| Vörösmarty az irodalmi- és közéletben | TARTALOM | A nemzeti játékszín szolgálatában |
Irodalmunk eszmeiségének ekkoriban bekövetkezett átalakulását a költészetben leginkább Vörösmarty életművének fordulata tükrözi. Már 1833-ban megfogalmazza az irodalom irányzatosságának követelményét: "Figyelmünket nagy történetek s történendők gondjai tartják kötve, melyekkel minden érdekeink, bármely hosszú láncon is, összefüggenek; s azért, amely költő tárgyai nem históriaiak, vagy kinek lírája nem a kor vagy nemzete véleményeit, érzéseit, óhajtásait reprezentálja, vagy végre a szerető szív édes titkait hallván ebben is nem a nemzet sajátságaihoz simul (népköltés), az bírjon nagy és ritka erővel ... Különben szava hallatlanul és így haszon nélkül fog hallatszani a pusztában ..." Vörösmarty költői műveiben is változás köszönt be. Átformálódó hazaszeretete a lírában keresi és találja meg a legmagasabbrendű kifejezést. 1832 és 1833 között az epigramma volt számára a lírai kifejezés legfőbb formája. Epigrammában kapcsolta össze először a haza és az emberiség ügyét (Pázmán); epigrammában szólaltatta meg először a tetteket követelő dolgos hazaszeretetet (Magyarország címere); epigrammái közt találjuk meg a negyvenes évek maradiságot ostorozó szatíráinak elődjeit (A hazafiak, Az ujitás ellenségeihez). Ebben a formában emlékezik meg a magyar történelem nagyjairól, akik tanulságot, intést, figyelmeztetést, buzdítást vagy szemrehányást küldenek a jelen számára (Zrínyi a költő, Dobó, Egri bor, Szent László, Hunyadi halála), s a magyar múlt történelmi színtereit is epigrammák idézik (Sziget, Mohács, Pusztaszer). De nemcsak a hazafias, hanem a szerelmi ihlet is ebben a formában jelentkezik (Méh, A hívtelenre, Jelenkori szerelem, Virág és szerelem, A lányka szobor előtt, Bús kert, Szív, A szerető óhajtása, Izmén sírjára, stb.). A költő lírája azonban nemcsak kifejezést keres az epigrammában, egyszersmind el is rejtőzik annak személytelensége mögött: epigramma búcsúztatja a férjhez menő Etelkát (Az elválók), s anyja halálakor is ebbe a formába rejtőzködik a fiúi fájdalom (A szegény anya). E verscsoporton belül is megkülönböztethetjük az értelmi csattanóra épített igazi epigrammákat (pl. A lányka szobor előtt) és a végsőkig komprimált lírai költeményeket (pl. Méh).
Az Etelka iránt érzett szerelem emléke lassan kezd elhomályosodni, bár Vörösmarty sokáig ragaszkodott az inspiráló élményhez (A szerelemhez, Az elhaló szerelem). A népiesség hatására szembefordul a szentimentális költői stílussal. A Hivatlan dalosok az egész szentimentális szerelmi lírát gúnyolja, máskor kötekedő közvetlenséggel, parodizáló kihívással folytat komázó cinkos beszélgetést a szentimentális líra sápadtképű kellékével, a holddal (A holdhoz). Ugyanez a könnyű ihlet, vidám játékosság jellemzi több más ez időből való versét (A szép hajadon, A kisleány baja, Hűség).
A fokozódó lírai alkotókedv nem téríti el Vörösmartyt az epikától, csak az eposzi emelkedettségű hexameteres költemények írásával hagy fel. Elbeszélő költészetét már új polgári ízlés és igény tereli a bensőségesebb, elemzőbb emberábrázolás és a kisebb epikai formák felé. Romantikus költői elbeszéléseinek egy része Kisfaludy Károly hasonló nemű alkotásainak témáival, hangulatával rokon (Éjféli ház, A hű szerető). A cselekményben, lélekrajzban igényesebb A rabló azonban már a francia romantika hatását is elárulja: a társadalomból kirekesztettek sötét lelkében a szeretet utáni vágyat vil-{457.}lantja föl, s ezzel fejezi ki életük tragikumát. Az özvegyet a szerelmi gyilkosság témája, a keret babonás légköre, a népi hallgatóság bevonása, a násznép megriadásának s a lelkiismeretfurdalásnak motívumai mintha a kései Arany-balladák valamely őstípusává tennék. A túlvilági kép komikummal határos szertelen romantikája a Felhők Petőfijének romantikájára emlékeztet. Tovább él Vörösmarty költészetében a hazafias történelmi tematika is. A megtért Salamon (Salamon) boldogulást, szerencsét kívánó szavaiban s óhajában: a "szerencsét ten erőd táplálja" – már a széchenyiánus korszak eszméi visszhangzanak; a nagyobb igényű Kemény Simon a közösségért hozott áldozat felmagasztalása (egyes részleteiben a Szondi két apródját inspirálhatta). Vörösmarty egész költészetének egyik legszebb remeke a Szép Ilonka (1833). Mátyás kezdetben csak derűs kalandot keres, az ősz hadfi jelenlétében már felelőssége tudatára ébred, s amikor a lányt köszönti, a honleánynak kijáró udvariasság és a királyi vendégszeretet adja ajkára szavait. Ezalatt Ilonkában az ellenkező folyamat megy végbe. Sorsuk szétválását a budai látogatás pecsételi meg: apa és leánya a triumfust tartó Mátyásban ismernek vendégükre. A váratlan csalódás a reménytelen szerelem hervasztó bánatának elégikus hangulatában oldódik fel. A Szép Ilonka egyedülálló értékét egy bonyolult kapcsolat végtelenül egyszerű érzelemrajza, feldolgozásának újszerű, polgári intimitása, novellisztikus, de verses elbeszélésben megjelenő realizmusa adja.
Míg a harmincas évek első felében a hazafias ihlet epigrammákban töredezett szét, az évtized második felében hazafias lírai költemények "születnek," amelyekre a bölcselkedő jelleg helyett a társadalmi, politikai aktualitás nyomja rá bélyegét. Hét esztendő óta 1835-ben írja Vörösmarty az első nagyobb lélegzetű hazafias költeményt, az elnyomott lengyel nép fájdalmát megszólaltató A hontalant; ebben szólal meg politikai lírájának új hangja, az a drámai pátosz, amely ettől kezdve költészetének jellemzője lesz A Szózat (1836) is aktuális vers. Mikor a kormány az 1832–36. évi országgyűlés után a nyílt abszolutizmus eszközeivel kísérelte meg visszaforgatni a történelem kerekét, akkor az egész reformkori politikai élet nagy fordulópontján követelt Vörösmarty rendületlen helytállást. A Szózat-ban nem találjuk Kölcsey történelemlátásának vallásos kifejező készletét, a bűn, az áldás, a jutalom, a büntetés ha mégoly szimbolikus, de valláserkölcsi képleteit, az imaformát, magát a himnusz műfaját. A Szózat óda, de hitele már nem a Berzsenyire jellemző nyelvi pátoszon, retorikus szuggesztión, hanem a közösségi kérdések mély, személyes átélésén, közvetlen drámai-lírai megjelenítésén alapszik. Ez oldja fel az óda klasszikus formáit, az antik strófák kötöttségét, s veszi igénybe a rímes-időmértékes formát, külsőségeiben is romantikussá alakítva a verset. A Szózat hazája már nemcsak a történelmi ihletű rendi hazafiság vérrel öntözött földje, hanem a népi hazaszeretethez visszahajló nyelven megnevezett haza: bölcső és sír, gondoskodó és elpihentető szülőföld, minden körülmények között hűségre és hálára kötelező színhelye és tanúja életünknek. S Árpád, Hunyadi, Rákóczi harcainak említése sem a fáradt jelennel szembeállított, elégikus múltidézés, hanem múltra hivatkozás, amely az élni akaró jelen büszke öntudatával forr egybe. Ez a múltszemlélet már ment a rendi, illúziós nacionalizmustól, a magyar múltat már az egész emberi történelem részének tekinti. A Szózat az emberiség nemzetközi fogalmát vitte be {458.} a nagy tömegek hazafiság-értelmezésébe, a nemzeti múlt erőforrásai mellé odaállította a szabad világ kiérdemelt szolidaritásának erkölcsi erőforrásait is. A Szózatnak a jövőt latolgató drámai töprengése új szín Vörösmarty gondolati lírájában. A nemzethalál vízióját nemcsak pesszimizmus sugallja, benne rejlik a bukásra ítélt harc vállalásának eltökéltsége is: nagyszerű halált halt nép bukása ez, amelyet a szabad népek gyásza kísér. Ezért hallhatta ki joggal a harcra buzdítást is a Szózatból a negyvenes évek közvéleménye, ezért nevezhette 1843-ban a Pesti Hirlap a Szózatot "a nemzet béke s hadi dalának", 1848-ban ezért énekelhették a magyar diákok Párizsban "magyar Marseillaise"-ként.
Az évtized második felében alakul ki Vörösmarty költészetének egyik jellemző motívuma, a nők hazafias felelősségvállalásának hirdetése. A csak házi munkával elfoglalt, a közügyekhez mit sem tudó feudális női eszményt ez időben szorította ki a művelt, társas életet élő, befolyását a hazafias közügy szolgálatába állító reformkori nőideál. Csakhogy a magyar társadalmi élet ilyen szerepet a nőknek csupán az arisztokrácia körében nyújtott, ott, ahol a társalgási nyelv nem magyar, hanem francia vagy német volt. Polgárosult társasélet, mely nyelvében, szellemében magyar: ez volt a kor egyre határozottabb igénye. S hogy ez épp a harmincas évek közepén került különösen előtérbe, összefügg azzal, hogy a nagybirtokos arisztokrácia ez időben kezdett – nemegyszer nemzeti szellemben – résztvenni a hazai politikai és társadalmi életben. Társaséletünk nemzeti szellemű átformálásában tehát nem csekély szerep várt hölgyeire, akiknek magatartását a középosztálybeliek példának tekintették. Vörösmarty A színház nemtője című versét Zichy Karolinához intézi, Az elmaradók bánattal teli, dalszerű, gyengéden szemrehányó sorai is azért születtek, mert a Széchenyi-család hölgyei egy idő óta hiányoztak a színházi estekről. A magyar nő motívuma Vörösmarty hazafias lírájában nemcsak az első allegóriát hozta meg (Elhagyott anya), ez indította első, keveset emlegetett, holott kitűnő szatírája, a Pipiske megírására is. Lírája aktualitását mutatja továbbá az 1838. évi pesti árvíz után keletkezett Martius 13. 1838 és Az árvizi hajós; mindkettőt a reformkor közéleti pátosza ihlette: nevének kimondása nélkül a százak életét megmentő Wesselényit dicsőíti a költő, az üldözött politikust, akinek perét az egész ország aggódó figyelemmel kísérte.
Vörösmarty az évtized második felében a meginduló Athenaeum számára négy prózai elbeszélést írt. A füredi szivhalászatnak (1836) a korabeli társalgás keresett kifejezéseivel előadott romantikus történetét a Széchenyi eszméit hirdető politikai irányzatosság s a környezetrajz realisztikus elemei teszik érdekessé. Nagy terjedelmű történelmi elbeszéléssel is kísérletezett (Orlay), s folytatta korai novelláinak tündéries-csodás műfaját is. A Csiga Márton viszontagságai (1837) címűben a realitás incselkedik az irreálissal; a Szél urfi is merő fantasztikum, de költőisége, allegorizáló meseszerűsége amazénál természetesebben hat.
| Vörösmarty az irodalmi- és közéletben | TARTALOM | A nemzeti játékszín szolgálatában |