{8-122.} A „PÁSZTORREND” BELSŐ TAGOZÓDÁSA

A pásztortársadalom belső tagozódása koronként és térségenként eltérő módon, s nem egyetlen rendezőelv szerint alakult. Ezek egyike a foglalkozási, mondhatnánk „szakmák” szerinti rangsor. Az Alföldre érvényesek elsősorban Györffy István (é. n.: 87) sorai: „Tekintély dolgában első helyen áll a vagyont jelentő marha őrzője, a gulyás, s csak utána következik a csikós. A juhász jóval tekintélyesebb, mint a disznót őrző kanász vagy kondás. A szilaj vagy félszilaj nyáj őrzője is többet számít, mint a kezes nyáj pásztora, a csordás és csürhés”. Megerősítik ezt a rangsort a kiskunsági közlések. Ott a csikósok és gulyások között vetélkedés folyt az elsőségért. Első volt a gulyás, mint a legnagyobb érték, a szarvasmarha őrzője, aztán következett a csikós, aki a gulyás előtt szeretett volna lenni. Mindketten lenézték a juhászt, akit poszogónak, dücskinek hívtak, egészüket pedig iszákregementnek csúfolták. A Duna–Tisza között szabály volt, hogy „ki milyen pásztorságot tanult, abban lehetőleg meg is kellett maradnia.” Csikós vagy gulyás „szégyenlett volna juhásznak vagy kanásznak szegődni.” Inkább felcsapott betyárnak, ha nem tudott elszegődni. Átállás egyik pásztori foglalkozásból a másikba csak a kiskun puszták felosztását követő időkben fordult elő néha (Tálasi I. 1936: 21; Nagy Czirok L. 1959: 42).

A Nagykunságban, a Hortobágy környékén a csikósszámadók adták a „pásztorok elejét”, őket követték a gulyások. Harmadik volt a sorban a juhász, őt követte a külső legelőn élő disznópásztor, a kondás. Egészen hátul állt a sorban a belső legelőre naponta kihajtó csordás és csürhés (Fazekas M. 1979: 32). Azonban a felelgetős népdalban a foglalkozások között válogató leány a Tiszántúlon is a gulyást választja:

„Az kell nékem, baromőrző,

Az a szép asszony nevelő.”

A 19. században megkülönböztették a magyar juhot őrző juhászt és a nyugati fajtákat, főként merinói juhot őrző birkást. Kettejük közül az alföldi pásztor- és gazdatársadalom a birkát és a birkást nem szenvedhette, mindenféle kifogása volt ellene.

A Nyírségben, a Bodrogközben a ménesek, s így a csikósok száma kevesebb volt, mint a Hajdúságban és a Hortobágyon. Ezért ott, s a Felső-Tisza vidékén általában, a gulyást helyezték a pásztorfoglalkozások élére, a kondást pedig a sor végére (Luby M. 1942: 67–68; Bodó S. 1992: 175).

A Dunántúlon a pásztori foglalkozások létszámaránya és hierarchiája másképpen alakult. Somogyban „a kanász volt a legbetyárabb pásztor”. Ott a juhászokat „nem állhatták a kanászok, sem pedig a gulyások”. A juhászok a kanászokat bókásoknak nevezték, mert a disznókban sok a bolha. A kanászok viszont zsírosaknak nevezték a juhászokat (Takáts Gy. 1986: 45, 97). Egykor a kanászok a Bakonyban is a pásztorok „elejének” számítottak, de a 20. században a juhászok vették át a helyüket. Miközben a többi pásztor elszegényedett, a juhászok közül sokan meggazdagodtak. Illyés Gyula juhász nagyapja szintén a juhászokat tette a rangsor elejére, de nem a vagyon, {8-123.} hanem a munkavégzés eltéréseit említette indoklásul (Vajkai A. 1959: 47; Illyés Gy. 1937: 70–71). Fejér, Tolna, Komárom megyében a merinó fajtával szaporodtak el a német és cseh, morva eredetű birkások. Köztük sok volt a bérlő, árendás juhász, akikre a hagyományos pásztori foglalkozások folytatói ellenérzésekkel tekintettek.

A pásztorok között a vezetést és a munkakört tekintve bizonyos munkaszervezet alakult ki, ami szinte katonai függelmet jelentett. Egy-egy mezőváros, nagyközség vagy uradalom nyájainak pásztorlásáért felelős személy volt a számadó. Nagyobb alföldi „gazdaságok”-nál tucatnyi pásztor szolgált a keze alatt. Az erdélyi, felföldi falvak úrbéres gazdaközösségeinek állatállománya jóval kisebb volt, kevesebb pásztort kívánt, s a munkaszervezet is kevésbé volt tagolt. Erdélyben és a Felföldön a juhászok voltak többségben a pásztorok között. Számadójuk Székelyföldön a major, Erdély nagyobb részén a bács, a Felföldön a bacso vagy bacsa. Többnyire a juhászszámadók intézték, legalábbis felügyelték a „bácsolás”-t, a tej feldolgozását.

Az Alföldön állatfajták, pásztorfélék és legeltető társaságok, gazdaközösségek szerint szerveződtek a pásztorlási egységek, alakult a pásztori munkaszervezet. A számadó (lehetett csikós, gulyás, juhász, kondás) maga is jószágtulajdonos, akinek háza, kis falusi, tanyasi gazdasága, asszonya és családja is van. Meghatározott számú saját jószágot legeltethet a rábízott nyáj között. Kár esetén a saját jószágából volt köteles kárpótolni a gazdákat. Nemcsak a jószágállományért, hanem az általa felvett, fizetett, élelmezett bojtárokért is felelt. Az alföldi számadók, a hozzájuk tartozó nyájak nagyságától, szükségletétől függően tartottak 2–5 vagy annál is több bojtárt. Néhány jószágot a bojtárok is tarthattak a nyájban, hogy azzal feleljenek az esetleges károkért.

A pásztorok között nemcsak rend, fegyelem, de szoros munkamegosztás is volt. A számadó korlátlan hatalommal rendelkezett az általa fogadott pásztorok fölött. Távollétében az öregbojtár vagy első bojtár helyettesítette. Csak utána következett a többi bojtár, akiket sorszámokkal jelöltek (második, harmadik, ötödik). A sor végén állt a kisbojtár, akinek „mindenki parancsolhatott” (Madarassy L. 1912: 22; Györffy I. é. n.: 87; Tálasi I. 1936: 16–17; Nagy Czirok L. 1959: 41).

A bojtárok létszáma az állatok, nyájak számához igazodott. Debrecenben és a Hortobágyon egy-egy csikósbojtár legfeljebb 200 lovat, a gulyásbojtár maximum 300 tőkemarhát őrizhetett. Közösen étkeztek, végezték az itatás és vízhúzás nehéz munkáját. Kecskemét, Szeged és a kiskun városok legelőin minden pásztortanyához tartozott tanyás vagy lakos, aki a tüzet táplálta, napjában legalább kétszer főzött. A pásztorok élelmezéséhez szükséges mértékig tejet fejt, túrót, tarhót (joghurtot) készített, őrizte és rendben tartotta a cserényt, s az egész pásztortanyát (Madarassy L. 1912: 22; Nagy Czirok L. 1959: 41). Hasonló munkakör volt a Hortobágyon és környezetében a talyigásé, aki a vasalónak nevezett építmény szabad tűzhelyén főzött társaira. Ő járt a városba élelemért, amit lovas pásztortaligán szállított ki a pusztára (Ecsedi I. 1914: 118–119). Nagyobb legeltető pásztorszervezetek esetében ezt a munkakört nem valami fiatal bojtár, hanem tapasztalt, meglett férfi látta el.