| A forradalom és szabadságharc alatt | TARTALOM | Kiadások |
Röviddel ezután az országgyűléssel Szegedre, majd Aradra kellett menekülnie. Az összeomlás napjaiban az emigrálás gondolata is fölmerült benne, de végül a honi bujdosók ezreinek sorsában osztozott. Bajzával együtt – néhány napra Aranynál is megszállva – Szatmár felé vette útját. Gróf Károlyi gazdatisztjénél, Vay Mihály mátészalkai házában húzta meg magát; októberben három hetet töltött Gebén, Csanádi János házánál. Itt születtek – talán az aradi kivégzések hírének hatása alatt – elkeseredett, váddal és fájdalommal áthatott versei, az Átok és az Emlékkönyvbe (1849). Görgey az egész korabeli közvélemény szemében szinte szimbólummá lett: a szabadságharc nemesi vezetésének következetlenségei, a bukással nyilvánvalóvá lett hibái mintegy benne testesültek meg, s Vörösmarty verse is féktelen indulattal átkozza. A történelmi katasztrófa fölött érzett kétségbeesés megrendítő vallomása az Emlékkönyvbe; Vörösmarty soha ilyen leplezetlenül nem vallott magáról. Fájdalma a pusztulásában magára maradt nemzet panasza, amely visszhang nélkül vész el a közömbös világban. 1849 végén Vörösmarty – Bajzával együtt – megrongált egészséggel, megőszülten visszatért a fővárosba, s jelentkezett a hatóságoknál. A pesti főügyész enyhén ítélte meg ügyét, s a megtört, beteg költő a halott országban hozzáláthatott legalább a maga és családja puszta megélhetésének biztosításához. Előbb Csepen, felesége rokonainál húzta meg magát, majd átköltözött a Baracska tőszomszédságában, a szentiványi pusztán álló, Pázmándy Dienestől felajánlott üres tisztilakba. Viszonyairól Erdélyi tudósít: "Ki egy, ki más segítséget adott, csak éppen hogy koldus ne legyen." Két hold kertben gazdálkodhatott, dohányt, dinnyét termesztett; folyósították számára a Batthyány Kázmértól még korábban felajánlott négyszáz váltóforintnyi évjáradékot, s akadémiai tagságával járt még némi csekély összeg. Mindez azonban édeskevés volt, s az anyagi kényszer rövidesen visszavezette az irodalom útjára. Fiókjában 1845 óta kiadatlanul hevert a Szépek Könyvébe, Kuthy Lajos almanachjába szánt Három rege, amely hazafias tartalma, allegorikus formája miatt egyaránt aktuális volt. Ezt adta ki most, a mártír miniszterelnök, Batthyány Lajos nagyobbik lányának ajánlva, s minden valószínűség szerint ez elé írta 1850–51 telén az Előszót. A költemény a magyar nép katasztrófájának lázas víziója. A társadalom megrendülése a természetével egybefonódva jelenik meg benne: a történelem változásaira is átháramlik valami a természeti jelenségek végzetszerűségéből és vakságából.
Az Előszó roppant íve a reformkor ünneplő tavaszának s a győztes zsarnokság halálos csendű telének ellentéteit fogja össze. Befejezése megdöbbentően vigasztalan: a Föld hűtlenül-kacéran új tavaszra készülődik, míg boldogtalan fiai számára örök a tél. A Három rege megjelent, az Előszó azonban kéziratban maradt, a korabeli közönség nem hallhatta Vörösmarty legkeserűbb és egyik legnagyobb versének komor szavát. 1851-ben a negyvenes évek közepéről való Hunyadi László drámatöredéket Vahot Imre közzé tette a Losonczi Phőnixben, s a költőt új tervek is foglalkoztatták. Képzelete mindig hajlott a groteszkre, s most, a bizonytalanná vált világban bizarr, mesés játék megírásával próbálkozott. De csak néhánysoros vázlat készült el a tervezett vígjátékból, mely a Halál becsapásának mesés-babonás motívumára épült s meglepően változó színhelyeken – csárdában, temetőben, a Halál palotájában, lakodalomban – játszódott volna. Kidolgozta egy dráma vázlatát is; ez mélyebbnek, szimbolikus értelműnek ígérkezett; a bolygó zsidó meséje modern, balladai szorongást kelt. Vannak az előző vázlattal közös motívumai, de itt a történet nem a Halál és a halhatatlan zsidó erőpróbája körül forog, hanem fantasztikus mozzanatokkal a gépek ördögi tulajdonságainak szimbolizálása felé hajlik, mintha Madách falanszter-jelenetével rokon aggodalmak ihlették volna.
1853 nyarán Nyékre költözött a Vörösmarty-család. Ekkor vette elő már korábban elkezdett Lear-fordítását. Sietett, hogy a honoráriumhoz minél előbb hozzájusson: a sebes munka elvétései és a kongenialitás remek találatai jellemzik e munkát. 1854 elejére el is készült vele, de kiadására életében nem került sor. Újabb megbízatást kapott a Romeo és Julia lefordítására, erejéből azonban már csak néhány jelenet tolmácsolására futotta. Az irodalmi élet újjászervezői igyekeztek Vörösmartyt bevonni vállalkozásaikba. Arany, Csengery, Eötvös, Gyulai, Kemény vele együtt akartak kiadni Hat író könyve címmel egy nagyobb terjedelmű antológiát, folyóiratalapítás gondolatával is foglalkoztak. A tervekből a Kemény és Csengery szerkesztette A magyar nép könyve valósult meg; hosszú idő után ez hozta Vörösmartytól az {477.} első lírai verset, a Szemere kormány külügyminiszterének, az emigrációban elhunyt Batthyány Kázmérnak halálára írt Az ember élete címűt. Vörösmarty az élet értelmét és maradandó hatását a közösség javára kifejtett munkásságban, az egyén erkölcsi erőfeszítéseiben látta; a vers ilyen szempontból mérlegeli az elhunyt reformkori közszereplő életét, és újra feltámadt hitéről vall azzal, hogy kimondja a közösségben való továbbélés vigaszát. Vörösmarty egészsége ezekben az években mindinkább hanyatlott, emiatt és vidéki elszigeteltsége következtében, nemigen vehetett részt az irodalmi életben, s kezdte a küzdőtérről kiszorult, megfáradt embernek tekinteni magát. Mind nehezebben viselte el a szükséget; levelei tartózkodás nélkül vallanak nyomoráról. Műveinek új kiadását lehetetlenné tette, hogy eladatlan könyveiből "torlasz emelkedett" a kiadóknál: megalázó tárgyalásai a "kőszívű urakkal" megszakadtak. "Más nemzet írói vénségükre megnyugosznak babéraikon, nekünk nyugalomra tán szalmazsák sem jut." "Adósság, tehetetlenség, sánta remény, hidd el, alig nevezhető életnek." Ilyen keserűségek közepette, ilyen hangulatban keletkezett remekműve, A vén cigány (1854 augusztus–szeptember). E költemény rokon a történelemvizsgáló, embersorson tűnődő korábbi nagy versekkel, a költő itt is az emberiség jövőjére veti tekintetét, és a kétségbeesés örvényein át jut el a reménykedés világosságáig. De a hang minden addiginál zaklatottabb, a képtársítások rendje lazább. Korábban a nemzeti felemelkedés programjával tudott feleletet adni az egyetemes kérdésekre, most a nemzeti kibontakozás távlata nélkül kellett megválaszolnia az annak idején is oly nagy, belső küzdelmet keltő problémákat. A szabadságharc után, a bukás mélyén, a csüggedést s a reményt nagyobb távolság választotta el egymástól, mint valaha, s e szakadék fölött puszta reflexiók nem verhettek hidat, ezért a gondolati elemeket a képek forgataga váltja fel, s a képalkotás szilajsága nem kóros, hanyatló elmeállapotának, hanem a történelmi helyzet föloldhatatlan gondjainak következménye. A cím fantasztikussá növelt alakot idéz, s ez egyszersmind az öreg megtört művész önarcképe is. A kétségbeesés képeinek kavargásán átsejlenek a megrendülés történelmi okai. A szabadságharc bukása fölött érzett fájdalom az első kidolgozásban még közvetlenül kapott hangot.
| Hagyd el, hagyd el kellemes nótádat |
| ... |
| Jég veri most szomorú hazádat |
| Légy oly kemény, mint a jég verése ... |
S a haza sorsán való aggódást a krími háború – a kor világháborúja – okozta egyetemes, az egész emberiségért érzett aggodalom tetézi: "Háború van most a nagyvilágban, | Isten sírja reszket a szent honban." A vers egyre szélesebb s magasabb, egyre fantasztikusabb régiókba emelkedik; a cigányra már csupán a refrén utal; a költő magára marad látomásaival és hallucinációival. Biblikus és mitológiai képekben összegezi az emberi nem történelmének tragikumát. Az emberek, amely hangulatilag a legközelebb áll A vén cigányhoz, az embert a testvérgyűlölési átok bűnében mondta ki vétkesnek. A másik rokon költemény az Előszó a zsarnokság miatti kétségbeesést szólaltatta meg. Most ez a két motívum összevegyül:
| {478.} Mintha újra hallanók a pusztán |
| A lázadt ember vad keserveit, |
| Gyilkos testvér botja zuhanását, |
| S az első árvák sírbeszédeit, |
| A keselynek szárnya csattogását, |
| Prometheusz halhatatlan kínját. |
De a kétségbeesés örvényéből is felbukkan a harcok és szenvedések nekikeseredett igenlése, mintha a költő a zsarnokság elleni küzdelemnek végigvívásától remélne jobb jövőt:
| A vak csillag, ez a nyomoru föld |
| Hadd forogjon keserű levében |
| S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől |
| Tisztuljon meg a vihar hevében. |
A vers mély krízisen győzedelmeskedő humanizmusát ennek a "vihar"-nak vállalása teszi eszmeileg magasrendűvé. Természetesen nem megszilárdult eszmei bizonyosságról van itt szó, nem kikristályosodott gondolatok logikus rendszeréről, hanem a jó változás eksztatikus vágyáról a fojtogató körülmények ellenében, amit csakazértis daccal mond ki a költemény záróstrófája.
Vörösmarty életének utolsó esztendeje a betegséggel való küszködésben telt el. Füreden, Pesten keresett gyógyulást. 1855. április 9-én Az áldozat előadásán jelent meg utoljára a nyilvánosság előtt; a közönség melegen ünnepelte. "Halvány, átszellemült arcán a megdicsőülés szent és túlvilági fénye sugárzott – írja erre az időre visszaemlékezve Vachottné. – Szemei nagyobbak, átlátszóbbak lőnek, járása mintha nehezére esnék, minden mozdulata lassu és vontatott, tartása kissé hajlott, s mindig szelíd hangja most halk és még nagyobb lőn." Ekkor írta utolsó – töredékben maradt – versét, mely az Őszikék csendes, tragikus rezignációjára emlékeztetően szólaltatja meg az élete végére jutott magyar költő fájdalmát:
1855. november 19-én halt meg ugyanabban a házban, ahol Kisfaludy Károly. Temetése az önkényuralom elleni tüntetéssé változott. Még a Pest környéki városokból is bejöttek, húszezer ember vonult a Szózat írójának koporsója után. "A társaság minden osztálya, a születési jog, a vagyon, az irodalom, kereskedés és ipar képviselőitől a szegény kézmivesig megjelent e temetésen, melynél nagyszerüségénél fogva méltóságteljesebbet, a közbánatnál fogva ünnepélyesebb és meghatóbbat a főváros még nem látott." Beszéd a sírnál nem hangzott el, mivel a hatóságok a szöveg bemutatását követelték. Országszerte – Kolozsvárott, Kecskeméten, Székesfehérvárott, Nagykőrösön és másutt – gyászünnepségeket tartottak, a lapok gyászkerettel jelentek meg. A támasz nélkül maradt család társadalmi segélyezését a hatóságok megtiltották, Deák Ferencnek mégis sikerült, magánlevelezés útján közadakozásból húszezer forintot gyűjtenie az árvák javára.
| A forradalom és szabadságharc alatt | TARTALOM | Kiadások |