DÉLTIROL

Amiképp Falkenhayn titokban tartotta Conrad előtt a verduni támadás tervét, ugyanolyan titokban készült Conrad a támadásra az olaszok ellen.

Conrad már a világháborút megelőző évtizedben sokat foglalkozott az Olaszország ellen viselendő támadó háború eszméjével. Megszervezte az osztrák hegyi csapatokat, hogy az olaszok elite hegyi alakulásaival: az alpini zászlóaljakkal szemben a hegyi háborúban egyenrangu ellenfélt állíthasson. Tirol és Karintia határait erődítésekkel rakta meg, ami annál inkább feltünő volt, mert ugyanakkor Galícia és Erdély védelmét elhanyagolta. Titokban beszerezte a hiressé vált 30.5 cm-es mozsarakat, hogy ezek pusztító hatásu bombáival az alpesi hágókat elzáró olasz erődöket megsemmisítse és így a hegységből támadásra induló osztrák-magyar hadoszlopok útját megnyissa az olasz síkság felé. Az volt Conrad békebeli terve, hogy az olaszokat két oldalról támadja meg: egyrészt az Isonzon keresztül, másrészt Déltirolból, a Brenta forrásvidékén elterülő megerődített Folgaria-Lavarone fensíkról. Remélte, hogy az ilyen kettős átkaroló hadművelettel az olasz haderőket megsemmisíti vagy legalább is arra kényszeríti, hogy hadianyaguk elvesztése mellett az Etsch folyó mögé hátráljanak.

De mindez csak tervezgetés maradt. Mikor a világháború kitört, a monarchia hegyi csapatai a galiciai síkságba kerültek, a 30 és feles mozsarak pedig a belga várakat bombázták.

1915 végén azonban mégis beállt az a hadihelyzet, amelyben Conrad szép haditerve a sikerre való jogos reménnyel megvalósítható lett volna, ha Falkenhayn is ezt akarja. Ezért javasolta Conrad Szerbia leigázása után Falkenhaynnak, hogy adjon egy seregnyi megerősítést az olaszok ellen intézendő támadás céljából. Tudjuk, hogy Falkenhayn ezt a javaslatot elvetette és tartalékait Verdunnél pocsékolta el.

Conrad - javaslatának visszautasítása után - arra a merész lépésre szánta el magát, hogy a maga erejéből kíséreli meg az olasz haderő elintézését, mégpedig a német segítség elmaradása folytán nem kétoldalról, hanem csak Déltirolból intézendő támadással.

Valóban felesleges hadereje Conradnak erre a célra csak a Balkánon volt, ahol Falkenhayn a szerbiai hadjáratot idő előtt felszámolta. Itt felszabadult Kövess seregéből a VIII. hadtest és két hegyi dandár. Ez kevés volt ahhoz, hogy az olaszok ellen nagyobb eredményt lehessen kivívni. Ezért Conrad még az orosz hadszintérről elvett 6 osztrák és 1 magyar hadosztályt. Ezt azonban már kockázatos lépésnek kell minősítenünk. A rownoi hadjáratban az oroszok nem úgy verekedtek, hogy ilyen nagymértékü elhanyagolásuk helyénvaló lett volna. Az újévi - beszarábiai - csatában pedig az bizonyult be, hogy a velünk szemben álló orosz arcvonal megerősödött és nagyarányu támadásra képes. Az oroszt ekkor ugyan visszavertük, de erre a célra tartalékainkat is felhasználtuk. Számolni kellett azzal, hogy az orosz a támadást a tavasz vagy a nyár folyamán nagyobb erővel megújítja. Conrad mindenesetre túlmerész volt, mikor ezt az arcvonalat számbavehető tartalékok nélkül hagyta, bár az is igaz, hogy kockázat nélkül nem lehet győzelmet aratni.

Conrad az olaszok ellen biztos sikert akart. A Déltirolból tervezett támadáshoz még az Isonzo-menti és a karintiai arcvonalt is felhasználta, amennyiben innen összesen 5 hadosztályt - az orosz frontról vett 3 gyengébb hadosztállyal való felváltás ellenében - elvont.

Mindezek a hadosztályok Déltirolba kerültek, ahol a már korábban itt állt csapatok javának hozzáadásával két sereg - Dankl és Kövess - összesen 15 és fél elsőrangu hadosztály-erőben, 900 ágyuval, alakult. Ez már olyan jelentékeny tömeg volt, amellyel hatalmas csapást lehetett kitervelni. A siker biztosítottnak látszott. 1916 február elején, mikor Conrad a két sereg gyülekezésére intézkedett, a támadásra kiszemelt arcvonalban, az Etsch és Brenta között az olaszok kevés csapatot tartottak, úgyhogy Conrad itt négyszeres túlérőt hozott volna össze. Az olasz hadak zöme tudvalevőleg az Isonzo mentén állt.

Ami a csapatok összetételét illeti, Dankl 125 zászlóalj és Kövess 65 zászlóalj erejü seregét túlnyomó részben az osztrák alpesi tartományokból származó hadosztályok alkották. Dankl seregének egyhatod, Kövess seregének pedig egyötöd része volt magyar. Meg kell még említenünk, hogy Conrad az egyik szinosztrák hadtest élére a trónörököst állította. Dinasztikus oka volt annak, hogy a jövendő uralkodó első győzelmét az olaszok ellen osztrák csapat élén arassa.

Egyébként Conrad mindent igen szépen kitervelt, csak az időjárási viszonyokban tévedett. Déltirol magas hegységeiben ugyanis decembertől februárig az erősen fagyott hó a hadműveleteket nem akadályozza. Február végén és márciusban rendszerint erős hóesés áll be. Az ekkor keletkező hóréteg már nem fagy keményre, s ezért meggátolja a hadakozást. Meg kell tehát várni az áprilisban kezdődő teljes olvadás végét.

Minthogy Conrad a seregek gyülekezését február első harmadára rendelte el, ezek a támadás végrehajtására április elején, vagyis éppen arra az időre készültek el, amikor a hegység a hóviszonyok folytán járhatatlan volt. Három ízben kellett a támadást a kedvezőtlen hóviszonyok miatt elhalasztani. Öt héten át vártak a csapatok és lesték az olvadás beálltát, ami csak április végén kezdődött.

Ez az időveszteség azzal a veszéllyel járt, hogy a déltiroli csapatgyülekezés az olaszok tudomására juthatott volna. Március közepén az olasz valóban megsejtette Conrad tervét, de nem ismerte fel teljesen a fenyegető veszélyt. Cadorna továbbra is az Isonzo mentén tartotta főerejét, sőt éppen itt március közepén heves támadást intézett, de egyidejüleg jelentékenyen megerősítette déltiroli arcvonalát is.

Így történt, hogy május közepén, amikor a mi déltiroli támadásunk megindult, az olasz itt már sokkal erősebb volt, mint februárban. Ennek dacára még mindig a mi oldalunkon volt mintegy 30%-os túlerő. A lényeg abban rejlett, hogy a mi támadásunk harci lendületének teljességében elérje az olasz síkságot, mielőtt az olasz tartalékok beavatkozhatnak. Harminc kilométer széles erdős hegyövön való áthaladásról volt szó, amely az olasznak számos jó védőállást nyujtott.

Cadorna említett márciusi támadása: az 5. Isonzo-csata, azért lehetett veszedelmes, mert Conrad Boroevic arcvonalát a déltiroli hadművelet javára erősen meggyengítette és azonkívül nehéz tüzérséget is vitt el innen. Igaz viszont, hogy a tél folyamán állásaink a Doberdon nagyon megjavultak, a bombamentes fedezékek száma igen megszaporodott. Ennek volt köszönhető, hogy ezt a március 13.-tól 16.-ig tartó csatát nemcsak - szokás szerint - győzelmesen, de egyben aránylag csekély veszteséggel is fejezhettük be.

Cadornát erre a rövid támadásra Verdun ostroma késztette. Megírtuk, hogy Joffre haditerve szerint az ántánt-seregeknek a nyáron kellett általános támadásra indulniok, amennyiben a központi hatalmak addig nyugton maradnak. A Verdun ellen intézett német támadás ezt a tervet megzavarta. Március 12.-én ezért az ántánt vezérei a haditervet Joffre javaslatára módosították. Az olaszok és az oroszok magukra vállalták, hogy kisebb támadás útján a központi hatalmak tartalékait lekötik. Egyben megállapodtak abban, hogy általános nagy - nyári - támadásra teendő előkészületeiket meggyorsítják és hogy az angol-francia támadás a Somme partjain június 1.-én, az orosz támadás május közepén intéztessék. Ezeket követte volna az olasz támadás: Később aztán az átszervezésben levő angol sereg javaslatára azt határozták, hogy az említett időpontokat egy teljes hónappal kitolják.

Cadorna tehát a március 12.-i terv alapján rontott március 13.-án Isonzo-menti állásainkra. Az oroszok pedig március 18.-án a Polesietől északra, Wilna irányában támadták meg a német arcvonalat. Tíz napon át tartott itt az orosz tömegek veszteségteljes rohamozása, amelynek során a német állásokba több helyen be is törtek. Áprilisban aztán a németek az elvesztett állásrészeket ellentámadással visszaszerezték.

Ez a két - olasz és orosz - támadás válasz volt Verdunre. Különösen az elszánt orosz támadás - amelynek azért nem volt nagyobb sikere, mert a befagyott mocsarak váratlan olvadása a támadási területet sártengerré változtatta - lehetett volna figyelmeztető Conrad számára, hogy az ő oroszországi arcvonalának hasonló orosz rohamot kell kivédenie, mihelyt a Déltirolból tervezett hadművelet megindul.

De Conradot mindez nem zavarta meg a déltiroli támadás előkészítésében. Most már hiába fordult - május elején Falkenhayn Conradhoz, hogy adjon segítséget a nyugati front számára, ahol a verduni támadás nem hozta meg a várt eredményt. Conrad nem akarta feladni tervét, amelynek megvalósítására annyi előkészületet tett.

A Dankl seregével május 15.-én megindított támadás igen szép kezdeti sikereket hozott. Hadosztályaink az egész vonalon elfoglalták az olasz állást. Cadorna előkészítette Venezia kiürítését, de egyben 100.000 harcosnyi tartalékát az Isonzo felől Déltirol felé útbaindította és az ántánthoz fordult, hogy tehermentesítés céljából azonnal rohanják meg az oroszok a mi wolhyniai arcvonalunkat.

Csapataink a további napokban is folytatólag tért nyertek, de még sem teljesült Conrad ama reménye, hogy az első vonalban levő Dankl-féle sereg egyhuzamban áthaladjon a 30 km. széles hegységen és a síkságig törjön előre. Május 20.-ig Dankl arcvonala csak 10 kilométert jutott előre. Conrad erre harcba vetette Kövessnek eddig tartalékban volt seregét is. Ez újabb lendületet adott a támadásnak, ami abban nyilvánult, hogy arcvonalunk mindinkább nehezedő küzdelmek között újabb 10 kilométernyi tért nyert és elfoglalta a később oly sokat emlegetett Asiago és Arsiero községeket. De ekkor már az olasz arcvonalba értek Cadornának az Isonzo mentéről ideirányított tartalékai. Az erőviszonyok az olaszok javára fordultak.

A támadást Conrad június elején folytatta, hogy az Asiagotól délre huzódó hosszu hegygerinc elfoglalása után az olasz síkságba hatolhasson. De ez már nem sikerült. Derék csapataink lendületét a nehéz terep és az olasz túlerő lefékezte.

Június 4.-én megkezdődött - Cadorna óhajára - az oroszok tehermentesítő támadása Lucknál.

Június 9.-én már az eddig szerencsésen harcoló déltiroli seregeinket gyengíteni kellett, amennyiben Conrad kénytelen volt hadosztályainknak az orosz frontra való visszaszállítását megkezdeni, ahol a legválságosabb helyzet alakult ki.

Június közepén Conrad elrendelte Danklnak és Kövessnek a támadás megszüntetését, majd június 24.-én a két sereget alkalmas védőállásba rendelte kissé hátra. Így végződött a déltiroli nagy csata. A 40.000 fogolyra és 300 lövegre rugó zsákmány az osztrák-magyar fegyverek győzelmét tanusította, de a kivívott eredmény messze elmaradt a hadművelethez fűzött reményektől és határozott hadászati hátránnyal járt, amennyiben előidézte az orosz támadást, ez pedig nyakunkra hozta Romániát. Az olasz hadsereg a csapást bár meglehetős veszteség árán, de mégis kivédte és augusztus elején maga ment át az Isonzo mentén támadásba, amire az ántánt haditerve kötelezte.

Conrad tervének bukását előidézte a rossz időjárás, ami a támadás elhalasztását olyan időre tette szükségessé, amikor az olasz velünk szemben már igen jelentékenyen megerősödött és a nehéz hadviselési terep, mely csapataink kétségtelenül szép támadó lendületét még a síkság elérése előtt megtörte. Ezenfelül az a körülmény is hozzájárult a bukáshoz, hogy kellő haderő hiányában nem támadhattunk egyidejüleg az Isonzo felől is és így nem rögzíthettük oda Cadorna tartalékait.