Cadorna az ántánt haditervének szellemében cselekedett, mikor 2 és fél hónapi erőgyűjtés után, augusztus 18.-án újabb támadásra indult Boroevicnek 20 hadosztály erejü arcvonala ellen. Cadornának ez volt a legnagyobb erőfeszítése: 53 gyalog hadosztályt zúdított állásainkra, miután ezeket 3.400 ágyuval és 1.700 aknavetővel rommá lőtte. Ennek az erőnek felét és tüzérsége kétharmadát a bainsizzai fensík elfoglalására vetette latba, a többit a Wippach völgyében és a comeni fensikon küldte ellenünk.

Ebben a 11. Isonzo-csatában Cadorna figyelemreméltó eredményt vívott ki. Tömegei legázolták a bainsizzai fensík osztrák védőit és Boroevic arcvonalát itt, Tolmein és Görz között 20 km szélességben, 6-7 km mélységben hátranyomták. A csatafront közepén (Wippach-völgy) és déli szárnyán (Comen) az olasz támadások vérbefultak.

A nagy csata az arcvonal legnagyobb részén augusztus 31.-én véget ért. Cadorna ezután csak a bainsizzai fensík déli sarkán levő M. S. Gabriele elfoglalására tett óriási erőfeszítést. Arcvonalunk e keskeny szakasza ellen két olasz hadtest, 700 nehéz ágyu támogatása mellett, a rohamok sorozatát intézte. Ez volt az Isonzo-menti csaták legnagyobb tüzérségi összpontosítása egyetlen magaslat ellen. De minden roham megtört a védők: egy magyar hadosztály és egy osztrák-német dandár bámulatos védelmén. A harcok itt csak szeptember közepe után csendesedtek el.

A M. S. Gabriele hősies és sikeres védelme azonban nem változtatott azon a tényen, hogy Cadorna a csatatér északi részén hatalmas lépést tett Trieszt felé. Ebben a csatában - a bainsizzai fensíkon - 30.000 foglyot és 145 ágyut vesztettünk. Véres veszteségeink is igen jelentékenyek voltak. Attól kellett tartani, hogy az olaszok újabb rohamát már nem tudjuk kivédeni. Elesik Trieszt. Ennek a városnak az idők folyamán hasonló jelentősége lett, mint Verdun várának a nyugati fronton. Csak támadással tarthattuk vissza az olaszt Trieszttől, de a támadásra német segítség nélkül nem gondolhattunk.

A TIZENKETTEDIK ISONZO-CSATA

Arz már a leírt csata alatt, mikor állásainkat a bainsizzai fensíkon hátravenni kényszerültünk, kidolgozta az olaszok ellen intézendő támadás tervét. Ehhez német segítséget tartott szükségesnek, minthogy a magunk erejéből támadó hadműveletre képtelenek voltunk.

Itt először a király ellenállását kellett legyőzni, aki attól tartott, hogy a német segítség francia és angol haderőket von az olasz frontra, ami megakadályozza az ántánttal esetleg köthető különbékét. Már pedig a király ebben az irányban Sixtus pármai herceg útján - nem éppen szerencsés - kisérletbe fogott. Majd Hindenburg hozzájárulását kellett a tervhez megszerezni. Hindenburg adott is a támadáshoz, részben az orosz-román arcvonalról, részben a nyugati frontról összesen 7 hadosztályt, de többet nem adhatott, mert a nyár közepétől dúló és még mindig változatlan hevességgel tartó flandriai csata - Haig offenzivájának kivédése - a német tartalékokat túlságosan igénybe vette. Ezt a 7 hadosztályt is korlátozott időre - a tél beálltáig - bocsájthatta Arz rendelkezésére, mert szüksége volt azokra kora tavasszal a nyugati fronton tervezett döntő támadáshoz. Arz maga a támadáshoz más arcvonalrészek meggyengítésével 8-9 hadosztályt szedhetett össze.

Mindezek folytán Arz nem valósíthatta meg Conrad tervét 1917 elejéről, hogy az olasz két oldalról: az Isonzo és Déltirol felől támadtassék meg. Erre a célra legalább 30 hadosztály kellett és az előkészület is több időt igényelt volna. Kétségtelen, hogy ilyen kétoldali hadművelet az olasz haderő helyrehozhatatlan katasztrófáját idézte volna elő. Az adott helyzetben azonban meg kellett elégedni szerényebb céllal, ami az volt, hogy az olaszok Isonzo-menti arcvonala messze az olasz határ mögé a síkságba, esetleg - ha jól megy a dolog - a Tagliamento mögé dobassék vissza és ezzel Trieszt felől a veszély elháríttassék. Így született meg a terv: áttörés Flitsch-Tolmein vonalából, nagyban Cividale felé, amerre a hegység a legkeskenyebb volt és amerre az olasz arcvonal is leggyengébbnek látszott. Nem lehetett kétséges, hogy az áttörés sikere esetén Cadorna úgy az Isonzo mentéről, mint Karintia határáról kénytelen lesz haderőit a leggyorsabban hátravonni. A terv szerint a támadáshoz - annak eredményéhez képest - csatlakozni kellett balról Boroevic északi szárnyának a bainsizzai fensíkról, jobbról pedig a karintiai határon álló seregünknek (Krobatin).

Mindenképpen veszedelmesnek és kockázatosnak kell az áttörést mondanunk, éppen Flitsch és Tolmein felől, mert a siker előfeltétele az volt, hogy a támadó az Isonzo völgyét nyugatról kisérő 1.700 m magas sziklás hegygerincét az olasz védőtüzében gyorsan - egy-két nap alatt - elfoglalja. Ha ez nem következik be, akkor az áttörési kisérlet kudarcot vall. Ezért Hindenburg is csak akkor adta végleges beleegyezését a tervhez, mikor egyik tábornoka helyszini szemle után jelentette, hogy a vállalkozás ugyan igen nehéz, de nem reménytelen.

Arz a rendelkezésre álló haderőket augusztus vége és október közepe között két csoportban gyülekeztette. Felvonult Tolmeinnél Below Ottó serege (6 német, 3 osztrák hadosztály) és ettől északra Flitschnél Krausz hadteste (3 osztrák, 1 német hadosztály). Arz tartaléka volt 2 magyar és 1 osztrák hadosztály. Ezenfelül ideszállíttatott 1.500 ágyu, 400 aknavető, aztán külön 80.000 ló abból a célból, hogy Isonzo-menti és karintiai seregeink a mozgó háborúra (üldözésre) képesek legyenek. Ezeknél ugyanis lótáp hiánya következtében igen sok ló pusztult el, a tábori ütegeknek már nem volt elegendő fogatuk.

Cadorna már szeptember elején hireket kapott arról, hogy ellene az Isonzo felől támadás készül. Berendezkedett a védelemre. Bőséges tartalékokról gondoskodott. Az Isonzo mentén északról álló seregét (Capello tábornok) megerősítette, úgyhogy ez 238 zászlóalj erejüre emelkedett, tehát erősebb volt, mint Below és Krausz együttesen, akiknek összesen 171 zászlóaljuk volt.

A hiba csak abban rejlett, hogy Capello elhanyagolta a védelem megszervezését és e helyett a maga szakállára a támadásnak a bainsizzai fensíkon való folytatására készülődött. Cadorna október 20.-án és 21.-én egy cseh és két román nemzetiségü szökevény tisztünktől egész biztosan és meglehetős részletességgel megtudta, hogy a támadás Flitsch és Tolmein felől legrövidebb időn belül megindul. Meglepetésről így szó sem lehetett, bár a mi oldalunkon titoktartásra és az olaszok félrevezetésére sok mindenféle intézkedés történt. Az árulás dacára az áttörés óriási eredménnyel járt.

OKTÓBER HUSZONNEGYEDIKÉN indult meg Below és Krausz támadása. A német és osztrák csapatok első rohama mélyen áttörte Capello seregének északi szárnyát. A következő nap az olaszok elvesztették az Isonzot nyugatról kísérő határhegység gerincét is. Below és Krausz így megkezdhették diadalmenetüket az olasz síkságra, a Tagliamento felé. Capello seregének arcvonala rövidesen egész kiterjedésében összeomlott. Ez a sereg pár nap alatt megsemmisült. Kisebb részben fogságba került, nagyobb részben pedig - ágyuinak és minden egyéb hadianyagának visszahagyása mellett - teljes felbomlásban, feltartózhatatlanul menekült nyugat felé.

Október 28.-án Below csapatai megszállták az olasz fővezérlet székhelyét, Udinét, ahonnan Cadorna még idejében eltávozott, miután még kiadta a parancsot az Isonzo-menti két olasz seregnek (északról Capello, délről Aosta hercege) a Tagliamento mögé való hátrálásra.

Ezt a visszavonulást némileg rendezetten már csak az utóbbi sereg hajthatta végre. De ez is nehéz helyzetbe került. Előlről Boroevic szorongatta, aki ekkor már csatlakozott a támadáshoz, oldalát pedig Below fenyegette, aki azon volt, hogy visszavonulási útját elvágja. Krausz előnyomulása a Tagliamento felé egyben megnyitotta Krobatin seregének az utat, amely így a hadművelethez csatlakozhatott. Ilyenformán Cadornának egész arcvonala az összeroppanás előtt állt.

Október végén Below és Krausz elérték a Tagliamentot, ennek középső folyása mentén, míg Boroevic az alsó folyás közelébe jutott. A folyó túlsó partjára Capello seregének már csak elenyésző töredékei juthattak át, míg Aosta hercegének megtépázott serege 60.000 fogoly visszahagyása mellett még türhető rendben tudott elmenekülni.

Seregeink lendületteljes üldözése itt néhány napra megakadt, mert a megáradt Tagliamento hídjait az olaszok az egész vonalon felrobbantották. Ez mentette meg Cadorna hadait a teljes megsemmisüléstől. Így is vesztettek az első héten 180.000 foglyot és 1.500 ágyut.

November 4.-én aztán sikerült Belownak és Krausznak a Tagliamenton átkelni. Egy nappal később követte őket Boroevic is. Az olaszok azonban már egérutat nyertek. Aosta hercege rendben megszállhatta a védelemre berendezett alsó Piave vonalát, a torkolattól a Montello hegyig, amely vonalat a mi üldöző arcvonalunkon Below és Boroevic november 10.-én értek el.

Ugyanezen a napon a tiroli seregeinket vezénylő Conrad is csatlakozott a hadművelethez. Az olaszok azonban a hegységben keményen védekeztek. Conrad csak igen veszteségteljes harcok között tudta az olaszt a hét község fensíkjáról Asiago mögé szorítani. Hasonlóan igen súlyos küzdelembe keveredett Krausz hadcsoportja is, amelynek az volt a feladata, hogy a Piave és Brenta között elterülő Grappa hegytömböt szállja meg, ahonnan az olaszok Piave-menti állását lehetett volna oldalba kapni. Ez a vállalkozás nem ért célhoz, mert az olasz ellenállás november 10.-e után az egész vonalon feltünően megszilárdult.

Az ántánt ugyanis az olasz arcvonal áttörésének hírére nagy erőfeszítést tett.

Fayolle francia tábornok vezérlete alatt 6 francia és 5 angol hadosztály október 28.-tól kezdve elindult az olasz hadszintérre, hogy az olasz arcvonalt az alsó Piave mentén, a Grappa hegytömbön és Asiagotól délre eső új állásában megtámassza. Ennek a nagyarányu támogatásnak első csapatai november 10.-én a Piavénél már megjelentek, ami az olasz védelemnek szilárdságot kölcsönzött. Ezért hiusult meg az akkor megkisérelt átkelés a Piavén.

Az olasz seregeket akkor már Diaz vezényelte, aki ügyes hadvezérnek bizonyult.

A központi hatalmak azonban még egyszer megkisérelték, hogy ellenfeleiket a Piave vonalának feladására kényszerítsék. November közepén kellett Boroevic és Below támadásának a Piavén át megindulni. Krausz ujból azt a feladatot kapta, hogy a Grappa hegytömböt foglalja el, míg Conradnak Asiago felől kellett volna előretörni.

Ennek a csatatervnek megvalósítására irányuló törekvés az egész vonalon nehéz harcokat idézett elő, amelyek november végéig, Conradnál december első harmadáig elhuzódtak. A támadások a hegységben kisebb, helyi jelentőségü eredményeket értek el, de nem tudták az ellenség állását megingatni. Sőt a Grappa hegytömb körül vívott harcokban a franciák ellentámadásba is mentek át. A védelem mindenesetre annyira megerősödött, hogy ennek megtörésére minden remény szétfoszlott. A támadást be kellett szüntetni.

Hindenburg ezért elvonta Below seregét és a nyugati frontra szállíttatta. A megszűkült arcvonal tartására a mi haderőink a két ántánt sereggel is megerősített olasz ellen elegendőnek látszottak.

Ezzel a világháborúnak ez a legeredményesebb áttörő hadművelete véget ért. Nem zúzta ugyan teljesen tönkre az olasz haderőt, de hosszu időre tehermentesítette arcvonalunkat, kihozta azt a védelemre alkalmatlan Karsztból és egyben jelentékenyen megrövidítette. Ez volt a célja. A hadművelet olyan zsákmányt szerzett eleségben és egyéb, a központi hatalmaknál már hiányzó anyagban, amilyenre eddig példa nem volt. Olaszországi arcvonalunk két hónapig ebből a zsákmányból élt.

Az olasz haderő vesztett 300.000 foglyot, 3.100 ágyut. Ezenfelül 400.000 embere, helyesebben szökevénye barangolt hosszu időkön át a front mögött, míg aztán lassanként össze lehetett őket fogdosni. Annál meglepőbbnek tünik fel az a tény, hogy az olasz a Piave mögött meg tudott állni.

Még csak annyit említsünk meg, hogy az áttörés első nagy sikere után felmerült a gondolat a hadjáratnak a Tirolból nagyobb erőkkel való folytatására, ami kedvező körülmények esetén meghozhatta volna az olasz haderő teljes bekerítését. A közeledő tél azonban nem engedte meg az ilyen hosszabb időt kivánó hadművelet elvégzését.