{8-124.} PÁSZTORBÉR, JÓSZÁGTARTÁS, VAGYONI HELYZET

A pásztorrend anyagi viszonyait, belső tagozódását elég pontosan megvilágítják a pásztorbérek. Már a 18. század elején is megtalálható a pénz a konvenciós, egész esztendőre felfogadott pásztorok bérében, de a pénz részaránya csak az úrbérrendezést követően emelkedett jelentősebb mértékben. Addig a ruházat és az élelem tette ki a bér legnagyobb hányadát. Ehhez járulhatott még a lakás és a téli tüzelő. Hagyományosan egész évre szólóan állapodtak meg a pásztorral, állapították meg a konvenciót (népnyelvi szóval: kommenció), figyelembe véve bojtárjait, hátas- és terhes állatait, kutyáit is. Rendszerint a pásztor kezére bízott jószág darabszámából indultak ki, ha a bér pénzbeli részét kellett megállapítani. Erre nézve a vármegyék időnként újraírt bérlimitációja volt az irányadó.

Jó példa Kecskemét csikósainak 1726-ban megállapított illetménye: „A nyomási csikós eleibe, ha valaki lovát adja egy máriás bért egy lótul, kettőtül pedig egy font húst és egy kenyeret ad” (Takáts S. 1915: 275–276). Az uradalmak már a 18. században is jobban fizették pásztoraikat, mint a falusi, mezővárosi közösségek. 1848 előtt azonban az uradalmak konvenciós pásztorainál is a díjazás természetbeni formáinak túlsúlya figyelhető meg, csak a polgári korszakban változtak meg lényegesen az arányok, növekedett meg a pénz szerepe. A Festetics-major gulyásának évi bére Ságon (Sopron m.) 1759-ben az alábbi tételekből állt: 16 forint készpénz, 4 köböl búza, 10 köböl rozs, 25 font só, 50 font tehénhús, 1/4–1/4 véka lencse és borsó, 2 pár bocskor, 1 marhatartás és egy zsellérházban szabad lakás (vö. Paládi-Kovács A. 1993b: 69; Sápi V. 1967: 110–113).

A marhahizlalás tőkés vállalkozói a Dél-Alföldön már a 18. század közepén is havonta fizették a sőremarha, a hízó göböly mellett dolgozó pásztorokat, szénás embereket. Őket nem egészen egy esztendőre fogadták fel, mert a vágómarhát jóval előbb hajtották piacra. Bérük tisztán készpénzből állt, és a beosztásukhoz igazodott. A 18. században minden más pásztor járandóságában ott volt még a bocskor, amit csak a 19. század elején kezdtek a munkáltatók pénzzel megváltani (bocskorpénz). Kiskunhalason a gulyás évi bére 10–33 forint között váltakozott a 18. század közepén – igazodva a bojtár életkorához, használhatóságához, felelősségéhez –, s a terményen, élelmen, 1 üsző tartásán felül a következő ruhaneműek tartoztak hozzá: egy egész ruha (ebben olykor egy szűrdolmány, egy suba, ritkábban egy ködmön), egy nadrág, két pár fehér ruha (azaz vászoning és gatya), egy süveg, bocskor vagy bakancs, bőrkapca. Néhány esetben irha (juhbőr) és dohány is (Nagy Czirok L. 1959: 52). A ruházat régi, középkori eleme a pásztorbérnek, s nem a jószág számához, hanem a foglalkozás szükségleteihez igazodott. Erre vall, hogy Békésben 1752-ben az öreggulyás bére 20 forint, a bojtáré 8 forint volt, de mindketten egy-egy ruhát kaptak, s közösen fogyasztották el a két öreg marhától járó 1–1 kenyeret is (Banner J. 1929: 6). Előleget a gazdaközösség a közös pénzből – amit állataik száma szerint adtak össze a gazdák – fizetett a pásztornak, és gúnyát is abból vett neki. A darabszám szerint kivetett kenyér- és terményjárandóságot viszont neki magának kellett kérnie, összegyűjtenie a gazdáktól. Nagykunsági, hajdúsági mezővárosok jószágtartó gazdaközösségei {8-125.} maguk közül kenyérgazdát, kenyérszedő gazdát választottak. Ő szedte össze a gazdáktól a pásztoroknak járó kenyeret, s juttatta ki a lakos vagy talyigás révén a szállásra (Bellon T. 1996: 153). Az évi konvencióhoz tartozó termény, hús, szalonna és kenyér begyűjtése, illetve a pásztornak járó sorkoszt intézménye egészen 1945-ig fennmaradt. A 20. században már nem csupán a bodrogközi asszonyok igyekeztek egymáson túltenni, amikor a pásztornak is főztek, mert a fukar gazdánét szájára vette a falu: „Ki cibere, ki dara, Baloghnéé haluska” (Paládi-Kovács A. 1965: 159; Takáts Gy. 1986: 22; Bodó S. 1992: 175).

Helyenként azonban az 1950–1960-as években is megmaradt a pásztorbérben a szalonna, s néhány egyéb természetbeni járandóság. A pásztorbért kisebb-nagyobb ajándékok, nagy ünnepek idején esedékes italok, kalácsok egészítették ki. A szerződés szerint Kunmadarason a csordás a tavaszi „kiverés”-kor 20 dkg szalonnát kapott tehenenként, de mindenki többet adott neki, bővebben mérte a porcióját (Fazekas M. 1979: 145).

A kospásztorok, sertéspásztorok, meddőjuhászok bére általában alacsonyabb volt, mint a többieké. A kinn háló nyájak pásztorai is többet kaptak, mint a naponta kijárók. Egyes pásztori foglalkozásokhoz fontos mellékjövedelmek tartoztak. Fejős juhászok bérében a vasárnapi tej haszna állt az első helyen. Gulyások, csordások feleségei az elhullott állatok faggyúját gyertyának, szappannak dolgozták fel, s jó haszonnal árusították. Az anyagulyás is fejte olykor a borjas teheneket, noha a gazdák ellenezték. Volt némi mellékjövedelme a szántók, ugarok hálatását, kosarazó trágyázását vállaló gulyásoknak, juhászoknak is.

Igen nagy eltérések adódtak a pásztorok jószágtartásának lehetőségeiben. Ez a lehetőség a felföldi, erdélyi kisparaszti közösségek pásztorai számára kezdettől fogva elég szűkös volt. Viszont az Alföldön a 18–19. század fordulóján még alig korlátozták a pásztorok jószágtartását. Kecskemét 1780-ban és 1798-ban kezdte korlátozni az elszemtelenedett juhászokat. A városi tanács kimondta, hogy a fejős juhászok 30, a nyájjuhászok 100 saját juhnál többet nem tarthatnak a kezükre adott nyájaknál, mert a többletet a város elkobozza (Szabó K. 1942: 9; lásd még Paládi-Kovács A. 1993b: 70–71).

„Jószágtartás”-a, bár különböző mértékben, de minden állatfajta pásztorának volt. Legtöbb jószáguk a juhászszámadóknak lehetett a 18–19. században is. Szamarat vagy lovat a tejtermékek taligás, szekeres, esetleg málhás szállítása végett tartott a juhász. Juhtartása legalább 15–20 darabos volt, de gyakrabban 40–60–80 darabra rúgott. Ebből a keretből kellett kielégíteni bojtárjainak juhtartását is. A „jószágtartás” járandósága lehetővé tette a juhász számára, hogy a gazdaság vagy a gazda legelőjén, annak állataival együtt járassa a sajátjait. Meghatározott keretszámig a pásztor jószágainak téli takarmányozása is a gazdaság terhére történt. Az Alföld téres legelőin egyes juhászoknak akár 100–200 birkája legelt a gazdaság nyájaiban. Kunmadarason például 1771-ben az egyik számadónak körülbelül 200 juha és 4 szamara volt. Juhainak pontos számát nem is tudta. Csak abban volt biztos, hogy senkinek sem volt több juha a helységben (Fazekas M. 1979: 188). Ez magyarázza, hogy a juhászszámadók között országszerte sok tehetős embert lehetett találni.

Somogy megyében az uradalmi kanászok „nem a konvencióból éltek, hanem az eszök szerint”. Az ügyes kanász annyi disznót tartott, amennyit akart. Egyes taszári {8-126.} kanászoknak 100 disznójuk volt, de a községi kanászok is tartottak 50–60 saját disznót. A 20. század elején két göbét (anyakocát) tarthatott a kanász malacaival együtt a naponta „kijárós fókában” (Takáts Gy. 1986: 21–22).

A tavasztól őszig távoli legelőn (pusztán, havason) élő pásztorok könnyebben kijátszhatták a gazdát, s több jószágot tarthattak, mint a naponta kihajtó és ellenőrizhető csordások, csürhések. Uradalmak is több lehetőséget adtak a pásztorok jószágtartására, mint a paraszti gazdaközösségek.

Gulyások, csikósok jószágtartására szintén bőven utalnak a források. A karcagi réteken 1755-ben szilaj gulyát teleltető Vajó Sámuelnek például a hátaslován kívül két kanca lova, egy csikaja, két ökre, egy fias tehene, öt ökörtinója (tulokja) és három üszője, összesen tehát 15 számosállata volt (Györffy I. 1941: 16), s ezzel a jószágállománnyal nem állt egyedül a gulyásszámadók között. Sokat foglalkoztak a 1819. századi hatóságok a pásztorok lótartásával. Csikósnak, gulyásnak az őrzéshez, tereléshez, jószágkereséshez hátaslóra volt szüksége. A Kiskunságban a gyakori tolvajlások miatt sokszor szabályozták – egyik évben engedélyezték, a másikban pedig tiltották – a pásztorok lótartását. Jószágkereső pásztorok számára passzust, útlevelet állítottak ki. 1793-ban azt is kimondta a kun kapitány, hogy egy cserénynél két, legfeljebb három lovat tarthatnak a pásztorok, de a „csavargás”-t még a szamárháton járó pásztoroknak is megtiltotta, s kemény büntetést helyezett érte kilátásba. Már előbb kimondta azt is, hogy a tolvajláson kapott pásztorokat nemcsak a lótartástól, de a marhatartástól is eltiltja, s legfeljebb a juhtartást engedi meg számukra (Tálasi I. 1936: 22–23). Jószágtartásukat más módon is korlátozhatták. A Nagykunságban az 1820-as években már a ménespásztor alá is olykor a város adott lovat, s nem a saját lován végezte szolgálatát (Bellon T. 1996: 160). Ebben az esetben évi bére is kevesebb volt.

A pásztorok egyik része minden korban rendelkezett saját házzal és beltelekkel. Ők alkották a pásztortársadalom felső rétegét. Erősen kötődtek egy-egy településhez, ahol már elődeik is éltek, sőt valóságos pásztordinasztiákat alkottak. A pásztorok másik része a házatlan zsellér kategóriába tartozott. Családjaik az uradalmi majorok cselédlakásaiban vagy a falusi pásztorházakban éltek. A hazai uradalmak a 18. században igen sok cselédlakást, s számos különálló birkás házat építettek. Sok helyen a meglevő juhászházakat korszerűsítették, bolthajtásosra, kéményesre építették át és pincével látták el. Általában egy szoba, egy konyha és egy pincével épült kamra tartozott hozzájuk. Az egri érsekség a 18. században több majorjában épített „birkás házat” kőből, téglából készült falakkal, nádas vagy zsindelyes tetővel (Paládi-Kovács A. 1965: 78–79). Különösen a Felföldön építettek a birtokosok juhásztanyákat a határban. Ezek is 2–3 helyiségből álló lakóházak voltak, közelükben hodály, akol, sajtház állt és a juhász disznainak, baromfiállományának szolgáló ólak. Először csak úri birtokon jelentek meg, majd a tagosítások után a volt úrbéres nagygazdák földjein is.

A nagyobb majorok, puszták népe hosszú cselédházakban élt, ahogy azt Illyés Gyula a Puszták népében megírta. Némelyik pusztán csak két-három hosszú cselédház állt, s egy-egy közös konyhán négy család asszonyai főztek (Illyés Gy. 1937: 130–131). Kisebb pásztorházakban laktak a községi pásztorok. Úrbéres gazdaközösségek, nemesi communitasok is építettek szerény kis házakat a falu szélén pásztoraik számára. {8-127.} Ezek között ritka volt a két család számára épült lakóház. Egy csoportban állt a csordás, a gulyás, a kondás, a falujuhász háza, s a közelben volt a községi apaállatok istállója is, a szükséges korlátokkal, kifutókkal, széna- és szalmakazlakkal, itatóvályúkkal, trágyadombbal. Az apaállatok gondozása, takarmányozása a községi pásztorok dolga volt. Részint ott történt a nőstény állatok fedeztetése, vemhesítése is. A pásztorházak mellett álltak a pásztorok jószágait befogadó ólak, istállók.

2. ábra. Négy család konyhája a cselédházban. Tarhos-puszta (Békés vm.)

Az uradalmi majorok cselédházaiban és a községi pásztorházakban csak a szerződés ideje alatt lakott a pásztorcsalád. Esetenként akár évekig, évtizedekig laktak egy helyen, másoknak azonban évente hornyánszkodni (költözködni) kellett. A költözéshez mindig az új munkáltató adott szekeret, fogatot (Paládi-Kovács A. 1965: 161; Bencsik J. 1988b: 603–617; Bodó S. 1992: 174–175). 1945 után a régi községi és uradalmi pásztorházakból a szegényebb pásztorok is saját lakóházukba költöztek. Egyik faluból a másikba vándorlásuk, gyakori költözködésük megszűnt.

A pásztorok vagyoni helyzete minden korban igen változatos képet mutatott. A 16–17. században is léteztek föld nélküli, tisztán állattartásból élő jobbágyok. Parasztságon belüli arányuk Hevesben és a Közép-Tisza vidéken 3%-ra tehető. Jövedelmük 200 juh esetén már elérte a gazdagparaszti szintet. Utódaik a polgári korban az úgynevezett magatarti és a legelőt, házat vásárló tanyás juhászok. Előbbiek „kurta falkáikat” részint a közlegelőn, részint lopva, a tilosban legeltették. Az önálló és a {8-128.} szegődött (konvenciós) juhászok között álltak a részes juhászok. A részes tartás a 18. században a birkásokkal terjedt el, s a 20. század elején a Közép-Tisza vidékén még igen elterjedt forma volt. A feles szerződést két évre kötötték. A részes tartás egyik régebbi változata volt a harmados tartás.

3. ábra. Közös fűtésű cselédház 1890-ből. Pál-puszta (Békés vm.) Rekonstrukció

A juhászok gyarapodását fejős nyájak esetében elősegítette a vasárnapi tej haszna, s az ország sok vidékén ismert tejárenda. Nem véletlen, hogy főként a juhászok közül sikerült sokaknak kiemelkedni a cselédsorból, s a nagygazdák sorába lépni (Paládi-Kovács A. 1965: 36–39; Szilágyi Miklós 1968: 363). Azonban a társadalmi válaszfal a sok száz holdas juhász és a régi gazdaréteg között továbbra is fennmaradt (a Bakonyban 1945–1950-ig). Már a 19. század derekán is volt esély és példa arra, hogy meggazdagodott birkások nemesi rangra emelkedjenek (Vajkai A. 1959: 47; Hattyúffi D. 1907: 89–90).

Az alföldi pásztorok közül főként a kupeckedő gulyás és csikós számadók jutottak nagyobb összegekhez. A nyereségen, a lopott jószág árán leginkább földet vásároltak. Akadt a kanászok között is olyan, aki takarékoskodott, házat, földet vett magának. Somogyban szintén a kupeckedő kanászokból lettek olykor „vagyonos pógárok”. A parasztokat és a földművelést lenéző pásztorok azonban „nem gyűjtöttek”, hanem megmaradtak szegény, de büszke, mulatós pásztornak (Nagy Czirok L. 1959: 230; Takáts Gy. 1986: 34).