SZEKSZÁRD MODELLEK ÉS VÁLSÁGMODELLEK

TARTALOM

MEZŐKÖVESD

{8-888.} SÁRPILIS

A Tolna megyei Sárköz Magyarország egyik jellegzetes tájegysége. A Duna és a Sárvíz által határolt területen lévő Őcsényhez, Decshez, Sárpilishez és Alsónyékhez, tehát a néprajzi értelemben vett sárközi református falvakhoz számítjuk még Báta református lakosságát és távolabb, a műveltség hasonlósága alapján, Érsekcsanád, Szeremle, valamint a Zengő környéki református magyar falvak, Váralja, Zengővárkony, Pécsvárad és Hidas református magyarságát is, mely az utóbbiból már az 1930-as években teljesen eltűnt, a többiben pedig erősen visszaszorult. E falvak műveltségbeli hasonlóságát a gyakori összeházasodás folyamatosan erősítette, s felmerült az a gondolat a kutatók körében, hogy a zengőalji magyar falvak népe a sárközi magyarság kirajzása lenne. Ezt nem lehet bizonyítani; valószínűbb, hogy egy szélesebben elterjedt, de a török világban elpusztult nép és paraszti műveltség emlékét őrzik ezek a szigetként fennmaradt falvak, melyek közti teret nagyrészt német telepesek töltötték ki. Ez az idegen környezet egymáshoz kényszerítette az azonos műveltségű, nyelvű és vallású magyar falvakat (Andrásfalvy B. 1976: 101; 21; Zentai J. 1978: 30).

Sárpilis a Sárköz legkisebb települése, a lakosság száma sohasem haladta meg az ezer főt. Első okleveles említése 1381-ből származik, egy határper kapcsán jegyezték fel. Szerepel Bakócz Tamás számadáskönyvében is a 16. század elején mint a váci káptalan birtoka. A török adóösszeírók 1572-ben 21 házat találtak itt. A hódoltság idején Csornára fizették az adót, telekszámtól függően. 1690-ben még tíz telket írtak össze és néhány zsellért. A Rákóczi-szabadságharc alatt a falu elpusztult és lakatlanná vált. A pilisiek 1722-ben kötöttek szerződést Jány Jakab bátaszéki apáttal a falu megszállására, s ebből tudjuk, hogy „régi Pilisi Jobbágyaim meg kevesedvén sok rossz csavargók miatt kéntelenítettek helységeket elhagyni, lakásokat Nyékre, és Decsre vennyi. Mostanság pedig többekkel együtt… viszsza akarván szállani”, ezért egyezséget kötöttek. Eszerint visszakapták régi határaikat, két év adómentesség illeti őket úgy, hogy az első esztendőben semmit sem kell fizetniük, robotot sem kell teljesíteniük. A második évben „valami keveset” fizetnek, a harmadik évtől pedig Decshez és Nyékhez hasonló kondíciók szerint adóznak. Ha valaki máshonnan költözik ide, szintén két szabad esztendőt kap, csak tizedet tartozik adni, „ha valaki valami földet irtt, vagy Szőllőt csinál, akár régi jobbágy légyen is, az első termésből nem {8-889.} tartozik tizedet adnyi”. Két év eltelte után esztendőnként három napot szolgálnak; az a gazda, aki „maga ekéjével szánthat vetőre, az ollyatin öt forint árendával, ki mással kettes felével, kinek egy ökre vagyon, két forinttal, kinek semmi vonyós marhája nintsen, egy tallérral, ha valaki pedig nyomtatással kenyereit keresi, mint fél ekés tartoznak esztendőnként ki szolgáltatni”.

A Tolna megyei összeírásokban az 1726-os évben jelenik meg a falu. Ekkor 14 jobbágyot és két, 1724-ben ide települt, még nem adózót írtak össze. Az 1728-as megyei összeírás szerint 14 jobbágy, 4 zsellér és egy 1727-ben ide települt család lakik itt. A szántók nem voltak telkekre mérve, a 89 pozsonyi mérőre való szántóterületből egy gazdának (Soós István) 25, egy másiknak (Szabó János) 18, egy harmadiknak (Kovács János) 11, kettőnek (Pap István, Döme István) 6 jutott, a többieknek 2–3 pozsonyi mérőre való szántóföldje volt.

Az 1740-es években Mária Teréziához intézett könyörgő levelükben már panaszkodnak, hogy a szerződésben ígért 3 nap robotból évi 13 lett, a tizeden kívül már kilencedet is követelnek tőlük és a 47 és fél forint árendát 200 forintra emelték. Ezenkívül megadóztatják a disznót, malacot, veteményt, a szilvásokat és rétjeiket is. Méhkasok után is fizetnek. Szőlőbeli gyepjeiket elvették. A szőlőkben birkákat legeltet az uradalom, és házhelyeket is csak aranyért ad, így pusztítja őket. 1767-ben urbáriumot kaptak, mely rendezte szolgáltatásaikat. A helyi hagyomány úgy tudja, hogy Pilis községet a Döme, Dávid, Damakos, Szili, Mózes, Asztalos család alapította. Ennek történeti magva azonban nincs, e családok közül egyetlenegy sem szerepel az 1696. évi összeírásban, szerepelnek viszont a Pap, Tóth, Szabó, Kovács, Ferenczi (Balogh), Kiss és Nagy famíliák, kiknek leszármazottai az 1767-es urbáriumban is megtalálhatóak. A közhit által alapítónak tekintett családok közül a Döme és az Asztalos család 1726-ban tűnik fel először, a Szili 1729-ben, a Dávid 1752-ben, a Damakos és a Mózes viszont csak 1767-ben (Balázs Kovács S. 1990: 358–359).

A bátaszéki apátság megszűnése után birtokait, köztük Pilist is Mária Terézia a bécsi Theresianum (iskolaalap) rendelkezésére bocsátotta. A lakosok taksát fizettek, vagyis falvanként egy összegben váltották meg a földesúri terheket. Később a Sárközre is ki akarták terjeszteni az úrbéres szolgáltatások egységes rendszerét, de a földművelés viszonylagos jelentéktelensége, a sok közös erdő, rét, kaszáló, legelő, nádas, halászóhely stb. miatt ez nem járt teljes sikerrel.

Adataink szerint a Sárközt leginkább a napóleoni háborúk után bekövetkező gyapjúkonjunktúra érintette: ekkor vált fontossá az uradalom számára a birkatartáshoz szükséges legelő. Nem véletlen, hogy ezen időszakban játszódtak le itt a regulációs (földrendezési) perek. A per célja részben az 1767-ben bejegyzett telekszámhoz képest önkényesen megemelt telekszám elfogadtatása, a remanenciaként (maradványként) jelentkező földek telki állományba sorolása, ezzel az utánuk járó földesúri járandóságok megszerzése, részben az elhomályosult földesúri tulajdonjog érvényesítése volt. Pilisen a regulációs per 1807-ben kezdődött, és 1829-ben ítélettel zárult le (Fodor M. 1974: 303). 1828-ban 12 3/8 sessio (telek), 56 sessiós (telkes) gazda, 24 kisházas, 2 házatlan zsellér – 90 ház, 130 pár és 570 lélek volt Pilisen (Cserna A.–Kaczián J. 1986: 210).

Maga a falu teljesen elfoglalta a megtelepedésre alkalmas magaslatot, így körülötte szántóföldeket nem találunk, csak a községtől nyugatra, a dombok alatt (ezeket a {8-890.} köznyelv ma is „kíső fődeknek” nevezi). Ezek mennyisége az 1818-as határfelmérés szerint nem haladta meg a 250 kat. holdat. Egyed Antal 1828-as kérdőívén azonban már azt olvashatjuk, hogy vannak belső szántói is, melyek ki vannak téve a Duna áradásainak (Cserna A.–Kaczián J. 1986: 211).

A költő Garay János 1833-as leírásából értesülünk arról a sárközi hagyományról, hogy őseik nem voltak „közönséges” jobbágyok, hanem megkülönböztetett jogállású félszabadok, de I. Rákóczi Ferenccel együtt áttérvén a református vallásra, „… a libertinusságot elvesztették, noha Rákóczitól mintegy kárpótlásul szinte szabados leveleket kaptak: de ennek ellenére is a későbbi időben jobbágyi sorsra jutottak, mellyben maig tengődnek” (Garay J. 1833: 23–26).

1848–1849 után a felszabadult pilisi jobbágyok még évekig nem lehettek saját földjeiknek urai, és ez sok ellentmondást, felemás helyzetet eredményezett. A föld adásvétele ugyan szabaddá vált (igaz, ez előbb is, bár az uradalom engedélyével, gyakorlatban volt), de csak jobbágyi negyedtelkenként tudták áruba bocsátani, s a vevőnek az örökváltság terheit is vállalnia kellett. A volt telkes jobbágyok másfél évtizedes harc árán szerezték meg a földet, örökváltság címén azonban jó néhány évig még különféle jobbágyi szolgálatot (robot, dézsma stb.) követeltek tőlük. Hosszas pereskedés folyt a szántónál is fontosabb erdő, rét, legelő, nádas stb. birtoklásáért, amely végül is a telkesek javára dőlt el. A volt zselléreknek (a kis házasoknak) alig jutott föld, így még erőteljesebben harcoltak a járulékos földek megszerzéséért, perüket azonban elvesztették. Sárpilisen 64 volt jobbágy, 35 házas zsellér, 6 házatlan zsellér élt a jobbágyfelszabadítás után.

Birtokaik 1000 öles holdban

A helyi hagyomány szerint 1859-ben „csörrent meg a lánc a földeken”: az 1860-as évek után végrehajtott tagosítás nyitott szabad utat az egyéni gazdálkodásnak. Ennél is jelentősebb volt az ármentesített földek birtokbavétele, melynek eredményeképpen a közép- és gazdag parasztság megerősödése, a szegényparasztság és a nincstelenek csoportjának felduzzadása rohamosan haladt előre (Katona I. 1962a: 31).

Az ármentesítés után Sárpilisen is birtokba vette a lakosság a faluhatár egész területét, melynek nagy része rét és legelő volt. Az ősi ártéri gazdálkodástól az intenzív mezőgazdasági termelés kialakulásáig hosszú utat kellett megtenni. A természeti feltételek megváltozása után át kellett alakulnia a lakosság életmódjának is. A rideg állattartás tovább élt még néhány évtizedig, de a század végére Sárpilis is felzárkózott a többi környező településhez, és a szántóföldi termelés itt is elsődlegessé vált. A szántók területe jelentősen megnőtt, a réteké csökkent, a megmaradt legelők pedig kiszáradtak. A szőlőtermelés továbbra is fontos szerepet játszott, amit kertgazdálkodás, {8-891.} gyümölcstermelés egészített ki. A régi vízivilág emlékeként csak kisebb-nagyobb nádasok maradtak, s ezeket is hasznosították, mivel a nád országszerte keresett cikk lett (Dóka K 1979b: 241).

A mentesített terület művelési ágak szerint (Tóth K. 1896: 41).

Az egyes családok szántóterületei jelentősen nőttek, ez azonban a rendi tagolódás hatásait nem tudta kiegyenlíteni, hisz a gazdagabb családok földjei ennél is jobban növekedtek. Ekkor alapozták meg későbbi vagyonukat: a 20. század első felében szinte megkétszereződött az 50–100 kat. hold közti birtokkal rendelkező leggazdagabb családok földterülete.

E hat család közül nagyobb telki állománnyal csak a Szőke família rendelkezett: 5/8 telkesek voltak, míg a Mózesek 1/8, a Korsósok 5/16, a Dávidok, a Czeczeiek és a B. Kovácsok pedig 2/8 teleknek megfelelő földterülettel rendelkeztek.

1901-ben a faluban 26 vagy több kat. hold szántó volt 13 család, 11–25 kat. hold 28 család, 3–10 kat. hold 24 család, 1–3 kat. hold 14 család, 0–1 kat. hold 52 család tulajdonában.

E vagyoni kategóriákat a földek minőségét és a termelés szerkezetét figyelembe véve állapítottuk meg. Pilisen (és az egész Sárközben) ugyanis kb. 3–5 kat. hold volt az az alsó határ, amiből egy átlagos nagyságú és munkabírású család még majdnem megélt. Ettől jobbra és balra – vagy lefelé és fölfelé – rendeződött el a pilisi társadalom.

A 25 kat. holdon felüli családok a sárközi jómódú réteg képviselői. A parasztgazdák, {8-892.} minthogy kivétel nélkül dolgoztak, nem szakadtak el a földtől, sőt gyermekeiket, unokáikat is befogták, legalább úgy kellett dolgozniuk, mint a cselédeknek. A pilisi módosok még a 20. század közepén is mind reformátusok, ősi sárközi nevet viselnek: Szőke, Mózes, Korsós, Kovács, Dávid stb. – e neveket a különböző dokumentumokban évszázadok óta meg lehet találni, nagyobb részét már a török előtti időkben is. Bár ugyanúgy dolgoztak, mint a középparasztok, mégis világos és szigorú volt a nagygazdák különállása. A presbiterek és az esküdtek jobbára e réteg tagjaiból kerültek ki. A nagygazda meginthette és megfenyíthette a rendetlenségen ért összes falusi gyermeket, míg az ő leszármazottait csak a csoportjabeli. Bizonyos egyenlő szituációkban (például ha az úton szembetalálkozik két ember) rendszerint az alsó csoportbeli köszönt elsőnek. A pilisi felső réteg – bár a gazdálkodás természetéből következően, ha tehette, növelte birtokát – nem tört mindenáron a vagyon szaporítására sem vásárlások, sem összeházasodások révén. A megelégedés, a szinttartás és a feljebb nem kívánkozás jellemezte őket.

A következő – 11–25 kat. holddal rendelkező – csoport családjai már nem voltak ilyen elégedettek, s egységesek sem. Közülük csak néhány volt virilista, a számarányukhoz képest kevés az egyházi és a világi tisztségviselő, ám nagyobb tömegüknél fogva ők voltak e testületek fő támaszai. Huszonnégy, de még húsz holdból is ugyanúgy munka nélkül meg lehetett volna élni, mint 28-ból vagy 30-ból, a réteghatár tehát nem abszolút érvényű. Egy húszholdas gazda némely esetben (ha jó harmadosa volt, ha nem sújtotta betegség a családot, ha a tenyészbika-nevelés néhány évben különösen jól beütött stb.) esetleg jobban is élt, mint egy kedvezőtlenebb adottságú 30 holdas. Mégis e határon innen és túl jellemzően kiütköztek a megkülönböztető jegyek: a 25 kat. hold „bűvös számnak” is vehető. Ez bizonyítható például azzal, hogy a 20–25 holdasok csak negyedannyi harmadost és éves bérest alkalmaztak, mint a 26–30 holdasok. Ugyanezt a különbséget nem találjuk meg a 26–30, illetve 31–35 holdasok között. Míg a pilisi felsőrétegnek saját falujában nem volt hová fölfelé tekintenie (a szomszédos Decs felső rétegének egynémely vonását kifejezetten ellenszenvesnek találta), addig a középparaszti csoportnak már volt hová és kire figyelni. Ezt az igazodást, pontosabban: az erre való törekvést tarthatjuk e réteg fő jellemzőjének. 24, 20, de (sárközi feltételek között) akár 15 holdon is lehetett bővítetten újratermelni. Föld pedig mindig volt eladó, ha a község határában nem, akkor kívül, s ez a csoport mindig vásárolt földet, még ha csak néhány ölet is. Ez különben ismét pilisi sajátosság: míg a decsi határba az első világháború után tömegesen törtek be a várdombi, alsónánai, bátaszéki, szekszárdi németek, addig a pilisi határban csak elvétve, sőt a pilisi törekvők teret fogtak a decsi szállásokon is.

A bővített újratermelésben az is benne volt, hogy egy 15 vagy 20 holdasnak valamelyest össze kellett húznia a nadrágszíjat. Vagyis: a leánygyermek nem járt olyan díszes és drága ruhában, mint a felső csoportbeli; a lakodalom nem tartott négy napig, csak kettőig; az étkezés nem volt olyan változatos és bőséges; a vásárok nem szolgáltak értékrealizálásul és egyúttal szórakozásul, hanem csak az előző dominált; a húszholdas legény nem nyálazott tízpengőst a cigány homlokára, csak egy ötöst dugott a zsebébe. E csoportnál már teljes egészében előttünk áll az a célszerű paraszti életmód, melyet a magyar irodalomból jól ismerünk. A Sárközről szóló tudományos feldolgozások egy része ugyan a lenge, megereszkedett, itt-ott pazarló, tehát {8-893.} a magyar paraszti élet nem tipikus formáját tartja itt jellemzőnek. A tapasztalat mégis inkább azt mutatja, hogy itt is a paraszti célszerűség uralkodott, bár nem olyan aszketikus módon, mint az ország más tájain; a sárközi lágyság, vidámság, emberibb életszemlélet, életmód és intelligens magatartás minden rétegben jelen volt (Kunszabó F. 1972: 121).

A következő réteghatár, a tíz hold, talán még jobban elmosódott. Hisz kétségtelen, hogy a 13 holdas a 7 holdassal is rokon: egyiknek sincs pénze szórakozásra vagy fényűzésre, s egy-egy gyenge termés mindkettőt évekre visszavetheti. A 3–10 holdas rétegben már teljes a mindent a földért, a termelésért, vagyis a vagyon növekedéséért életcél. A földnél nincs jobb befektetés, ráadásul nem csupán kenyeret ad és az utódoknak biztonságot, hanem rangot, elismerést, nevet is, és egy kicsivel lazább életvitelt. Ugyanakkor sajátos kötelességeket és kiadásokat is róhat a tulajdonosra. Egy pilisi gazda véleménye szerint: „A templomban egy sorban ülhettem a Kovácsokkal, Mózesekkel, de volt ennek hátulütője is: két lányt házasítottam ki, s bizony már külömb ceremóniát kellett adni nekik, mint az apám adott a húgomnak vagy akár nekem” (Kunszabó F. 1972: 121).

A következő határ a 3 hold, s ez már igazán választóvonal. 3 hold jó sárközi föld közepes években megtermette egy nem túl nagy és nem túlságosan elöregedett család kenyerét, s a kertből, krumpliból, tojásból, csirkéből ki lehetett árulni a szükséges (a feltétlenül szükséges) csizmát, cipőt, ruhát, s lehetett annyi jószágot tartani, amennyinek a trágyája a talajerő visszapótlásához elegendő volt. Ha mégsem, akkor a gyermekeknek, de gyakran a családfőnek is bérmunkát kellett vállalnia, az év bizonyos szakaszaiban legalábbis. E réteg családjainak többségében az őstermelésen kívül rendszerint még volt valami más kereseti forrás is: általában napszám a nagybirtokon, de nem a harmadosság a módbelieknél. Ezt a büszkeség, a sárközi rang nem engedte volna: „Megélek én a magam földjén!” – mondta a négyholdas kisgazda, s közben szívesen elfeledkezett az egyéb jövedelmeiről. Ezek apró, ügyes törekvések voltak: sárközi szövés, fonás, hímzés, varrás megrendelésre; nádvágás, kosárfonás eladásra; galambtenyésztés, méhészkedés; kőművesmunka, ácsmunka bátaszéki mesterek keze alatt (lehetőleg nem pilisi vagy más sárközi községbeli építkezéseken). E réteg nagy többségére az élelmesség, az életrevalóság volt a jellemző, s ezért ők sok esetben mozgékonyabb gazdálkodásúak, felszabadultabb világszemléletűek, világlátottabbak voltak, mint a felsőbb csoportok tagjai (Kunszabó F. 1972: 123).

A föld, az önálló gazdai lét uralkodott egységesen a három holdon felül, ez fordította egy irányba Sárpilis gazdatársadalmát. S ebben az egységben még a vallás is nagyon keveset differenciált. Érdekes ebből a szempontból a református pilisi gazdák emlékezete: „Katolikus, kérem, nagyon kevés volt itt a háború előtt. Bent a faluban talán ha hetven-nyolcvan személy” – mondta az egyik (Kunszabó F. 1972: 123). Ugyanakkor a népszámlálásokból tudjuk, hogy a születéskorlátozás eredményeként az őslakosság már a múlt század második felében fokozatosan tért vesztett: az eladásra kerülő földeket szegény sorsú magyarok vagy hegyközi németek vásárolták meg. Míg azonban a szegényebb magyarok be is települtek a faluba, a németek elvétve: csak birtokokat vásároltak. Amilyen mértékben fogyott a község ősi lakossága, olyan ütemben folytatódott a szegények bevándorlása. A jövevények 30–40%-a Tolna {8-894.} megyéből, a többi távolabbi területekről érkezett. A szegények többsége katolikus vallású volt, így a népességcsere a vallásfelekezetek arányának eltolódásán is lemérhető. 1825-ben Pilis 714 lakosából 19 fő volt más vallású, a többi református. 1869-ben már 65, 1900-ban 267, 1930-ban 434 római katolikus vallású lakos élt itt, míg a reformátusok száma erősen csökkent: 503, 488, 422. Így a 20. század közepére a római katolikus vallású lakosság már többségbe került (Pataki J. 1936: 39; 1937: 1213). A faluba betelepültek viszont életvitelben, viseletben, kultúrában stb. igyekeztek hasonulni az őslakossághoz.

Három holdon alul már nem volt ilyen meghatározó ez az egyirányú felfelé igazodás. Bár a kétholdas törpebirtokos, ha tudott gazdálkodni és szerencséje is volt, felülmúlhatta a háromholdast, s ha elég törtető és elég konformista volt, akkor a falu esetleg már előlegezte neki a sárközi rangot. Ám az ilyen ritka kivétel volt.

A három holdnál kevesebb földdel rendelkező családok kategóriája sem egységes: lehetőségeik, magatartásuk, gondolkodásuk, törekvéseik eltérőek. A 0–2 holdas csoport első és legfontosabb jellemzője, hogy mind saját házzal bírtak, és hogy majdnem mindegyiküknek legalább az egyik szülője Pilisen látta meg a napvilágot. Itt is megtaláljuk a törekvő ügyeskedést, az ezermesterkedést, de már általános a helyben napszámba járás, a részesaratás, a harmados föld vállalása az uradalomban vagy a gazdáknál. Az ő társadalmi státusuk ezt már megengedte.

A falusi és a szállási béresek csoportjának fő jellemzője volt, hogy nem sárközi ruhában jártak, s az évi munka, a mindennapi lekötöttség mellett kevés alkalmuk nyílott részt venni a falu közéletében – igaz, a falu nem is igényelte ezt. Nem voltak „sárköziek”, s a község igen rossz néven vette volna, ha megpróbálnak úgy viselkedni – de a lehetőségük megvolt rá, hogy törzsökössé váljanak, legalábbis gyermekeikben, ha nagyon igyekeztek, ha szerencséjük volt, s ha nagyon próbáltak hasonulni. Ezt többnyire meg is tették, hisz nem egy történet forgott közöttük, hogy X is, Y is – illetve a szülője vagy nagyszülője az ármentesítések utáni fellendülő gazdálkodásban – szállási béresként kezdte. Arról viszont egyetlen történet sem szólt, hogy az orbópusztai uradalom cselédei közül valaha valaki is bekerült volna a faluba, s földet vett, házat épített. Ezért vált szélessé az a szakadék, amely ezt a két cselédcsoportot egymástól elválasztotta; sokkal szélesebbé, mint amilyen a szállási béresek és a falusi nincstelenek közötti űr volt. A cselédek kivétel nélkül messziről jöttek, s egy-két évtizedes, de olykor csak néhány éves szolgálat után újból csak messzire mentek. Szinte mindegyiknek sok gyermeke volt, s mert a feljutásnak még a reménysugarát sem látta, terveket sem szőtt.

A meggazdagodott sárközi parasztság nagy léptekkel indult el a polgárosodás útján: „Tanult, iskolázott, szeretett olvasni. A magyar történelemben, vallási kérdésekben elég jártas. Énekes, dalos, kényes, táncos, könnyen élő nép, kinek a munkát és vagyont a hegy és a víz, a rétek és a mezők olcsón és bőven szolgáltatják…” (Baksay S. 1896: 276). A birtokos parasztság szerette mutogatni gazdagságát: cselédjeivel nem ült le egy asztalhoz. Általában szerette a feltűnést. Lakását polgári kényelemmel rendezte be, de legtöbbször nem használta. Gyönyörű viseleti darabjai ládákban hevertek; a két világháború között már a díszítésük is mind öncélúbb lett, majd kezdték áruba bocsátani azokat. A Sárköz népművészete valósággal külkereskedelmi árucikké vált. (Lásd Ács Lipót őcsényi munkatelepét, majd a Pilisy Elemér révén {8-895.} elhíresült decsi Háziipari Szövetkezet ténykedését – Flórián M. 1990: 213, 216–217.) Szellemi igényeiket a komolyabb olvasmányok (Petőfi, Arany, Madách) mellett hovatovább a nagyvárosi ponyva, selejtes folyóiratok kezdték kielégíteni. Sokat költöttek szórakozásaikra, szenvedélyeikre, vadászbérletük volt stb.

A faluban már a második világháború előtt működött (inkább tengődött) egy férfi dalárda, mindenki szívesen járt a próbákra, vezetőjét, a nyugdíj előtt álló tanítót kivéve. 1943-ban Bogár István őcsényi születésű ifjú személyében új tanítót választott a református presbitérium. A tettre kész fiatalember azonnal újjászervezte a dalárdát és hamarosan az ország egyik leghíresebb népi együttesévé fejlesztette (Féja G. 1963: 200).

Híresek voltak hagyományos ellenzékiségükről. A rátarti birtokos parasztság lenézte a vagyontalan, függő helyzetben élő falusi kispolgári réteget, és a leányokat szívesen adták férjhez rangjukon felül. A gyermekeket taníttatták ugyan, de az alsó fokú középiskola (algimnázium, polgári) elvégzése után visszavitték a „vagyonba”.

A vagyon elaprózódásától való félelem, az elért életszínvonal görcsös féltése következtében már a 18. század második felétől megjelent az egyke (vö. Kovács A. 1936: 919), mely a sárközi parasztság általános betegségévé vált, s nem egészen egy évszázad alatt csaknem akkora pusztítást végzett, mint a hosszú török uralom. Az 1940-es években a száz évvel korábbi őslakosságnak már csak 30–35%-a élt itt, a lakosság nagy része bevándorlókból, „gyüttmöntekből” került ki. A születéscsökkenés folyamata azonban Sárpilisen egy ütemmel mindig hátrább volt, mint a Sárközé (Andorka R.–Balázs Kovács S. 1984a, 1984b, 1986; Balázs Kovács S. 1994b).

A 20. század első harmadában a nagy bevándorlás következtében Pilis (1903 óta Sárpilis) már katolikus többségű, mégis a református vallás az uralkodó. Ez annak tulajdonítható, hogy a reformátusoknak van templomuk, papjuk, az iskolát is a református egyház tartotta fenn egészen az államosításig. Azonkívül a község vezetői, az elöljárók, a virilisták, a meghatározó emberek is a reformátusokból kerültek ki, tehát a községben a döntő szerep és a vagyon az övéké volt.

A templom, a paplak és az iskola a falu közepén, a törzsökös, vagyonilag a legtehetősebb lakosok házainak szomszédságában helyezkedik el. A templomnak jelentős szerepe volt a sárpilisi parasztság életében. Azt nem mondhatjuk, hogy nagyon vallásosak lettek volna, de a közvélemény és a hagyományok által megkívánt vasárnapi istentiszteleten való megjelenés minden családban megszokott volt. Az istentiszteleteken való részvétel főleg az asszonyok körében volt kedvelt, hisz új ruháik bemutatására itt nyílott lehetőség. Ma is él még az a gazdag pilisi menyecske, akinek – a szóbeszéd szerint – 52 öltözet ruhája volt, hogy minden vasárnap másikat húzhasson fel az istentiszteletre. A templomi ülésrend a reformátusoknál igen szigorú hierarchiát követett. A nemeket élesen elkülönítették: a templomban egyik oldalon ültek a férfiak, másikban a nők. A nemeken belül életkor szerint történt a helyfoglalás, tehát például a bal oldalon elölről a harmadik padban ültek az iskolából frissen kikerült leányok, eggyel előrébb a 14–15 évesek, a legelsőben a legöregebbek, a 16–20 évesek. A sorrend bevallottan a kort, valójában a társadalmi helyzetet tükrözte, az első padban ugyanis a „jöttek” leányai ültek, már ti. az a kevés közülük, aki református volt (Mády Z. 1942: 22). A férfiak oldalán külön padok illették meg a tisztségviselőket (bíró, esküdtek, kurátor, presbiterek). A családi állapotban vagy az életkorban {8-896.} bekövetkezett változás együtt járt az új, a rendnek megfelelő ülőhelyhez való joggal.

A ülésrend meghatározása és a székrend megsértőinek megfegyelmezése a presbitérium feladata volt. Az egyház tisztségviselői a pilisi társadalom legvagyonosabb rétegeiből kerültek ki, annak ellenére, hogy az egyházi törvények szerint a presbiterek és a kurátor megválasztásában nem a kor és nem a vagyoni állapot, hanem a valláshoz való viszony számított (Balázs Kovács S. 1994a: 66; 1996: 301). Sárpilisen az egyházi törvényeknek megfelelő presbitérium felállítására csak 1884-ben került sor, így ekkor már a kurátor és a presbiterek is abból a körből kerültek ki, mint a falu világi vezetése: a vallási életet szervező, irányító intézmények belső hierarchiája pontról pontra megismételte a vagyoni tagozódást.

A korábbi századok vallási homogenitásából következik, hogy a községben csak egy református temető van a helység déli részén. A falu népe nagycsaládok és nemzetségek szerint temetkezett, tehát a temetőben is ugyanúgy egymás mellett voltak, mint ahogy ültek a templomban vagy ahogy egymás szomszédai voltak az élő faluban. A főhelyet a bejárat jobb és bal oldalán a legvagyonosabb családok kriptái foglalták el, ezek körül sorakoztak a középbirtokos családok kriptái, sírhelyei, s a temető alsó (déli) és nyugati részén, a bejárattól távol helyezkedtek el a szegényebbek, a jöttmentek sírjai. Az egyik jelentős földterülettel rendelkező ősi családnak (Balázs Kovács) már nem jutott rangjának megfelelő sírhely, így kriptájuk a középbirtokosok és a szegények helyének határán áll. A családfő, aki a község egyik legelső gazdájának tartotta magát, és az is volt, hisz négy cikluson át (1909–1921 között), a községben egyedülállóan hosszú ideig töltötte be a bírói tisztséget, haláláig nem tudott ebbe belenyugodni, és környezetében igen gyakran és rosszallóan emlegette ezt a tényt (Balázs Kovács S. 1990: 360).

A vagyon önmagában nem volt elegendő az esküdtséghez, a vezetői szerephez. A választandó személynek rátermettnek és tisztes korúnak kellett lennie: az átlagnál jobb szellemi képességekkel, bölcsességgel, tájékozottsággal kellett rendelkeznie. Fontos volt, hogy érdeklődjön a közügyek iránt. Ha ez a képesség megfelelő nagyságú birtokkal párosult, az illető előbb-utóbb bejutott az esküdtek csoportjába, ahonnan a bíróságra is pályázhatott.

Ha az esküdtek és a tisztségviselők névsorát vizsgáljuk, azt látjuk, hogy hosszú éveken át ugyanazok a vezetéknevek ismétlődnek, egyszer bíróként, máskor borbíróként, ismét máskor adószedőként vagy egyszerűen esküdtként. Például Dávid József 1808/09-ben öregbíró, 1811/12-ben, 1815/16-ban, 1818/19-ben esküdt; testvére, Péter 1812/13-ban, 1815/16-ban, 1818/19-ben, 1822/23-ban, 1826/27-ben öregbíró, 1816/17-ben, 1819/20-ban, 1820/21-ben esküdt. Másik testvérük, Mihály 1798-ban kisbíró volt. Dávid János 1864-ben, 1867–69 és 1879–81 között öregbíró, 1857-ben, 1859-ben, 1860-ban, 1863-ban, 1867-ben, 1888-ban elöljáró, 1893–1902 között presbiter. Fia, szintén János 1897–99 között másodbíró, 1904–14 között elöljáró, 1903-04 között kurátor, 1919–31 között presbiter, haláláig virilista. Unokája, szintén János, aki vitézi címet is kapott Horthy Miklóstól, 1925–27 között öregbíró, 1939–51 között presbiter, 1944-ig folyamatosan virilista.

Némelyik családnév csak akkor tűnik el a névsorból, amikor a família kihalt vagy elszegényedett, vagy nem akadt esküdtségre alkalmas férfi családtag stb. Általánosságban {8-897.} elmondhatjuk, hogy a választott tisztségviselők mindig a helybeli birtokos parasztság köréből kerültek ki, a parasztközösség tehát önmagát igazgatta. A parasztközösség persze jóval tágabb volt, mint a képviselőket magából kibocsátó kör, beletartoztak a föld nélküliek és a kevés földűek is, de egyetlenegy házas zsellér bíróval vagy esküdttel sem találkoztunk.

Az 1871. évi községi törvény életbe léptetése után sem változott lényegesen a községi tisztségviselők névsora. A virilista tagok az eddig is vezető szerepet játszott családok közül kerültek ki. Csak a választott tagok között jelentek meg a szegényebb volt telkes jobbágyok és a volt zsellérek családtagjainak rátermettebb tagjai (pl. Dózsa Mózes, Szőke Kiss, K. Asztalos, Sánta, Szalók stb.). Ez is bizonyítja, hogy a vagyoni tagozódásból következő öröklött státus automatikusan nem teremti meg a presztízst az egyén számára, szükségesek az egyéni adottságok, képességek is a vezetők kiválasztásában.

A rokoni kapcsolatok, még ha a legtávolabbiak voltak is vagy legkevésbé vér szerintiek, könnyűvé tették a beolvadást a falu társadalmába. Például 1940-ben az egyik leány anyja egy évvel korábban jött Pilisre másodszor férjhez, a másiknak az apja jött hasonló körülmények között vőnek, s a fiatalok még csak iskolatársak sem voltak, túlságosan vagyonosak sem, mégis egészen természetesnek tekintették, hogy a „pógár” lányokkal barátkoztak és jártak egy bandában, hisz a rokoni kapcsolatok ezt lehetővé tették (Mády Z. 1942: 31).

Sárpilisen mindenki megkapta a neki járó tiszteletet és megbecsülést, ha úgy élt, ahogyan élnie illett. Ha egy harmincholdas gazda egy este három nótát húzatott a cigánnyal, az egészen rendben volt; ha ugyanezt egy 15 holdas tette, azt megszólták, mert többet akart mutatni, mint ami. Ha egy 10 holdas gazda fia lakodalmára cigánybandát fogadott, arra mindenki rábólintott; ha ugyanezt egy húszholdas tette, azt már a falu fukarnak tartotta, aki még a gyerekének sem adja meg azt, ami kijár. Egy volt tizenkét holdas család sarja mondta: „Méheket akartam venni, hogy a szőlőben majd ellesznek és szaporodnak, a mézből pedig pénzelünk. Apám megtiltotta: nem vagyunk mi arra rászorulva! Mit szólna a falu!” (Kunszabó F. 1972: 122.) Egy negyvenholdas család fia hiába érzett erős vonzódást a kőműves mesterség iránt, szó sem lehetett róla, hogy azon a pályán elinduljon. Ha megtette volna, kitagadja a család, megveti, lenézi a falu. Ugyanezt egy hatholdasnak már elnézték, egy törpebirtokosnál pedig éppen érdemnek tartották. E példák jól mutatják a pilisi normák tradicionális voltát. Ugyanakkor érezhetjük benne a demokratizmust pilisi módra: ha valaki azt teszi, amire sorsa predesztinálja, akkor rendes, tisztességes, teljes jogú tagja a községnek, mindegy, hogy a vagyoni csoportok melyikében van. Ezek a szabályozott tradicionális normák arra is jók voltak, hogy az embereknek, családoknak, csoportoknak megadják a tartást, meghatározzák azokat a kereteket, melyek között tisztességgel élhetik életüket, ugyanakkor a továbbjutás útját is kijelölték.

A mezőgazdaság szocialista átszervezése (Sárpilis elsőként lett a sárközi falvak közül termelőszövetkezeti község 1949-ben) a faluközösségnek ezt a belső rendjét, szabályrendszerét teljesen átalakította, megváltoztatta. Így ezek a tényezők az 1970es esztendőkben már nem követhetők nyomon.

SZEKSZÁRD MODELLEK ÉS VÁLSÁGMODELLEK

TARTALOM

MEZŐKÖVESD