| BEVEZETÉS | TARTALOM | A NEM MEZŐGAZDASÁGI JELLEGŰ MUNKAVÁLLALÁS, ÉLETSTRATÉGIÁK, INGÁZÁS |
A magyar mezőgazdaság üzemszervezetére 1945 előtt a nagybirtokok túlsúlya, az életképtelen törpebirtokok tömege és az önellátásra, illetve árutermelésre képes, a földművesek kezén lévő birtokok viszonylag csekély aránya volt jellemző. A földbirtokok 0,2%-át kitevő, 1000 kat. holdat meghaladó birtokosok a földterület 29,9%-án gazdálkodtak, s a birtokosok 75,2%-a 5 kat. holdnál kisebb, egy család megélhetéséhez nem elegendő méretű földterülettel rendelkezett, s még az ő számukat is meghaladta 1935-ben az agrárproletároké, azaz óriási, nagy szegénységben élő munkaerő-tartalék képződött a falvakban. Ezt a szociális feszültséget volt hivatva oldani az 1945-ös földosztás, amely a földterület 34,6%-át érintette: eredményeként Magyarország a kisbirtokok országa lett, s a helyzetet csupán árnyalta, hogy néhány nagybirtokból állami gazdaság szerveződött. A kialakuló birtokstruktúra még a háborús károk ellenére is valamelyest javuló életlehetőségeket kínált a legelesettebbek számára. A viszonyokon valamelyest javított a belső vándorlás is, az Alföld és az Északi-középhegység erősen túlnépesedett körzeteiből a dunántúli egykori nagybirtokokra, illetőleg a kitelepített németek falvaiba települtek át, akiknek ott juttattak földet. Így kerültek például Kisújszállásról szegény földművescsaládok Zsámbékra, vagy Besenyőtelekről {8-981.} Perbálra és Nagykovácsiba. A Bácskából menekülni kényszerülő bukovinai székelyek ugyancsak tolnai, baranyai és Buda környéki egykor németek lakta falvakban kaptak földet és házat (Albert G. 1983: 411–412). A földosztás azonban egyúttal az illúzióvesztés időszaka is volt. Mintegy kétmilliónyi mezőgazdaságból élő továbbra sem rendelkezett az egy család létfenntartáshoz szükséges földterülettel, s közülük félmilliót tett ki a nincstelenek száma 1949-ben (Orbán S. 1972: 11–45; Donáth F. 1976).
A megoldást a nem mezőgazdasági munkavállalás lehetőségeinek megteremtése jelentette, amire fokozatosan módot nyújtott az iparosítási program 1949-től. Az iparpolitika azonban éppúgy, mint a mezőgazdasági politika, a szocialista társadalom kialakításának alárendelten valósult meg, amelynek mintájával és követelményeivel a Szovjetunió szolgált. Ennek a mintának pedig az összetevői közé tartozott, hogy egyfelől a mezőgazdaság hivatott előállítani az iparosítás anyagi alapjait, másfelől a nagyobb tömegű áru előállítására képes, nem csupán családi munkaerőt felhasználó mezőgazdasági üzem újratermeli a kapitalizmust, ezért felszámolandó. Mindkét célt szolgálta az orosz szóval kulákoknak nevezett nagygazdák ellenében foganatosított politikai és gazdasági intézkedések sora, az ő elmozdításuk a falu éléről, progresszív adóval és beszolgáltatási kötelezettségekkel sújtásuk, ami az életképes birtokok felaprózódására vezetett.
A gazdaságirányítás adminisztratív rendszere, az árugazdaság visszaszorítása, az elvonások azonban a családi gazdaságot fenntartókat vagy csak részben abból élőket is elszegényítette, s éppen az utóbbiak és a földbirtokkal nem rendelkezők számára nyújtott némi reményt, hogy termelőszövetkezetbe tömörülésük a megélhetést megkönnyítheti – ők voltak elsőként fogékonyak az állam és az uralkodó párt, a Magyar Dolgozók Pártja ilyetén ösztönzésére. Őket csak néhány évvel követték nagyobb számban a nagyobb birtokkal rendelkezők, bizonyára nem függetlenül a nagytáblás művelést elősegítő tagosításoktól való féltükben és politikai nyomásra. A termelőszövetkezeti szántóterület így is csak az ország szántóterületének negyedére terjedt ki, s az állami gazdaságokkal együtt is csak 42%-ra rúgott 1953-ban, ezt követően pedig csökkent – azaz fennmaradt a családi gazdaságok folyamatossága. A nem kielégítő eszközellátottság, a csekély állatállomány és nem utolsósorban az elnökök képzetlensége következtében a termelőszövetkezetek termésátlagai sem haladták meg a magángazdálkodókét, sőt az azokban tömörültek fogyasztásának szintje is azoké alatt maradt – mintegy korábbi társadalmi helyzetük, vagyoni állapotuk tükröződéseként. Ezek a tényezők a mezőgazdaság elhagyására vagy legalábbis kiegészítő nem mezőgazdasági jövedelemszerzésre, kétlaki életformára indítottak (Orbán S. 1972: 73–13 1; Módra L.–Simó T. 1988: 51).
A termelőszövetkezetek 1950-es évekbeli működése során szerzett tapasztalatok és az attól való félelem, hogy a mezőgazdasági termelés kikerül a tervutasításos gazdaságirányítás ellenőrzése alól, egyaránt tükröződtek az 1956 után kidolgozott új agrárprogramban, amely a mezőgazdaság tömeges kollektivizálását tűzte ki célul – a szocialista országok hasonló lépéseivel időben ismét egybeesően. Ennek eredményeként 1962-re a szántóterületnek mindössze 3, 6%-a maradt magángazdák kezén (Orbán S. 1972: 218). Az eredmény elérésében a közvetett gazdasági ösztönzés, így a magántermelők fokozódó adóztatása mellett döntő volt, hogy a falvak legjobb gazdáinak {8-982.} „meggyőzésével” kezdődött, de mindenkire kiterjedt a szervezés, a könyörtelen agitáció, a kényszerítés változatos eszköztárát felhasználva, amiből nem hiányzott még az sem, hogy a szülők vélekedését iskolás gyermekeiken keresztül tudakolják meg (Sárkány M. 1978: 105). A jó hírnévnek örvendő gazdák azután gyakran vezető szerephez jutottak a közös gazdálkodás első éveiben. A falu hagyományos társadalmi rétegződése beépült az új szervezetbe, amit nemcsak a vezetők kiválasztása jelzett, hiszen voltak olyan települések, ahol a brigádok is társadalmi rétegek szerint szerveződtek (Tagányi Z. 1982). Az 1960-as évek végétől pedig képzett agrárértelmiség vette át a termelőszövetkezetek irányítását (Pünkösti A. 1988), amelyek gépesítése, termelésében a szükséges kemikáliák felhasználása megfelelő tőkeráfordítással valósult meg, s amelyekben a termékek áru jellege érvényesült.
A társadalmi tulajdont szorgalmazó politika végül, az 1960-as évekre, három üzemtípust hozott létre: az állami gazdaságot, a termelőszövetkezetet és a szakszövetkezetet. Az üzemtípusok egyben eltérő tulajdonformákat is jelentettek. Az állami gazdaságok állami tulajdonban lévén az ott dolgozók bérmunkások maradtak. A termelőszövetkezetekben és a szakszövetkezetekben tagok tömörültek tulajdonostársakként, ám a két típusban eltérő méretű földterületet tartottak meg magánkézben. A termelőszövetkezetben 1 kat. hold háztáji gazdaságot. A szőlő- és gyümölcstermelő területeken létrehozott szakszövetkezetekben azonban csak a szántót, legelőt használták közösen, a szőlő- és gyümölcsültetvények magánbirtoklásban maradtak, a termelők a bruttó termésnek csak 10%-át adták be a szövetkezetbe, amit azután közös beruházásokra fordíthattak: gépekre, pincészetre, palackozóra, egyéb közhasznú javakra (Módra L.–Simó T. 1988: 52). A szövetkezeti vezetés idővel mindkét típusban bizonyos vállalkozói tevékenységet is végzett: ellátta tagjait takarmánnyal, beszerzett vegyszereket, műtrágyát, vagy segítette a megtermelt javak, így a háztájiban megtermelt javak közös eladását. Ezek a lehetőségek azonban a termelőszövetkezetekben változtak: egyes időszakokban a felülről irányított munkahely jelleg került előtérbe, s kárhoztatták a háztáji művelésében elmerülők individualista törekvéseit (Varga D. 1982: 40). A két forma eltérő jellegét, a tagok tulajdonosi jogainak érvényesítési lehetőségének különbözőségét jól mutatja, hogy a termelőszövetkezetekben nagy számban, sőt túl nagy számban asszonyok lettek tagok, veszélyeztetve az üzemek gazdaságosságát is (Sárkány M. 1978: 109). A munkaképes férfiak közül azok maradtak a szövetkezetben, akik érzelmileg erősen ragaszkodtak a településhez, a földhöz, a gazdálkodáshoz, illetve a vezetői, irányítói pozíciókat betöltők (Asztalos Morell, I. 1999: 377–380). Akik képtelenek voltak elfogadni a közös gazdálkodás gondolatát, az iparban, építőiparban kerestek munkát. A szakszövetkezetben viszont a férfiak lettek tagok, hiszen esetleges távoli munkavállalásuk nem érintette birtokjogukat (Hann, C. 1980: 52). A szövetkezetek mindkét formájában lehetőség nyílott nem tagok alkalmazottként történő foglalkoztatására is. Bármelyik forma uralkodott is el azonban egy településen, a mezőgazdasági népesség csökkenését vonta maga után. A kialakult üzemstruktúra pedig, egészét tekintve, a nagyüzemeknek és a kisüzemeknek a földosztást megelőző arányait idézte fel, ami azonban a következő évtizedekben a kisüzemek hagyományos paraszti gazdálkodástól eltérő szerepkörének kialakulásával és a két üzemtípus rugalmas funkcionális illeszkedésével párosult.
{8-983.} A termelőszövetkezetek megalakulásakor ugyanis a nagyüzemi gazdálkodás feltételei csak részben voltak adottak. Az első évben az egyes növénytermesztési munkákat még ki-ki maga végezte a földjén. Számba vették az állatállományt, a mezőgazdasági felszerelést, de csak kevés helyen volt mód az állatok közös istállóban való elhelyezésére vagy a gépek közös tárolására. Ezért az állatállomány többsége régi tulajdonosainál maradt, sőt az első években a terményt is a szövetkezeti tagok portáin tárolták. Aránylag gyorsan, az 1960-as évtized közepére, másutt a vége felé hitelek biztosításával és állami segítséggel kialakították a nagyüzemi gazdálkodás elemi infrastrukturális feltételeit.
Ez az időszak a mezőgazdaság modernizációjának első szakasza: nagy tárolók épülnek, sok férőhelyes istállók, tömegével jelennek meg a földeken a traktorok, munkagépek, teherautók. A gépi művelés általánossá válása előtt – nem okvetlenül a munkaszervezeti hagyományok folytatásaként, hanem az anyagi ösztönzés módjaként – a részes művelés különböző formáit alkalmazták az üzemekben. Cukorrépa-termelésnél a harmados, kukoricánál is a harmados részesedést, míg a széna kaszálásánál a feles részesedést tekintették irányadónak az 1970-es évekig. A részes munka célravezetőnek bizonyult később is a kényesebb kultúrák ápolásában, így a szövetkezet által kihasználatlan rétek, kaszálók hasznosításában.
A nagyüzemi növénytermesztés megvalósítását és egyben a termesztési hagyományok feladását a nagytáblás rendszerek bevezetése, a gépi művelés elterjesztése, az ún. biológiai forradalom, azaz új, bő hozamú növényfajták meghonosítása jelentette. A szövetkezetek radikálisan csökkentették a termesztett növények fajtáit, egyiket-másikat száműzve a háztájiba, kiskertekbe, ugyanakkor feltűntek az adott vidéken korábban nem termesztett növények is (Dobrossy I.–Fügedi M. 1983; Enyedi Gy. 1980).
Ezt a korszerűbb nagyüzemi termelést támogatták az 1968-ban bevezetett gazdaságirányítási rendszer egyes intézkedései is. Feloldottak egy sor adminisztratív korlátozást, nőtt a szövetkezetek önállósága, lehetőség nyílt ipari munka végzésére melléküzemágakban – bár születtek korlátozó ellenintézkedések is (Romány P. 1993). Az új termelőszövetkezeti és földtörvény módot teremtett a gazdaságok összevonására, amikor is egy település több termelőszövetkezetét vagy több környező falu mezőgazdasági üzemét egyesítették. Az összevonások után némely termelőszövetkezet határa 3–5 faluhoz tartozott, és nem minden településen maradt meg a teljes vertikum. Ehhez társult a települések összevonásának ösztönzése, a kis települések funkcionális elsorvasztásának politikája és gyakorlata is, ami hol megerősítette, hol meggyengítette a településháló fonadékát.
Az egyesítések után ágazati struktúra váltotta fel a korábbi üzemegységeket. Ez a fordulat tovább lazította az egyes települések hatalmi és strukturális viszonyait, mert az egyes ágazatok élére gyakran távolról érkezett a felső fokú végzettségű szakember, és megszűnt egy-egy településen belül az üzemszervezet teljes vertikuma.
A mezőgazdaság modernizálásának harmadik szakasza az integrációs folyamatok időszaka, a hetvenes évtized második fele. Ez teremtette meg az iparszerű termelés, azaz a nagy tömegű, azonos minőségű termelés és értékesítés feltételeit (Barta Gy.–Enyedi Gy. 1981). A nagyüzemi, iparszerű termelés a növénytermesztés mellett az állattenyésztésben is korszakos változást eredményezett. Fajtacsere zajlott le a szarvasmarha-tenyésztésben, {8-984.} megváltozott a technológia, tehénistállókat, elletőket és elkülönítőket, borjúnevelőket, növendékmarha- és hízómarha-istállókat építettek. Iparszerűvé vált a sertéstenyésztés és a baromfinevelés. A nagy hatékonyságú termelési rendszerek bevezetése, elterjesztése az országos politika és gazdaságirányítás látókörébe tartozott, átlépve a helyi és regionális párt- és közigazgatási korlátokon. A közvélemény előtt az integráció csúcspontját a Bábolnai Állami Gazdaság jelképezte.
A nagyüzemi gazdálkodás kiteljesedése mellett különös karriert futottak be a kisüzemek.
A kezdetben az önellátás révén a csekély jövedelmű falusi háztartások anyagi helyzetének javítására szánt háztáji földek, a kisegítő gazdaságok és az egyéb kisüzemek fokozatosan az árutermelés bázisává váltak. Az 1970-es évek elején, Varsányban vagy a Tarna menti „Kislaposon” (nem valóságos helységnév) például, ahol a háztáji földek évente újraosztásra kerültek, a háztáji földek zömét a termelőszövetkezet művelte meg. A tagok többsége a kapott terményt élte föl, hasznosította saját állatai nevelésére, esetleg értékesítette vagy továbbadta. „Kislaposon” az is előfordult, hogy a termelőszövetkezet a megtermelt termény árát fizette ki. Ilyen körülmények között csekély mérvű maradt és jórészt az állati produktumokra korlátozódott a termékek értékesítése, s csak kevesek forgatták át a terményjuttatást bikahizlalás révén egy jól, egyébként a termelőszövetkezet közvetítésével értékesíthető, nagyobb jövedelmet hozó árucikkbe (Sárkány M. 1978: 116–118; Bell, P. 1984: 160). Másutt, így például a szőlőtermelő területeken, ahol a „háztáji” szőlő természetesen nem került újraosztásra, sőt gyakran a gazdák korábbi szőlőskertjüket művelték, a szőlő- és a boreladásból származó jövedelem a jólét biztosítéka volt változatlanul, mint Pécselyen (Vasary, I. 1987: 151–152). Akadtak továbbá zöldség- és gyümölcstermesztő vidékek, ahol a munkaerő önkizsákmányoló hasznosítására épített árutermelési erőfeszítéseket lehetett megállapítani, amelyek megvalósítóit Márkus István (1996: 222–241, 298–299) a családi munkaszervezet folytonosságára és a munkacentrikus életvezetésre utalva, a francia Henri Mendras-t követve, utóparasztoknak nevezte.
A kisüzemek szerepe pedig a továbbiakban nem hogy csökkent volna, hanem éppen nőtt. 1984-ben a Magyarországon megtermelt zöldség, gyümölcs, burgonya, mák, dohány, az előállított sertések, vágónyulak és a tojás 55–90%-a a kisüzemekből került ki, amelyek ráadásul nem korlátozódtak a falvakra. Sőt, fenntartóik sem okvetlenül származtak parasztcsaládokból. A kisüzemi árutermelés ilyen megerősödése aligha lett volna elképzelhető a nagyüzemek termelésszervező, takarmánytermelő és áruértékesítő, azaz integráló közreműködése és szállító kapacitása nélkül, bár emellett kibontakoztak a kisüzemek egymás közötti forgalmi kapcsolatai is. Természetesen megmaradtak az elsősorban a művelő családjának ellátására hasznosított telkek és a szaporodó hobbikertek is (Kovách I. 1988: 7, 47, 57, 77–78).
A mezőgazdasági munka jellegének, üzemstruktúrájának, jövedelmezőségének változása maga után vonta felfogásának és értékelésének módosulását is.
Gyenes Antal (1968) szembeállította a „paraszt” és a „munkás” mentalitást a termelőszövetkezetekben, amellyel a társadalmi és tapasztalati háttér eltérésére utalt az egykori magángazdálkodók és a korábban is másoknál munkát vállalók között. {8-985.} Előbbieknél vélte fölfedezni a nagyobb önállóságra törekvést, az akár háztáji formájában megőrződő, saját gazdaság iránti vágyat, az alaposságot, az előrelátást és a mások által irányítottság nehéz elfogadását. Utóbbiaknál a könnyedebb életfelfogást, a nagyobb mozgékonyságot, a jobb alkalmazkodó képességet, a csekélyebb felelősségérzetet. Ezt a modellszerű szembeállítást Jávor Kata töltötte meg életszerűen a varsányi termelőszövetkezeti tagok munkával kapcsolatos vélekedéseit bemutatva, hangsúlyozva, hogy csak az idősebb generációra nézve van értelme a szembeállításnak, s akkor sem teljes a megfelelés egykori birtokhelyzet és társadalmi pozíció, valamint a viselkedésminták között, sőt a „munkás” helyett az egykori agrárproletár magatartás- és mentalitásmintára inkább az „átmeneti” jelzőt találta alkalmasnak (Jávor K. 1978b: 315–324).
Az új üzemstruktúra mindkét beállítódás képviselőiből kikényszerítette egyfelől a betagozódást a hierarchizált munkaszervezeti rendbe, a vezetők és vezetettek elkülönülését, egymáshoz igazodását, másfelől annak tudatosodását a korábban önálló egzisztenciával bírók körében, hogy munkaerejük áru, amely értékkel bír a munkaerőpiacon és ezt a munkásokéhoz hasonló munkabér fejezi ki az anyagi ösztönzés más formái – önelszámolás, százalékos részesedés, természetbeni premizálás – mellett (Juhász P. 1975; Lampland, M. 1995: 7–16).
A mezőgazdasági munka jellegének megváltozása pedig növelte a szakképzett munkaerő iránti igényt az 1970-es években, amikor az agrárértelmiségen túl a műszaki ismeretekkel rendelkező szakmunkások száma is gyarapodott a falvakban, s az emelkedő jövedelmekkel együtt nőtt körükben a mezőgazdaságban vállalt munka megbecsülése. Nem mondható ez el a nagyüzemekben végzett kétkezi mezőgazdasági munkáról. Jóllehet az 1950-es években megindult a mezőgazdasági szakmunkásképzés, az ilyen bizonyítvánnyal rendelkezők nagy arányban vállaltak vagy választottak volna más munkát, attól remélve „felemelkedést” (Kulcsár L.–Lengyel Zs. 1979: 82; Kulcsár L.–Szíjjártó A. 1980: 106–107; Simó T. 1983: 174–175).
A mezőgazdasági termelés technikájának gyökeres megváltozása és a nagyüzemi keretekben kialakuló munkamegosztás ugyanakkor devalválta azt a tudást, amely a családi gazdaság irányításán alapult, s amelyre az egykori gazdák részben a szocializációs folyamat során, részben saját erejükből tettek szert. Amíg a parasztgazdaságban a birtokosnak az egész gazdasági folyamatot kézben kellett tartania a termelés megtervezésétől az értékesítésig, addig a szövetkezeti tagoknak erre a komplex tudásra egyre kevésbé lett szükségük, mindinkább csupán részfeladatokat láttak el. Igaz ez a megállapítás még akkor is, ha az ország különböző részein, gyakran egymás mellett fekvő településeken sem egyszerre zajlott le időben és tartalmában ez a folyamat, s tovább éltek termelési hagyományok nagyüzemi keretek között is (például a paprikatermesztésben, káposztatermesztésben, juhtenyésztésben). Csökkent ugyan a hagyományos ismeretek értéke, de alkalmazásukra még mód nyílott a háztáji és egyéb kisüzemi gazdaságban vagy a kertekben éppúgy, mint ahogyan ott hasznosult a magángazdaság korszakából megmaradt eszközállomány is, fenntartva ezzel hagyományos munkakultúrákat és munkaetikát (Paládi-Kovács A. 1996: 143–145). Másrészt pedig a szövetkezetekben dolgozók új gazdálkodási ismeretekkel gyarapodtak, amelyeket a magángazdaságban is hasznosíthattak. Így a gépesítés jelentős női munkaerőt szabadított fel. Lekötésükre helyben a zöldségtermesztés, a kertészet kialakítása, {8-986.} a gyümölcsösök telepítése jelentette az egyik kiutat. A szövetkezet vetőmagot, palántát biztosított. A nagyüzemek által elterjesztett újabb állatfajták, az alkalmazott takarmányozási receptek, a rendszergazdák által előírt baromfinevelési eljárások bekerültek a kisüzemekbe is éppúgy, mint az önitatók és a fejőgépek. Vagyis a mezőgazdaság modernizációja érvényesült a kisüzemekben is azok jellegétől, fenntartói céljaitól függően.
Eltérően alakult a szakszövetkezeti tagok sorsa. Az önállóságot, a régebbi megszokott gazdálkodási körülményeket és lehetőségeket leginkább ők őrizhették meg. A szakszövetkezeti tagsággal járó kötöttségek mellett is módjuk volt a teljes gazdálkodási ciklus felett való rendelkezésre, az önálló értékesítésre, és bőven volt alkalmuk adminisztratív ismereteik szélesítésére is, ha alkalmazkodni akartak a sűrűn változó szabályozórendszer követelményeihez. A szakszövetkezet a termelőszövetkezetéhez hasonló szolgáltatásokat is nyújtott a szabadság jóval nagyobb mértéke, mondhatni már-már a magángazdaság illúziója mellett (Simó T. 1970). Egy dologra nem volt hivatalosan mód: a gazdaság méretének, területének növelésére. Nemhivatalosan ugyanis megtették a vállalkozó szellemű, jó képességű, az állami szabályozók, a felvásárlási árak és az adók között ügyesen eligazodó gazdálkodók. Ezekben a monokultúrára, nagy kézimunka-szükségletre épülő szövetkezetekben kiteljesedhetett az egyéni képesség, érvényesült az egyéni rátermettség. A siker egyik tényezője pedig a szocialista gazdaság velejárója, a hiány volt. Alkalmazkodtak a piaci változásokhoz, esetenként új kultúrák bevezetése, a gyors váltás segítségével. Leginkább a szakszövetkezeti tagoknak volt módjuk a termelésbe visszaforgatni a jövedelmüket, sőt ez nemcsak lehetőségük volt, hanem érdekük is. Nem csupán a folyamatos termelés igényelte a befektetést, hanem az elengedhetetlen modernizálás is. Ezekben a gazdaságokban a gyermekek természetes közvetlenséggel nőttek bele a gazdálkodásba, és ez nem gátolta meg őket más irányú tanulmányok végzésében.
Az állami gazdaságok dolgozói a volt uradalmi cselédek és leszármazottaik lettek. Ők korábban is csak részleges gazdálkodási ismeretekkel rendelkeztek és ez az üzemtípus nem is kívánt tőlük mást. Idővel csökkent a „gyalog munkások” száma. Az állami gazdaságok azonban gondoskodtak arról – kihelyezett iskolai tagozatok indításával, ösztöndíjakkal –, hogy az üzem működtetésére, a részfeladatok ellátására képes, megfelelő ismeretekkel rendelkező szakmunkásgárda álljon rendelkezésükre. A helybéli fiatalokat igyekeztek megnyerni, akik szüleik révén ismerték a nagy gazdaságok életét. Még a pusztákról a városba igyekvő fiatalok is – némi kerülő után – gyakorta az állami gazdaságban kötöttek ki, ha másért nem, hát azért, mert házasodás után a majorokban lévő lakások biztosították az önálló életkezdést.
Amennyiben azt nézzük, hogy a mezőgazdaság szocialista átszervezése előtt felhalmozott, birtokolt ismereteket melyik csoport volt képes a legeredményesebben kamatoztatni, úgy egyértelműen a szakszövetkezeti tagi gazdaságok irányítóit kell megneveznünk. Az általuk működtetett, önszervező közösségek kivételesen sikeres példájával szolgált Soltvadkert, ám a szocialista gazdaság feltételrendszerében lehetett sikeres a termelőszövetkezet által jellemzett település is (Módra L.–Simó T. 1988), nem beszélve az elismerten magas színvonalon termelő állami gazdaságokról.
| BEVEZETÉS | TARTALOM | A NEM MEZŐGAZDASÁGI JELLEGŰ MUNKAVÁLLALÁS, ÉLETSTRATÉGIÁK, INGÁZÁS |