PÁSZTORÜNNEPEK, KÖZÖSSÉGI ALKALMAK, SZOKÁSOK

A gazdasági év végét, a nyájak beszorulását a legelőről mindenütt összekötötték a számadással és a pásztorfogadással. Azt tartották, hogy kihajtáskor akárki lehet pásztor, de az igazi pásztor az, aki őszi behajtáskor rendesen elszámol. Hagyományosan Demetertől Demeterig (október 26.) egész esztendőre fogadták fel a pásztorokat. Demeter (déli nyelvjárásokban Dömötör) tisztelete, egyházilag is támogatott kultusza a keleti kereszténység közvetítésével terjedt el népünknél még a középkorban. Az utóbbi száz-kétszáz évben a pásztorfogadás napja, a pásztorok esztendeje tájanként és az állattartás ágai szerint is megoszlott több jeles nap között. Sok vidéken – például Mátra-Bükk vidéke, Kelet-Dunántúl – Mihály-nappal (szeptember 29.) telt ki a juhászok esztendeje. A korai beszorulást a merinó juhtartás és istállózás elterjedése indokolta.

{8-134.} A keleti palóc vidéken a csordást, a gulyást és a lovászt Szent György-naptól (április 24.) András-napig (november 30.), a kondást viszont Mihálytól Mihályig (szeptember 29.) fogadták fel. Ugyanott a juhászok vagy demeteresek vagy Szent György-naposak voltak legalább száz éve. Utóbbiakat a kisparasztok közös nyájaihoz nem egész évre, hanem fél esztendőre, az április 24-e és október 26-a közötti időszakra vették fel (Paládi-Kovács A. 1965: 160–161; lásd még Sápi V. 1967: 115–118).

Az alföldi juhászok dömötörözése nagy esemény volt. Pár nappal előbb „felhajtották” a nyájakat a városok, falvak alá, s megkezdték az előkészületeket. Sok helyen tartottak ekkor birkavásárt, juhászvásárt, amit áldomás, lakoma, juhászbál követett. Katolikus helyeken a juhászok báránnyal ajándékozták meg az egyházat, s misét hallgattak meg Dömötör, a pásztorok védőszentjének tiszteletére.

A katolikus egyház révén nyugati állatpatrónusok, pásztori védőszentek kultusza is elterjedt a századok folyamán. Lénárd tisztelete a 16–17. században a Dunántúl nyugati peremén honosodott meg, Vendel kultusza a 18. században ennél jóval szélesebb területen (Dunántúl, Palócföld, Jászság). Lénárd és Vendel kultusza német, cseh tájakról került hozzánk (Szabadfalvi J. 1964: 19–64; Paládi-Kovács A. 1993a: 216; 318). Tiszteletük terjedéséhez hozzájárult a céhes hagyományú német és morva birkások bevándorlása is.

A pásztorok ott is összetartottak, ahol szervezett, céhes eredetű közösségeik sohasem léteztek. Sok vidéken feljegyezték róluk, hogy egymást rokonsági terminusokkal szólították meg. A Bodrogközben, a Nyírségben, Szatmárban „Koma! Komám!” volt a megszólítás, de sohasem tegezték egymást. Két számadó ha találkozott, szertartásosan magázta egymást. Csurgó vidékén (Somogy m.) a kanászok között a sógor megszólítás járta (Bodó S. 1992: 175; Luby M. 1942: 72–73; Takáts Gy. 1986: 60). Úgy tartották, hogy a pásztorok szegről-végről mindnyájan rokonai egymásnak. Ez a vélekedés nem is volt teljesen alaptalan.

A pásztorok összetartását, összetartozásuk tudatát növelték a befogadással, beavatással kapcsolatos szokások. Taszár környékén (Somogy m.) ez úgy történt, hogy a fiatal kanászt két öreg kanász a mezőn meglátogatta. Egyikük kezet nyújtott neki, de a parola után sem engedte el a kezét. Eközben a másik kanász ütni kezdte a bojtárt a botjával. „Ilyen volt a törvényük. Így avatták be a céhbe” (Takáts Gy. 1986: 27). Valójában Somogyban nem létezett pásztorcéh. Céhes eredetű birkás szokás volt, hogy bojtársorba cseperedett fiaikat egymástól távol élő „nímet juhászok” kicserélték (Ez a megjelölés a Tiszántúlon a 19. században a birkásokra vonatkozott, és nem utalt nemzetiségre). A kicserélt gyerekek meghatározott ideig és sorrendben szolgáltak a juhfejésnél, meddőnyájak mellett, míg csak bojtárrá nem avatták őket. Utána néhány évig fejősnyájat bíztak rájuk, s csak aztán avatták őket juhásznak. Ez abból állt, hogy inkrótust (introitus = mise bevezető része, zsoltár részlete) ittak (Paládi-Kovács A. 1993b: 68).

Az Alföldön már a 17–18. században is volt gúnyneve a legtöbb pásztornak. A melléknevek sokaságával a juhászok vezettek. Ennek okát nem csupán a juhászok nagy számában és a többi pásztoroktól eltérő magatartásában kell keresnünk. A ragadványnevek részint nemzetiségükre, eredetükre vagy származáshelyükre utaltak, nagyobb részben egyéni tulajdonságokra, s a cimborák játékos kedvére engednek következtetni: például Bujdosó János alias Toppants Juhász, Tarhós alias Vargha {8-135.} András juhász, Czeglédi másként Százeszű János gulyás, Kishasi Csehó Pista csikós (Tálasi I. 1936: 21; Nagy Czirok L. 1959: 44). Kecskemét régi jegyzőkönyveiben megörökített nevek: Nagyorrú Matyi, Pörkölt Horváth Ferencz, Pinczékentekergő Istók stb.

Főként a Közép-Tisza vidéken ismert szokás a juhászkeresztelő. Kunmadarason 1832-ben jegyezték be a tanácsi jegyzőkönyvbe: „Feladattatnak számos Juhászok, hogy Juhász keresztelő nevezet alatt vendégeskedtek, ittak, ettek reggelig; mivel pedig annak tartása a Ts. NKun Törvényhatóságoknak éppen a Madarasi Juhász Keresztelőt tartott juhászok ellen hozott ítéletnek köz hírré tétele által is meg van tiltva, azok a Juhászok fejenként 20–20 pálczákkal fenyíttetni rendeltetnek…” (Fazekas M. 1979: 217). Nem ez volt az első hatósági intézkedés. A Nagykun Kerület 1827-ben ismételten törvényszékileg eltiltotta a „Juhász kereszteltetés”-t és a vele járó „dobzódások”-at (Paládi-Kovács A. 1993a: 310).

A nagykunsági juhászok kedvét azonban deressel, botozással sem vehették el a „keresztelő”-től. Még az 1900-as évek elején is megtartották, bár esetenként csak a juhász lakodalmán kerítettek rá sort. A fiatal juhász „keresztapát” választott, rendszerint 60 éven felüli, tekintélyes juhászt, akihez tanácsért, segítségért fordulhatott, ha megszorult. „Akit megkereszteltek, az nevet is kapott; annak le kellett váltani magát: 5 vagy 10 liter bort vagy egy hordó sört hozatott, akkor aztán megmaradhatott a régi neve. Egyébként elnevezték, elkeresztelték a juhászok; így például a Szabó György neve Thurzó Hamuka lett” (Fazekas M. 1979: 216–217).

Nagy esemény volt a pásztorlakodalom is. Somogyszob és a Kaszó-erdő pusztáin kanászlakodalom alkalmával összegyűlt az egész vidék kanászsága. Fő ételük a disznóhús volt. Cigányt nem fogadtak, hanem felváltva citoráltak, furugláztak, flótáztak, dudáltak. Kiskunsági pásztorregula volt, hogy a bojtár köteles a menyasszonyát előzetesen bemutatni pásztortársai előtt. Bokrétás kalapot csak akkor viselhetett, ha menyasszonyát már bemutatta, s választását idősebb társai jóváhagyták (Takáts Gy. 1986: 58; Nagy Czirok L. 1954: 266). Kunmadarason (Jász-Nagykun-Szolnok megye) utoljára 1906-ban rendeztek hagyományos juhászlagzit. Násznagynak juhászgazdát, számadót, vőfinek juhászbojtárt kértek fel. Nemcsak juhászokat hívtak meg a lagziba, hanem gulyást, csikóst, csordást is. Összejöttek a környékbeli pásztorok mind. Az 1870-es években még az új pár is csacsifogaton ment a templomi esküvőre. Utánuk párosával haladtak a szamarak, rajtuk ültek a juhászok. Legelöl birkabűr zászlót vittek, amit rákötöttek vagy rászegeztek egy rúdra (Fazekas M. 1979: 215).

A zászló a céhes juhászok jelvénye volt. Kiskun városokban, így Kiskunhalason, valódi zászlóik is voltak. Az 1930-as években a katolikus templomban őrizték három „céhzászló”-jukat is. Körmenetek alkalmával és elhunyt társaik temetésén testületileg vonultak zászlójuk nyomában. Céhük a kiskunsági juhászoknak sem volt, de a Dunántúlról áttelepült német és morva eredetű birkások magukkal vitték céhes hagyományaikat (Tálasi I. 1936: 18–19; 1977: 176).

A gulyák, ménesek őszi szétverése, a nyájak megfelezése után a pásztorok országszerte lakozásokat rendeztek. Év közben is számos alkalmat találtak arra, hogy életüket kicsit megvidítsák, s a közeli csárdákba is ellátogassanak. A lovak, birkák úsztatása, a marhák tüzes vasakkal való bélyegezése, a birkanyírás, csikónyírás, a kosbárányok herélése mind jó alkalom volt az áldomásra. A Duna–Tisza között „tomot {8-136.} ültek” (például Kecskemét, Szeged, Halas vidékén), azaz lakomát rendeztek, a Tiszántúlon évente 3–6 alkalommal juhtort, gazdasági evíst tartottak a gazdák és a gazdaközösségek pásztorai (Madarassy L. 1912: 31; NNy III. 1931: 254–255). Kondások lakomája volt a szerpecsenye. Sorrend szerint öltek le bizonyos időközönként egy-egy disznót, s a belőle készült pecsenyével társaikat is megvendégelték. A soros kondás tartozott a disznót 10 lépés távolságból úgy eltalálni a baltájával, hogy rögtön vége legyen. Máskülönben bírságot kellett fizetnie.

Országszerte pásztorvigasságok voltak az őszi számadás és a pásztorfogadás, a pásztorok védőszentjeinek napján. Különösen Kelet-Dunántúl juhászai ünnepelték a 18–19. században a Mihály-napi (szeptember 29.) juhászbúcsút. Tolna megye főfiskálisa jegyezte fel: „Megyénkben ugyan a juhászoknak semmiféle czéhek nincsenek, mindazonáltal azon szokás van nálok, hogy esztendőnként Szent Mihály-napkor valamennyi Juhászok, légyen az számadó vagy Bujtár rész szerént Simontornyán, rész szerént pedig Fehérváron öszve sereglenek, ottan nagymisét tarttatnak, egyéb eránt mintegy három napokig mulatnak, korhelkednek, táncolnak, sőt gyakran halálosan verekednek, mely miatt a vármegye ezen összejövetelt annyira amennyire tilalmazza is” (idézi: Szabó K. 1942: 60; Paládi-Kovács A. 1993b: 67). A fehérvári juhászbúcsúról szóló első tudósítás 1817-ből származik, s kiderül belőle, hogy mélyen a 18. században gyökerező hagyományról van szó. A Mihály-napi búcsúra a juhászok Bácskából, Belső-Somogyból is eljártak, nemcsak a közeli Fejér, Tolna és Veszprém megyéből. Vitték magukkal asszonyaikat, leányaikat is. Tehát az elszegődés és a mulatozás mellett volt egyfajta leányvásár szerepe is a nagy sereglésnek (TGy 1817; lásd még Gémes B. 1977:183; Paládi-Kovács A. 1993b: 67–68).

Elmaradhatatlan szereplői voltak a pásztorok az esztendő nagy ünnepeinek. Karácsonykor a templomban is megjelentek s énekeltek. Többnyire csoportosan (gulyás, csordás, kondás, juhász) járták végig a települést, s a gazdák házánál kegyes szövegű éneket kántáltak, köszöntőt mondtak, bő malac- (bárány-, borjú-) áldást kívántak. A gazdáktól bort, pálinkát, kalácsot kaptak. Nevezték ezt a szokást kántálásnak, koledálásnak, helyenként suprikálásnak (Főként ott, ahol nyír- vagy fűzvesszők kötegét vitték magukkal, s a háziak egy-egy vesszővel veregették meg a hátukat. Eközben a pásztorok nagyokat ugráltak, hogy az állatok egészségét, frissességét e mágikus cselekvéssel is elősegítsék.) Újév, húsvét, pünkösd, valamint a kihajtás napján is szokás volt a pásztorok megajándékozása. Jeles napi ostordurrogtatásuk, hétköznapi tülkölésük, lakodalmi duda, flóta, citera stb. szolgáltatásuk is hozzátartozott a helyi társadalmak életéhez (Minderről e sorozat VII. kötete szól bővebben.)

A pásztornép egykor egész megjelenésében, viseletében, magatartásában, beszédmodorában feltűnően elütött a földművelő parasztságtól, s még sokkal inkább a társadalom más rétegeitől. Meglazultak s lassacskán eltűntek a régi patriarchális viszony gesztusai a 19. század második felében, amikor a parasztság egy része vagyoni szempontból megerősödött, s polgári mintákat kezdett követni. Az ilyen „úrhatnám” gazdák viselkedését a pásztorok ellenszenvvel figyelték, s nem is törődtek olyan szeretettel a jószágaival, mint amikor „egy tálból kanalaztak” a gazdával és {8-137.} családjával. Többé nem mondta a pásztor és a szolga gazdája ökreire, hogy a „miénk”, hanem azt, hogy a „gazdáé” (Nagy Czirok L. 1959: 56).

A pásztorok anyagi és szellemi műveltségének még megannyi sajátos vonása volt, de ezek közül itt legfeljebb néhány címszó említhető: szárított hús, gulyásos hús, szolgafa, bogrács, szárított tésztával főtt ételek, a terelés, őrzés és a mezei élet tárgykészlete, a pásztorviselet jellegzetes darabjai, a pásztorművészet részlegei, mint a tárgyalkotó művészet (fafaragás, csont-, szaru-, bőr- és fémmegmunkálás), pásztordalok, botos pásztortáncok és -hangszerek, pásztormágia, -kultuszok és -hiedelmek, a pásztorok természetismerete, állatgyógyászati és egyéb racionális (szakmai) ismeretanyaga. Mindezekről a néprajzi szakirodalom és a sorozat más kötetei bőséges tájékoztatást nyújtanak. E néhány címszó is jelzi, hogy a népi kultúrán belül a pásztorok egy jellegzetes, a parasztokénál gyakran régiesebb rétegkultúra fenntartói, éltetői voltak.