Kölcsey a harmincas években

1829 után Kölcseyt elsősorban a közélet foglalja le. Lírai termése számban nem gazdag, de néhány, hatásban és jelentőségben igen fontos alkotása ebben az időszakban keletkezik. {430.} 1830 nyarán újra Szemerééknél van, ezúttal Szobráncon. Itt születik meg a hazafiúi keserűség és vád egyik legnagyobb hatású megnyilatkozása: a Zrínyi dala. Lírai párbeszéd ez: a múlt dicső tettei jogán reménykedő, illetőleg a jelen kiábrándító tapasztalatai miatt keserűen vádoló hazafi párhuzamos elmélkedése. A múlt nagyjainak hazaszeretete, Szondi önfeláldozó hősiessége, az ősök áldozatos serénysége kerül szembe a korabeli nemességnek a nemzeti értékek iránt tanúsított közönyével, gyáva megalkuvásával, romlottságával és tunyaságával. A végkövetkeztetés keserű, de éppen keserűségével felrázó hatású: a hősi tetteiről híres magyar "névben él csak, többé nincs jelen". A húszas években még általános bölcselmi pesszimizmus itt a nemzeti életre konkretizálódik.

A harmincas évek eleje irodalmunkban az epigrammaköltészet felvirágzásának kora. Vörösmarty ekkor tömöríti érzéseit és gondolatait e hatásos műfaj kereteibe, más költők is a Hitel hatására felpezsdült politikai mozgalom jelmondatait fogalmazzák meg az epigramma tömör formájában. Kölcsey 1831 végén négy költeményt ír e műfajban. Van köztük hangulatlíra (Távozás), mely a csónakban eltűnő szerelmes lányka motívumát zendíti meg újra, a romantika nyelvén. A Munkácsban a nemzeti fájdalom borong, a Mária Terézia a nemzet erejének dicsőítése. A legszebb a Huszt. Kölcsey még 1825 májusában kereste fel e várat és ekkor írta Régi várban című epigrammáját; ebben a "bús düledék" és a "felleg alól kelő hold" mozzanata után csak a hazafiúi emlékezés és fájdalom kap hangot:

S hév kebelem dobogott, s e könny, mely forra szememben,

Titkosan omladozó szent Haza, néked ömölt.

Az új epigrammában a múltra emlékezés "rémalak"-ként jelenik meg a "csarnok elontott oszlopi közt", szózata pedig intés: a múltba fordulás túlhaladására:

És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Az utolsó két sor a reformkor jelszava lett, a nemzeti munka moráljának tömör megfogalmazása:

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

E jelmondatszerű epigrammák a reformkori küzdelmek patetikus vezérszólamai, visszatükrözik azt a morális erőfeszítést, amelyet ki kellett fejteni ahhoz, hogy a polgári átalakulásért vívott harcot egy feudális jellegű osztály tagjai megvívják. Kölcsey 1833-ban is ír egyet, mely a Huszthoz hasonlóan nemzedékek lelkesítője lesz: "Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak | Hagyd örökűl, ha kihúnysz: A haza minden előtt!" A Széchenyi által megindított lóversenyek díjaira is legjobb költőink írtak emléksorokat, s ezek közül Kölcsey Verseny emlékek címmel összegyűjtött hexameterei a legsikerültebbek. 1832 szeptemberében szerelmi magányát megható költemény-{431.}ben zokogja el, az Átokban. De jelképes, hogy még aznap újabb verset ír, s e címet adja neki: Intés; ebben, miután elismerte a bánatos ének jogát, mintegy magát hívja fel, hogy ne maradjon az emlékezésnél: "Múltról jövőig hass; | Vágyva pillants föl, magasra: | Mint naphoz küzdő sas." Majd megismételve a sort, kifejti értelmét: "Vágyva pillant föl, magasra, | Ím itt, ami fenntart: | Könny a szemben, láng a mellben, | S a kézben ősi kard!"

Az 1832–36. évi országgyűlésen többről volt szó, mint alkotmányvédelemről: annak kellett itt eldőlnie, hogy az ország lépést tud-e tartani a fejlettebb európai országokban már megvalósult polgárosodással. Ebben a helyzetben a még feudálisan szétdarabolt nemzet polgári egységének megteremtése létkérdés, a nemzeti megmaradás kérdése. Ezt a felismerést a legvilágosabban Kölcsey fogalmazta meg.

Követi pályájának nagyszerű dokumentuma Országgyűlési naplója, mely csak 1848-ban került a nyilvánosság elé. A Napló nemcsak hiteles beszámoló az országgyűlés legfontosabb eseményeiről, nemcsak az események szereplőinek portréit rajzolja meg, hanem kulcsot ad Kölcsey országgyűlési szerepléséhez is, megvilágítva szándékait és töprengéseit; mindenekelőtt pedig nagy értékű irodalmi alkotás: a magyar próza remeke. A politikai helyzeteket elemző politikus éppúgy megszólal benne, mint a szubjektivitását nem titkoló költő. A politikai hivatástudatnak nincs nagyobb szépségű megnyilatkozása, mint a Napló december 13-i lapja: a hazaszeretet mártírjainak példái után a politikai élet buktatóira tér rá Kölcsey; a magának föltett kérdések özöne mutatja igényességét, elvi szilárdságát, meggyőződésének erejét.

A nemzet polgári egységének létrehozása: ez Kölcsey eszménye és célja, e szempontból vizsgálja a diéta elé kerülő kérdéseket. A kormány a rendszeres munkálatok közül az úrbérről szólót akarja először tárgyaltatni, a megyék többsége az ország függetlenségére sérelmes és gazdasági fejlődésünket hátráltató kereskedelmi helyzetet. Kölcsey és elvbarátai mégis az úrbér elsődlegessége mellé állnak, nehogy a kormány népbarát szerepben jelenhessék meg a jobbágytömegek előtt, s megakadályozza a nemzet szabadságában, függetlenségében érdekelt osztályok közeledését. Kölcsey szerint a nemességnek nagyobb mértékben kell könnyíteni a jobbágyság helyzetén, mint azt a kormánytól támogatott úrbéri javaslat teszi. "A kormány urbárium által urbáriumot akar – írja a Naplóban –, Wesselényi pedig és a többiek (köztük Kölcsey) urbárium által nemzetet akarnak ... úgy intézni az urbáriumi tárgyat, hogy az adózó nép nagy tömege egyszer már a polgári alkotmányba belépjen; s ezáltal az alkotmány hétszázezer puhaság és szegénység által elaljasodott lélek helyett tíz milliom felemelkedhetőt nyerjen." A néptömegek megnyerésének eszköze: a "tulajdoni és polgári jogok" megadása; Kölcsey világosan látja, hogy a nemzeti egység nem jöhet létre jobbágyfelszabadítás nélkül. A nemzeti egység veszedelme a felekezeti viszálykodás is, ezért szót emel a reverzálisok ellen, a vallások egyenjogúságáért. A magyar nyelv hivatalossá tétele mint írónak is szívügye, hisz évtizedeken át küzdött az anyanyelv jogáért és fejlesztéséért. Ha az anyanyelvről szól, a szónok és a naplóíró szava felforrósodik. A főrendeknek arra a kifogására, hogy a magyar nyelvet nem lehet államnyelvvé tenni, mert még nincs eléggé kiművelve, nem csupán a hazafias szatmári követ, hanem az író, a szenvedélyes nyelvművész adja meg a választ: azért elmaradt a nyelvünk, "mert járomba vetet-{432.}ték ... mert eltapodták, mert csúfot csináltak azon szerencsétlenekből, akik hazafiságtól vezéreltetvén, ezen nyelv kiművelésére adták magokat. Én tudom, én igenis jól tudom, Tekintetes Rendek! Húsz év óta futom az írói pályát és szenvedtem nemcsak megvettetést, hátratételt, szegénységet, sőt üldöztetést is, mivel a nyelvet becsülni, mivel nehány társaimmal annak kiművelését célba venni bátor valék. És még nincsen itt az idő, hogy nyelvünket felszabadítsuk?" (A magyar nyele ügyében, 1833. március 4.) Az alsótábla válaszát a főrendek kifogásaira ő fogalmazza meg, "lelkem fájdalmában ... keményen és keserűen". Mikor csak kihagyásokkal terjesztik fel írását, naplójában így fakad ki: "Szegény haza, szegény nyelv! Mikor még csak melegséggel oltalmazni sem hagynátok! De uraim, farizeus urak, képzelhetitek-e, hogy kinek idegein lángfolyam futkos, az nektek száraz, puszta, hideg szavakat tálalhat fel, s éppen akkor, mikor szerelme tárgyáról van kérdés? Vigyázzatok! ezen halvány emberkében elektromi szikrák lappanganak; s ha hozzá nyúltok, megrázó erővel pattannak ki." (Napló, 1833. március 10.) A magyar nyelv jogáért való küzdelmet is a polgári nemzetegységért folyó harc részének tekinti; a főrendek ellenkezésében a "kaszti lélek" megnyilvánulását veszi észre: azért ragaszkodnak a latinhoz, hogy "az őket a sokaságtól elkülönözze" (A magyar nyelv ügyében). A nemzeti egység érdekében követeli az Erdéllyel való uniót is.

E harcai közben nem feledkezik meg a küzdelem nemzetközi távlatairól, a nemzetek szolidaritásának követelményéről sem. Elismerően nyilatkozik azokról a külföldiekről, akik résztvettek a görög szabadságharcban (1833. november 20-i felszólalása), és pártolja azokat az indítványokat, melyek – a nádor ellenzésével dacolva – a cári hatalom által 1831-ben eltiport lengyel nemzet megsegítését javasolják. Kölcsey világosan látja a külső és belső erőviszonyokat, és tudja, hogy nincs módunkban fegyveres támogatást adni a lengyeleknek, de követeli a diplomáciai közbelépést és a menekültek támogatását "a kétségbeesésig kínzott emberiség, az alkotmányi meggyilkolt szabadság, az emberi eltaposott jogok nevében" (A lengyelek ügyében, 1833. november 22.).

Kölcsey az országgyűlésen egyik vezető szónoka volt az ellenzéknek. A kornak már szélesebb körben is felismert szükségleteit ő fogalmazta meg művészi módon. Beszédeiben kerülte a felesleges érzelmi kitérőket, okfejtése szigorú logikát követett. Költői ereje egy-egy helyzet eleven bemutatásában nyilatkozik meg, pátosza mindig indokolt, a tárgyból meríti ihletét. Éppen nincs igaza annak a véleménynek, melyet Kemény Zsigmond is hangoztatott, hogy Kölcsey az irodalom számára készített volna "ékes beszédeket" az országgyűlésen. Igaz, sokszor a szenvedély röpíti mondatait, de ezek mindig a tények és a meggyőző érvek súlyát hordozzák. Mindezek az értékek politikai szónoki prózánk legnagyobb képviselőjévé teszik Kossuth előtt.

Terjedelemre egyik leghosszabb, felépítésében mintául tekinthető szónoklata az örökös megváltás tárgyában hangzott el 1834. november 10-én. A szabadelvű ellenzék meggyőző munkájának eredményeképpen, nehéz viták után a diéta elfogadta a jobbágyok személyes szabadságára és a jobbágyi terhek örökös megváltására vonatkozó javaslatot. A bécsi kormány, amely eddig a nép védelmezőjének szerepében tüntette fel magát, most féltében, hogy e törvényjavaslatok a nemesség mellé állítják a paraszti tömegeket és széles nem-{433.}zeti egységfrontot hoznak létre, átlátszó taktikázással visszautasította az örökváltságot. Kölcsey beszéde nemcsak a képmutató bécsi politikát leplezi le, hanem hatalmas vádbeszéd a jobbágyrendszer ellen és figyelmeztetés saját osztálya számára. A forradalmak fenyegető képét idézi fel, Dózsa háborújára utal, sőt megbélyegzi az 1514. évi nemesi országgyűlésnek a jobbágyságot örökös szolgaságra kárhoztató törvényeit. Kölcsey ostorozza a nemesi osztály múltbeli vétkeit és mulasztásait, de utána meggyőzően álcázza le a bécsi kormány képmutatását. Ízekre szedi a királyi leirat érvelését, mely a monarchia és a nemesség érdekeivel indokolja az elutasítást. Kifejti, hogy magának a nemességnek is érdekében áll a parasztságot szabadsághoz és tulajdonhoz juttatni. Ismét felidézi a népforradalmak emlékét, Dózsát és a koleralázadást; nem helyesli, de megérti a nép elkeseredését. Mi biztosítja a nemesek biztonságát, akik az adózó milliók közt élnek, teszi fel a kérdést. "Talán hóhérpallos és kötél? Nyomorult eszközök! Mert ezek semmivé tehetnek ugyan egyes életet; de itt nem egyes emberekről van szó: itt a szó azon halhatatlan, hódíthatatlan szellemről van, mely századok óta, most lánggal lobogva, majd hamu alatt emésztődve ég; s ezt nem zabolázza meg félelem, nem győzi le hatalom; ezt csak megszelídíteni lehet. Nem egyébbel pedig, csak oly közös érdekkel, mely a társaság tagjait egyformán kösse a hazához; s ez érdek csupán két szó: szabadság és tulajdon!" A beszéd befejezése ismét Bécs képmutatását vádolja, és felhívja a nemességet: maradjon meg szilárdan a reformkövetelések mellett.

Kölcsey beszédei a sürgető feladatok világos megértéséről tanúskodnak és a szónokot a realitások emberének mutatják. A történelmi szükségszerűség felismerése árad belőlük, és ez szinte prófétaivá teszi Kölcsey alakját a kortársak szemében, mint ahogy Kossuth írásában olvashatjuk: "A tiszai követek asztalánál egy férfi állott, kinek halk szózata szent pietas ihletéseként rezgett végig a csontvelőkön. Egy erős lélek töredékeny test láncai között. Tar agyát őszbevegyült kevés hajszál lengte körül; színtelen arcán ezernyi átvirraszott éjnek tikkadtsága ült; egyetlen szemében a nemzet múlt és jelen bánata tükrözött. Szava tompa, mély és érctelen, mint egy síri hang, melynek monoton egyformasága csak ritkán, csak az indulatok legfőbb hevében szállongott alá; és lőn még tompább, még érctelenebb, még síriasabb, mikor aztán ökölbe szorított jobbját emelve, a reámeresztett szemek előtt úgy állott, mint egy túlvilági lény, kinek szellemszavát nem úgy mint másét, az érzékletek segedelmével, hanem közvetlenül lelkünk lelkével véltük hallani. És e síri hangra síri csendesség figyelmezett, melyet csak az érzelmek villanyos kitörése szakasztott félbe."

Az Országgyűlési napló tanúsága szerint Kölcseyt nemegyszer elfogta a kétely, kitart-e mellette a megyei nemesség, amelyet csak nehéz vitákkal sikerült a haladó szellemű utasítások jóváhagyására rábírni. "Ki tegyen valamit, ha nincs kiben bíznia? ha nem lehet bíznia azokban, kik saját elveik, saját óhajtásaik szóbahozására kérték fel? Bizodalom saját erejében és serge hűségében teszi a hőst; de ha vitézei adott jelre kardot nem rántanak, s hidegen nézik őt az ellenség soraitól körülvétetni: mondjátok meg, mi érzelemmel kezd majd új csatát?" Kölcsey aggodalmai sajnálatosan beigazolódtak. Az országgyűlési liberális ellenzék sikereitől megrémült bécsi kormány a főispánok és a megyei biztosok révén a követeknek adott utasítások megváltoztatására igyekezett rávenni a megyéket. Szatmár nemességét is felingerelték {434.} a jobbágyok terheinek könnyítése ellen, s a megye arra utasította követeit, hogy az örökváltság ellen lépjenek fel. Hiába iparkodott Kölcsey jobb belátásra bírni nemestársait, hiába dörögte oda nekik Wesselényi, hogy magatartásuk parasztforradalomhoz vezethet, s a kormány önkényuralmát készíti elő, Szatmárban a reakció győzött. Wesselényit bátor kijelentéséért a kormány perbe fogatta, Kölcsey pedig kénytelen volt lemondani követi megbízásáról (így cselekedett követtársa is).

Lemondása az elvhűség szép példája volt, de a haladásért harcoló hazafiak gyásznapja is. 1835. február 9-én búcsúbeszédében így fogalmazta meg küzdelmei célját: "Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés." A felvilágosodástól kezdve sokszor ellentmondásosan jelentkező két nagy jelszó Kölcseynél jelenik meg először harmonikus egységben. Lemondásakor Kossuth gyászkeretben küldötte szét az Országgyűlési Tudósításokat, a haladó szónokokat támogató országgyűlési ifjúság gyászt öltött, hívei és barátai búcsúlakomát rendeztek tiszteletére, amelyen Széchenyi is köszöntötte. Pozsonyból való elutazásakor az ifjúság küldöttsége Köpcsényig kísérte, ahol még egyszer búcsúbeszédet mondott, ismét hangoztatva a "haza és haladás" jelszavát. A nép a távozó követ szavait levett kalappal hallgatta.