - egyik fontos tanácskozásuknak tanúja lett, helyzetének veszélyességéről s minden egyébről megfeledkezve, egész figyelmét az előtte történőkre fordítá, s szemét a nyíláshoz tartván, csak hallgató kézszorítással viszonzá Klári halk kéréseit, ki, hogy meg ne láttassék, őt onnan elvezetni iparkodott.

Az egész gyülekezet hét személyből állott, kik, midőn Pál a nyíláson benézett, éppen az asztal körül fogtak helyet. Középen Dózsa György, mellette jobbról Lőrinc, Dózsa Gergely, s Márton, egy a keresztesekhez szegődött szerzetes, ki parasztosabb szónoklata által a nép között roppant befolyással bírt; a vezér bal oldalán Szaleresi, a pesti mészáros s Imre vitéz, kivel Szent György terén már találkoztunk, s ki nyugtalan természeténél fogva most szintén a keresztesekhez állott. - Egy ideig az egész társaság hallgatva ült az asztal mellett. Minden arcon a legnagyobb elfogultság látszott, bármi különbözők voltak is az érzelmek, melyek annak okul szolgáltak, mit Pál, Szaleresi s Dózsa Gergely levertségéből, ha ezt a többiek fölgerjedésével összehasonlítá, könnyen észrevehetett.

E hosszú hallgatást, mely alatt Dózsa György már türelmetlenségének jeleit kezdé adni, végre Lőrinc szakítá félbe. - Kedves bajtársak! - így szólt a plébános, mély, férfias hangjával, mely valamint mindég, úgy főképp most, midőn azt fölgerjedése rezgőbbé tevé, hallgatóira nagy hatással volt, s mely még Pál szívét is dobogtatá - a pillanat eljött, midőn az ezentúl teendőkre nézve valamit határoznunk kell. Ez az ok, melynél fogva az egyház dicső bajnoka, György vitéz minket összehívott.

- Úgy van, úgy! - szólt közbe, fejével helybenhagyást integetve, György. - Lőrinc helyesen mondja, azért hívtalak össze benneteket, hogy határozzatok. Figyeljetek jól szavaira, ő pap, s jobban ért a papoláshoz, mint mi, katonaemberek, s amit mond, vegyétek, mintha magam mondtam volna.

Lőrinc meghajtá fejét, s folytatá: - Távol a tábortól gyűltünk össze, hogy tanácskozásunk nyugalmát senki se zavarja; csak kevesen, hogy annál könnyebben közölhessük egymással nézeteinket, s annál hamarabb határozzuk el magunkat; mert hogy e határozatot továbbra halasztanunk nem lehet, az bizonyos. Dicső vezérünk ma harmadszor vevé a király parancsát, mely szerint seregeit a törökök ellen kellene vezetnie; még egy nap, s az utolsó királyi parancs szavai szerint, mint engedetlen, hívtelenség vádja alá esik. A nemesség az ország több részében fegyvert fogott, s a temesi gróf körül csoportozik; azalatt, míg az erdélyi vajda fenyegetve közelít seregeivel, s míg testvéreink Eger s Nagyvárad táján a szabadság zászlóját kitűzték: a király által Cseh- s Morvaországból hítt hadak már átjöttek határainkon. Választanunk kell! Görnyedni akarunk-e ezentúl is a nehéz nyűg alatt, melyet a nemesség nyakunkra vetett s vetni fog ezentúl is; mert ha eloszlottunk, mindaz, mit a jobbágyok az ország bármely részén uraik ellen vétettek, minden, mit néhányan közülünk talán tenni akartak, szintúgy fog büntettetni, mintha azt elkövettük volna, - vagy ki akarjuk-e tűzni mi is a szabadság lobogóját?

- Atyó! - mondá a mészáros, ki Lőrincet, mint a többiek, a legnagyobb figyelemmel végig hallgatá - a választás, melyre felhívsz, nem kíván hosszú megfontolást. Rakja le fegyverét, akinek tetszik, én e jó vasat nem teszem félre, míg nem használtam... Igen, igen, szomszéd uram! - folytatá, midőn észrevevé a rosszallást, melynek jeléül Szaleresi fejét rázá - akár megesküszöm rá, ha úgy tetszik. Én nem leszek bolondja senkinek, habár maga a városbíró kérne is. Most rakni le fegyvereinket, e pillanatban, midőn a nemességet ennyire megsértettük, csak oly józan tett volna, mint ha a bikát, kire előbb kutyáimat uszítám, s kit nagy fáradsággal felkötöttem, ahelyett hogy levágjam, midőn dühe legmagasabb fokra emelkedett, szabadon bocsátanám. Tegye, akinek tetszik, én nem.

- Én sem! - kiálta Imre vitéz, az asztalra csapva, miközben Márton barát fejét rázva megjegyzé, hogy ha ez történnék, ő, Márton, kétségen kívül gvárdiánja által sötét lyukba záratnék, és víznél s kenyérnél egyéb eleséget sohasem ízlelne többé életében.

- Úgy látszik - mondá remegő hangon, melyből belső fölgerjedése észrevehető vala, Dózsa Gergely -, vannak közöttünk, kik ez úgynevezett tanácskozásban eleve elhatározott szándékkal jelentek meg.

- Úgynevezett tanácskozás?! - kiálta Márton barát mérgesen - ki meri azt mondani? mi nem úgynevezett, de valóságos tanácskozásra gyűltünk össze; a szent keresztes seregeknek más törvényes tanácsosai nincsenek, s ha Júdás volna közöttünk...

Itt Lőrinc a szenvedélyes szónokot, ki hallgatói között főképp Imre vitéz s a mészáros teljes helybenhagyására számolhatott, azon megjegyzéssel szakítá félbe, hogy György vezér különös parancsára senkit sem szabad véleményének előadásában akadályoztatni. - Ki tudja - tevé hozzá színlelt alázattal, mely hatását, főképp Dózsa Györgyre, el nem téveszté -, talán mi hibáztunk, s miket Gergely barátunk mondani fog, visszavezethetnek az igazi útra; hisz vezérünk után kinek szava bírhatna több hatalommal, mint azé, ki hozzá legközelebb áll?

- Adja Isten - mondá fohásszal Gergely -, mert azon út, melyen most járunk, a hazát véghetlen szenvedésekhez, magunkat csak gyalázatos halálhoz vezethet.

- Aki haláltól fél - szólt Lőrinc komolyan -, ne nyúljon vashoz; dicsőség lángként nem ragyog anélkül, hogy a tárgyat, mit körülfogott, föl ne emésztené.

E szavak igen jól valának arra számítva, hogy a befolyásnak, melyet Gergely bátyjára gyakorolt, ellensúlyul szolgáljanak. - S te félsz, öcsém? - mondá György, szemeit Gergelyre függesztve, míg sötét arcai pirulni látszottak. - Dózsa Gergely, s a haláltól remeg!

- Én nem félek a haláltól - mondá Gergely nyugodtan -, nincs s nem lesz soha mit pirulnod öcsédért; adja az ég, hogy ha majdan végzetünket betöltöttük, s ha megtörtént, mit azon úton melyen haladunk, el nem kerülhetni - adja az ég, hogy te öcsédet a bakó kezei között éppoly nyugodt szívvel lásd, mint én a bárdot, mely fejem fölött emelkedik.

- Öcsém, te a bakó kezei között?! - kiálta György felugorva székéről, s öccsének kezét megfogva - soha! soha!... inkább tépjenek szét darabokra, kínozzanak, hogy szenvedéseimet borzadással mondja el fiának az apa még századok után is, hogysem csak egy hajszáladat bántsák.

- S mi más, mint ocsmány halál várhat reád, reám s mindazokra, kik zászlóidhoz álltak, ha e szörnyű ember tanácsát követed? - mondá Gergely, szemeit Lőrincre függesztve. - Mit remélhetünk a lázadás büntetésénél egyebet?

Lőrinc észrevevé e szavak hatását. - Azzal vádoltok - így szakítá félbe Szaleresit, ki éppen hasonló értelemben nyilatkozott -, hogy tanácsaim által vezérünket rossz ösvényre térítem. György vitéznek, kit eddig senki sem tartott mások kényére mozgó bábnak, talán több oka volna azért neheztelni, mint magamnak; de ha tanácsaim csakugyan olyan rosszak: miért nem mond hát Dózsa Gergely és más valami lehetőséget, mint melyet én felállítottam?

- Igen, mondd el tanácsodat - szólt György, kinek arcai e szavaknál szokott komor kifejezésöket visszanyerék, midőn ismét székére ült -, csalódol, ha akárki vak eszközének tartasz, vagy ha testvéri szeretetemben bízva, nekem mások előtt ily szemrehányásokat mersz tenni. Mondd el tanácsodat! én azt teszem, mit legjobbnak tartok; s ne feledje senki, hogy az egész hadnak vezére én vagyok, és senki más.

Gergely szomorú, majdnem könyörületes tekintetet vetett bátyjára, s ámbár gyanítá, hogy most, miután keblének legérzékenyebb húrja, mely hatalmának féltése vala, megpendíttetett, hasztalan szól, lelkesedéssel folytatá beszédét. - Más lehetőséget mondjak, mint melyet te állítál fel? - szólt Lőrinchez fordulva. - De szükség-e, hogy azt elmondjam? nem érzi-e köztetek mindenki, miszerint helyzetükben csak egy lehetőség van, s az: hogy a király parancsa szerint hadainkkal holnap a török ellen induljunk, s hogy az esküt, melynek emlékére e vörös kereszt ruháinkra varratott, teljesítsük. Eloszlani, mielőtt a törökön győzedelmeskedtünk, ezt eskünk tiltja; a nemesség ellen fordítani fegyvereinket, valóságos őrültség, mely csak vesztünkhez vezethet. Ott az ország határain, e haza s az egész keresztyén világ esküdt ellenségeivel szemközt, ott vár dicsőség reánk, oda hí kötelességünk, ott szerezhetsz te, bátyám, oly nevet magadnak, melyet a jövő kor Hunyadi Jánoséval fog említeni.

- Hogy míg mi az ország külső ellenei ellen küzdünk, addig az ország belső ellenei feldúlják házainkat, és hátrahagyott testvéreink üldözése, nők s hölgyek megbecstelenítése, ártatlan gyermekek kínzása által bosszulják meg a bátorságot, mellyel, ahelyett hogy földeiket míveljük, e hazát védelmezni merészeltük - szólt Lőrinc keserűen. - Gondolj vissza azokra, mik a lefolyt hónapban történtek. Alig hirdettetett ki a kereszt, s roppant tömegek tódultak zászlóinkhoz, főképp miután vezérünk neve az országban megtudatott, a lelkesedésnek nem volt határa. Nemcsak jobbágyok, de több vármegyének majdnem egész nemessége csatlakozott hozzánk, sok ezerre gyűltek seregeink, de az urakat nem bántotta senki. Sok volt közöttünk, kiket csak jelen helyzetének szerencsétlensége vezetett sorainkba, s ki, habár lelke halhatatlanságán kétkedett volna, már abban, hogy küzdve s ellenség keze által fog meghalni, oly célt látott, mely őt vággyal tölté; de az urakat nem bántotta senki. A táborba költözők éhségét s az ínség minden nemeit tűrték; nejeikkel s gyermekeikkel hajlék nélkül kóboroltak a mezőn; de az urakat nem bántotta senki - s mégis, nem támadtattunk-e meg általok száz helyen? nem hurcoltattak-e egész csapatok erőszakkal vissza lakhelyeikbe? nem követtek-e el hallatlan kegyetlenséget azoknak szülein s gyermekein, kik zsarnokaik felszólítására a kereszt szent táborát elhagyni vonakodtak? S ha az urak ezt tevék, mielőtt általunk sérttettek vagy megtámadtattak: most, miután testvéreink egyes helyeken fegyvert fegyverrel vertek vissza, miután, mint tudjátok, egyes földesurak jobbágyaik előtt megfutamodtak, s itt-ott egy úri zsiványbarlang lángokba borult; most, miután őket remegni láttuk: mit várhatunk tőlük?!... Fellázadni, őrültség; az ország békéjét felzavarni, iszonyatos bűn, melyre csak gyalázatos halál várhat!... De ki az, ki először fellázadott, ki az ország békéjét felzavarta? Nemde azok, kik miután a keresztes had a pápa nevében s a király és az egész tanács helybenhagyásával kihirdettetett, minket attól, hogy ezen felhívásnak engedjünk, erőszakosan visszatartóztatni akarnak, kik jobbágyaik ártatlan családjait kegyetlenül kínozzák, kik nem engedelmeskedve a törvénynek, nem hallgatva királyunk szavára, megvetve az egyház parancsait, e hazát maholnap a végveszély örvényébe merítendik? - Azon szenvedésekről szólsz, melyek érni fogják a hazát, ha az urak ellen feltámadunk? Tekints körül, Gergely, s mondd: hiszed-e, hogy ha a jelen pillanatban, mielőtt az ország belső viszonyai megváltoztak, a törököt visszaűzzük határainktól, egyebet teszünk, mint azon rabok, kik saját börtönük megerősítésére munkásokul használtatnak?

Lőrinc szavai, melyeket a legbensőbb meggyőződés ellenállhatlan szónoklatával előadott, mélyen hatottak az egész társaságra; s maga Gergely, válaszolni akarván, azzal kezdé beszédét, hogy a jobbágyok szenvedései csakugyan a legfőbb fokra hágtak.

- Még ha csak a jobbágyok szenvedéseiről kellene panaszkodnunk! - vágott szavába Márton barát - isten neki! A paraszt csak könnyebben tűr el ily dolgokat, megszokta; de nem látjuk-e, hogy ez istentelen nép az úr felszentelt szolgáival sem bánik jobban? Nem tapasztalhatjuk-e, hogy a legjobb apát- s prépostságokat maguknak tulajdonítva, a szegény szerzeteseket valóságos szolgáiknak tekintik? Ha a dolgok így maradnak, maholnap kikergetnek kolostorainkból, s mint a szentgotthárdi barátok, patrónusaink lovait, kopóit és sólymait őrizhetjük.^[54]

- Ne említsük most egyes sértéseinket - mondá Gergely -, ha valaki, mi, székelyek, bizonyosan tapasztaltuk az urak kegyetlenségét; de a nép sorsa még sohasem vált jobbra lázadás által. Emlékezzél vissza, György, ötszázötre, midőn Lajos király születésekor tőlünk a szokatlan marhaadó kívántatott, s midőn az egész székelység feltámadt. Látszólag kedvezőbb körülmények szabadságunk visszaszerzésére sohasem mutatkoztak; az első csatában meggyőztük minden vitézsége mellett Tomori Pált, s mi volt a végső eredmény? még nagyobb elnyomatás. Apánk ott veszté életét, s drága vérének béréül nemzetünk még nagyobb szolgaságba süllyedett.

- Ha békére intesz - mondá György vad kifejezéssel arcain -, ne szólj apámról, ne ints, hogy vére, mely nemzeti szabadságunk védelmében ontatott, még megbosszulva nincs.

- És mily összehasonlítás - szólt Lőrinc élénken - az akkori és a mostani viszonyok között. Akkor a kis székely nemzet a királynak egyes s többek nézete szerint törvényes rendelete ellen támada fel; most az egész nemzet, Magyarország egész jobbágysága, Erdélyben a székelyek s szászok, sok vármegyében az összes nemesség föltámadt, nem egyes törvénytelenség, de a legiszonyatosabb elnyomás következésében, nem a király, de egyes urak ellen, kiknek égbekiáltó vétkeik rég túlhágták türelmünk mérlegét. A városi polgároknak egy része velünk van, a többiek csak az első kedvező pillanatot várják, hogy hasonlót tegyenek. Senki az urakat ellenünk segíteni nem fogja. A hatalmas bíbornok mellettünk nyilatkozik; s maga ájtatos királyunk e szent ügy diadaláért imádkozik Istenhez; mert hisz azok, kik ellen fegyvert fogánk, ugyanazok, kik hatalmát lábaikkal tiporják, kik ellen maga többször életében a pápa s a lengyel király segedelmeért folyamodott,^[55] sőt kik ellen, mint tudjuk, az angyali türelmű fejedelem fegyvert fogni kényteleníttetett.^[56] Ily viszonyok között ki álljon ellent szent zászlóinknak, mely alatt nem törvényes királyunk ellen, hanem a királyi hatalom, a nép, a haza közös ellenségei ellen fogunk küzdeni?

- Minek ennyi haszontalan beszélgetés?! - mondá az asztalra csapva a mészáros - mi el vagyunk határozva; akinek nem tetszik, maradjon el; kikergetjük mi az urakat egypár pulyának segedelme nélkül is.

Kire célzott legyen e szavakkal a szóló, mindenki észreveheté, ha látá a megvető tekintetet, melyet a mészáros Szaleresire s Gergelyre vetett; az utóbbi azonban megvető hangon csak azt jegyzé meg, hogy katona létére életében többször tüntette ki bátorságát, semhogy magát egy nyomorú pesti mészárosnak ily szemrehányásai által sértve érezhetné.

- S nekem mered azt mondani, gyáva fickó?! - kiáltott a mészáros, felugorva dühösen székéről s megragadva fegyverét. - Nekem?! - s talán vérontás lett volna e szóvita következése, ha Dózsa György, felpattanva székéről, a vetélkedők közé nem ugrik, s a mészárost visszalökve, öccsének pártját nem fogja.

- Neked! igen, neked! - kiálta dühösen. - S miért ne mondja öcsém neked ezt?... Gyáva fickó! s te Dózsa Gergelyt mered így nevezni, tulajdon testvéremet?!... hát ki itt a vezér? ki parancsol? kitől függ életed?... még egy szó, s a ház küszöbére akasztatlak!

E szenvedélyes kitörés, melynél Dózsa, mint mindig, csak vad indulatát követé, a mészárost hihetőleg nem ijesztette volna el további válaszolástól, ha a többiek, s főképp Lőrinc, ki hasonló vitatkozások káros következéseitől félt, közbe nem vetik magokat.

- Bárcsak főbe ütötte volna bátyád a haszontalan csendzavarót! - mondá Szaleresi, ki az általános zavar közt, melyet e jelenet okozott, halkan Gergelyhez közelített. - Az istenért! ne tágíts; ha bátyádat jobb útra nem bírod hozni, elveszünk.

- S el fogunk veszni! - válaszolt Gergely sóhajtva, midőn ismét az asztalhoz visszatért, hol a többiek is helyeiket újra elfoglalák. - Ily társak segedelmével reméled legyőzhetni a nemesség s a király hatalmát? - mondá Györgyhöz fordulva az előbbi. - Gondold meg helyzetünket. Bármit óhajtson titokban Ulászló, nyíltan ellenünk fog fellépni. Sőt nemcsak a magyar király s a magyar nemesség, de minden szomszéd országok hatalmával kell szembeszállanunk. Valamint Cseh- s Morvaországból máris hadak közelednek ellenünk. A császár s még a pápa is, mihelyt a lázadás kitört, örömmel fogják a nemességnek ajánlani segédöket.

- Attól ne félj! - vágott szavába Lőrinc - Csehországban a pikardok, kiknek főtanuk: az emberi nem egyenlőségé,^[57] szent harcaink hírére újra fel fognak támadni az urak ellen, kik által újabb időben elnyomattak; a németek újra előveszik a bocskort,^[58] s mint a múlt esztendőkben történt, vártól várhoz vonulva, lerombolják zsarnokaik fészkeit. Stiriában s az ország nyugati szélén le a tengerig, a krajni parasztság fölkelt; ne féljetek! a nemességnek mindenütt több dolga lesz otthon, mint hogy elnyomóinknak segítségére jöhetne. Egy új kor küszöbén állunk; az igazságtalanság kelyhe csordultig tele van, s az emberi nem le fogja rázni százados láncait. Eljött a nap, midőn a természetelleni különbség, mely embert embertől elválasztott, meg fog szűnni; kiket szeretet összevezetett, azokat üres név s haszontalan címek nem fogják többé elválasztani egymástól.

- Hallottad ezt? - suttogá Klári a másik szobában, Ártándihoz hajolva.

Az ifjú elmerülve hallgatásban, észre sem vevé az örömsugárt, mely a hölgy bájló arcán e pillanatban átfutott, s gyengén megszorítva kezét, figyelmét ismét Lőrincre fordítá, ki ekképp folytatá: - S ha mindez nem lenne is: nem hátrálhatunk többé. A jobbágyok egy része fellázadt; ha nem követjük példáját, a nemesség már azért is büntetni fog, mivel árthattunk volna neki. Soha láncaink lerázására hasonló alkalom nem fog nyílni; most kell kivívni szabadságunkat, vagy soha! S ha te, Dózsa, a szent munkát, melyet Isten reád bízott, elhagynád; én magam vezetném az úr népeit elnyomóik ellen.

- Ó, hadd őket vesztökbe rohanni, bátyám - mondá Gergely, felugorva székéről, s Györgyhöz közelítve, kinek kezét megragadá -, ha már nem lehetett a bajt hazádtól elhárítani, legalább ne légy e szerencsétlenség eszközlője. Nevünk szerény s fénytelen vala eddig; vitézséged ismeretessé tette azt; ne eszközöld, hogy e név, mely apád sírjára íratott, e haza átkainak tárgya legyen!

Gergely szavai hatással voltak Györgyre, ez megszorítá testvére kezét, s szemei szelídebb kifejezéssel függtek testvérén.

- Menj - mondá Lőrinc, midőn a Dózsán történt változást észrevevé, keserűn -, kövesd öcséd tanácsát; te, százezer fegyveresnek vezére, könyörögj bocsánatért! koldulj irgalmat azoktól, kiktől egész élteden át csak megvetést tapasztalál. Áruld el testvéreidet, kik hozzád határtalan bizalommal ragaszkodtak: talán a büszke urak egyike, a fiatal Bebek vagy Drágfi felfogad csatlósai közé; megteszi már a ritkaság kedvéért is. Hogy találna egyhamar más valakit, ki a legnagyobb sereg vezérségéből, melyet századok óta e hazában együtt láttunk, azon dicsőség után vágyódnék, hogy nagy úrnak inasa lehessen?

Lehetetlen leírni a hatást, mellyel e szavak Dózsára voltak. Ha e pillanatban kígyó szúrását érzi, arcának kifejezése nem változhatik rögtönebben, nem lehetett volna szörnyebb, mint most, midőn Gergely kezét magától eltaszítva, Lőrincet dühében remegő hangon kérdé: hogy merészel így szólni vele?

A pap, ki céljai kivitelének legjobb eszközét Dózsában látván, hetek óta minden gondját arra fordítá, hogy rá befolyást szerezzen magának, sokkal jobban ismeré e vad lelkületnek minden mozdulatát, hogysem most, miután indulatosságát fölébreszté, hangulatát meg nem változtatná. - Mint merészlek így szólni veled? - mondá méltósággal - azért merészlem ezt tenni, mert nem én, az egyes, de általam ezerek szólnak hozzád; mert náladnál, György vezér, egy magasabb úrnak vagyok szolgája; s ha a nyáj, mely gondjaimra bízatott, hanyagságom miatt, vagy mert gyávaságból hallgaték, eltéved: Isten tőlem fog számot kérni veszteért; mert testvérként szeretlek, mert nevednek híre, jóléted s a dicsőség, mely, ha kötelességedet híven teljesíted, reád vár, mindennél, mit önösségem tanácsolhatna, inkább szívemen fekszik. Én szeretlek, György - folytatá kezét megragadva, érzékenyen -, a kötelék, mely hozzád köt, nem olyas, mint az, mely Gergelyt szívednek kedvessé teszi, de erősebb. Nem egy anya szült, de szívünket egy hit tölti el, egy lelkesedés dobogtatja, egy szent akarat köti össze. Csak idegen vándorokként találkozánk utainkon, de egy cél felé törekedünk; s valamint életünk, úgy nevünk örökre elválaszthatatlan egymástól. Igen, György, én szeretlek, mint csak azt szerethetem, kit az úr azon ügy kivívására eszközének választott, melyet legszentebbnek tartottam egész életemben; s nézhetem-e nyugodtan, ha dicső ösvényedet elhagyva, tévutakon látlak? ha látom, miként te, kit a gondviselés a nép soraiból csudálatosan csak azért emelt ily hatalomra, hogy szenvedéseit előbb tenmagad érezve, most annál jobb bosszulója lehess, s hogy a nép felszabadítását ne zsarnokai könyörületének, de saját fiának köszönje; te, kire százezrek határtalan bizalommal tekintenek, az ügyet, melyhez esküdtél, elhagyod, s elnyomóink eszközének árulod magadat el, hogy a nép áldása helyett átkát vídd ki magadnak. A nép ezentúl neked fogja tulajdonítani szenvedéseit. Ha vezérünk maradsz, a név, melyet magadnak szereztél, s vitézséged biztosítják győzelmünket; de ha elhagysz, seregeink egy része, melyet csak híred gyűjtött össze, követni fogja példádat, s mi kevesen, kik eskünkhöz hívek maradtunk, vérünket onthatjuk s fogjuk ontani szent ügyünk mellett, de a győzelem reménye veled elhagyá zászlóinkat.

E beszéd közben, mely egészen Dózsa lelkületére vala számítva, s melynek főképp utolsó része uralkodó szenvedélyét, a büszkeséget, annyira kecsegteté, György eltökélése világosan ki volt fejezve arcán; s midőn a többiek, Szaleresit kivéve, most vezéröket körülvevék, s kérék, hogy ügyöket ne hagyja el: Gergely, bátyjára nézvén, érzé, hogy minden további ellenállás haszontalan.

- Legyek elátkozott - kiálta Dózsa vad lelkesedésben lángoló arcokkal -, ha valaha elhagylak, ha valaha fegyvereimet leteszem, ha valaha békéről csak szólok, mielőtt elnyomóink az utolsóig kiirtva nincsenek!

- Ki kell őket irtani a végsőig! - kiálta a mészáros, fölemelve öklét - ha egy maradna, megszaporodnék, mint a gaz, újra elfoglalná az egész országot.

- Én hagynálak el?! - szólt ismét Dózsa indulatosan fel s alá járva a szobában. - Nem vagyok-e én székely, a szabadság földén születve, de hol a szabadság agg regévé vált, melyet Báthori s Drágfi pálcája alatt a legbátrabb is felejteni kezdett? nem veszett-e a szabadságért küzdve apám? nem tapasztaltam-e kevély udvari bábok megvetését, gúnyját, büntetlen sértéseit enmagam?... s én velök kibékülnék?!

- Semmi kibékülés! - mondá Márton - míg egy büszke apátúr vagy prépost marad az országban, ki szegény szerzetesei fölött zsarnokoskodik, szavam hangozni fog, mint Jánosé a pusztaságban: keresztelkedjetek meg, híveim, de ne vízben, hanem vérben!

Nem fogjuk a tanácskozókat indulataik vad kitöréseiben tovább követni. A történet megmutatta, milyenek valának azon vezérek, kik a szerencsétlen nép szenvedéseinek megbosszulását Ulászló alatt célokul tűzték ki. Lőrinc maga borzadott, midőn mindazon iszonyú föltételeket hallá, melyekkel a mészáros s főképp Márton barát a harchoz készülének, s mihelyt lehetett, e vad jelenetnek véget vetett.

- El vagyunk határozva - így szólt, midőn Dózsát az asztalhoz vezetve mellé állott -, vezérünk szavát bírjuk. Most tanácskozzunk. - S ezzel Lőrinc, Dózsa mellé leülve, miután a többiek is előbbi helyeiket elfoglalák, azon dolgok előadásához fogott, melyeket föltételök elérésére szükségesnek gondolt. Ezen előadással, mely Dózsa részéről csak néha egyes szó, a többiektől helybenhagyó felkiáltások által szakíttatott félbe, nem fogjuk olvasóinkat untatni. Az egész terv az ország helyzetének tökéletes ismeretére s azon semmit nem kímélő elhatározottságra mutatott, mely e rendkívüli férfit jellemzé. Sikerét egy részről az urak közt létező viszongások, a másikról az biztosítá, hogy a megtámadás az ország minden részében egyszerre intéztetvén ellenök, egyesülésök lehetetlenné tétessék. A kereszteseknek a Rákoson összegyűlt roppant seregén kívül kisebb, de mégis ezrekre menő csapatok gyűltek össze Eger és Nagyvárad körül, míg Bácsban s Veszprém környékén szinte nagyobb tömegek mutatkoztak, melyek még vezető nélkül, nagyrészint kénytelenségből, máris kicsapongásokat követtek el, s lassanként Pest felé nyomultak. Mindezen egyes seregek, még ez éjjel szétküldetni rendelt hírnökök által fel valának szólítandók, hogy a környékükben lakó nemeseket azonnal megtámadják, s lerontván és fölégetvén kastélyaikat, azokat oly helyzetbe hozzák, hogy többé ne árthassanak. - Azon hangból, mellyel e szavak ejtettek, borzadva fogá fel Ártándi szörnyű értelmöket. - Mihelyt ez megtörténendett, a pesti sereg egy részén s a Veszprém táján összegyűlt kereszteseken kívül, kik a budai vár bekerítésével bízatnak meg, a többiek Szeged felé vonulandnak. A lázadók győzelme itt is csak akkor lehetett kétséges, ha Báthorival, ki Csanád környékén táborozott, az erdélyi vajda egyesülne; ennek megakadályoztatását Lőrinc, részint a Báthori s Zápolya között létező ellenségeskedéstől, részint Erdély nyugtalan állapotától várá, nem lévén kétséges, hogy a szászok, oláhok s székelyek, mihelyt a Magyarországban kiütött lázadás híre hozzájuk jutott, szintén fegyvert fognak elnyomóik ellen, úgyhogy a vajdának sokkal több dolga lesz saját tartományában, mintsem hogy valakinek segítségére lehetne. - Nem mások elnyomására, hanem saját jogaink védelmére támadtunk fel - így végzé Lőrinc előadását -, nem a király ellen, hanem a király s népe elnyomói ellen fogtuk fegyvereinket; ne fertőztessük nemes ügyünket kegyetlenség által. A nép, azok is, kik elcsábítva talán fegyvert fognának ellenünk, segédökre jött testvéreket s ne elleneket találjanak bennünk. Aki jobbágyot bánt, vagy tőle a legcsekélyebb élelemszert fizetés nélkül elrabolja,^[59] azt érje a legiszonyúbb büntetés; csak így fogja Isten megáldani törekvéseinket.

- És a nemességgel s az apáturakkal mit csinálunk? - kérdé Márton.

- Semmi kegyetlenség! - válaszolt a mészáros gúnyolva - üsd agyon, ha lehet egyszerre, vagy ha nem lehet, valamivel lassabban, de mindég minden becsülettel és emberséggel, sőt, jó, ha nagyságolod mellette. Kegyetlenség lenne őket a másik világba küldeni anélkül, hogy itt még egyszer egész címöket ne hallanák.

- És azzal a rémséges sok jószággal, mi kezünkbe esik - kérdé ismét Márton -, mit csinálunk?

- Elosztjuk - válaszolt Imre vitéz.

- Majd bizony! - folytatá az előbbi - egypár százezeren vagyunk, ha elosztjuk, mi jut egyre, s nekünk vezéreknek ne jusson több, mint bármely parasztnak?

A mészáros, úgy látszott, osztozott e nézetben. Imre válaszolni akart, de Lőrinc, átlátva ily vitatkozások veszélyességét, a beszélgetésnek azon megjegyzéssel vetett véget, hogy erről majd a győzelem után szólhatnak. - Már éjfél elmúlt, s szükséges, hogy az ország különböző részeibe küldendő hírnökök még hajnal előtt induljanak el. - S így azokban, miket elhatározánk - kérdé Lőrinc ünnepélyes hangon -, egyetértünk valamennyien?

- Egyetértünk! - válaszoltak, Szaleresit és Gergelyt kivéve, a többiek.

- Isten mindenikünket úgy segítse életében, úgy irgalmazzon neki végső órájában - folytatá, kezét esküvésre fölemelve, Lőrinc -, amint e szent ügyben híven eljárunk, vezérünknek engedelmesek, föltételünkben tántoríthatatlanok leszünk. Aki, mielőtt a győzelmet kivívjuk, fegyvereit leteszi, azt érje örök átok.

- Esküszünk! - kiáltának feltartva kezeiket, ismét Szaleresit és Gergelyt kivéve, a többiek.

- Én nem esküszöm! - kiálta az utóbbi - én becsületes székely módjára híven szolgáltam hazámat, s árulóvá nem leszek soha.

- Én sem! - kiáltá Szaleresi, ki minden gyengesége mellett érzé, hogy határozott föllépését nem halaszthatja továbbra.

- Csak heten vagyunk, s közöttünk két Júdás! - ordított Márton, tőrt rántva ki csuklyája alól; s az indulat, melyet e két férfinak váratlan ellentmondása gerjesztett, talán veszélyessé válhatott volna, főképp Szaleresire nézve, mert Gergelyt bátyja védelmezé, ha Lőrinc a dühöngők közé nem veti magát.

- Békesség! az úr nevében parancsolom, kinek zászlóihoz esküdtetek - így szólt, s e férfi föllépésében annyi méltóság vala, mely előtt még Márton s a vad mészáros is visszatartóztatva érzék magokat. - Az idő közel van, midőn e megvakított társaink s mindannyian, kik még most is nyugodtan viselik láncaikat, mintha szemeikről fátyol esnék le, át fogják látni eddigi tévedésöket. Addig is biztosak lehetünk, hogy titkunkat, ha mindjárt nem adnak is nekünk kezet, elárulni nem fogják. - Szürkülni kezd. Jerünk a táborba.

- Jerünk a táborba! - ismétlé Dózsa; s míg a többiek, követve a vezért, ki testvérét, hogy őt senki se bánthassa, karjánál vezeté, a szobát elhagyák; Lőrinc, Szaleresit visszatartva, még egyszer kéré, hogy venne részt harcaikban.

- Soha, soha! - mondá Szaleresi szokatlan elhatározással.

- Hát tudd meg, szerencsétlen férfiú - válaszolt az előbbi -, hogy azon nemesség, mely ellen nem akarsz fegyvert fogni, míg te a bosszuló kart, mely feje fölött emelkedik, visszatartod, megbecsteleníti házadat. Egyetlen leányod Ártándi Pál rimája, s Ártándi, nevetve a szerencsétlent, kit hiúsága elkábított, Telegdi Frusinát jegyezte el magának; hisz a polgárleány mi egyébre szolgálhatna az úrnak, mint időtöltésre?

- Lehetetlen! - kiálta Szaleresi.

- Menj szobájába, talán kedvese karja között találhatod leányodat; talán szívedet, melyet annyi ezerek szenvedése hidegen hagyott, ten gyalázatod fel fogja rázni álmából. - S e szavakkal Lőrinc a szobát elhagyá; Szaleresi mintegy elkábulva nézett utána.

- Igaz-e, hogy Frusina jegyese vagy? - suttogott Klári, görcsösen megszorítva Pál kezét, midőn Lőrinc végszavait hallá.

- Mily kérdés! - válaszolt Pál nem kis zavarban, melynek elrejtésére a bájló leányt magához voná.

- Pál, meg ne csalj! - mondá Klári, ölelésének ellenállva - tied vagyok, nem tagadtam meg tőled semmit; nem kívántam mást, mint szerelmedet; de ha valaha...

Pál szenvedélyesen kebléhez szorítá kedvesét, s csókjaival elnémítá panaszát; szerencséjére - mert érezve aljasságát, alig folytathatta volna tovább szerepét - a gazdasszony most a szobába rohant, s Pált távozásra inté.

- Ha valaha megcsalnál - szólt Klári, kibontakozva karjai közül, s szemét szemére függesztve -, megölsz, de nem magam fogok meghalni.

- Jöjjön, jöjjön az úrfi - mondá a gazdasszony, Pált karjánál ragadva -, van is most ily haszontalan beszélgetésre idő; Ambrus gazda, midőn szobájába ment, kétszer is kérdezősködött a leányasszony után.

S ezzel a gazdasszony Pált látszólag akarata ellen, de belsőképp nagy örömére, kitolta a szobából, s Klári kevéssel később hallá a kapu csörgését, mely utána bezáratott.

- Ha mégis megcsalt volna! - mondá halkan, s mély gondolatokba merülve fölment szobájába, hol már apja várt reá.

Midőn Pál, kínos helyzetéből szabadulva a Duna partjához ért, s ismét csónakán találá magát: lelkét számtalan gondolat tölté el. Sohasem volt inkább meggyőződve Klári szerelméről, mint e pillanatban, de nem is érzé soha annyira a válaszfalak áthághatatlanságát, mely közte s e hölgy között emelkedett. Ha a kötelék, mely őt ez este óta Frusinához láncolá, nem léteznék is, ha meg volna is győződve, hogy élte boldogságát csak Klári karjai között találhatja: engedhetne-e szívének? Gyermekei két osztálynak, mely, miután századokig megvetéssel s gyűlölettel nézett egymásra, most fegyvert ragad, s harcra készül: nem választá-e el őket már végzetök örökre? s a szerelem gyenge ölelése hogyan álljon ellen az óriási hatalomnak, mely őket szétválasztja? Mint a folyó s a parton álló virágszál, ilyen vala találkozásuk. Amazt a nagy tenger felé ragadja végzete, s az illatos kelyhet, mely habjaiban tükrözött, földhöz kötik gyökerei. Az meg nem állhat; ez nem követheti kedvesét. A sors akarta, hogy idegenek maradjanak. - Szegény Klári! - sóhajta Pál, midőn csónakából visszanézve, Szaleresi házának felső emeletében világot látott - miért nem engedi végzetem, hogy boldogítsalak; de ki állhat ellent végzetének? Vérző kebellel válok el tőled; de el kell válnunk, azt érzem. - Ezek valának Pál gondolatai, s meg kell vallanunk becsületére, hogy ámbár a fájdalom meggondolása, melyet hűtlensége e szerencsétlen leánynak okozni fog, mindent fölkerestetett vele, mi saját magaviseletének mentségeül szolgálhatott: mégis könnyelműsége miatt nehéz szemrehányásokat tett magának. - Ó, ha gyanítottam volna, hogy ekképp fogsz szeretni! - így szólt magában - ha nem tartottalak volna ledérnek s csapodárnak, minek az egész világ hirdetett: sohasem közelítek hozzád; de legalább most szerelmem nem fogja zavarni lelked nyugalmát többé; bármi boldognak érzém magamat karjaid között, lemondok rólad, s más, szerelmedre érdemesebbnek engedem át a helyet, melyet magam többé be nem tölthetek.

Oly pillanatokban, midőn magunkkal elégedetlenek vagyunk, semmi sem szolgál inkább vigasztalásunkra, mint ha magunkviseletében oly valamire akadunk, mit nemes tettnek, önérdekeink feláldozásának magyarázhatunk. Ilyen vala Pálra nézve a gondolat, hogy ámbár Klárit még tovább ámíthatná, s karjai között sok boldog órát élvezhetne, mégis önként le fog mondani ez örömekről. S mennyivel tovább gondolkozott e föltételéről, annyival szebb színekkel festé azt magának, míg majdnem azon meggyőződéshez jutott, hogy bármennyire hibázott is eddig, azt jóváteheti az önmegtagadás által, melyre magát elhatározta. Azok, kik Pálnak könnyűségét, mellyel önvétkeit megbocsátá, fölötte rossz néven veszik: ha saját éltökre visszagondolnak, talán át fogják látni, hogy lelkületük ezen tulajdona Ulászló korával ki nem veszett; s hogy, miután nincs vétek, melynek ne lenne mentsége, az esetek ritkák, hol el ne fogadtatnék e mentség, ha maga a vétkező bíráskodik.

De Ártándit szerelmén kívül még más dolgok is érdeklék, s habár Klári helyzete volt az első tárgy, mely gondolatait elfoglalá: azon jelenetek, miknek Szaleresi házában tanúja volt, a bájló hölgy emlékét hamar háttérbe szoríták, s Pál gondolatai egészen arra fordultak: mit tegyen e pillanatban? Az ifjúkornak szüksége van szenvedélyre; de csalódik, ki úgy vélekedik, hogy e szükség csak a szerelem által találhatja kielégítését. Vannak egyéniségek, kik már első ifjúságukban szerelem dolgában oly ildomosak, mintha egy egész élet tapasztalásait bírnák, s ilyeseknél a szenvedélyesség más térre, közönségesen dicsvágyra veti magát. Ezek közé tartozott Pál is. Nagy névnek s hatalomnak birtoka, ez volt az álom, mely szívét már gyermekkorában dobogtatá. Élénk érzékekkel megajándékozva a természet által, Pál azon szerencsés emberek közé tartozott, kik soha kizárólag egy tárgyhoz nem ragaszkodnak, s élvezni tudnak száz módon. Mint a vándor, ki az ösvénye mellett nyíló virágokat leszakítani el nem mulasztja, de azért tarthatatlanul továbbhalad a magas bérc felé, mely szemének a legterjedtebb kilátást ígéri: úgy őt a jelen élvezet nem zavará a magas cél követésében, melyet jövőjének kitűzött; örömeinek közepette érzé, hogy való megelégedést csak a lehetőleg legmagasabb polcon találhat. A sors, úgy látszott, főképp a jelen pillanatban segíté büszke terveit. A hazát nehéz veszély fenyegeté; ha volt, mi ezt elháríthatá, az csak a lázadók tervei megelőzése lehetett. S kinek fogja a haza e legfőbb szolgálatot köszönni, mint neki? A sors különös kedvezésének kelle tulajdonítania, hogy a lázadók terveinek fölfedezésére éppen őt választá eszközéül; hogy e kedvezésre érdemtelen nem lesz, s a közfigyelmet, melyet e fölfedezés által magára vont, dicső tettek által magához fogja láncolni, azon nem kétkedett. Pál fejében, midőn a várhegyen fölfelé sietett, száz nagyszerű terv követé egymást. Már a csata közepében, a legvitézebb bajnokok közt látá magát, fülében bajtársainak magasztaló szavai csengtek, már arról gondolkozott: mit mívelne, ha az egész nemesség által vezérnek választatnék? s neki úgy látszott, hogy ha a terv, melyet egy pillanatban kigondolt, végrehajtatik, a győzelem nem lehet kétséges. Huszonegy esztendős korunkban mennyire nem ragadnak csak egy óranegyed alatt képzelmeink!

Midőn Szent György terére ért Pál, egy pillanatig megállt, s meggondolá: kivel közölje fontos híreit? Ha valamely országban, mint hazánkban Ulászló alatt, a legfőbb hatalom csak a király nevében, de mások által gyakoroltatik: akkor a kormányzók között élénk vetélkedés támad; s ki emelkedni akar, büszke vágyainak kielégítését csak úgy remélheti, ha a személyt, kivel szövetkezik, jól megválasztá; ha a pártszín választásában tévedett, a legnagyobb szolgálat, melyet hazájának tett, előmenetelét áthághatlanul akadályozhatja. Pál tudta ezt, s elég ideig tartózkodott Budán, hogy átlássa, hogy ha a hírt Frangepán Györggyel közli, Zápolya pártját ugyan lekötelezné magának, de Bakácsot s mindazokat, kik hozzá ragaszkodnak, örök ellenségeivé teszi, mit ellenkező esetben Zápolya híveitől várhatna; s akár a kalocsai, akár az esztergomi érsekkel szól, igen kétesnek látszott: nem fogná-e mindkettő e híreket inkább saját pártja, mint a haza érdekében használni, mi által Pál, érdemétől megfosztva, csak e pártok kémjeként tűnnék föl a világ előtt. A kancellárral, kit mint a német párt fejét, apja gyűlölt, Pál szólni sem akart; a nádor beteg, s mi több, azon emberek egyike vala, kit minden párt magához számít, de csak mert tulajdonképpen egyhez sem tartoznak, s ki majd Bakáccsal s Szakmárival Zápolya ellen, majd a nemességgel a bíbornok ellen tartva, több látszó népszerűséggel, mint valóságos befolyásolással bírt, s ki hatalmának korlátlanságáról meggyőződve, mert annak fenntartására semmit sem tett, azt napról napra inkább elveszté. Aztán Perényi inkább el vala foglalva saját érdekeivel, semhogy mások előmenetelével sokat gondolna, s Pál meg vala győződve, hogy ha vele közli titkát, ez a hazának tett fontos szolgálatot fölöslegesen megjutalmazottnak gondolandja, ha ő, a nádor, Ártándit érte három szóval megdicsérte.

- Elmegyek Bornemiszához - mondá végre magában, hosszabb megfontolás után -, Bornemisza semmi párthoz sem tartozik, de mindenik előtt egyenlő tiszteletben áll. Telegdinek legjobb barátja, s ő maga, midőn elment, azt tanácsolá nekem, hogy ha valamiben felakadok, Bornemiszához menjek, a királynak nincs kedvesebb embere, s ki tudja, ha Ulászló meghal, nem lesz-e Bornemiszának legtöbb befolyása Lajos udvaránál, kit úgyszólván ő nevelt? Hozzá megyek, s azt teszem, mit ő tanácsolni fog. - S ezzel Pál egyenesen a királyi palota felé vevé útját.

Mátyás kormányának utolsó szakában, midőn Beatrix a pompát s a formaságot, mely a királyságot a külföldön környezé, nálunk is behozta, a királyi udvarba való bemenet ily késő éjszaka sok nehézségekkel lett volna összekötve. A várként falakkal környezett palota éjjel bezáratott, a kapuk csak a király udvarmestere vagy a várnagy különös parancsára nyittattak meg; s Mátyás ezen elzárkózása egyike vala azon okoknak, melyek sok magyarnak szívét kormányának vége felé tőle elidegeníték. Valamint Mátyás udvarának fénye, úgy ezen a király személyes biztonságára célzó szabályok Ulászló alatt rég abbamaradtak. A kincstár szegénysége nem engedé, hogy két virágzó országnak fejedelme életmódjában más kisebb tartományok uralkodóit utánozza; s Pál, mihelyt szavára Zsigmond palotájának kapuja megnyílt, az árkon átvezető csapóhidat a kapus leeresztette, a királyi lak magányos udvarain szabadon folytatá útját, anélkül hogy egyetlenegy őrrel találkoznék.^[60] S úgy látszott, hogy valamint Mátyást kormánya kezdetén csak a nép szeretete: úgy Ulászlót egyedül a közmegvetés, mely életét mindenkinek közönyössé tevé, őrzené megtámadásoktól. Csak midőn a palotának azon részéhez érkezett, hol Lajos, az ifjabb király lakott, s hol ennek udvarmestere, Bornemisza parancsnokolt, csak akkor talált több rendet és felügyelést. Itt is azonban a lépcsőknél s a folyosókon álló őrök az előttük ismeretes Ártándit könnyen átbocsáták, s az ifjú nemsokára Bornemisza lakásában s néhány perc múlva, melyek az ősz katonának elkészülésére elégségesek voltak, jelenlétében találá magát.

Bornemisza egyike volt azon embereknek, kiket Mátyás - a közönséges szójárás szerint - a porból, vagy mint helyesebben mondhatnók, kiket az alsóbb néposztályok ismeretlen aknáiból, hol minden hazának kincsei hevernek, kiemelt, s magas polcra állított. Mátyás, ki koronáját nem eldődei hosszú sorának, hanem csak roppant érdemeinek köszöné, kormánya kezdetén a főbb nemességnél annyi ellenszegülést talált, hogy később, midőn magát a királyi polcon biztosnak érzé, a főbb hivatalokat szívesen bízá oly férfiakra, kik emelkedésöket csak érdemeiknek köszönék. Ez részint következése volt azon természetes vonzalomnak, melyet minden, valóban kitűnő egyéniségben magához hasonlók iránt találunk; részint politikájának hitágazata, mely szerint úgy vélekedett, hogy azoknak hívségére, kiket - saját szavai szerint^[61] - a sárból ő emelt ki, legbiztosabban számíthat. De bármint legyen is ez, s ámbár a tapasztalás a nagy királynak számításait később meghazudtolta, s ámbár valamint Mátyás önmaga és szeretett János fia számára - régi uralkodó családokból keresett nőket: úgy az általa alkotott arisztokrácia, királyának példáját követve, a régivel összeolvadni iparkodott, s aljas származását jótevője iránti háládatlansága akará elfeledtetni - bizonyos marad az, hogy Mátyás s családja ugyan nem, de a haza mégis tetemes hasznát vevé ez úgynevezett új embereknek; s Kinizsi és mindazok, kik emelkedésöket Mátyásnak köszönék, a nagy király emberismeretének sohasem váltak szégyenére.

Ezek közé tartozott Bornemisza is. Érdemei nem voltak annyira kitűnők, mint például Kinizsié, de ha valaha ember hosszú életen át lelki s testi erejének minden tehetségeit a hazának szentelé, ha valaha volt, ki a helyet, melyre állíttatott, akár a csatamezőn, akár a tanácsasztalnál vagy a főkincstári akkor oly nehéz hivatal viselése közben híven betölté: senkit Bornemiszánál inkább nem illethet e dicséret. Maga az irigység elnémult, midőn látá, hogy azon férfiú, ki Tolna vármegyében szegény szülőktől eredve, az ország legfőbb hivatalait viselé, soha származásáról meg nem feledkezett, és hazájának nemcsak leghívebben, de bizonyosan legolcsóbban is szolgált. - Midőn Mátyás halála után a magyar koronának annyi követelői léptek fel, Bornemisza Miksa császár mellett nyilatkozott. Ha tekintetbe vesszük a férfiúnak egész életén át kitüntetett következetességét, úgy látszik, miszerint már akkor az vala meggyőződése, hogy hazánk csak a némettel való szövetség által menekedhetik meg az ozmánok hatalmától; de mihelyt Ulászló megkoronáztatott, s mihelyst azokat, kik előbb ellene nyilatkoztak, kegyelmébe fogadá, Bornemiszánál hívebben senki sem ragaszkodott királyához, olyannyira, hogy azon számos pártok közül, melyek Ulászló udvaránál léteztek, e férfiút megkísérteni egy sem tartá tanácsosnak. Baráti nem voltak számosak; Telegdit kivéve, kihez jelleme s még inkább nézetei vonzották, talán senkit sem mondhatott barátjának. Bornemisza személyessége nem vala olyas, mely kivált ennyire megromlott korban közkedvességre számolhatna. Külsejében nem volt semmi kitűnő, sőt az egész személyben hiányzott azon méltóság, mely fényes születésűeknél, ha magas hivatalokra emeltetnek, más lényegesebb tulajdonokat pótol; magaviselete komoly s kellem nélküli volt; s mert természetes jósága s lágyszívűsége mellett is a szigorú elveket, miket éltében maga követett, mások tetteinek megítélésénél is szokta alkalmazni: ez őt Ulászló udvaránál kellemetlen erkölcsbíró színében tünteté fel, de tiszteletét nem tagadta meg tőle senki, s talán sohasem éré Ulászlónak valamely tettét általánosabb helybenhagyás, mint midőn őt választá fia nevelőjének. Bornemisza magában egyesíté mindazon tulajdonokat, miket e fontos hivatal kívánni látszott, hosszú élettapasztalást s mégis vidor életerőt, a hadi s minden közigazgatási tárgyak teljes ismeretét s ezeken kívül a legtisztább jellemet s tántoríthatlan hűséget.

Ilyen vala a férfi, kit Ártándi e fontos pillanatban tanácsadójának választott, s ki most szokott elevenségével tőle azt kérdé: miért jött?^[62] - Bizonyosan rossz hírek Telegditől - mondá élénken -, a parasztok az ország alsóbb részeiben fellázadtak, s tudjuk, hogy vannak, kik a népet az ország legbecsületesb embere ellen felingerelni iparkodnak.

Pál, miután Bornemiszát Telegdi iránt megnyugtatá, a lehetőségig röviden előadá azokat, miknek - mint mondá - véletlenül tanúja volt.

Bornemisza élénk figyelemmel hallgatá szavait, homloka mindég komolyabb redőkbe vonult.

- Ezek józan eljárásunk következései - mondá végre, miután Pál előadását bevégzé, nyugtalanul fel s alá járva szobájában -, addig zsaroljuk a népet, míg kétségbeesésében szinte irigyli azon tartományok lakóit, kik a török rabigába jutottak, s miután ezt tettük, fegyvert adunk kezébe, s azt mondjuk neki: menj, s védelmezd hazádat! ontsd véredet értünk, hogy mi ezentúl még biztosabban zsarolhassunk! átkozott vakság! S te azt mondod, öcsém - szólt rögtön megállva Pál előtt -, hogy ez iszonyú föltételben a keresztesek fővezérei mind megegyeztek?

- Szaleresit s Dózsa Gergelyt kivéve, valamennyien - válaszolt Pál -, s nekem úgy látszik, e kettő nem soká fog ellentállhatni társainak.

- Kétségen kívül, ez a világ sora - mondá Bornemisza -, a fennálló rendnek mindég vannak védelmezői, csakhogy azok mindég a nemzet leggyávábbjaiból állanak. Talán még nem forgattak fel soha államot anélkül, hogy ezeren sóhajtva nézték volna a felbomlást; de mit használ, ha avégett, hogy fenntartassék, szólni vagy inkább tenni nem mernek semmit. S te azt gondolod - kérdé ismét Pálhoz fordulva -, hogy minden hatalmokat az ország alsó részeire irányozandják, s hogy nem minket támadnak meg azonnal?

- Jelenleg ez tervök - válaszolt emez -, s nem hiszem, hogy azt megváltoztatnák. Az egésznek kormánya Lőrinc kezében van, s a fortélyos pap azt akarná elhitetni seregeivel, hogy merénye a király által pártoltatik, s azért fog kerülni mindent, mi őt a király seregeivel összeütközésbe hozhatná.

- Adja Isten, hogy számításaidban ne csalódjál! - mondá Bornemisza, kinek arcai Pál végszavainál földerültek - ha csakugyan ez szándékuk, talán megmenthetjük a hazát. Ha ők csupa ildomosságból a kedvező alkalmat elmulasztják, s minket itt s e pillanatban, hol nekik ellen nem állhatnánk, meg nem támadnak, elkészülhetünk a harcra. S ha a nemesség egész erővel egyesül, ha Báthori a közelgő megtámadásról tudósíttatik, ha a cseh s morva seregek, melyek e napokban itt lesznek, célszerűen használtatnak, s Zápolya arra bíratik, hogy a haza végveszélyében, feledve személyes viszályait, a temesi gróf segítségére siessen: akkor a pórlázadás elnyomathatik, még mielőtt annak egyes hadai egyesülhetnének. De sietnünk kell. Várj egy percig, míg a legszükségesebb ruhát magamra veszem, aztán a nádorhoz jössz velem. - S ezzel Bornemisza, segítve Ártándi által, a legnagyobb sietséggel öltözködéshez fogott.

- De hogy-mint - szólt egyszerre, szemét Pálra szegezve -, mily véletlen eset által jöttél te ily késő éjszaka Szaleresi házához?

Ártándi elpirult.

- Öcsém - mondá Bornemisza komolyan -, nem szükség, hogy fejedet hazugságokon törd, én ismerem az utat, melyen e titokhoz jutottál, s reménylem, hogy bármily nagy legyen a szolgálat, melyet a hazának most véletlenül téssz, ezentúl más, reád nézve díszesebb módon fogod szolgálni hazádat. Becsületes polgárok leányai nem arra valók, hogy ily úrfiaknak időtöltésül szolgáljanak. De figyelmessé fogom tenni apját, ki mint magad mondád, becsületes s jóakaratú ember. - S ezzel Bornemisza, követve Pál által, kinek haragja e feddésnél felforrt, de ki, magát mérsékelve, hallgatott, a várból Perényi házához vevé útját.

Hosszabb idő múlt, mielőtt Bornemisza a nádor cselédeit arra bírhatá, hogy urokat felköltsék. Perényi, ki ez időben még inkább szenvedett köszvényben, mint máskor, s ki pár hét óta a közdolgokban semmi részt sem vett, cselédeit kivéve, senkit maga elébe nem bocsátott; s miután Bornemisza tekintélye s azon állítás, hogy a dolog, mely iránt a nádorral szólni akar, halasztást nem szenved, a komornyikot végre lefegyverezték, s miután ez ura hálószobájába ment, a szitkok, melyekkel beteg ura által fogadtatott, s melyek a teremig, hol Bornemisza Ártándival helyet fogtak, kihallatszottak: meggyőzték ezeket, hogy a cselédek, Perényi rossz kedvéről szólva csak igazat mondának.

Bornemisza csak maga ment be a nádorhoz, s Pál, fél óránál tovább magára hagyatva, ismét személyes helyzetére fordítá gondolatait. Miután Bornemisza Klári apjával szólni akar, Pál átlátá, miszerint azt, hogy neki írjon, nem halaszthatja továbbra, s ezért míg az öreg országférfiak a mellékszobában a jelen körülményekben teendőkről tanácskoztak, addig Pál, elméjének minden tehetségeit megfeszítve, formát keresett, melyben Klárinak a keserű hírt a lehetőségig kíméletesen adhassa elő.

Midőn a nádorhoz behívatott, ez neki röviden azt parancsolá, hogy azonnal útra készüljön. - Fél óra múlva - így szólt, fájdalmában néha feljajdulva, s lábait dörzsölve - levelet küldök. Azt lóhalálában elviszed fiamhoz Nagyváradra. Onnan elmégy Telegdre István barátunkhoz s apádhoz. Elbeszéled a történteket, s megmondod nekik, hogy még mielőtt hivatalosan felszólíttatnak, a lehető legnagyobb számú sereggel vonuljanak össze Nagyváradnál. Minél hamarább támadják meg a pórhadat, annál jobb. Mondd nekik, hogy mind a temesi grófhoz, mind Zápolyához veled egy időben más hírnökök indultak el, s hogy a cseh seregek elébe s a felföldi városokhoz Ferenc öcsémet fogom küldeni. - E rövid, parancsoló hangon adott rendelések után a nádor meghajtá fejét, s Ártándi távozni akart. - Hallod-e, öcsém! - mondá az előbbi, őt visszaintve - ha máskor hasonló fontosságú híreid vannak, a nádorhoz mégy, érted-e? Nem azért mondom, mintha most az egyszer nem bocsátanám meg, hogy az öreg barátomat, kit mint a fiatal király udvarmesterét, az egész dolog nem illet, felzavartad álmából: csak hogy máskor tudjad mihez tartani magadat. Mindennek megvan a maga rendje a világon, s az ország kormánya a nádort illeti. S most Isten veled!

Ártándi hallgatva meghajtá magát, távozni akart. Bornemisza feltartva őt, miután a nádortól szinte búcsút vett, vele ment.

- Öcsém! - mondá, midőn a kapuhoz jött - sohasem ismertem fiatalembert, kit a sors annyira pártolna. Alig pelyhesedik állad, s már a véletlen úgy hozá magával, hogy a hazának nagy szolgálatot tehess, s most a legfontosabb meghagyással bízassál meg: reménylem, meg fogod érdemelni a végzet kedvezéseit, s nem feleded el soha, hogy a szerencse mezőt ad, de a győzelmet rajta csak erény vívhatja ki. S most Isten veled, öcsém! köszöntsd Telegdit, s mondd neki, hogy családjára s minden dolgaira gondom lesz. Orbánnak, mielőtt elmégy, megmondod, hogy azonnal hozzám jöjjön; még a tanács előtt szükséges beszédem lesz vele; s most még egyszer, Isten veled!

Bornemisza a vár felé indult. Pál Telegdi házához sietett. - Leült, s mindenekelőtt néhány sorban Frusinát a létező veszélyről tudósítva, kéré őt, hogy még aznap nénjével együtt kerti lakát városi lakával cserélje fel, hol teljes biztosságra számíthat: azután hozzá fogott nehezebb kötelességéhez, s rövid levelet írt Klárihoz, melyben tőle búcsút vett, s tudtára adá, miszerint arra, hogy őt nejének válassza, soha apja megegyezését nem remélhetvén, tőle vérző kebellel örökre elválik. Miután e leveleket Farkasnak a szükséges utasítás mellett átadá, s Orbánt távozásáról s Bornemisza parancsáról tudósította, más ruhát öltvén fel, s fegyvereit összeigazítván, még csak a nádor levelére várt. Mihelyt ez neki átadatott, lovára ült, s a felkelő nap már a nagy pesti rónán találta őt, hol, míg vágtatva előbbre haladott, a fényes dicsőségi álmok, melyeknek magát átengedé, mind Klári, mind Frusina képét hamar háttérbe szoríták.

Azon éjszaka, midőn Ártándi a keresztesek összeesküvésének hírét Bornemiszával közlé, a királynak nyugalmát nem zavará senki palotájában. Rég elmúlt az idő, mikor minden fontos dolognak a királlyal közlése - még leghívebb tanácsnokai által is, minő Bornemisza vala - szükségesnek tartatott; s míg Ártándi Pál Biharba, Perényi István kamarás a felföldi városokhoz sietnek, s a nádor, Bornemisza, Bakács és Szakmári, a kancellár, mindenfelé parancsokat küldenek szét, hogy az egyes megyék nemesei azonnal fegyvert fogjanak: azalatt Ulászlót magát nyugodtan találjuk szobájában, hol, elvégezvén az isteni szolgálatot, reggelijénél ül, s szokott egykedvűséggel hallgat Vencel beszédeire, melyekkel e hív szolga urának unalmát elűzni iparkodik.

- Észrevette-e felséged, hogy új malvoisierünk van? - mondá ez, látszó érdekkel követve ura mozdulatait, midőn amaz kiürített poharát az asztalra tevé - sokkal jobb az előbbinél.

- Jobb! - volt a király rövid felelete, inkább Vencel szavai visszhangjának, mint saját véleménye kifejezésének látszó.

- Hiszem, hogy jobb! - szólt Vencel, ki a király rövid feleleteit megszokva, a beszélgetést azért hanyatlani nem engedé - ezt az olmützi érsek küldötte felségednek, s annak más pincéje van, mint minőket itt Magyarországban tartanak.

- Hallod-e, Vencel - szólt a király, egy, azalatt újra megtöltött ezüstpoharat megízlelvén -, jól kell gazdálkodnunk.

- És miért gazdálkodnék felséged? - kérdé Vencel szinte neheztelve, hogy ura ily gondolatokkal keseríti el a jó bor ízét.

- Hát elfelejtetted - mondá a király szomorúan -, hogy mivel nem gazdálkodtunk, már többször másoktól kelle kölcsönkérni borunkat? még nemrégiben, ha a jó pécsi püspök ki nem segít, talán nélkülözni kellett volna megszokott italunkat;^[63] hisz a csaplárosok és kereskedők sem kölcsönöznek már szívesen királyi asztalunkhoz.

- Elég gyalázat! - mondá az előbbi haraggal - dicsőségöknek kellene tartaniuk, ha felséged határtalan leereszkedésében tőlük valamit kölcsönvenni kegyeskedik. De ez nem fog többé történni. Szerencsére minapában éppen főtisztelendő Dubrav úr volt nálunk, az megmondta az olmützi érsek őnagyságának, s ezentúl bor nem fog hiányzani. Fogadom, egész Csehország kiürítené inkább pincéjét, mintsem tűrje, hogy a cseh király ne a legjobb borral éljen.

A király felsóhajtott, hihetőleg, mert eszébe jutott, hogy állása Csehországban sem kedvezőbb annál, mely miatt Vencel a magyarok ellen panaszkodik.^[64]

- Ó, felséges uram - folytatá az előbbi, szintén sóhajtva -, bárcsak otthon volnánk ismét! Prágában szeretik felségedet igazán; s mennyi ideje, hogy már nem voltunk ott!

- Mit tehetek róla? - mondá Ulászló - a magyarok nem tűrik, hogy országukon kívül lakjam. Tudod, mit tettek, midőn utolszor Csehországban voltam. Itt pestis uralkodott, s csak gyermekeimet akartam Kremsirben hagyni: még azt sem engedték. Eljött a szepesi gróf, s mondá: ha nem jövök vissza gyermekeimmel, engem sem eresztenek többé az országba, s vissza kelle jönnöm. S még ezt is örömmel tűrném, csak legalább azt hihetném, hogy az erőszakolásnak oka szeretet, de így...^[65]

A király, oly hallgató s elzárkózott mindenki iránt - mit gyenge embereknél sokszor tapasztalunk -, cselédje előtt kitárta szívét, s csak Vencel ismeré a fájdalmak egész súlyát, melyet Ulászló mások előtt látszó közömbösségével eltakart; csak ő tudá, mennyire érzi ura megaláztatását, mennyire szenved erőtlensége érzetében - s a szerencsétlen fejedelemnek ő volt egyetlen vigasztalója. Most is, a legmélyebb részvét kifejezésével tekintve urára, arról kezde szólni, hogy a nép csakugyan szereti őt. - Nem mondom, a szepesi gróf - szólt -, az, úgy hiszem, nem bánná, ha felséged sohasem jött volna vissza prágai útjából; de a nép, mely az utcákon jár s szánt és dolgozik, az imádja felségedet. Ha valami parancsolat jön, melynek örül, vagy ha azok közül, kik az ország nyugalmát felzavarják, valamelyik megbüntettetik, "ezt a király tette!" szól mindenik, s áldja felségedet; ha ellenben a nép valamivel elégtelen, azt a rossz tanácsnokokra fogja.^[66]

A nép imádja felségedet, nem annyira, mint Prágában - tevé hozzá, hogy semmi alkalmat el ne mulasszon Csehország kiemelésére -, mert királyt így talán nem szerettek még soha. A magyaroktól azonban ez is sok. De hogyisne szeretnék felségedet, hisz van-e kegyesebb úr a föld kerekségén?

- Bár igaz volna, amit mondasz - szólt a király, ki Vencel szavaira a legnagyobb érdekkel hallgatott -, hisz mi egész életünkben nem kívántunk egyebet, mint népeink szeretetét. Megmondtuk nekik, hogy miután velök egyenlően születve, gyenge halandó embernek érezzük magunkat is, nekik inkább használni akarunk, mint fölöttük uralkodni,^[67] de mi sikere volt? népeink nem szerencsések.

- Dehogynem szerencsések, felséges uram! - mondá Vencel megindulva, midőn észrevevé a bánatot, mellyel a király ez utolsó szavakat mondá - sohasem volt nép szerencsésebb, főképp, ha az urak nem bántanák szüntelenül. De hisz tudja mindenki, hogy az felséged akarata ellen történik, és...

- Ne hidd, Vencel - szakítá félbe a király meghatott hangon, s mint életének ezen szakában annyiszor, könnyekkel teltek el szemei -, a nép szenvedéseit nekem tulajdonítja. Isten látja lelkemet, soha tudva nem sértettem senkit; éltemet adnám oda, ha általa népeimet boldogokká tehetném; de az ég nem hallgatja meg kéréseimet, s amerre nézek hanyatlást, igaztalanságot, szenvedéseket látok magam körül.

Vencel meghatva, mindent elmondott, mi urának fájdalmát vigasztalhatá; ez szomorúan rázta fejét. - Te szeretsz, szegény Vencelem, azt elhiszem - mondá sóhajtva -, de a nép utál. Nem voltál-e tanúja csak minap, midőn Zsigmond templomából gyalog jöttem vissza palotámba, mily dolgokat kelle hallanom? Nem merek kilépni udvaromból, hogy hasonló sértéseknek ne tegyem ki magamat.^[68]

- Igen, itt! - vágott szavába Vencel - de Csehországban?

- És elfeledted, mik Csehországban történtek? - folytatá Ulászló szokatlan élénkséggel - nem találtam-e lázadást és ismét lázadást, valahányszor oda mentem? nem volt-e minden fáradságom örökké sikertelen, hogy Csehország felbomlott állapotát helyrehozzam? nem kellett-e bujdosnom saját jobbágyaim előtt s elhagyva városi palotámat, a várba vonulnom, hogy biztosítsam életemet, mely fővárosom közepette veszélyben forgott? Csak az isteni gondviselésnek köszönöm megmentésemet, mely a reám irányzott nyilat felfogta pajzsával.

- Az, aki felségedre istentelen kezét emelte - szakítá félbe Vencel a szólót - lengyel volt,^[69] felséged jól tudja ezt, sohasem fog cseh fölkent ura ellen ily pokolbeli merényre vetemedni.

- Cseh vagy lengyel - mondá a király szomorúan -, a merény fővárosom közepette ezer jobbágyom szemei előtt történt, s a vakmerő szitkozódva, nyugodtan ment tovább, mintha fegyverét a legrosszabb gonosztevő ellen irányozta volna. Csehek voltak, kik őt minden büntetés ellen védelmezék, s ki tudja, talán igazuk volt. Életünk, úgy látszik, nem hoz áldást népeinkre. Magyarország Hunyadi Mátyás alatt hatalmas volt; a cseheket, midőn határaikon mint választott királyuk átléptem, virágzó állapotban találtam: most a föld kerekségén nincsenek nyomorultabb tartományok. - Jobbágyaim javára talán csakugyan legüdvösebb volna meghalnom.

Vencel szemeiben könnyek remegtek; de jobban ismeré urát, hogysem őt tovább vigasztalta volna. Ulászló azon emberek közé tartozott, kikre vigasztalások nem hatnak. Ha valamely tárgy iránt bármily meggyőződésre jutott, elméjének lassúsága nem engedé, hogy azt ismét könnyen megváltoztassa; s Vencel jól tudá, hogy a jelenhez hasonló pillanatokban legjobb, ha a beszélgetés félbeszakíttatik. Ekkor a király lelke, ugyanazon tárgynak említése által munkásságra nem ébresztve, szokott tétlenségébe süllyedett, s Ulászló nem győzé ugyan le, de elfeledé bánatát. A jelen alkalommal a királyt, Vencel mondhatlan örömére, bús gondolataiból gyermekei ragadták ki, kik űzve egymást, a szobába rohantak, s apjoknak jó reggelt kívánva, víg zajgás s kedves öleléseik által vele minden egyebet elfeledtetének. A gyenge Ulászló a történetíró által méltán azon uralkodók közé számíttatik, kiket a végzet egy nemzet vesztére emelt magas polcokra, de azon tulajdonokat, melyek az embert a magános életben szeretetre méltóvá teszik, kitűnő mértékben bírta; soha férj nejét, soha apa gyermekeit nem szerette melegebben; s ha őt házi körében látták, legnagyobb ellenségei megfeledkeztek a szelíd családatya előtt az uralkodónak vétkeiről, vagy csak a végzetet vádolhaták, mely e férfiút, kiragadva természetes köréből, hol oly szépen díszelhetett volna, magas tetőre állítá. - Különösen hangzik, de nem kevésbé való: Ulászló csak azáltal fosztatott meg az emberek tiszteletétől, mivel fejére koronát tettek; azért vált nyomorulttá, mert végzete, középszerű birtok helyett, két nagy királyságot adott kezeibe.

Ulászló, gyermekeivel víg játékba ereszkedve, midőn magát majd kisfia ellen, ki térdére felmászni iparkodott, védelmezé, majd leányával kötekedett, ki, a szék körül futkározva, kezeivel apjának szemeit befogta, elfeledé koronáját, s csak az apa örömeit élvezé. Vencel, elragadtatva e jelenet látásától, a pajzán gyermekeket játékaik folytatására biztatá. Bornemisza, ki éppen ekkor, nem vétetve észre senkitől, a szobába lépett, meghatva nézé e házi boldogság képét, s felsóhajtott, midőn meggondolá, hogy azon kevés derült pillanatot kell zavarnia, melyek Ulászlónak oly gyéren jutottak.

Legelőször a kis Anna vette észre Bornemisza jöttét. Félbeszakasztva játékát, a kedves leány feléje szaladt, s azon nyájassággal, mely őt már akkor nemcsak atyja, hanem az egész udvar előtt is kedveltebbé tevé öccsénél, jó reggelt kívánt a belépőnek.

- Jöjjön csak kigyelmed - mondá a király vígan -, alig bírom magamat védelmezni e hamis gyermek ellen; felmászik székemen, mintha erővel fejemre akarna hágni, s e pajzán kislány megfogja szememet, hogy ne tudjak ellenállani.

- Miért koronáztattad meg öcsémet? - mondá Anna nevetve. - Mióta Lajos két ország királya, semmi helyet sem talál eléggé magasnak.

- Ó, te pajkos kis tündér! - szólt a király, szelíden magához vonva leányát, s piros arcait veregetve; - nem koronáztattalak-e meg Prágában, szintúgy, mint öcsédet?

- Igen, de engem csak a szobában kevés ember jelenlétében koronáztál meg - folytatá jókedvűen Anna, ki, mint minden gyermek, a beszélgetést szívesen vezeté vissza azon történetre, melyért magát sokszor dicsértetni hallá -, Lajosnál az egész nép jelen volt, a papok s püspökök hosszan énekeltek hozzá, s oly éljenrivalgások hallatszottak a városban, hogy szinte féltem.

- De nem vagy-e azért királyném? - szólt a király jókedvűen. - Midőn öcsédet Prágában megkoronázták, sírtál, hogy fiatalabb testvéred annyira megtiszteltetik, s rólad nem gondoskodunk. Szobánkba hozattuk a koronát, s minden cseh és magyar főurak előtt fejedre tettük.^[70] Azóta kis házi királyom te vagy, s nem parancsolsz-e korlátlanul, kis zsarnok?

- Igen, de királyságom titok - válaszolt a lányka, viszonozva apja édelgéseit.

- És az rendén van - szólt mosolyogva Bornemisza, ki e pillanatban rossz híreinek elmondására nem érzett erőt magában -, a férfinak uradalma a világ, uralkodási eszköze a hatalom; zajjal s pompával koronáztatik meg, hogy a nép ismerni s félni tanulja urát. Az asszony birodalma a házi kör, hatalma a szeretet; koronája hol s kik által tétethetik helyesebben fejére, mint szerető kezek által, s azon birodalom körében, hol uralkodni fog?

- Az uralkodás nem asszonynak való - szólt itt a kis Lajos kevélyen -, a birodalom mienk, férfiaké, nemde János bácsi?

- Azaz, ha a birodalomra érdemesekké tesszük magunkat - mondá Bornemisza, ki mint Lajos nevelője soha nem mulasztott el alkalmat, királyi növendékének nemes hajlamaira hatni -, a király csak akkor érdemli valóban hatalmát, ha azt alattvalóinak javára használja.

- S magát mások által eszközül használtatni nem engedi - folytatá a gyermek, látszó megelégedéssel ismételve azt, mit nevelőjétől sokszor hallott. - A királynak önnön szemeivel kell látnia, önnön füleivel hallania. Trónjának legbiztosabb támasza abban áll, ha az nem egyes hatalmas jobbágyok által tartatik fel, hanem erős, rendíthetetlen alkotmányon áll. Koronáját nem védi senki jobban, mint saját kara. Nemde, János bácsi, én tudom, mi szükséges a kormányzásra, s jó király leszek?

Bornemisza észrevevé a hatást, melyet a gyermek szavai apjára tettek, s ámbár csak kötelességét teljesíté, midőn királyi növendékét ily elvekre oktatá: most, midőn azok Ulászló előtt mintegy szemrehányásként ismételtettek, nem kis zavarban látá magát. Részint, hogy a kellemetlen helyzetből szabaduljon, részint mivel érzé, hogy híreinek közlését tovább nem halaszthatja: a királynak tudtára adá, miszerint azért jött, hogy vele a legfontosabb s halasztást nem szenvedő országos dolgokról szóljon.

- Ismét országos dolgok! - szólt a király sóhajtva. - De menjetek, gyermekeim, a király nem mentheti fel magát kötelességei alól. Ha majd egykor uralkodni fogsz - folytatá szomorúan, midőn fiát megcsókolá -, meglátod, a korona nem oly könnyű teher. Egy egész nép teszi fejedre, s el kell viselned egymagadnak.

- Én elviselném minden nehézség nélkül - mondá Lajos, ki e szavak értelmét nem fogá fel -, és a korona oly szép!

A gyermekek Vencellel távoztak; Ulászló, hátratámaszkodva székén, szomorúan nézett utánok. - Boldog gyermek! - mondá végre sóhajtva - mennyi reménnyel tekint az élet elébe! Ő nem tudja még, hogy kinek a szerencse születésénél koronát adott, az tőle többé semmit sem várhat. Derék, lelkes fiú - tevé hozzá -, gyermeki vonásai anyjára emlékeztetnek; ó, bár lelkülete is olyan volna. - Itt a király tekintete mintegy akaratlanul neje képére fordult, s midőn Bornemisza Lajos nemes hajlamait dicséré, az apa szemei ismét könnyekkel teltek el.

- Bár teljesülnének e remények - mondá a király -, hogy fiam kipótolja azon veszteséget, melyet születése okozott. A legjobb nő, a legszeretőbb anya, legerényesebb királyné, Annám! - A király szavait elfojtották könnyei. Bornemisza mélyen meghatva állott mellette.

- Felséges uram - szólt végre, midőn a királyt ismét valamivel nyugodtabbnak látá -, soha senki nem érdemlé inkább e könnyeket, mint boldogult királynénk, kinek emléke minden hív alattvalónak szívében örökké élni fog; de vannak pillanatok, midőn annak, kit Isten királyi polcra ültetett, háttérbe kell szorítania legnemesebb érzelmét is. Felséged valamint a legszeretőbb férj volt, úgy a legjobb apa is, s hol gyermekeinek java kívánja, bizonyosan erőt fog venni bánatán.

- Az istenért! mi történt újra? - kérdé a király ijedten. - Zápolya fegyverben áll, nemde? s miután megfosztott egyetlen támaszunktól, miután nőm gyilkosává lett, meg akar fosztani koronánktól?^[71] Vegye el, mi nem fogjuk védelmezni magunkat!

Bornemisza itt a királynak elbeszélé azokat, mik az előbbi fejezetekből tudva vannak olvasóink előtt, egyszersmind elősorolva azon rendeléseket, melyek a fenyegető veszély elhárítására eddig tétettek. Ulászló meghatva hallgatá végig előadását. Istenem! mi lesz belőlünk? - sóhajta, midőn Bornemisza elhallgatott, s leeresztve fejét mozdulatlanul ült ott székén.

- Felséges uram! - szólt végre Bornemisza hosszabb hallgatás után, mialatt szemei a királyon függöttek - a pillanat fontos. Felségednek határozottan, cselekvőleg kell föllépni.

- Cselekvőleg föllépni? - kérdé a király bámulva. - Úgy van, határozottan kell föllépnünk. Minden eddig történt rendelést helybenhagyok. Meg fogom kérni a bíbornokot, hogy kegyelmeddel, a nádorral s kancellárommal tanácskozzék, s ha még más valami szükséges volna, azt nevemben parancsolja meg.

- Az a jelen pillanatban nem elég - válaszolt Bornemisza, ki Zápolya pártjának terveit ismerve, átlátá, hogy a jelen körülményt a nagyravágyó szepesi gróf szándékainak elősegítésére használhatná, s ki azért szükségesnek tartá, hogy Ulászló legalább ez egyszer kiragadtassék szokott tétlenségéből. - A bíbornok - folytatá - mint a keresztes hadnak megindítója, bár, teljes meggyőződésem szerint, ártatlanul, a nemesség által azzal fog vádoltatni, hogy a lázadást tudva idézte elő. A kancellár egyházférfi. A nádor, betegségénél fogva harcra képtelen. Én, ki magam is a nép soraiból léptem ki, a nemesség bizodalmára nem számíthatok; itt csak felséged maga segíthet.

- Én?! - szólt a király ijedten.

- Felséged - folytatá az előbbi lelkesedve -, ha van erő, mely e szerencsétlen elcsábított népet az engedelmesség ösvényére visszavezetheti: felséged szava az. A királyi hatalom, melyben eddig védelmezőjét keresé, még szent a nép előtt. Ha felséged maga a dolgok élére áll: a lázadás lecsillapíttathatik, még mielőtt valósággal kiütne.

- Istenem! miért nem fogadtam Telegdi tanácsát - sóhajtott a király.

- Telegdi nézete, melyet én is pártoltam, kétségen kívül helyes vala - mondá Bornemisza -, de miután ez nem fogadtatott, a jelen viszonyokra kell fordítani figyelmünket, s én, mindent meggondolva, azt hiszem, hogy ha felséged ez alkalommal élni akar, az királyi hatalmának megerősítésére vezethet. Mind a nemesség, mind a jobbágyok felségedtől várják viszályaik eligazítását. Minden osztály a királyi hatalomban keresi oltalmát. Azon seregek, melyekkel e pillanatban rendelkezhetünk, számban csekélyek; de ha felséged maga vezeti azokat a lázadók ellen, sem Dózsa, sem más nem fog ellenök fegyvert ragadni. A királyi kegyelem a pártütőktől háladattal fogadtatik el, s felséged mint közbenjáró lépve föl, a fellázadt jobbágyokat s a veszélytől megrémült nemességet arra bírhatja, hogy amazok túlzó követeléseikkel, ezek már tűrhetlenné vált elnyomásukkal hagyjanak fel: s egyedül királyának fogja a haza köszönni, ha azon véres s talán a nemzet vesztéhez vezető összeütközés, mely a jelen viszonyok között előbb-utóbb bekövetkeznék, elkerültethetett.

- Jó lesz, igen jó - mondá a király -, de - folytatá sóhajtva - én nem vagyok többé hadviselésre alkalmas.

- Nem felséged kara s testi ereje - folytatá az előbbi biztatólag -, csak jelenléte kívántatik. Ha a pórság, melyet most azzal ámítanak, hogy királya eddigi tetteit helybenhagyja, őt magát fegyverben látja a lázadók ellen, erőszak helyett térden állva fog kegyelemért esdekelni.

- Jó lesz, jó - mondá ismét a király, kinek arcán a legnagyobb határozatlanság jelei mutatkoztak -, de ha kigyelmed csalódik, s a nép nem fog kegyelmünkért esdekelni?

- Higgye el felséged - válaszolt Bornemisza -, én, ki a nép szellemét s azon majdnem vallásos tiszteletet, mellyel a király iránt viseltetik, ismerem, meg vagyok győződve, hogy az, mitől felséged tart, a lehetetlenségek közé tartozik. De még azon esetben is, ha csalódnám, s ha a lázadók ellen fegyverhez kellene nyúlnunk, a király jelenléte seregeinknek könnyű győzelmet biztosít. Valamint akkor, midőn a hatalmas Ujlaki ellen fegyverben álltunk, nem Drágfi Bertalan vitézségének, hanem egyedül annak köszönhettük diadalunkat, hogy felséged jelen volt a háborúban: úgy most személyes jelenlétének következményei kiszámíthatlanok.

A király leeresztve fejét, felsóhajtott. A szerencsétlen érezé e tanács helyességét, nem gyávaság volt az, ami őt annak követésétől visszatartóztatá, mert hisz senki sem bírt több szenvedőleges bátorsággal, s Ulászló nyugodtan állt meg a legnagyobb veszélyek között, de erőt nem érzett magában.^[72]

Ekkor, a bíbornokot bejelentve, Vencel lépett a szobába; s miután általa a reggelinek maradványai kivitettek, Bakács jelent meg a király előtt.

- Jó, hogy eminenciád jön - mondá a király, felé terjesztve kezét, midőn a belépő előtte magát meghajtá -, éltünk legnehezebb pillanatában állunk; ha nem segít, el kell vesznünk. Szegény gyermekeim!

Bakács elfogultabb vala, mint máskor; szavai azonban nem árulák el benső fölgerjedését. Elmondá, hogy teljes meggyőződése szerint, azoknak, miket Dózsa összeesküvéséről s a keresztesek szándékairól beszélnek az emberek, nagy része koholmány, s csak azért terjesztetik, hogy ő maga mint a keresztes had megindítója az egész ország előtt gyűlöletessé tétessék; s midőn e nézet támogatására felhozá, hogy az egész hír Ártándi Pál által terjesztetett, ki mint Telegdinek híve a keresztes had ellenei közé számítható, csak az, ki Bakácsot oly tökéletesen ismeré, mint Bornemisza, vehette észre, hogy az érsek nem meggyőződésből szólott.

De a megnyugtatás, melyet Ulászló Bakács szavaira talán érezhetett volna, nem soká tartott. Vencel jelentésére, a főlovászmester Báthori György kíséretében, ki őt bal felől vezeté, míg jobb kezével botjára támaszkodott, Perényi, a nádor lépett a szobába, s első szavai a királyt új rémülésbe hozák. - Az egész haza lángban áll - szólt a szokottnál is erősebb hangon -, a lázadás kiütött mindenfelől! Adj széket, Vencel - szólt visszafordulva ehhez -, nem bírnak lábaim! őfelsége nem fogja rossz néven venni.

- Nekem is - mondá Bakács, ki sohasem akarta elfeledtetni, hogy az országban méltóságra nézve senki sem áll előtte, s ki még e pillanatban is megegyezhetlennek tartá helyzetével, állva maradni a bíbornoknak ott, hol a nádor ül.

Perényi haragos tekintetet vetett a büszke érsekre. A hiú férfi, ámbár csak köszvényének köszönheté, hogy oly helyeken, hol mások álltak, ülni szokott, mindazáltal, mint ellenségei mondák, ezen látszó kitüntetésnek is örült, s mindég bosszankodott, valahányszor Bakács ily alkalommal szintén széket kívánt. - Igen, felséges uram - folytatá beszédét ugyanazon hangon -, minden lángban van! Abaúji tiszteim jelentése szerint jobbágyaim mind háborúba költöztek. Két helységben vissza akarták őket tartóztatni, ott felgyújtották mindenemet. Saját házaikat leégették, mondván, hogy azokra többé szükségük nem lesz, mert ezentúl ők fognak palotában lakni.

Bakács a fenyegető veszély nagyságát oly helyesen ítélé meg, mint bárki más; de részint, mivel meg vala győződve, hogy az csak neveltethetik, ha a nemesség félelmet mutat, részint, mert még nem mondott le azon reményről, hogy befolyása által a megzavart rendet erőszakos eszközök használása nélkül helyrehozhatja, azon volt, hogy némileg megnyugtathassa Ulászlót. - Amit nagyságod mond - szólt a nádorhoz fordulva, minden lehető udvariassággal -, igen fontos, s őfelsége kétségen kívül meleg részvéttel hallá, mennyi kárt vallott egyik legkitűnőbb jobbágya; azonban engedje megjegyeznem, miszerint azon körülmény, hogy nagyságod abaúji jószágain tűz volt, korántsem bizonyítja még, hogy az egész haza lángokban áll.

A nádor viszonya Bakáccsal sohasem volt barátságos. 1510-ben az ország teljes hatalmú kormányát együtt vitték, s mindketten inkább vágyódtak az első hely után, hogysem közöttük valódi egyetértés létezhetett volna. Voltak pillanatok, midőn a gyűlölség, mellyel Zápolya iránt viseltettek, közöttük kapcsul szolgált, vagy midőn közös célok a vetélytársakat egy időre közremunkálásra bírák; de mihelyt e viszonyok megszűntek, mint például a jelen időszakban, hol Bakács mint bíbornok, a császártól többé semmit sem várhatván, ennek érdekei iránt közönyössé vált, holott Perényi még leghívebb pártolói közé tartozott: a közöttök létező frigy megszakadt ismét, s a nádor és bíbornok újra ellenséges távolságban álltak egymástól, inkább oly egyéniségek között keresve barátaikat, kikben, mint Szakmáriban, vetélytársat nem láthatának. A jelen pillanatban, midőn Perényit még érzékenyebbé tevék a hosszú betegség fájdalmai s vagyonbeli kárának híre, melyet azonképpen, mint a keresztes had egyéb következéseit, Bakácsnak tulajdonított: kettősen indult fel régi ellene szavainak hallására.^[73] - Ha eminenciád jó kedvében, melyet kétségen kívül éreznie kell, midőn bölcs rendeléseinek következményeit látja, tréfára keres tárgyat, méltóztassék azt valami kolostorban választani - szólott, haragosan összevonva homlokát -, Magyarország nádora nem arra való.

Bakács halvány arca lángba borult; de mérsékelé magát, s látszólag nyugodtan jegyzé meg, hogy szavaitól minden sértési szándék távol volt, s most is azt hiszi, amit mondott.

- Ha az ország nádorának tulajdon parasztjai nem engedelmeskednek többé - vágott amaz indulattal szavába -, s ha a jobbágyok önmaguk gyújtják fel falvaikat, s a nemesség ellen fegyverre kelnek: akkor az ország állapota, eminenciád nézete szerint, megnyugtató, sőt mit mondok, nem megnyugtató, hanem olyas, hogy örvendetesebb s szebb állapotot képzelni sem lehet. Hisz egészen eminenciád fáradozásainak köszönhető minden, mit a jelen pillanatban tapasztalunk. De szólj, te, György - folytatá, a mellette álló főlovászmesterhez fordulva -, mily hírt vevél éppen most, szeretett sógorunktól, a temesi gróftól?

- A hírek csakugyan aggasztók - mondá emez, kire most a jelenlevők egész figyelme fordult -, bátyám tudósítása szerint az ország alsó részeiben az egész pórság fölkelt. A lázadók, kiknek elismert hatalmú vezérök, szerencsére, még nem támadt, eddig kisebb csapatokban s mint látszik, biztos terv nélkül űzik merényeiket; de e csapatok napról napra nagyobbakra nőnek, s miután máris egyes úri házak támadtattak meg, attól tarthatni, hogy ha az ország részéről e pártütők elnyomására semmi sem történik, a baj legyőzhetlenné válhatik. Maga István bátyám, mint írja, Csanád felé vonult, hol, minden valószínűség szerint, a püspök megtámadása vétetik célba.

- Mindez csekélység - mondá a nádor keserűen -, nemde? Míg Verestorony, Monyorókerék vagy Szarvaskő bántatlanul marad, addig nincs mit búsulni.

Bakács a nádornak válaszolni akart, de Vencel által akadályoztatott, ki a szobába lépve jelenté, hogy a kalocsai érsek s a kancellár, több főurak s püspökök kíséretében, a királlyal igen fontos ügyben kívánnak szólni.

- Bocsásd be azonnal - mondá Ulászló. - Istenem, mi szerencsétlen új híreket fogunk hallani! - sóhajtott, midőn Vencel elment, éghez emelve szemeit. - Mi lesz belőlünk?!

Az ajtók megnyíltak, s a nevezetteken kívül, Péter, a bazini s szentgyörgyi gróf, akkor országbíró, Buzlai Mózes főajtónálló, Palóczi Mihály főkamarás s a váci püspök Zalkán László léptek a szobába.

- Mi újságot hoznak nagyságtok? - kérdé a nádor a belépőket.

- Bizony szomorúakat - mondá Szakmári. - Éppen most érkeztek levelek hozzám, melyekben az ország különböző részeiről a fellázadt parasztok ellen segítséget kérnek.

- Bácsban több nemes ház, sőt saját tiszteim lakásai támadtattak meg - folytatá a kalocsai érsek.

- Ugyanazon hírt hozá ma éjjel egy csatlósom Zemplénből - mondá Palóczi -, a nép nem míveli többé földeit.

- Vác környékén annyi fegyveres csapatok kószálnak, s oly törvénytelenségeket követnek el - sóhajta Zalkán -, hogy magam is biztosabbnak tartám a városba vonulni.

- Bizony én sem jelenthetek jobbat - szólt Buzlai -, tolnai jószágaim elpusztíttattak; szerencse, hogy feleségem még Simontornyára menekedhetett, s hogy lányom, férje házánál, itt a városban van.

- Nem kell búsulni, urak - mondá Perényi, előbbi keserű modorában -, az esztergomi érsekség jószágait, úgy látszik, még nem bántották; s ha mi egyenként mind elvesznénk is, őeminenciája ebben nem nagy veszélyt lát.

- Nagyság megfeledkezik magáról - szólt Bakács indulattal -, ha őfelsége jelenléte nem tartóztatna vissza...

- Lássuk, lássuk, ugyan mi történnék akkor? - kiáltott a nádor - ne méltóztassék magán erőszakot venni! Hisz tudjuk, eminenciád hatalmában vagyunk. Méltóztassék kimenni a Rákoson összegyűlt seregei közé. A nagy vezér, kit a pápa nevében a haramiatábor kormányzásával megbízott, azonnal ellenünk fogja vezetni hadait, s ki fogja irtani e haza nemességét, mindaddig, mígnem az Erdődi család a legrégiebbé válik, azaz, míg valamennyien elvesztünk.

- Ki mer ellenem ily vádakat mondani? - kiálta a bíbornok felugorva székéről.

- Igen megfoghatom, ha eminenciád ily vádak hallására felindul - vágott szavába a kalocsai érsek, alig titkolva el az örömet, melyet ellensége megaláztatásán érzett -, de azok után - mondá folytatólag -, mik mindenfelől történnek, nincs mit bámulnia. A keresztes hadat Telegdi, Bornemisza s több mások tanácsának ellenére eminenciád hirdetteté ki. Mi, főleg, kik az egyházi rendhez tartozunk, a pápa iránti tiszteletből nem mondhattunk ellent. Nem természetes-e, ha ezen sokak által rosszallt határozat következményei annak tulajdoníttatnak, kitől az eredt, főképp miután a lázadók minden merényeiknél a király s főképp eminenciád helybenhagyására hivatkoznak?

- Az én helybenhagyásomra? - kérdé az érsek haragtól elfojtott hangon.

- Eminenciádéra - válaszolt az előbbi hidegen. - A Rákoson összegyűlt lázadók szemünk láttára az esztergomi érsekség magtáraiból láttatnak el; ámbár azok, mint tudva van, különben nemigen szoktak megnyílni másnak, mint a jó vevőnek.

- Ez több, mint amennyit tűrhetek - szakítá félbe Bakács a szólót.

- Távol legyen tőlem - folytatá emez -, hogy eminenciádat vádolni akarnám, csak arra akarom figyelmessé tenni, miszerint azok előtt, kik személyes jellemét nem ismerik, szükségképp feltűnőnek látszik, hogy akkor, midőn a csanádi püspök jószágai elpusztíttatnak, midőn én magam annyi kárt szenvedek: oly püspökök javai, kik szerencséjükre nem a Csáki, Frangepán vagy ezekhez hasonló családokból származnak, a lázadók által megkíméltetnek. Mint bácsi lektorom írja, ezen eljárás okául azt hirdetik a parasztok, hogy ők a püspöki ruha alatt is megismerik azokat, kik soraikhoz tartoznak.

- S ennek én vagyok oka? - kérdé Bakács, lángoló tekintetét a szólóra függesztve. - Ha az elkábult csoport dühöngései közt rám hivatkozik...

- És ki az - szólt közbe a nádor -, ki az elkábult csoport vezéreül e vad székelyt választotta?

- S tehetek-e róla, hogy nagyságtok között senki sem akarta e vezérséget magára vállalni?^[74]

- Nem akarta?! - kiáltott a nádor. - S nem vállalta-e fel e vezérséget Ártándi?... nem kértük-e őeminenciáját Telegdi s én, Báthori György és Buzlai Mózes s Drágfi János, ki akkor még itt volt, hogy ez ismeretes erényű vitéz szolgálatát elfogadja? De eminenciád szemében a keresztesek vezetésére más tulajdonok valának szükségesek, mint miket Ártándi Mátyás király hadaiban tanulhatott; eminenciádnak oly férfi kellett, ki a nemesség gyűlöletéről ismeretes; ki a papok s barátok által ellenünk fellázított tömeget örömmel vezeti váraink ellen. Vagy talán nem papok izgatják-e fel jobbágyainkat? azon híres Lőrinc, ki a szentírásra hivatkozva, a népet gonosz tettekre inti, nem tartozik-e őeminenciája meghitt emberei közé? nem fordult-e meg többször palotájában? nem töltött-e órákat dolgozótermében, melynek ajtajai mindenki előtt zárva voltak?

Hasonló szemrehányásokat tettek Bakácsnak Frangepán s főképp Palóczi. A megtámadott - megvető tekintetet vetve maga körül, hol egy védelmezőre sem talált, mert mind Szakmári, mind Zalkán ildomosabbnak tarták, ha ez alkalommal hallgatnak - várt, míg a zaj kissé lecsillapult. - Nagyságos uraim! - szólt végre, s hangja belső megindulástól remegett - ha e nép fellázad, mit oly kiterjedésben, mint állíttatik, nem hiszek: a lázítók sem Dózsa, kit a keresztes had vezérének választottam, s választottam azon teljes hatalomnál fogva, mely őszentsége a pápa által kezembe adatott, sem én magam nem leszünk. A lázítók azok, kik e népet évek óta hallatlan módon zsarolják, kik, miután tőle minden földi javait elrabolták, most meg akarják őt fosztani még azon reménytől is, mely az egyház kegyelméből a szerencsétleneknek nyílt; azok a lázítók, kik, hogy jobbágyaikat a szent hadtól visszatartóztassák, rajtok s családjaikon kegyetlenségeket követtek el, melyeknek említésére minden emberi kebel borzad; a lázítók nagyságtok és...

Bakács e szavaira mintegy általános vész tört ki mindenfelől. Maga az országbíró s Buzlai is, kik eddig a vitatkozásban részt nem vettek, őt most keményen támadák meg. - Így szólni e hazában - az egyiknek nézete szerint - felségsértéshez hasonló bűn; - a másik őt a lázadás bevallott pártfogójának -, a harmadik a közrend s béke ellenének nevezé; míg Perényi világosan kimondá, hogy a dolgok így állván, az érseket közkereset alá tartja veendőnek.

A király a zaj közben, melyre e vitatkozás alkalmat adott, szótalan ült székén. Majd a szólók egyikére, majd másikára fordítva tekintetét, arcain mondhatlan szomorúság kifejezése látszék. - Istenem, Istenem! - szólt néha, ég felé emelve szemeit - mi lesz belőlünk? - A vitatkozókra éppoly kevés benyomással voltak e szavak, mint a király jelenléte; csak Bornemisza vetett néha részvevő tekintetet urára, ő maga sejdíté a kínokat, melyek e szerencsétlen király keblét e pillanatban eltölték.

- Urak! - mondá végre, s szavának hangjából benső megilletődése volt észrevehető - úgy látszik, bármily panaszaink legyenek egymás ellen, vitatkozásaink között nem kellene arról megfeledkeznünk, kinek jelenlétében szólunk. Vajon ez idő arra való-e, hogy egymásnak szemrehányásokat tegyünk? - folytatá rövid szünet után, mialatt a csend helyreállott, s a vitatkozók csak bosszús tekintetökben mutatták egymás iránti érzelmeiket. - A hont oly veszély fenyegeti, melynek legyőzése csak úgy lehetséges, ha erős akarattal kezet fogunk; s mi gyanúsításokkal töltjük azon pillanatokat, melyeknek mindegyike, jól használva, a hazát számtalan szenvedésektől őrizhetné meg.

- Én nem gyanúsítok senkit - mondá Perényi rosszkedvűen -, tetteket hozok fel; nem tehetek róla, ha azok oly dolgokat bizonyítanak, melyek nem mindenkinek tetszenek.

- S miért hozni fel e tetteket? - viszonzá az előbbi azon lelkesedéssel, mely Bornemisza egyszerű beszédeiben a művészet hiányát oly jól pótolá, s mely éppen azért, mivel a komoly férfiú által szónoki fogásul sohasem használtatott, mindég hatással volt a hallgatóra - minek említeni azokat, mik a jelen viszonyok előidézésére talán alkalmul szolgálhattak, de miknek megváltoztatása hatalmunkban nem áll? A múlt a történeté, s félek, hogy az rólunk, kik e haza kormányában jelenleg nagyobb befolyással bírunk, egykor szigorú ítéletet fog mondani; a mienk csak a jelen, s amennyiben emberektől függ, a jövő, melyet nehéz veszélyek fenyegetnek. Fordítsuk erre figyelmünket, s hárítsunk el mindent, mi köztünk keserűséget idézhetne elő.

Minden nemesebb érzemény, mely több emberek jelenlétében mondatott ki, mindég hatással van a hallgatókra; egyeseknek rossz szándékai, szenvedélyeink s néha szerencsétlen körülmények e hatást sokszor eredménytelenekké teszik; de a nemesebb érzemény, melyet Isten minden emberi kebelbe teremtett, nem engedi, hogy a jobbak szavai legalább első pillanatban meg ne hallgattassanak: az történt Bornemiszával is.

- Jól van - mondá a nádor -, tanácskozzunk tehát. Nem vagyunk együtt valamennyien; szeretném, ha legalább Bánfit és Drágfi Jánost látnám köztünk; azonban mit mi jónak látunk, alkalmasint helyben fog hagyatni a többiek által is; s így bátran határozhatunk.

Miután a jelenlevők a király engedelméből széket fogtak, a kancellár azzal kezdé a tanácskozást, hogy néhány levelet olvasott fel, melyekben az ország különböző részeinek békétlen állapotáról tudósíttatik. Utána Báthori, Buzlai s a többiek közlék vett híreiket; végre Bornemisza mondá el azokat, miket Ártánditól hallott s a rendeléseket, melyek azoknak következtében már éjjel tétettek a nádor által. - Mint látszik - így végzé előadását -, a lázadás az ország különböző részeiben előbb ütött ki, mint azt fő vezetői kívánták, s e körülmény ránk nézve kedvező. A keresztesek megtámadása az országra valóban veszélyessé csak úgy válhatott volna, ha azalatt, míg mi készületlenül állunk, ők egész hatalmukat egy ponton egyesítik, részekre oszolva nemcsak önerejüket gyengítik, de amennyiben a nemességet a fenyegető veszélyre figyelmessé teszik, hatalmunkat nevelik. Az ország alsó részeire nézve nincs aggodalmam; itt őnagysága, a nádor fiát, a váradi püspököt, a bihari nemességet s a temesi grófot a közelgő vészről tudósítván, egyszersmind az erdélyi vajdát szólíttatá fel, hogy seregeivel Báthori István őnagysága segítségére siessen. A legnagyobb veszély magát a fővárost fenyegeti, mely, ha a lázadók által megtámadtatnék, ellentállni nem képes, főképp miután azok szerint ítélve, miket Pesten tapasztalunk, még a polgárok hűségére sem számíthatunk biztosan. A királyi őrsereg s azon kisszámú csapatok, melyeket néhányan a városban tartunk, a Rákoson álló roppant seregeknek ellentállani nem képesek. A fő kérdés tehát az: mit tegyünk ezen veszély elhárítására? miként biztosítsuk legalább egy időre e várost a lázadók ellen?

- Nézetem szerint legjobb volna, ha helyzetünkről a császárt tudósítanók - mondá hosszabb hallgatás után, midőn látta, hogy senki más szólni nem akar, Buzlai -, a baj, mely e pillanatban hazánkat fenyegeti, Németországban sem ismeretlen. Alig múlt egypár éve, hogy a birodalomban a parasztok szintén fellázadtak, s mint most a mieink a keresztet, úgy ők egy rossz bocskort emelve zászlóul, uraik ellen háborút kezdtek. Hasonló veszély ütött ki Stíriában is, s a németek ez oknál fogva bizonyosan nem fogják tőlünk megtagadni segédüket. Saját hasznuk is azt kívánja, miután tudniok kell, hogy ha a nemesség a világ bármely országában elnyomatott jobbágyai által, hatalma sehol sem biztos többé.

- Jó lesz, ha a császártól segedelmet kérünk - mondá Ulászló, helybenhagyólag integetve fejével. - A császár egy idő óta jó szomszédunk s frigyesünk, azonnal követet fogunk küldeni.

- Talán sokkal célszerűbb volna, ha a lengyel királyt szólítanók fel - szólt Palóczi, ki részint, mivel jószágai Zemplénben feküdtek, részint, mert mint Zápolyának barátja a lengyel szövetséghez szintúgy ragaszkodott, mint Buzlai a császárhoz -, saját testvérére felséged legbiztosabban számíthat, azonkívül Borbála királyné ereiben magyar vér buzog, s a nagy Zápolya István leánya rá fogja bírni férjét, ha az nem akarná is, hogy hazánknak segédül legyen.

- Jól van - mondá ismét a király, helybenhagyást intve fejével -, fel fogjuk szólítani kedves testvérünket is.

- Távol legyen tőlem, hogy a lengyel felség jóindulatán kételkedném - szólt itt közbe Szakmári, ki az eddigi vitatkozásokban részt nem vett, s ki finom arcának nyájas - arra, hogy bizodalmat gerjesszen, talán nagyon is nyájas - kifejezését kezdettől fogva változatlanul megtartá -, nem szenved kétséget, hogy Zsigmond király, mihelyt szerencsétlen helyzetünk híre hozzá jut, azonnal segítségünkre siet; de mikor fog ezen hír hozzá eljutni, s mennyi nehézséggel jár Lengyelországban nagyobb hadsereg összegyűjtése? meddig tart, míg seregeivel ide eljuthat? holott a német császár közelünkben van, seregeinek egy része, ágyúk s hadikészületek a Dunán pár nap alatt nálunk lehetnek...

- Csak az a kérdés - vágott szavába gúnyoló hangon Frangepán -, ha e seregek s hadikészületek pár nap alatt nálunk lehetnek, a pécsi püspök őnagysága számítása szerint mennyi idő fog kelleni, hogy azok, ha rájok többé szükség nincs, ismét visszavitessenek; ismeretes dolog lévén, miszerint a Dunán fölfelé sokkal nehezebb az út, s Miksa császár, ki magát egész életén át Magyarország törvényes királyának képzelé, ki az országot többször fegyveres erővel megtámadta, talán ezúttal nemigen fog visszasietni, főképp ha néhány kedves barát által, kik úgy hiszem, nem fognak hiányozni, magyar vendégszeretettel itt tartóztatik.

Magára Szakmárira e szavak semmi látszó benyomást nem tevének. Bakácsnak ildomos növendéke jól tudá, hogy a hatalom, mellyel mások fölött bírni akarunk, csak saját szabadságunk árán vásároltathatik meg, s hogy, ki sokaknak parancsolni akar, nem engedhet soha önszenvedélyeinek. A kancellár nyugodtan maradt, mint azelőtt, s legföllebb egy gyenge, majdnem észrevehetetlen mosoly, mely ajkai körül lebegett, mutatá, hogy a célzott sértést megértette; annyival nagyobb vala a hatás, melyet Frangepán szavai Buzlaira tevének. A büszke tolnai nem tartozott azon emberek közé, kik bármi sértést ildomosságból el szoktak tűrni. Míveletlen, mint kortársainak nagyobb része, ő legalább míveletlenségével megtartá egyeneslelkűségét is. Az ausztriai szövetségnek nem volt buzgóbb pártolója, mint ő. Nyíltan, mint férfihoz illik, bevallá nézeteit: s valamint ifjúságában Miksa császár mellett Ulászló ellen fegyvert fogott: úgy most szabadon hirdeté akárki előtt, hogy felfogása szerint, az országra nem kívánatosb semmi, mint ha Ulászló s Miksa gyermekei között házasság által állandó szövetség köttetik, s azon esetre, ha Lajos mag nélkül halna ki, a magyar korona Annára s általa az ausztriai házra száll; de hogy a császárhozi vonzódás őt ily vétkes szándékhoz vezethetné, minőkkel Frangepán szavai vádolni látszanak, azt Buzlairól senki, ki őt ismeré, nem tehette föl. - Ki mer engem, gergellaki Buzlai Mózest, királyom jelenlétében árulással vádolni? - kiáltá felugorva székéről, s Frangepánhoz közelítve.

- Mérsékeld magadat, barátom - mondá Szakmári s Bornemisza majdnem egyszerre, midőn őt visszatartóztatták.

- Hagyjatok! - szólt emez a legnagyobb indulattal - hadd kérdezzem még egyszer e nagy érsek urat: honnan tudja, hogy Buzlai Mózes az országot a császárnak el akarta árulni? E haj becsületben őszült meg, s én tűrni nem fogom, hogy bárki által megbecsteleníttessék; s ha mindjárt száz római patríciustól venné származását, s kalocsai érsek helyett pápa volna is! Vagy adja okát szavainak, vagy vegye vissza.

Frangepán szavai inkább Szakmárira, mint Buzlaira valának irányozva; az érsek azonban, ki egész életén át inkább családja pezsgő vérének, mint apostoli béketűrésnek adta bizonyságát, ekképp megtámadtatva, nem akará visszavenni szavait, hanem éles hangon csak azt jegyzé meg, miszerint a főajtónálló hívségén s hazafiúi szándékán ugyan nem kételkedik, hogy azonban vannak esetek, hol a legtisztább szándék sem őrzi meg az embert oly irány követésétől, mely a hazát örökre megronthatja; s hogy saját meggyőződése szerint, örök rabigát készít a magyarnak, ki a jelen pillanatban vagy bármikor megengedi, hogy Miksa császár vagy utódai seregestől az országba jöjjenek.

- S az én vagyok, nemde? - kiálta ismét az előbbi - én, Buzlai Mózes, kinek ősei Árpáddal jöttek az országba? S azok, kik őfelsége leghívebb szolgáit a lengyel királynál el szokták árulgatni; kik a lengyel követ hatalmas pártfogása által akarnak kancellárokká lenni;^[75] kik e hazát Lengyelország egyik tartományává szeretnék változtatni, s szívesen látnák, ha felséges királyunk testvérének gyámsága alá kerülne, mert hisz e testvér Zápolya János nővérét vette feleségül; kik igen célszerűnek tartanák, ha a magyar király leányának bizonyos szepesi gróf udvaránál keresne férjet: ezek, ó, ezek, nemde, a hon leghívebb fiai?! ezek az ország nagyságát, dicsőségét tűzték ki célokul!

Buzlai s Frangepán szenvedélyessége mellett még inkább elkeseríték a vitatkozást Szakmári hideg, gúnyoló modora, mellyel Buzlait segíté, s a hevesség, mellyel Palóczi Zápolyát magasztalá. Tetőpontjára hágott az elkeseredés és düh, mellyel a két ellenkező párt képviselői az ország elárulását egymásnak szemére hányták; s hosszas ideig sikertelen volt fáradozása azoknak, kik vagy annálfogva, mert pártérdek nélkül csak az ország javát viselték szíveiken, mint Bornemisza, vagy mivel, mint Bakács s az országbíró, ily viszálykodásoknak, főképp a jelen körülmények között, veszélyességét belátták, a felindult kedélyek lecsillapításán iparkodtak.

A király maga ez idő közben szótlanul ült; érzelmeit, melyeknek kifejezésére, mint máskor, úgy most sem bírt elég bátorsággal, csak a könyörgő tekintet mutatá, mellyel a vitatkozók közül majd egyikre, majd a másikra veté szemeit. Ki e pillanatban a szobába lép, s azokat, kiknek kormányára az ég e haza sorsát bízá, együtt látja, az a jövőt előre sejdítheté, s meggyőződheték, hogy e nemzetnek oly hamar bekövetkezett veszte nem a sors mostohaságának vagy a mozlimok hatalmának s nem is azon közönyösségnek tulajdonítható, mellyel a nyugot nemzetei a magyarnak, a művelt világ ez eleven bástyájának lerontását tekinték, hanem egyedül azoknak, kik a magyart függetlensége végkorában vesztéhez vezették.

- Az istenért, urak! - szólt végre Bornemisza fájdalmasan - hová vezetnek ily vitatkozások?

- Az nekem mindegy! - mondá Frangepán indulattal - szép beszédek által én magamat elámíttatni nem akarom. Ha az országnak segédre van szüksége, keresse ott, hol azt keresnie kell, azon nemzetnél, mely valamint a török ellen, úgy mindég természetes szövetségese, s melynek királyát a miénkhez vér kötelékei láncolják. Én, Frangepán György, tűrni nem fogom, hogy a császár az országba hívassék, s lesznek, tudom, kik velem e részben egyetértenek, s készebbek fegyvert fogni, hogysem a németet határainkon bebocsássák.

- De szükség-e ez? - kérdé Bornemisza, miután a zaj, mely Frangepán szavaira támadt, kissé csillapodott - miért folyamodjunk más nemzetek segítségéért? nincsenek-e e hazának saját fiai, kik azt szükség esetén védelmezhetik? vagy azt gondolja valaki, hogy azon esetre, ha az erő minmagunkból csakugyan annyira kiveszett volna, hogy önvédelemre többé képesek nem vagyunk, a süllyedő birodalmat a lengyel vagy német szövetség fel fogja tartani? mintha egy nemzet mások kegyelméből fennállhatna! s mintha oly szövetség, melyre viszonyok által kényszeríttettünk, egyéb volna a szolgaság egy neménél? ki látta, hogy a gazda, ha háza meggyulladt, mielőtt az oltáshoz fogna, előbb harmadik szomszédjához fut segítségül? Ez helyzetünk! viszonyainkban minden segítség későn jőne. Egy van, mire támaszkodhatunk: saját erőnk.

Bornemisza ezen szavai a nyugalmat rövid időre helyreállíták. Miután a nádor kimondá hogy sem a császár, sem a lengyel király nem fognak segítségért kéretni: Ulászló szokott módja szerint helybehagyá e tanácsot is, s a vitatkozás főtárgya elmozdíttatván, a tanácskozás újra folytattatott.

De a nyugalom ismét nem tartott sokáig.

Minden jelenlevőknek meggyőződése szerint célszerű vala, hogy a lázadók ellen viendő hadnak vezetése egy férfira bízassék: s miután a nádor e terhes kötelességet, mely hivatalánál fogva őt illeté, beteges állapota miatt el nem fogadhatá, új s még keserűbb vita támadt aziránt: kire bízassék az? Frangepán és Palóczi átlátva a befolyást, melyet az ügynek célszerű vezetése adhat, az egyetlen lehető vezérnek Zápolyát hirdeték, ki részint saját hatalma, részint azon nagy hadi erő által, mely mint erdélyi vajdának kezeiben van, a lázadást könnyen elnyomhatja; míg a nádor s vele a többiek, nehogy a vajdának úgyis túlnyomó befolyása ezáltal újra növeltessék, a vezérséget Báthori István temesi grófra tarták bízandónak. - Új szemrehányások és gyanúsítások váltattak. Egyrészről Báthori, másikról a Zápolya család határtalan nagyravágyását említették. A vádra: miszerint némelyek minden hatalmat szívesen Zápolya kezében központosítanának, hogy ez, a királyság lényegével bírva, könnyebben elérhesse a koronát, mely után annyira vágyódik: Frangepán s Palóczi azzal feleltek, hogy sokan inkább elveszni látnák hazájokat, mint annak megmentését az utált Zápolyának köszönjék, kit csak azért gyűlölnek, mert őt érdemeiben utol nem érhetik; szóval, a kölcsönös ingerültség annyira ment, hogy mindenki átlátván a tanácskozás folytatásának lehetetlenségét, örömmel elfogadá Bakács indítványát, miszerint az másnapra halasztassék. - Holnapig úgy hiszem, nagyságtok át fogják látni, hogy, mint előre mondám, e baj korántsem oly nagy, mint azt némelyek hirdetik - mondá a bíbornok. - Ha a Rákoson összegyűlt nép a király nevében felszólíttatik: hogy azok, kik nem általam, hanem később vétettek fel a keresztesek sorai közé, azonnal térjenek vissza előbbi lakhelyeikre: jótállok, az oly roppantnak látszó veszély vajmi parányira fog összeolvadni. Ha a jobbágyok között itt-ott még ellenszegülés tapasztaltatnék, annak elnyomására az egyes megyék főispánjai, az ország alsó részeiben a temesi gróf, Erdély határszélén a vajda elég hatalommal bírnak. Az általam ajánlott lépés eredményeit meg kell várnunk mindenesetre. Ha csalódtam, újra tanácskozhatunk, s pedig őfelsége minden tanácsnokaival egyetemben, nehogy azzal vádoltassunk, miszerint mi, püspökök és főurak mindenben magunk, a nemesség kizárásával határozunk.

Mit Bakács a létező veszély könnyű elhárításáról mondott, az talán senkit sem győzött meg: de mindenik örült, hogy a jelen kellemetlen vitatkozásoknak bármi módon vége vettetik. A király szokása szerint ismét helybenhagyását jelenté ki: s a jelenvoltak egymás után távozva, őt Bakáccsal s Bornemiszával hagyák.

- Istenem! mi lesz belőlünk? - sóhajtott a király, midőn magát e két leghívebb tanácsosával magányosan látá.

- Legyen felséged tökéletesen nyugodtan - mondá a bíbornok -, a veszély, ha csakugyan létezik, nem felséged trónját, hanem inkább annak eddigi ellenségeit fenyegeti. De el kell hárítanunk e veszélyt. Felséged engedelmével sürgönyöket fogok küldeni a cseh és morva sereg elébe, hogy az ország hátárairól minden lehető sietséggel ide vonuljanak.

- Jó lesz - mondá a király.

- Azoknak, kik, habár eddig elcsábítva, valami gonosztettet követtek el, de a felszólítás után három nap alatt kötelességeikhez visszatérnek, felséged nevében teljes bűnbocsánat fog ígértetni. Nincs mitől tartanunk - folytatá a bíbornok, miután a király ez utóbbi tanácsára is kijelenté helybenhagyását -, Erdődi Péter öcsém mindazon seregekkel, melyek jószágaimból kikerülnek, már közelít; velök s azon haddal, melyet felséged tartományaiból várunk, minden megtámadásnak ellentállhatunk. Felséged az Erdődiekben trónjának legbuzgóbb pártolóit fogja találni mindég. - S ezzel Bakács, kiben a szokatlan fölgerjedés, mellyel szólt, színlett nyugalmát meghazudtolá, mélyen meghajtva magát, távozott.

- Hiszi-e kigyelmed - mondá a király Bornemiszához fordulva -, hogy, mint őeminenciája mondá, ellent fogunk állhatni elleneinknek?

- El fogunk követni mindent, hogy tehessük, s talán Isten megáldja törekvéseinket! - mondá emez biztató hangon.

- Úgy van, barátom - szólt a király -, Isten meg fogja segíteni törekvéseinket. Hozzá fogok folyamodni. Szent Vencel, kinek segédét éltemben sokszor tapasztalám s Szent István, ez ország patrónusa, segíteni fognak bajainkon.

A király arcain a legerősebb bizodalom vala kifejezve. Vencelt hívá, s kis imádságos könyvét kezébe véve a templomba készült. - Nem jön velem? - szólt ismét Bornemiszához fordulva.

- Annyit kell végeznem még ma reggel, hogy nem kísérhetem felségedet - válaszolta emez.

- Amint akarja - mondá Ulászló -, de bármit tegyünk, világi bölcsesség nem segít bajainkon; valódi segítség csak felülről jő. - S a király, Vencelre támaszkodva, szokott lassúságával az ajtó felé ballagott.

Bornemisza egy ideig szomorúan nézett a távozó után, s mélyen felsóhajtva, néhány perc után szinte távozott.^[76]

Midőn Ártándi elment, Klári szobájába sietett, s apját találta ott, ki őt szokatlan komolysággal kérdé: miért nem fekszik már ágyában ily késő éjszaka? A hölgy félénkségével menté magát. Tudván, hogy apja s a férficselédek a házat elhagyák, midőn éppen le akart feküdni, mindazon szörnyű dolgok eszébe jutottak, miket utolsó időben hallott, s azért inkább Erzsi szobájában tölté az éjszakát, nyugtalanul s álom nélkül, mint mondá, ott is; mert éppen midőn le akart feküdni, apját hallá annyi idegennel visszajönni. S noha e mentség Klári bátor jellemével nem egészen fért össze, Szaleresi nem kétkedett leánya előadásán. Nagyobb benyomást tett lelkére az, mit Kláriról Lőrinc mondott, s mihelyt a gazdasszony a szobát elhagyá, kitárta leánya előtt szívének e legnehezebb aggodalmát.

Hogy Ártándi a hölgy szívét nem hagyá közönyösen, azt gyaníttatá a pirosság, mely Klári arcait, midőn kedvese említtetett, rögtön elfutotta; s Szaleresi bármennyire aggódott is e felfödözésen, melyet minden szomszédai között csak ő maga nem tett mostanig, sokkal természetesebbnek találta leánya hajlandóságát, hogysem neki szemrehányásokat tegyen; csak a jövő veszélyektől akará megőrzeni, s erre, úgy hivé, tanácsai elég jókor érkeznek. A könnyeket, melyek Klári arcain e beszélgetés közt leperegtek, Szaleresi azon hatásnak tulajdonítá, melyet az apai intések tettek a leányra.

- Ne sírj, kedves jó leányom - mondá mélyen meghatva, midőn könnyező gyermekét kebléhez szorítá -, lám, hisz én nem neheztelek rád. Ártándi Pál szép, nemeslelkű ifjú. Sok köszönettel tartozunk neki, s természetesnek találom, ha külseje rád hatással volt. De ki kell szakítani képét szívedből, Klárim! Ő nemes, te polgárleány vagy; igaz, nem a szegényeknek egyike s talán maholnap bíró leánya, de mégis polgárleány, s polgár és nemes nem férnek össze. Minden szépséged mellett sem versenyezhetsz Telegdi Frusinával. - S Szaleresi elbeszélé, miszerint Ártándi Frusinával jegyben jár; s ha Klári s ő közötte polgári helyzetre nézve különbség nem léteznék is, szerelme nem kevésbé reménytelen volna, mint most.

- Az nem igaz - szakítá félbe Klári apja szavait, szenvedélyében lángoló arccal -, aljas rágalom, semmi más!

- Micsoda rágalom? - kérdé emez bámulva.

- Az, hogy Ártándi Telegdi leányával jegyben jár - válaszolt Klári. - Egy szó sem igaz az egészből, magától Ártánditól tudom. - Apám - folytatá rövid szünet után, miközben a fájdalmas tekintetből, melyet apja rávetett, észrevevé, hogy magát szenvedélyessége által elárulta -, ne félj, hogy reményekkel ámítom magamat. Én Ártándit szeretem. Észrevevéd, s nincs miért tagadjam. Ha kívántatnék, bevallanám nyíltan az egész világ előtt, s nem fog találkozni, ki mondani merészlené, hogy szívem érdemetlenért lángol; de ismerem az áthághatlan válaszfalat, mely köztem s közötte emelkedik, s nem is vágyódom oly szerencse után, mely neki több áldozatokba kerülne, mint amelyeket én szerelemmel kipótolhatnék.

- Kedves leányom - mondá Szaleresi fájdalmasan -, miért nem tártad ki előbb szívedet apád előtt?

- Előbb vagy most, mindegy - válaszolt Klári lelkesülve -, azon pillanatban, midőn őt először láttam, sorsom el vala határozva; midőn megmentve általa, szemeimet hozzá emelém fel, s köszönni akartam: szívemet egyszerre mondhatlan érzemény tölté el, mintha egy belső szó mondaná, hogy az élet, melyet neki köszönök, ezentúl az övé leend.

- Ismerem szenvedélyességedet - mondá Szaleresi -, de légy nyugodt, leányom, idővel...

- Soha, soha, apám! - szakítá félbe a szólót leánya. - Társaim könnyelműnek mondanak, s talán az valék; hiúnak neveztek, s igazuk lehetett ebben is: de leányod nem a régi többé; szívem határozatlan vágyainak tárgyát feltalálta, s nem változik többé. Ne búsulj - tevé hozzá, nyájasan apjához simulva, midőn észrevevé a szomorúságot, mellyel szemei rajta függtek -, én boldog vagyok, ezerszerte boldogabb, mint valaha éltemben!

- Igen, hogy idővel annál szerencsétlenebb légy - mondá emez.

- Ne tarts ettől, atyám - folytatá az előbbi -, voltak idők, mikor az érzemény, mely keblemet tölti, szerencsétlenné tehetett volna; miért tagadjam?... volt idő, mikor meg nem elégedve helyzetemmel, magasabb állás után vágyódtam, mikor én, a polgárleány, irigy szemekkel tekinték azon úri hölgyekre, kiktől egy tekintet a tornázó bajnokot bámulatos tettekre lelkesíti; egy szó, a csatából visszatérő vitéz előtt a legszebb jutalomnak látszik. A fényes kör, melyben ők mozognak, nekem polgári létemnél szebbnek látszott, s felvágyódtam hozzája, hacsak azért is, hogy magasságomban, mint a pacsirta, vígabban zengjem el örömeimet. Ez időben Ártándi neve, birtoka s magasabb állása hatással lettek volna rám, s a gondolat, hogy mindezeket vele nem oszthatom, keserűséggel töltötte volna lelkemet; de ez idő elmúlt. Nem irigylem többé sorsát senkinek, nem vágyódom semmi után. Minek nekem fény, ha őt ragyogni látom? minek név, ha az övé dicsőíttetik?

- S tudja-e Ártándi szerelmedet? - kérdé apja.

Klári, ki eddig is csak azért szólt apja előtt szerelméről, mert érzelmei által akaratlanul elragadtatott, nem akará jobban fölleplezni titkait, s válaszul adá, hogy érzelmét Ártándi előtt mindég eltitkolta.

- S bámulhatod-e azután - mondá Szaleresi -, ha Ártándi Pál, nem is ismerve érzelmeidet, apja kívánatát teljesíti, s Telegdi Frusinát nőül kéri? Frusina bájló teremtés.

- Ez nem lehet, apám! - kiálta Klári, fájdalmában elfojtott hangon, s nyakába borult.

Szaleresi ismeré leánya szenvedélyességét, s célszerűbbnek tartá, ha a beszélgetést e pillanatban nem folytatja tovább. Klári előadása szerint, melynek valóságán nem kétkedett, szerelme csak saját szívének titka volt; minek vitatkozzék komoly okokkal oly szenvedély ellen, melyet a hölgy maga reménytelennek mond, s melyen, mint minden hasonló érzelmeken, csak egy, de annyival biztosabb orvos - az idő - segíthet. Miután tehát leányát nyugodtabbnak látá, kérte: feküdjék le; s maga a táborba sietett, hol jelenléte által a lázadás kitörését még talán akadályoztatni reménylé, azon emberek sorába tartozván, kik, midőn jelen az alkalom, gyöngeségök miatt soha befolyásukkal élni nem tudnak, de kik, mivel hiúk, annyival többet építenek befolyásukra, oly pillanatokban, midőn azzal élni alkalmuk nincs.

Klári, magára hagyatva, szabadon átengedé magát érzelmeinek, melyek annál fájdalmasabban törtek ki most, minél több erőlködésébe került azoknak eltitkolása, midőn apjával szólt. Klári nem szokta meg a titkolódzást. A gazdag polgári háznak egyetlen gyermeke, bálványozásig szeretve apja által, ki benne élte reményét, s mióta neje meghalt, legfőbb örömét találta, hódolóktól körülvéve saját körében, hol, mint a városnak nemcsak legszebb, de leggazdagabb polgárleánya, száz ifjú sóvárgott birtoka után; figyelmet gerjesztve a felsőbb osztályok ifjai között is, kik őt csak a szép Klárinak nevezték; Szaleresi leánya eddig szabadon mondá ki érzeményeit. Először életében nem tehette ezt, s ez maga mondhatlan fájdalommal töltötte keblét. - Titkolódznom kell - mondá elkeseredve, magában -, alávaló szolgálóként hazudnom, hogy apámat megkíméljem azon fájdalomtól, melyet különben miattam érzene. Szerelmemet nem tagadhattam meg, bevallanám, habár éltem függene is tőle; de ha tudná - s a hölgy szomorú gondolatokba merült.

Fölnyitá ablakát, s kinézett. A fölkelő nap első sugárait veté a budai hegyekre, hová a várfalnál magasabb ablakából láthatott; Szent Gellért kápolnáján, mintha lángok borítanák, csillogva állt a nagy rézkereszt, s a Duna kék tüköre nyugodtan terült el a városok között. Minden hallgatott. Csak a folyón áthangzó harangszó, mely a logodi templomból a híveket első misére hívá, s a háztetőkön rakott fészkeikből a nap első sugárainál kisdedeiknek eleséget keresni siető fecskék vidám csevegése szakítá félbe a csendet. Úgy látszott, mintha csupán az ájtatosság s a szeretet ébredtek volna fel a tájon, hol a munkás élet lármás zaja még hallgatott.

Klári soká nézte a bájoló képet, mely előtte elterült, s nyugodtabbnak érzé magát. A friss korányi szellő, mely a folyón átszállva, sima tükörén ezer csillogó kis habokat sodort, meghűté égő arcát is, s a fény, mely látókörén elterjedett, reményt sugárza bús lelkébe is. De a vigasztalás s nyugalom, melyet a természet szépségeinek köszönünk, nem tart soká; s valamint a folyón s a városnak utcáiban lassanként több élet és zaj támadt, úgy Klári keblében is újra feltámadtak az érzések s aggodalmak, mikről, a korány szemléletén elandalodva, pillanatokra megfeledkezett.

- Tépjem ki szívemből szerelmemet - így folytak gondolatai -, atyám azt mondá. De miért? ki rontja meg szándékosan ön boldogságát? ki vágja ki gyökerét a fának, melyen élte virágai teremnek? Szerelmem reménytelen... reménytelen! és miért? Nem szerethetem-e őt? nem fogom-e őt szerethetni egész éltemen át? nem vagyok-e meggyőződve, hogy ez érzemény viszonoztatik? s mi egyebet remélhetnék? Nem kellenek nekem neve, birtoka s a fényes állás, melyet mint neje a világban elfoglalhatnék; sőt jó, hogy ezeket nem oszthatja velem; ha lelkem nyugalmát, atyám reményeit, jó nevemet, mindent odaadok, s érte csak szerelmét kívánom: nem kettősen enyém-e a kincs, melyet oly drága áron vásároltam?

Az ember néha bizonyos meggyőződésre szeretné kényszeríteni magát, s ilyen vala Klárira nézve az, hogy Ártándi szerelménél egyebet nem kíván; de belső érzeménye ellenállt az erőlködésnek, s akaratlanul eszébe jutott azon szerencse, melyet mint Ártándi neje várhatna. S miért nem remélhetné ő ezt? Nem volt-e száz eset, hogy egyes férfiak, túllépve osztályuk előítéletein, polgárleányokat vezettek az oltárhoz, s őket magas állásuk minden élvezeteiben részesíték? S miért ne tehetné ezt Ártándi? Nem ígérte, sőt úgy beszélt mindég, mintha ezt tenni nem akarná. De ki tudja? talán csak próbára akarta tenni kedvesét, s ha majd szerelme tisztaságáról meggyőződött, ha ismerni tanulta egész becsében e szívet, mely magát föltétlenül nekiadá: akkor lerántja a fátyolt, mellyel föltételét eddig takarta, s oltárhoz vezeti boldog mátkáját! Miért ne volna ez lehetséges? hisz az előtt, ki még határtalan szerelmet hisz, sok dolog valószínűnek látszik. - Klári egy ideig dobogó szívvel egészen e boldog gondolatoknak engedé magát által. Már Ártándi karjain az oltárnál képzelé magát, körülötte bámuló sokaság, a kevély úrhölgyek irigy tekintete rajta függ, ősz apja arcain öröm ragyog, a ház barátai megelégedéssel látják fölemeltetését; Klári ábrándjaiban látá mindezt. Majd ünnepélyes tornánál képzelé magát, hol férje minden szemet magára von, és szerető tekintetekkel mégis csak kedvesén függ; majd Ártándi várában - képzelődés között fellázadt agyán egy egész élet örömei vonultak át, s ő mondhatlan boldognak érezé magát. - Ó, ha szeretne! - szólt végre fájdalmasan, midőn jelen helyzete ismét eszébe jutott - ha igazán szeretne, nem lehetne-e mindez való? nem függ-e mindez tőle? s bízhatom-e szerelmében, ha eszembe jut, mi boldoggá tehetne, s hogy nem teszem azzá?!

Klári gondolatai itt új, fájdalmas irányt vevének. Elkövetett mindent, hogy a lelkében önkéntelenül támadt kételyt elűzze magától. Elsorolá emlékezetében mindazon okokat, melyek Ártándit ily cselekvéstől visszatartóztathatnák. - Ó, de ha szeretne! - így szólt belszózata mindég - ha igazán szeretne, mindezen okok nem tartóztathatnák őt vissza attól, hogy kedvesét boldogítsa. Neve! igen, de hát nem az ő neve-e az, melyet csak saját tettei dicsőíthetnek, s melynek felmagasztalására nejének fényes címei nem szükségesek. Apjának kívánata! mi ez azon meggyőződéshez képest, hogy kit szeret, azt boldogíthatná? A világ! de én kérdezősködtem-e a világ ítéletéről, midőn magamat nekiadám? Eszembe jutott-e állásom, jó hírem, éltemnek egész jövője? eszembe jutott-e egyéb, mint hogy őt szeretem s boldoggá tehetem, ha csak egy percre is? ez egy boldog pillanat nem látszék drágán vásárlottnak, ha egész éltem reményeit adom is érte; s ő? Ó, ha igazán szeretne! - A szerencsétlen hölgy mindég inkább elmélyedett e gondolatokba. Ha igaz volna, mit apja mondott. Sokszor hallá másoktól is, hogy Pál Telegdi Frusinával jegyben jár. Ha e hír valósulna! - De nem, az nem lehet! - vigasztalá önmagát; nem kérdeztem-e őt csak még tegnapelőtt? - s ő becsületére esküdött, hogy szava Frusinának lekötve nincs. S ha mégis úgy lenne! ha megcsalt, s ha az, minek én ősz apám nyugalmát, házam becsületét áldoztam fel, neki csak időtöltés, csak mulatságos kaland vala, melyről társai között kérkedve szólhat; ha, míg szívemben nem volt más érzemény, mint szerelem, agyamban más gondolat, mint miként boldogítsam, ő a hiszékeny polgárleánnyal csak tréfát űzött: akkor, akkor jaj neki - mondá a legnagyobb indulattal felugorva székéről -, neki s annak, ki miatt e szívet magától elvetette!

Ki Klárit most látja, midőn lángoló arcokkal, szemét ég felé emelve, ablakánál áll, a kifejezésből, mely kedves vonásait csaknem ijesztőkké tevé, meggyőződhetett, hogy e kebelben nemcsak nyájas érzelem, de hatalmas indulatok csírái szunnyadoznak. De a szenvedélyek fergetege nem tartott sokáig. Újra kedvesének képe támadt fel lelkében; s a gondolat, hogy iránta igazságtalan volt, s hogy nemes szívén egy percig kételkedett, mondhatlan bánattal tölté kebelét. - Bocsáss meg, kedvesem! - szólt kitörő fájdalmában - bocsáss meg az őrültnek, ki rajtad kételkedni mert. Nagyobb kincs szerelmed, hogysem magamat birtokában nyugodtnak érezhetném. - S Klári székére veté magát, s kezeivel takarva szemeit, sírt keservesen.

Így találta őt Erzsi, a gazdasszony, ki, miután ura a táborba ment, halk léptekkel Klári ajtajához lopódzva, rövid hallgatódzás után egyszerre bedugta fejét.

- Uramfia! mi történt? - kiálta Erzsi, midőn Klárit, kit ágyában gondolt, az ablaknál sírva találta. Hozzásietett. - Talán csak Ambrus gazda nem vette észre - úgymond -, hogy Pál úrfi az éjjel e háznál volt?

Klári tagadólag rázta fejét.

- Vagy talán rosszul érzi magát, kedves Klárikám?

A hölgy ismét csak fejét rázta.

- De az istenért! mi történt? bizony szép fekete szemei elvesztik fényöket, ha annyit sír.

A viszony, mely Klári s a gazdasszony között létezett, nem vala olyan, minő cseléd s asszonya között közönségesen található. Jókor megfosztva anyjától, Klári ezen személy ápolása alatt nőtt fel, s valamint már gyermekkorában, úgy most, mióta Erzsébetben szerelmének pártolóját találta, iránta teljes, majdnem gyermeki bizalommal viseltetett. Nem titkolá tehát keservének okát most sem ez egyetlen tanácsadója előtt, hanem zokogva elmondá, mit apjától Ártándiról hallott.

- S ez az egész? - mondá Erzsi, nyájasan simogatva a szép hölgy képét - s ezért sír, Klárikám? Nem hallottuk-e ezt már többször? s ki fogja hinni e képtelenséget?

- Miért képtelenség? A férfiakban nincs hűség! sokszor mondtad magad, Erzsim.

- S az igaz is, amennyiben a hívség keresztyén erény, s áldozatba kerül - válaszolt az előbbi -, de aki oly szép, mint maga, Klárikám, nyugodt lehet. Hisz az istenért - folytatá, míg szemei a bájló leányon függtek -, nincs férfi a világon, ki, ha e szemek közé nézett, s ez ajkakat egyszer megcsókolta, hívtelenné tudna válni.

- Frusina is szép - mondá Klári, még mindig nyugtalanul.

- Szép, szép, megengedem - válaszolt Erzsi -, az úri kisasszonyok között nincs párja. Nem is csuda: fején drága párta, nyakán gyémánték, bársony- s patyolatruha; így könnyű szépnek lenni, főképp ha az ember tárnok leánya, s az ország legfőbb családihoz tartozik. De próbáljon csak egyszer felöltözködni mint polgárleány, s majd meglátjuk. Hisz húsvétvasárnap együtt voltunk a templomban, ő felcifrázva, mint egy királyné, magának, Klárikám, csak a velencei aranylánc volt nyakán, melyet boldogult édesanyjától örökölt, s mégis, ne üdvözüljek, ha, mikor a templomba léptünk, az egész világ nem ránk nézett. - "Ez a szép Klári, Szaleresi gyönyörű leánya!" - ezt hallottuk mindenfelől, mihelyt jöttünk, mintha Frusina nem is volt volna a templomban. Az egész világ csak velünk foglalatoskodott, s a kevély Bebek Katalin leányasszony, kivel Frusina a templomba jött, csaknem megpukkadt mérgében győzelmünk fölött.

Ezen s ehhez hasonló vigasztalások nem hangoztak ugyan el hatástalanul, azonban Klári nem nyeré vissza előbbi vidorságát, s lelkét bús sejdítések tölték el. A gondolat, hogy szerelme Ártándi által egész mértékben nem viszonoztatik, mely mintegy véletlenül lelkében támadott, újra meg újra visszatért; s mennyivel többet gondolt kedvesének egész magaviseletére, annyival több valószínűséget nyertek kételyei. - Ha valóban szeretne - így szólt végre Erzsihez, ki vigasztalásainak csekély sikere miatt szinte neheztelni kezdett -, miért nem vehetne el?

- Ah, ez hát a bökkenő? - mondá Erzsi mosolyogva. - Gondoltam. Mindjárt, mihelyt Pál úrfi házunkhoz jött, azon kezdtem töprenkedni: mi lesz ebből, ha az úrfi Klárit nem veszi el? Mert mint boldogult férjem, Isten nyugtassa, mondani szokta: lánynak nem is szerelem, ha nem vezet házassághoz. Az átkozott, Isten nyugtassa, pajkosságában még többet mondott, azt tudniillik: hogy asszonynak meg nem is házasság, ha nem vezet új szerelemhez. De ezt hagyjuk abba. Amint mondtam, mihelyt Pál úrfi a házhoz jött, sokat gondolkoztam a dolgon; s ha ő nem lett volna oly igen szép, ha maga, Klárikám, nem lett volna oly igen szerelmes, bizony megsúgtam volna Ambrus gazdának az egészet; de ezen most, hál' Istennek, túl vagyunk; s minthogy Pál úrfi magát, Klárikám, bizonyosan elveszi, áldom Istenemet, hogy idő előtt nem locsogtam.

- Ő elvesz engem? - mit beszélsz, Erzsi? - kérdé a hölgy.

- Nos, miért ne venné el - szólt az előbbi szinte bámulva -, hisz a házasságnak nincsenek többé akadályai.

- Nincsenek akadályai? - sóhajta Klári - hát az, hogy én polgárleány vagyok s ő nemes? hogy egész családja megbecstelenítve gondolná magát, ha engem nőül vesz, nem elég akadály-e?

Erzsi arcai itt fontos pártfogoló kifejezést vőnek fel. - Hát nem tudja még - mondá rövid szünet után ünnepélyesen -, mik történtek?

Klári bámulva nézett rá.

- Nincs többé osztálykülönbség! - folytatá emez, miután előbb vigyázva körültekintett, halkabban. - Nemes és polgár, úr és szolga, paraszt és nádor, ezentúl mind egyenlő lesz. Fél esztendő múlva azt se fogja tudni senki, országnagy vagy paraszt családjából veszi-e eredetét.

- Hogyan lehetséges ez? - kérdé Klári bámulva.

- Azt én nem tudom - válaszolt a másik -, de hogy úgy lesz, azon semmi kétség. Én az egész dolgot legényeinktől tudom, kik egész nap a táborban járnak. Már mindent kicsináltak egymás között. A király s a bíbornok őeminenciája megmaradnak helyeiken, a többi mind változik. Dózsa György nádor lesz; testvére Gergely, országbíró, s így tovább; elfelejtettem már az egész sort, csak azt tudom, hogy Ambrus gazda tárnok. Mit mond ehhez, lelkem? Hiszi-e még, hogy Pál úrfi, ha kedves Klárija tárnok leánya lesz, nem fogja magát boldognak tartani, ha őt nőül veheti? s nem furcsa dolog, hogy e fiatal úri ember mindig csak tárnokok leányaival hozatik szóba?

Klári sokkal józanabb volt, hogysem a keresztesek által célba vett lázadás eredményét oly biztosnak hinné, mint jámbor gazdasszonya; de hogy vezéreik által csakugyan hasonló célok tűzettek ki, azon, a tanácskozás után, melynek véletlenül tanúja volt, kételkednie nem lehetett, s nehéz volna az érzeményeket leírni, melyekkel annak tudása szívét e pillanatban tölté.

Ha azokra emlékezett, miket apjától s Dózsa Gergelytől a tanácskozás közben hallott, borzadnia kelle, mégis a meggyőződés, hogy a gát közte s kedvese között csak így rontathatik le, kívánatossá tevé, mitől szíve másképp borzadott volna. Szerelmének érdeke minden egyebet háttérbe szorított. - Meglátod - mondá szomorúan -, nem fog megtörténni, miről beszélsz.

- De Klárikám - szólt Erzsi szinte neheztelve -, már hogy gondolhat ilyeket? hisz maga a király és a bíbornok velünk tartanak; sőt azt mondják, a római pápa is csak különösen e célból hirdetett teljes bűnbocsánatot.

- Apám maga ellenezni fogja; tudod, a mellékszobában voltam, mikor vezértársaival ma éjjel tanácskozott, s ő világosan kimondá, hogy velök tartani nem fog.

- Kényszerítjük - válaszolt Erzsi -, hisz Ambrus gazda sokat nem akar, mi végre mégis megtörténik. A legények is azt mondták, ha másképp nem, erővel visszatartják táborukban, s ha egyszer elkezdették a munkát, ő is velök fog tartani. Később mindenhez hozzááll.

- És nem fog-e Pál ellenségeink között állani? - szólt Klári fájdalmasan - egy zászló alatt Telegdivel? s nem lesz-e a szerencsétlen harc egy új válaszfal köztünk? Ó, Erzsi, én nem várok semmi jót!

- Pál úrfi át fog jönni hozzánk - biztatá az előbbi -, s ami a Telegdieket illeti, az, ki velök jót akarna tenni, azáltal segítene rajtok, hogy elszöktetné. Hacsak Velencében, hol Thuz úr lakik, vagy valahol Németországban nem találnak menedéket, nem tudom, mi történik velök. Itt nincs maradásuk; a keresztesek, amennyien vannak, romlásukat esküdték. Az elsők, kiket megtámadnak, a Telegdi ház lesz, mert az öreg István őnagysága ellenezte leginkább hadokat. S mit gondol, Klárikám, a Telegdiekkel? hisz már mondám: Pál úrfi az őrültségig szerelmes; nem adok három órát, s ismét a boltban lesz.

A szólót itt kocogás szakítá félbe. - Mernék fogadni, az öreg Farkas. Ismerem kocogását - mondá Erzsébet. - No, mit mondtam? - folytatá suttogva, miután beszólíttatván, csakugyan Ártándi bajszos követője lépett a szobába. - Ismét levélkével jön. Nem kell-e óriásilag szeretni annak, ki ennyit ír?

Farkasnak jötte Klárit nem tölté oly örömmel, mint gazdasszonya a jelen viszonyok között reménylé, sőt fölgerjedt állapotában e váratlan körülmény csak növelé aggodalmát, főképp miután a látszó zavar, mellyel a huszár Klári előtt megjelent, s általában véve egész magaviselete nem látszék jó hírre mutatni.

Farkas azon rendes helyzetek egyikében találá magát, midőn azt, mit forrón óhajtottunk, elérve, először érezzük a nehézségeket, melyekkel kívánatunk teljesítése jár. Valamint még tegnap nem vala buzgóbb óhajtása, mint hogy ura által oly levéllel bízassék meg, minőt most magával hozott: úgy e pillanatban, midőn Klárira nézett, ki őt aggodalomtelt kifejezéssel kérdé: mi hírt hozott? bensőképp arról panaszkodott: miért nem szólt inkább ura önmaga kedvesével, s minek küld másokat, hogy tanúi legyenek a fájdalomnak, melyet ő okozott?

- Hát a hír csak az - felele rövid hallgatás után, mely alatt még egy ízben azon gondolkozott, miként teljesítheti megbízását úgy, hogy az Klárinak legkevesebb fájdalmat okozzon -, hogy uram ma reggel elutazott.

- Elutazott? - kérdé Klári ijedten.

- Igen. A nádor őnagysága elküldte levelekkel Biharba; másként, úgy hiszem, talán nem is ment volna el.

E hír s főképp Farkas végszavai, melyeket magára nézve kedvezőleg magyarázott, Klárit kissé megnyugtaták. Farkas észrevevé, s kedvezőnek gondolva a pillanatot, a hölgyet elő akará készíteni a rosszabb hírekre. - Ej, az az ifjúság! - szólt fohászkodva - nincs mit bízni benne; ma itt, holnap ott; alig jött, ismét elmegy, bizony nincs mit bízni benne.

Klári annyira fel vala gerjedve, hogy e szavak, bármi távol érintkezésben voltak a gondolattal, mely lelkét gyötré, előtte észrevétlenül nem maradtak. Tekintetében, melyet Farkasra vetett, annyi ijedtség, oly mondhatatlan fájdalom vala kifejezve, hogy ez újra fogyni érzé bátorságát, s beszédében elakadt.

- Szegény fiatalság! - szólt közbe Erzsi - mit tehet róla, ha az öregek ide s tova küldözgetik? Hát kiben bíznék az ember, ha nem fiatalokban? hisz az öregnél meg azt sem tudja az ember, nem hal-e meg, mielőtt szavát tartotta?

- Szent igaz! - válaszolt Farkas, szemeit elhatározottan Erzsire függesztve, hogy a hatást, mellyel szavai Klárira lesznek, ne lássa - az ifjasszonynak igaza van: az öregek meghalnak, de az ifjak meg mindennap másba szerethetnek, és...

- Kendnek még más hírei vannak - szakítá félbe Klári a szólót, felugorva székéről -, az istenért, mondja el hamar, mindjárt!

Farkas, Klári részéről szenvedélyes kitörésekre vala elkészülve; mégis midőn e pillanatban szeme Klári tekintetével találkozott, melyben annyi mondhatlan fájdalom volt kifejezve, az öreg katona zavarodva a földre süté szemeit.

- Szóljon kend hamar; az istenért, kérem, ne gyötörjön tovább! - szólt Klári esdekelve.

- Hát tulajdonképpen nincs semmi, amit mondhatnék - válaszolt amaz zavartan -, csak hogy Pál úrfitól egy levélkét hoztam, és hogy...

- Ide a levéllel! - kiáltott az előbbi, s kiragadva azt Farkas kezéből, ki hozzá még néhány vigasztaló szót akart mondani, olvasni kezdett.

A levélnek tartalma ez vala:

"Hálátlannak, egykori szerelmedre érdemtelennek fogsz talán nevezni, midőn e sorokat olvasod; de bármiként fáj a gondolat, hogy az, kit e világon leginkább szerettem s fogok szeretni, így ítél felőlem: lelkiismeretem mondja, hogy e vádakat inkább érdemleném, ha a valóság bevallásával tovább késném. Nekünk el kell válnunk, Klárim! A boldog csalódás, melynek átengedők magunkat, nem tarthat tovább! ketté kell szakítani a láncot, melytől körülfonva oly boldognak éreztem magamat. Amit hallál, igaz: Telegdi Frusinának jegyese vagyok. Nem szívem választását követem, azt jól tudod te, ki szerelmemet ismered. De vannak viszonyok, melyeket sérteni nem szabad. Atyám becsülete kívánja tőlem, hogy beváltsam szavát, mellyel engem még gyermekkoromban Telegdi leányával eljegyzett; s ha mindjárt éltem boldogságát kívánják el tőlem, midőn ezt teszem: mégsem tagadhatom meg az áldozatot. Hogy szívem szerelme a tied marad; hogy bármi várjon reám, az életnek legboldogabb pillanatai azok leendnek mindég, melyeket szerelmednek emlékeivel tölthetek; hogy legforróbb óhajtásom az marad: vajha irántad határtalan ragaszkodásomat bármikor bebizonyíthassam, minek mondjam mindezt! hisz oly boldogtalan vagyok, hogy javadra nem is kívánhatok mást, mint hogy a szerencsétlent, ki nyugalmadat felzavarta, minél hamarább elfelejtsed, s mindazon szenvedések miatt, melyeket neked szerelmével akaratlanul okozott, ne őt, hanem boldogtalan végzetét átkozd. Isten veled! élj oly boldogul, minővé az szeretne tenni, ki, bárhová vezesse végzete, külső viszonyai által tőled elszakíttathatik, de szívében örökké az marad, aki volt, szerető Pálod."

Ez volt a levél, melyet Pál, mielőtt elutazott, nem csekély kínok közt összefércelt, s melyet tízszer széttépve s újra kezdve, végre a jelen formában csak azért küldött el, mivel egy újnak s még édesebbnek írására ideje nem volt. Ha azonban Pál azt hivé, hogy szavak, bármi mesterileg választva, Klári érzelmeire e pillanatban hatással lehetnek, erősen csalódott. Az egész levélből Klári csak egyet értett, azt, hogy Pál Telegdi Frusinának jegyese. Mi köze volt neki a többihez?! Átfutá a levelet, ajkai elolvasák az érzelgő sorokat, a kifejezéseket, melyekkel kedvese búcsút vett: lelke csak az elválás keserűségét érzette; s midőn a levelet félretéve, szemeit ég felé emelé: arcán csak azon óriási fájdalom kifejezése látszott, melyet a világ minden szónoklata nem vigasztalhata többé. - Klári első pillanatban nyugodtabban viselé magát, mint szokott szenvedélyessége után ítélve, valaki gondolhatná. A csapás nehezebb volt, hogysem panaszra szót találna. De ki arcainak halotti halványságát s a remegést látta, mely tagjait elfogá: meggyőződhetett, hogy e nyugalom nem érzéketlenségnek eredménye.

- Hát ez volt szerelmed? - szólt végre oly hangon, mely Farkas szemeibe könnyeket facsart - ez a becsület, melyre esküvél, hogy szavad lekötve nincs.

- De az istenért - kérdé Erzsi, ki asszonya fölgerjedési okát nem gyanítá -, mi történt, Klárikám? oly halvány, mint a halál.

- Mi történt? - szólt emez keserűen - semmi, mi bámulásodat érdemlené. Egy polgárleány, ki elég bolond volt, hogy magát szerettetni higgye, s egy régi családú nemes úr, ki őt hiszelékenységéért kineveti. Nagynevű úri ember, ki becsületszavára esküszik, hogy senkihez lekötve nincs, s azután írást ad magáról, hogy midőn ezt mondta, hazudott. Csupa mindennapi dolog, amint látod; ha eszed volna, nevetnél rajta.

- Jaj nekem, Klárikám! én nem értem...

- Olvasd magad - folytatá az előbbi, midőn az előtte fekvő levelet felkapva, Erzsinek odanyújtá -, vagy igaz, hova is gondolok, hisz nem tudsz olvasni; ne bánd, jó asszony, ne bánd, hogy nem tanultad, ez csak egy móddal több, melyen az emberek hazudnak.

- S hát e levél? - kérdé ismét az előbbi bámulva.

- Azt tudatja velem, hogy nemzetes és vitézlő Ártándi Pál úr nagyságos Telegdi Frusina kisasszonynak jegyese, s hogy eszerint rám s szerelmemre többé nincs szüksége.

- Ez nem lehet! ez tréfa, hazugság! - kiáltott a gazdasszony, fel s alá futva a szobában - kend Farkas is azt mondja, nemde? - s midőn a megszólított e szenvedélyes kérdésekre csak sóhajtásokkal felelt, Erzsi összecsapta kezét. - Hisz ez a legalábbvaló, legszörnyebb tett volna, melyről életemben hallék! - kiálta még szenvedélyesebben. - Bárcsak olvasni tudnék! Klárikám, bizonyosan rosszul olvasta levelét.

- Dehogy olvastam rosszul! - szólt az előbbi hangon Klári, ki eközben újra a levél olvasásába mélyedett -, nem áll-e itt: hogy az, kit leginkább szeret s fog szeretni, míg élete tart, én vagyok? ugyanazon szavak, melyeket százszor mondott; hogy legboldogabb pillanatai azok leendenek életében, melyekben rám emlékezik; hogy legforróbb óhajtása, irántam forró szeretetét bebizonyíthatni; hogy szíve örökre változatlanul ugyanaz marad: s mindezt olyannyira, hogy csupa irántam való szeretetből most Telegdi Frusinát veszi nőül magának; nem világos-e mindez, bolond asszony, hogy oly bámészkodva állsz előttem?!

Farkas szívére a legvadabb indulat kitörései nem hathattak volna úgy, mint e nyugodt kétségbeesés, mely Klári keserű szavaiban szólott; soha keblét ekként feszülni nem érezé. - Ne erőltesse magát a leányasszony - szólt végre érzékenyen -, sírjon inkább, szidjon össze engem, nem bánom; ha könnyebbségére lesz, csapjon valamit fejemhez: csak ne fojtsa magába fájdalmát; Isten engem, megbetegszik.

- Ki mondta kendnek, hogy erőltetem magamat? - szólt Klári sokkal inkább fölgerjedve, hogysem a részvét, melyet a becsületes szolga egyszerű szavai kifejeztek, rá hatással lehetne. - Ura bizonyosan azt hivé, hogy levelére majd hajamat tépem, ki tudja, talán vízbe ugrom, nemde? hogy szerencsétlenségemet elmondva, házról házra futok?... hisz van-e nagyobb szerencsétlenség, mint elhagyatni Ártándi Páltól, a szép, a nemeslelkű, a dicső, a páratlan Ártándi Páltól, kinek híre Bihartól Pestig eltölti az egész világot?! s a nemeslelkű úr bizonyosan örvend, ha ezt teszem. Megcsalni egy szegény leányt, hazudni egy egész hónapig, széttépni szívet, mely önmagát adta kezünkbe: mily vitéz tett, mily dicsőség!... De - folytatá mindig növekedő szenvedéllyel - Pál úr igen csalódott! Mondja neki, hogy nyugodt valék, hogy nem sírtam egyetlenegy könnyet sem; mint becsületes ember nem is mondhat mást; lám, szemeim szárazak - mondja: hogy nem szerettem őt, nem is szerettem soha, s csak tréfát űztem vele, s elhagytam volna magam, ha levelével csak pár napig késik; hogy - itt az erővel visszanyomott fájdalom végre kitört egész hatalmával -, hogy meghalok; hisz minek is éljek a világon, ha ő nem szeret többé! - S a boldogtalan leány, képét kezeivel takarva, zokogva támaszkodott az asztalra.

- Az istenért, rosszul lesz! - kiálta Erzsi - friss vízért futok. - S ezzel Farkast, nem kis zavarára, Klárival magányosan hagyta a szobában. Az öreg katona mélyen meg volt hatva; de sem vigasztalásai - minő például az vala, hogy föl se vegye, katonadolog, nagyobb bajt is látott, s nemcsak Pál úrfi van a világon, s ehhez hasonlók -, sem ápolása, mely tulajdonképpen csak abból állott, hogy Klári fejét kemény kezével tartá, nem használt semmit. A hölgy zokogása mindég görcsösebbé, lélegzete nehezebbé vált, s még mielőtt Erzsi a vízzel visszajött, a szerencsétlen magánkívül feküdt Farkas karjaiban.

- Átkozott kacérkodás! - mondá ez indulattal, midőn könnytelt szemeit szép terhére függeszté - ezek következései. Már e leány nem tehetett volna-e boldoggá egy polgárfiút? - E kitörések közé, talán először életében, keserűség vegyült azok ellen, kiknek felsőbbségét oly természetesnek gondolta. Erzsi ezalatt egy kancsó vízzel a szobába visszarohanván, Farkassal együtt mindent elkövetett, hogy kisasszonyát életre hozza.

A cél hamar el is éretett. Alig érzé Klári a friss vizet homlokán s halántékain, midőn szemét felnyitva, kérdé: mi történt vele?

- Semmi, kedvesem, semmi - mondá Erzsi, megtörölve homlokát -, csak egy kis ájulás, az álmatlan éjnek következése.

Klári bámulva tekintett körül. - Ó, istenem - kiálta, midőn Farkast meglátva, ismét fájdalmára emlékezett -, hát nem iszonyatos álom volt az egész? s ő csakugyan elhagyott? - S a szerencsétlen, ismét eltakarva arcát, sírt keservesen. E könnyek, úgy látszott, kissé enyhíték fájdalmát, legalább nyugodtabbá lett, s látszólag figyelemmel hallgatá, miket Farkas és Erzsi vigasztalására mondottak.

Az utóbbi egyre azt beszélé, hogy a levelet talán mégsem olvasta jól, s ha csakugyan az állana is benne, Pál úrfi bizonyosan csak tréfált, s Klárit próbára akará tenni, mert nem lehet komoly szándéka, hogy kívüle mást vegyen el. Farkas csak az elválás elkerülhetetlen szükségét emelé ki. Higgye el, édes leányasszonyom - mondá -, szívem fáj, hogy így kell szólnom, de minden, mit az ifjasszony beszél, csupa haszontalanság. Oly nemesházból való úr, mint Pál úrfi, polgárleányt nem vehet feleségül. Isten tudja, miért nem teremtette az embereket úgy, hogy nemesemberek s nem nemesek ne is szerethessék egymást; de hogy nő s férj nem lehetnek, az bizonyos, ha mind a kettő meghalna is bújában.

- Ha legalább azt tudnám - mondta Klári sóhajtva -, hogy igazán szeret, s hogy, mint írja, valóban csak azért hagyott el, mert kényszeríték: könnyebben tűrném a veszteséget.

Farkas Klárit igazán sajnálta, s mindent elkövetett, hogy fájdalmát enyhítse; s habár belsőképp meg volt győződve szavainak valótlanságáról, nem érzett erőt magában, a szegény leánytól e vigasztalást megtagadni; s azért megesküdött rá, hogy ura senkit sem szeretett a világon nála inkább.

- S igazán csak azért veszi el Telegdi Frusinát - kérdé a hölgy tovább a legnagyobb érdekkel -, mert apja szavát kötötte le e házasságra?

Farkas, iménti szavainak jó hatását észrevevén, bármi nehezére esett, bizonyságot tett erről is, s hosszasan beszélt az Ártándi- s Telegdi-házak régi barátságáról, s hogy már Frusina születése óta elhatározott dolog az öregek között, miszerint belőle s Pálból egy pár lesz - míg szavait egyszerre egészen váratlan történet szakítá félbe.

Olvasóim tudják, hogy Ártándi, mielőtt távozék, Farkasnak két levelet adott: egyet, mely Klárinak szólt; a másikat, melyben Frusinát a keresztesek részéről fenyegető veszélyről tudósítva, arra kéré, hogy mindjárt e sorok vétele után nénjével együtt a városba költözködjék, miután nyári lakában megtámadásoktól biztos nem lehet. E levelet Farkas, miután a másikat Klárinak átadá, kezében tartá, de midőn Klári elájult, s ő segítségére sietett, az asztalra tette le, honnan azt Klári most egyszerre felkapta, s mielőtt szándéka Farkas által gátoltathatott, feltörte, s olvasni kezdette.

- Az istenért, mit mível? - kiálta a huszár a levél után nyúlva, míg Klári felugorva székéről, a levéllel tovább iramodott - hisz ez Frusina kisasszony levele! - De látva, miszerint a levél feltöretvén, minden fáradság hasztalan, Farkas azzal vigasztalta magát, hogy Klári úgyis mindent tud már, mi e levélben áll, s parányi örömét, hogy azt elolvassa, kár volna elrontani. - Ha uram neheztelne is - gondolá magában -, e szegény leány eleget szenvedett miatta, bizony nincs mit panaszkodnia.

Leírhatatlan a hatás, melyet e rövid levélnek olvasása Klárira tett. Az egyetlen ok, mely őt a pecsét feltörésére bírá, azon ellenállhatatlan vágy vala, mely e levélke látásáért szívében ébredett, hogy magának Ártándi érzeményeiről biztonságot szerezzen. E tekintetben a sorokban nem vala semmi, mi szenvedélyeit felizgathatá, sőt a tisztelő udvarias hangulat, melyben az egész írva volt, mintegy azt látszék bizonyítani, hogy az író s Frusina között hidegebb viszony létezik. - Ha szeretné - így gondolá magában Klári -, nem írna ily hidegen; nem így írt ő nékem - s e gondolatra rövid örömsugár vonult át arcán, melyet azonban a jövő percben más, leírhatatlan kifejezés válta fel. Véghetlen öröm s borzadás, gyűlölet és fájdalom, elhatározás és kétkedés váltakoztak arcain, mintha minden emberi kínok és szenvedélyek e bájló hölgyarcot választották volna küzdhelyül.

- Az istenért, mi áll e levélben? - kérdék Erzsi és Farkas majdnem egyszerre.

- Hagyjatok el, csak egy percig hagyjatok nyugodtan - mondá félig elfojtott hangon; s Klári még egyszer átolvasta a levelet, s újra átengedé magát a szörnyű gondolatoknak, melyek lelkében támadának. Nem volt-e vetélytársa hatalmában? Ha Farkast itt a háznál tartja, s Frusina a közelgő veszélyről nem tudósíttatik: nem függ-e akaratától, hogy az akadály, mely közte s Pál között emelkedik, örökre elmozdíttassék? A keresztesek Telegdinek romlást esküdtek. Szaleresi boltoslegényei, kik Klári minden kívánatait parancs gyanánt teljesíteni szokták, a táborban vannak, s közülük többen, mint egyes csapatok vezetői, hatalommal bírnak. Mibe kerülne Klárinak, hogy ezen embereket Telegdi kerti lakának megtámadására bírja? - Nem fogom bántani életét - így nyugtatá meg önmagát -, csak arra kényszerítem, hogy Pál iránti követeléseiről mondjon le. - Egy percre el volt határozva, de a jövőben újra feltámadtak kételyei. Nemesebb lelkű vala, hogysem e cselekvésmód aljasságát nem érzené, s az sem kerülheté el figyelmét, hogy azon esetre, ha Telegdi kerti laka oly emberek vezetése alatt támadtatik meg, kik Szaleresi házához tartoznak: ez kétségen kívül uroknak fog tulajdoníttatni, s hogy ámbár apja a lázadást ellenzi, mégis ha ez történnék, oly irány követésére kényszeríttetik, melynek következései a leggyászosabbak lehetnek. S végre, ha Pál mégis Frusinát szeretné, s ha megtudva Klárinak ezen tettét, őt megutálná? - De nem fogom tűrni, hogy Frusinát bárki bántsa - válaszolt önmagának nehézségeire -, sőt segíteni fogom, hogy más országba vándorolhasson, minél egyebet a Telegdiek a jelen viszonyok között úgysem tehetnek. Apámat nem fogja vádolhatni senki oly tett miatt, melyben nem volt része, s melyet egészen magamra veszek. És nem írta-e Pál világosan, hogy Frusinához nem szerelem, hanem csak atyja adott szava által érzi magát lekötve? nem bizonyítják-e ugyanezt a hideg sorok, melyeket e lányhoz írt, s melyekben udvariasságnál nem találni egyebet? Ő boldog lesz, ha e bilincsektől megszabadíttatik!

- Szeretném tudni, mi lehet e levélben? - suttogá Erzsi Farkasnak - soha nem láttam így őt.

- Tudja Isten - válaszolt a másik hasonló módon -, ha halálos ítéletét olvasta volna, arca nem változhatott volna inkább, s bárcsak visszaadná az átkozott levélkét! Uram különösen szívemre kötötte, hogy jókor reggel adjam át Frusinának. Csak azért jöttem előbb kigyelmetekhez, mert uramat Pestre kísérvén, különben is itt valék.

- Csak még kevéssé várjon - kéré Erzsébet -, míg az első fájdalom rohama megszűnt. - S Farkas sóhajtva, ismét várakozott, de Klárin nem vala észrevehető semmi változás. A levélre függesztett szemekkel, elmélyedve gondolataiba, ült ott, s észre sem vevé, mi körülötte történt vagy mondatott. Belsejében jobb érzete s szenvedélyei vadan küszködtek egymással, s nem volt képes magát elhatározni. Ha Farkast a levéllel elmenni engedi, az alkalom, melyet most vetélytársának megrontására a szerencse kezébe adott, elveszett, s mégis, tehet-e mást? Jobb érzete visszaborzad a gondolattól, mely lelkében e levél olvasásánál támadott, s melyet sem követni, sem agyából elűzni nem bírt.

- Kedves lányasszony - mondá végre, nem tűrhetve tovább a várakozást Farkas -, kérem, adja ide a levelet, nem késhetem tovább.

- Csak még egy keveset - mondá Klári esdeklő hangon.

- Szívesen tenném - válaszolt Farkas érzékenyen -, de mit használ; ami benn állt, azt úgyis tudja; ha százszor újra olvasná, sem fogna benne találni mást, s nekem uram szorosan megparancsolta, hogy a levelet még reggel vigyem Telegdi kisasszonyhoz; igen fontos dolog, amint mondá.

- Fontos dolog - ismétlé Klári félig magában.

- Azonkívül - folytatá az előbbi - úgyis elég bajom lesz, hogy feltörve adom át; szerencsémre tudja az egész világ, hogy nem tudok olvasni; majd valahogy kivágom magamat.

- Adja vissza Farkasnak a levelet - esdeklett Erzsébet is -, neki igaza van; most, miután elolvasta, tökéletesen mindegy, mi történik vele.

Klári egy percig hallgatott. Arcai elsápadtak, teste reszketett, keble nehezen emelkedett, mintha valami nyomná lélegzetét. - Itt van a levél - szólt végre -, csak még egy percig várjon rám - folytatá elfojtott hangon -, néhány emlékeim vannak Ártándi úrtól, melyeket vissza akarok küldeni.

- Nem szükséges - mondá Farkas, süvegét véve -, hogy ez mindjárt történjék.

- De nem, még ma kell visszaadnom mindent - válaszolt Klári élénken -, nem jobb-e, ha semmim sem marad, mi rá emlékeztetne? Csak egy percig várjon rám e szobában.

- Azt nem bánom - szólt az előbbi -, csak ne várasson soká a lányasszony, mert máris elkéstem.

- Mindjárt itt leszek - mondta Klári. - Erzsébet, jer velem. - S ezzel a hölgy, követve a gazdasszonytól, a szobát sietve elhagyá.

Midőn a folyosóra ért, egy percig mintegy határozatlanul megállt, azután megfordult, s vigyázva, hogy Farkas, ki a szobában fel s alá járt, azt észre ne vegye, az ajtót előbb kulccsal, azután lakattal bezárá, s a bámuló Erzsébetet maga után vonva, apja szobájába sietett. - Mondtad, hogy a legények mindenesetre részt fognak venni a lázadásban, ha apám ellenezné is.

- Igen, de...

- A legények a táborban vannak, nemde?

- Ott; de az istenért, kérem...

- András a legnagyobb befolyású köztük, azonkívül jó becsületes ember, ki értem életét adná. Menj azonnal a táborba, és hívd el hozzám Andrást. De érted-e, úgy, hogy atyám ne vegye észre. Mondd neki, hogy fontos dolgaim vannak vele, s azonnal jöjjön.

- De az istenre kérem, angyalom Klárikám; Farkas fenn szobájában elzárva, s én Andrásért a táborba menjek; mit mível?!

- Menj, s ne kérdezz - szólt emez szenvedéllyel. - Ha szeretsz, ha valaha szerettél, ha éltem becses előtted: ne késsél tovább.

- Jézusom, mi lesz ebből?! - sóhajtott Erzsi.

- Mindenre, mi szent előtted, kérlek, ne kínozz tovább kérdéseiddel. S oly iszonyú dolog-e az, a táborba menni, hogy kedvemért még ezt sem teszed?

Erzsébet, látva Klári fölgerjedését, nem szólt többet, hanem föltéve főkötőjét, útnak indult. Klári a kapuig kísérte őt; míg a távozót láthatá, utána nézett. Azután maga után bezárva a kaput, fölment apja szobájába, s magát, székre vetve, egészen fájdalmas érzelmeinek engedé át.

Buda, ámbár falakkal volt körülvéve,^[77] nem vala oly erősség, mely a Rákoson összegyűlt keresztes hadnak ellenállhatott volna. Magát a királyi várat Szent György tere felé mély vízárok, a többi oldalakon magas falak védelmezték, de a város, csak gyenge falakkal kerítve, nyitva állott minden megtámadásnak; s mivel valószínűnek látszott, hogy Dózsa seregeit a főváros ellen vezetendi, mihelyt a lázadás kitörésének híre Budán elterjedett, a polgárok pénzüket és drágaságaikat a pincékben ásták el.

Legnagyobb veszély Telegdi házát fenyegeté; ki mivel a keresztes hadat ellenzé, Dózsa táborában a nép ellenségének neveztetett, s ezért Bornemisza meghagyá Orbánnak, hogy ura legbecsesb dolgait s főképp a tárnoki hivatalt érdeklő összes irományokat hozzá szállítsa, ki mint Lajos király nevelője a várban lakott.

Még nem volt dél, midőn Orbán, e tisztben eljárván, néhány szolga kíséretében, urának irományaival s drágaságaival Bornemiszánál megjelent, s ezáltal, hogy halomra gyűlt foglalatosságaiban segédje legyen, ott tartóztatott.

Orbán úgy vélekedett, hogy jelenléte más helyt nem szükséges. - Midőn Telegdi házát elhagyá, az asszonyok ugyan még nem voltak a városban, s lelkében egy percig aggodalom támadott; de e késedelem magyarázatára Bebek Katalin jellemében annyi ok vala található, s az, hogy Farkas urának levelét, melyben Frusina a közelgő veszélyről tudósíttatott, által nem adta, oly valószínűtlennek látszék, hogy eziránt hamar megnyugtatva magát, egész figyelmét a rábízott munkára fordítá.

Est vala, midőn ezt bevégzé, s Bornemisza, az asztalon előtte fekvő csomó levélre s parancsolatra tekintve, Orbánt tett szolgálatáért megdicséré, s neki távozásra engedelmet adott. - Isten veled, fiam - mondá Bornemisza, midőn Orbán, meghajtva magát, menni készült -, tartózkodjál, mennyire lehet, házadban, s ügyelj mindenre, mi a város körül történik. Megtámadás esetében Frusinát s Bebek kisasszonyt azonnal ide hozzám vezeted, s légy azon, hogy Katalin ne egész ruhatárát hozza magával; nem lesz helyünk piperére. - S ezzel Bornemisza, összeszedve írásait, a nádorhoz készült. Orbán Telegdi háza felé sietett.

Lépteinek szárnyakat adott a gondolat, hogy Frusinát ott találja. Őt látni, hallani nyájas szavát: nem volt-e ez legfőbb, sőt egyetlen boldogsága, s kétszeresen az e pillanatban, midőn e kedves lényt veszélyek környezik? s Orbánnak úgy látszott, hogy csak ő fogja megnyugtathatni aggodalmait. - Én őt megnyugtatni? - így szakítá félbe egyszerre kellemes gondolatait, s lelkét azon keserűség tölté el, melyet annyiszor érzett, mióta Ártándi Budára jött; mi vagyok én Frusina előtt, hogy őt szavaimmal megnyugtathatnám? szolga, legföllebb annyival jobb a többieknél, mennyiben uram bizodalmát nagyobb mértékben bírom; semmi egyéb. Miért sietek? hisz a házat, melynek gondja rám bízatott, e pillanatban nem fenyegeti veszély, s nincs senki, ki nyugtalanul várna jöttömre. - Orbán léptei e gondolatoknál lassabbakká váltak. Inkább fölgerjedve érzé magát, hogysem Frusinát e pillanatban látni akarta volna, s a vár keleti bástyája felé vette útját. Mátyás király itt oszlopzattal ékesített sétahelyet készíttetett. A nagy folyó, melynek nyugodt futását le s fölfelé a szem mérföldekre követheté, délről határtalan rónaság, éjszakról erdők- és szőlőkkel beültetett hegysorok s az előtérben a város, melynek tekervényes utcáiba a néző magas helyéről beláthatott, oly egésszé alakíták a képet, melyet a néző innen maga előtt látott, hogy kedvesebbet alig lehete képzelni; s Orbán, valahányszor urával a városban tartózkodott, órákat tölte e bástya fölött. - Most e bájló helyen akará újra feltalálni lelki nyugalmát, mielőtt Frusina előtt megjelennék. A nap leáldozva, végsugarait önté el Pest fölött, s a sötét várfalak, melyeket akkor oly széles vízárok környékezett, hogy a város, magasról tekintve, szigetnek látszott,^[78] ragyogva állottak a piros esti fényben. Minden nyugodt és hallgatag vala. De Orbánra e kép nem volt szokott hatással; figyelmét a Rákoson elterjedő keresztesek tábora vonta magára, honnan az általános csend között az esti szellő gyenge hangokat hozott át magával; s lelkét sötét gondolatok tölték el.

- Ott mennyi zaj - így szólt magában, miután gondolataiba mélyedve, szemeit soká a táborra függeszté -, s itt mi csendes minden. Egypár ezer lépésnyi távolság, s az átok, melyet elnyomóik ellen ezer emberajak kiált ég felé; a gyűlölet és bosszú rivalgásai; a szenvedély legvadabb kitörése; mindazon szózatok, melyekről a kínozott azt hiszi, hogy égig hatnak, elhangoztak, s alig hallható morajjá váltak, melyről nem tudni: átok vagy áldás, öröm vagy fájdalom hangjaiból keletkezett-e? Pár nap, s a tábor továbbvonult vagy szétveretett, s a Rákos ismét nyugodtan áll; a letiport fű, az őrtüzek sötét maradványai, s itt-ott talán egy fasátor töredéke fogják jelölni a helyet, hol ennyi ezeren egy nagy cél kivívására összegyűltek. Ez emberi létünk. Arasznyi föld s egypár óra, ez a kör, meddig hatalmunk kiterjed, ez határa munkásságunknak, örömeinknek, bánatunknak; érdemes-e ennyit fáradnunk ily csekély cél után? méltó-e keseregni vagy örvendenünk ily kevésért?! Hány ezer gyűlt össze a táborban, s nem adta-e mindezeknek kétségbeesés kezökbe fegyveröket? s így nekem van-e jogom panaszkodni? - Orbán mindég szomorúbb gondolatokba mélyedett; Frusina birtokát ő nem remélette soha. Józanabb volt, hogysem csak egy percig is megfeledkezhetnék a távolságról, mely közte s forró szerelmének tárgya között létezett, sőt nemesebb természetű vala, semmint oly valamit csak kívánni akarna is, mi által jótevőjének fájdalmat okozhatna. De ilyen az emberi szív: mit évek óta előrelátott, mihez magát elkészültnek gondolá, az, hogy Frusinát más karjain látandja, most, midőn közelben tűnt fel, végtelen fájdalommal töltötte el szívét. Előtte úgy látszott, mintha kedvesét bárkinek birtokában inkább látná, mint éppen Ártándiéban, noha Pál viszonyát Klárihoz nem ismervén, semmit sem tudott, mit ezen ellenszenvének okául felhozhatott volna.

- Hát annyira süllyedtem - így szólt végre elkeseredve magában -, hogy mi egykor minden jóra és nemesre lelkesíte, Frusina szerelme, most az emberi érzelmek legaljasbikát, az irigységet ébreszti szívemben? El kell űzni e gondolatokat! Éltem boldogsága volt e szerelem; de az embernek a világon nemesebb feladata van, mint kizárólag önboldogságán dolgozni; bármi gyenge legyek, ki tudja, e nehéz napokban a haza talán hasznát veheti munkásságomnak, legyen ennek szentelve életem. - Orbán erőszakkal kiragadá magát azon fájdalmas, de szerető szívének mégis legkedvesebb gondolatok köréből, melyeknek tárgya Frusina volt; s egész figyelmét a közdolgok állására s arra fordítá: mit tehetne ő a jelen körülmények között? Nem volt-e helyzete itt is szerencsétlen? nem kelle-e belátnia, hogy bármi történjék, rá mindenesetre csak szomorú jövő vár? - A küzdelemben, mely e hazára nehezül - gondolá magában -, a végzet mindenkinek tisztán kijelölte állását; a jobbágy fegyverrel cserélte föl ekéjét, hogy magát a tűrhetlenné vált zsarnokságtól megmentse; a nemes önvédelmeért küzd; mindnyájan egész lélekkel állhatnak pártjokhoz. Saját és gyermekei érdekében küzd mindenik; az ügy, melyért vívnak, szent előttök; s ha vérét ontva győzelmet nyerhetett, azt tartja mindenik hite, hogy nem hasztalan áldozta fel életét. De én mely résznek kívánjak győzelmet? melyiknek zászlóihoz állhatok anélkül, hogy legszentebb kötelességeimet sérteném? A leghálátlanabb ember, ha, megemlékezve származásomról, azokhoz szegődöm, kik között testvéreimet látom, s kiknek ügyeért szívem feldobog; a legaljasabb teremtés, ha, megtagadva születésemet, csak Telegdi jótéteményeire gondolok, s én, a nép fia, a nép ellen küzdenék. Bármit tegyek, önszemrehányás s az emberek megvetése vár mindenfelől!

Egyike a sors legfőbb jótéteményeinek, hogy éltünk legnehezebb pillanataiban, midőn kettős út előtt állva a választás látszólag tőlünk függ, közönségesen ő határoz helyettünk. Egy percig szabadságunk csalódásában hagy; de ha, nem tudva, merre forduljunk, a bizonytalanság gyötrelmeit ismerni tanultuk, s tapasztalásból meggyőződénk, miszerint e szabadság, melyet az emberi lét fő kincsének gondolánk, egyszersmind e lét legnagyobb kínja: akkor a sors újra megragad karjaival, s az utaknak egyikén, melyek között választani nem tudánk, ismét előretaszít. - Ez történt Orbánnal is, kit gondolataiból most egy asszonyi hang ébreszte föl, mely őt nevénél szólítá.

Megfordult, s nénjét ismeré meg.

- Hála Istennek, hogy végre megtaláltalak - szólt ez. - Telegdi kerti lakában kerestelek. Mondták, hogy a városban vagy. Felsiettem; de a Szombat-kapu zárva volt, úgy a János-kapu s a Zsidókapu is, hová egymás után siettem. Végre, sok kunyorálás után, a Szombat-kapunál, hová visszamenék, beeresztettek; őnagyságaik házában kerestelek, de itt sem voltál. Mondták, hogy a várban vagy. Ide jöttem. Egy ajtónálló a másikhoz küldött; nem tudta senki, hol vagy. Végigszaladtam a hosszú folyosókon, benyitottam tíz ajtónál, sehol sem leltelek; s már ismét a kerti lakba akartam visszamenni, hogy ha mindjárt a kulcsár százszor is el akarna küldeni, Frusina kisasszonnyal magam szóljak, midőn szerencsémre itt találtalak.

- Az istenért, Kata, mi történt? - kérdé Orbán megijedve, hogy ennyire fölgerjedve látja nénjét, kit egész életében szelíd nyugodtság jellemzett. - Gyermekeidnek van-e baja, vagy tábortokban máris kitört a lázadás? vagy talán Dózsa nem akarja engedni, hogy férjed, otthagyva a katonáskodást, nyugodtan hazamenjen? - Orbán ez utolsó okot tartá legvalószínűbbnek. Katának férje somlyai Báthori Istvánnak Temesvár közelében fekvő egyik jószágán mint erdőmester szolgálván, egész életén át urának különös pártfogásában részesült. Mikor Báthori Telegdi Katalint nőül vevé, vele volt Telegden, s akkor hozta magával Orbán testvérét, mint oly személyt, ki új földesasszonyának szinte különös kegyeiben állott, s így természetes, hogy nem a nemesség elleni gyűlölet, hanem csak vallásos buzgóság vezeté őt a keresztesek táborába, s hogy a dolgok fordulatát látva, Orbánnak könnyű vala őt az ígéretre bírni, hogy a tábort családostól elhagyandja. Valamint azonban előbb a nemesség, hogy jobbágyait a keresztes had követésében akadályoztassa: úgy most Dózsa s a többi vezérek erőszakos eszközökhöz nyúltak, hogy seregeiket együtt tartsák; s Orbán, midőn nénjét rémülve maga előtt látta, nem gondolhatá egyéb okát fölgerjedésének.

- Gyermekeimnek semmi baja - válaszolt Kata -, más aggodalom űzött fölkeresésedre. A pestiek éjjel meg akarják támadni Telegdi kerti lakát.

- Bizonyosan tudod? - kérdé Orbán elég nyugodtan, miután Frusinát a városban gondolá.

- Nincs semmi kétség - felelt Kata, bámulva öccse nyugalmát -, dél felé a táborban, főképp a pesti seregek között, rendkívüli mozgást vevénk észre. Szaleresi boltoslegényei rendre járták a fegyvereseket, kik azután kisebb-nagyobb csoportokba gyűlve, úgy látszott, valamiről tanácskoztak. A pestiek a tábornak külön részét foglalják el, de közel ahhoz, melyen mi sátrunkat felütöttük; nappal, éjszaka, láthatjuk minden mozdulataikat. Meglátod, ezek valami álnokságon törik fejeiket, mondám férjemnek, ki velök eddig elég jó barátságban élt, s ő most átment, hogy megtudja, min tanakodnak. Ma éjszaka akartuk a tábort titkon elhagyni, miután férjem szándékát néhány szomszédjával közlé, kik, mivel a vezérek hazamenetelre senkinek sem adnak engedelmet, velünk akartak elillanni, s így látván a csoportozást, attól tartottunk, hogy szándékunk talán értésökre esett, s hogy azon tanakodnak, miként akadályoztassák? Pár perc múlva férjem visszajött, s elmondá, hogy még ez éjjel Telegdi kerti lakát akarják megtámadni. Őt is hívták magukkal. Azonnal átszaladtam, hogy azon esetre, ha talán künn a kertben volnál, biztosságodról gondoskodhassál; mert kő nem fog maradni kövön, nem fog megkíméltetni a csecsemő anyja karjai között - mint a legények mondák. De az istenért, öcsém, siess; a nap lealkonyodott.

- Jer velem, Kata - mondá Orbán -, Bornemisza a nádornál van; a merény meggátlására a királyi őrseregnek egy része talán elég lesz.

- Késő - válaszolt a másik, kinek nyugtalansága tetőpontjára hágott -, s ha az összes őrsereget kiküldik, sem elég; meg vagyok győződve, a pestieken kívül, ami csak gyülevész nép táborunkban van, zsákmányt remélve, mind átjön. Ezerek fognak részt venni a megtámadásban; s mi lesz szegény Frusina kisasszonyból?

Soha szó emberre nagyobb hatást nem tett, mint e név Orbánra.

- Hát Frusina nincs-e a városban? - kérdé remegő hangon.

- Nincs, úgy látszik, nem is volt semmi szándéka bejönni.

- S miért nem intetted őt a közelgő veszélyre, szerencsétlen? - kérdé ismét, görcsösen megszorítva kezét.

- Akartam, de a kulcsár teljességgel nem eresztett a házba. Mondá, hogy azoknak, kik a táborban járnak s kémkedni jönnek, nincs mit keresniök őnagyságaiknál. Azt hivém, hogy a városban talállak, s inkább veled akartam beszélni, hogysem az egészet neki mondjam meg; hisz talán nem is hitte volna: tudod, mennyire irigykedik egész családunk ellen.

Orbán egy percig meggondolá a dolgok állását. A nap lealkonyodott, és sebes léptekkel közelgett az éj. Azon esetben is, ha a kormány rendelkezésére álló seregek Telegdi házát a megtámadás ellen védelmezhették volna, később vala, hogysem e segítségért folyamodhatnék. Biztosságba helyezni Frusinát, ez vala az egyetlen gondolat, mely e pillanatban Orbán lelkét eltölté, s számolása szerint erre még nem késett el. Sebes léptekkel sietett tehát a Szombat-kapu felé, s nénje, ki őt alig követheté, nem győzte bámulni a nyugalmat, mellyel első meglepetése után, menet között a megtámadásra vonatkozó részletekről kérdezősködött. - Ne félj, Kata! - mondá megnyugtatva, nénjéhez - mielőtt elsötétedik, nem indulnak el táborukból, akkor is csak kisebb részekben evezhetnek át; mielőtt a házat megtámadják, Frusina egész háznépével rég a várban lesz; sőt talán a kerti lak megmentéséről is gondoskodhatunk.

De e nyugalom, mely ott, hol meleg érzéssel párosul, a férfijellemnek legbecsesb tulajdonát teszi, s mellyel Orbán nehéz pillanatokban mindég bírt, iszonyú aggodalommá változott, midőn a Szombat-kapuhoz érve, azt nemcsak zárva találá, de az őröket semmi módon sem bírhatá annak megnyitására. A nádor parancsa, hogy alkonyat után a város kapuján ki s be senkit sem eresszenek, szigorúbb vala, hogysem azt az őrök, bár Orbánt ismerték is, megszegni merészlenék, s minden, mit hosszú kérés, ígéret s fenyegetődzés után elérhetett, azon meggyőződés volt, hogy egy drága fél órát vesztett el.

Lélekszakadva sietett a Szent János-kapuhoz, de éppoly kevés sikerrel, sőt a kapus, ki előtt feltűnt a nyugtalanság, mellyel Orbán kibocsátását kérte, gyanakodó tekintetet vetve a parasztasszonyra, ki Orbánt kíséré, megjegyzé, hogy legkevésbé bocsáthat ki oly embereket, kik a keresztesek táborával hihetőképp összeköttetésben lehetnek, s most, midőn minden becsületes ember örül, ha a kapun bejuthat, annyira kívül szeretnének lenni. Orbán kétségbeesve elmondta sietségének okát, de ez is az érzéketlen kapustól csak azon feleletre talált, hogy mindez ugyan igaz lehet, hogy azonban megítélése nem rá bízatott, s hogy a nádor vagy Batthyányi Benedek várparancsnoktól írott engedelem nélkül a kaput meg nem nyithatja. Orbán, miután a harmadik kaputól is hasonló válasszal utasíttatott el, ámbár majdnem meggyőződve, hogy ha a nádorhoz megy, e késedelem Frusina megmentését lehetetlenné teszi, más lehetőséget nem látva, már ehhez akart folyamodni, midőn a kapunál álló őrnagy, kinek a dolgok helyzetét szintén elmondá, könyörülve kétségbeesésén, végre a felelet terhét magára véve, őt kibocsáttatá.

Több mint egy óra múlt, mióta nővérével találkozott. Már tökéletesen elsötétedett, s Orbánnak egyedüli reménye abban állott, hogy Telegdi kerti lakát, még mielőtt az megtámadtatott, érheti el. Soha ember, kit halálos ellene üldözött, nem sietett inkább, mint ő. Csak az képzelheti e gyorsaságot, ki ismeri az erőt, melyet lázas fölgerjedés ad tagjainkba. Nem követhette volna senki futásában. Eleinte még reméllett. - Elég jókor jövök - így vigasztalá magát. - Az éj csak most kezdődött. A város azon részén, honnan jött, semmi mozgás nem vala észrevehető. De mennyivel inkább közelgett Telegdi kerti lakához, annyival többet látott maga körül, mi aggodalmát növelé. A csapszékek telve emberekkel, az utcákon gyanús kinézésű alakok, itt-ott egyes csoportozatok, melyeknek fegyvereiből látni lehetett, hogy nem békés szándékkal jönnek; minden arra látszott mutatni, hogy a megtámadás órája közel van, s növekedő aggodalma Orbánt erejének új megfeszítésére serkenté. - Megmentem, vagy meghalok oldalánál - így szólt magában, s hogy minden figyelmet elkerüljön, elhagyva a főutat, árkokon s kerítéseken át, s mindinkább hanyatlani érezve erejét, ért végre a kerti lak hátulsó ajtajához.

Az istállóba rohant. - Nyergeljétek meg Frusina s Bebek kisasszony lovait azonnal, s még kettőt követőik számára; a kisasszonyok azonnal a városba mennek. - A lovászok s a kulcsár, ki éppen az istállóban volt, bámulva néztek rá; ő, anélkül hogy megállana, fel, az asszonyokhoz sietett.

Frusina s Bebek Katalin még munkájuknál ültek. Ez éppen a bécsi nagy tornát beszélé el, melyben Corvinus János, Mátyás s Beatrix királyné jelenlétében, először síkra szállott, s királyi apjának nagy örömére, győzött, ámbár, mint az udvarnál a férfiak suttogva beszélték, a küzdésnek alkalmasint más kimenetele lett volna, ha az, ki Jánossal megvítt, magát önként nem hagyta volna legyőzetni a herceg által. Katalin szokott pontosságával írta le a királyné s a legkitűnőbb úri hölgyek öltözeteit, nem feledve, természet szerint, az égszínű, arannyal átszőtt damaszkruhát s aranyboglárokat, melyeket ő maga viselt, s melyek két, éppen Florencből jövő olasz dalia által annyira magasztaltattak, hogy valamennyi magyar, cseh és bécsi asszonyságok csaknem megpukkadtak irigységökben, s egész Bécsben két álló hétig senki sem szólt egyébről, mint Bebek Katalin kisasszony szép égszínű ruhájáról s boglárairól. Frusina, ki azalatt látszó szorgalommal folytatá munkáját, időről időre szomorú tekintetet vetett az órára. Nem foghatá meg, hogy Ártándi, kit egész nap várt, még most sem jő, s bármint iparkodott, nem nyomhatá el mindég növekedő nyugtalanságát.

- Az istenért, mi történt? - kiálta Frusina, midőn meglátta Orbánt, a rémülés és sietség minden jeleivel a szobába rohanni - hol van Ártándi?

Ha Orbán vetélytársának szerencséjéről eddig kétkedett volna, e kérdés s a mód, mellyel azt Frusina hozzá intézé, meggyőzheték őt; de a pillanat sürgetőbb volt, hogysem ezt csak észre is vehetné. Megmenteni Frusinát, ez volt az egyetlen gondolat, mely lelkét eltölté; alig találva lélegzetét, rövid szavakkal tudósítá a fenyegető veszélyről az asszonyokat, s kérte, hogy egy percig se mulassanak. - A lovak azonnal meg lesznek nyergelve - tevé hozzá. - A hátulsó kapunál nem láttam senkit, azon még a megtámadás előtt távozhatunk, s ha kerülünk, veszély nélkül elérhetjük a várost.

A nyugtalanságnál nem terjed el semmi könnyebben, főképp ha azt oly valakin látjuk, kit bátor férfinak ismerünk, s nem csudálhatni, ha főképp Bebek Katalin, midőn a közelgő veszélyről értesíttetett, csaknem magánkívül mereszté szemeit ég felé. - Jézus, Mária! mi lesz belőlünk? - kiálta.

- Jerünk, néném, jerünk - mondá Frusina, ki az első ijedtség után egész lelki erejét hamar visszanyerte, noha Orbánt látva, nem kétkedett a veszély nagyságán. - Ha sietünk, megmenekülhetünk, nincs idő sopánkodásra.

- Dehogy menekülhetünk - sóhajtott Katalin -, mikorra lovagöltözetemet fölvettem, a parasztok itt lesznek, és...

- De nem kell hát fölvenni semmi más öltözetet - mondá az előbbi türelmetlenül, nénjét kezénél fogva -, siessünk. Sötét éjjel így is ellovagolhatunk.

- És ruháim, bogláraim, gyöngyeim; legalább valamit vigyünk el.

- Csak hamar, hamar az istenért - sürgetett Orbán, míg Bebek kisasszony ide s tova szaladva, rémülésében majd egy, majd más tárgyat ragadott meg, s ismét eldobott, félig magánkívül, mint kinek háza ég, s félelmében kincsek helyett a leghasztalanabb tárgyakat ragadja ki a lángokból.

Midőn Katalint, nem minden szelíd kényszerítés nélkül, végre menésre bírták: Orbán, kinek aggodalma pillanatról pillanatra növekedett, új akadályra talált.

Az öreg kulcsár tudniillik, ki midőn Orbán jött, éppen az ólban volt, s ki Orbán rendkívüli magaviseletét s parancsoló módját nem kevéssé bámulva, a mellékszobában ez egész jelenetnek tanúja volt, most, midőn az elsietők már az ajtóhoz közelítének, belépett, s kinyilatkoztatá, hogy a kisasszonyokat elmenni nem engedi.

- Elment az eszed, öreg? - kiálta Orbán, midőn őt félretolá az ajtótól, melynél állott.

- Elment neked, hálátlan fattyú! - kiáltott az öreg haraggal - ha azt gondolod, hogy mivel urunkat utálatos színleléseddel megcsalhatád, a Telegdi háznak nincsenek hív cselédei, kik gonosz föltételeidet megakadályozhatják. Ne menjenek a kisasszonyok - mondá ezekhez fordulva -, bizonyos tudomásom van, hogy e semmirevaló a fellázadt parasztok cimborája. Szándéka a kisasszonyokat hív cselédei köréből kicsalni s amazoknak kezére játszani.

Katalin, határozatlan emberek módjára, könnyen hajlott a tanácsra, mely jelen helyzetében maradni javaslá, s már vissza akart térni. Frusina, a kulcsárnak Orbán elleni irigységét ismerve, inkább bámulva, mint határozatában megtántorítva, nézett a férfiakra.

- S nagysád hiheti ezt? - kérdé kétségbeesetten Orbán - ha hála nem kötne is e házhoz, melynek mindenemet köszönöm: úgy mi okom lehetne ily alávalóság elkövetésére?

- Mi okod? - kiáltá a kulcsár indulatosan - hát azt hiszed, mi, cselédek, nem vettük észre, hogy te, alávaló parasztfiú, Frusina kisasszonyhoz merészled fölemelni szemeidet, s mivel írni tudsz, s úrias ruhába öltöztettek, s cselédtársaid fölött kitüntetnek, megfeledkeztél születésedről? Mi okod lehetne ily alávalóságra? Kicsalod a kisasszonyokat a házból, künn cimboráid várnak, s ha a kisasszonyt elraboltad, s vele Dózsa táborába jutottál, a kényszerített lakodalommal nem fogsz késni. Nem láttalak-e múlt éjjel a ceglédi pappal, s midőn kérdeztelek, ámbár jól tudám, kivel szóltál, nem tagadtad-e el nevét? s miért, ha nem rosszban törted fejedet? Jól ismerünk, ne félj!

A zavar, mely Orbán arcain látszott, midőn szerelmét említeni hallá, nem kerülheté el senkinek figyelmét; de ha Frusina, annak valódi okát sejdítve, Orbán szerelmében, melyet most először gyanítani kezdett, szándékai tisztaságának legerősebb kezességét látá - Katalin, Orbán zavarát észrevéve, hitelt adott a kulcsár vádjainak, s kinyilatkoztatá, miszerint egy tapodtat sem fog mozdulni a házból.

- És ez az úrfi is itt marad - mondá a kulcsár gúnyosan -, a pincében vagy máshol, majd találunk számára helyet. Kár volna, ha nagyságos urunk nem találná itt, s nem köszönhetné meg hív szolgálatát. Hej, fickó, majd meglátod, hogy van esze annak is, ki deákul nem tanult!

- Jól van! - mondá Orbán - zárjatok pincébe, kötözzetek, öljetek meg, csak Frusina kisasszonyt tudjam biztosságban.

- Igen, cimboráid körmei között - mondá a másik, ki Orbán kétségbeesését látva, gyanújában mindinkább megerősödött, s mindazon bosszút, melyet évekig tartott irigysége keblében felhalmozott, egyszerre kiöntötte ellenére -, de ne félj, ismerünk téged s az egész kígyófajt, melyhez tartozol, melyet nagyságos urunk annyi ideig keblén hordozott. Tudjuk, a lázadók táborában vannak testvéreid is. Valamennyien egy húron pendültetek. Ez következménye, ha úr irántatok, parasztok iránt, kegyességet mutat, ha magasabbra becsül még nemes híveinél is, mint Telegdi őnagysága tette, s én, ki régi nemes házból születtem, eltűrtem évekig.

Orbán nénje, ki nem követhette fivérét, csak most érkezett, s lélekszakadtan a szobába rohanva, elmondá, hogy a kert a város felől már körülvétetett, s ha egy percig késnek, minden menekülés lehetetlen: még inkább növelé Orbán és Frusina aggodalmát, de anélkül hogy a kulcsárt vagy Bebek Katalint meggyőzhetné. Amazt gyűlölés, ezt félelem vakítá el minden tanács ellen.

De midőn a tompa moraj, mely a kertbe nyíló ablakokon áthallatszott, s melyre Kata a szobában levőket figyelmessé tevé, mindég erősebbé vált, s midőn a csendes éjen át már a közelgő sokaság lépései s egyes halk szavak is hallatszottak, és a kertész halványan rohant a szobába, s jelenté, hogy mindég több és több fegyveres nép gyülekezik a kertkapu körül: Orbán szavainak valóságán nem lehete többé kétkedni.

- Az átkozott elárult! - kiálta a kulcsár, kinek előbbi indulatosságát most rémülés váltá fel, de anélkül hogy rögeszméje megváltoznék.

- Jézus, Mária! - sóhajtott Bebek Katalin - mi lesz belőlünk?! - s a szerencsétlen reszketve térdre borult.

- Siessünk! - mondá Orbán, kinek a veszély nagysága egész lelki erejét visszaadá, midőn Katalint megragadva, félig akarata ellen magával vezeté. - Isten megsegít, még talán megmenekülhetünk. - Kendtek itt maradnak. Bezárnak minden ajtót, s nem mondják senkinek, hogy Frusina kisasszony elment. Az idő, melyet kereséssel töltenek, talán elégséges, hogy biztos helyre vezessem.

- Nem maradok biz én: vigyen el magával - kiálta a kulcsár, Orbán ruhájához kapaszkodva.

- Kendteknek nincs mit félniök - mondá Orbán, midőn ruháját kezeiből megszabadítá -, a parasztok nem bántanak cselédeket; néném is kendtekkel marad.

S ezzel Orbán az asszonyokkal sietve távozott.

Míg e teremben, hol minél több s több cselédek gyűltek össze, a legnagyobb zavar s rendetlenség volt, Orbán követőivel a mellékszobákon át a Telegdi István által lakott épületszárnyba sietett. Több szobákon s termeken keresztül, melyeknek ajtajait, hogy az üldözőket feltartóztassák, maga után becsuká, elértek végre a tárnok hálószobájába. Innen a tölgydeszkázattal eltakart falban egy rejtett ajtó kis lépcsőzetre s ez a fürdőházba vezetett, mely akkor hazánkban egy előkelőbb úri házban sem hiányzott,^[79] s Telegdi által barlang módjára rendeztetett el. A fürdőház ismét ajtócska által a kerttel vala összeköttetésben.

E kimenetet csak a házi úr használta, ki ez úton néha kellemetlen vendégektől menekedett meg; s mivel kívülről sűrű bokrok takarák, Orbán meg vala győződve, hogy ez esetre, ha a ház minden oldalról körülvéve nincs, Frusinát ez úton még megmentheti.

Követőit a fürdőházban hagyva, kiment, hogy körültekintsen. Irtózatos bizonytalanság pillanata volt ez az asszonyokra nézve. A zaj, mely az egész ház környékét eltölté, s mindég hangosabban lehatott csendes rejtekökbe, tudatá, hogy a megtámadáshoz hozzáfogtak. De Frusina külsőleg nyugodt maradt e pillanatokban is. A természet, midőn e hölgyet oly szépnek alkotá, talán nem akarta, hogy bájló művét a szenvedélyek hatalma feldúlhassa; s valamint legboldogabb pillanataiban lelke örömét csak a vidámabb pirosság sejteté, mely arcain hajnalsugárként futott el: úgy most csak halványsága mutatá belső fölgerjedését. Annyival erősebben nyilatkozott a félelem társánál. Soha ájtatos zarándok buzgóbb imákat a feszület előtt nem monda még, mint e pillanatban Bebek Katalin, midőn térdre borulva, kezeit Neptun szobrához emelé, mely márványdelfinektől vont szekerében tengeri csigák és száraz füvek között, a kor klasszikus ízlése szerint, melyben Mátyást az ország nagyjai oly szívesen utánozták, a barlang egyik oldalát foglalá el. Frusina, egy pillanatra megfeledkezve veszélyeiről, elmosolyodott, midőn nénjének e rendkívüli ájtatosságát észrevette.

Rövid idő múlva Orbán visszajött, s az asszonyok sietve követték vezetőjöket, ki a legsűrűbb helyeket választva, őket a kertárokhoz vezeté, s ismerve az átjárást, melyet rajta a cselédek készítettek, hogy a kulcsár dacára éjjelenként a házat elhagyhassák, s melyet fiú korában ő maga is használt néha, ez úton velök rövid idő múlva elérte a kertet környező szőlőket. Egy percig megállt, hogy követői lélegzethez jőjenek. Azután ismét továbbsietett a szőlők között, majd egyenesen fölfelé, majd jobbra a hegyoldalon, oly helyeket választva mindég, hol a lombos kerítések őket még azon esetben is elrejtheték, ha valaki a szőlőkben járna. Miután egy óranegyednél tovább haladtak e fárasztó úton, Orbán, ki eddig gyors haladását csak annyiban mérséklé, mennyiben azt az asszonyok gyengesége szükségessé tevé, végre megállott. - Eddig a csendet nem szakítá senki félbe, s maga Katalin kisasszony fohászkodva követé vezetőjét, szorult szívén csupán imádkozás által könnyítvén; de midőn Orbán most tudtokra adá, hogy veszélyen kívül vannak s megpihenhetnek, a rég visszatartóztatott folyam kitört, s Orbán nem tudá, Katalin túlzó magasztalásaira mit feleljen. - Tudod-e, angyalom - mondá szokott jókedvűségével, mely, mihelyt a pillanatnyi veszély elmúlt, ismét visszatért -, szépen nézhetünk ki. Szerencse, hogy sötét van, különben még Orbán előtt is szégyenleném magamat. Egész tafotaruhám egy rongy. Nem is csuda; árkokon s kerítéseken át, keresztül-kasul a szőlők s bokrok között, s Orbán még csak kezet sem nyújtott, pedig, mióta a házat elhagytuk, járásom örökös botlás volt.

- Engedelmet, de annyira el valék foglalva nagyságtok biztosságával, hogy...

- Meghiszem - vágott szavába Katalin -, s azonkívül talán a rang által is vissza hagyá magát tartóztatni, miután tudvalevő dolog, hogy úrhölgy sétálás közben csak lovag kezét szokta támaszul elfogadni. De - folytatá oktató hangon - ily sötét éj különbséget tesz, s tudok esetet, midőn Mátyás udvaránál maga a büszke Rozgonyi Krisztina, kiről egy igen érdekes kalandot fogok elbeszélni...

Frusina, ki valamint előbb a veszély között lelki éberségét nem veszté el, úgy most átlátá, hogy helyzetük még mindig bizonytalan; azon megjegyzéssel szakítá félbe nénje jókedvű elbeszélését, hogy mindenekelőtt arról kell gondoskodniok, mit csináljanak most?

- Hát mit csinálnánk! - mondá Katalin bámulva. - Mihelyt kipihentük magunkat, visszamegyünk a városba.

- Nem hiszem, hogy ezt tehetnők, legalább még hosszabb ideig bizonyosan nem - válaszolt Orbán -, míg táborukba vissza nem vonultak a csoportok, melyek Telegdi őnagysága házát megtámadták, mi hajnal előtt alig remélhető; a városhoz közelítve, ismét kezeik közé jöhetnénk.

- De itt, szabad ég alatt csak nem maradhatunk egész éjszaka - sóhajta Katalin, kit, bármi szépen ragyogtak a csillagok, e kilátásra jókedve ismét elhagyott.

- Nagyságtok nem fognak erre szorulni - vigasztalá Orbán -, közel ide Posztómetsző borháza áll, hol az öregek, mióta kereskedésüket fiaiknak átadták, az egész nyarat töltik. Oly emberek ezek, kiknél nagyságtok teljes biztonságban érezhetik magukat, s kik szerencséjöknek tartandják, ha Telegdi családjának szolgálhatnak. Reggelig ott maradhatunk. Várjanak nagyságtok itt rám, néhány perc múlva visszatérek, s elvezetem nagyságtokat.

- S miért nem mehetünk mindjárt? - kérdé Katalin nyugtalanul.

- Meglehet, hogy a lázadók egyes csapatai erre kószálnak; mielőtt nagyságtokat Posztómetsző házához vezetem, látnom kell, hogy semmi veszély nem fenyeget.

Orbán elment, s az asszonyok ismét maguk maradtak. Bebek Katalint újra megragadta félelme. A szokatlan magány, a csillagok kétes világítása, melynél minden szellőtől ingatott ág óriási formákat öltött magára, míg a távolból néha áthangzó zaj a csak most elkerült veszély emlékét újra föleleveníté, Katalin lelkét borzadással tölték el. Voltak pillanatok, midőn még Orbán elleni kételyei is újra föltámadtak; de miután Frusina eziránt nyilvánított gyanúira csaknem indulatosan felelt, a szegény Katalin ismét imádkozásra adta magát, mi, ha másképp nem beszélhetett, természetének első szükségét legalább némileg pótlá. Frusina egészen azon szomorú gondolatoknak engedé át magát, mikre jelen helyzetében annyi okot talált. Apja, kit e megvakított nép bosszúja tárgyául kijelölt, s ki távol családjától most talán hasonló üldözéseket szenved; Ártándi, kit a nehéz idő búcsú nélkül ragadt ki karjai közül; a háznép, melynek közelében növekedett, s most a legnagyobb veszély között elhagyott, amerre gondolatai fordulnak, csak bús sejdítéseket talál, és végre Orbán... Soha melegebb viszony testvérek között nem létezett, mint melyben ez ifjúhoz egykor állt. Ismeré határtalan ragaszkodását, s határtalan bizalommal hálálta meg azt. Ha fájdalom vagy öröm terhelé szívét, tanulmányai s játékai közt ő volt tanácsadója; ha apjának meglepetést készített, vagy ha más hasonló, gyermekkorunkban oly fontosnak tartott dologban segédre szorult: egyetlen megbízottja Orbán volt; szóval, mindazon vonzalmat, ragaszkodást, feláldozási készséget érzé ez ifjú iránt, mellyel barátság szívünket töltheti; s boldoggá tevé őt, sőt lelkének, úgyszólván, szükségessé vált a meggyőződés, hogy ezen érzelme viszonoztatik. De ha Orbán többet kíván, s bár ma először jutott eszébe ennek lehetősége, nem kételkedett rajta többé: nem kell-e megszűnni e viszonynak? s akkor...

Fájdalmas gondolataiból Frusinát nénje ébreszté föl, ki megragadva kezét, a város felé mutatott, honnan egyszerre nagyobb világosság kezde terjedni. - Meggyújtották házunkat - mondá remegő hangon -, látod a világosságot?

- Nem a mi házunk lesz, néni - szólt megijedve Frusina, szemeit szintén oda fordítva -, hisz az szörnyű volna; szegény cselédeink!

- És mindent ott kelle hagynom - fohászkodott a másik, szemeit a terjedő világra meresztve -, csak a bársony- s új damaszkruhákat menthettem volna meg; de el fognak égni ezek is; a patyolat-, törökkendők, láncaim, minden, borzasztó!

Hogy a tűz Telegdi házán tört ki, arról többé kétkedni nem lehetett. A terjedő lángok vörös világot vetének az egész vidékre, s bár elég távol, Frusina megismerheté a háznak egyes részeit, melyekre a tűz egymás után elterjedt. Van valami különösen borzasztó az éjjeli tűzvészben. Bármi távol legyünk a veszélytől, bármi kevéssé érdekelve a kárban, szívünk akaratlanul megszorul a fenséges látmány előtt, mely talán csak azért tölti lelkünket borzadással, mert az emberi szorgalom és fáradság eredményét a vad elemekkel küzdésben mutatva, eszünkbe hozza: mi gyenge az, mire oly büszkék vagyunk; mi törpék vagyunk azon nagyszerű természet irányában, mely megrontja egy óra alatt, mit évekig építénk. Frusina azon szerencsétlenekre gondolt, kiket e házban hagyott, s térdre borulva, forrón imádkozott megmentésökért.

- Látja kegyelmed, felgyújtották házunkat - mondá Bebek Katalin Orbánhoz, midőn az visszatérve jelenté, hogy Posztómetsző házában minden kész elfogadásukra -, a tűz nem véletlen támadt, azt láthatni, mert két oldalon egyszerre ütött ki; csak most csapnak ki a lángok. S mindenem ott van; még téli ruháim egy részét is kihoztam magammal; nem marad egy becsületes öltözetem.

- Áldjuk Istent, hogy csak nagyságtok megmenekülhettek - szólt Orbán.

- Ó, de szegény cselédeink! - sóhajtott Frusina - mi elhagytuk őket, s ők miattunk fognak szenvedni.

- Nagysád egészen nyugodt lehet irántok - válaszolt Orbán -, veszély csak a nemesek birtokát s életét fenyegeti; mi cselédek ez egyszer biztonságban vagyunk.

- De hát mi, nemesek, e népnek mit tettünk? - fohászkodék Katalin - miért lázad fel ellenünk?

- Kérem, menjünk - mondá Orbán, ki tudva, hogy Katalin a lázadás okait soha meg nem értheti, kérdésére felelni nem akart -, ittlétünkkel nem segítünk senkinek, s nagysádtoknak nyugalomra lesz szükségök.

S ezzel Orbán az asszonyoktól követve, a völgy felé vevé útját, hol a fáradottak a jámbor gazda által magyar vendégszeretettel fogadva, végre mindazon kényelmeket s nyugalmat feltalálták, melyre jelen helyzetükben számíthattak.

Térjünk vissza Telegdi kerti lakához, melyet azon érdekes pillanatban hagytunk el, midőn az ellene irányzott megtámadás kezdetét vette.

Klárinak szándéka - mert az olvasó kétségen kívül gyanítja már, hogy e megtámadás általa idéztetett elő - nem volt más, mint Frusinát azon ígéretre kényszeríteni, hogy soha nem leend Ártándi neje; s ha tekintetbe vesszük mindazon okokat, melyek Klári lelkére egyszerre hatottak, senki sem csudálhatja, hogy benne e határozat támadott. Természetes szenvedélyessége; a véletlen, mi által vetélytársának veszélyes helyzetére figyelmessé tétetett; a meggyőződés, hogy boldogságának egyetlen akadálya az adott szó, mely kedvesét Frusinához köti; Erzsébetnek beszélgetései; szóval, minden közremunkált, hogy ily gondolat támadjon lelkében; s mihelyt föltételét közlötte a legénnyel, kit Erzsébet a táborból elhítt, akaratának megváltoztatása nem állott többé hatalmában. A kemény férfi, kit a gazdasszony a történtekről tudósított, Klári kételyeit gyengeségnek nevezte; s midőn a hölgy őt végre majdnem kétségbeesetten kérte, hogy az egész dologgal hagyjon fel, minden, mit tőle nyerhetett, azon ígéret volt, hogy Frusina s más asszonyok Telegdi házánál bántatni nem fognak, s hogy velök Klári egészen saját kedve szerint rendelkezhetik. Andrásnak azonkívül, hogy Klári sértéséért bosszút álljon, a célba vett megtámadásnál még azon kilátása volt, hogy Szaleresit, kinek bizonytalanságait ismeré, ezáltal a keresztesek ügyéhez kötheti, melyet az már többször készült elhagyni. András tudta, hogy a merény, mely a Szaleresi parancsa alatt álló seregek által követtetik el, az urak által neki fog tulajdoníttatni, s minden kibékülés útját az ildomos polgár előtt elzárja.

Klárinak meg kelle nyugodnia helyzetén, s a dolgok fejleményét a sorsra bízni, melynek kerekei életünkbe ritkán vágnak be anélkül, hogy rá magunk ne adnánk alkalmat, de mely, ha rajtunk egyszer hatalmat vett, ellenállhatlanul ragad el magával. De ámbár a hölgy, Andrást gyermeksége óta ismerve, jól tudá, hogy benne kegyetlenkedésre semmi hajlam nincs, s ígéretében bízott: voltak mégis pillanatok, midőn magát közel érzé a kétségbeeséshez. A táborba akart futni, hogy apját, ki egész nap haza nem jött, az egészről tudósítva, a terv kivitelét megakadályoztassa; majd Farkast akará szabadon bocsátani, hogy a közelgő veszély hírét Telegdi házához megvigye; majd ismét az jutott eszébe, hogy maga megy el Frusinához, s neki mindent elmond. - Térden állva fogom kérni - így biztatá magát -, hogy Pálról mondjon le, s ő nem fogja megtagadni kérésemet; hisz mi neki Pál, kinek szeretetét nem bírja? miért ne mondana le követeléseiről, ha én kérem őt, én, ki életét mentém meg? - De mindezen föltételeknek nem volt eredménye. Részint Erzsébet okoskodásai, részint e nemesebb föltételek kivihetlensége, legyőzték szándékait; s Klári dobogó szívvel várta az estét, midőn történni kelle annak, mitől annyit remélt, s mire gondolva, szíve borzadott. Midőn végre elsötétedett, nem fékezheté tovább nyugtalanságát. - Megmentem őt, ha életembe kerülne is - szólt határozottan, s arcát kendőjével eltakarva, Erzsébet kíséretében elhagyá a házat, s Telegdi kerti laka felé sietett. Egy tekintet a csapatra vetve, mely, midőn odaért, a kertet már körülvette, meggyőzé őt, hogy alig fogja teljesíthetni föltételét.

Pesti mester- s kalmárlegények helyett, kiket András magával hozni ígért, s kik, mint hadi csapatjához tartozók, szavainak engedelmeskedtek volna, a sereg, melyet Klári maga előtt látott, a keresztes had söpredékéből állott. Itt-ott egy polgárilag felöltözött egyén tűnt fel, ki a rendetlen tömegen áttolakodva, halk rendeléseket osztogatott; de a többi gyülevész nép volt, rongyokkal takart koldusok, fegyver helyett kaszákat és dorongokat viselve kezeikben, s türelmetlenül várva a megtámadás jelét. A hölgy, amint Andrást keresve, a tömeg közé vegyült, borzadott, midőn hallá beszédeiket, mikkel a tetthez készültek.

- Hol van András, Szaleresi boltoslegénye? - kérdé tíztől egymás után. Az oláhok és tótok, kikből a tömeg nagyrészint állott, nem is érték szavát, mások bámulva nézék a tisztességesen öltözött polgárleányt, ki félelem nélkül vegyül közéjük. - Klári lelkét e pillanatban csak egy gondolat tölté el: megmenteni azokat, kiket ily veszélybe döntött. - Hol van András, Szaleresi boltoslegénye? - kérdé újra és újra mindenkitől, nem is ügyelve a fenyegetésekre, melyeket tolakodása előidézett; míg végre egészen előrenyomulva, feltalálta az annyira keresettet néhány férfi társaságában, kik látszólag az egésznek vezetését vállalták magukra.

- András! - mondá Klári, midőn őt, kezénél fogva társaitól kissé félrevezette, halk, de parancsoló hangon - küldd ezen embereket, oda, ahonnan jöttek.

- Álmodik-e a leányasszony? - szólt emez bámulva - hisz ez lehetetlen, Klárikám!

- Ne hazudjál - mondá emez indulattal -, te csődítetted ide, szét is küldheted; s én mondom, tedd mindjárt, parancsolom; meggondoltam magamat; nem akarom, hogy e ház megtámadtassék.

Ki ismeré a hatalmat, melyet Klári apja házában s főképp Andrásra gyakorolt, nem csudálkozhatott a tizenhat éves polgárlány parancsoló hangján; de azon sem, hogy parancsai ily viszonyok között Andrást csak mosolyra készték. - Eszemadta! - mondá a legény jókedvűen - hogy haragszik, mint egy kis királyné: de ez egyszer, ha felakasztanak sem teljesíthetem akaratát.

- És fel fognak akasztani! - mondá Klári mindég szenvedélyesebben - mint csendbontót, mint lázítót fognak kivégezni; én magam feladlak a királynál, ha nem széleszted el mindjárt e rablókat.

- Menjen haza aludni, Klári - válaszolt a másik minden indulat nélkül -, ez éji munka nem asszonyoknak való.

- Nem megyek el innen, egy lépést sem megyek, míg nem teljesítetted parancsomat.

- De legyen esze már a leányasszonynak - mondá emez kissé bosszankodva -, mit tehetek én ennyi ember ellen? Még mondani sem tudnám mindenkinek, hogy menjen el: az ördög érti mindazon nyelvet, melyen ezekhez szólni kellene, s ha tenném, legföllebb is főbe ütnének; ez volna az egész nyereség.

- Próbáld! - parancsolá Klári.

- Köszönöm irántami jó szándékát - szólt az előbbi -, de bármi kevés velő van a fejemben, annyi mégis van, hogy azt szántszándékkal ki nem veretem belőle.

- De hát miért csődítettél ennyi népet ide? - nem mondtad-e, hogy csak a pesti legényekkel jősz?

- Úgy is akartam; de ki tehet róla? ez a nép olyan furcsa természetű; mióta megtudta, hogy urainak nem kell engedelmeskednie, nem engedelmeskedik senkinek. Mondhattam: ne jöjjetek! elég már! az istenért, térjetek vissza! csak annyit ért, mintha borsót hánynak a falra; valódi Isten csodája, hogy el nem merültünk, annyian tódultak hajóinkba.

- Mit locsogsz annyi ideig ez asszonnyal - szakítá félbe a szólót durva hangon a kapu mellett állók egyike -, ha késünk, még ránk csődül az őrsereg.

- Mindjárt megyek! - válaszolt e megszólításra az előbbi. - Lássa - folytatá suttogva Klárihoz -, e nép el van határozva, nem tarthatná fel többé senki. De nyugodtan lehet: Telegdi kisasszonynak nem lesz bántása; elég van itt a pestiek közül, kik szavaimra hallgatnak, s azokkal megmentem őt.

Mielőtt Klári valamit felelhetett, az előbbi durva hang újra felszólalt, s az egész tömeget mozgásba hozá. - Fel avval a kapuval! - kiáltá, bárdját a vasrostélyhoz csapva, mire a tömeg szavait ordítva ismétlé, s előrenyomult.

- Nem nyithatom fel! - válaszolt egy remegő hang a kapu megett.

- S miért nem, aki lelke van?! - kiáltott az előbbi.

- A kulcsár eltiltotta és a nagyságos úr.

- Telegdi István? - szakítá félbe a szólót egy másik. - Le vele! le Telegdi Istvánnal és mindazokkal, kik hozzá tartoznak! - ordított húsz hang, s az egész tömeg borzasztó összhangban zajgott utána.

- Fel, fel a kapukkal! - kiáltott ismét az előbbi, türelmetlenül csapdosva a vasrostélyzatot.

Nem válaszolt senki.

- Porrá zúzunk mindent - kiáltott egy másik -, ha mindjárt nem eresztenek be.

A vaskapun bárdok s fokosok csengő ütései hallatszottak, s a nép mindég türelmetlenebbül nyomult a kerítés felé.

- Minek e hasztalan gagyogás? - hangzott egy szózat a tömeg között - fel kell feszíteni a kaput.

- Fel kell feszíteni - ismétlé a szörnyű visszhang, mely mint mennydörgés az éji csendet hatalmas szavával eltölté.

- Csak egy percig várjatok még! - kiáltott András, ki megsajnálva Klári kétségbeesését, adott szavát csakugyan be akará váltani, s ezért több, csapatjához tartozó legényt maga körül összegyűjtve, a kapuhoz nyomult. - A házban talált emberek élete csak úgy vala megmenthető, ha a nép azáltal, hogy erőszakra kényszeríttetett, föl nem bőszíttetik; s András ennélfogva el akart követni mindent, hogy ezt akadályozhassa. - Nem én hívtalak-e meg, hogy e háznál ma éjjel vendégséget tartsunk? - szólt erős hangon - ha ez otromba emberek vendégeimet nem akarják beereszteni: kit illet a rendcsinálás? Holla, medve! még nincs tél, hogy lyukadban aludni hagyjunk; nyiss ajtót hamar!

András és néhány legény, látva urok veszélyét, elébe álltak, mellyel hozzájok szólni tudott, nagy népszerűséggel bírt, most is helybenhagyó rivalgásokkal fogadák elménckedéseit; a többiek intése hatását várák. De miután hasonló modorban többször ismételt felszólításainak semmi eredménye nem vala, a tömeg újra elveszté türelmét. - Bolondnak tartanak; ki vagyunk játszva; egyetértésben van velök; üssétek le; törjétek be a kaput; fel kell akasztani!! - ezen s hasonló kiáltások eléggé figyelmessé tevék Andrást, hogy a felbőszült indulatok fékezésére hatalommal nem bír, s ha vezéri befolyásáról nem akar egészen lemondani, azt csak úgy tarthatja meg, ha a néppel más hangon szól. - Jól van, ha már becsületes szót érteni nem akarnak - kiálta, felgyűrve mentéje bő ujjait -, másképp fogunk velök beszélni. Rajta, legények! törjük fel a kaput!

E szavak alig mondattak ki, midőn a vasrostélyzat ismét száz csapástól csengett. Káromkodásokkal vegyült biztatások, a hátulsók kiáltásai, kik az elsők ügyetlenségét szidva, előrenyomultak; ezeknek lármás panaszai, a szorongatottak jajkiáltása s felbőszült indulatok vad szózatai, melyek ezen százféle erőlködés között ide s tova mozgó embergombolyag között egyszerre felhangzottak, oly egészet képezének, mely előtt Klári elborzadott. Szerencsére, mit semmi vezér intő szava nem tehetett volna, a vasrostélyzat feltartá a dühöngők erőszakát, s a kapu mellett állók, ellankadva hosszú erőlködéseik után, velök egy ideig felhagyának.

- Ezen nem megy be az ördög sem! - szólt homlokát törölve egy izmos férfi, ki felgyűrt ingujjakkal ezen egész idő közben nagy kalapáccsal döngette a rostély egyik rúdját, s kit, ha a sötét éj engedné, mindenki, kormos kezeiről azonnal kovácslegénynek ismert volna. - Magam dolgoztam a kapun, nincs párja az országban! Várfalon könnyebben keresztülvágnám magamat, mint e rudakon.

- Átkozott! - szólt egy másik - s mégis itt kell betörnünk, vagy sehol, az egész kertet kifalazott árok veszi körül, s megette hasonló vaskerítést találunk. Már miért csinálták kendtek oly kegyetlen erősre e kaput?

- Hisz az igaz - mondá az előbbi -, ha az urak lakásaik kerítéseit maguk készítenék, fogadom, nem volna sok baj a betöréssel; de miért vagyunk oly bolondok, hogy helyettük dolgozunk? Most másvalahol kell rést keresnünk.

Míg a nép új ostromára kedvezőbb helyet keresve, a kert körül elszéledett: András, előre látván, hogy e lankadtság, mellyel a nép most visszavonult, sokáig nem tarthat, s nem kétkedvén, hogy e rostélyzat megújított erőlködéseknek végre engedni fog, ismét a kapuhoz ment, és a megette vélt őrt mindenre, ami előtte szent, kéré, hogy azt jószántából nyissa fel: de suttogó kérései, mint előbb zajos felszólítása, felelet nélkül maradtak, s ő kétségbeesve békésebb szándékai teljesíthetésén, a többiek közé vegyült, kik az ostrom megújításáról tanácskoztak.

A kapus megrögzött hallgatásának oka az vala, hogy a támadók számát észrevéve, veszélyes helyét rég elhagyá, s mihelyt a vasrostélyzat az első csapásoktól csengett, elrémülve a terembe sietett, hol a kulcsár körül a ház minden cselédei összegyűltek.

- Hogy merted odahagyni a kaput? - támadá meg a kulcsár haraggal a berohanót - azért fizet urad, hogy ha rád szükség van, elszaladj?

- Nem is azért ám, hogy magamat csupa mulatságból agyonüttessem, főképp, ha uram nem parancsolja - válaszolt a megszólított, kiben a nagyobb félelem a kulcsár iránti tiszteletet elnémítá -, egész hadakkal maga Toldi Miklós sem küszködött.

- Hát sokan vannak? - kérdé egyszerre több hang, melyek között Bebek Katalin vén komornájának rikácsoló szózata különösen kitűnt.

- Legalább is tízezer.

- Jézus, Mária! s mit akarhatnak itt?

- Hát rabolni, gyilkolni, erőszakot űzni.

- Boldog isten, mi lesz belőlünk?! - sikoltott a komorna.

- Úgy szidják urunkat - folytatá az előbbi -, nem is hallani mást, mint átkozódásokat: a parasztok ellenségének mondják; káromkodnak, hogy a keresztes hadat ellenezte.

- Istenem! miért is ellenezte a keresztes hadat? - sóhajtott a szakácsné.

- Bizony jobb lett volna - fohászkodott az előbbi -, a keresztesek halálos bosszút esküdtek ellene.

- De hát miért nem mondtad nekik, hogy elutazott, s az egész úri családból nincs senki a háznál? - kérdé a kulcsár, ki az egész idő alatt a szobában fel s alá futva, a szólót most a kétségbeesés kifejezésével mellen fogá. - Szerencsétlen, ha ezt mondod nekik, elmentek volna.

- Megbolondult kend? - mondá emez a kulcsárt ellökve - azt hiszi-e, hogy ezek elmennek, míg a házban valami marad, mit magokkal elvihetnek?

- Mit maradjunk itt a háznál? - kiálta most egy a cselédek közül. - Meneküljünk! a hátsó kerítésen még kimenekülhetünk - és e szóra a bizonytalanságban álló csoport mintegy egyszerre életre ébredett. A kulcsár, ki, ha e rés létezéséről eddig valamit hall, azt bizonyosan becsináltatta volna, most a menekvés reményénél mintegy őrülten rohant az ajtó felé; mások, a teremben talált becsesebb dolgokat kapva fel, utánasiettek; de e remény is eltűnt. Alig értek ki a házból, midőn a kertészlegények egyike tudtokra adá, hogy a réstől jő, s az egész kerítést ott is kívülről emberekkel körülfogva találta, kik szerencsére, az átbúvót nem ismerve, azon tanakodtak: nem jöhetnének-e azon oldalról a házhoz. A cselédek kétségbeesve tértek vissza a terembe.

- Legjobb, ha a kaput magunk felnyitjuk - tanácsolták többen; de azon esetre is, ha ez a nagyobb rész által, mint félénk emberek között minden, mi az elhatározó pillanatot közelebb hozza, nem elleneztetett volna: mindenekelőtt embert kelle találni, ki e tanácsnak kivitelét magára vállalja; s főképp, miután az ostrom megkezdetett, a dühöngő csoporttal senki sem akart először találkozni. A kulcsár s egy rész térdre borult, s imádkozott; a többiek összekulcsolt kezekkel futkostak körül a szobában, vagy kinéztek a sötét kertbe, honnan az iszonyú zaj mindég növekedő erővel hangzott fel. Nyugodtnak az egész tömeg között csak egy öreg csatlós látszott, ki idősebb lévén, hogysem urát hadaiban s utazásaiban követhetné, e házban lakott, s a veszély által, úgy tetszik, legkevésbé sem fosztatott meg lelki nyugalmától. Komolyan állt ott a terem közepén, jobb kezével mintegy önkéntelenül szorítván kardja markolatát, s úgy látszott, felindulás nélkül várta a pillanatot, melyben hadak között folyt életének hozzá illő végét érendi el.

Végre megszűnt a zaj; a támadók egy időre felhagytak az ostromlással; és midőn a vén csatlós az ellenség mozdulatairól bizonyosságot szerezni a kertbe ment, s tanácskozásaikat meghallgatván, a váratlan nyugalom okát a teremben elbeszélte, egyesekben új remény ébredett.

- Talán nem fognak áttörhetni a vasrostélyzaton - mondá a kulcsár, valamivel nyugodtabban -, s addig ennyi lármára a várból segítség jön; hisz Telegdi őnagysága házát csak nem hagyják védelem nélkül.

- Én is azt hiszem - jegyzé meg a csatlós, ki, miután künn járva észrevette, hogy a megtámadók semmi, az ostromra szükséges szereket magokkal nem hoztak, most a ház védelmét lehetségesnek gondolá -, de, míg e segítség érkezik, védelmezni kell magunkat. Ha senki sem őrzi a kapukat, akkor, ha nem törhetik fel, átmásznak; de csak álljunk mi, férfiak, oda alabárdokkal s egyéb fegyvereinkkel, s fogadom, elmúlik kedvök; hisz egypár puskánk is van a háznál. Nem magyar, aki fél!

A csatlós tanácsa általános helybenhagyással fogadtatott; a bátrabbakat a megmentés lehetősége, a legfélénkebbeket kétségbeesés lelkesítette; mindenki fegyverért sietett, s a kertészt kivéve, ki még mindég a kapu felnyitását ajánlá, nem volt senki, ki a bátor tanácsnak ellenmondana.

- Majd bizony - szólt a csatlós, ki két óriási puskával a terembe visszatérve, a kertész okoskodásait hallá -, hogy kimetéljenek, mint te a salátát, ha felmagzik. Gyáva teremtés! nemhiába, hogy egész élteden át szegfűvel és rozmaringgal bajlódtál, ne félj, vasárnap szoknyába öltöztetünk.

- Nem bánom, csak éljek még vasárnapig - mondá amaz, siránkozó hangon -, de mit használ, ha a parasztokat védelem által még inkább felbőszítjük; ellent nem állhatunk; míg mi a kapunál küszködünk, bejönnek a kerítés más helyén.

- Bohó! - nincs-e hát kétöles falazott árok a kert körül s azonkívül vagy magas fal vagy éppen oly erős vasrostély, melyen, azt az egy helyet kivéve, hol egy rúd hiányzik, s hol éjjel kulcsár úr tudta nélkül ki szoktunk bújni, az ördög sem jöhetne át? Menj imádkozni, s te fogd a puskát - mondá, nagy lőfegyvereinek egyikét a kapusnak kezébe nyomva -, ne reszkess, ördögadta! hisz tudsz vele bánni, többször megpróbáltad célba lőni; de csak akkor süsd el, ha mondom; sok ideig tart, míg ismét meg bírom tölteni. Kend pedig - szólt végre, mielőtt társaival kiment, a kulcsárhoz - bort hoz fel a pincéből, de jót és sokat, érti-e? Ha az ember ereiben vérnél egyebet nem érez, nem meri kiontani. Szaporán, legények! a gazemberek odakünn veszteni kezdik türelmöket, s új megtámadásra készülnek.

Hatalmat csak bátorság ad, de veszélyes körülmények között e tulajdon mindég megszerzi azt, s nem képzelheti senki a pontosságot, mellyel e pillanatban a csatlós rendelései mindenki által teljesíttettek. Kiket a hátulsó kapuhoz állított, s kiket magával a főbejáráshoz vezetett, hol a legtöbb veszély fenyegete, mind szó nélkül követék parancsait; maga a büszke kulcsár, mintha ura küldené, sietett a pincébe, s a legjobb szerémi borral tért vissza; úgy látszott, mintha a vén katona egyszerre királlyá vált volna szolgatársai felett.

Alig értek a védelmezők a kapukhoz, midőn a támadás kettőzött dühösséggel megújíttatott. A nehéz rostélyzat most is ellenállt minden erőlködéseknek; s a csatlós, ki nehogy a védelmezők csekély száma kívülről észrevétessék, társaival fák megé rejtezett, s tettleg csak akkor akart föllépni, ha a kapu feltöretnék, vagy ha valaki annak átmászását megkísértené - örömmel látá az ellenség sikertelen fáradozásait. - Marha nép! - suttogá a mellette állókhoz - midőn még annyi eszök sincs, hogy a rostélyon átmásszanak; így, mint most, erőlködhetnek holnaputánig, s addig csak valaki eljön segítségünkre. - S ezzel a csatlós vezéri méltósággal felfogá a kulcsár által odanyújtott kancsót, belsőképp áldva e történetet, mely által az ószerémi bornak más viszonyok között nem remélhető élvezetéhez jutott.

Miután a megrohanás részint itt, részint a hátulsó kapunál még egypárszor hasonlóképp sikertelenül ismételtetett: a csatlós bátorsága, a kulcsár által bőven osztott óbor lángjaitól nevelve, elterjedett a többiekre is, s e rövid idő előtt remegő csoport között mindég többen voltak, kik alig győzték bevárni a pillanatot, midőn az ellenséggel fegyverben megmérkőzhetnek. Maga a kulcsár több méltósággal járt ismét hívei között, s kérdé: nem volna-e jó egypár lövést tenni e gazemberek közé?

- Majd ha az őrsereget jönni látjuk - volt a csatlós válasza -, még a bikát sem jó felbőszíteni; ha egypárt agyonlőnének közülök, kettős dühvel rohannának ellenünk, s az ember, ha nekimérgesedik, vasrudakat is eltörhet. Hisz a segítség nem késhetik soká, a város kapui mellett vagyunk, s eddig rég nekikészülhettek.

Ugyanaz volt a megtámadók véleménye is. Bármi nyomorult vala a közhatalomnak állapota hazánkban, mégis valószínűtlennek látszott, hogy egy ház, mégpedig az ország egyik főbb hivatalnokának háza, a főváros kapui előtt néhány száz paraszt által megtámadtathatik, anélkül hogy valaki segítségére jönne; s a tömeg vezetői tanácskozni kezdének, mit tegyenek?

- Ha csak tíz lovas jön - mondá az egyik a kapu mellett állók közül -, e gyülevész nép mind szétszalad; s fogadom, mindjárt itt lesz Batthyányi maga az összes őrsereggel; addig nincs mód benne, hogy ez átkozott kapukat feltörjék.

- Csak legalább lajtorjákat hoztunk volna magunkkal - szólt egy másik -, de ki hitte volna, hogy ennyi ember egy kaput nem bír feltörni?

- Tudnék én egy módot - mondá az előbbi kovácslegény, ki egyik kezével kalapácsára támaszkodva, másikkal homloka verítékét törölgeté -, ha egypár ember átmásznék, s belülről a lakatot verné le.

- Ördög teszi! - mondá a mellette állók egyike - a kapu fölött láncsa láncsa mellett áll, ki mászás közt elcsúszik, nyársra vonja magát.

- Az még nem baj - válaszolt az előbbi -, kicsúszni én nem fogok; de hátha a kapu megett emberek állanak? Nekem e csendesség ott a házban nem tetszik; minden teli van cselédekkel, s nem mozdul senki; alkalmasint valami cselt gondoltak ki.

- Attól ne félj - szólt közbe mély hangon egy paraszt, ki az egész ostromban eddig a legdühösebbek között tüntette ki magát -, vagy a pincébe bújtak, vagy elpusztultak a házból; elég hiba, hogy a hátulsó kaput csak később fogták körül; nemes koponyákon szerettem volna megpróbálni fokosomat, nem törnek-e be oly könnyen, mint fiamé, melyért az ispántól húsz forint vérpénzt kaptam. Átmászok veled magam is.

- Igen, s hogyha bent leszünk - mondá, fejét vakarva az előbbi -, s távolról lódobogás hallatszik, vagy valaki elkiáltja magát: az őrsereg jön! s a többiek elszaladnak: mit tegyünk?

A kovácslegény minden biztatások s ígéretek ellenére csak fejét csóválta, azonban tanácsa a már lankadó buzgóságnak, mellyel a nép a kert ostromához fogott, új életet adott.

- Át kell mászni a kapukon! - hangzott mindenfelé, s mindég többen ajánlkoztak a merényre, mely ennyiektől követve, most már a kovács előtt sem látszott annyira veszélyesnek, mint előbb gondolá.

- Csak utánam jöjjetek! - kiálta, midőn a rudakhoz kapaszkodva fölfelé emelkedett, s az alatta hemzsegő tömegre visszanéze - ha szerencsésen átmegyünk, a ház a mienk, belülről én magam leverem a lakatot kalapácsommal.

A pillanatok, melyek alatt künn a tanácskozások folytak, a kertben levőkre nézve aggodalomteli várakozás pillanatai valának; s főképp miután az ostromlók a kaput újra megrohanták, s miután a kovácslegény fölfelé emelkedő óriási testét a rostélyon át a védelmezők meglátták, ezek közül néhányan elveszték ismét előbbi bátorságukat; azonban a nagyobb rész, a csatlós szavai s példája által bátorítva, komolyan védelemre készült. Helyzetök nem vala reménytelen. A kert a vaskerítésen kívül mély s kifalazott árokkal volt körülvéve, mely az átmászást még inkább nehezíté. Ez új megtámadási módnak tehát leginkább csak a kapuk valának kitéve, s ezeknek védelmére Telegdi cselédei elég számmal láták magukat, főképp miután a várból remélt segítség, mindenkinek meggyőződése szerint, soká többé nem késhetett, s a jó szerémi bor a férfiak keblét szokatlan vitézség lángjaival tölté el; de hősi erényeik nem tétettek próbára még most sem.

Mielőtt még a kovácslegény lábát a kapun átemelhette volna, s mielőtt az utána mászók annak tetejére érhettek, és így a védelmezőknek alabárdjaik használására alkalmat adtak: hátulról lárma támadt. - Helyet! helyet a pesti vezérnek! vissza a kaputól! a vezér jön! - így hangzott sok szó, s kik fölfelé kapaszkodtak, annál készebben engedtek e parancsnak, minthogy mászás között a kapuhoz közelgő védelmezők fegyvereit észrevevék, s a merény folytatásához elveszték kedvöket.

- Vissza, vissza szerencsétlenek! - kiálta Szaleresi, ki néhány legény kíséretében a sokaságon áttörve, most a kertkapuhoz ért, míg a tömeg, részint bámulva, részint megijedve, csendesen visszavonult.

Azon tanácskozás után, mely saját házában tartatott, s melynek olvasóim tanúi voltak, Szaleresi meggyőződött, miként vezértársai vétkes föltételeinek többé ellentállnia nem lehet, s elhatározá magát, hogy seregével együtt a keresztesektől elválik. Miután tervét több polgárokkal közlé, s hogy seregeinek rábeszélésére segédökkel éljen, velök együtt este a táborba jött; képzelhetni borzadását, mellyel a hírt vevé, hogy azok állítólag saját parancsára Telegdi kerti lakának megtámadására indultak ki. - Félig magánkívül sietett Budára, eltökéletten, hogy élte veszélyeztetésével is akadályozni fogja a merényt.

- Hogy' merészlettétek a közcsendet ekként felzavarni? ki vezetett a rabláshoz? - kérdé a legnagyobb indulattal a mellette állók egyikétől, kiben egyik boltoslegényét ismeré meg.

- András - volt ennek remegő válasza.

- Igen, András, András! - ismétlék többen a körülállók között - kegyelmed nevében hítt, másképp nem is jöttünk volna.

- András?! hol van András? - kiálta az előbbi a legnagyobb fölgerjedésben, midőn egyszerre leányát látá maga mellett.

- Ne kérdezd tovább - mondá Klári suttogva, midőn apja kezét ragadá meg -, mindennek én magam vagyok oka.

- Te?! - kérdé apja eliszonyodva.

- Én, apám; megcsaltalak: ma éjjel Ártándi nálam volt, szerelmét bírom; apja őt még gyermekkorában Frusinával jegyezte el; csak ő akadálya boldogságomnak; kényszeríteni akartam, hogy mondjon le kedvesemről; de az istenért, ne kérdezz, küldd el e szörnyű embereket; hisz én nem akartam őt megölni.

- Megőrültél? - kérdé apja még egyszer - elbódított a félelem?

- Nem, nem apám! csak siess; ím, újra zúgni kezdenek; küldd el őket.

A zavart töredékekből Szaleresi nem érté az egésznek összefüggését; hogy leányát újra kérdje, arra nem volt ideje; s fennhangon fenyegetve parancsolá, hogy a csoportozók széledjenek el. - Vissza! vissza innen, semmirevalók! - kiáltá egész erejével - aki nem követi azonnal vezérét, felakasztatom!

András s néhány boltoslegények, rég engedelmességhez szokva, mert urokhoz közelebb állottak, nem merészkedtek parancsát megvetni, s alázatosan leeresztették fegyvereiket; de Szaleresi nem ismeré a népet, midőn hivé, hogy vezéri címe s parancsoló szózata a többiekre hasonló hatást teend. Első pillanatban a sokaság hallgatott, s mint mindég, ha valaki elég bátor s neki parancsolni mer, engedelmeskedett. De mihelyt az első meglepetés elmúlt, a tömeg zúgolódni kezdett, s "nem megyünk! le Telegdivel és barátaival! törjétek fel a kapukat!" - voltak a szózatok, miket Szaleresi a tompa morajból mindég világosabban kihallott, míg a zaj, közelgő fergetegként, mindég hatalmasabbá növekedett, s az általános ordítás minden egyes szózatot érthetetlenné tett.

András és néhány legény, látva urok veszélyét, elébe álltak, hogy az ellene rohanó tömeget visszatartóztassák, de kérelmeik sem őt nem bírhaták arra, hogy távozzék helyéről, melyet a kapu előtt elfoglalt, s kivont kardjával védelmezni készült, sem a tömeget, hogy visszavonuljon.

- De uram! - kiáltá András - halál fiai vagyunk, ha tovább itt maradunk.

- Legyen vérem lelkeden, gazember! - kiálta Szaleresi félig magánkívül haragjában - ha mind elhagynak, én a kaput védelmezve halok meg.

- Elhagyni nem fogjuk, s ha százszor gazemberek volnánk is - kiálta András, alabárdját fenyegetőleg emelve a megtámadók ellen. - Aki vezérünket bántja, halál fia!

A többi legények követték e példát, s kik a tömeg között legközelebb álltak, ijedten visszanyomultak.

- Szeretném látni, ki merészel ellenállani vezére szavának - kiálta Szaleresi, ki föllépésének sikerét látva, még bátrabbá vált. - Nem ismertek-e? Szaleresi Ambrus vagyok, a szent keresztes had pesti osztályának vezére.

De a vezér szavai a legközelebb állók körénél nem hatottak tovább, s kik azokat hallák, engedelmesség helyett zajogva emelék fegyvereiket, s újra előnyomultak.

- Ne legyen vérontás köztünk - kiáltá most ugyanazon paraszt, ki előbb a kovácslegénnyel a kapu átmászására elsőnek ajánlkozott -, keresztesek vagyunk valamennyien; hadd szóljak ezekkel az emberekkel. Te vezér, vagy bárki légy - szólt mély hangon, midőn a többiek helyet csinálván, Szaleresi elébe lépett -, nem szomjazunk véred után, menj békével, s hadd e házat nyugodtan, míg betelnek rajta az írás szavai: kő nem fog maradni kövön. Az úrnak népe elég ideig tűrt; de a gonosznak mérlege telve van, s te gyenge ember nem fogod Isten bosszuló karját feltartani.

- Menj békével - kiáltá egy rész -, hisz hallod, Isten akarja.

- Szerencsétlenek! - mondá Szaleresi - Isten titeket választott-e bosszúja eszközéül? a vad indulat, mely kebleteket tölti, tőle jönne? s midőn rablásra, gyilkosságra készültök, ti szent nevére mertek hivatkozni?

- S kire hivatkozzunk, ha nem Istenre? - szólt az előbbi, azon vad vallásos lelkesedéssel, mely Husz és a pikardok tanaival e hon népe között elterjedett; s ámbár hazánkban, hol az eretnekség hatalomra soha nem emelkedhetett, rejtekben maradott, mindamellett a nép között szintúgy fel vala található, mint a szomszéd Csehországban^[80] - s kihez folyamodjunk, ha nem Istenhez, miután a földön senki sincs, ki szavunkat meghallgatná? s nem üdvözítőnk zászlóihoz gyűltünk-e össze, s nem az ő szavát követjük-e, midőn keblünk belszózatának engedünk? Isten erőt s türelmet ada nekünk, s mi elviseltük terhünket nyugodtan s ellenmondás nélkül; mi tűrtünk, mennyit soha ember nem tűrt még; de midőn türelmünk elfogyott, s éghez emelve kezeinket, irgalomért könyörögtünk: nem adá-e Isten maga e fegyvereket kezeinkbe, hogy kiirtsuk a gazt, mely Istennek szép embervetését eddig elnyomá? nem gyújta-e lángokat kebleinkbe, hogy mint Szodoma s Gomora fölött, az égő tűz eláradjon e romlottság tanyája fölött, s a kevély fajból, mely parancsait megveti, nyom ne maradjon e világon. Menj békével, Ambrus, s ha munkánkban vonakodol részt venni, ne nézz vissza e helyre, nehogy Lóth nejeként oszloppá légy, ha Isten szörnyű bosszúját látod, melyet gyenge szemed elbírni nem tud.

- Menj békével, Szaleresi - szólt a nép -, Isten bosszuló karját az ember gyenge keze nem tarthatja fel.

- Nem fogok vitatkozni veled - mondá Szaleresi, ki észrevéve a hatást, melyet a vakbuzgó szónok szavai a tömegre tevének, nem akará őt új beszédre ingerelni -, szavaidból látom, hogy azon szerencsétlenekhez tartozol, kiket az átkozott cseh eretnekség hálóiba kerített, s kik bujdosva hazánkban, az igazság sújtó karját eddig ki tudták kerülni. Hozzátok fordulok, jámbor keresztyének, kik szent vallástokhoz ragaszkodtok, kik a husziták, pikardok, adamiták csábításaitól meg tudtátok őrizni lelketeket, kiket a prágai pestis még meg nem ragadott.

- Gáspár jól beszélt - szakítá itt félbe a szólót több hang a tömeg közül -, Gáspár nem eretnek; szóljon helyettünk ő; ő a legidősebb.

- Honfitársaim - folytatá Szaleresi -, ne hagyjátok magatokat elragadtatni gonosz csábítók által. Önvesztetekbe rohantok, vagy remélhettek-e jót ily vezetők alatt?

- Az úr maga fogja vezetni népeit - szólt ismét Gáspár -, hatalmas karának világi bölcsességre nincs szüksége; midőn népét a hatalmas egyiptomi fogságból megszabadítá, tűzoszlopba öltözve, ő maga vezeté át Izraelt a pusztaságon; s így lesz most. Kiket, világi fogalmak szerint, vezéreknek mondasz, azok csak az elsők, kik szavát meghallva, utána indultak; az úr szava világosan felszólalt közöttünk. Nem látjátok éjjelenként a nagy üstököst, mely hosszú vörös sugárokkal az ország fölött átvonul?^[81] Veszélyt jósol, azt mondják az írástudók. Igen, veszélyt, e föld hatalmasainak; de a népnek örömet. Ha Isten a csillagokat, melyek éjünket felvilágosítják, eggyel megszaporítá, a népnek nincs mitől tartania. Jaj annak, ki, ha az úr hívá, kapához és ásóhoz fogni nem akar, a hanyag munkásnak bére örök kárhozat.

- Rajta! rajta! törjétek fel a kapukat! - zúgott a nép - le vele, aki ellentáll! Gáspárt kövessük! - Szaleresi látá, hogy itt, hol a hitdüh annyi aljas szenvedéllyel vegyül, a közérzületnek egyenesen ellenszegülni nem tanácsos, s azért, mihelyt a csend ismét kissé helyreállt, nem tagadva többé a bosszú jogszerűségét, melyet a parasztok uraikon állani készültek, csak arra tevé őket figyelmessé, miket az, kinek háza ostromához készülnek, semmiképp nem tette magát e bosszúra érdemessé. - Álljatok bosszút, ha lelkiismeretetek engedi - szólt lelkesedve -, de álljatok bosszút azokon, kiknek üldözéseit szenvedtétek; Telegdi a népet soha nem zsarolá, senki sincs, ki ellene panaszt emelhetne; s miért fordítjátok fegyvereiteket éppen az ellen, kiben eddig egyetlen pártfogótokat találtátok?

- Ellenzette a keresztes hadat! ő sem jobb a többinél! Dózsa és Lőrinc úgy akarja! gyűlöljük! - ily szózatok szakíták félbe a szólót.

- És ha Telegdit gyűlölitek - kiálta Szaleresi, minden erejét megfeszítve, hogy a mindég növekvő zaj között meghallassék -, nem tudjátok-e, hogy Telegdi távol van; igen, jó emberek! rászedettétek magatokat; Telegdi nincs honn, az ország alsó részeiben utazik; mit kerestek itt, hol csak ártatlan leánya s néhány asszonyi rokonai laknak? Ezeken, mások vétkeiért, csak nem fogtok bosszút állani?

- Fogunk - szólt mély hangon Gáspár; s Szaleresi borzadott az elhatározottságon, mellyel e szó mondatott -, Telegdi nem paraszt, kinek életénél egyebe nincs, s kin csak úgy állhatunk bosszút, ha ez egyet elvesszük. Nem szereti-e birtokát? nem szereti-e leányát és rokonait? nem fogja-e érzeni a csapást, mely őt ezektől megfosztja? "Ki fogom irtani ivadékát negyedíziglen", szólt az úr, és szava teljesülni fog.

- Iszonyú ember, mit tett neked Telegdi? - kiálta Szaleresi, míg a tömeg felkiáltva kijelenté helybenhagyását.

- Mit tett nekem Telegdi? - kérdé az előbbi keserűen, s szavai, melyek eddig komolyak valának, minél tovább szólt, annál szenvedélyesebbekké váltak; gyűlölség, bosszúvágy, hitdüh hangoztak beszédében, és a tömeget beszéde alatt mindég vadabb lelkesedés ragadta meg. - Mit vétett nekem Telegdi? Három fiam volt s egy leányom. A leány urának rimája lett, s ismerni sem akarja többé szüleit; a fiúk közül kettő, urának csatlósai között küzdve vérzett el a csatamezőn; az utolsót, a legszebbiket, ki e szívnek több volt, mint élete, az úr, mivel vadászaton rosszul hajtott, haragjában agyonlőtte.

A tömeg között halk morgás hallatszott, mint a közelgő dagálynak első mozdulatai.

- Érzem, hogy szívem nem fogja megbírni, hogy a nyilat, melyet fiam vérző kebléből kivontam, mielőtt őt eltemettük, gyilkosa szívébe fogom döfni, ha tovább vele egy helyen maradok; s mivel nem akartam vétkezni Isten szent parancsa ellen, mely ölni tilt, elhagyám születésem helyét. Éjszaka szöktünk, mint a gonosztevők, mi ártatlanok a gonosztevő előtt, otthagyva házunkat, irtásainkat, otthagyva utolsó gyermekünk sírját, melyet a tavasz még fűvel sem takarhatott el, s mely, midőn a temető mellett elmenénk, oly sötéten nézett ránk, begyepesedett társai között, mintha a többi sírok ehhez képest nem is érdemlenék, hogy fölöttük keseregjünk. De az úrnak parasztokra van szüksége, ki szántsa földeit, ki vágja az erdőt, az ártatlan vadakat ki hajtsa gyilkoló fegyvere elé. Erőszakkal visszahoztak, kötözve és verve, nőm a kegyetlenkedés következtében meghalt, s oda fektetem fiam mellé, s elhagyva állok a világon.^[82]

- És mindezt rajtad Telegdi követte el? - kérdé Szaleresi eliszonyodva.

- Telegdi nem - válaszolt az előbbi -; nem az ő jószágán születtem, s így nem ő vala hóhérom. De nem úr-e ő is, olyan, mint a többiek? különben miért nem kelt volna fel a nép védelmére, midőn elnyomását látta?! Az úr őt s övéit adta kezeim közé, s én rajta fogom állani bosszúmat. Vagy, midőn két fiam fegyverfogásra kényszeríttetett, az, ki őket a csatában megölé, kérdezte-e, ki oka a küzdelemnek? Midőn uram a harmadikat meggyilkolta, visszatartóztatta-e karját a gondolat, hogy én, a szerencsétlen fiúnak apja, őt soha meg nem sértém? ősz hajam, becsületesen töltött életem megmentett-e attól, hogy marhaként egy helyről a másikra ne hajtassam? Paraszt volt, ellenség, ki kérdi, midőn fegyverét ellene emeli, mi neve s mily szülőktől származott? parasztok, ez elég, hogy kínoztassanak. S legyen úgy; Isten és az ember gyermekei között szeretet nem lehet; legyen gyűlölség hát, gyűlölség, míg az örökre ellenséges fajok egyike kiirtatott. Telegdi - úr, és e kéz most fegyvert szorít. Rajta, rajta, keresztesek! - kiáltott most a dühösségig felindult tömeghez fordulva - hogy kő ne maradjon kő fölött; hogy e viperafaj kiirtassék harmad- s negyedíziglen.

- Rajta! rajta! le az urakkal! vért vérért! nekünk bosszú kell! - ordított az egész tömeg, midőn vad rendetlenségben a kapu felé tódult.

Az általánossá vált szenvedély megragadta egy részét azoknak is, kik Szaleresi védelmére körülötte összegyűltek; s most Gáspárt s az utána tódulókat nemcsak vissza nem tartóztaták, sőt segíték, midőn a kapura másztak. András és még néhány legény, látva a veszélyt, Ambrus gazdát akarata ellen a földről felkapva, karjai között félrevivé.

Iszonyú lárma támadt a kapu körül. Mint a tenger, a vész erős karjaitól felzavarva, ingadozni kezd, előbb lassan, de mindég magasuló habokban emelkedik, míg végre a fergetegtől hajtva, az óriási elem felcsap sziklapartjain, mintha a természettől helyezett határokon túl akarna hágni, s dühében, mellyel tajtékzó hullámai ég felé emelkednek, vizet vegyítve a szárazfölddel, vissza akarna térni a nagy káoszba, honnan az úr szavára egykor különválasztatott. Így zúgott, így ordított a nép. Megragadva szenvedélyek fergetege által, az egész tömeg vad rendetlenségben nyomult a kapu felé, melyen Gáspár s a csoport legmerészebbjei mindég magasabbra emelkedtek.

Szaleresi, kit András és társai a küzdelem helyétől félrevittek, hasztalan iparkodott jelek s szavak által a felbőszült tömeget visszatartani. Körülötte csoportozó hívei éljen-rivalgásokkal eltakarták feddő szavait, s a szerencsétlennek magasabb helyről kelle látni az iszonyúságokat, melyek nevében, s mint híreszteltetni fog, vezérlete alatt követtettek el, ámbár, ha vérét ontaná, azoknak megakadályoztatása hatalmában nem állana.

A védelmezőknek helyzete ezalatt több mint kétségessé vált. Bármi erősnek mutatkozott is a vaskapu, mely a megtámadókat eddig visszatartóztatá, s bár a jó szerémi bor mindég több, sőt majdnem szerfölötti lelkesedést terjeszte a cselédek között: a csatlós több hadat látott, mintsem ne tudná, hogy ily nagy s küzdés között nekidühösödött tömegnek elvégre semmi sem képes ellenállani; de férfiasan meg akará állani helyét, s mint bajnokhoz illik, küzdve bevárni végzetét.

- Ide, akinek lelke van! - kiálta, fölemelve alabárdját - csak másszatok fel, majd mi lesegítünk amúgy parasztosan, mint vasvillával a zsúpot.

Bátorítva vezetőjök példája által, a többi cselédek fenyegetően emelték fegyvereiket, kétségbeesett védelemre készülve, mint kik életökért küzdenek.

A vad zajra, mely a kapu megett támadt, a hozzájok felnyúló fegyverek látására, a megtámadók elsői egy percig megálltak, s Gáspár megszólítá a védelmezőket.

- Csendet egy percig - mondá erős hangon, melynek hallására a zaj azonnal elnémult. - Cselédek vagytok, nemde?

- Igen, Telegdi István őnagysága cselédei vagyunk. Mit akartok tőlünk? - volt a csatlós válasza.

- Nyissátok fel a kaput, s menjetek békében, hová tetszik - mondá ismét az előbbi. - Mi a nemesség ellen emeltük fegyvereinket, cselédekkel nincs dolgunk. Szolgák vagytok ti, mint mi magunk, miért küzdjünk egymás ellen? Nyissátok fel a kaput, s nincs mit félnetek a szent keresztes had vitézeitől.

- Nyissuk fel a kaput - suttogának többen a csatlós körül; s ő maga sokkal jobban átlátá a védelem reménytelenségét, hogysem a menekülés e módját ne fogadná el örömmel -, hisz Frusina kisasszony megmenekedett - így vigasztalá magát, s bizony holmi almáriomért, bármennyi drágaság volna benne, én se üttetem magamat agyon. - De - mondá fennszóval - ki kezeskedik érette, hogy ha a kaput felnyitjuk, bántásunk nem lesz?

- Esküszünk az egy élő Istenre s Istennek minden szenteire! - válaszolt amaz, esküre fölemelvén kezét - ha a kaput önként felnyitjátok, senkinek a cselédek közül nem lesz bántása.

- Esküszünk! esküszünk! - ismétlé a tömeg, kezeit ég felé emelve - nyissátok fel a kaput, és menjetek békével. - S egy pillanatig ünnepélyes csend uralkodott.

- Fogadjátok el az ajánlatot - sürgeté András és maga Szaleresi is, ki így legalább a vérontást remélé elkerülhetőnek.

- Már biz én azt hiszem - válaszolt a csatlós, miután körültekintvén, követőinek készségét, az ajánlat elfogadására észrevevé -, a lehetetlent Telegdi István őnagysága sem kívánhatja tőlünk: ha maga itt volna, hatszor megölhetnétek inkább, hogysem szemeim előtt valaki kulcshoz nyúljon, de így...

A szólót itt lőfegyver durranása szakítá félbe, melyre a kapun belől s kívül állók egyaránt megrezzentek. Gáspár, ki hogy a kapu fölött kiálló láncsákat kikerülje, a kapuszárfán fogott helyet, s itt várá ajánlata sikerét, a lövésre feljajdult, s a következő percben véresen zuhant le néhány társainak karjai közé, kik közelében maradtak, míg a megtámadók nagyobb része a még e korban, főképp parasztok előtt szokatlan fegyver durranására futásnak indult.

E váratlan zavarnak oka a kapus vala, kinek az öreg csatlós a házban talált második puskát átadá, s ki a szokatlanul jó és erős bortól megrészegedve, midőn a kertkapunál támadt zajra a ház hátulsó részéről, hol néhány cseléddel helyet fogott, idesietett, fegyverét a kapura mászott megtámadók ellen kisüté, anélkül hogy a beállott békésebb irányt sejdítené.

- Elárultak - kiálta Gáspár végső erővel -, bosszút, barátaim, véres bosszút! egy se maradjon meg az álnok fajból. - E szavakat erejének végső megfeszítésével mondotta, kiáltását nehéz vonaglás követte; kevés pillanat - s Gáspár meredten feküdt társainak karjai között.

A rémülés, melyet a kapus szerencsétlen lövése okozott azok között, kik ellen irányozva volt, nem volt nagyobb annál, mely a kapu körül összegyűlt cselédeket megragadta; s midőn a csatlós az első meglepetés után visszafordult, s követőit kétségbeesett védelemre akará inteni, melynél számukra más menekülési lehetőség nincs: bámulva látá, hogy magára hagyatott. A csatlós, átkozva sorsát, miután a kaput egymaga meg nem védelmezheté, a többiek után a házhoz vonult vissza.

Nem tartott soká a rémülés, melyet a lövés a megtámadók között első pillanatban okozott, s mely rövid időre minden ajkat elnémíta; s miután Gáspár végszavai elhangzottak, s azok, kiknek karjai között kimúlt, véres testét fölemelve, a népnek mutaták, iszonyú düh ragadta meg az egész tömeget.

- Vér folyt, vér, vér, vér! - kiáltott száz hang - bosszút! - S az egész sokaság, ugyanazon szenvedélytől megragadva, vadul rohant a védelmezőktől elhagyott kapu felé, s mi előbb majdnem legyőzhetetlen nehézségnek látszott, az ez általános fölgerjedés között egy pillanatban vitetett véghez. Egyik segíté a másikat; ki erejét lankadni érzé, azt száz biztató szózat új küzdelemre hívá fel; hol egy fáradtan visszavonult, új, erősebb követő fogá el helyét. - A magas kapun áthágtak; nehéz kalapács- és bárdütések leverék lakatját, s a nyikorogva megnyíló szárnyakon diadalt harsogva tódult be a vad csoport.

A természet minden elemeit könnyebb feltartani dühökben, mint az embert, ha szenvedélyeitől elragadva, bizonyos irányban megindult; s Szaleresi, ki Andrással s még néhány híven körülötte maradt követővel e csoportot a házhoz követé, hamar átlátá fáradozásainak hasztalanságát. A bosszú után lihegő s annyi hasztalan erőlködés által az őrültségig felizgatott tömeget feltartani nem állott senkinek hatalmában; s ha Szaleresit követői erővel a küzdők köréből félre nem ragadják, s a terem egyik szegletében körülötte kört nem képeznek, ő vérével lakolt volna az erőlködés miatt, mellyel a ház lakóit a nép dühétől megvédeni iparkodott.

A csatlós és a férficselédek nagyobb része már az első teremben megölettek. Drágán adták el éltöket, de a szám hasztalanná tett minden ellenállást. A védők vérökben feküdtek a terem márványtalaján, s a támadók ajtót ajtó után feltörve, szobáról szobára folytaták a szörnyű munkát.

Telegdi leányát keresék. Kikutattak minden szegletet, hol rejteket gyaníthatának; s minden lépés, mellyel magukat e reményben csalatva láták, dühösségöket csak nevelé. Asszonyok, egypár agg, ki Telegdi házában a kegyelem kenyerét evé; a cselédek gyermekei, kik szüleikkel a szobákban menedéket kerestek; minden élő teremtés a felbőszült tömeg bosszújának áldoztatott fel. - Vért, vért! bosszút Gáspárért! - így ordítának; s miután senki sem volt, ki ellen gyilkos fegyvereiket fordíthatnák, a vérrel fertőztetett szobákban körültekintve, a gazdag bútorzat más, még aljasb szenvedélyeket ébresztve szíveikben. - Raboljuk ki a házat; minek annyi drágaság ott, hol csak halottakat hagyánk? - kiálta több szózat egyszerre; s a tömeg már készült elfogadni e tanácsot, midőn néhányan a vezetők közül annak megakadályozására szólaltak fel.

- A szent keresztes hadaknak bajnokai rablókká váljanak-e? - kiálta vad lelkesedéssel egy a parasztok között, ki Gáspár halála óta a bosszút állók között legtöbb kegyetlenséget mutatott, s éppen ennélfogva mintegy vezéri tekintéllyel bírt - azt mondják-e felőlünk, hogy ocsmány birtokért nyúltunk fegyverhez? Nem! mint Istennek bosszuló angyala, mi ki fogjuk irtani elsőszülöttjeiket, de nem nyúlunk igazságtalanul felhalmozott kincseikhez. Nekünk vér kell, nem arany!

E szavak első pillanatra hatással voltak azokra, kik a szólót körülállák; de e hatás sem azokra, kikben a többi szobákban hasonló gondolatok támadtak, sem hosszabb időre nem terjedhetett ki; s e vezér, mint előbb Szaleresi, hamar meggyőződött, hogy a tömeget, melyet szenvedélyei megragadtak, egyes ember nem kormányozhatja többé.

- Itt van Telegdi szobája; a legnagyobb drágaságok itt lesznek; törjétek fel a szekrényeket! - kiálta egyszerre több hang, a mellékszobákból ide tóduló tömeg között.

- Vissza innen, aki életét szereti! - kiálta bárdját fölemelve az előbbi - a keresztesek szent hada véres bosszút áll, de nem rabol. - A tömeg a fenyegetésre fölemelt karja előtt visszavonult, s egy pillanatra ismét csend lőn. - Mit nektek ez arany, a kincsek s drágaságok! Nem emeltük-e fel fegyvereinket azért, hogy Istennek országát állapítsuk meg e földön? s ti, mint Izrael népe a pusztában, újra aranybálványokat kerestek, hogy előttük leborulva imádjátok azokat.

- Igazság! jól szól! - mondá néhány a körülötte állók közül; a többiek hallgattak vagy rosszallva csóválták fejeiket.

- Egységet akartok? - folytatá az előbbi - testvéri egyetértést? ássatok a föld mélyébe mindent, mit apáink kincsnek tartottak; míg gazdagabbak s szegényebbek lesznek közöttetek, míg az, ki arannyal hímzett ruhában jár, felebarátaink irigységén gyönyörködik; egyetértés nem lesz köztetek. A különbség, mely az úr és szolga között létezik, fenn fog állani mindaddig, míg a csillogó arany a termékeny földnél többre becsültetik.

- Jól beszél! - mondá ismét néhány hang.

- Magának akarja tartani e kincseket - kiálta egy erős hang hátulról -, s azok, kik szavait helybenhagyják, cinkosai!

- Magának akarja tartani e kincseket! - ordítá a tömeg - le vele! le cinkosaival!

A szónok, kinek egész hatása ez egy gyanúsítás által semmivé tétetett, dühösen fölemelé bárdját, s a tömeg közé nyomult, hogy ellenén bosszút álljon; de a szorongatás szándékának kivitelét lehetetlenné tevé, s csak annak köszönheté, hogy néhány pártolójával együtt a bőszültek bosszúja elől menekülhetett, mivel a rablás minden figyelmet elfoglalt.

Nehéz volna leírni az állapotot, melybe Telegdinek egykor oly csendes lakása egy rövid óranegyed alatt jutott. A márványtalajokon holttestek, a drága keleti szőnyegek vidor színei fölött nagy vérfoltok, feltört szekrények, leroncsolt kárpitok, átdöfött képek, megcsonkított márványszobrok, s mind e romok között az őrjöngő sokaság, mely itt egyes rongyokért, ott egy ezüstbillikom vagy a szekrényekben talált pár darab arany körül vitatkozik, lármáz, verekedni kezd. A bor, mely a feltört pincéből felhozva, e dühöngők között nagy edényekben szétosztatott, az emberi érzelmek hátralevő szikráit végképp elfojtá; s míg egy rész a préda fölött szörnyű szitkok között küzdésre készül, addig a másik, néhány asszonnyal, kik a megtámadókat a táborból követték, s velök diadalmok ünnepét ülik, részeg énekeket hangoztat, s tánc- és víg kurjongatásokkal holttestek fölött tivornyát kezd.

De forduljunk el e képtől. Ha valamely nép, mely elnyomói által századokon át állati aljasságban tartatott, midőn láncait széttöri, mert nem neveltetett szabadságra, csak féktelenségben keresi hosszú szenvedéseinek pótlékát; ha emlékei erősebbek reményeinél, s ha az első szükség, melynek kielégítését keresi, múlt sértések véres megbosszulása: ott az igazságos történetíró, a bajnak okait látva mentségeket talál; de hol az emberi természetnek állati része nemesebb érzelmein diadalmaskodott, hol az, mi nemünk méltóságát teszi, vad indulatok zajában egészen elnémult: a művésznek nincs mit keresnie. - Olvasóink képzelőtehetségére bízzuk a részletek leírását.

A legnagyobb zaj között egyszerre rendkívüli világosság terjedett el a ház körül.

- Mi ez? - kiálta rögtön sok hang.

- A ház ég! - ordított be az ablakon valaki - fusson, aki tud.

E szóra, melynek igazságát az elterjedő füstszag bizonyítá, az egész tömeget leírhatatlan rémülés ragadta meg. A vitatkozók elejték a tárgyakat, melyekért küzdeni készültek; a részegek kijózanodtak, s minden vad rendetlenségben nyomult az ajtók s ablakok felé, honnan sötét füstfelhők nyomultak be a szobába.

- Helyet! az ellenség ránk tört! Megégünk! segítsetek! - Ily szavak, melyek közé a szorongatottak jajkiáltásai vegyültek, hangoztak minden oldalról, míg a tömeg, minden ajtón s ablakon kitörve, végre ismét a kertben együtt találta magát, s bámulva nézte a magas lángokat, melyek vörös füstgombolyagok között ég felé emelkedtek.

- Menjünk! - szólt most ugyanazon férfiú, ki a kereszteseket előbb a ház kirablásától vissza akará tartóztatni, s ki, mivel szándékát másképp nem viheté ki, azt társaival a közzavar között maga gyújtá fel - itt nincs dolgunk többé. Nem messze innen a Drágfiak kerti laka áll; közel hozzá a Bebekeké, Ujlaki háza s a nádor mulatóhelye; tűzzük ki a veres lobogót tetejök fölött; a népnek Telegdi Istvánon kívül több ellensége van; az éj a napnál világosabbá válik, ha szenvedéseinket mindenütt úgy bosszuljuk meg, mint itt. Jerünk Isten nevében!^[83]

A sokaság harsányan kijelenté helybenhagyását, s vezére után indult. A ház körül minden ismét csendes lőn, csak a tűznek pattogása s a lángokkal játszó szél szakítá félbe a hallgatást, mely ennyi zaj után a környéket eltölté.

Három ember maradt csak a kertben. Szaleresi, kit András a teremből erővel kivezetett, s ki kétségbeesetten egy fához támaszkodva, nézé a terjedő lángokat; András maga és Klári, ki, miután teremből terembe sietve, Frusinát sehol sem találta, s meneküléséről meggyőződött, a kertbe vonult, s borzadással gondolá át a szörnyű dolgokat, melyeket ő maga idézett elő.

Sokáig álltak így hallgatva; végre Szaleresi, mintegy álomból ébredve, körültekintett, s midőn meglátá leányát, elborzadott.

- Klári! - szólt remegő hangon - e nap a föld legszerencsétlenebb emberévé tett. Polgári állásom, becsületem, lelkem nyugalma, minden elveszett; mondd, te vagy-e oka mindennek? Isten úgy segítsen végső órádban, mint apádnak igazat mondasz.

Klári hallgatott. András könnytelt szemekkel magát akará a szerencsétlenség szerzőjének vallani.

- Szólj, igazán, leányom! - mondá ismét az előbbi, s szava elárulá belső megindulását - nemde, miket előbb mondál, nem igazak? Ennyi borzasztó dolognak látása elkábítá eszedet: te e szörnyetegnek tettében nem valál részes, ugye?

Nagy fölgerjedés pillanataiban az igazság erővel utat tör ajkainkon; s Klári nemesebb természetű lény vala, mintsem hogy önbűnét másra hárítsa, habár az, mint András, önmaga ajánlkoznék áldozatul. - Én valék, apám! - szólt elhatározott hangon a hölgy - ki Andrást annak, mit tett, elkövetésére bírta. - Enmagamtól borzadok, de saját cselekvéseimnek más ne szenvedje büntetését. Szerelmem...

- S légy hát elátkozott! - szakítá félbe, magánkívül indulatában, Szaleresi leányát - s legyen azon szerelem, melyért mindent feláldoztál, kínja életednek. Bujdossál Isten s emberek elől e világon, s ne legyen helyed, hol fáradtan lehajtanád fejedet, melyen apád átka nyugszik... - Soha, míg élek, házam küszöbén ne lépjenek át lábaid; az utolsó koldus kedvesebb vendége lakomnak, mint te, ki azt születésed által örökre meggyaláztad.

Szaleresi elrohant.

- Elátkozott! - kiáltá Klári, s aléltan András karjai közé rogyott.

A ház födele leégett, a gerendák iszonyú robajjal a szobába zuhantak, s az ablakokon át terjeszték fényöket; de Klári nem hallott semmit. Magánkívül feküdt az egyetlen ember karjai között, ki hozzá e világon még hív maradt.

Rögös az út, melyen az emberi nem s egyes nemzetek kifejlődésük felé haladnak. A mező, mielőtt új maggal vettetett be, éles ekével felszántva, egy ideig kopáron áll: ezt látjuk nemzeteknél is; e mezőkön, melyek fölött Isten fenséges eszméit elhinti, az, mit a lefolyt kor hozott, kiirtatik, hogy helyette új, üdvösb termés nőhessen; s a gondolkozó, ha századok távolából ily időszakokra visszatekint, sajnálkozás nélkül látja a pillanatnyi romokat és kopárságot, mert alattok az új termés csíráit látja. Az erdő szebben nő, ha a vész erős kara egyes haldokló törzsökeit kidönté, a mély gyökereket felrázta, az ágakon függő magot messze helyekre vitte el, hogy ott fákká nőjenek: úgy a népek sem fejlődhetnek örökké derült napok között. De jaj az egyes fának, jaj az egyes embernek, kit ily vész megragad; a fa, ha gyökerében sértetett, az ember, ha feldúlatott a kis kör, melyben boldogságát találta, nem üdülnek fel többé. - Ez vala Szaleresi helyzete. - E férfi eddig boldognak érzé magát s méltán; ki oly körben töltheti éltét, mely sem nem annyira szűk, hogy általa tehetségeit korlátozva érzené, sem nem annyira tágas, hogy betöltésére erőt ne érezne magában; kinek a sors eleget adott, hogy vele polgári állásához képest még képzelt szükségeit is pótolhassa, s nem annyit, hogy több után vágyódnia ne lehetne, s kinek ez irigyletre méltó helyzethez az ég oly lelket adott, melynek vágyai nem fellengzők, oly szívet, melynek érzelmei szenvedélyesekké nem válnak - szóval, középszerűséget jellemében s lelkületében, minő helyzetéhez illik: azt méltán mondhatjuk boldognak. Szaleresi e ritka szerencsés egyéniségek közé tartozott. - Ha van boldogság a világon, ezt a középosztályok körében kereshetjük. Itt a társadalmi élet folyamának közepette vannak egyes habok, melyek, anélkül hogy csak egyszer is a part szikláihoz ütődnének, lejtenek el útjokon; s ez vala valószínűleg Ambrus gazda jövője, ha szerencsétlen körülmények által természetes állásából ki nem sodortatik.

Hogy Szaleresit nem vallásos buzgóság, sem vezéri hivatásának érzete nem vezette a keresztesek táborába: azok után, miket jelleméről tudunk, mindenki könnyen beláthatja.

Midőn Bakács, Zsigmond templomában a szentelt zászlót nagy ünnepélyességgel Dózsának átadá, s a fővezér s más előkelőbb keresztesek ruháira saját szabója által vörös kereszteket varratott: más budai s pesti polgárokkal együtt Szaleresi is jelen volt ez ünnepélynél. Őeminenciája rendkívüli nyájassággal kérdé több körülálló pesti polgártól: nem fognak-e ők részt venni e szent vállalatban? A kérdezettek nagyobb része, mélyen meghajtva magát, késznek nyilatkozott, s azonnal köntöseire varratá a kereszteket, miket a bíbornok maga osztott ki. - És kegyelmed vallásos buzgóságban hátrább maradna polgártársainál? - kérdé ismét őeminenciája Szaleresitől; s a kereskedő meghajtá magát, mint a többiek, és a keresztet szinte ruhájára varratá, annyival készebben, mivel meg vala győződve, hogy ha mindjárt a hatalmas bíbornok kívánatát teljesíté, bizonyos pénzmennyiség lefizetése által magát a valóságos hadi szolgálattól fölmentheti. De mit a többiek nehézség nélkül véghezvittek, azt Szaleresi nem teheté. A pesti csapatok által, ismeretes lágysága miatt, vezérnek ő választatott; s Bakács, ki a keresztesek között mutatkozó mozgalmakat észrevevén, nem csekély fontosságot látott abban, hogy e seregek egyik része oly nyugodt férfiú vezérlete alatt álljon, minőnek Szaleresit ismeré, őt mind maga, mind a király által a vezérség elfogadására addig kéreté, míg Ambrus, különben is nagymértékben megtisztelve érezvén magát, nem bírt ily magas kívánatoknak ellentmondani.

Nem képzelhető boldogtalanabb ember, mint ő vala azon pár hét alatt, melyeket a táborban töltött. Megszokva az otthonos élet kényelmeit első ifjúsága óta, még azon anyagi szenvedések iránt sem lehete közönyös, melyeknek most ki volt téve. Napjait hadi gyakorlatokban, az éjeket többnyire vászonsátorában töltve, Ambrus gazda, ha szokatlan hajlékában éjjel nem aludhatott, sóhajtozva számítá fel a veszteségeket, miket már eddig tett, s valószínűleg még tenni fog; de hiúsága, mely őt a bajba keveré, egyszersmind vigasztalást adhatott volna neki, ha a seregek lelkülete s mindenekfelett vezértársainak jelleme s naponként világosabban bevallott céljai lelkét aggodalommal nem töltik el. Az országban még alig gyanították a keresztesek szándékait, midőn már Szaleresi előrelátá az irányt, melyet az ügy Dózsa s főképp Lőrinc vezérlete alatt venni fog, s érezni kezdé, hogy minden erejének megfeszítése mellett sem leend képes annak megváltoztatására. Küszködött, s Dózsa Gergely által segítve, mint láttuk, elkövetett mindent, hogy társait józanabb határozatokra bírja; de az ildomosság tanácsai sohasem győznek ott, hol indulatok szólnak. A szenvedélyek által megtámadott rend csak úgy állhat fenn, ha szenvedély által védetik. S a jámbor Ambrus szelídebb férfi volt, hogysem ezt tehetné. Küzdött, de hasztalan; nem engedett, de elragadtatott; s pontról pontra védelmezve nézeteit, mindég közelebb látá magát azon mélységhez, mely felé mások akarattal rohantak, s melybe, ha ellenáll is, belerántatik.

Szaleresit a táborban eddig részint természetes gyengesége tartá vissza, részint azon gondolat, mely a hiú férfiúnak jólesett: hogy csak ő az, ki vezértársait veszélyes tervök véghezvitelétől visszatartóztathatja. A saját házában tartott utolsó tanácskozás után e csalódás eltűnt, s ő el volt határozva. - Lépése nem vala veszély nélküli. Ha elpártolását a táborban megtudják, személye és birtoka e vad csoportok bosszújának tétetik ki; de személyes tekintetek őt elhatározásában nem tántoríthaták meg, s bízva saját s néhány barátai befolyásában, nem kétlé, hogy az esetre, ha Dózsa táborát seregestől elhagyja, a hazát a közelgő veszélytől még megóvhatja.^[84]

A történtek meghiúsíták e reményeket. Telegdi házának égő romjai között a szerencsétlen férfiú örökre temetve látá nyugalmát, becsületét, jövőjét. Lelkét leírhatlan fájdalom tölté el. E tett, mely nevében követtetett el, minden visszalépést lehetetlenné tesz. Közte s a nemesség, közte s a törvényes rend között e feldúlt lak sötét falai állanak; minden kiengesztelődés lehetetlen; s ha volt valami, mi helyzetének keserűségét nevelheté: nem volt-e ez azon gondolat, hogy ennyire boldogtalanná leánya által tétetett?

Elátkozá egyetlen gyermekét, s futott, mint kit rossz lelkiismerete űz, nem tudva, merre irányozza lépteit, csak szaladva, mintha sietése által önnön gondolatait kerülhetné el. - Végre a testi fáradtság lelkét valamivel nyugodtabbá tevé; átgondolá helyzetét; világos volt előtte, hogy a keresztesek táborát, előbbi tervéhez képest, el nem hagyhatja. Habár Telegdi háza megtámadására nézve tökéletesen ártatlannak érzé magát, mégis, miután e tett nagyrészben az ő seregei által s András vezérlete alatt követtetett el, senki sem fogja őt bűntelennek hinni; a lázadók körén kívül mindenütt a legszigorúbb büntetés vár rá. Kénytelen volt a keresztesekhez visszatérni. Sajkát keresett, s a pesti partra viteté magát.

Útközben Klárija jutott eszébe. A hölgy világos szavakkal mondá, hogy a szerencsétlen történetnek ő vala indítója. - Szerelmével mentegeté magát, mely őt e kétségbeesett lépésre bírá. Mily szerelem lehet ez? mily összeköttetésben lehet Klári szerelme a Telegdiekkel? - Mindez nagy rejtélyként állott Szaleresi előtt, melynek megfejtésére, mielőtt a táborba megy, saját házába akart betérni, hogy ott Erzsébet által, ha lehet, a dolgok összefüggése iránt tisztába jöjjön.

Késő éj vala; az utcákon minden hallgatott, s az ablakok sötéten álltak, midőn házának küszöbéhez érve, csendesen, hogy szomszédait föl ne ijessze, magával hordott kulcsával a kaput felnyitotta. A házban, úgy látszott, senki sem vevé észre érkezését; midőn a folyosón végigment, csak saját lépteit hallá, melyek a fapadozaton erősen hangzanak; minden egyéb hallgatott; s e szokatlan csend lelkét új aggodalommal tölté el. Bármi későn jött is néha haza, nem történt még, hogy legényei vagy cselédei között valakit ébren ne találna, s a szorgalmas Erzsébet a kapu első zörrenésére ott termett mécsével, hogy gazdáját fogadja; ma az egész ház mintegy kihalva áll. - Meggyújtva mécsét, végigmegy cselédszobáin - mind üresen állanak. Végre a felső emeletbe siet, hol Klári szobája mellett öreg gazdasszonya, Erzsébet lakik; de a szobának ajtaja zárva, s kocogásaira senki sem felel. - Szaleresi szomorú gondolatokba merülten éppen szobájába akart visszatérni, midőn Klári ajtaja mellett elmenve, különös hangok vonták magokra figyelmét. Megállt és hallgatott. - Hosszan elvont fohászokat erős hörgés válta fel; s Szaleresi, ki e század szelleméhez képest bizonyos előítéletektől nem vala ment, első pillanatra erősebben érzé dobogni szívét, míg az ajtóhoz közeledve meg nem győződött, hogy e kísértetes hangok egy férfi erős hortyogásától származnak.

Előbbi félelmét most harag váltá fel. Csak legényeinek egyike lehet, így gondolá, ki András távollétét használva, lerészegedett, s nem találva ágyát, most itt alussza ki részegségét. Fel akará nyitni az ajtót, de zárva találá, s hosszú zörgésre vala szükség, míg a megátalkodott hortyogó zajos álmában megzavartatott, s éberségének némi jeleit adá.

- Jövök, jövök, úrfi! - szólt a szobában egy egészen ismeretlen hang - mindjárt készen leszek a nyergeléssel.

- Ki vagy? - kiálta Szaleresi meghökkenve az idegen hangján.

- Hisz jövök már - ásítozék a másik -, még alig szürkül, s lámpásom sincs; csak egy kis türelemmel legyen az úrfi.

- Átkozott gazember! - kiálta Szaleresi, haragjában az ajtót rázva - nyisd fel az ajtót, majd szólok én veled úrfiakról.

Farkas, ki - mint az olvasó tudja - Klári által még reggel e szobába záratott, miután sem nyugodt várakozás, sem mérsékelt kocogás által szabadságát vissza nem nyerheté, a botrány elkerülése végett pedig a szoba ajtaját feltörni nem akará, estvefelé éhgyomorral az ágyra veté magát, s az álom karjai között feledé kellemetlen helyzetét. Csak Szaleresi utolsó indulatos szavaira nyerte vissza eszméletét: leszökött ágyáról, s ugyanazon kérdést ismétlé, mely hozzá a künnálló által intéztetett.

- Ne tréfálj velem - lármáza Szaleresi -, ízzé-porrá törlek, ha nem eresztesz be azonnal.

- Ne bolondozzék kelmed - válaszolt Farkas megvető hangon e fenyegetésre -, menjen kulcsért, ha van, s ha majd az ajtót felnyitotta, akkor válik meg, ki az erősebb.

A beszélgetők eddig nem ismerték egymást. Farkas utolsó szavai kissé meghűtötték a gazda indulatát, s midőn szobájába sietve a ház közkulcsával visszatért, célszerűbbnek tartá, mielőtt az ajtót megnyitná, vendégének neve után kérdezősködni. A magát megnevezőnek feleletében csakugyan Farkas szavára ismerve, aggodalma megszűnt, s a jövő pillanatban Farkas Szaleresivel szemközt látá magát.

Nem szükség leírni a bámulást, melyet e találkozás a háziúrnak, s a zavart, melyet Farkasnak okozott; elég, ha mondom, hogy ez utóbbi, minden titkolódzást szükségtelennek vélvén, ittléte okait Szaleresinek részletesen elmondá, s hogy a szerencsétlen apa Ártándinak Frusinához írt leveléből, mely még az asztalon hevert, Klári magaviseletét érteni kezdé.

- A szegény leány szerettetve gondolá magát - szólt Szaleresi, székre vetve magát -, azon hitben, hogy szerencséjének egyéb akadálya nincs, mint Frusina, őrült szenvedélyében meg akará rontani vetélytársát.

Farkas, ki ura, sőt saját magaviseletét semmiben sem mentegeté, még inkább megerősíté Szaleresit e nézetében; így cselekedett az öreg Erzsébet is, ki később hazatérve, a boldogtalan történet részleteit újra elmondá, míg végre Ambrusnak a dolgok mikénti összefüggéséről többé nem lehetett kétsége. - Szegény leányom! - így sóhajta újra meg újra - s én elátkoztalak, én elűztelek magamtól; s hol fogsz találni menedéket, hol vigasztalást fájdalmaidban, ha maga apád kegyetlenül eltaszíta magától? Ó, Klárim! szívem bálványa, egyetlen gyermekem! jaj neked, apád elátkozott! s jaj apádnak, kinek e földön csak ez egy kincse vala.

Farkas, ki Telegdi házának megtámadásáról még semmit sem tudott, s Szaleresinek fájdalmát csak annak tulajdonítá, hogy leánya szerelmes viszonyáról értesült, vigasztalni akará őt, s emlegeté, hogy Klári hibája megbocsátható, s hogy Pesten és Budán alig van hölgy, ki, ha Ártándi Pál szerelemről szól, közönyösen tudná hallgatni. - Ha valaki hibázott - mondá biztatólag -, higgye el kigyelmed, legföllebb Pál úrfi ellen lehet panasza, s magamnak is talán nem kellett volna leveleit ide s tova hordani; de mi a leányasszonyt illeti...

- Semmirevaló kerítő! - kiálta Szaleresi - s még emlékeztetni akarsz alávalóságodra?

- Már mi a kerítőt illeti - mondá Farkas felindulva -, kövesse meg magát kigyelmed, az én nem voltam soha, s ámbár megsértett apának sokat bocsáthatok meg...

- Szerencsétlen leány, s én elátkoztalak! - sóhajta az előbbi. Szaleresi lelkében, mióta hazajött, s leánya helyzetéről tudósíttatott, óriási változás történt. Sohasem csüggött inkább apai szív gyermeken; élte minden öröme s reménye e hölgyben vala összpontosítva; vagyonát, életét adta volna érte; a fájdalom egy percre háttérbe szorítá e szerelmet is. Elátkozá egyetlen gyermekét, kiben most csak szerencsétlensége okát látta; de midőn a boldogtalan hölgytől elvált, a szívet, azt, mely gyermekét látva, éveken át örömben dobogott, melynek szerelme Klárival együtt nőtt, melynek minden reménye s vágyai gyermeke képével összeforrtak, ez apai szívet ő elvitte magával; s mihelyt az első indulatos kitörés elmúlt, mihelyt szenvedélyei engesztelődtek, tettét bánni kezdé. Okokat keresett, mik által Klári cselekvését önmaga előtt igazolhassa, s midőn azokat most Ártándi hívtelenségében feltalálta, fájdalmának egész indulatossága az ellen fordult, kit saját s leánya szerencsétlensége miatt most egyedül vádol.

- Elátkoztalak, és miért? - szólt szenvedélyesen - mert szerettél? mert egy alávaló által magadat megcsalattad, s mert, midőn ezt észrevevéd, bosszút álltál? A féreg feltámad, ha lábbal tapodtatik, s te nyugodtan tűrted volna meggyaláztatásodat? Mit bánom én Telegdi házát; nekem, a polgárnak, mi közöm a nagy című úrhoz s birtokához? Jól tetted, hogy bosszút álltál; fejére kell taposni e viperafajnak, mely a polgár hiszékenységéből él. Ó, hogy ily későn jutok e meggyőződésre!

Erzsébet húsz évnél tovább szolgált e házban, de így urát nem látta még: arca lángolt, szemeiben szokatlan tűz lobogott: úgy látszott, mintha mindazon indulat, melynek csíráit a természet a férfiú keblébe teremté, s melyeket az hatvan évig elrejtett, most egyszerre törnék ki. Éghez emelt szemekkel állott a szegény asszony gazdája mellett, s ajkai halk imádságot rebegtek. - Farkas bámulva nézé a szólót, kit, mivel Telegdi házának ostromáról semmit sem tudott, egy percig megtébolyodottnak vélt. - Hagyja kigyelmed békével Telegdi őnagyságát - szólt engesztelő hangon -, hisz az áldott úr az egész dologról nem tud semmit.

- Tudni fogja, ne félj, tudni fogja ő is - szólt az előbbi, a szólónak kezét vad kifejezéssel megragadva -, nagyságos úr, tárnok, országzászlós, mit tudom én, mi minden ő; de érezni fogja minden címei s dicsősége mellett, mi az, ha egy apa gyermekétől fosztatik meg. Ezt én, Szaleresi Ambrus, mondom neked.

Farkas bámulva nézett a szólóra; ez röviden elmondá a történteket. - Ne bámészkodjál - mondá végre, midőn Farkas kétkedését észrevevé -, minden szó, mit mondok, igaz. Midőn leányom elolvasá a levelet, melyben gaz urad Frusinát a fenyegető veszélyre inti, eszébe jutott, hogy oly időket élünk, hol a polgár meggyaláztatását tűrni nem kénytelen többé. Kétségbeesésének csak bosszú adhata vigasztalást; legényeim vele mentek, s a nagy úri lak romokban áll.

- Mindenható Isten! - kiálta Farkas - és Frusina kisasszony?

- Földönfutó, mint leányom; igen, mint leányom, kit én szerencsétlen elátkozék.

Farkas ki akart rohanni a szobából; Szaleresi megragadta kezénél. - Nem mozdulsz e házból - kiálta -, veled is számolnom kell még.

- Hagyjon el kigyelmed, sajnálnám, ha erőszakhoz kellene nyúlnom.

- Nyúlj erőszakhoz bátran, ha azt akarod, hogy legényeimet felhívassam, s kötözve a pincébe dobassalak, mint érdemlenéd - mondá megvetéssel Szaleresi -, a házkapu zárva, ki nem mehetsz semmi esetre; itt e helyen fogod bevárni a büntetést, mely rád mint kerítőre vár.

Erzsébet rimánkodásai s még inkább azon körülmény, hogy maga is átlátá, miszerint a ház erős kapuját feltörnie nem lehet, Farkast erőszak használatától visszatartóztatá. Kérelemhez fogott tehát, de éppen oly sikertelenül.

- Be fogod várni büntetésedet - ismétlé Szaleresi, minden kéréseire -, s ne félj, az nem késik soká. Bármi mérgesen nézesz rám, bármiként szorítod össze ökleidet, itt fogsz maradni. Elmúlt az idő, midőn mi, polgárok, a szemtelen nemesség s még szemtelenebb szolgáik hetykélkedéseit tűrtük; nem fog többé kérkedni tettével a fényes úrfi, ha becsületes házba lopta magát, s miután legfőbb kincsét elorozta, elszökött. Hallgattunk századokig, de eljött végre a számolás napja, s ki fogjuk fizetni bosszúnk adósságát kamatostul.

Farkas bámulva hallgatá mindezt. Válaszolni akart, újra szabadon bocsáttatását kérni; Szaleresi alig hallgatott rá. - Lehetetlen szabadulnod - mondá -, ha e szoba ajtaját feltörnéd is, a kapu ellenáll erőlködéseidnek, s elég embert találsz a házban, ki, ha erőszakhoz nyúlsz, kötözve a pincébe dobhat. Ha éhezel, szükségeidről gondoskodni fogok. - Ezzel Szaleresi, kiküldve előbb Erzsébetet, az ajtót ismét Farkasra zárta. Ő maga, miután két, azalatt visszatért legényének szorosan megparancsolá, hogy a Klári szobájába zárt huszárt szemmel tartsák, s ha szabadulását erőszakkal kísértené meg, őt kötözve a pincébe vessék, a tábor felé indult.

Még csend vala a Rákoson. A hajnal első világa most kezde szürkülni a láthatár fölött, s míg a tiszta ég az éj egész csillagpompájában ragyogott: a nagy téren homály terjedett szét. A keresztes tábor körül fel s alá járó őrök léptei, néha távol fegyverzörej vagy a jelszó, mely a várták hosszú során végigfutva a táborban elhangzott - egyéb nem volt, mi a rónán összegyűlt roppant embertömeg jelenlétére emlékeztetne -, s az idegen, ha a Rákosra jő, magányban gondolhatá magát, oly csendes és hallgatag volt minden.

A homokhalmok egyikén, nem messze a tábortól, egy férfi ül magányosan. Kelet felé tekint, hol a mindég tovább terjedő szürkület előtt csillag csillag után fényét vesztve eltűnik; néha a Duna túlsó partjára néz, hol a vörös lángfoltok, mik Buda fölött a múlt éj kicsapongásaira intenek, fokról fokra elhalványodnak, s keble nehéz fohásztól emelkedik. - E férfiú Lőrinc. - A nap szürkülni kezd - mondá magában, fejét kezére támasztva -, egy óra s e csendet a táborban lárma és zsibongás, Budáról ellenünk küldött hadseregek kiáltozásai fogják talán felváltani; s mi lesz e napnak alkonya? Most gyenge világvonal jelöli a helyet, hol emelkedni fog; e haza talán lángokban áll, mielőtt délfokára emelkedett, s ha majd lenyugszik, ki tudja, hány ember nem fog többé meleg sugáraiban gyönyörködni, ki örömmel köszönté feljövetelét. A kocka el van vetve. Mi tegnap még akaratunktól függött, ez éj történetei után elkerülhetlenné vált. Győznünk kell vagy elvesznünk! visszalépésről, kibékülésről nincs szó többé. S annál jobb; a gyáva csoportot mi bírhatná kitörésre, ha nem a szükségnek érzete? mi adhatna láncaik széttörésére bátorságot nekik, ha nem a félelem, hogy láncaikat tovább viselve is, zsarnokaikkal kibékülniök többé nem lehet. - Lőrinc arcán vad öröm kifejezése vonult át; egy perc után ismét gondolataiba mélyedett. - De lesz-e ezen szerencsétlenekben elég nyugalom, hogy helyzetüket átlássák? elég férfiasság, hogy gyáván kikerülni ne iparkodjanak azt, mit csak úgy győzhetnek le, ha vele szembeszállanak? Ha a hajó zátonyra került, az összes sereg egyesült ereje talán megszabadíthatná, de a part közelnek látszik, s a hajóslegények elhagyva menekülésök egyetlen eszközét, nem ugranak-e sokszor egymás után a tengerbe, hogy egyenként gondoskodjanak biztosságukról? s nem történik-e ez más veszélyes pillanatokban is?... Csak bátorság tarthatja fenn ügyünket, s mi mást, mint bizonytalanságot, habozást, kétes föllépéseket találunk még a vezérek között is?

E panaszokra Lőrincet az éjjel tartott tanács bírá. Mihelyt a hír Telegdi házának megtámadásáról a táborba jutott, a keresztesek vezérei, kik e szándékról eddig éppoly keveset tudtak, mint Szaleresi, Dózsa sátorában gyűltek össze. A meglepetés általános volt; s most azok is elismerték a veszélyt, mely a lázadásnak időelőtti kitörése által az ügyre háromolhatik, kik egyébiránt mint az erőszak buzgó pártolói léptek föl, olyannyira, hogy néhányan, midőn tudtokra esett, hogy az erőszak Szaleresi csapatjai által vitetett véghez, azon meggyőződésöket jelenték ki, hogy az esemény Szaleresi által az urak megegyezésével azért intéztetett el, hogy ez időelőtti erőszak által a keresztesek általános tervei meghiúsíttassanak. A zavarban, melyet e vélemény a tanácskozók között okozott, csak Lőrinc tartá meg nyugodt ítéletét. Jobban ismeré Szaleresit, hogysem az ellene emelt gyanúban osztoznék. Valamint nem kétkedett, hogy annak nevével ez alkalommal mások éltek vissza: úgy átlátá, hogy ily mentség sohasem fog Szaleresitől a sértett nemesség által elfogadtatni, s hogy a pesti vezért biztosabban semmi sem köthetné a közügyhez, mint éppen e történet; s ennyiben a váratlan esetet kedvezőnek tartá, csak hogy az első lépést mindjárt hasonlók kövessék. - A kétkedésnek, a halasztgatásoknak pillanatai megszűntek - így szólt társaihoz -, annyi felgyújtott úri lak lángjainál a legvakabb is tisztán be fogja látni végcéljainkat; s ha sietünk, nincs, ki minket elérésökben akadályozhatna. Készületlenek vagyunk. Talán nagyobb biztonsággal járunk, ha a lázadás, mint akartuk, az ország minden részeiben egyszerre tör ki; de ez nem történhetik többé; s legjobb, ha az első rémülést felhasználva, szinte készületlen ellenségeinket támadjuk meg. Buda majdnem védelmezők nélkül áll. A király őrseregén s néhány főúr csapatain kívül alig van, ki ellenünk fegyvert fogna. Ezek között is a bíbornok huszárai nemigen fognak ellenállani; egypár órai küzdelem, s a főváros kezünkben lehet, vele a király, a bíbornok, a koronaörökös, az ország pecsétje s koronája, szóval minden, mi által cselekvéseinknek a törvényesség színét szerezhetjük meg. Hányan vannak az országban, kik eddig csak azért nem csatlakoztak hozzánk, mert fellépésünknek éppen e törvényesség színe hiányzik; de legyen köztünk a király, küldessenek szét rendeleteink az országos pecsét alatt, ha eddig, míg ezt pár száz nemes tevé, ily rendelések mindenki által ország parancsainak tekintettek: ki mer ellentállani, ha mi, a népnek vezetői, e törvényes formákkal élhetünk?... Budának, s mielőtt a nap lenyugszik, sőt mielőtt e társaink által felgyújtott tüzek hamuvá égtek, az ország törvényes kormányzói mi vagyunk.

Ez volt Lőrinc véleménye, s tagadhatlan, hogy a fennálló rendet semmi sem veszélyeztethette volna inkább, mint ha ez elfogadtatik. A tisztelet azonban, melyben a királyi hatalom még e lázadók előtt is állott; a többek által kifejezett aggodalom, hogy seregeik a királyi lak ostromára magokat vezéreltetni nem engedik; azon természetes félénkség, mellyel sokan szükséges veszélyeket is a lehetőségig távolra halasztanak; s mindenekfölött Dózsa fejessége, ki választott tervét megváltoztatni nem akará, s ki, mielőtt nagyobb célok kiviteléhez fogna, előbb Alsó-Magyarország valamely nagyobb városát, Szegedet vagy Temesvárt, akará hatalmába keríteni - a bátor plebános tanácsát visszavetették; s minden, mit kivihetett, csak azon határozatban állott, hogy az előbbi tervnek kiviteléhez azonnal hozzáfogjanak, s a seregek nagyjával mindjárt, még holnap Szeged felé indulva, jelen táborukban csak Szaleresi seregeit hagyják meg, kik Pestet a királyi őrseregek ellen megvédeni elég erőseknek tartattak.

Lőrinc e határozat káros következéseit általlátta. Buda majdnem védelem nélkül volt: az ország alsó részeiben pedig Zápolya s a temesi gróf fegyvergyakorlott hadaival fognak találkozni a keresztesek; a történtek hírére az összes nemesség Budára fog sietni, hogy a lázadókat a király neve alatt megtámadja; Cseh- és Morvaországból segédhadak váratnak; szóval a győzelem, mely a jelen pillanatban könnyűnek látszott, kétessé válik. De mindezek előadása nem használt semmit, s Lőrinc, a tanács után magányosan ülve homokhalmán, csak sorsát átkozhatá, mely őt nagy céljai kivitelében ily eszközökhöz kötötte.

- Ó, hogy oly kevés ember van - mondá elkeseredve magában -, ki, ha merész eltökéléssel közönséges köréből kilépett, át tudná látni, hogy nagyszerű célokat közönséges úton elérni nem lehet!... Széttörtük a láncokat, melyekkel a fennálló viszonyokhoz kötteténk; a jövőnek bajnokaiként léptünk fel, halálig kell megküzdenünk az egész múlttal: s Dózsa a királyi hatalomnak tartozó tiszteletről, mások a bíbornok nehezteléséről vagy a rossz hatásról szólnak, melyet a főváros elfoglalása tehetne; mintha, miután a törvény ösvényéről eltérünk, tetteink igazolására azoknak nagyszerűségén kívül más mód maradt volna; mintha azt, minek megkezdésére annyi merészség kelle, ildomosan lehetne folytatnunk, s biztosságunkat másban kereshetnők, mint abban, hogy minden veszélyt megvetve, elleneink számításait kijátsszuk?... S mit, ha e gyávaság vesztünket okozná? Midőn e munkához fogtam, tudva volt előttem, hogy ez nagy szenvedések nélkül nem fog véghez menni; ártatlanok fognak szenvedni a küzdelem között, mely egy szebb jövő szükséges előkészülete leend. Ám legyen! Ha egy kar beteg - hogy az egész testet megmentsük -, levágjuk, ha egyes ujjai épek volnának is. A szükségesnek tevésétől gyáva érzékenység nem fogja visszariasztani karomat soha; s ha nagy jót eszközöltem, ennek tudata el fog velem feledtetni minden egyebet, de ha ezzel nem vigasztalhatnám magamat? Ha mind e vér csak bosszúnak ontatott volna? s ha, miután e hon vassal és tűzzel feldúlatott, a romokat új virágzás nem fogná eltakarni? ha egy nép áldása helyett csak ezerek átka lenne díja fáradozásaimnak: Lőrinc, Lőrinc, mit teendesz akkor?!

Lőrinc ismét szomorú elmélkedésekbe mélyedett. - Általános fölgerjedés pillanataiban mindég találkoznak egyéniségek, kiket a közlelkesedés annyira megragadott, hogy kibontakozva személyességükből, csak bizonyos eszmék személyesítői gyanánt állanak előttünk; ilyen vala Lőrinc is. Az eszmék a népre csekély hatással bírnak, a többségnek anyagi szenvedések vagy anyagi jólét reménye adja kezébe a fegyvereit, s a jelszó, mely az egészet összetartja, csak azért szolgál kötelék gyanánt, mert ezerek által ezer értelemben vétetik. Másképp áll ez egyes kitűnőbb személyiségekre nézve. Csak hitdühösségig nevekedett meggyőződés, csak hivatásuknak érzete az, mi őket nehéz pályájokon vezeti. Eszközöknek képzelik magokat, melyeket egy hatalmasabb kar céljainak kivitelére választott, s minden személyes kívánat, sőt minden emberi érzemény elhallgat, ha akadályozná őket abban, mit éltök feladatának tartanak. Ki képzelheti ily férfinak fájdalmát, ha ingadozni kezd ez erős meggyőződés, mely őt eddig fenntartá, s ha eljárása helyessége iránt szívében kételyek támadnak?

Lőrinc eddig törekvései sikeréről meg vala győződve. Az általános újítási szellem, mely a XVI. század kezdetét jellemzi, s mely nemcsak az egész egyház szerkezetére, hanem a vele oly szoros kapcsolatban álló polgári állapotokra is kiterjedett - nem maradhatott befolyás nélkül hazánkra sem. Az alsóbb osztályok helyzete az evangélium világos szavaival sehol sem állott kiáltóbb ellentétben, mint hazánkban; a nagy forradalmi izgató, a kegyetlen elnyomás előkészíté a népet; a pikardok egyenlőségi tanai, melyek Csehországon keresztül határainkon átszivárogtak, titkos, de annál buzgóbb pártolókra találtak; s a pórlázadás, mely 1512-ben Németország egy részét vérrel borítá,^[85] előbb reménnyel, később részvéttel tekintetett jobbágyaink által, kik előtt az titokban nem maradhatott. Mindezen okoknál fogva Lőrinc előre látá, hogy mihelyest a lázadás zászlója kitűzetik, népeink nagy része lelkesedéssel fog körülötte gyülekezni. S hány körülmény nem működött össze, mi ily merész vállalatnak éppen a jelen pillanatban biztos sikert látszék ígérni! Németországban a parasztzendülés csak azért nem sikerült, mert nem volt kötelék, mely a tömeget összetartaná, s mert az egyes lázadások elnyomattak, mielőtt általánossá válhatának. Hazánkban a keresztes had kihirdetése mindezen nehézségeket elhárítá. A pápai levél nagyszámú seregek összegyűjtésére szolgált ürügyül. A fegyverfogás kihirdetése szabadon, a közhatalom tudtával történhetett; a vezérek a király helybenhagyásával neveztettek ki, fegyverekről s élelemről a bíbornok gondoskodott; szóval minden előkészületek akadály nélkül, sőt a keresztyén egyház fejének nevében történhettek; s nem volt-e hihető, hogy az ekként előkészített megtámadásnak száz pártra szakadozott nemességünk nem fog ellentállhatni?

A dühösségig lelkesült seregeknek, hogy győzzenek, csak célszerű vezetésre vala szükségök; s Lőrinc Dózsára s a népre eddig oly határtalan befolyással bírt, hogy a sikeren kétkednie nem lehetett. Ez éjnek tapasztalásai meggyőzték őt, hogy e számolásában csalódott, s most először támadtak lelkében kételyek. - Az erőszak, mely a seregek egy része által elkövettetett, eszébe juttatá, hogy fellázadt nép mozdulatait előre kigondolt terv szerint nem kormányozhatni; a Dózsa sátorában tartatott tanácskozásnál látá, mennyire nem számíthat befolyásra épp a legfontosabb pillanatokban; s lelke mély aggodalmakkal telt el. - Mióta a keresztes had kihirdettetett, minden fáradozása oda volt irányozva, hogy a jobbágyok s nemesek közti szakadás orvosolhatlanná váljék; most, midőn látszólag céljánál áll, s oly lépés történt, mely minden kiengesztelést lehetetlenné tesz, egész lelkét bágyadtság fogta el, talán, ha tőle függne, megsemmisítené eddigi iparkodásainak eredményét.

- De hasztalan - szólt ismét, elűzve szomorú sejtelmeit -, ami történt, megtörtént, el kell viselnünk következményeit. Ki tudja, talán az ügynek javára van, hogy tanácsom nem fogadtatott el. Az Úr legjobban fogja vezérelni népeit céljai felé; s mi vagyok én, gyenge emberi teremtés, ki hiúságomban azt gondolom, miszerint szent akarata csak úgy teljesülhet, ha világi bölcsességem által segíttetik? El tőlem kevélység! nem voltál-e első süllyedésünk oka? Nem mint vezér - mint közbajnok fogok küzdeni a nagy csatában; a világ csak a vezérnek homlokát fűzi babérral: Isten mennyei koronát ad mindenik küzdőjének.

Lőrinc nyugodtabban érzé magát. Úgy látszott előtte, mintha iménti gyöngeségének csak sértett hiúsága lett volna oka, s ez ellenét legyőzve, elégedettebben emelé szemeit az égre.

A nap első sugarai színezék a láthatárt. A városokban reggelre harangoztak, mintha a föld fölébredve, imát küldene az ég felé, mintha Isten, elterjesztve sugarait e föld felett, új áldást árasztana ébredő népeire. Lőrinc meghatva tekinte körül, letérdelt s imádkozott.

Imáját léptek szakíták félbe, s feltekintve, egy szerzetest láta, ki a táborból feléje közelített.

- Honnan, Villibald, ily korán? - kérdé bámulva, midőn a közelgőben barátjára, a Szent Ferenc-rend budai szónokára ismert - táborunkban valál, mint látom.

- Ott kerestelek - mondá emez -, vajha jobb volna a hír, melyet hozok! - A szerzetes, anélkül hogy Lőrinc kérdését bevárná, elbeszélé, miszerint még éjjel saját s minden egyéb szerzetek gvárdiánjai s priorjai a bíbornok őeminenciájához hívattak, s tőle parancsot vettek, hogy reggel gyertyákkal, keresztekkel s minden egyházi ünnepélyességgel a táborba menjenek. - Velünk a főlovászmester Báthori György jön, s a király nevében szétoszlástokat fogja parancsolni - folytatá a barát -, ha nem engedelmeskedtek, a dominikánusok priorja, Bakácsnak mint pápai legátusnak nevében, az engedetlenekre s mindazokra, kik őket makacsságukban bármiként segítik, exkommunikációt fog hirdetni; s ez kiterjeszttetik azokra is, kik az egyház büntetése alatt állóknak eleséget adnak, velök szólnak, vagy bárminemű közlekedésbe ereszkednek. A bíbornok eziránti levele a dominikánusoknak adatott által, magam olvastam, s gvárdiánom engedelmével hozzád jövék, hogy a történendőkről előlegesen tudósítsalak, s ha lehet, bajotokon segítsek. A dominikánusok az urakkal tartanak, de Szent-Ferenc rendjére számíthattok.

- A keresztesek oszoljanak szét? s ezt Bakács kívánja? ezt exkommunikáció fenyítékével ő parancsolja? - kérdé Lőrinc indulattal.

- Ő maga - válaszolt az előbbi -, úgy hiszem, akarata ellen: legalább soha a bíbornokot annyira fölgerjedve nem láttam még, mint midőn a nádor s Bornemisza jelenlétében e parancsot kiadá. De mit lehetett tennie? kényszerítették.

- S nem tudja - szakítá félbe Lőrinc a szólót -, hogy a keresztes had szétoszlását parancsolni annyi, mint mindezen embereket, kik az ő szavára gyűltek össze, fegyvertelenül hóhéraik kezébe adni? hogy mihelyt szétmegyünk, ő maga védelem nélkül áll ellenségei között?

- Mind igaz; de midőn körös-körül annyi úri lak lángban áll, s a nádor, a kalocsai érsek s mindazon urak, kik a várban voltak, hozzá tódulának, és szörnyű fenyegetések között őt nevezték az egész baj okának, sőt midőn arról szóltak, hogy bíbornok és legátus létére a csonkatoronyba fogják zárni: mit tegyen? engednie kellett. Ha első pillanatban, mint kolostorunkban gondoltuk, a várost megtámadjátok, az a zavar s rémülés között bizonyosan hatalmatokba kerül, s ha exkommunikációra volna szükség, az most mások fejére száll; de így a bíbornok nem állhatott ellent. Elhiheted, mi, szegény barátok is inkább bármit tennénk, hogysem az urak érdekeit védjük; de köztük lakunk.

- Történt volna inkább akármi, csak ez ne - mondá Lőrinc mély gondolatokba merülve -, ha szétoszlási parancs csak a király nevében adatik ki, sőt, ha ő maga az urakkal táborunkba jőne, s azt jelenlétében hirdettetné ki: mondhatnók, hogy a király elleneink kezei között van; hogy belső óhajtása nem az, melyet szavai hirdetnek; sőt még erre sem volna szükség: mint az egyház bajnokai a király parancsának ellentállhatunk; de ha maga az egyház ellenünk fordul, mire támaszkodjunk?

- S hiszed, hogy a parancsolat oly nagy hatással leszen?

- Meg vagyok győződve: seregeink szétoszlanak.

- Az érsek egyszerű parancsára?

- Bizonyosan - mondá Lőrinc - vannak e táborban olyanok, kiket csak tisztán világi tekintetek vezettek seregeinkhez; de a legnagyobb rész azon meggyőződéssel köté fel fegyvereit, hogy vallásbeli érdemeket szerezzen magának. Igen sokan még a jelen pillanatban is erősen hiszik, hogy a pogányok ellen fogjuk őket vezérleni, mindezek, mihelyt az interdiktum kihirdettetett, elhagynak.

- Nem hiszem. Ha valamely plebános a kelyheket s a templom egyéb ékességeit elzálogosítá, a község interdiktummal kényszeríttetik a szent tárgyak visszavásárlására; ha a dézsma rendetlenül fizettetik, a falut interdiktummal fenyítik; sőt dézsmaárendások egyházi fenyítékkel hajtják be jövedelmeiket! s a nép hogy tartson tőlük?^[86]

- A népben a hitnek oly gazdag kincse van, melyet még ennyi istentelenség sem meríthete ki.

- Gvárdiánunk is ettől tartott, s épp azért küldött ki hozzád. Talán a rossz hatást, melyet az interdiktum okozni fog, más módon lehetne meggyengítenünk. Ha például - mondá, miután vigyázva körültekintett, halkabban - csodát tennétek, mely seregeiteket arra intené, hogy ne engedelmeskedjenek.

- Csodát? - kérdé Lőrinc, szemeit bámulva Villibaldra függesztvén.

- Miért nem? - szólt emez, szavát majdnem suttogásig mérsékelve - ha például valaki egy keresztet...

Lőrinc bámulva néze a szólóra, kinek kerek arca beszélgetés közben sajátszerű fortélyosság kifejezését vevé fel. - De szabad-e az emberek vallásosságával játszani?

- Nem jól fogtál fel - folytatá emez nyugodtan -, Isten mentsen meg, hogy oly valamit tanácsoljak, mi lelkiismeretedet sérthetné. Ha valaki világi haszon kedvéért nyúlna ily eszközökhöz, soha segédkezet nyújtani nem akarnék: de a jelen körülmény más; csak gondold meg helyzeteteket. Az urak szét akarják oszlatni hadatokat, s ez természetes. Hogy céljokat elérjék, fenyegetésekkel arra kényszerítik egyházi elöljárónkat, hogy az eloszlást ő maga parancsolja, s pedig parancsolja oly módon, melyet arra, hogy szót fogadjon a nép, legalkalmasabbnak tartanak, azaz, egyházi interdiktum mellett; s ez is természetes; hisz azon hangon szólnak, mely hallgatóikra leginkább hat. S vajon ha most te, ki a keresztes had feloszlását kártékonynak tartod, e cél elérésére szintén azon eszközökhöz nyúlsz, miket leghathatósabbaknak tartasz; vajon egyebet tettél-e, mint amit az ország prímásának, pápai legátus őeminenciájának parancsára mi teszünk először? Meg akarjuk győzni a népet, mindenik saját módja szerint s azon eszközök által, mikkel rendelkezhetünk.

Lőrinc végighallgatá Villibald ügyes kazuisztikáját, s lelkét első pillanatban határozatlanság tölté el. Egyrészről belső érzete undorodott minden fortélytól; ő nyíltan a szenvedélyesség egyenességével akara küzdeni céljaiért; más oldalról átlátá helyzete veszélyét, s meg vala győződve, hogy ha minden eddigi fáradozásainak meghiúsulását látni nem akarja, rendkívüli eszközökhöz kell nyúlnia. De Lőrinc azok közé tartozott, kik céljoknak még keblök érzeményeit is készek feláldozni; s ezért rövid meggondolás után félig kibékült a szerzetes tervével. - Ha fortélyos okoskodásodat elfogadnám is - mondá - s követni akarnám, mit tehetnék? Itt, a szabad mezőn, előkészület nélkül?

- Jer velem - mondá Villibald; s a férfiak együtt a tábor felé haladva, nemsokára a sátorok között tűntek el. Fél órával később a barát ismét a város felé vevé útját.

A táborban és körülötte mindég elevenebb mozgás keletkezett. A sátorok között vegyült sokaság kezde tolongani; a tábor közelében nagy tüzek rakattak, melyeknek gomolygó füstje körül nagyobb s kisebb társaságok egyszerű reggelijöket készíték, vagy, miután álmukból fölkeltek, új éber pihenésre hevertek le. A lovak megszabadítva békóiktól, horkolva siettek a Duna partjai felé, hová itatás végett hajtattak; míg a tábor másik oldalán bőgve közelített a marha- s ürünyáj, mely a seregek napi eleségére vala szolgálandó, s nem sejdítve sorsát, hajtás közben egy-egy szájjal harapott a harmatos fűből. Távolabbról tekintve, e mozgás és zsivaj vidám tábori élet képét mutatá, közelről alig lehete szomorúbb látványt képzelni, mint mely itt a nézőt meglepé. - A rend és sor nélkül felállított mocskos ponyvákkal vagy gyékénytakarókkal borított sátorok, melyeknek néhányai csak a földbe szúrt rudakból s rájok aggatott rongyból állottak; a sátorok közötti utcák s közök, telirakva mindenféle gazdasági eszközökkel és becstelen bútorokkal, miket e szegény emberek magokkal hoztak; asszonyok, kik a tábort mindenfelé lármával tölték; kisebb és nagyobb gyermekek sikoltásai; szóval: az egész inkább roppant kivándorlásnak, mint hadsereg táborának látszott. Magok a zászlók s egyéb hadijelek sem hasonlítának azokhoz, miket hadseregeknél rendesen látni szoktunk. A nagy lobogón kívül, mely Dózsa sátora előtt tűzetett fel, többnyire csak templomi zászlókat lehete találni, sok helyen ezeket is gerelyre akasztott színes kendő pótolá ki, vagy egyszerű feszület, magasabb rúdhoz kötve. S mint tábora, olyan volt a sereg is. Rongyokba öltözött koldustömeg, rendes fegyverek s hadi készület nélkül. Úgy látszott, mintha minden e hazában található nyomor és ínség csak azért gyűlt volna össze a Rákoson, hogy a király s azok, kik e népet nevében kormányozák, egyszerre láthassák sáfárkodásuk eredményeit, s elborzadjanak a nép állapota fölött. A tábornak egyetlenegy része, melyet valamivel több rend tüntetett ki, a pestiek állomása volt; de a lefolyt éj története itt is zavart hagyott maga után. Maga a vezér, Szaleresi, nem volt még a táborban; Andrást, ki első hadnagyának tisztét viselé, Telegdi kerti lakának meggyújtása óta nem látta senki; s a többiek leverve, aggodalomteli képekkel jártak körül a sátorok között. Dózsa a rend fenntartása végett már több súlyos büntetés példáját állítá fel, kivált olyanok ellen, kik vezéreik parancsainak ellenszegültek; s valószínűnek látszott, hogy György vezér ez esetben annál szigorúabb igazságot szolgáltat, minél irigyebb szemekkel tekintették a jobban élő s teljesebben fölfegyverkezett pesti sereget a keresztes tábor valamennyi elöljárói; s minél inkább föl lehete tenni, hogy Szaleresi azoknak megfenyítését fogja kívánni, kik parancsainak ez éjjel oly makacsul ellenszegültek. A seregek azon része, mely a merényben részt nem vett, különben sem helyeslé társainak tettét, s víg zaj helyett, mely a tábor ezen részét főképp vasárnapokon eltölté, most általános levertség látszott mindenfelől.

Végre dob- és trombitaszó, mely a fővezér sátora előtt felhangozva, a tábor külön részeiben ismételtetett, isteni szolgálatra hívá a seregeket.

A keresztesek tábora rendetlen négyszöget képezett, melynek hosszabb oldala a Dunával egy irányban nyúlt el. Ezen oldal közepén, de a többi sátoroktól külön s a táboron kívül állt, zászlókkal, mezei virágkoszorúkkal s lombfüzérekkel fölékesítve: a templomsátor; hátulsó részével, hol az oltár látszik, a katolikus egyháznak még akkoridőben általános szokása szerint, kelet felé fordítva; előtte a nagy mező terjed el, mely zölden a Dunáig nyúlik. - A sátorban, melynek ponyvái felhúzattak, Lőrincet látjuk; ki az oltárnál misét mond; előtte a sátor közepén, külön padon, György vezér térdel, körülötte a többi vezérek s azon papok és szerzetesek, kik félig hadi, félig egyházi minőségben, híveiket a táborba követék, míg künn a mezőn a nép ezrei térdelnek, s külön nyelveken, de azonegy szent ének hangjainál imádják Istenöket.

A mise bevégeztetett, Lőrinc a szentséggel megáldotta a népet, s a csengetésnél csak szakadozott fohászok s azon ájtatos morgás hallatszott, mely a katolikus isteni szolgálatnak e perceit oly ünnepélyesekké teszi; midőn egyszerre az egész tömeg s főképp Lőrinc figyelmét a város felől hallatszó karének voná magára, mely csak e pillanatban vétetett észre, miután a nép éneke megszűnt. Mindenki arra fordult, s ünnepélyes egyházi menetet látott.

Elöl, hófehér paripán, az ország hírnöke volt látható, kinek ezüsttel hímzett címere a nap sugaraiban ragyogott; utána a királyi őrseregnek egy kis csapata jött, ezt hosszú sorban szerzetesek követték; Szent Ferencnek és Szent Pálnak hívei, karmeliták, augusztiniánusok, dominikánusok; hátul, fölékesített s két csatlóstól vezetett öszvéren, az utóbb említett rendnek Budán lakó provinciálisa, s mellette, délceg paripán, Báthori György főlovászmester, lépdeltek egymás mellett, kiket ismét a királyi őrseregnek egy csapata s Báthori huszárai követtek. A hosszú menet, melynek ünnepélyességét a szerzetesek felváltott zsoltáréneke még nevelé, Pest és Budáról a kíváncsiaknak egész serege által kísérve, lassú léptekkel közelített a tábor felé, s a keresztesek tisztelve engedtek helyet, míg a jövők a templomsátor előtt, hol Dózsa alvezéreivel helyet fogott, félkört képezve megállottak.

Az ének elhallgatott, s e nagy embertömeg fölött egy percig csend uralkodott; végre a királyi hírnök félbeszakítá a hallgatást.

- Dózsa György - így szólt erős hangon -, ki magad az úgynevezett szent keresztes had vezérének hirdeted, s ti mindnyájan e táborban összegyűlt hadnagyok, alhadnagyok s jámbor köznép! A felséges király s a tanácsához tartozó egyházi s világi főurak s nemesek nevében s meghagyásából tudtotokra adjuk és illetőleg parancsoljuk: hogy felséges királyunk, kegyesen uralkodó Ulászló őfelsége, összes tanácsának megegyezésével, a pápa őszentsége nevében hirdetett keresztességnek további folytatását nem tartja többé szükségesnek: s ennélfogva neked, Dózsa György, s nektek, e táborban összegyűlt hadnagyoknak, alhadnagyoknak s egyéb népnek általunk tudtára adatja, illetőleg parancsolja, hogy e kihirdetéstől számítandó huszonnégy óra leforgása alatt valamennyi zászlókat s fegyvereket a főlovászmester Báthori György őnagysága kezeibe tegyétek le, s mindenki előbbi lakhelye felé induljon. Azoknak, kik e parancsnak minden haladék s tétovázás nélkül engedelmeskednek, a felséges király s minden egyházi s világi főurak s nemesek nevében, mind személyökre, mind értékökre nézve teljes biztosságot ígérünk - a különben cselekvők s e királyi parancsok világos megvetői mint hívtelenek s felségsértők, gonosz tetteiknek szörnyű büntetését várhatják, hogy megfenyítésök rettentő példa legyen mindazoknak, kik az ország parancsait valaha megvetni merészlenék. - Ezt üzeni s parancsolja neked, Dózsa György, s nektek, e táborban összegyűlt hadnagyoknak, alhadnagyoknak s egyéb népeknek, felséges urunk s királyunk II. Ulászló őfelsége, egyházi s világi főurak- s nemesekből álló tanácsának megegyezésével. A királyi kegyelemből csak azok vétetnek ki, kik múlt éjjel Telegdi István, Pelsőczi, Bebek János, Palóczi Mihály s Gersei Pethő őnagyságaik házait megtámadva mint rablók s gyújtogatók az ország törvényei ellen vétettek; úgyszintén mindazok, kik e vétkes merénynek előmozdítói s bármiként segédei voltak, vagy kik azt előre tudva, be nem jelentették; végre mindazok, kik a keresztesség előtt úri törvényhatóság alatt állva, bármiként büntetést érdemlettek, a kereszthez állva ez elől megszöktek, s kiknek fölmentése nem áll a felséges királynak s tanácsának hatalmában. - Ez meghagyásom!

Mély csend uralkodott ezen beszéd közben. Midőn a hírnök szavait bevégzé, mintegy nehéz fohász hallatszott a tömeg között; mindenki érzé, hogy ily kivételek mellett a királyi kegyelemre számot még azon esetben sem tarthat, ha fegyvereit azonnal leteszi; s minden arcon csüggedés vagy kétségbeesett düh vala észrevehető. Csak Lőrinc és Dózsa maradtak nyugodtan. Amaz belső örömmel látá a hibát, melyet ellenei elkövettek, midőn a közbocsánatból annyiakat kizártak, emez előkészítve Lőrinc által, hideg megvetéssel hallgatá a hírnök fenyegetéseit. Midőn kezdetben vezéri címe vétetett kétségbe, mintegy akaratlanul kardjához nyúlt, később ismét mérséklé magát, s nyugodtan várta be az előadás befejezését.

- Köszönjük a gráciát - így szakítá félbe a közhallgatást nyers hangjával Imre vitéz, ki a többi vezérek között állva, a hírnök beszéde alatt türelmetlenségének több jeleit adá -, felséges királyunk vagy inkább azon nagy nemes urak, kik hatalmát bitorolják, s kiknek nevében szóltok, nagyon is kegyesek irántunk; ha a közbocsánatból csak azok vétetnek ki, kik a lefolyt éj történeteiben részt vettek, vagy kiknek rólok tudomásuk volt, de jelentést nem tettek: akkor valamennyi asszony és csecsemő büntetés nélkül marad, természet szerint, ha a nagyságos urak, kiknek hatósága alatt álltak, büntetni nem akarják őket azért, mivel születtek, vagy mert férjeiket a táborba követték. Hisz az úri hatóság megcsonkítása a király s az országos tanács hatalmában nem áll.

Imre szavait helybenhagyó morgás követé. - Nem megyünk szét! nem tesszük le fegyvereinket! - kiáltának egyes hangok, míg itt-ott a tömeg között fegyverek emeltettek, s az eltünedező csüggedést mindég nagyobb fölgerjedés jelei követték.

- Csendet! - kiálta Dózsa erős szavával - ki mer szólni vagy mozdulni engedelmem nélkül? - A pár hét, melyet e gyülevész sokaság a táborban töltött, Dózsának ismert szigorúsága mellett, elég vala arra, hogy mindenkit engedelmességre szoktasson; s György szavára mély hallgatás következett.^[87]

Dózsa megelégedve tekintett maga körül, azután a hírnökhöz fordulva, ekként szólt: - Te, kit mélyen tisztelt uram s királyom nevében egyházi s világi főuraid s nemeseid hozzám küldtek, menj vissza, ahonnan jöttél, s mondd küldőidnek, hogy én, Dózsa György, a szent keresztes hadnak vezére s hív jobbágya királyomnak, de nem azon uraknak, kik hatalmát bitorolják s kiket az Isten bosszúja nemsokára el fog érni, e szent zászlót, melyet a pápa legátusának kezeiből átvettem, el nem hagyom. A had, melynek vezéreül választattam, nem a magyar király nevében, ki a törökkel frigyben áll, hanem a római pápa s az egész keresztyénség által hirdettetett ki, csak ezeknek parancsa alatt állok, csak ezeknek rendeléséből tehetem le fegyvereimet, s míg élek, míg karom e vasat bírja, nem fogom tűrni, hogy e zászlókat elhagyják, kik hozzájok mint a keresztyénség bajnokai esküdtenek. Isten engem úgy segéljen s Istennek minden szentei!

A főlovászmester, Báthori György, szelíd ember vala; azon kevés kortársai közé tartozott ő, kiknek úri figyelmét a nép szenvedései ki nem kerülték, s kik a Pest alatt összegyűlt tömeget inkább könyörülettel, mint bosszúval tekinték; a királyi tanácsban csak ő s Bornemisza voltak, kik a nép megnyugtatására kivétel nélkül közbocsánatot kívántak; s most is, midőn a király parancsaival a lázadók közé jött, az vala szándéka, hogy őket inkább jó tanáccsal, mint fenyegetésekkel fogja a törvény ösvényére visszavezetni; de minden szelídsége mellett benne is több vala a Báthoriak bennszületett büszkeségéből, hogysem Dózsa beszédének modora által magát sértettnek ne érzené. Megvető tekintetet vetett rá, s így szólt: - Veled nincs dolgom többé. Hogy királyi kegyelmet ajánljak, jöttem ide, nem azért, hogy elfogadására kérjelek; legyen akaratod szerint. De hozzátok szólok - mondá a körülálló néphez fordulva -, szegény elcsábított jobbágyok, kik a vallás ürügye alatt ide csődíttettetek, s kiknek rovására néhány gonosztevő annyi undokságot űz; hozzátok, kiknek, hogy csendes lakásaitokat elhagyjátok, szabadságot s nem tudom mi képzelt jólétet ígértek, s kik nem gyanítjátok, hogy mindez magatokra s utódaitokra csak új szenvedéseket s eddig még nem ismert elnyomást hozand. Tegyétek le fegyvereiteket, s menjetek vissza elhagyott gazdaságtokhoz. A király s az ország hatalma biztosítani fog benneteket minden bántás ellen. Ne rohanjatok önvesztetekbe.

Báthori érzékenyen, majdnem kérő hangon mondá ezeket, s szavai a közelebb nyomult népre látszó hatást tevének; de mindenki hallgatott, s Dózsára függeszté szemeit, ki kardjára támaszkodva, vad méltóságban állott a sátor előtt, a hallgató tömegen jártatva szemeit.

- Nem mertek szólni? - mondá, ezt észrevevén Báthori, indulattal - mert ez itt eltiltá? De ő nem vezéretek többé; ő lázadó, ki az ország s a király világos parancsának ellenszegülve, minden kegyelemre érdemetlenné vált; ki fegyverét leteszi, azt én, ecsedi Báthori György, biztosítani fogom minden bántalom ellen.

A nép még mindég hallgatott. Dózsa megvetéssel nézé a szólót; végre félbeszakasztá a hallgatást. - Ecsedi Báthori György - mondá -, köszönd annak, kinek nevében jössz, s hogy Dózsa György királyának még nevét is tiszteli, ha szemtelen beszédeidet tűröm. Szóljatok! - folytatá seregeihez fordulva - ki akarja zászlóját odahagyni? ki akar az urak s még gyalázatosabb szolgáik martalékává lenni? Lépjen ki, s én Dózsa György, ígérem, hogy táboromat szabadon elhagyhatja.

E szavakra ismét hallgatás következett. - Báthori újra felszólítá a népet, ígéré, hogy ha engedelmeskednek, a királyi kegyelem ki fog terjedni azokra is, kik a közelebb lefolyt időben netalán valamit tettek, hogy azok, kik a keresztességben uraik engedelme nélkül részt vevének, mint megszökött jobbágyok nem fognak büntettetni; szóval, elmondott mindent, mi a tömeget engedelmességre bírhatá. - A nép végighallgatá beszédét, s néma maradt.

- Ne higgyetek neki! - hangzott végre egy szó a tömeg között. - Hányszor megcsaltak! - szólt egy másik. - Nem hiszünk nekik! megcsalnak! - zúgott az egész tömeg.

Dózsa diadali örömmel tekinte körül. Báthori sóhajtva hallgatott. Ekkor lépett ki társai közül, kikkel Dózsa megett állott, Lőrinc. A jelenet, melyet maga körül látott, nem lepé meg őt; a nép érzelmeit ismerve, jól tudá, hogy a király s tanácsa felszólításának egyéb következménye nem lehet; csak az egyházi hatalom befolyásától félt, s hogy azt, mennyire lehet, gyengítse, még mielőtt a dominikánus provinciális kiküldetésében eljár: föl akará gerjeszteni az indulatokat. - Mihelyt a sokaság egyházi szónokát látta, s észrevevé, hogy szólni akar, a zaj elnémult, s minden szem a tisztelt férfiún csüggött, midőn ez ekképp kezdé: - Bámulsz, ecsedi Báthori György, hogy ígéreteiddel közöttünk hitelt nem találsz? Nevednek és dicsőségednek híre messze elszárnyalt, tornákon s hadijátékoknál száz babért arattál; lovagiasságod fennszóval magasztaltatik, s nincs hasonlóid között senki, ki szavaidon kétkedni merészlene. Ím, itt állunk mi ezeren s egyenként, s együtt elmondjuk, hogy Báthori György becsületszavának nem hiszünk, hogy ígéreteit ámításnak tartjuk, s nem hagyjuk magunkat általa megcsalatni.

- Úgy van, úgy! megcsalnak! - zúgott a nép; s Báthori a papnak szavára akaratlanul kardjához kapott.

- S miért nem hiszünk mi, szegény nyomorult emberek, a hatalmas, nagyhírű Báthori Györgynek, az ország főlovászmesterének, a somogyi főispánnak, a királyi tanácsosnak s annyi vár és falu urának? Miért merjük őt hazugnak nevezni, mi, a nyomorultak, őt, a hatalmast, a dicsőt, a Báthorit, egyikét azoknak, kik, úgy látszik, csak azért választottak királyt maguknak, hogy egy szolgájukkal több legyen, s hogy a koronát, melyet fejeikre tenni nem akartak, lábaikkal tiporhassák? - Lőrinc szavai eddig keserűek valának; minél tovább szólt, annál inkább elragadá lelkesedése. Mint az olvasztókemence megnyitásával az olvadott érc: úgy ömlött el a beszéd e lángoló kebel mélyéből, nemcsak magával ragadva, de lángokba borítva mindent maga körül. - Báthori György, ne bámuld merészségünket, én meg fogom fejteni a rejtélyt. Éppen mivel szegények s nyomorultak vagyunk, mert azon néphez tartozunk, melyet ti, hatalmas urak, mint a föld porát, lábbal tapodtatok; mert tudjuk, hogy becsületérzéstek nem hat le hozzánk, szegényekre, s hogy köztetek nincsen senki, ki minket megcsalni ne tartaná dicsőségének, s ha nyelvünkön szóltok, úgy látszik, ez csak azért történik, hogy jobban csalhassatok - mert köztünk s köztetek nincs más kötelék, mint a járom, melyet viselünk, azért nem hiszünk szavaidnak.

- Úgy van, úgy! - zúgott a tömeg - jaj annak, ki a jármot még egyszer nyakára veszi!

- Vagy nem rosszabb-e sorsunk az igás marháénál?! - folytatá Lőrinc. - Igás marháról gondoskodik mindenki, hogy tagjaik a zordon téli napokban meg ne merevedjenek; nekik meleg ólat épít, nyárban legelőt, télben takarmányt keres számukra, s vigyáz, hogy le ne görnyedjenek terhök alatt; a népről ki gondoskodik? E hon a ti hazátok, melyet, mint mondjátok, vérrel szereztetek, s melyből minden darab föld birtokotokhoz tartozik; csak kegyelmetekből engedtetek át egy részt jobbágyaitoknak; ez a válasz, mellyel panaszainkra feleltek. S legyen bár így; de mennyire terjed e kegyelmetek? Annyi földet adtatok, melynek becse száz dénár, annyit, mennyit egy termő gyümölcsfa ér, tizedrészét annak, mibe egy ruhátok kerül.^[88]

- Igaz, mind igaz! - zúgott a tömeg.

- S ím, a nép megelégedett bőkezűségtekkel, kilencedet s tizedet fizetett földétől, minden erejét munkátoknak szentelé. Ha vizet akartatok vagy fát, ha töltést vagy árkot kelle ásni, falat építeni: gyalog vagy marháival dolgozott, amikor s ameddig parancsoltátok; hisz a kalocsai érsek parasztjaival még a Dunának is új árkot ásatott, s a hazában nem áll úri lak, melyet nem jobbágykezek építettek volna; s ím, a nép mindamellett nem zúgolódott; nem zúgolódott, habár a töltésen s hidakon, miket homloka izzadságában épített, vámot kelle fizetnie; habár minden türelme mellett tőletek csak megvetést, csak sértéseket tapasztalt.^[89] Ti voltatok a törvényhozók, s kihez folyamodhatott az elnyomás ellen, miután törvényhozástok csak a nemes védelméről gondoskodott? Ha nemesember vámoló által sértetett, törvényt alkottatok: a nép zsarolásáról gondoskodni időtök nem maradt; sőt mivel közületek egyesek, jobbágyaik nyomorúságát átlátva, rajtok könnyíteni akartak, törvényt alkottatok, hogy a dézsmát s kilencedet jobbágyainak elengedni senki ne merészelje, s ha mégis elengedi, az ily lázadó s rebellis helyett a dézsma a főispán által szedessék be.^[90]

- Szégyen! gyalázat! - kiáltott tíz hang egyszerre. - Gyalázat! - ordított a tömeg.

- Igen, gyalázat! - folytatá Lőrinc, mindég több lelkesedéssel - a törvény sanyarú e föld népe iránt, s mégis mindaz, mit ez ró reá, csak legkisebb része szenvedéseinek. Minden nap új zsarolásoknak tanúja. Egy helyen a tizeden felül a hátramaradt kilenc bárány mindenikétől két dénár kívántatik, máshol a tizedelők a jobbágy tartozásán kívül csirkét vesznek; még a munka is megadóztatik, s az aratónak homloka verítékében keresett részétől dézsmát akarnak,^[91] a legkisebb ellentmondás békókkal s tömlöccel fenyíttetik; az ellenszegülő jobbágy iránt, mintha felségsértést követett volna el, nincs irgalma senkinek, s gályarabok jobban tartatnak nálánál.

Lőrinc elhallgatott; mint egy nehéz fohász hallatszott a tömeg fölött, mely ezer kebelnek fájdalmát fejezé ki. Báthori szemeit lesütve hallgatott.

- S ha ez sorsunk - kezdé újra Lőrinc -, bámulhatod-e te, Báthori György, hogy ígéretidhez bizodalmunk nincs, hogy ámbár egész családodnál jobbnak tartunk, szavaidban mégis csak új ámítást láthatunk. Nem bíztunk-e elég sokáig? Nem folyamodtunk-e törvényhez és királyhoz?... A törvény meghozatott, a király kiadá parancsait, de sorsunk a régi maradt. Hányszor mondtátok itt ki a Rákoson, hogy másnak jobbágyait senki erőszakkal elhajtani ne merészelje: s volt-e eredménye?... Ki áll oly magasan s ki oly alant, hogy a törvénnyel dacolni ne merészeljen? A kalocsai érsek jobbágyait Ráskai, hogy tőlük pénzt zsaroljon, tél közepette kalodába záratta, míg lábuk elfagyott; te magad, Báthori György, ki nekünk becsületedre biztosságot ígérsz, talán még emlékezel, mint hajtatta el a nándorfejérvári tiszttartó, Mihály deák, szerémi jobbágyidat; s Ráskai most a király főajtónállója; Mihály ellen te magad nem bírtál igazságot szerezni magadnak. S mit ezek tettek, azt teszik a jászok, kunok, oroszok velünk,^[92] s mi, Báthori György, bízhatunk-e szavaidban?

- Nem bízunk, nem bízunk senkiben! az urak csak csalni akarnak! - kiálta ezer hang; s a tömeg fenyegetve emelé kezeit.

- Igen, mi nem hiszünk - folytatá Lőrinc, s lángoló arcain azon lelkesedés kifejezése látszott, melyet nem lehet utánozni -, míg az ég, melyhez szenvedésink között annyiszor felsóhajtánk, fölöttünk boltozik; míg a Duna, melynek habjaira irigy szemekkel tekinténk annyiszor, mert folyama őt e határokon túl viszi, meg nem áll; míg a nap, mely csak szolgaságunkat látá, s az éj, melyet annyiszor zokogva tölténk, egy öröklő hajnallá nem olvadnak össze: mi nem hiszünk többé ígéreteiteknek. Hatalmasak vagytok, királyilag éltek váraitokban, seregeitek ezreivel engedelmességre kényszeríthettek: de hinni nem fogunk többé; s a jobbágy készebb vadállat gyanánt erdőkben és mocsárokban keresni élelmét, készebb koldulni s elveszni nyomorúságában, hogysem ígéreteitekre hallgasson.

- Úgy van, úgy! inkább meghalni, mintsem többé az uraknak higgyünk! - kiáltának sokan.

- Mi bizalmunkat Istenbe helyeztük - szólt az előbbi, kezét éghez emelve -, ő, ki előtt nincs nagy s nincs csekély, kinek akaratára minden földi hatalom porba dől, ki ismer minden szenvedést -, meg fogja jutalmazni a nyomorultnak türelmét. Az egyház megnyitotta kincseit azok számára, kik a szent kereszt diadalának kivívására fegyvert fognak; s ti, gazdagok, e világ hatalmasai, ezt is irigylitek-e tőlünk, mintha sértené büszkeségteket, ha az egyház kegyelméből megnyílnának a szegény előtt a mennyek kapui, melyek előttetek, az úr ígérete szerint, úgyis zárva maradnak? Ennyire nem terjed hatalmatok! Dúljátok fel házainkat, ha az úr hatalmat adott rá; vegyétek el életünket; de nem fogjátok megsemmisíteni az esküt, mely e zászlókhoz köt. Meghalhatunk, de mint az úr bajnokai halunk meg. Isten akarja, s mi követni fogjuk szavát végső leheletünkig!

- Isten akarja! Isten akarja! mi nem hagyjuk el zászlóinkat! jerünk a török ellen! - így kiáltozott ezer hang: ezer kéz mintegy esküvésre emelkedett az ég felé; s míg Dózsa s a többi vezérek a közlelkesedésben részt véve, hasonlóképp nyilatkoztak: Báthori, Lőrinc panaszainak valóságát érezve, meggyőződött, hogy küldetésének eredménye nem lehet.

A lelkesedés általános vala; s még a királyi őrsereg s a körülálló szerzetesek között is sokan találkoztak, kik, midőn azon szenvedések soroltattak el, melyeken vagy maguk vagy rokonaik keresztülmentek, nem titkolhaták el megindulásukat. Az általános zaj egy ideig minden szólást lehetetlenné tett; midőn az némiképp csillapult, s a tömeg figyelme ismét a királyi küldöttekre fordult, a dominikánusok provinciálisa lépett előre, s kezével csendet intve, szólni kezdett.

- Nagyságos uram! - mondá, Báthorihoz fordulva, csengő szavával, melynek éles hangjai Lőrinc férfias szónoklatával kiáltó ellentétet képeztek - a királyi követ eleget tett kiküldetésének; reám szállott a tiszt, a szerencsétleneket, kiket istentelen vezéreik a jónak ösvényéről elcsábítanak, az igaz útra visszatéríteni; s én teljesítem hivatásomat, híven és kímélet nélkül, mint ahhoz illik, kit az úr, minden érdemetlensége mellett, a prédikáló rend provinciálisának választatott, s kinek tiszte, e szép, Istentől megáldott magyar hazát, melyet Szent István király a boldogságos Szűz Mária különös pártfogásába ajánlt, a pogányok s eretnekek mérgétől tisztán tartani.

A szólónak külsejében nem vala semmi bizodalmat gerjesztő, sovány arcának éles vonásai, a sötét, átható szem, a keskeny ajak s a hegyes áll a nézőre inkább kellemetlen, mint vonzó hatással valának. Egyike volt ez azon arcoknak, melyekre nézve eszünkbe jut, hogy rajtok minden szenvedély kifejezése megférne, az egy szerelmet kivéve, s melyek mégis hidegen látszanak lenézni emberi érzelmeinkre. De éppen e látszó érzéketlenség egész valójának különös méltóságot kölcsönzött, s a nép félénk tisztelettel néze a kérlelhetetlen férfira, ki előtt husziták, pikardok s mindenki, ha az eretnekségnek valaha csak gyanújába jött, remegve bújtak el. - Igen - folytatá beszédét -, a prédikáló rend első feladata, hogy a népet az eretnekség mérgétől őrizze meg; és soha komoly föllépése nem volt szükségesebb, mint itt, hol e Szűz Máriának ajánlott országban, az apostoli magyar királynak, mondhatnám, szemei előtt, a pikardok tanai, úgy látszik, emelt fővel hirdettetnek immár; hol az eretnekség felütötte lobogóit, s mint ordító oroszlán jár az úr választott nyája között.

- Közöttünk nincs eretnek! - szólt Lőrinccel egyszerre több hang.

- És én azt mondom, hogy van - folytatá szenvedéllyel a dominikánus -, hogy az egész tábor telve van e métellyel; hogy éppen azok, kik leghangosabban hirdetik egészségöket, a legbetegebbek, s hogy ha tőlök nem őrizkedtek, az utálatos mirigy el fog terjedni rátok is. Nem, ki mellét verve felsóhajt: uram, uram, istenem! de ki szavamra hallgat s parancsaimat teljesíti, az fog bemenni a mennyek országába - így szólt az úr; s ti panaszra fakadtok, s istentelen vezéretek felszólal az aratórész s a bárányok dézsmáltatása ellen, noha írva áll: nemhogy megrontsam, de hogy megújítsam a törvényt, jöttem közétekbe. S az ótestamentomban meghatározott dézsmát a törvény is biztosítja. Minden hatalom az Istentől jön, s ki a hatalomnak ellentáll, Istennek áll ellent; és: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, azaz: adjátok meg a királynak, ami a királyé: a királyé pedig a hatalom; s ti ellentálltok a király világos parancsainak, visszautasítjátok küldötteit, fellázadtok a világi hatalom ellen, melyet Isten maga arra rendelt, hogy fölöttetek uralkodjék.

A szerzetes szavai, főképp a számos szentírási idézés, mikkel beszédét keresztülszövé, látható hatással voltak hallgatóira; s Lőrinc, hogy ezt meggyengítse, szükségesnek látá hasonló fegyverekkel küzdeni. - Írva áll - így szólt nyugodtan -, adjátok meg a császárnak, ami a császáré; de írva áll ugyanott; adjátok meg Istennek, mi Istené; s mi csak ezt tesszük. Hagyd el házadat s családodat, és kövess; ezt mondá üdvözítőnk apostolához, s ő fölkelt s otthagya mindent, s elindult mestere után; ezt tettük mi is. Mi tiszteljük a világi hatalmat: de az egyházi magasabban áll; s miután ennek meghívására kötöttük fel fegyvereinket, mi azt a király s tanácsának parancsára le nem tehetjük; életünk a király kezében van, de lelkiismeretünk nem engedi, hogy szavainak engedelmeskedjünk.

Ki tömeget hosszabb ideig bizonyos cél felé akar vezetni, annak első legszükségesebb tulajdona az ildomosság; minden egyéb: a legerősebb meggyőződés, hatalmas szónoklat s megtántoríthatlan bátorság, pillanatokra bámulatos hatást idézhetnek elő, de állandó befolyást csak ildomosság által szerezhetni. Csak az győzhet, ki sohasem feledé el, hogy minden ügynek vannak veszedelem nélkül meg nem támadható oldalai, s ki ezeket ki tudja kerülni. Lőrinc kitűnő mértékben bírta e tulajdont, s a tiszteletteljes mód, melyen a szerzetesnek válaszolt, a dominikánus szavaira a nép között támadott vallásos kételyeket megnyugtatá. - Lőrinc jól szól. Isten szolgálata még a király szolgálatát is megelőzi - így hangzott minden oldalról, s még a provinciális is első pillanatban némi zavarban látá magát.

- Igen helyesen szólsz - mondá végre -, s ha tetteid szavaidnak megfelelnek, örömmel be fogom vallani, hogy igazságtalanul ítéltelek meg. Az egyházi hatalom, minden igaz keresztyén szemeiben többet ér a világinál, és szent mártírjaink példája megmutatta, hogy kötelességünk inkább mindent eltűrni, hogysem az egyház szent parancsait megszegjük; s ennyiben csak helyeselhetem, ha fegyvereiteket, miket az egyház nevében viseltek, az egyház különös engedelme s meghagyása nélkül nem akarjátok letenni. De ím - folytatá, szúró tekintetét Lőrincre függesztve -, az egyházi és világi hatalom ez alkalommal egymással járnak. Valamint a főlovászmester őnagysága felséges urunk s királyunk nevében: úgy én mint a pápa őszentsége legátusának küldöttje jelentem meg köztetek, s őeminenciája nevében parancsolom, hogy fegyvereiteket letéve, azonnal oszoljatok szét. Ki e parancsnak nem engedelmeskedik, azt én a rám bízott egyházi hatalomnál fogva, mint a katolikus egyház s a római pápa felsőbbségének nyilvános megvetőjét ezennel a keresztyének szent közösségéből ki fogom zárni. Van-e még kifogástok?

Nehéz volna leírni a hatást, mellyel e szavak az egész gyülekezetre valának. Fegyver volt az interdiktum, melyet gyakori használat végre eltompított, s mely a reformációt megelőző években már sokat vesztett egykori erejéből; de a nép alsó osztályai annyit még megtartottak középkori vallásosságukból, hogy e fenyítéktől borzadjanak. Első pillanatban a dominikánus szavait általános csend követé, később fohászok s elnyomott suttogás hallatszának. Maga Dózsa nyugtalannak látszott, s a provinciális diadalmasan nézett a körülálló tömegre, melynek mindenik arcán rémülés vala látható.

Lőrinc megtartá nyugalmát; szemeit ellenére függesztve, hallgatva várta be, míg az első meglepetés elmúlt, azután látszólag minden fölgerjedés nélkül válaszolt: - Ha ez célja kiküldetésednek, s ha e szent férfiak, kiket körülted látok, azért jöttek, hogy föllépésednek ünnepélyességet szerezzenek: menj vissza békével, s mondd azoknak, akik küldöttek, hogy hasztalanul jártál. Tamás bíbornok nem parancsolhatja reánk, hogy, hitszegőkké váljunk; ő a bűnbocsánat kincsét, melyet az egyház előttünk megnyitott, vissza nem veheti többé, s mi tenni fogjuk, mit lelkiismeretünk parancsol.

Halotti csend uralkodott körös-körül. Lőrinc szavai visszhang nélkül hangzának el a tömegen.

- Micsoda?! - kiáltá a prior szenvedélyesen - s hát te, alávaló, az egyházzal is dacolni mersz? szembeszállsz azokkal, kiknek hatalom adatott megkötni s feloldani mindent e világon, hogy mit megkötöttek, megkötve, s mit feloldanak, feloldva legyen a másvilágon is? Vagy Tamás bíbornok nem a pápa teljes hatalmú legátusa-e? vagy én, az úr érdemetlen szolgája, nem általa küldettem e táborba?

- Mindezt nem vonom kétségbe - válaszolt Lőrinc előbbi nyugodt modorában -, nincs is szándékom dacolni senkivel, legkevésbé Tamás bíbornokkal; csak azt állítom, s ennek igazságáért kész vagyok meghalni: hogy Tamás bíbornok nem parancsolhatá neked azt, amit előbb elmondál, vagy ha igen, úgy csak annálfogva történt, mert rá kényszeríttetett.

- Igen, kényszerítették! a bíbornokot kényszerítették! - kiáltá Dózsa s néhány hang; a többség rémülve nézé az egész jelenetet.

- Hogy mersz ilyesmit állítani? - kérdé éles hangon a prior. Lőrinc, érezve a pillanat fontosságát, mindég bátrabban, mindég több lelkesedéssel kezde szólani.

- Gondolod, hogy mivel sátraink lenn a síkon állanak, semmit sem tudunk azokról, mik fölöttünk történnek? Hogy nem tudjuk, miszerint ma éjjel a nádor, a kalocsai érsek s kíséretében sok nagy s főhivatalnokok Tamás bíbornokhoz mentek, fenyegetvén őt, hogy azon esetre, ha a parancs, melyet te most kihirdettél, elmarad, a csonkatoronyba zárják?... Igen, híveim! - folytatá, midőn a tömeghez fordult - az ájtatos urak, kik hozzánk e szent férfiút azért küldék ki, hogy az egyház iránti engedelmességre intsenek, oly nagymértékben istenfélők, hogy a pápa legátusát, ha kívánataiknak ellent mer állani, a csonkatoronnyal fenyegeték.

Erre a szerzetes nem volt elkészülve; s midőn az általános fölgerjedést látá, melyet e hír az ájtatos tömeg között okozott, nem volt képes annak megnyugtatására szót találni. - Lőrinc észrevevé a kedvező fordulatot, s szenvedéllyel tovább szólt:

- Igen, a pápa legátusát, az ország egyházi fejét tömlöccel fenyegeték. Tagadd, ha mered; mondd itt a nép előtt, a szabad ég alatt, mely szavaidra lenéz, itt ezen szent férfiak jelenlétében, kik veled jöttek, s melletted tanúságot tehetnek: nem igaz-e, amit mondok? nem kényszeríttetett-e a bíbornok e parancs kiadására?

Minden hallgatott.

- Vagy azt hiszed, miszerint, ha erről részletes tudomásunk nem volna is, azon körülmény, hogy a bíbornok nem jött veletek, nem bizonyítaná eléggé szavaimat? Ő hirdeté e hadat, ő maga varratá a keresztet ruháinkra, ő adá a zászlót vezérünk kezébe, s ha, eloszlásunkat kívánná, ő maga jött volna táborunkba, hogy valamint a harchoz buzdított, úgy a fegyverek letételére intsen. De ezt ti ott fenn a várban nem engedhettétek meg. Közöttünk a bíbornok szabad volna; itt Krisztus helyettesének követét békóval s tömlöccel senki sem fenyegetheti; itt csak lelkiismeretét követné, s ily legátus nektek nem kell. A király parancsainak ne álljon senki ellent; igen, de a király olyas legyen, kivel kényetek szerint parancsolhattok. Az egyház szavainak vakon engedelmeskedjünk; igen, de ki az egyház nevében szól, az békóitokban, az hóhéraitok kezei között legyen, nemde?... Lám, mi jól ismerjük eljárástokat. Menj vissza küldőidhez, s mondd nekik, hogy mi mindenekelőtt e had fővezérének, Tamás bíbornoknak teljes szabadságát kívánjuk, s hogy, míg ő köztünk meg nem jelenik, addig nevében kiadott parancsoknak semmi hitelt sem fogunk adni.

- Igen, mi vezérünk, Tamás bíbornok szabadságát akarjuk! - ordított a tömeg; s a prior, kinek arcán az ügy ezen fordulatánál a legnagyobb fölgerjedés vala észrevehető, sokáig szóhoz sem jöhetett. De valamint Lőrinc az álláspontot, melyről hallgatóira hathatott, nem választhatta volna célszerűebben, mint amidőn a pápai legátus lépését erőszak eredményeként tünteté fel: úgy a dominikánusban oly ellent láta maga előtt, ki helyzetét ismerve, annak kedvező körülményeivel szintén élni tud; s bármi nagy vala Lőrinc szavainak hatása első pillanatban: a szenvedélyesség, mellyel a prior szólt, az élénk színek, melyekkel az engedetlenek kárhozatát festé, hallgatói között többeknek ingatá meg előbbi határozatát; s az általános hallgatás, melyet csak néha egyes fohászok szakítának félbe, tanúságot tett azon hatásról, mellyel szavai ez ájtatos tömegre voltak. - Ó, ne hagyjátok magatokat hamis próféták ámító szónoklata által az igaz ösvényről elcsábítani - így végzé beszédét -, az egyház köntösében járnak, az úr szavait hordják ajkaikon, de belsejökben a gonosz uralkodik, s aki tanácsaikat követi, úgy cselekszik, mint ki az erény göröngyös ösvényéről az örök kárhozat tág s kényelmes útjára tért el. Ki az egyháznak ellentáll, Istennek áll ellent; s az egyház püspökök, érsekek, apátok által szól hozzátok, s nem e szerencsétlen elvetemült embert választotta volna követének, ki papi köntösében csak a husziták, pikardok, adamiták s mindazon számos eretnekek szószólója, kik Csehországot oly szerencsétlen állapotra juttaták. Tegyétek le fegyvereiteket azonnal, s jöjjetek velem, hogy a búza s konkoly elválasztassanak egymástól, hogy Istennek bosszúja s a világi kar büntetése, mely minden ellenszegülőt érni fog, a jámbort s gonoszakat ne találja együtt. Jaj annak, ki e hamis próféta, ez eretnek szavaira még hallgatni fog: az egyház kimondja reá átkát. Ki üdvösségét szereti, kerülje őt.

Lőrinc válaszolni akart, de a priorral jött dominikánusok, Báthori serege s még a kereszteseknek egy része is, lármájok által minden szólást lehetetlenné tettek; s habár sokan hallgatói közül részvétök világos tanúságát adák: Lőrinc látá, hogy minden további vitatás csak kárára lehetne. Oly hallgatók előtt, kik az egyház lényegét a külső jelektől nem tudták megkülönböztetni: ő, az egyes pap, az annyi szerzetestől követett s egyházi ünnepélyességgel megjelent priorral nem versenyezhetett, s még örülnie kelle, hogy a zavar, mely mindkét részről okoztatott, a dolgok rögtöni elhatározását lehetetlenné tevé.

- Szedjük fel sátorfáinkat, s jerünk haza! - kiáltott egy rész. - Az urak meg akarnak csalni! - ordítának mások. - Ne higgyetek Lőrincnek, eretnek, a szent atya mondta!... Eretnek a dominikánus maga! - kiáltának mások. - Lőrincre hallgassatok, ő papunk... Legjobb, ha Budára megyünk, s Bakácsot kérdjük! - szóltak ismét mások. - Ne menjetek - zajogtak a többiek. - Bakácsot fogva tartják; aki Budára megy, azt az urak megölik. Itt maradunk, míg a bíbornok, míg maga a király nem jön közénkbe!... A király és a római pápa velünk tartanak!... Jaj nekünk, exkommunikálnak!... Le a hamis prófétával! le a barátokkal! - így kiáltozott ezer hang. A szózatok mindég szenvedélyesebbek, a zaj vadabb lőn; s mint tenger, melyet egyszerre ellenkező szelek ragadtak meg, bizonytalanul hullámzott ide s tova a roppant embertömeg.

Lőrinc azalatt Dózsával a sátorba vonult. Ki a roppant lármázó tömeget, mely között az eloszlást sürgető szózatok mindég túlnyomóbbakká váltak, s a bizonytalanságot látá, mely már a sátor előtt összegyűlt keresztes vezéreket is megragadta, míg a szerzetesek, a nép közé vegyülve, mindent elkövettek, hogy a prior szavainak minél több híveket szerezzenek: az Lőrinc ügyét bizonyosan elveszettnek gondolá. - Rövid tanácskozás után Dózsa Lőrinccel a sátorból kilépett, s előbbi helyére állva, kezével csendet intett.

Oly nagy vala a befolyás, melyet e rendkívüli ember vad szigorúsága által magának seregei között szerzett, hogy parancsoló intését e pillanatban is azonnal követték; s Báthori s a szerzetesek nem kis bámulására azonnal mély csend uralkodott, midőn György vezér seregeit ekképp szólítá meg: - Dálnoki Dózsa Györgyöt fenyegetéseitek nem fogják megijeszteni. Mi engem illet, ha, elhagyva mindenkitől, e táborban csak száz bajnokkal magam maradnék, a keresztnek szent ügyét nem fognám elhagyni. Az egyháznak felszólítása kihirdettetett az egész országban. Egernél, Eszéknél, Veszprémnél roppant seregek gyűltek össze; a székelyek, szászok s Mármaros nemessége útban vannak; ha e sereg, melyet magam körül látok, feloszlik: a szent zászló, mely a pápa nevében kezeimbe adatott, nem fog követők nélkül maradni. Én, míg leheletem tart, nem hagyom el soha.

- Mi sem! - kiálta sok hang.

- De többen lévén, kik másképp vélekednek - folytatá György, s midőn szemei a tömegen körüljártak, arcának kifejezése borzasztó vala -, s minthogy alávaló hitszegők találkoznak táborunkban, kik Istennek tett esküvésöket már megbánták, legalább ismerni akarjuk e hazug csoportot, hogy, mint főtisztelendő úr mondá, a konkoly s a tiszta búza elválasztassanak egymástól. Itt van két feszület - szólt a tábor felé mutatva -, kik hitöket megszegve e tábort elhagyni kívánják, térjenek el a feszülethez, mely ott balra áll; kik a kereszt fölszentelt bajnokai maradnak, jöjjenek velem jobbra, s gyűljenek össze azon keresztnél, mely ott emelkedik. Induljatok!

A tömeg egy ideig határozatlanul állott. Dózsa előbbi fenyegetései s az arcnak kifejezése, mellyel körültekintett, s mely arra látszék mutatni, mintha a seregek elkülönzését csak azért kívánná, hogy azokon, kik a tábort elhagyni készülnek, véres bosszút álljon - sokáig visszatartának mindenkit, s György megvető tekintetet vetett Báthorira, ki a bizonytalanokat bátorságra intette, s mindenkinek, ki a tábort elhagyja, a király s az összes ország pártfogását ígéré.

Végre Dózsa, alvezéreinek és sokaknak kíséretében a templomsátor jobb oldalán álló kereszt felé indult, s mihelyt a vezér tekintete a tömegtől elfordult, mintegy varázslattól megszabadulva, ezeren rohantak a szerzetesek után, kik a bal felől magas rúdra aggatott feszület felé haladtak. Mi Lőrincnek s a többi vezéreknek e pillanatban leginkább feltűnt, az Szaleresi magaviselete vala, ki Báthori s a szerzetesek után jövén a táborba, ezen elhatározó pillanatban nemcsak követte Dózsát, sőt egyike vala azoknak, kik a szétoszlás ellen, melyre pedig magát a házánál tartott tanácskozás alkalmával elhatározottnak mondá, most legszenvedélyesebben szót emeltek. Kevés perc alatt a templomsátor előtti tér aránylag üressé vált, s Báthori, ki a priorral s kíséretének egy részével előbbi helyén maradt, örömmel látá, hogy Dózsa követőinek száma sokkal csekélyebb. A legbátrabbak s azok, kik a múlt éj kicsapongásaiban részt véve, magokat a királyi közbocsánatból kizárva láták, vele mentek; de a nagyobb szám, mely valamint előbb földesurainak zsarnokságát, úgy most a tábor rendét s a hadigyakorlatokat, mikre hetek óta szoríttatott, tűrhetleneknek érezé, s mely titkon már rég Dózsa szigorúsága ellen panaszkodott, élénken tódult azon oldalra, hol jelen helyzetének új változását találhatá, habár régi szolgasága volna is az. Csak állíttassék új rend a régi helyébe, s a réginek, habár felforgatására egy egész nép fogott kezet, azonnal számos barátai támadnak; s a zsidó nép története, mely a pusztában Egyiptom szolgaságába vágyódott vissza, példabeszéd, mely e világ majdnem minden népeire illik.

Dózsa s hívei szintén érezék ezt, s a legbátrabbak azok közül, kik vele a jobb oldalon álló feszületnél összegyűltek, midőn aránylag csekély számukat láták, aggodalomteli tekintetet vetének vezérökre. Egy egészen váratlan esemény mindennek más fordulatot adott.

Történt, hogy azon feszület, mely körül a tábort elhagyni kívánók nagy sokasága összegyűlt, a rúdról, melyhez aggatva volt, leesett, s e tünemény rögtön mondhatlan rémülést okozott az egész tömeg között. A dominikánusok az arcra esett feszületet fölemelve, a történetet azzal magyarázák, hogy a kereszt rosszul lévén felcsinálva rúdjára, most, miután ez megingattatott, minden természetfölötti erő közbenjárása nélkül esett le helyéről; néhányan fortélyos csalásról szóltak; s minthogy Lőrinc s egy szerzetes ma reggel, egy őrnek tanúsága szerint, e kereszten valamit igazítottak, egyesek, kiknek az őr ezt elbeszélé, talán hitelt is adtak neki, de a nagyobb rész világos csudát látott az egészben, mi által Isten azon akaratát nyilvánítá: hogy a táborból senki se távozzék; s rémülve futottak sokan Dózsához, ki diadali örömmel ismét szaporodni látá seregeit.

Nehéz volna leírni a meglepetést és haragot, melyre a dominikánus prior, ezeket látva, fakadott. Diadalától azon pillanatban fosztatva meg, midőn azt már biztosnak gondolá, s pedig kézzelfogható csalás által, majdnem elhagyatva látván magát szerzetesei között, kiknek arcain észrevehető, hogy a történt állítólagos csuda rájok sem vala hatás nélkül, míg előbbi követői - a keresztes had nagy része - most Dózsa s az utált ceglédi plébános körül csoportoztak, a prior első fölgerjedésében talán mindjárt kimondta volna exkommunikációját a tömeg ellen, ha ildomossága nem tartja vissza; de mérsékelvén magát, s elküldvén szerzeteseit, Dózsát s a seregeket még egyszer visszahívatá a sátorhoz.

A sereg visszatért, de látá mindenki, hogy a prior szavai elveszték előbbi hatásukat. Elmondott mindent, mi a vélt csudának hatását gyengítheté, de sem az egésznek természetes magyarázata, sem a netaláni csalásnak említése, nem győzött meg senkit; s komor hallgatás vagy egyesektől e szavak: - Isten nem akarja - mikkel beszéde többször félbeszakíttatott, volt a sokaság válasza.

- De az istenért - mondá végre türelmetlenül -, ne ámíttassátok el magatokat. Isten bosszúját akarjátok kikerülni, s ha e szemfényvesztés által magatokat a jó útról, mely felé indultatok, el hagyjátok téríteni, vérző szívvel bár, felsőim meghagyásából kénytelen leszek az exkommunikációt kihirdetni, s akkor Isten valóságos bosszúja fogja az engedetleneket érni.

- Isten nem akarja. Tulajdon szemeinkkel láttuk. A feszület arcra esett, jeléül, hogy az üdvözítő elfordítá tőlünk arcát. - Ezek s hasonló szózatok hallatszottak körös-körül.

- De nem történhetett-e, hogy a kereszt rosszul lévén felaggatva, a tolongás között minden csuda nélkül esett le rúdjáról? - szólt ismét a prior - vagy hogy az egész egy előre elkészített csalásnak eredménye? Nem hallottatok-e hamis prófétákról, kik az úr népét szintén látszó csudákkal ámíták?

- A kereszt rosszul volt felaggatva - szólt közbe Villibald barát, ki a feszületet kezében tartva, a prior mellett állt. - Jámbor híveim! ha az úr csudákat mível, ezek nem olyanok, miket minden ember természetes eszével megmagyarázhat. Hadd kössem előbbi helyére a keresztet, s azután gyülekezzetek körülötte még egyszer, és ha ismét leesik...

- Istentelenség! - szólt néhány hang.

- Nem az! - kiáltá a prior - ha az ember Isten akaratáról magának minden módon biztos tudomást akar szerezni, az nem istentelenség, hanem kötelessége. Eredj, barátom - mondá Villibaldhoz -, s kösd fel e feszületet még egyszer, hogy e jámbor emberek lássák, miszerint rémülésök csak vaktörténeten vagy csalódáson alapszik.

Villibald s a szerzeteseknek egy része a feszülettel odament, hol az előbb függött, s amaz a keresztet sok csombókkal ismét a rúdhoz köté. A tömeg ájtatos borzadással nézé e szentségtörést, s csak fohászai hallatszottak.

- Nézzétek, mint kötözik üdvözítőnket újra a farizeusok - mondá Lőrinc éles hangon; s a nép jajgatva emelé szemeit az ég felé.

Miután a feszület látszólag erősen függött, a prior újra felszólítá a sokaságot, hogy kik, mint engedelmes keresztyénekhez illik, már előbb azon keresztnél valának, még egyszer menjenek oda. - Ha az úr csudákat akar - mondá, haragos tekintetet vetve Lőrincre -, ne féljetek, a jelenet ismételtetni fog.

- Menjetek Isten nevében - mondá Lőrinc büszkén -, s érje a büntetés, mert Isten kegyelmét ekképp meg akarjátok kísérteni, azokat, kik e botránynak szerzői voltak.

Lőrincnek e felszólítása sem bírhatá mindazokat, kik előbb a keresztes tábort elhagyni készültek, szándékuk megújítására; voltak azonban, kiket részint kíváncsiság, részint a priornak hatályos intései a közeledésre bírtak, s habár kisebb, mégis tetemes tömeg gyűlt ismét össze a kereszt körül. De alig álltak ott, alig hivatkozott a dominikánus az úrnak e világos tanúságára, midőn a csomók rögtön feloldództak, a kötél engedett, s a feszület, mint előbb, ismét a földre zuhant.

Ki Villibaldnak Lőrinccel tartott beszélgetését hallotta, s mostani eljárását figyelemmel kísérte, az észreveheté, miszerint a csombók mesterségesen úgy köttetett, hogy mihelyt a kötél végét, melyet csuklyája alatt kezében tartott, meghúzza, szükségképpen felbontódjék; de a nép, mely ily pillanatokban mindent hisz, csak azt nem, hogy mit maga előtt lát, az természetes úton történt, térdre borulva, bánatosan veré mellét, s mihelyt az első rémülés megszűnt, egyhangon hirdeté, hogy, miután Isten akarata ily csudálatos úton nyilatkozott, semmi föltétel alatt sem fogja a tábort odahagyni.

A prior, szinte mint a főlovászmester s a vele jött seregek, meghökkenve állottak: s midőn Villibald a feszületet még egy ízben felkötve, a népet új próbatételre szólítá fel, a dominikánus már csak alig volt képes néhány szónak mondására, melyek a tömeget az előbbi kísérlet ismétlésére inték.

Mégis találkoztak néhányan, kik harmadszor is a kereszthez mentek. Midőn azonban a feszület rúdjáról az előbbi módon harmadszor is leesett, az általános zaj kitört mindenfelől.^[93]

- Meddig fogjátok még istentelenségtöket folytatni? - kiálta Lőrinc erős szavával - vagy addig akartok csúfot űzni üdvözítőnk szent képével, míg égő esőjét küldi fejeitekre, hogy mint Szodoma s Gomora fölött, sötét vizek jelöljék e tábor helyét?

A tömeg rémüléssel tekinte föl az égre, hol sötét felhőtömegek tornyosultak, s a közelgő vész, melyet ilyes körülmények között eddig senki sem vett volna észre, az ég haragjának mintegy új bizonyítványaként tűnt fel.

- Mennydörgés s villámok között jelenjék-e meg Isten előttetek, hogy a szörnyű bosszú, mellyel hitetlenségteket bünteté, a világ népeinek például szolgálhasson? - szólt ismét Lőrinc. - Ti, kik az úr világos csudáinak nem hittetek, még tovább is dacolni akartok parancsaival?

- Nem, nem! - kiálta a tömeg - le a hamis prófétákkal, le a barátokkal; amit mondanak, hazugság: nem hallgatunk többé beszédeikre; csak rád hallgatunk, Lőrinc; te vagy papunk, vezess, mi követünk!

Ez általános fölgerjedés közben, mely, miután a tömeg között sokan már fegyvereiket emelgették, sőt néhányan baltáikat a szerzetesek ellen dobták,^[94] mindég veszedelmesebb színt ölte magára, a prior visszanyeré előbbi nyugalmát. A kereszt lehullásában csudát nem látott, sőt a dominikánusok s franciskánusok között létező viszálykodásoknál fogva Villibald barát közremunkálását annyival inkább gyanítá, mivel ez most a keresztesek közé állott, hirdetvén, hogy Isten akaratának ily világos nyilatkozata után ő is a török ellen megy; de látá azt is, hogy a jelen pillanatban lehetetlen a tömegre hatni, s ez oknál fogva a zaj között Báthorival s a körülötte maradt szerzetesekkel rövid ideig tanácskozván, végre távozni készült.

- Elmegyünk - így szólt erős hangon, miután nagy nehezen a csend körülötte némileg helyreállt -, de hallgassátok meg végszavaimat, melyeket nem én, de általam a keresztyén egyház feje mond nektek, kinek legátusa által hozzátok küldettem.

Lőrinc és Dózsa csendet intének.

- Még egy ízben kérdezlek benneteket - így folytatá, hangját megfeszítve -, megmaradtok-e előbbi makacsságtokban? akartok-e még tovább is az ország törvényeinek s az egyház határozott parancsának ellentállani?

- Lőrinccel maradunk! - kiáltott a tömeg. - Lőrinc a mi papunk!

A prior ismétlé kérdését.

A tömeg még szenvedélyesebben válaszolt.

- S most harmadszor kérdelek - szólt még egyszer a dominikánus -, utószor emelem szavamat; még idő van, térjetek magatokba. Az egyház nem a gonosznak vesztét akarja, hanem azt, hogy éljen s javuljon meg. Ne taszítsátok el magatoktól a jótevő kezet.

- Nekünk csak Lőrinc kell! Le a barátokkal! - ordított a tömeg.

- Szóltam, s nem hallgattatok szavaimra - mondá végre a prior erős hangon -, kértem, rimánkodtam, s ti elűztetek magatoktól. Legyen hát akaratotok szerint.

Az egyházférfiú egész magaviseletében nyilatkozó méltóság a tömeg legvadabbjaira is akaratjok ellen hatott, s elnémítá őket. Csend lőn.

A szerzetesek meggyújták gyertyáikat, s félkört képezve, körülfogták a szólót, ki ünnepélyes hangon kezde beszélni:

- Az üdvözítő Úr-Jézus nevében, én, Miklós, az ájtatos prédikáló rendnek priorja s provinciálisa, mint Tamás, konstantinápolyi pátriárka, bíbornok, esztergomi érsek s a pápa őszentségének ez országokban legátusa által e célra teljes hatalommal kiküldött helyettes: az atya és fiú és szentlélek, úgy Szent Péter első apostol és az egész keresztyén szentegyház nevében, e szerencsétleneket, kik az egyház parancsainak ellenszegülve, makacsságukban megmaradnak, a keresztyén egyházból s minden hívei közösségéből ezennel kizárom s kitiltom. Hogy senki közülök templomba lépni vagy keresztyénekkel együtt ételben vagy italban részesülni ne merészeljen; hogy senki tőlök adományt vagy jótéteményt el ne fogadjon; senki őket megcsókolni, értük imádkozni vagy őket köszönteni ne bátorkodjék; és ki az anyaszentegyház ezen parancsai ellen cselekedni mer, az velük együtt az atya, fiú és szentlélek nevében legyen szintén elátkozott, legyen a keresztyének közösségéből kitiltva; mint ők, és kizárva a bűnbocsánatot osztó egyház köréből. Legyen anathema maranatha, mint az ördögök a pokolban, örökkön örökké. Így legyen, így legyen, így legyen! Ámen.^[95]

- Ámen - ismételték karban a szerzetesek, midőn mindenikök a kezében tartott viaszgyertyát eloltá.

Az egész gyülekezetet borzadás tölté el. Némelyek éghez emelt karokkal mintegy irgalomért látszának könyörögni, mások földre borulva hallák végig a szörnyű szavakat, míg a nagyobb rész néma kétségbeeséssel bámult a szerzetesre, kinek szavai a közcsend között rémületes érchanggal, magasabb lénynek ítélete gyanánt hangoztak el fölöttük. Úgy tetszett, mintha Dózsa s alvezérei is elrémültek volna, csak Lőrinc látszék tántoríthatlannak.

Az átok reá nem vala hatás nélkül, de arcai csüggedés s kétségbeesés helyett csak még nagyobb határozottságot, több lelkesülést mutattak.

- És most - szólt a prior rövid hallgatás után Báthorihoz - bevégzém tisztemet. Az egyház e gonosz csoportot kizárta köréből, neked s általad a világi hatalom kezébe adom őket, hogy velök kényed szerint cselekedjél, s azokkal, kik az egyház nyájas intéseit megveték, a világi hatóság vaskarát éreztessed. Jerünk.

S ezzel a prior, Báthori egész kíséretével, azon rendben, mint jött, ismét távozott.

A tömeg egy ideig néma kétségbeeséssel nézett utánok. - El vagyunk átkozva - szólt végre néhány hang -, jaj nekünk, el vagyunk átkozva! - jajdult fel az egész sokaság; s ismét csend lőn, s csak nehéz fohászok s egyes asszonyok zokogása hallatszott.

- El vagyunk átkozva - szólt most erős hangon Lőrinc, ismét azon helyre lépve, melyről előbb szólt -, igen, el vagyunk átkozva, és miért? mert magunkat az úr ösvényének követésétől nem engedtük elámíttatni; mert inkább üdvözítőnk, mint az emberek parancsolatainak engedelmeskedtünk. S kik azok, kik minket elátkozának? Azok, kik üdvözítőjüket Júdásként e világ hatalmasainak elárulák, kik csudáit megvetik, kik mint egykor a zsidók üdvözítőnket, képét, istentelen kezeikkel megkötözték. Elátkoztak a gonoszok; de higgyétek nekem, híveim, ez átok visszaszáll egész súlyával az átkozókra, nekünk nincs mit félnünk, hisz az úr mondá: boldogok, kik üldözést szenvednek az igazságért.

Nagy vala a hatás, mellyel e szavak, erős meggyőződés kifejezésével mondva, a hallgatókra voltak: de a nép, melynek meggyőződése inkább érzelemnek, mint észbeli tehetségeinek eredménye, s melynek hite s előítéletei oly szoros kapcsolatban állanak, hogy többnyire csak együtt irtathatnak ki, valamint oly tárgyakra nézve, hol ítélni nem szokott, nézeteit minden percben megváltoztatja; úgy ott, hol valamit évek óta tisztelni tanult, nem kételkedik oly könnyen, s a benyomás, melyet az egyház ünnepélyes szertartásaival kimondott kárhozat e tömegre tett, nagyobb vala, hogysem azt Lőrinc szavai elfeledtetnék. Nevelé ezen általános hangulatot még az is, hogy a budai hegyek felől közelgő vész mindég sötétebb felhőtömegekben tornyosult az égen, s a neheztelő ég erős szózata gyanánt hangoztak a mennydörgés első csapásai fejeik fölött.

- El vagyunk átkozva. Ím, a nap is elborult előttünk, a menny dörögve szól haragjában. Jaj nekünk! - Ezen s hasonló szózatokat hallá Lőrinc mindenfelől; ő pedig, szemeit ég felé emelve, hallgatva álla ott, érdekes vonásain azon kifejezés látszott, melyet emberi arcnak csak nagy gondolat vagy nagy érzemény adhatnak.

- Az ég dörög - így szólt végre hatalmas szavával, melynek hangjaira minden kebel megindult -, meleg napsugárok helyett, mik vetéseinket érlelik, öldöklő villámok cikáznak az égen, s az erős föld s a gyenge emberi kebel meginganak egy felsőbb hatalom megrázó szavánál. Miként tiszta egével jóságát: úgy vésszel és villámokkal hatalmát hirdeti Isten, hogy a gonosz, hogy parancsainak megvetője, hogy azok, kik a rájok bízott hatalommal visszaélnek, remegni tanuljanak erős karja előtt. S nem látjátok-e, miért néz le haraggal az úr e hazára? miért fordítá el arcát imádságaink elől?

- Jaj nekünk! az úr haraggal néz le reánk; elfordítá tőlünk képét - sóhajtott a tömeg. - Lőrinc folytatá:

- E földnek népei csak munkások, s az úr e nagy birtokán külön mindeniknek kijelölte napszámát. A mienk, magyaroké, az, hogy az egyház bajnokai legyünk, s mint a szántó, vasunkkal feldúljuk a kemény földet, melybe később az úr szavainak üdvözítő magva hintetni fog, s csak míg e kötelességben eljárunk, lebeghet Isten áldása fölöttünk. S nem feledkeztünk-e meg e hivatásról; nem tűrtük-e, hogy a törökök hatalma, mely az egyházat mindig terjedő gyomként körülfogja, magasabbra nőjön, hogy a hitetlenek fenyegetve emelhessék fegyveröket az úr választott népe ellen?

- Igaz, mind igaz! - sóhajtott a tömeg.

- Meg voltatok intve - folytatá Lőrinc -, három hosszú évig uralkodott a dögmirigy határainkon; Isten elvonta e földnek termékenységét, szőleink s vetéseink nem fizették meg többé munkánkat, marháink kivesztek legelőinken, s tüzes kard gyanánt jár fenyegetve egy üstökös egünkön: és mégis ez ország nagyjai s hatalmasai nem ébredtek föl tehetetlenségükből. Az egyház kötelességeikre inté őket, s harcot hirdetett, s csak a szegény nép állott zászlói alá, s most még ti is kétkedve néztek körül: nem kell-e a fegyvert, melyet az úr parancsára ragadtatok, ismét letenni, mert egyes hatalmasok úgy kívánják?

- Nem kétkedünk! - kiálta sok hang - nem kétkedünk többé! vezessetek a törökök ellen; élni, halni akarunk zászlóink alatt! - Ezerek lelkesült szava vegyült a dörgéssel, mely mindig hatalmasabb csapásokban tört ki fejeik fölött.

- Igen, híveim! el fogunk menni, hová az úrnak szava hí - mondá most Lőrinc -, de mi fog történni azokkal, kiket honn hagyánk? - Szomorú hallgatás követé e szavakat. - Míg mi e hazáért s az egész keresztyénségért ontjuk vérünket: mi sors várja az ártatlan gyermekeket s öregeket, kik tűzhelyeinknél maradtak, s kiket felbőszült ellenségeitek bosszúja ellen senki sem fog oltalmazni?

- Jaj nekünk - hangzott ki egy általános fohász a tömegből -, ha elmegyünk, halálig kínozzák gyermekeinket; ősz apáink fognak szenvedni érettünk!

- Jaj nektek s jaj gyermekeiteknek, ha a rátok bízott munkát csak félig teljesítitek - szólt most Lőrinc, s szavai mindég szenvedélyesebbekké váltak. - Az úr ellenségeinek kiirtására fogtunk fegyvert. De az úrnak ellenségei köztünk vannak. Azok, kik az úr parancsainak teljesítését eddig akadályozták, kik ez ország keresztyén népei fölött töröknél s tatárnál kegyetlenebbül zsarnokoskodtak, kik előtt semmi nem szent, az oltár kincse éppoly kevéssé, mint a fillér, melyet homloka izzadságában keresett a szegény, kik e hazát rablással, gyilkolással s a gonosztettek minden nemével eltöltik, ők, ők az úrnak legfőbb ellenségei, ellenök emeljük fegyvereinket először.

Vannak a népek életében pillanatok, midőn egy szó látszólag csudákat mível; ha az érzelem, mely ezerekben élt, egy által kimondatik, ha a fájdalom közben, melyet százados elnyomás a nép keblében felgyújtott, szomorú panasz helyett valaki végre a szabadság vagy bosszú nagy szavát mondá ki: a gyenge hang teremtő szózattá válik. Mint az első napsugár, melynek érintése alatt az egész vidék új világításban tűnik fel; mint szikra sokáig felgyújtott gyúanyag közé érve; mint a vész első csapásai, melyek a tengert megingaták: úgy világít, úgy gyújt, úgy ráz fel egy szó egész nemzeteket. A gyűlölségnek rég megérett gyümölcsei a látszólag gyenge érintés alatt lehullanak, s mit a könnyű esti szél magával elragad, minek anyagi hatása száz lépésre alig terjed, a kis emberi szózat magokat hint el, miknek gyökereit századok nem fogják kiirtani.

Ez történt e pillanatban is. Az urak elnyomása nemcsak tűrhetetlenné vált, de - mi többnyire sokkal később történik - annak is tartatott. Egyes ellenállások, egyes urak birtokára vagy néha egész megyékre terjedő lázadások, az úri munkának itt-ott erőszakos megtagadása, már rég figyelmeztette az urakat a szellemre, mely a nép között uralkodni kezd, s pár évvel ezelőtt a törököknek izenendő had ellen az használtatott fő okul, hogy azon esetre, ha a nemesség a hadban részt vevén, földjeitől eltávoznék, a jobbágyok könnyen fellázadhatnának,^[96] de a nép bosszújának kitörésében eddig nem vala egység, s minden felszabadításra tett kísérlet csak nagyobb elnyomásra vezetett. Most, midőn ötvenezernél többen állottak együtt a Rákoson, midőn fölfegyverkezve, nagy hadvezérnek hitt férfiú által vezettetve láták magukat, a rég óhajtott szabadság kivívhatónak látszott, s Lőrinc szavai csak a tömeg nagyobb részének érzelmeit fejezék ki. - Igen, menjünk az urak ellen, ők legnagyobb ellenségeink - ordított ezer hang egyszerre -, álljunk bosszút ennyi elnyomásért; irtsuk ki a gonosz fajt utolsó sarjadékig!

- Sokáig tűrtünk, sokáig szenvedtünk panasz nélkül minden elnyomást - folytatá Lőrinc, éghez emelve jobbját -, s tanúul hívom fel az eget, hogy most sem mi vontuk ki a fegyvert először hüvelyéből. Amit teszünk, irtóztató kénytelenség. Ha a török ellen indulunk, s ellenségeinket bántatlanul hagyjuk, akkor, míg mi vérünket e haza s a keresztyénség javáért áldozzuk: meg fogják támadni házaitokat, a gyenge nő s ártatlan gyermek nem lesznek biztosok bosszújok előtt, sőt talán a keresztyén név elleneivel lépnek frigyre, s a törökkel együtt támadnak meg, hogy azon férfiak közül, kik parancsaikat megszegni merészelék, senki se maradjon a föld fölött.^[97] Nem mi kezdtük a harcot, de ne féljetek, hogy mivel elleneitek hatalmasaknak látszanak, a kocka majd ellenünk fordul. Erősek ők, igen; de keményebbek-e csontjaik a tölgynél, melyet az erdőben fejszéitekkel annyiszor kivágtatok? jó élethez szokott testeik éhséget és szomjat s az idő változásait elbírják-e úgy, mint ti, s izmos karjaitok nem szoktak-e a kaszához, melyet annyiszor emeltetek az ő szolgálatukban? Ne féljetek ragyogó páncélaiktól, a cséplő majd feltöri kapcsait. Az úr áldása van a szegénnyel; a véggyőzelem a mienk!

- Kiirtjuk őket! vesszenek el mind az utolsóig! - zúgott a tömeg.

- Vágjátok ki a fát, mely gyümölcsöt nem hoz, s dobjátok tűzre - így szólt az úr; s vajon zsarnokaink sáfárkodásának mik voltak gyümölcsei? A földet és vizet, az erdőt s mit a bánya rejt, mindazt ők foglalták el saját hasznukra, mintha Isten e világot csak számukra teremtette volna; s mit csináltak e hazából? Nagy pusztaságként terül el körülöttünk, hol csak rablófészkeik ragyognak. Nincs szegényebb, elhagyatottabb e nagy világon, mint az istenáldotta magyar föld, megérkezett a nap, midőn ezt nem lehet többé tűrni. Egyenlőknek születtünk; Isten e szép földet mindenki hasznára teremté: történjék az úr akarata itt a földön is.

- Vezessetek ellenök! - kiálta sok hang - menjünk mindjárt, mindjárt!

- Nem a király ellen emeljük fegyvereinket - folytatá Lőrinc -, ez felségsértés volna, s elátkozott, aki felségsértést követ el. A király szereti népét, s részt vesz szenvedéseiben, de az urak fogva tartják, s nem engedik, hogy kegyes szándékait teljesíthesse; meg kell őt szabadítanunk, hogy a mi, hogy a nép királya lehessen.

- Éljen a király! Vezess, György vezér, az urak ellen! Megküzdünk szabadságunkért utolsó csepp vérünkig. Átok arra, aki békéről szól.

Ezek s hasonló szózatok hallatszottak mindenfelől. A nép szava leharsogá a mennydörgés szózatát. Dózsa a legnagyobb fölgerjedésben nézte e jelenetet. Még nem szólt, de lángoló arcának kifejezéséből látni lehete a hatást, mellyel Lőrinc szavai rá is voltak. Most, midőn minden szem feléje fordult, midőn seregeinek dörgő szózata őt annak mondá, kitől a győzelem függ: rögtön felemelé kezét, s midőn e jelre mindenki hallgatott, erős hangon késznek nyilatkozott vezéri kötelességének teljesítésére. - A törökök ellen akartalak vezetni - mondá -, de az urak nem akarták. Elátkoztatnak bennünket, fenyegetődznek, fegyverhez nyúlnak ellenünk. Legyen hát akaratuk szerint; fegyvert fegyver ellen; ha béke nem lehet, legyen harc!

- Legyen harc! - kiáltott a tömeg.

- Harc, utolsó csepp vérig - folytatá Dózsa -, s átok arra, ki békéről szól, míg e hazában csak egy ember marad, ki magát úrnak nevezi!

- Átok reá!

- Holnap indulunk - végzé a vezér -, készüljön el addig mindenki, s tartózkodjék táborunkban. Oszoljatok el. - S e szavak után Dózsa Lőrinccel s az alvezérekkel a táborba vonult.

Szava majdnem csudálatos hatású vala e tömegre. A rendkívül fölgerjedett sokaság nyugodtan követé vezérét táborába, s egy negyedóra után e helyen, hol annyi zaj terült el, csak a mennydörgés hatalmas szózata s a leszakadó eső zavará a hallgatást, mely a Rákoson újra elterjedett.

* Kelenföldről a Zsidókapuhoz = Rácvárosból a Fejérvári-kapuhoz. Szent János-kapu = Vízi kapu. Szombati-kapu = Bécsi-kapu. Felhévvíz = a Császár fürdő környéke. Logod, Szentjakab, Tótfalu faluk, melyek egykor Buda mostani határain álltak. (Eötvös J.) ^[VISSZA]

1.

1. Budának kinézéséről, mielőtt a törökök által elfoglaltatott, nem hiányzanak egykorú leírások, sőt rajzokat is bírunk, melyeken Mátyás híres palotája s az azt környező város régi alakjában látható. Ki azonban e leírásokat ismeri, vagy e rajzokat látta, könnyen meggyőződhetik a nehézségekről, melyekkel e város régi állapotának leírása jár. Azon változások után, melyeken, mióta mostani falával körülvétetett, a várhegy keresztülment, e rajzok majdnem használhatatlanok; a leírások részint igen rövidek, részint azon rétori túlzások miatt nem nyújtanak biztos útmutatást, melyekkel például Bonfin a királyi palota leírását ékesíté. - Minden leírások között legegyszerűbbnek s érthetőbbnek találtam azt, mely Veliusban foglaltatik (Casparis Ursini Velii De bello pannonico etc. Opera A. F. Kollár, Vindobonae, 1762. pag. 15). Ez az, melyet leírásomban követék. Velius ugyan Budát csak a törökök által okozott nagy tűz után látta: azonban ki e tárggyal foglalkozik, tapasztalni fogja, hogy Bonfin azon dolgokra nézve is, melyeket Velius már elpusztult állapotában látott, csak úgy válik könnyebben érthetővé, ha pompás leírásai Velius egyszerű előadásával hasonlíttatnak össze. - Ha Averulino munkája (Antonii Averulini Florentini De architectura. L. XXV. - ex italico idiomate, ab Antonio Bonfinio Aesculano latine redditi, ad Mathiam Corvinum, Hungariae regem) kezünkbe kerül, Budának egykori képe valószínűleg tisztább alakban fog feltűnni előttünk. Nekem e munka használata hatalmamban nem állván: ha tévedtem, olvasóimtól előre bocsánatot kérek. ^[VISSZA]

2. Ki Buda egyes részeiről bővebb tudomást kíván, ajánljuk Podhradczky József érdekes munkáját: Buda és Pest szabad királyi városoknak volt régi állapotjokról. Pesten, 1833, melyben főképp az egyes részek törvényhatósági viszonyai alaposan tárgyaltatnak. Hasonlólag ajánlható Häufler T. V. Buda-Pest, historisch-topographische Skizzen, hol, a főváros egykori állapotát illetőleg, nagy szorgalommal igen sok érdekes adat gyűjtetett össze. ^[VISSZA]

3. Ut Beatricem - - - cum qua, ut ipsa asserit, matrimonium per verba de praesenti legitime contraxisti, ac carnali copula consumasti, in uxorem traduceres. [Amint Beatrixet - - - kivel, mint azt maga megerősíti, szóbelileg tüstént törvényes házasságot kötöttél és testileg egyesültél, feleségeddé tetted -] Litt. Alexandri VI. ap. Pray, Annales. P. IV. p. 249.

Regina Beatrix, hausto jam in Olomucensi congressu amore, de nuptiis cum Ladislao admodum formoso clandestine tractans. [Beatrix királyné, aki már az olmützi találkozó alkalmával belekóstolt a szerelembe, a rendkívül csinos Lászlóval kötendő házasságról titokban tárgyalva.] Katona t. 17. p. 32. ^[VISSZA]

4. Eoque insani illi impudentiae processerant, ut ore illoto regem apellarent suem polonum. [Azok szemérmetlenségükben esztelenül odáig merészkedtek, hogy mocskos szájjal lengyel disznónak nevezték a királyt.] Dubravius Hist. Boh. L. 31.

Ugyanezt beszéli Brutus, L. I. ^[VISSZA]

5. Tudva van, hogy Ulászló Ujlaki Lőrinc ellen hadat indítani nagyrészint azáltal bíratott, mert hallá, hogy a büszke herceg őt beszélgetés között mindég csak ökörnek nevezi.

Misso igitur ad Uladislaum, cui hungari ob segnitiem vaccae nomen indiderunt, oratora. [Ulászlóhoz küldetvén tehát, kinek a magyarok tunyasága miatt a tehén nevet adták.] Tubero VIII. §. 1. ^[VISSZA]

6. Hogy a magyarok a németek felsőbbségi követeléseit már akkor sem tűrték nyugodtan, megtetszik onnan, hogy Thuróczi, az Albert alatt történt villongásokat említve, a budai német polgárok azon követelését: hogy a bíró mindég a németek köréből választassék: insulsa Teutonorum praesumptionak [a németek ízetlen merészsége] nevezi. - Egyébiránt Thuróczi krónikája s a budai Rechtsbuch között a bíróválasztásra nézve világos ellenkezés létezik. - Az előbbi így szól: Illam consuetudinem, civitate in eadem ab olim observatam, quod videlicet altero anno hungarus, altero vero teutonus in judicem praeficeretur. [Azt a szokást, melyet ebben a városban régtől fogva megtartottak, hogy tudniillik az egyik évben magyar, a másikban német ember üljön a bírói székben.] A budai Rechtsbuch szerint bíró csak német lehet. Nem foglaltatik-e itt, az utóbbiban, mely németül s a németek érdekében szerkesztetett, talán egy kis falsum [csalás] is? ^[VISSZA]

7. E viszonyokra nézve olvasóinkat Schier ismert munkájára (Buda sacra sub priscis regibus. Viennae, 1774.) utasítjuk. ^[VISSZA]

8. Lásd Corpus Juris. 1495. 31. t. c. ^[VISSZA]

9. In arce (Ujlak) praeter trecentas vestes variis pretiosissimarum pellium generibus suffultas, ac vasa auro argentoque caelata, et non modicam signatae pecuniae copiam, tria millia doliorum laudati vini Sirmiensis, ac commeatus cuiusvis generis ingens numerus repertus est. [A várban (Ujlak) háromszáz különféle értékes bőrökkel bélelt ruhán, arany és ezüst domborművű edényeken és bőséges mennyiségű vert pénzen kívül háromszáz hordónyi híres szerémi bort és mindenféle élelmiszert találtak, hatalmas számban.] Istvánfi. L. III. ^[VISSZA]

10. Az egyes, itt felhozott tárgyak árára nézve, lásd Engel, Geschichte des ung. Reichs. I. R. 40. l. stb. Regestrum Proventuum stb. - És Engel, Monumenta Ungarica, p. 187-299. - Fragmentum libri rationarii, de anno 1526. [VISSZA]

11. 1508-ban Ulászló, Buda, Pozsony, Sopron s Nagy-Szombat városainak azon jogát erősíté meg, hogy külföldi kereskedők áruikat csak e városokban rakhassák le s adhassák el. - Az erről szóló oklevél az Ung. magaz. I. k. 475. l. ^[VISSZA]

2

12. Mennyire süllyedett Mátyás halála után minden, arról minden egykorú írók egyenlően tanúságot tesznek.

A palotában uralkodó rendről könnyen képezhetünk magunknak fogalmat, ha Istvánfi negyedik könyvében ezeket olvassuk: »Verum quum milites caesa turcarum capita in signum victoriae regi missa ad spectandum prope fontem, cuius aquas per plumbeos siphones in arcem perductas, regina bibere consueverat, proposuissent, uti erant emacerata tetrique odoris, effecere, ut illa ab earum aquarum usu postea perpetuo dum vixit abstineret.« [Mikor pedig a katonák a törökök levágott fejét, melyeket győzelmi zálogul küldtek a királynak, már oszlófélben és büdösen ama forrás közelében helyezték el, melynek ólomcsövön keresztül a várba vezetett vizét a királyné inni szokta - az eredmény az lett, hogy a királyné élete fogytáig soha abból a vízből nem ivott többé.] ^[VISSZA]

13. Vestis pretiosa regis Mathiae omnium circa gentium victoris - coelatum, aurum et argentum, vasa convivialia, quibus qiudem aetatis suae omnes fere reges superavit, ceteraque, quae in manus hostium venerant, direpta, nonmodo a hostibus, sed etiam ab amicis, et magna ex parte Mathiae beneficiariis. [Az összes környező népek feletti diadalt arató Mátyás királynak drága ruháját, domborműveket, aranyat és ezüstöt s a lakomaedényeket, melyekkel korának szinte minden uralkodóját felülmúlta, valamint mindazt a többi dolgot, ami az ellenség kezébe jutott, elrabolták, de nemcsak az ellenség, hanem a barátok is, mégpedig nagyrészt olyanok, kikkel Mátyás jót tett.] Tubero.

Quae (a kincsek) a milite, cui praeda concessa erat, varie distracta fuit, adeoque vili pretio divendita, ut unus orbis argenteus uno aureo nummo permutaretur, lanx, trulla, phiala etiam inaurata carissime decem aureis nummis redimebatur. [Ezeket (a kincseket) a katonák, kiknek zsákmányul esett, mindenfelé szétszórták és annyira potom áron vesztegették, hogy egy arany karika egy aranypénzért cserélt gazdát és tálat, merítőkanalat, csészét, szépen be is aranyozva, tíz aranypénzért lehetett vásárolni.] Dubravius. Hist. Boh. L. XXXI.

Azokra nézve, mik Ulászló neje által szereztettek. L. Dubrav. L. XXXII. Ipsa Regina brevi insignem thesaurum coacervavit, ac prima reginarum abacum regis ex solido auro plane regium instruxit. - Sed in ista post obitum reginae, sicut in alia regis bona impetus non quidem festinus, sed lentus factus est ab harpys aulicis, qui tempore rapiendi observare nimiaque regis bonitate ad suum quaestum abuti plane noverant. [A királyné maga rövid idő alatt hatalmas kincstárat halmozott össze és - elsőnek a királynék közül - a király asztalát fejedelmi módra színaranyból állította fel. - De a királyné halála után ezek között is, valamint a királyné egyéb javai között, ha nem is gyors, de lassú pusztulás indult meg az udvari rablók révén, akik nagyon is értettek ahhoz, hogy kilessék a rablás idejét és saját hasznukra éljenek vissza a király túlságos jóindulatával.] ^[VISSZA]

14. Lásd: Ein newe Reyszbeschreibung aus Teutschland nach Constantinopel etc., durch Salomon Schweigger, a 21. lapon, hol e szobának leírása foglaltatik, melyet az utazó, 1576-ban, Budán átkelve, romlott állapotában látott. ^[VISSZA]

15. Ha az egykorú írók s azok, kik Ulászló kormányának történetét, mint Brutus vagy Istvánfi, akkor írák, midőn az még elevenebb emlékezetben vala, összehasonlíttatnak: talán helyesnek fog találtatni a királynak e regényben adott jellemzése. E jellemzés egyes vonásai mindezen írók világos tanúságára alapíttattak. Így, midőn ifjúkoráról szól, Dubravius, L. XXXI. világosan mondja: »qui rex adeo animosus statim apparuit...« [amely király tüstént olyan bátornak mutatkozott...] stb. Hasonlólag szól Brutus is. - Azon hatást is egyformán említik minden írók, mellyel neje halála volt jellemére. - Fui his diebus Pragae (ekként ír az egykorú Bohuslav Hassen de Lobkovitz 1509-ben) et principem meum, ad nos ex Pannonia reversum, veneratus sum. Mutasse mihi visus est vultum, et nescio, quomodo semper cogitabundus incedere, magisque praeseferre moestitiam, quam gravitatem. - - - Ipse ad moerorem tristitiamque compositus, tam laeta, quam tristia perinde tolerabat. Nulla quidem signa affectus alterutrius edidit; crebro tantum quaestu et suspiriis fatum amissae conjugis prosequutus publico abstinebat. [Ezekben a napokban Prágában voltam és tisztelegtem a fejedelemnél, aki most tért vissza hozzánk Pannoniából. Úgy láttam, hogy tekintete megváltozott, valahogyan elgondolkozva jár-kel mindig és inkább szomorú, mint tekintélyes ember benyomását kelti. - - - Maga bánatra és szomorúságra hajló ember lévén, egyformán viselt el örömet s bánatot. Semmi jelét sem adta ugyan az egyik érzelemnek sem; csak a nyilvánosságtól tartózkodott, mivel elvesztett felesége sorsa fölött gyakori panaszok és sóhajtozás fogták el.] Istvánfi. - Nem különben megegyezik a rajz is, melyet különböző írók Ulászlóról vénebb korában adnak. - »Namque Uladislaus cum senio, tum multa oboesi corporis arvina oppressus, et solis confisus Dei divinorumque auxiliis - - - omnem regni administrationem omiserat, ab una tantum innocentia, felicitate, indulgentia, et quod plerumque sui ac imperii oblivisceretur, a proceribus commendatus.« [Mert Ulászlót, kit elnehezített egyfelől az öregség, másfelől túltáplált testének elhájasodása és egyedül isten és az isteni hatalmak segítségében bízott, ki így az egész ország kormányzását félretette, a főurak csakis ártalmatlansága, jóindulatú és elnéző természete miatt támogatták, meg azért, mert többnyire magáról is, az országról is elfeledkezett.] Pauli Jovii Hist. s. temp, L. XIII. 8 »Negari non potest, quin rex senecta et valetudine, qua ex podagra saepius, nonnunquam etiam ex apoplexia tentabatur, lentus, tardusque et rerum suarum incuriosus haberetur - - - Caetera in ipso jure optime laudaveris: pietatem summam, clementiam singularem, amorem in sibi subjectos, civilitatem insignem, mirificam ab alieno abstinentiam et pacis studium inconparabile.« [Tagadhatatlan, hogy a királyt öregsége és betegsége következtében - minthogy gyakran bántotta köszvény és többször szél érte - lomhának, tunyának tartották, aki nem törődik saját dolgaival sem - - - Egyébként teljes joggal rendkívüli módon dicsérheti az ember igen nagy kegyességét, párját ritkító nyájasságát, szeretetét alattvalói iránt, kiváló műveltségét, csodálatos tartózkodását attól, ami a másé, valamint hasonlíthatatlan törekvését a békére.] Dubrav. Hist Boh. L. XXXII.

Chorales instituit - - - atque, cum per otium licuit, libenter illis interfuit, ut religionem sanctis vocibus pasceret - - - simulque oraret pro rerum quiete, quam tantum dilexit, ut quoties cubitum iret vel ex lecto surgeret, nulla eius vox alia audiretur, nisi: da pacem Domine in diebus nostris! [Énekkarokat szervezett - - - és ha ideje engedte, szívesen tartózkodott köztük, hogy a vallásosságot szent énekszóval is ápolja - - - és hogy imádkozzék a dolgok változatlanul maradásáért, ami annyira szívén feküdt, hogy valahányszor feküdni ment vagy felkelt ágyából, nem lehetett mást hallani tőle, mint ezt: Adj békességet, Uram, a mi napjainkban!] (Az idézett helyen.)

A bizodalmat, mellyel Ulászló a magyarok fölött idegenek, főképp csehek iránt viseltetett, különösen kiemeli Brutus. ^[VISSZA]

16. Ulászló szegénysége ismert tény. Az udvarban e történet kezdeténél már sokkal előbb nyomorúság uralkodott. - »Nos hic (így ír Schlechta János, Ulászló titoknoka, Bohus Hassen a Lobkovitzhoz 1503-ban) more solito in medio acervorum auri et argenti cum rege miseri et inopes vivimus et puto amplius vivemus.« [Mi itt szokás szerint nyomorogva és ínségesen élünk a királlyal az arany és ezüst halmazának közepette - s azt hiszem, még inkább így fogunk élni.]

»Ludovico mondum in lucem edito tanta inopia premebatur, ut eadem die, qua legatos ad Maximilianum decrevit, coactus fuerit Emerico Perenyio Cibinium pignori dare.« [Mikor Lajos még nem jött a világra, akkora ínség szorongatta (ti. Ulászlót), hogy azon a napon, mikor követeket küldött Miksához, kénytelen volt Szebent Perényi Imrének elzálogosítani.] Katona, 18. K. 466. I. Vagner, Dipl. Sárosiense 195. l. ^[VISSZA]

17. A guttenbergi bányák termékenységéről Brutus. Lib. I. pag. 34, írja, hogy az oly nagy volt: ut non e silice argentum, quod in aliis usu venit, sed ex argento silicem scindi oporteat. [...annyira, hogy nem a kovából kellett az ezüstöt kivágni, hanem az ezüstből a kovát.] ^[VISSZA]

18. Bakács egész jellemének leírását nem találtuk egykorú írókban, csak annak egyes vonásai emeltetnek ki. Így Brutus L. III. p. 276. fortélyosságát említi: »Legatum callidum hominem et quam maximarum rerum usus, ubi etiam minus necesse esset, cavere docuisset.« [Az a körülmény, hogy mindig a legnagyobb arányokat kedvelte ott is, ahol kevesebbre lett volna szükség, óvatosságra intett a követtel, ezzel a fortélyos emberrel szemben.] - Joviusban büszkesége hozatik fel: »intoleranda superbia atque ambitio« [tűrhetetlen dölyfösség és nagyravágyás]. - Így említtetik pénzvágya majdnem minden írók által. Ki azonban Ulászló kormánya történetét ismeri s Bakács működését figyelemmel követé, tettei után ítélve, úgy hisszük, nem fogja hűtlennek találni a képet, melyet a hatalmas érsekről adtam. Így azt hiszem, hogy azon viszony leírásában sem hibáztam, mely Bakács és a király között volt. Ki ezen kételkedik, olvassa Schmidt, Epis. Agr. II. k. 170. lapján a levelet, melyben a király az érseket compaterának nevezi s igen alázatosan kéri, hogy az országosan kivetett adót saját jószágain is szedesse be. ^[VISSZA]

19. Schwaiger útleírása szerint e teremnek hossza 44, széle 18 lépés. A fényűzésről, mellyel e terem Mátyás alatt díszesítve volt, lásd: Regis Hungariae Mathiae nuptiae apud Schwandtner scriptore etc. Hung. T. I. p. 519. ^[VISSZA]

20. Ex his vero (a püspökökből) sanctius regis consilium constabat, principibus raro in aula frequentibus, quorum nobilitas et splendor religionis commendatione intentibus officere videbatur. [Ezekből (a püspökökből) állott a király szentebb tanácsa; a főurak ritkán gyűltek össze az udvarba - előkelő pompájuk valószínűleg sértette azokat, kiknek a vallás ügye szívükön feküdt.] Brutus, L. I. p. 43. ^[VISSZA]

21. Báthori István, az erdélyi vajda által a székelyeken elkövetett kegyetlenségekre nézve, lásd Engel, Geschichte des Ungarischen Reichs, negyedrétben, III. k. 41. l. ^[VISSZA]

3

22. Még azok is, kik, mint Bonfin, nagyítva adják elő a haladást, melyet az ország Mátyás alatt tett, csak kizárólag Budáról s néhány püspökök palotáiról szólnak. A műveltség e helyek szűk körén nem terjedett tovább. Olvassa, ki ezen kételkedik, azokat, miket Cuspinian Magyarországról írt; olvassa Herberstein moszkvai utazásának hazánkra vonatkozó részét, vagy Quidoti Vince velencei követ 1525-ben kelt jelentését, hol ez utóbbi az ország általános helyzetéről ekként szól: »Nel regno non sono cita se non povere, male in asseto et brute et quaesto per li mali tractamenti fanno li signori sui alti loco villani, qualli tanto pellano che nulla li resta.« [A birodalomban vannak ugyan városok, de mind szegények, elhanyagoltak és gondozatlanok már csupán azért is, mivel uraik nem törődnek velük és a lakosságnak még a bőrét is lenyúzzák.]

Még világosabb bizonyítványa foglaltatik az ország csekély mívelődésének a Kovachich által (Supl. a V. Comm. II. köt. 258. l.) kiadott törvényes becsük lajstromában (series aestimationum); mely szerint egy jobbágytelek, minden épületek nélkül, egy felnőtt termő gyümölcsfával egy áron becsültetik. »Una sessio jobbagyionalis, omni aedificio carens, ad centum denarios computatur. Quaelibet matura arbor fructifera pro centum denariis computatur.« [Egy jobbágytelket, melyen nem volt semmiféle épület sem, száz dénárra becsültek. Bármilyen termő gyümölcsfát száz dénárra értékeltek.] - A törvényes becs, mint tudjuk, a dolgok való becsétől tetemesen különbözik, de az arányra nézve, ezen 1486-ban készült becsű mutatja, mily fokán lehete a mívelődésnek azon ország, hol annyi föld, mennyiből egy paraszt telek áll, egy gyümölcsfával egy értékre becsültetik. ^[VISSZA]

23. Incedere e principibus hungaris nonnullos regio more, hinc trahentes longo ordine clientum catervas, illinc prae se agentes equitum turmas et peditum plenissimas cohortes. [A magyar főurak közül némelyek királyi módra jelentek meg: egyfelől hosszú sorban hozva híveik seregét, másfelől maguk előtt hajtván a lovasok csapatát és a gyalogosok nyüzsgő csoportjait.] Brutus, L. I. p. 20. ^[VISSZA]

24. Non solum proceres nobilesve milites officii gratia, sed gregarios quoque visitavit. In castris aegrorum charitate contubernia lustravit, saepe languentes propria manu pavit, jentaculaque porrexit, saepe in acie vulnera obligavit. [Nemcsak az előkelő és nemes katonákat látogatta meg tisztségükre való tekintettel, hanem a gyalogos közvitézeket is. Szeretettel látogatta végig a sátrakat a betegek táborában, a bágyadtakat gyakran saját kezével etette, maga adta oda reggelijüket s gyakran kötözött sebeket a csatasorban.] Bonfin, Dec. IV. L. VII. ^[VISSZA]

25. In agendo cautus et sagax (Mathias) gloriae plus aequo cupidus, et ad simulandum dissimulandumque nimis idoneus. Cum senioribus simplicitatem quandam saepe praeseferre, callide quaecunque mens male ferret elicere, obliqua consilia intelligere et corda hominum cautissime perscrutari, difficulter alienis artibus falli videbatur. [A cselekvésben óvatos és puhatolódzó (Mátyás), a kelleténél jobban dicsvágyó és rendkívüli mértékben képes színlelésre és palástolásra. Az idősebbekkel szemben gyakran bizonyos egyszerűséget tanúsított, az emberekből rossz szándékaikat kicsalta, felismerte a csalárd terveket, legnagyobb óvatossággal vizsgálgatta az emberek szívét, nehezen volt rászedhető mesterkedésekkel.] Bonfin, Dec. III. I. IX. ^[VISSZA]

26.

Est locus e regione satus cognomine Paestum,
Colle minor celso, tumulis provectior altis
Hic circum apricos campos cereale papaver
Nascitur et variis hortensia munera pomis
Spargit humus sat.

[Erre van egy helység, neve: Pest. A hegyeknél
lentebb van, de magas halmok tetejébe kinyúlik.
Napsugaras rétek vannak körülötte; a kéklő
mák terem ott, sokféle gyümölcs van a kertben
és a talaj termő, stb.]

(Geréb L. ford.)

Stephani Taurini Stauromachia. L. IV. Monumenta Ungarica. T. C. Engel P. 159. ^[VISSZA]

4

27. Michaël Országh, vir ille prudentissimus et longa rerum experientia non injuria sapientissimus semper habitus, illud nonminus in corde, quam ore versasse dicitur: Quemcunque sacra corona coronatum videris, etiamsi bos fuerit, adorato, et pro sacro sancto rege ducito et adorato. [Országh Mihályról, erről az igen okos emberről, akit a dolgokban való igen nagy járatossága miatt joggal tartottak nagyon bölcs embernek, azt mondják, hogy éppúgy szívén, mint száján hordozta ezt (az elvet): Ha egyszer valakit szent koronával megkoronázva látsz, tisztelned kell, még ha ökör volna is - szent és sérthetetlen királynak kell tartanod s úgy tisztelned.] Bonfin, Dec. IV. L. III. ^[VISSZA]

28. Erre nézve olvasóinkat a Corpus Juris-ra utasítjuk, hol e szavakat igazolva fogják találni. ^[VISSZA]

29. Sunt praeterea plerique DD. Praelatorum & virorum ecclesiasticorum, qui collationibus beneficiorum ecclesiasticorum in ignominiam totius ordinis clericalis abutentes, illa non personis idoneis & benemeritis, sed juvenibus & indoctis ad eaque beneficia penitus incapacibus conferre, illisque titulum hujusmodi beneficiorum adscribentes, soli proventus eorum exhaurire & in usus proprios convertere consueverunt. [Vannak ezenkívül a főpap urak és egyházi férfiak között többen, kik az egyházi javadalmak adományozásával az egész papi rend gyalázatára visszaélvén, azokat a királyi felség beleegyezése nélkül nem alkalmas és jól érdemesült személyeknek, hanem fiataloknak és tudatlanoknak, az illető javadalmakra teljesen alkalmatlanoknak szokták adományozni; az efféle javadalmaknak címét adván nekik, (ők) azoknak jövedelmeit maguk merítik ki és saját hasznukra fordítják s ekképpen, az ilyen visszaélések következtében az isteni tiszteletet az isten egyházaiban naponkint el szokták hanyagolni.] 1498. art. 58.

Hogy nemcsak az alsóbb klérus, sőt még a püspökök is a lázadás pártolásával vádoltattak, világos Brutus szavaiból: »Neque aberat suspicio plebis causam pontifices tueri; cuius rei causa ex infimo genere plerique orti - instinctu impellente, tueri sui ordinis homines et consociare cum iis consilia insimulabantur.« [A népben megvolt az a gyanú is, hogy a püspököket tekintse a dolog okául, minthogy többnyire alacsony sorból származva, azt színlelték, mintha védelmeznék az ő rendjükből való embereket és csatlakoznának terveikhez.] Brutus, L. III. p. 239. ^[VISSZA]

30. Lásd Telegdi István beszédét. Istvánfi Hist. L. V. ^[VISSZA]

5

31. I. Ferenc alatt az ebéd s általán véve a mindennapi élet órái mások valának, mint napjainkban. I. Ferenc alatt Franciaországban, a Recreations Historiques szerzője szerint, közmondás létezett, mely így hangzott:

Lever à cinq, diner à neuf,
Souper à cinq, coucher à neuf,
Fait vivre d'ans nonante & neuf.

[Ha ötkor kelsz, kilenckor ebédelsz,
Ötkor vacsorázol s kilenckor fekszel,
Kilencvenkilenc évet élsz.]

Ulászló neje francia lévén, az életmód a magyar udvarnál a francia udvarétól valószínűleg kevésben különbözött. ^[VISSZA]

32. Bakács házának helyzete, több reánk maradt okiratokból meghatározható. Katona. 18. k. 390. l. Hevenesi kéziratai után egy okiratot találunk, melyben ezek állnak: »Ratione unius domus arialis in nostri medio in theatro sancti Georgii, prope portam sancti Joannis habitae et existentis, cui alia domus archiepiscopatus Strigoniensis contigue vicinare perhibetur.« [Udvarház módjára, mely a Szent György-tér közepén, a Szent János-kapuhoz közel épült és feküdt és, mint mondják, egy másik ház - az esztergomi érsekségé - közvetlen szomszédságában volt]. - Szent György tere helyett Thuróczi s több történetírónk Szent György utcát említenek; egy más okiratból, melyet szinte Katona, 13. k. 103. lapon felhoz, világos, hogy a két utca, mely jelenleg Szent György teréről a díszpiac terére vezet, már akkor is létezett, s mindkettő Szent György utcájának neveztetett: »Qandam domum lapideam in hac nostra civitate Budensi, inter domos in medio duorum vicorum utriusque scilicet sancti Gregorii habitas, in superiori fine boltarum, ubi panni vendi consueverunt, existentem etc.« [Egy kőből épült házat itt Buda városában, mely a két Szent György utca közt levő házak közt van, a bolthajtások felső végében, ahol a rongyokat szokták árulni.] - Ezek szerint az esztergomi érsek palotáját, melyet Bakács egy hozzá vásárlott ház által nagyobbított, hihetőleg azon utcában kereshetjük, mely Szent György teréről a Vízi kapu felé vezet. ^[VISSZA]

33. Hogy Bakács a pápaság után vágyódott, történetíróink egyhangúlag mondják; s ámbár csak a történeti mesék közé tartozik azon állítás, mintha megválasztására csak egy szavazat hiányzott volna: mindazonáltal bizonyos, hogy X. Leó megválasztásánál ő is szóba jött. Ez alkalommal leginkább a császár pártolására számított. S innen magyarázható meg a változó politika, melyet Bakács a császár irányában követett. Corvinus János iránti viseletére nézve legyen elég felhoznunk, hogy ámbár talán az egész országban senki sem tartozott Mátyásnak több köszönettel: nem volt mégis senki, ki e nagy fejedelem fiának a bíbornoknál többet ne ártott volna. - Nyilván mint Corvin János pártolója lépett föl. De ő vitte keresztül a választási országgyűlésen, hogy az összes nemesség, mely János herceget pártolta, maga helyett csak hatvan képviselőt nevezve ki, az országgyűlést elhagyá; ő bírta Jánost a bosnyák királyság elfogadására, miáltal leghívebb pártolóját, Ujlakit is megsérté; ő bírta 1492-ben a horvát nemességet arra, hogy csak a király vezérlete alatt nyilatkozott hadi szolgálatra késznek, mire János a bánságról lemondott. Végre, az ő közbenjárása által történt, hogy a Corvin János s Majlandi Blanka között még Mátyás alatt kötött házassági szerződés a pápa által feloldatott. ^[VISSZA]

34. Hogy a kémkedés ezen korban a magyar udvarnál kormányzási eszközül használtatott, arra nézve lásd Regestrum proventuum etc. Engel, Gesch. d. Ung. Reichs. I. k. 40. l. ad 5-tam Dec. 1494. - Hogy ezen eszközzel egyesek is éltek, kitetszik a kalocsai érseknek 1512-ben Schydlovitzhez írt leveléből. Engel, Gesch. d. Ung. R. III. R. II. k. 157. l. ^[VISSZA]

35. Hogy Bakács a nemesség által hasonló célzásokkal vádoltatott, nem szenved kétséget. Jovius szerint csak az országban jelenlevő cseh seregeknek köszönheté, hogy a lázadás elnyomása után e végett büntetésre nem vonatott. »Nobis autem persuasum est - így szól Jovius l. XIII. Boemos postquam cruciferorum nomen interierat, domo jam excitos pecunia Cardinalis in Pannoniam pervenisse ea de causa, ut nobilium ferociam reprimerent.« [Meg vagyok győződve arról, hogy miután a cseheknél elterjedt a keresztesek híre, a hazulról már felbujtottak az érsek pénzén Pannoniába mentek abból a célból, hogy a nemesek szilajságát korlátok közé szorítsák.] - Még a sokkal későbbi Brutus is osztja e nézetet. »Neque probabile est, legatum callidum hominem fugere potuisse, quo ingenio esset homo barbarus.« [Nem valószínű, hogy a legátus elől, az elől a ravasz ember elől ki lehetett volna térni, amilyen ügyes volt ez a barbár ember.] L. III. P. 276. ^[VISSZA]

36. Item quoniam nonnullis DD. praelatorum & virorum ecclesiasticorum, plebanos ecclesiarum, parochialium dioecesibus earum subjectarum ad decimandum saepe numero mittere solent; illis autem plebanis in decimatione vacantibus & occupatis plures Christicolarum et parochianorum absque salutari confessione & sacramenti eucharistiae sumptione decedere infatesque sine baptismo exstingui consueverunt. [Továbbá, mivel némely főpap urak és egyházi férfiak az egyházközségek plébánosait gyakran szokták dézsmálásra küldeni; meg szokott pedig történni, hogy azalatt, míg a plébánosok a dézsmálással bajlódnak és foglalkoznak, a keresztények és egyházközségbeliek közül sokan az üdvösségre szolgáló gyónás és az oltári szentségek felvétele nélkül múlnak ki és a csecsemők keresztség nélkül halnak el.] 1500. 36. ^[VISSZA]

37. Mathias, antiqui sui generis haud inscius, nil molestius ferre videbatur, quam siquis ex invidis, obscuritatem sibi gentis objecisset. [Mátyás, ősi származásának tudatában, láthatólag semmiért sem neheztelt jobban, mint ha irigyei közül valaki származásának homályosságát hánytorgatta.] Bonfin, Dec. III. Libr. IX. ^[VISSZA]

38. Lásd a 6. jegyzetet. ^[VISSZA]

39. Supple libellus septem sedium Siculicalium ad Wladislaum. II. Engel, Gesch. d. ung. Reichs. III. k. 41. l. ^[VISSZA]

40. Lásd, miként szól Bonfin, Dec. III. L. IX. Hunyadi János eredetéről, midőn az udvarias olasz tudós ingenui stupri gloriáról beszél. ^[VISSZA]

41. Azoknak igazolására, melyekben az egész fejezet folytán Bakács jellemét festeni igyekvénk, nehogy az idézéseket szerfölött szaporítsuk, olvasóinkat történetíróinkhoz utasítjuk. Akár Bakács hosszú életének egyes tettei vétessenek tekintetbe, akár kortársainak ítélete, melyben külföldi írók, mint Jovius és Dubrav hazai történetíróinkkal megegyeznek, a kép, melyet e hatalmas egyéniségről adtunk, talán valónak fog találtatni. ^[VISSZA]

6

42. Azon zsarolásokra, melyek a jobbágyokon egyházi férfiak nevében követtettek el, legvilágosabb bizonyítványok a Corpus Juris-unkban foglalt számos törvények, melyek e korban a dézsmaszedők törvénytelen követeléseinek fékezésére hozattak. ^[VISSZA]

43. Pars multo maxima taedio vitae potius, quam pietate religionis adducti. [Jóval nagyobb részük inkább életuntságból, mint vallásosságtól vezettetve.] Jovius Hist. sui temporis. L. XIII. ^[VISSZA]

44. Viget imprimis apud Ungaros tum in vulgo aliis, tum in claris feminis imprimis, pudoris fama tuenda, matronale decus: cujus sunt adeo severi vindices, ut stupri compertas, quamquam insignes nobilitate, id quod raro quidem, sed, nonnunquam tamen accidit, capite animadvertant; e plebe mulieres vivas defossas, humo certatim vulgo aggesta obruant. Eadem capitis poena in viros comprehensos constituta. [Nagy a fontossága főleg a magyaroknál - általában a nép körében és kiváltképpen az előkelő nőknél - a szemérmesség híre megőrzésének, az asszonyi ékességnek; ennek olyan szigorú bírái, hogy akit gyalázaton kapnak rajta, legyen bár előkelő származású - ami nagyon ritkán ugyan, de mégis megesik -, fejével lakol; a köznépből való nőket elevenen elássák és versengve összehordott földdel borítják be. Ugyancsak fővesztés van kiszabva a tettenért férfiakra.] Brutus, L. II. p. 201.

Az erkölcsi szigornak egy igen érdekes példáját Mátyás korából, lásd Kovachich, Formulae solennes. Nro. 60. ^[VISSZA]

45. Bél: Notitia Hungariae Tom. III. p. 463. ^[VISSZA]

46. Régi monda a Bebek-család eredetéről. ^[VISSZA]

7

47. Date Caesari, quod Caesaris; sed si omnia Caesaris, quid ergo erit Dei? [Adjátok meg a császárnak, ami a császáré; de ha minden a császáré, mi lesz istené?] - Tertullianus. ^[VISSZA]

48. Patres esse, qui pro rege a suis quisque populis tributum exigerent. [Azok az atyák, akik a király helyett saját népeiktől az adót behajtják.] Bonfin.

Bona Urbani praepositi Agriensis et Capituli, de quibus dominus Agriensis pro se exegit. [Orbán egri prépost és a káptalan javai, amelyekről az egri püspök a maga nevében rendelkezett.] Regestrum Prov. [VISSZA]

49. A többször idézett 1494-i regestrumból kitűnik, hogy a nagyváradi püspök, Bakács Tamás, az erdélyi vajda, Drágfi s más főurak cselédeinek szükséges kelmék a királyi kincstár költségén vásároltattak. ^[VISSZA]

50. Tripartitum. I. 40. ^[VISSZA]

51. 1504. art. 18. ^[VISSZA]

8

52. Bertrandon de la Brocquière, ki 1434-ben Palesztinából visszatérve, Budán keresztül utazott, rövid leírásában, melyet Häufler idézett munkájában németre fordítva közöl, kiemeli az élénkséget, mely kereskedés tekintetében Pestet már Zsigmond alatt jellemzé. ^[VISSZA]

53. Mily ritkák voltak Magyarországban e korban mindennemű kézművesek, világos abból, hogy a kalocsai érsek az isteni szolgálatra szükséges ékességek s készületek vásárlására egy különös embert külde Olaszországba. Lásd az ezen embernek adott királyi útlevelet, mely Katona, XVII. k. 518. lapján felhozatik. ^[VISSZA]

54. Heimb Notitia Abbatiae Sancti Gotthardi után Fessler, VI. k. 225. l. ^[VISSZA]

55. A titkos szerződést, melyben Ulászló s Albert lengyel király egymásnak azon esetre, ha tulajdon fellázadó jobbágyaik által megtámadtatnának, kölcsönös segedelmet ígérnek. Lásd Katona, XVII. k. 256. l. ^[VISSZA]

56. Ulászló Ujlaki ellen, mint tudva van, kénytelen volt hadat indítani. ^[VISSZA]

57. Brutus, L. I. p. 100, a cseh pikardok fő tanának állítja. Quod eodem genere essent, qui imperarent et qui imperantibus parerent. [Hogy azonos származásúak, akik parancsolnak s akik a parancsoknak engedelmeskednek.] ^[VISSZA]

58. A tudományos olvasó tudja, hogy itt nem a nagy német parasztháborúról, hanem csak azon egyes lázadásokról lehet szó, melyek a magyar keresztes hadat megelőzték, s melyek alatt a német parasztok bocskort választva zászlóul, Németországban a nemesség várait s birtokait pusztíták. ^[VISSZA]

59. Die Kreutzer thun keinen armen man kein laydt, nehmen nichts mit Gewalt, und was man inen zufurt, deshalb bezalen sie also gar. [A keresztesek nem bántanak szegény embert, semmit erőszakkal el nem vesznek, sőt megfizetnek azért, amit kapnak.] Die Auff-ruhr so geschehen ist in Ungerlandt, & c. - 1514. Kézirat Jancsó úr gyűjteményéből. ^[VISSZA]

9

60. Ab una tantum innocentia facilitate indulgentia & quod plerumque sui & imperii oblivisceretur a proceribus commendatus. [A főurak csakis ártatlansága, jóindulata és elnéző természete miatt támogatták, meg azért, mert többnyire magáról is, az országról is megfeledkezett.] P. Jovii, Hist. sui temp. L. XIII. ^[VISSZA]

61. Instructio (Mathiae) ad ducem Calabriae cognatum suum. Kovachich, Script. I. 341. ^[VISSZA]

62. Joannes Bornemissa vir inter eas gentes, ut barbarum nomen sonat, maxime sobrius. [Bornemisza János a legjózanabb abból a népből - ezt jelenti barbár neve is.] Jovius, XIII.

Quem hominem virtutis ergo ex humili fortuna Tolnae natum, Ladislaus ad honestiores militee ordines promoverat. [Ezt a férfiút, ki Tolnában alacsony sorban született, bátorsága miatt László előkelő katonai rangra emelte.] Brutus, L. III. p. 342. ^[VISSZA]

10

63. Nam illud omnem fidem excesserit, quod in Hungaria - ad eam non semel penuriam pervenerit (Uladislaus) ut nihil in penu esculenti, nihil in cella vini reperiret, cogereturque aliunde sibi prandium emendicare. Videram Budae, quando ministri aulici cum aliquot lagenis vacuis ad domum Georgii Episcopi Quinqueecclesiensis currerent, vinum, pro regis prandio impetratum stb. [Mert az minden hihetőt meghaladott, hogy Magyarországon (Ulászló) nem egyszer olyan ínségbe jutott, hogy éléskamrájában semmi ennivalót, pincéjében semmi bort sem lehetett találni és kénytelen volt ebédet is máshonnan koldulni magának. Láttam Budán, mikor az udvari szolgák néhány üres palackkal György pécsi püspök házába futottak, hogy bort kérjenek a király ebédjéhez.] Dubravius, Hist. Boh. L. 32. ^[VISSZA]

64. Redacta et in Bohemia res ad esuriem. [Csehországban is kitört az éhínség.] ibid. Lásd: Csehország állapotára s Ulászló ottani állására nézve Brutus, L. I. p. 27. ^[VISSZA]

65. A szövegben előadottakra nézve l. Brutus, L. I. p. 113. - Ugyanezt beszéli Dubrav. L. 32., éspedig mint a Kremsieren történteknek szemtanúja. ^[VISSZA]

66. Brutus, L. I. p. 22. ^[VISSZA]

67. Ut cum quibus est una nobis nascendi moriendique conditio, illis prodesse potius, quam inutiliter dominari deberemus. [Úgy, hogy azoknak, akikkel születés és elhalálozás tekintetében egy a helyzetünk, inkább hasznukra kell lennünk, semmint fölöttük haszontalanul uralkodnunk.] Decr. 1498. ^[VISSZA]

68. Eo quidem licentiae ventum erat, ut per forum medium eunti convitium facere auderent. [A vakmerőségben már odáig mentek, hogy a piac közepén járót (ti. Ulászlót) szidalmakkal merték illetni.] Brut. L. I. ^[VISSZA]

69. Lásd Brutus L. c. Dubrav. L. 32. ^[VISSZA]

70. E történetet, mind Dubravius, mind Brutus - L. I. p. 104 - beszélik. ^[VISSZA]

71. Minden írók tanúsága szerint, Anna királyné halálát az okozta, hogy Lajos születésénél, maga a királyné kívánságára, egy főúr jelen volt, s a bábák, szemérmi tekintetből, a szülőt elégségesen nem ápolhaták. Brut. L. I. p. 62. és Dubrav. L. 32 szerint. Ezen főúr, ki Lajos születésénél jelen volt, Zápolya János vala. ^[VISSZA]

72. A natura inerat Ladislao - animi angor, timoris argumentum, non ab imminente ullo malo, sed ab ingenio exstabat. [Természettől fogva megvolt Ulászlóban a lelki aggályosság; a félelem oka nem valamilyen fenyegető bajban, hanem jellemében rejlett] Brut. L. I. p. 22. ^[VISSZA]

73. Perényi, a nádor, azáltal, hogy az Ulászló és Miksa császár között kötött örökösödési szerződésnek Pozsonyban ellentmondott, mint nemzeti függetlenségünk bajnoka, népszerűvé vált. Ha azonban ezen egy tettén kívül a híres férfiúnak egész közpályája, főképp az indokok, miknélfogva a szerződést, melynek mint nádor ellentmondott, később saját nevében aláírá, úgyszintén végakarata, melyet Istvánfi 6. könyvében közöl, figyelembe vétetnek: olvasóink, jellemzésünket, úgy hisszük, igazolva találják. ^[VISSZA]

74. Több egykorú írók tanúsítják, hogy a főbb nemesség közül a keresztesek vezérlését magára vállalni senki sem akarta. ^[VISSZA]

75. Lásd a kalocsai érseknek 1512-ben Schidlovitzhez írt levelét. Engel, Gesch. des ung. Reichs. Dritter Theil, Zweite Abth. p. 157. ^[VISSZA]

76. Ulászlónak szent Vencel iránti különös tiszteletét említi Brutus, L. I. p. 44.

Namque Uladislaus - solis confisus Dei Divinorumque auxiliis, quos summa pietate pro sua salute atque incolumitate imperii jam pridem adcuratis precibus fatigabat, omnem regni administrationem omiserat. [Mert Ulászló egyedül istennek és az isteni hatalmaknak a segítségében bízott, kiket saját boldogulása és az ország érdekében már régen szorgos könyörgésekkel kérlelt, s az ország egész kormányzását féltette.] Pauli Jovii Hist. s. temp. Lib. XIII. ^[VISSZA]

12

77. Ámbár Budának azon képein, melyek a XV. és XVI. század kezdetétől ránk maradtak, a jelen várfalaknak nyomait nem látjuk; az mindazáltal, hogy a város már akkor falakkal körül volt véve, nem szenved kétséget. A most létező kapuk közül három a mohácsi vészt megelőzött időből való, s kapu fal nélkül oly képtelenség, minő a középkorban senkinek sem jutott eszébe. Azonkívül Buda falai különösen említtetnek egy okiratban, melyben Mátyás király Budát Sassad pusztájával ajándékozta meg: Quia haec civitas nostra Budensis - - - de terris tantum habet, quamtum ipsa cum moenibus comprehendit stb. [Mert ennek a mi városunknak, Budának csak annyi földje van, amennyit falai körülfognak.] Kaprinay, Hist. Dipl. Mat. d. Hunyad - pag. 1. ^[VISSZA]

78. Régi képeken Pest széles vízárokkal körülvéve, szigetnek látszik. ^[VISSZA]

79. Bonfin a királyi lak s az esztergomi érsek palotájának leírásában különösen kiemeli a fürdőházakat. ^[VISSZA]

13

80. Lásd Brut. L. I. p. 98. ^[VISSZA]

81.

Seu quod per dirum miseris mortalibus omen
Nuper sanguineos flammato vertice crines
Sparserit invisa visus sub nocte cometes.

[Küldte égi harag, vagy tán csak a rosszakaró Sors
ezt a halált rontó, véres, nagy háborúságot
vagy csak az emberi nem nem látta, lobogva vöröslő,
éjszaka felbolygó, bősz üstökű csillagok adták
bús jelként s küldték nyomorul le az emberi nemre.]

Stauromachia. L. I.

(Geréb L. ford) ^[VISSZA]

82. Ki a jobbágyok akkori állapotának ezen festését túlzottnak találná, azt akármelyik történetírónkra vagy törvénykönyvünkre utasítjuk. ^[VISSZA]

83. Nec mora, in Budae et Pesthi suburbanis nobilium domus magno impetu de improviso invadentes spoliare, incedere, ac obvios ex illorum numero quosvis exquisitis tormentis cruciatos interficere coeperunt. [Késedelem nélkül Buda és Pest elővárosaiban a nemesek házait váratlanul, nagy támadással megrohanva, elkezdtek fosztogatni, gyújtogatni és válogatott kínzásokkal megölték, aki nemes eléjük akadt.] Istvánfi, L. V. ^[VISSZA]

14

84. Ambrosius Saleresius, cives Pesthanus, vir haud ambitiosus aut turbulentus. [Szaleresi Ambrus pesti polgár, nem becsvágyó vagy zavargó férfiú.] Ibid. - Ambrosius, qui non perverso animo, sed religionis ergo cruce sumpta se caeteris aggregavit. [Ambrus nem gonosz indulatból, hanem a vallás kedvéért lépett a keresztesek közé s állt be a csapatba.] Ibid. ^[VISSZA]

15

85. Lásd Zimmermann, Allgemeine Geschichte des grossen Bauernkrieges. [VISSZA]

86. Quoniam sunt nonnulli ecclesiarum praelati, qui - plebanos ecclesiarum per impositiones taxarum pro suo libitu plurimum opprimere consueverunt, illi vero plebani sub hoc onere gementes, interdum calices et caetera bona ecclesiarum diripere, cum illisque se a huiusmodi taxis redimere, interdum vero egestate coacti, ecclesias eorum deserere et alio aufugere coguntur, propter quod ipsi DD. Praelati crebro ad parochianos illorum interdictum ecclesiasticum imponere sicque illos aggravare non verentur. [Mivel vannak némely egyházfők, kik valami gonosz visszaélésből az egyházak plébánosait, tetszésük szerint való adókivetésekkel már nagyon el szokták nyomni, az ilyen teher alatt nyögő plébánosok pedig néha a kelyheket és az egyházak egyéb javait kénytelenek elvesztegetni, hogy magukat ezek segítségével az efféle adózások alól megváltsák; néha pedig a szükségtől szorongatva, egyházaikat elhagyni és máshová menekülni kényszerülnek és a főpap urak nem átallják emiatt az illető plébániának a híveit egyházi tilalom alá vetni és ekképpen terhelni...] 1498:69.

Quoniam propter indebitas decimas, nec non excommunicationes et interdictorum impositiones, per DD. Praelatos et viros ecclesiasticos ac factores eorum, crebro etiam per eos, quibus decimas ipsorum arendare solent, regnicolae et eorum coloni saepenumero gravari solent. [Mivel a főpap urak és egyházi férfiak s ezek sáfárjai, valamint gyakran azok is, akiknek az ő dézsmáikat bérbe szokták adni, az ország lakosait és ezek jobbágyait igaztalan dézsmákkal, továbbá egyházi átkokkal és tilalom alá vetéssel gyakran terhelik.] 1504:23. ^[VISSZA]

87. Ita (Dózsa) omnia ducis munera obibat, ut nihil praeter ducis nomen et ducis insignia deesset. [Így (Dózsa) a vezér minden tisztét ellátta, úgy hogy a vezér nevén és a vezér jelvényein kívül semmi sem hiányzott.] Brut. L. III. p. 317.

A táborba behozott rendre s a fegyvergyakorlatokra nézve lásd uo. 328. l. ^[VISSZA]

88. Lásd: Series aestimationum. Kovachich. Supl. a. Vest. Com. T. II. p. 258. ^[VISSZA]

89. A jobbágyok állapotának leírása majdnem szóról szóra Brutus kéziratban levő történetének második könyve 197. lapjáról vétetett. A Dunának ásott új árokról maga a kalocsai érsek Báthori Miklóshoz írt levelében szól. Wagner. Epist. XXXVI. p. 75. ^[VISSZA]

90. Lásd 1504:29. - 1492:48 és 1500:27. ^[VISSZA]

91. L. 1498:54. - 1500:30. - 1498:52. ^[VISSZA]

92. L. 1504:16. - 1498:47. - Kerchelich, Not. Prael. P. III. p. 305. - Wagner, Epist. 97. p. 186 és Epist. 60. p. 120. ^[VISSZA]

93. Der Cardinal und Bischof von Gran, haben vor etlichen Tagen das Kreutz widerrufen lassen. Welcher es nit von im wöl legen, und wer dann mit in esse oder trinke, die sollen all in den schweren Bann sein. - Hat in etlichmal geboten, und in Ir Heer gesandt, das ein Meyl von Pest gelegen. - In Meinung sie vom Kreutz zu bringen. Etlich bewegt, das sie wieder haym haben wollen ziehen. Haben in selbe zway Säulen gesteckt, und an yeglichs ein Cruzifix gemacht und lassen ausruffen. Welcher bei inen bleiben und mit dem Kreutz ziehen woll, der soll zu dem ainen Fannen tretten. Wer dann wider haym ziehen woll, der soll zu dem anderen Fannen tretten. Also sein der die wider haym haben wollen ziehen, viel meer dann der anderen gewest. Do sie also bey der Fannen seyn gestanden ist das Kruzifix von dem Fannen herabgefallen auf das Angesicht. Haben sie das wiederumb hinaufgemacht, an die Stangen stark gebunden. Also ist es zum andern und auch zum dritten mal allweg auf das angesicht herabgefallen. Also sein der die wider haym haben wollen ziehen, wider wendig worden sein, und wöllen all bei einander sterben oder genesen. [A bíbornok, Esztergom püspöke, néhány nappal ezelőtt visszavonatta a keresztet. Aki nem rakja le azt magáról és (a keresztesekkel) iszik és eszik továbbra is, sújtsa szörnyű átok. Többízben felhívta őket erre és seregükhöz, mely Pesttől egy mérföldnyire volt, követeket küldött, azzal az elgondolással, hogy majd elállnak a kereszttől. Többeket rávettek, hogy vonuljanak haza. Két oszlopot állítottak, mindegyikre feszületet erősítettek, majd ezt kiáltották: Aki velük akar maradni s a keresztesekkel tart, lépjen az egyik oszlophoz. Aki pedig haza akar menni, álljon a másikhoz. Ekkor aztán sokkal többen voltak, akik haza akartak menni, mint a másik tábor. Mikor azonban éppen ott állnának az oszlopnál, az egyik feszület leesett az oszlopról, mégpedig arcra. Újra felállították s erősen a rúdhoz kötözték. De csak másodszor is, majd harmadízben leesett, mindig arcra. Úgy, hogy akik haza akartak menni, eltávoznak onnan s amazokkal akarnak élni vagy meghalni.] Die Auff-rur so geschehen ist in Ungarlandt, etc. 1514. ^[VISSZA]

94. Ugyanott. ^[VISSZA]

95. Az interdictum formájára nézve lásd Du Cange Glossarium etc. ^[VISSZA]

96. Illud etiam subibat, ne in turcam bello suscepto in magno rerum motu male in principes animata plebs per discessum nobilitatis vacua metu excitaret interea civile bellum. [Azt is vállalta, nehogy a török elleni háborúval a roppant zavaros közállapotok közepette gonoszul a nemesség ellen bujtogatott nép a nemesség meghasonlása következtében a félelemtől mentesülve, közben polgárháborút robbantson ki.] Brutus, L. III. p. 238. ^[VISSZA]

97. Ugyanott, Libro III. p. 281. ^[VISSZA]

---