{8-935.} KUNÁGOTA

Kunágota 1950-ig Csanád megyei, majd a közigazgatás átszervezésével Békés megyei település lett. Véleményünk szerint az 1844-ben létrehívott telepes falu típusként is kezelhető, miért is e század első évtizedeiben a történészek, a szociológusok érdeklődésének körébe került. (Összefoglalásunk korábbi dolgozatunkon alapszik: Bencsik J. 1988a.)

A Csanád, Arad, Békés megyei lakatlan térségre tulajdonosaik – esetenként a királyi kamara, máskor az állami birtok bérlői – a célszerű növénytermesztés érdekében telepes falvakat: dohánykertész telepeket hoztak létre. Kunágota nem a hasonló nevű középkori helységet folytató település, hanem attól földrajzilag jól elhatárolható. Újkori története azzal vette kezdetét, hogy a Magyar Királyi Kamara mint földesuraság a Körös–Maros síkságon megszervezett kertészetek között az utolsó hullámban (Kövegy, Alberti, Ambrózfalva, Királyhegyes, Nagymajlát telepekkel együtt) kezdeményezte telepítését. Ekkorra nemcsak az a határozott cél volt a kezdeményezés hátterében, hogy az állami dohánymonopólium gazdasági hátterét így biztosítsa, hanem a kamara szakemberei a legcélravezetőbb gazdasági, üzemszervezési formát is kimunkálták, amely részint kiválóan szolgálta az uradalom céljait, részint pedig maximálisan elősegítette a telepesek paraszti gazdálkodásának, elsősorban a dohánytermelésnek a kibontakozását. Mintegy előfeltételként szabta a kamara az akcióban való részvételhez, hogy csak gazdaságilag erős, bizonyos tőkével rendelkező zsellérek jelentkezését fogadja el.

A kamara Gőcz-telepet, a későbbi Kunágotát szessziós, azaz a jobbágyteleknek megfelelő, pontosabban annak mintájára kialakított kertészségként hozta létre (Gőcz nevű kamarai hivatalnok szervezte a betelepítést). 130 dohánykertész telket hasítottak ki, majd parcelláztak a tekintélyes kunágotai pusztából. Egy telek 20,6 kisholdat tett ki, beleszámítva a belső fundust is. A Kovácsházi-ér partján mérték ki a 130 kertésztelket, a hozzájuk tartozó kertészházhelyet és a 2 kézművesmesternek szánt telket. A házhely, a fundus területe 1 kishold (1100 n. öl) volt, amelyen nemcsak a lakóház és a hozzá csatlakozó gazdasági udvar kapott helyet, hanem a telek végében gyümölcs- és zöldségkertészethez alkalmas terület is maradt. Meghatározott településrészt szabadon hagytak a fundusok között, számítva arra, hogy itt lesz a falu központja: a később megépítendő községháza, a római katolikus templom, az elemi {8-936.} iskola, a piactér. A telepet megülő dohánykertészeknek természetesen évekre volt szükségük ahhoz, hogy megfelelő módon berendezkedhessenek a leendő otthonukként kimért „puszta-osztályon”: megépíthessék lakóházaikat, az istállókat, az ólakat és a dohánytermesztéshez szükséges pajtákat.

A szakemberek által kidolgozott telepítési szándékkal, továbbá a mérnökök által kimért faluszerkezettel adott volt – mind társadalmi, mind gazdasági, mint pedig földrajzi értelemben – az a gazdasági-földrajzi tér, mely néhány év alatt megtelt családokkal. Bár a telepítő kamara szándéka világos és egyértelmű volt, mégsem azt tapasztaljuk, hogy Kunágota egységes arculatú, homogén zsellértelepülés lett volna az indulás éveiben, 1844–1846-ban. Azzal, hogy szessziós kertészei számára 20,6 kisholdas telket biztosított a kamara, gazdaságilag erős, teherbíró, kisbérleti alapon szerveződő faluközösség létrejöttét segítette elő. Ezt a célt szolgálta az is, hogy a kamara a házhelyfoglalókat az építkezéshez pénzzel segítette, illetve vetőmagot kölcsönzött az induláshoz. A kertészgazdák által bérelhető numerust 15 kishold szántóföld, 4 kishold legelő, 1 kishold házhely és 654 n. öl szénatermő rét alkotta. A kamara határozta meg, hogy e gazdaságban évente 5 kisholdon kötelesek dohányt termelni. Ha ezt a területet levonjuk a numerus eredeti méretéből, a 20,6 kisholdból, a saját céljaikra felhasználható 15,6 kishold után kisholdonként 2 és fél rajnai forintot kellett fizetniük a kertészeknek, így az egy telekre települt kertészcsalád pénzben meghatározott terhe megközelítőleg 38 rajnai forintra rúgott. Ehhez járult az 5 holdas dohányültetvény fele termésének kötelező átadása, a megmaradt 50%-ra pedig a kamarának elővételi joga volt. Ezek a feltételek jóval kedvezőbbek voltak, mint a környező kertésztelepeken a korábban megkötött szerződés által biztosítottak (Takács L. 1964). A 20 éves szerződést kínáló kamara tehát gyorsan be tudta népesíteni a kunágotai „puszta gyepet”.

A helyszínen 1843. augusztus 28-án ismertették a haszonbérleti feltételeket. A 130 szesszióra 108 gazda jelentkezett. Közülük 1 numerust bérelt 90 fő (83,3%), 2 numerusra telepedett 16 fő (14,8%), a további 1–1 fő három, illetve négy numerust foglalt el.

Szerződésük 1863-ban járt le, s akkor – kedvezőtlenebb feltételek mellett – azt újabb 6 évre meghosszabbították. Az évi bérlet összegét egy kishold után 5 forint 50 krajcárra emelte a kamara. Mégis vállalták, vállalniuk kellett e feltételt.

Sorsukban – azt elősegítendő, hogy az állami tulajdonú bérleményben ülő zsellér állapotából felemelkedjenek a polgári-paraszti státusba – végül is az 1873-as, a telepes falvak „felszabadításával” foglalkozó törvény hozott alapvető változást (Gyimesi S. 1972a: 189–206). Ez a dátum történelmi jelentőségű a kunágotai feles dohánykertészség életében: teljesen új helyzet állott elő. Az a telep és közösség, melyet 1843-ban Gőcz kincstári tiszt és a közeli s távoli térségről verbuválódott közösség szerveződése teremtett meg, átminősült. Eddig több ok miatt is a földesuraságtól függtek, s ezt annál is terhesebbnek érezhették, mert negyedszázaddal túlhaladták a jobbágyfelszabadítást eredményező 1848-as forradalmat. A két esemény – az 1848-as jobbágyfelszabadítás és a kertészségek 1873-as felszabadítása – azonban nem volt azonos.

{8-937.} 27. térkép. A kunágotai kertészgazdák születési helyei 1844–1845-ben

{8-938.} Az 5 holdas dohányültetvény már önmagában komoly gazdasági befektetést igényelt, és tekintélyes emberi és állati munkaerőt követelt. Ezért a kunágotaiak már a kezdetektől nem tudták s nem is akarták a szerződésben vállalt kötelezettségeiket teljesíteni, így a kamarai főhatóságok szigorú eljárást foganatosítottak ellenük. Hat alkalommal állították össze a település hátralékos lakosainak lajstromát árverezési szándékkal. Hogy lefolytatták-e az árverést vagy nem, erről nincsen tudomásunk. Fenyegetésnek szánták-e vagy számonkérésnek? Tény, hogy a lajstromok elkészültek, s arról vallanak, hogy a kunágotai dohányosoknak szembe kellett nézniük a kamara számukra kedvezőtlen döntéseivel is.

Az előbbiekben szóltunk arról, hogy a földesúri hatóság eredeti telepítési szándéka 130 parasztgazdasággal számolt. A terv nem valósult meg, éspedig azért nem, mert a bérlemények használatba vételekor kiderült, hogy a jelentkezők differenciált igényt jelentettek be, s eleve nem 130, csupán 108 gazda vállalkozott dohánytermelésre a kihirdetett feltételek mellett. Tehát már induláskor bizonyos értelemben vagyoni differenciálódás jellemezte a közösséget. Egyelőre ez mindössze azt jelentette, hogy a felvállalt terület nagysága nem volt azonos. A már említett negyedszázad alatt ez a folyamat tovább erősödött.

A kertészgazdák tagoltsága numerusok szerint

	1848	1850	1852	1868	1871*
Egy numerust bérel	90	87	89	59	53
Két numerust bérel	16	15	10	26	31
Három numerust bérel	1	1	2	–	2
Négy numerust bérel	1	2	–	–	–

* Ebben az évben 3 kertész fél (!), 1 pedig másfél numerus művelésére vállalkozott.

A kertészségek gazdasági alapját képező 1 numerus művelését vállalók aránya 83,3%-ról 58,8%-ra esett vissza, ugyanakkor megemelkedett a 2 numerusra ülők aránya. Ha e számok mögé nézünk, mindjárt kitűnik, hogy a kamara nem engedte, hogy a kunágotai kertészek biztonságban érezzék magukat bérleményükön. A hátralékosokat megfosztották a bérleménytől, s a terület hasznosítását másokra bízták. Azt sejtjük, hogy miután 1868-ban a 130 numerus helyett csak 111 numerust műveltek, a maradék más célú hasznosítására szánták el magukat a kamara emberei. 19 numerus közel 400 kisholdas területe túl nagy lett volna ahhoz, hogy parlagnak hagyják, így más módon (pl. nagybérletet szerveztek idegen vállalkozók bevonásával) kellett hasznosítaniuk a kunágotai határ fennmaradó részét. Arra is van példánk, hogy a kertészgazdák egyike-másika kiköltözött a faluból, ez mégsem jellemezte igazán a csoportot. Mihez kezdtek tehát, ha kiszorultak a bérleményből?

Más oldalról közelítve Kunágota társadalmához: már a kezdetek sejtetni engedték, hogy a 130 család nem képes megművelni a kimért tekintélyes területet; különösen nem az intenzív kultúrát, a dohányt. A kertészgazdák pedig eleve nem voltak {8-939.} 130-an, mindössze 108-an (1848-ban). Fel kell tételeznünk, hogy akár a telepítők engedélyével, akár engedélyük nélkül (bár ezt az úrbéres világban aligha tűrték volna) szinte azonnal megjelentek a bérmunkát vállaló családok, korabeli terminológiával élve alzsellérek. Tehát két réteget kell megkülönböztetnünk: a gazdát (zsellér, házas zsellér) és a lakót (alzsellér). Az utóbbi a bérmunkás, aki igen mozgékony lévén hol ki-, hol ismét beköltözött a faluba. Az alzsellér helyzete tehát bizonytalan; munkaadójától minden tekintetben függő viszonyba került. Ezzel magyarázható, hogy 1865-ben 35 lakó részére két kisholdas, további 35-ük számára egy kisholdas házhelyet, megélhetési alapot mértek ki. Vagyis összesen 70 új családi otthon építéséhez nyújtottak segítséget. E szándék is megfeneklett, mert – amint a község vezetése megfogalmazta – többen eladták a házhelyüket, mások pedig képtelenek voltak arra, hogy a haszonbérlettel, illetve a vételárral és az építkezés költségeivel megbirkózzanak. Egy 1867. évi döntésből az derül ki, hogy nem is minden esetben az idegenből jött lakókra gondoltak, hiszen vissza akarták venni a házhelyet mindenkitől, még azoktól is, akik építkezni tudtak volna; azért, mert nem voltak vők, s nem a község szaporulatából származtak.

Lássuk ezek után, hogyan alakult a kertésztelep társadalma! Kérdés, hogy mennyire esetlegesen állt össze az a 108 család, amellyel a kamara 1843-ban a pécskai tiszttartóságon aláírta az alapszerződést. Miután az alapszerződést nem ismerjük, az anyakönyvi adatok alapján arra következtetünk, hogy nem úgy kerültek Kunágotára a későbbi telepesek, hogy előzőleg senkivel nem egyeztették szándékukat; hogy egyáltalán ne ismerték volna egymást; ne tudták volna egymásról, hogy milyen munkások, mennyire szorgalmasak. Ellenkezőleg: az derült ki adatainkból, hogy nemegyszer sógorok, testvérek, rokonok; vagyis 3–4 család együtt kerekedett fel, s költöztek át előző lakhelyükről Kunágotára. A Békés, Csanád, Csongrád megyei telepesekre egyébként is ez az összetartás volt a jellemző. Tehát több-kevesebb ismeretséggel rendelkeztek a telepítésre gondoló családok, különösen az egy faluból költözöttek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy azokkal mertek együtt vállalkozni, akiket ismertek, akikkel valamilyen kapcsolatban voltak korábban. Másként aligha mertek volna kezességet vállalni a többiekért. Erre kötelezte őket a kamara. Hiszen a földesúr olyan közösséget akart létrehozni, amely képes önmagát megvédeni a felelőtlen, munkátlan, netán gondatlan tagjaival szemben. Erre egyértelműen utal is az alapszerződés, kikötve az egyetemes kezességet! Vagyis a közösség felelős volt minden tagjáért (vö. Oltvai F. 1964, 1965). Kunágota új telepesközség élére egyébként a földesúr képviselői elöljárót vagy elöljárókat állítottak, majd a polgári társadalom megszületését követően választottak községi elöljáróságot a falu élére.

A gazdálkodást korszerűnek mondható elvek alapján irányították a telepítést szervező gazdatisztek. Említettük, hogy 15 kisholdas szántóterület foglaltatott a numerusba. Ennek műveléséhez jól alkalmazható volt a háromnyomásos művelés, ahol az első nyomásban őszi kalászosok, a második nyomásban tavaszi kapások termettek, a harmadik nyomás pedig nem ugar maradt, hanem ide került a dohányültetvény. Évente tehát 5 kishold dohányt palántáltak és műveltek, majd termését szárították stb. Természetesen a vetéskényszer is érvényesült. Miután bizonyos keretek között szerepet kapott a faluközösség is, ezen az alapon szervezték a legeltető állattartást. A legeltetés arra ösztönözte, talán kényszerítette a paraszti közösséget, hogy {8-940.} egy-egy határrészen az eddigi hagyományokhoz ragaszkodva azonos tenyészidejű és művelési módú növényeket termesszenek. Ezáltal a betakarítás befejeztével a községi csordát, kondát, sőt arra is van adatunk, hogy ménest (volt egy csikós Kunágotán, s ebből következhet, hogy kezes ménes is lehetett) legeltethették ott. A községnek kimért 520 kisholdnyi legelő csak kevés számú legeltetett állat eltartására lehetett elegendő, így a falunak elengedhetetlenül szüksége volt a vetéskényszerrel összekapcsolt nyomásos földművelés fenntartására.

Kunágota parasztsága a telepítők törekvései ellenére sem volt egységes. Láthattuk, hogy a kamara által felkínált bérletet is differenciáltan vállalták fel, s ez eleve gazdasági különbözőségekre vall. Egy armalista kisnemes (Vince János) is akadt közöttük, aki 2 numerust vállalt. A többiek úrbéresek voltak. A vagyoni differenciálódás az idők múlásával tovább mélyült: kialakult a munkaerejéből máról holnapra élő alzsellér (vagy csak zsellérnek nevezett) réteg. Arányuk növekedett. Folyamatos jelenlétükre utal, hogy néhány év leforgása alatt közel 10 házhellyel megemelkedett a belsőség területe, majd 2 évtized múlva már intézményesen is foglalkozni kellett a lakók sorsával, mindenekelőtt otthont kellett biztosítani számukra. Az ekkor kiosztott házhelyekre azonban nem tudtak házat építeni.

Forrásaink egybevetéséből kikövetkeztethető, hogy e zsellér réteg igen mozgékony volt. Ezt elősegítette az is, hogy közöttük nőtlen fiatalemberek is voltak. (Ilyen fiatalember pl. Farkas Enok, ki később megházasodott, majd házhelyre tett szert.) De a kertészgazdák között is nemritkán akadtak olyanok, akik elhagyni kényszerültek numerusukat. Sőt magából a faluból is kiköltöztek, másutt keresve kedvezőbb feltételeket családjuk számára.

Arra a kérdésre, hogy a kertésztelep lakosságának vajon milyen lehetett a hagyományos, paraszti műveltsége, rendkívül nehéz válaszolni. Ebből a szempontból mégis fogódzót jelenthet az, ha megvizsgáljuk, hogy a feles dohánytermelést vállaló gányók hol születtek, honnan érkeztek Kunágotára. Ezt a feleségek esetében is vizsgálhatjuk.

a) A legidősebbek alkotják az első csoportot, az 1810–1815 előtt születettek, akik nem a környező csanádi térség szülöttei. Gyermekként szakadhattak el az északi megyék (Nógrád, Heves, Hont) falvaitól, s a 19. század elején családjukkal érkeztek valamelyik faluba.

b) A második csoportot az 1810–1815 után születettek képezik. Ők Kunágotára jőve 1–2 gyermekes fiatal házas emberek voltak, s már a korábban telepített falvak, gyakran dohánykertészségek szülöttei. Házasságot is olyan lánnyal kötöttek, aki hasonló társadalmi helyzetben volt.

A telepítéskor 30–40 éves személyek között találhatjuk a gányók legmozgékonyabb egyedeit, akik a korábbi 2–3 évtized alatt több helységben megfordultak. Valószínű, hogy a Kunágotára történő betelepedéskor már megfelelő termelői tapasztalattal rendelkeztek, és 1843–1844-es lépésükkel, egy új telepes község megülésében való részvétellel a család jövőjét egyszer s mindenkorra megalapozni szándékoztak.

Szólnunk kell még a mesteremberektől, kik közül egy kovács és egy bognár letelepítését már a kincstár is tervezte, sőt számolt vele. Ezek munkája hozzátartozott az intenzív növényi kultúrát művelők, a dohánykertészek tevékenységéhez. Mellettük egy-egy szabó, szűcs, csizmadia, takács, kötélverő és ács is előfordult Kunágotán. {8-941.} Rájuk úgyszintén a társadalmi mobilitás a jellemző. Feltehető, hogy a telepítés körüli években megjelenő mesterek néhány évi próbálkozás után továbbálltak, s helyükre mások költöztek. Adatainkból legalábbis erre következtethetünk. A település létrehívása körül jelentek meg a zsidó kisbérlők, akik az uradalommal kötöttek haszonbérleti szerződést, s boltot illetve kocsmát nyitottak. 1864-ben egy mészáros is felbukkant.

Ezek után – a paraszti életmód, a hagyományos paraszti kultúra jellegét kutatva – a következőket mondhatjuk: a termelést meghatározó dohányművelés – miután a magyar termelési rendszerben a dohány új növény volt – feltétlenül elősegítette az egységesülést. A vetéskényszerrel együtt járó nyomásos földművelés is ezt erősítette. Annyival is inkább, mert az állattartás és a földművelés háztartásonként, pontosabban kisparaszti üzemenként nagyjából azonos keretek, azonos gazdasági feltételek között folyt. A különbségek az eljárásokhoz tapadó szokásokban mutatkozhattak volna meg. Kérdés, hogy az egyes egyének mennyire ragaszkodtak ahhoz, hogy csupán az általuk ismert, örökölt rítusokkal, eljárásokkal éljenek. Ezek a tanult gesztusok kiemelték őket, elkülönülésüket hangsúlyozták egy egységesülő közösséggel szemben. A paraszti mentalitásból az is következhet, hogy éppen azért hagyta el az örökölt, magával hozott, a házasságba bevitt, avagy a településre átszármaztatott hagyományos eljárásokat, mert nem mindig vállalta, hogy ezek révén más legyen, mint a többiek. Mint általában, Kunágotán is a tehetősebb paraszti réteg tudott élni leginkább a hagyományos kultúra elemeivel. Gondoljunk csak az öltözködésre, ha egyáltalán a viseletben valamilyen verseny kialakulhatott a feles kertészek között.

Mindezekkel számolva is azt kell hangoztatnunk, hogy lassan egységesült a paraszti közösség, a recens anyagban viszont kimutatható a kultúrának egy palócos alaprétege (Paládi-Kovács A. 1989a: 201). Palócos elem például a tehén első tejének (pecctej) a szerepe a bőségvarázslásban vagy a tej kiadása a gazdasági udvarból. Megemlíthetjük a disznótoros vacsora jellegzetes ételféleségét, a hurkapitét. Más a helyzet a paraszti gazdálkodásban. A békési síkságon gyűjtött recens néprajzi anyag azt bizonyítja, hogy a hegyes-dombos tájról az Alföld téres pusztáira települtek szinte módosítás nélkül átvették a nagyállattartás alföldi szokásait, tenyésztési eljárásait.

Az integrálódás mégsem volt ennyire egyszerű folyamat. A negyedszázad alatt a dohánykertészek alkotta falusi társadalom többé-kevésbé egységesült ugyan, de az életvitel, az életmód területén, annak kevésbé látványos részleteiben (pl. táplálkozás) maradtak különbözőségek. Az 1873-as felszabadítás, az önerőből történő megváltakozás lehetősége viszont újabb súlyos társadalmi megrázkódtatással járt együtt. Miután e folyamat az egyén gazdasági ambícióira épült, eleve kimaradtak belőle azok, akik megfelelő tőkével, illetve a megváltakozáshoz szükséges tőke hitelfedezetével nem rendelkeztek. Így állhatott elő, hogy a kertészgazdák egy része nem vállalkozott rá, hogy valamikori numerusát megváltsa, inkább e jogát átadta annak, aki ezt felvállalta, aki erre tudott vállalkozni. A jog ilyetén cseréje – az emlékezések szerint – olykor nevetségesen alacsony értéken (pl. egy sonka) történt.

Innen eredeztethető az a jelenség is, hogy a település múltjával foglalkozók elsősorban társadalomrajzot fogalmaztak (Seres J. 1937; Szeder P. 1933), semmint szabályos falutörténetet írtak volna. Nem véletlen az sem, hogy Féja Géza nagy port felvert {8-942.} művében, a Viharsarokban, Kunágota is több helyütt szerepel (Féja G. 1980: 25, 251).

Kunágota népessége jelentős ütemben gyarapodott: 1869-ben mindössze 2353, 1930-ban viszont 6964 főt tett ki a lélekszáma. A háromszoros szaporodás elsősorban a belterületet érintette. A külterületi népesség 1930-ban meghaladta a 2000 főt, melyből mindössze 400-an éltek saját tanyájukon. A többség az uradalmi majorokban, cselédsorban élt. A 13 237 kat. holdas határ felét elfoglaló majorok összesen 700 fő keresőt foglalkoztattak, többségük eltartott volt. Minthogy e majorok lakói többnyire idegenből származtak Kunágotára, jellemző volt rájuk a mobilitás. Azok pedig, akik helyben maradtak, öregségükre behúzódtak a község újonnan épült telepeire, növelve ezzel a közsegélyre szorultak számát.

A módosabb gazdák s a tisztviselők, illetve a kereskedők és az iparosok a falu eredetileg megült régi negyedében, a főtér körüli hat utcában laktak. Ez a településrész előkelő negyednek számított. „A már említett újtelep és a külterület (tanyák és majorok) népe a paraszti munka nyűge alatt állott” – fogalmazott a falu krónikása (Seres J. 1937, a továbbiakban is tőle kölcsönöztem a társadalomrajzot). Szórakozásra, művelődésre alig volt idejük, pénzük még kevesebb. A régi falu pedig a földművelésre nézve mostoha viszonyok ellenére is haladt a polgárosodás útján. Úgyszólván naponta érintkezhettek az értelmiségi réteggel, s ez magatartásukra erősen hatott. Az előbbiek nemcsak életmódban és gondolkodásban, hanem az életkor és a nemek által meghatározott szemléletük tekintetében is sokban különböztek az utóbbiaktól.

A 20. század első harmadában a község társadalmi tagozódására az éles elkülönülések voltak a jellemzőek. Mind számbelileg, mind akcióképesség tekintetében a kisgazdák csoportja a legjelentősebb réteg. E csoportot csak akkor tudjuk plasztikusan megrajzolni, ha ide számítjuk a 2–10 holdas kisbirtokosokat is. A törpe- és kisbirtokos családok magukat is a „birtokos” réteghez számították, következésképpen társadalmi törekvéseiket is birtokos tudat határozta meg. Ezen családok száma a század húszas éveinek végén mintegy 400 volt. Őket az országos politika is megkülönböztette, amikor a gazdasági bajok orvoslására törekedett. Velük akarták megteremteni az új, egészségesebb társadalom alapját. A kisgazdák földet áhítozó csoportjában természetszerűleg kifejlődött bizonyos, nem is önmaga személyére, hanem inkább a földre mint a megélhetés egyedüli alapjára vonatkozó egoizmus. Talán ez az oka, ebben rejlik magyarázata is annak az ellenszenvnek, amellyel a kisgazdák a mezőgazdasági cselédséggel, a zsellérekkel szemben viseltettek. Természetes volt e társadalmi miliőben, hogy a mezőgazdasági munkásoknak is leghőbb vágya: földet szerezni. S ha szert tehetett egy törpebirtokra, ezzel együtt megváltozott életszemlélete, munkához való viszonya.

A mezőgazdasági munkások (keresők) száma meghaladta a 1000 főt. Ennek ellenére sem jutottak szerephez a község életében. Idejüket, energiájukat lekötötte a kenyérharc. Külön szólhatunk a kereskedőkről és iparosokról, akiknek száma nem nagy, szerepük mégis jelentős (260 kereső iparos, 56 kereső kereskedő). A parasztoktól elvárják, hogy őket, iparosokat és kereskedőket, kellő tisztelettel kezeljék, s becsüljék munkájukat, tevékenységüket, értékeljék szerepüket. Innen eredeztethető az ellentét is közöttük.

Külön csoportot alkottak a tisztviselők: a falu ügyeinek intézésében nekik volt a {8-943.} legtöbb szavuk. A jegyző korlátlan úr. E kiváltság azzal magyarázható, hogy sem a parasztok, sem az iparosok-kereskedők nem vagy alig ismerik az életükre kiható, tevékenységüket szabályozó törvényeket. Mindenben a jegyzőhöz kénytelenek fordulni, ő adhat felvilágosítást vagy tanácsot. Ez az erős kiszolgáltatottság, a személyes ráutaltság adott tekintélyt a jegyző (és más tisztviselő) személyének. Más irányból jövő hatások is e tekintélyt erősítették: a hatóságnak fizették az adót, a tisztviselőktől kapták a felszólításokat, meghagyásokat, a tanító tanította a gyermeküket, s lelkiekben pedig a paptól vártak segítséget. A tekintély más oldalról ellentétet, olykor gyűlölködést szült. A dolgozó rétegektől (Kunágotán: a kisbirtokosok és a mezőgazdasági munkások) szinte áthidalhatatlan űr választotta el a tisztviselőket. Mégis a településnek e vékony rétege szervezte azokat az egyesületeket, melyek szervezeti keretét adták a két világháború között a falu működésének. Ilyen egyesület volt a Dalkör, mely csak télen, a mezőgazdasági munkák szünetében működött. Egységes vezetése nem lévén, fontosabb szerepet nem tudott vállalni. További egyesületek voltak még: Hadirokkantak és Hadiárvák Országos Szövetsége (helyi csoport), Kunágotai Gazdák Olvasóköre, Kunágotai Iparoskör, MANSZ, Sportegyesület, Úri Kaszinó, Tenisz Klub, Polgári Lövészegyesület és a Tűzoltó Egyesület.

A falu társadalmát tanulmányozva szólhatunk a nemzedéki csoportokról. Az 1930-as években még jól emlékeztek a megtelepülés körülményeire. Az első családok merőben különböző körülmények között kezdték meg életüket Kunágotán, mint a későbbi nemzedékek. Az a 130 család, amely az 1840-es években Kunágotát kisbérlőként megülte, ambiciózus, bizonyos mértékig kötöttségektől mentes szabad paraszt volt. Érvényesült bizonyos liberalizmus és szabad szellem környezetükben. Fiaik, a következő generáció, tovább folytatták apáik életét. Mértékadónak tekintették azt a törekvést, amit az 1870-es években is elértek: felszabadultak a bérlői viszony kötöttségei alól. E felszabadulásnak nagy ára volt, de minél nagyobb árat fizettek érte, annál nagyobb volt az elért eredmények becsülete. Ez hivatkozási alap volt, a fiúk nemzedéke ezt a hivatkozást élte meg, s törekvéseit meghatározta az apák eredménye. Az ambíciók működése azonban differenciálta is a korábban egységesnek ható falusi társadalmat. Többen szép vagyont gyűjthettek, az unokák pedig erről az alapról elrugaszkodva már elérhették a tisztviselők, az értelmiségiek rétegét. A kezdő telepesek osztálya a második nemzedék életében már erősen tagolttá lett. Az 1930-as évekre már jelen volt Kunágotán a harmadik nemzedék is. A vezető csoportot a kisgazdaifjak alkották, kiknek kenyérgondjaik nem voltak. Velük ellentétben állottak a munkásifjak, akik, korán nősülvén, egész életükben kenyérgondokkal küszködtek, nehéz körülmények között nevelték népes családjukat.

Felnövekedvén, családot alapítván, ez a harmadik nemzedék élte és szenvedte meg a második világháborút, majd a társadalom alapvető megváltoztatását. Döntő lépés volt életükben az 1946–1947-es földreform. A földéhség 1918-tól jelen volt a községben. Amikor arra lehetőség nyílott, azonnal megkezdte működését a Földigénylő Bizottság. Maguk az igénylők 1600-an voltak. Az ötös bizottság legfontosabb ténykedése az igényjogosultság megállapítása, továbbá az igények arányos kielégítése volt.

A földosztással a paraszti társadalom ismét az egységesülés irányába mozdult el. Megszűnni látszottak azok az ellentétek, melyek a telepesek második generációjának {8-944.} életét, tevékenységét meghatározták; majd az utánuk következők örökölték ezt a szemléletet. Megindult az új élet Kunágotán is, a kívülről és felülről adagolt ellentétek (kulákok, kizsákmányolók, osztályidegenek) azonban ismét bomlasztották a falu társadalmát. Majd az erőszakos szövetkezetesítés helyi politikája végképp megmérgezte azt a társadalmi miliőt, amely az 1945-ös földreform nyomán létrejöhetett volna. Új, mesterségesen szított ellentétek szabdalták a falu társadalmát, s több családot szabályszerű menekülésre késztettek, mígnem jött a nagyüzem mindent egybemosó s mindent átfestő politikája, melynek hatására számosan kiszorultak a termelésből, következésképpen a falu társadalmából.