Vallásos és bölcselkedő költészete

Istenes énekeket Rimay ifjúságától kezdve élete szinte minden szakaszában írt; a szemlélődő reflexió, a moralizáló hang is már korán megjelent költészetében s szerelmi és vitézi verseit is elárasztotta. A rendi konszolidáció Bocskay utáni évtizedeiben azután az elmélyült protestáns vallásosság és a sztoikus bölcselkedés lírájának egyedüli mondanivalója lett.

Istenes énekeinek nagyobb részét a Balassi által kimunkált szubjektív hangú vallásos énektípusok alkotják. Vannak közöttük kerek, jól megkomponált darabok, melyekben valamely közkeletű vallásos gondolatot fejez ki, finom, szemlélődő líraisággal (pl. Legyen jó idő csak, fecske száll házamra ...; Reménségem te légy nékem ...; Oh ki későn futok lelkem orvosához ...); máskor viszont a mélyen átélt bűntudat hosszadalmas, parttalanul áradó költemények írására ösztönzi (pl. Könyörülj én rajtam ...; Oh Uram Isten ...).

{24.} Művészi kompozícióról ez utóbbiak esetében alig beszélhetünk, a Rimay költői modorára legjellemzőbb részletek azonban éppen az ilyen kötetlenebb szerkezetű költeményekben halmozódtak fel. Könyörülj én rajtam ... kezdetű versében például ilyen strófák seregével fohászkodik:

Ne kéméld én tűlem

S tisztulást úgy vészek,

Belől lelkeddel moss

S hónál fejérb lészek,

Segélj és gyámolíts

Míglen el nem vészek,

Kirül áldást neked

Örömömből teszek.

Rimay istenes lírája a protestáns templomi ének-költészettel is érintkezik; Az jó hitű ember szelíd ez világon ... kezdetű zsoltárparafrázisa bekerült Ujfalvi Imre 1602. évi gyülekezeti énekeskönyvébe, s csehből is lefordított két istentiszteleti éneket. Interkonfesszionális vallásosságra hajló sztoicizmusa ugyanakkor azt is lehetővé tette, hogy egy katolikus asszony kérésére, a bibliai "Magnificat" parafrázisaként – saját protestáns meggyőződésének sérelme nélkül – Máriáról írjon éneket (Szűz Mária lakozván Názáretben ...).

Bölcselő költeményei alig különíthetők el az istenesektől, hiszen mindkét verscsaládban ugyanaz a meglehetősen egysíkú mondanivaló jut kifejezésre: az élet változó, mulandó voltán érzett szorongás a bűntudat, s vele szemben a vallás ígéretei és a sztoikus constantia mint a megnyugvás és remény forrása. Legfeljebb annyi az eltérés a vallásos és bölcselő versek között, hogy míg az előbbiekben saját bűnösségének tudata áll az előtérben s belsőleg vívja harcát az elítélt és megvetett "világi hiúságok" ellen, addig az utóbbiakban gyakran mint oktató vagy bíró lép fel és másokat tanít vagy ítél. Minduntalan visszatér ezekben a világnak mint minden latorság anyjának az elítélése, a pénz és gazdagság rosszra ösztönző hatásának a megbélyegzése s velük szemben a lélek nyugalmának, a horatiusi "középszer"-nek a keresése (pl. Az rossz feslett erkölcs, ha csak rád leheli is ...; Kerekdéd ez világ, gömbölyü mint lapta ...; Senkit az pénz, kincs még boldoggá nem tölt ...). Ezekben a versekben ritkábban találjuk meg az egyes istenes énekekben érezhető belső, személyes élmény-hátteret; jó részük ügyes, rutinos retorika – feltehetően külföldi minták nyomán. Konkrétabb életanyagával leginkább az Udvar s irigy tisztek ... kezdetű, szintén retorikus szerkesztésű költemény emelkedik ki közülük. A Rimay sztoikus világnézetét szinte összegező, erősen Epiktétosz hatása alatt álló vers kemény {25.} szavakkal ostorozza az udvari élet árnyoldalait, a pénzzel, ranggal, hivatalokkal kevélykedők ellenében pedig a "gond, veríték, munka" árán szerzett lelki megnyugvást dicsőíti, – büszkén vallva, hogy csak "a tudomány hoz halhatatlanságot".

Kései verseinek külön érdekes s a manierizmusra jellemző csoportját alkotják embléma-magyarázatai a szerencséről, virtusról és religióról. A virtusról szólót két változatban is megírta; a terjedelmesebbet, Encomia et effecta virtutum (Az erények dicsérete és hatása) címen külön kiadásra szánta. Az keresztyén religio ábrázolja című szintén igen terjengős embléma-értelmezésének ihletőjét is ismerjük: Szenci Molnár Albert 1624-ben megjelent Kálvin-fordításának címlapján látható a "Religio" Rimay által megmagyarázott allegorikus ábrázolása. Ezek a nagyobb embléma-versek a mai olvasó számára már teljesen élvezhetetlenek; esztétikai alaktalanságuk azonban csak a divatos műfaj csődjét, nem pedig szerzőjük költői képességeinek kimerülését bizonyítja. Velük nagyjából egy időben írta Rimay istenes énekei gyűjteményének propertiusi mottójú, rendkívül tömör záróversét (Az idő ósága nevel magas fákat ...), életművének amolyan epilógusát, valamint Az Úr engem sanyaríta ... kezdetű, meghatóan szép énekét, amelyben kisfia halálán érzett fájdalmát próbálja enyhíteni a vallás adta vigasztalással. E legkésőbbi, rövid lírai darabjainak letisztult stílusa, puritán rímelése, egyszerű képei s a fia halálára írott vers áttetsző szimbolikája mögött a magára maradt, öregedő ember mély fájdalmát érezzük.

A sztregovai magányba visszavonult sztoikus költő élete végén már csupán vallásos és filozófiai költeményeit ítélte kiadásra méltóknak. Midőn barátai – s talán Rákóczi György – 1628 táján versei közzétételére unszolták őt, csak ezeket, valamint hasonló érzületű vitézi énekeit vette figyelembe. Így született meg az a 37–38 verset magába foglaló kötet-kompozíciója, mely 1650 táján nyomtatásban is megjelent Szenci Kertész Ábrahám váradi tipográfus jóvoltából, aki megbízható kéziratok alapján, s a két költő műveit különválasztva rendezte sajtó alá Balassi és Rimay istenes énekeinek új kiadását.

Nemcsak Rimay egyes vallásos és bölcselő költeményei, hanem e belőlük szerkesztett nagyobb kompozíció is méltó a figyelemre. A költő a vallásos és sztoikus meditáció csendes hullámzását igyekezett érvényre juttatni a versek összeállításakor, ciklusokba rendezésükkor. A kronológiát teljesen figyelmen kívül hagyva a hasonló hangulatú darabokat egymás közelébe helyezte, az erősebb hangvételűeket szelídebb tónusú énekekkel ellensúlyozta. Különösen ügyelt arra, hogy az egyes verscsoportok élére olyan darabokat helyezzen, amelyek szerencsésen hangolják át az előzőnek a tanulságait a következőnek az érzésvilágához. A különböző időben készült költemények egységes opusszá való komponálása érdekében fogalmazta meg verseinek argumentumait is. E szövegrészek nemcsak szokásos tartalmi kivonatok, hanem a kötet első felében – főként pedig a gyűjtemény élén álló, tíz versből alkotott ciklusban –, a versekkel egyenlő fontosságú s azokat terjedelemben is felülmúló prózai elmélkedésekké terebélyesednek. Rimay e prózai verskommentárai a manierista műpróza jellegzetes termékei.

{26.} Hasonló tudós-moralizáló vagy vallásos prózai okfejtéseket egyébként önállóan is írt: fennmaradt két – meglehetősen színtelen – nagypénteki meditációja s egy Seneca és Epiktétosz gondolatait visszhangozó rövid, de igen érdekes erkölcsfilozófiai töredéke. Levelezésében pedig szó esik egy – azóta nyomtalanul elkallódott – öregkori prózai művéről is, amelyet "szatírás, dorgáló, feddő írásnak" nevez, s a "nem udvari udvariságot" – tehát az udvari élet kinövéseit, a jelek szerint főként a magyar feudális világ nagyobb részének tivornyázásba fúló parlagi életformáját – bírálta.