| BEVEZETÉS | TARTALOM | SÁRPILIS |
Szekszárd, Tolna megye bortermeléséről nevezetes székvárosa, akárcsak az ország térképén, a régi Magyarország fejlődési régióinak térképen is középtájon helyezkedett el. A város történeti típusba sorolását éppen az nehezíti meg, ami esettanulmány készítésére érdekessé teszi: határhelyzete az ország nagytájai között, és ami ebből következik: igen összetett társadalomszerkezete. Történeti földrajzi fekvését és jogállását tekintve régi dunántúli egyházi mezőváros volt, 1871, a polgári közigazgatási reform bevezetése után nagyközség. Az 1900-ban közel tizenötezer lakosú város 1905-ben nyerte el a rendezett tanácsú városi rangot (Vendel I. 1941: 221–222). Földesurai a feudális korban többnyire a szekszárdi apátok voltak. Ők telepítették újra a török hódoltság után. A 18. század közepétől mint címzetes apáti stallum a római katolikus tanulmányi alap uradalma, amely a nagyszombati, később a pesti egyetem javadalmaihoz tartozott (Szilágyi Mihály 1989: 112–114). Azonban az uradalomnak, s rajta keresztül a katolikus egyháznak a városban és a város határában fekvő birtokaival, hatalmi befolyásával a második világháborúig jelentős szava volt a város életében (Tóth Z. 1989b: 256, 329).
Forgalmi és közigazgatási szempontból a „Sárköz fővárosa” volt, de a tolnai Sárköz protestáns vidékének társadalmához csupán egy városrészének népével kapcsolódik szorosabban, a református Fölsővárossal. Ahogy a Sárköz is sok alföldies vonást viselt magán (Katona I. 1962: 33–45), Szekszárd Alföld és Dunántúl közti helyzete is visszatükröződött társadalmi, művelődési arculatán. A török hódoltságot átélt mezőváros kuruc múltja olykor, még az 1870-es évekig elhúzódó úrbérmegváltási perekben is az alföldi városokat idéző szabad paraszti mentalitásban tűnik elő (Glósz J. 1989: 211). A szabad paraszti mentalitást valószínűleg erősítették az úrbéres mezővárosi közösség többnyire katolikus telepes kiváltságokkal rendelkező jobbágyparaszti csoportjai, köztük a német telepesek is (Weidlein J. 1937: 20–21; Szilágyi Mihály 1989: 173–174).
Az alföldi példákra emlékeztet az is, ahogy a mezővárosban lakó nagyszámú országos és egyházi (prediális) kisnemesség, amely korábban külön községet, kommunitást alkotott a város közigazgatásától független, választott hadnagyai vezetésével (Csizmadia A. 1972: 36; vö. Rácz I. 1988: 96–98), 1848 után Szekszárd úrbéres, szőlőműves közösségébe illeszkedett. A Szekszárdon élő kisnemesek, „régi {8-875.} jogon”, országgyűlési képviselő-választási jogukkal sem éltek a dualista korszakban.
Szekszárd a Duna mellett, a római nyomokon haladó buda–eszéki országos hadiúton települt (V. Péterfi Zs. 1989: 12–13). A Duna és a Sárvíz folyó szabályozásáig Duna-parti városnak számított. A nagy dunai gőzhajójáratoknak a múlt század végéig, a Sió torkolat eliszaposodásáig kikötője volt a határában. A budapest–pécsi vasúti fővonal azonban elkerülte. A kortársak értelmezése szerint: Tolna megye kisbirtokos, sárközi vidéke a vasútvonal-vezetés politikai versenyében alulmaradt a nagybirtokos Kapos-völggyel szemben. A kisváros, bár a feudális korban messze állt a szabad királyi városi rangtól, gazdasági és társadalomtörténeti típusa is sok hasonlóságot mutat a dunántúli mezőgazdasági tájak bortermelő városaival (Ruzsás L. 1963: 293). Közigazgatási rangja, Tolna megye székhelye mellé gimnáziuma, reáliskolái, bábaképzője létrehozásával csak a 19. század végére tudta megszerezni az iskolavárosi rangot, mely egyébként jellemző volt erre a várostípusra (Tóth Z. 1989b: 333–337). A tőkés korszakban, amely a város történetének egyik legnagyobb válságával, a filoxéravésszel köszöntött be, szintén a hiányok pótlása, az iskolákon kívül például a kórházépítkezés és a közigazgatási központ kiépülése zajlott le. Szekszárd nem vonzott magához gépipart. Az egyetlen korszerű ipari jellegű üzem, amely századunk elején a városban dolgozott, a Molnár-féle nyomda volt, amely kiadói tevékenységet is folytatott, de nagyrészt a megye közigazgatásából és az önálló társadalmi tényezővé váló hivatalnok középosztályi, többnyire csak újságot olvasó olvasóközönségből élt meg (Sipter G.-né 1973: 26–29).
A központok a 19. század elején messze estek még közvetlen környékük mindennapi életétől is. Egy század múltán, a fejlődésükben leszakadó régiókat kivéve, jelen vannak már a vidék legapróbb mindennapi dolgaiban is. Elég egy szekszárdi kádármesternek, Schiszler Károlynak Eszékről egyenesen Pestre elindított váltója hátbélyegzéseiről leolvasni, milyen utat futott be századunk elején egy közönséges adósság behajtása, amíg a monarchia bankjain és egyletein keresztül a hitelező helyi, szekszárdi képviselőjéig érkezett vissza (Tóth Z. 1989a: 143).
A fővárosban, a monarchiát átfogó financiális és politikai szervezetek felügyelete alatt álltak a szekszárdiak helyi bankjai, takarékpénztárai, országos mozgalmakba kapcsolódtak egyletei, nagyobb lapjai pesti újságok leánylapjai voltak – miközben ezek eredetileg mind a kiegyezést követő időszak helyi alapítású vállalkozásai voltak (Bodnár I. 1896: 86–88). A szekszárdi gazda ezekkel az intézményekkel, ha más téren nem, mindennapi hitelügyein keresztül állandó kapcsolatba került. A hitel beépült a paraszti életvitel modelljébe. A hiteltörlesztés előírt feltételei egyes típusoknál például egész családi szervezeteket kényszerítenek „egy kenyéren élésre” (Tóth Z. 1989a: 99–102).
Régi bortermelő mezővárosias jellege mindig kispolgárias vonásokat kölcsönzött Szekszárdnak, s hamar, a múlt század első harmadától kiépítette dunántúlias, talán németes, közép-európaias ízlésű, eredetileg nagygazdák, kézművesek és kereskedők lakta Belvárosát. A településkép és az elkülönülő városrészek különbségei mögött természetesen más-más történetű és hagyományú társadalmi csoportokat kell keresnünk.
Modern és archaikus vonásokat közvetlen együttélésükben figyelhetünk meg a {8-876.} múlt század második felében. A szekszárdi belvárosi polgár, iparos és a mozgékonyabb gazdák újságból, telefonon keresztül és távírón a pesti tőzsde mozgását követve tájékozódnak gazdasági környezetükben. A szekszárdi és sárközi fazekasok a tőkés piac igényeihez való alkalmazkodásuk során a gimnáziumban és múzeumukban találtak a 20. század eleji néprajzi divatot ismerő rajztanárt, Ács Lipótot, és kereskedőket (Mészáros Gy. 1966: 3; Szilágyi Miklós 1984a: 275–276).
Nem apadtak el azonban a város lakóinak sokrétű régi kapcsolati csatornái sem. Az iparosok egyre kevesebbet piacoztak; ha tehették, kereskedőknek adták el áruikat raktárról. Az ipartestület ennek ellenére nemcsak tagságát örökölte a megszűnt szekszárdi céhektől, hanem a katolikus kézműves szellemet és a testületi öntudatot is, amely például a szekszárdi iparosoknak az úrnapi körmeneteken a céhek templomi zászlói alatti felvonulásában fejeződött ki (Mehrwerth I. 1884: 42–43). A 20. század elején, különösen a német vagy német eredetű iparoscsaládok segéddé avatott fiainak vándorlása, a „valcolás”, a múlt század végéig céhes kényszer nélkül is elért a Rajnáig, Svájcig. Házasodási körük Magyarország összes régi vásártartó városára kiterjedt. A parasztgazdák a környék, egy sajátos paraszti régió gazdáival házasodtak még a második világháború után is (Tóth Z. 1989a: 77–79). A polgár, ha kereskedő volt, a modern csatornákon érkezett értesülések nyomán árui mozgását a vidéken rokoni szálakkal összefűzött kliensi hálózatával szabályozta (Szilágyi Mihály 1969: 272, 307).
A szőlőbirtok és a bor – a tőkés piachoz kapcsolódás mellett – mint más, rendies alapokon szerveződő bortermelő tájak belső életében, Szekszárdon sem volt puszta racionális termelési kérdés. A szőlőföld a paraszti jobbágybirtoknak is különös, a földesúrral külön szerződéssel és jogokkal szabályozott része volt. A szőlődézsma 1848 utáni rendezetlenségéből eredő s elhúzódó perek (1857–1874) megerősítették a szőlőműves paraszti és úrbéri szőlőt birtokló kisnemesi közösség összetartását az uradalommal szemben, s a szőlőbirtok szekszárdi polgári honossággal való azonosítását – ami mindmáig él. A volt szekszárdi úrbéreseknek, a hosszú per végére, sikerült költséges önmegváltás nélkül felszabadulniuk (Glósz J. 1989: 229–232). Mentalitásukra mi sem volt jellemzőbb – bár ebbe a várost lakó, részben szintén úrbéres kisnemesek befolyását is be kell számítanunk –, mint az, hogy a pervesztés esetére előre összegyűjtött pénzalapot gimnázium építésére ajánlották föl (Tóth Z. 1989b: 333, 337).
Ebben a korban nem tűnt ellentmondásnak az, ha a modern hírközlési eszközökön keresztül érkezett információkat, például a Duna szabályozása kapcsán, a megyei birtokosság hagyományos, udvarháztól udvarházig vezető hírcsatornáin, illetve a szekszárdi szőlőhegy kommunikációs szervezetében értelmezték (Tóth Z. 1989b: 259, 270–272). A városba költözött hivatalnokok, értelmiség, tőkés polgárság is a szőlő biztosította presztízs révén honosodott meg a városban a kettős monarchia idején. A szőlőnek és bornak ugyanis, a valamikori rendi határvonal túloldaláról, nemesi látószögből is létezett egy nézete, amit a városból származó író, Babits Mihály fejtett ki a táj híres vörösborfajtájával, a kadarkával kapcsolatban: „…a kadarka pedig azelőtt szkadarka volt, s a rácok hozták Magyarországba. Onnan jött, ahonnan talán az én őseim is, ha igaz, hogy az én nevem is rác eredetű. Akárhogy volt is ez, a kadarka magyar ital, sőt magyar nemesi ital, mint a Berzsenyiek és a Vörösmartyak {8-877.} költészete. Magyar nemesi mulatság a szüret is…” (Babits M. 1939: 164). A „nemesi mulatság” rangja az új, középosztályi, úri birtokosokat is a szőlőhegy érdekkörébe vonta, aminek nagy jelentősége lett a filoxéravész elleni védekezés idején. A bor, Szekszárd egyetlen jelentős exportcikke – és sorskérdése – a monarchia központjainak vonzása ellenére mégsem kapcsolta a várost Pest vonzásköréhez. Borát a város inkább a nyugati, német és angol piacokra szállította, és azok „szájíze” szerint változtatta még termelt fajtáit is (Töttös G. 1978: 28). A szőlejéből kispolgárosodó szekszárdi paraszt, kisnemes, iparos és úri birtokos gazdatársadalomra ezen a kereskedelmi útvonalon érkezett a századvég végzetes csapása is: a „filokszéra”. A filoxéravész Algéria felől Franciaországon és Ausztrián keresztül terjedt át hazánkba. Onnan érkezett azonban az előrejelzés is a csapásról, és a sikeres talpra álláshoz szükséges védekezési és szőlőtelepítési technológia is, valamint az amerikai alanyok, szőlővesszők a rekonstrukcióhoz (Roboz Z. 1887). A rekonstrukció során nemcsak a római kortól fogva folyamatos, középkorias szőlőművelés fajtái, eszközei és szervezete szorult ki a vidékről, ahogy a szőlészeti szakirodalom leírta, és nemcsak a régi zöldellő szőlőskertek színe kékült meg a filoxérával egy időben terjedő peronoszpóra elleni rézgálicos permetezéstől, hanem ezekkel együtt megváltozott a szőlőhegy társadalmi képe is.
A philloxérát – mármint a rovart – a vasút, a Rétszilas–Szekszárd szárnyvonal megindulásának évében, 1883-ban észlelték először a város szőleiben. A vész az 1890-es évek elejére, ipar hiányában, valódi pusztító válságot jelentett, ám a város századfordulói társadalmi képéhez a modernizáció irányába ható, módosító tényezőként járult hozzá. A „modernizáló” termelési és társadalmi válságot, amit valamilyen formában az ország minden agrárvidéke elszenvedett, Szekszárdon a filoxéravész váltotta ki. A válság nem érintette egyformán Szekszárd egész társadalmát. A város küllemében, városképi megjelenésben is elkülönülő falusias, földművesek és iparosok lakta külvárosokra és a század második felében a volt mezőváros földszintes világából kiemelkedő Belvárosra osztható. Miközben az egész város közérzetében riadalmat keltett a szegényparaszti negyedekben a végrehajtók munkája, kiépült a máig látható üzleti és közigazgatási központ. Ekkor valósultak meg a város régi, kifejezetten a középosztály igényeiben gyökerező nagy tervei, mint: a sétatér bővítése, parkosítása, bankok és hivatalok székházainak építkezései, a Szekszárd Szálló (1893), a Gimnázium (1897), a Kórház bővítése (1890–1897), a monumentális Garay-szobor (1898), 1899-ben kezdték el a Múzeum építését, és 1900-ig megvalósult a város elektromos világítása, a város széli szőlőkben megjelennek a Belvárosból kitelepülő középosztály villái (Tóth Z. 1989b: 285, 288).
Az osztályjellegében is rendies elkülönülés megújult politikai szervezeti formája volt a városban az 1871. évi XVIII., a községek rendezéséről szóló törvény nyomán 1873-ban megszervezett kétkamarás nagyközségi tanács, amely a legnagyobb adófizetőkből álló virilis testületből és mellette a város választott tanácsából állt. „Megújulásról” azért beszélhetünk, mert a két testület, „kamara”, korábban is létezett: az 1860 után 12 fős „századosi népképviseleti gyűlés”, amelyben a tizenharmadik szavazat a bíróé volt, s amely szintén a tekintélyesebb, de a mezővárosból választott polgárokból állt, a tulajdonképpeni városi tanács mellett. A helyi hatalom inkább kívülről, a megyei alispánon keresztül szólt bele a város életébe, a bíró és a tisztségviselők {8-878.} választásánál. A volt mezőváros kistermelői együttese, a közigazgatási reform után, ahogy ez statisztikailag is kimutatható, a nagyközség választott testületében képviseltette magát.
Szekszárd rendezett tanácsú város képviselő-testülete két kamarájának társadalmi összetétele 1908-ban
| Virilisek | Választott tagok | |
| Foglalkozás | % (szám) | |
| Nagybérlő | 3(2) | – |
| Földműves | – | 73(50) |
| Iparos | 8(5) | 12(8) |
| Vállalkozó | 1(1) | 2(1) |
| Kereskedő | 21(14) | – |
| Értelmiségi és szabad foglalkozású | 63(42) | 9(6) |
| Magánzó | 3(2) | 2(2) |
| Nyugdíjas | 1(1) | 2(1) |
| Összesen | 100(67) | 100(68) |
(Forrás: Thirring G. 1913: 666.)
A választott testületet a város dolgaiban, a város tőkés modernizációjának úgyszólván minden ügyében inkább egyfajta passzív rezisztencia, mint demokratikus érdekképviselet jellemezte. A tanács két testületében ülők lakóhelyileg is elkülönültek, a Belváros és a falusias negyedek szerint (Tóth Z. 1989b: 307–310. és a 270. utáni térkép).
A városrészeknek ez a polgárias formák közt is rendies elkülönülése paradox módon az egységesítő polgári kor terméke volt. Szekszárd társadalmának az előző, feudális korból örökölt világi és egyházi rendi tagoltsága városképi tekintetben is határozottan és tüntetően kifejeződött. Az egyházi mezővárosban a világi és az egyházi hatalom egybeesett: az apátsági földesúri joghatóságot jelentette. A 19. század eleji metszeteken is kiemelkedik a szőlőhegyre kapaszkodó településből a várhegy, a valamikori apátsági székhely. Az 1794. évi tűzvész után a várban, a város régi főterén, a középkori apátság épületén kívül épült föl 1802–1805 között a távol élő címzetes apátok ízlését dicsérő, nagyvonalú késő barokk római katolikus plébániatemplom. Vele szemben, a leégett középkori apátság épületének romjain emelték a nemesi vármegye jelenlétét jelképező, Pollack Mihály tervezte monumentális klasszicista vármegyeházát (1828). A vár alatt álltak az uradalmi műhelyek és hivatalok részben már emeletes épületei, amelyek elütöttek az általános, ekkor még a későbbi Belvárosra is jellemző falusias városképtől.
A polgári korban, az osztályjellegével tüntetően megjelenő Belváros kiépülése után, a település képében kevésbé szembetűnő a parasztos küllemű negyedek egyházi rendi, felekezeti elkülönülése. A közigazgatási és uradalmi központon kívül világi rendi jellegére nézve majdnem teljesen egységes köznépi (plebejus) mezővárost a török hódoltság után a felekezeti elkülönülés tagolta városrészekre. Ezen {8-879.} belül területileg sem, de életmódját és érdekviszonyait tekintve sem különült el az alsó várost lakó nemesek községe, akárcsak a községen kívüli, ipart is űző felsővárosi református nemesek. A város falusias küllemű külvárosai az 1960–1970-es évek második, „szocialista” ipari forradalmáig magukon viselték a török hódoltság utáni újratelepítés felekezeti szegregációs jegyeit mind lakói társadalmi jellemzőire nézve, mind műveltségi téren. Az 1711-ben, a Rákóczi-szabadságharc után visszatérő püspöki vizitátor, a nagyszombati jezsuita szerzetes úgy látta, hogy „…a török uralom alatt a Kálvin-féle tévhit széles körben elterjedt…”, s a maradék református és ortodox szerb lakossággal szemben térítőként lépett föl (Szilágyi Mihály 1989: 138). Ennek ellenére Mérei apát katolikus jobbágyok mellett reformátusokat is telepített a szekszárdi Fölsővárosba. Ők az utóbbi időkig ő-ző tájnyelvi akcentusukban is különböztek a Magyarország más részeiből származó é-ző katolikus alsó városiaktól (Cziráki J. 1939: 4–5). Vontatottan folyt a katolikus község szervezése is, amit hosszú ideig a simontornyai ferencesek láttak el pappal. A Rákóczi-szabadságharc után az apátok a református községnek levita tartását engedélyezték. A Karolina Resolutio után (1731), amelyben Szekszárd nem szerepelt a kijelölt, nyilvános protestáns istentiszteleti helyek között, az 1781-es türelmi rendeletig Őcsény volt a szekszárdi reformátusok hivatalos kultuszhelye. Új kőtemplomuk, a református Fölsőváros szimbolikus egyházi centruma, 1785-ben épült meg. Természetesen külön tartottak iskolát és külön temetkeztek (Szilágyi Mihály 1989: 140–143). A völgyből és a belterületi térképekről sem látható a Szőlőhegynek szinte szórvány településű faluként lakott külterülete (Andrásfalvy B. 1964), amely a dűlőnevekben is őrzi ennek a településrésznek a belső negyedekhez hasonló megosztottságát.
A számában a múlt század második felében jelentőssé váló szekszárdi zsidóság elkülönülése a már meglévő formákhoz igazodott. A külvárosokban bérelt házakban működött imaházuk és iskolájuk, temetőjüket messze a városon kívül, a későbbi vasútvonalon túl jelölték ki. A 20. század elején épült meg új, romantikus ízléssel díszített templomuk (1901).
A régi, vallási elkülönülést rögzítő szerkezet a falusias városrészekben maradt fönn, sőt korszerűbb, etnikai-felekezeti formákban tovább intézményesült. A falusias városrészek művelődési élete az új egyházi iskolákban, óvodákban, illetve az egyházaik szervezésében létrejött „paraszti kaszinókban”, az olvasókörökben, dalárdákban, színjátszó körökben, legényegyletekben folyt. A Belvárosban ezzel szemben nem volt olyan hangsúlyos a felekezeti elkülönülés, mint a külvárosokban. Minden bevett szekszárdi felekezetnek volt itt kultuszhelye, és a gimnáziumban mindegyik oktatott hittant. A város és vidékének legnagyobb birtokosai és adófizetői a polgári korban sem éltek a városban. A vidéki birtokosság és a helyi tőkés vagyoni elit viszont a kiegyezés után is a Nemzeti Kaszinó örökösében, a polgári tagok számára ismegnyílt Szekszárdi (úri) Kaszinóban gyülekezett. Ez volt a helyi politika műhelye és az exkluzív középosztályi művelődésnek a kortársak tudósítása szerint meglehetősen álmos központja is (Tóth Z. 1989b: 322–328).
A parasztos külvárosok egységes városképi megjelenése egy tovább élő, Erdei Ferenc szóhasználatával: „parasztrendi” normáról árulkodik. Az évszázados egységesítő hatás a szekszárdi mezőváros uradalommal szembeni plebejus állapota volt. Ez hatott ki a tőkés viszonyokhoz való alkalmazkodás módjaira, a társadalmi mozgás {8-880.} rendiesen kötött célkitűzéseire, a megújuló és mégis parasztos életmódra, építkezésre, de még a nyelvi asszimiláció feltételeire is. A felekezeti elkülönülés hagyományos viszonyait – a világi rendi kényszer 1848 utáni megszűntével – intézményes részről a múlt század második felében a közjogilag is tovább élő, a századvégi valláspolitikai törvényekkel szabályozott felekezeti kényszer tartotta fönn (1894: XXXI. tc. a polgári házasságról; 1895: XLIII. tc. a vallás szabad gyakorlatáról). A 18. századi újratelepülés körülményei egy századdal később, az etnikai-felekezeti elkülönülésben élő parasztos küllemű városrészek lakóinak szokásszerű kisszerkezeti (mikrostrukturális) viszonyaiban s a változásokban való különböző viselkedési módjukban fejeződtek ki.
Asszimilációs csoportok századfordulói árvaszéki iratokból vett minta alapján
| A házaspárok vezetéknevének összetétele | Százalék és (esetszám) |
| 1. Homogén magyar | 45,8(109) |
| 2. Homogén német | 12,6(30) |
| 3. Magyar–német vegyes | 25,6(61) |
| 4. Egyéb vegyes | 16,0(38) |
| A minta összesen | 100,0(238) |
Az asszimilációs csoportok társadalmi megoszlása (a házaspárok nevének nemzetisége szerint), a mintán belül
| Homogén | Heterogén | Összesen | |
| névösszetétel | |||
| százalék és (esetszám) | |||
| Kistermelő, tulajdonos | 62,4(103) | 37,6(62) | 100,0(165) |
| Városi proletár | 52,4(22) | 47,6(20) | 100,0(42) |
| Középréteg | 45,1(14) | 54,9(17) | 100,0(31) |
| Összesen | (139) | (99) | (238) |
Mivel a polgárosodás a századfordulón éppen a külvárosok népe számára köszöntött be válság kíséretében, azt is figyelembe kell vennünk, hogy a szőlőtermelésből élő gazdák életmódjában, valamint a szőlőmunkásságnál és ott, ahol a kézműipar mellett a szőlőtermelésnek az életvitelben strukturális szerepe volt, nem csupán a folyamatos átalakulásban lévő hagyományos mikroszervezetekkel és életmódmodellekkel van dolgunk, hanem egyúttal ezeknek válságmodelljeivel is. Modellnek vagy alkalmazkodási modellnek a szélesebb értelmű életmódon belül egyes csoportok {8-881.} saját értékrendjének megfelelő, szokássá vált szervezeti megoldásait tekintem. Megfigyelhető, hogy azok a rétegek, amelyeknél a csoportszervezetnek több nemzedéket átfogó szabályozott rendje, a társadalmi csoportra jellemző modellje kialakult, a válságra szintén szokásszerű átalakulással, tehát válságmodellekkel válaszoltak. Ami egy időmetszetben egy csoport viselkedéséről modellként leírható, elemei változását, kialakulását tekintve esetenként évszázadok válságainak nyomait viseli magán.
A modellek s változásaik már csak behatóbb vizsgálattal, ez esetben árvaszéki és hagyatéki iratok elemzése segítségével mutathatók be. A következőkben Szekszárd társadalmát elemző két nagyobb lélegzetű tanulmányom összefoglalását mutatom be: az egyik alapján a századfordulói életformamodellek rekonstrukcióját (Tóth Z. 1989a), a másik alapján (Tóth Z. 1989b) a filoxéravész kutatása közben világossá vált hatását a modellek kialakulására.
A modell és a válságmodell viszonya a legvilágosabban szervezeti formáikban, ezeken belül a háztartásszervezetükben is konzervatívabb, szekszárdi református fölső városi gazdák körében rajzolódik ki. A 19. század végi állapot itt a hagyományos, esetenként idegenekkel is kiegészített, bővített családszerkezetek tovább élését mutatta, szemben a katolikus gazdákkal és iparosokkal, akiknél a kiscsaládi formák kizárólagosságát csupán a töredékcsaládok demográfiailag szükségszerű aránya módosította (Tóth Z. 1989a: 85–86). A modell gazdasági tekintetben mindkét esetben „egy lábon állt”: a mezőgazdasági árutermelésen, amely a kor paraszti átlagánál a borvidékekre jellemzően alacsonyabb mértékű önellátással párosult. Árutemelésükben a szőlőművelés, illetve a bortermelés volt és maradt az uralkodó a válság után is.
A református gazdák esetében a válság hatása éppen a hagyományos formákban, illetve ezek visszatérésében fedezhető föl. A közösen fölvett szőlőfelújítási kölcsönökkel súlyosan megterhelt háztartások a fiatalok kiscsaládjainak „megválakozását”, önállósodását kénytelenek voltak elhalasztani a szőlők termőre fordultáig. Az árvaszék előtt lefolytatott családi perek sora bizonyítja, hogy a részcsaládok apjuk vagy özvegy anyjuk keze alatt az osztatlan birtokon, amely nagyobb összegű kölcsön felvételét tette lehetővé, az „egy kenyéren élést” már nem természetes állapotnak, hanem „ingyen béreskedésnek” tekintették (Tóth Z. 1989a: 89). Az általános és törvényes reálörökösödési rendszer mellett – amely a szülői vagyonból a gyermekek egyenlő értékű kielégítését írta elő – szükségszerű a birtok felaprózódása, a paraszti deklasszálódás. Ez ellen a szekszárdi református gazdák születésszabályozással, illetve – a katolikusokhoz hasonlóan – erejüket felülmúló földvásárlással védekeztek.
A jobbágyparaszti modell változása jóval a válság előtt a katolikus gazdák szűkebb körében indult meg, amelyben érezhető a beházasodott német parasztok hatása. A vegyes házasságokkal együtt járó normacserében azonban sem a legidősebb fiúgyereket előnyben részesítő német majorátusi öröklési rendet, sem a késői házasság szokását nem vették át; de nem mutatható ki a vagyonosabb kispolgárosodó német családoknál már az övenes-hatvanas években dívó egykéző születésszabályozás sem. Az örökös fiúk egy részét elküldik ipart tanulni. A katolikus paraszti modell így öszszekapcsolódik a mezőváros céhes és paraszt iparosainak kispolgári modelljével, amelyben az iparűzés választható, kívánatos – a reformátusokkal ellentétben –, normáiknak megfelelő, a válság esetén mozgósítható elemévé vált. A modell utóélete az {8-882.} 1970-es években is kimutatható volt. Míg a Fölsőváros a lakótelepek rovásukra történt terjeszkedéséig megőrizte falusias jellegét, az Alsó- és Újváros a paraszti származású munkás vagy hivatalnoki kereset mellett gazdálkodó, többgyerekes családok kezén teljesen átépült a szocialista korszak új „rendies” stílusában: sátor- és manzárdtetős családi házakkal (Tóth Z. 1976: 78–79).
A református birtokos paraszti modell etnikai-felekezeti jellegzetesége a válsághelyzetben, a szőlő jövedelmének kiesését követően viselkedésük eltérő voltában ütközött ki. A szokásszerű reakció a válságos helyzetben a kiscsaládi szemlélet ellenére a nagycsalád egyben tartása volt. A hagyományos forma tovább éltetése tehát ebben a helyzetben, a filoxéravész idején már bizonyíthatóan a válságmodell része volt (Tóth Z 1989a: 88–89). Megjegyzendő, hogy a megválakozási tendencia ellenére a többi csoporthoz viszonyított családszerkezeti konzervativizmus nem járt együtt a gazdálkodásban tanúsított konzervativizmussal. Század végi leltáraikban náluk találjuk meg a legmodernebb, gyári eredetű szőlőművelési és borgazdasági fölszereléseket (Tóth Z. 1989b: 281). A két világháború között is feltűnt a kutatóknak a sárközi gazdák technikai fogékonysága (Kovács Erzsébet 1942: 9). Ugyanebben az időben az iparosodásból kimaradt szekszárdi Fölsővárosban találták a kor színvonalához képest modern szolgáltató iparágakat, az autószerelőt és a villanyszerelőket (Szilágyi Mihály 1996: 41).
A hagyományos csoportok azonosságtudatának ipari korszakban való újrafogalmazódására igen jellemző a nyelvi különbségekhez való viszony. Szekszárdon nyelvi-nemzetiségi típusú konfliktusokról nem tudunk. Hogy pontosan hányan lehettek a városban a század végi népszámlálások pár száz németül beszélő polgára között szekszárdi németek, csak megbecsülni lehet. A népszámlálások ugyanis nem különböztetették meg a németeket a nagy számban éppen kutatási időszakunkat megelőzően a városba költözött, jiddis akcentust beszélő, német anyanyelvűként megszámlált zsidóságtól. Ők is meghonosodtak és nyelvet váltottak a század végén, mivel azonban nem házasodnak be a szekszárdiak közé, életmódjukra kevés hatással voltak.
Az anyanyelvi-felekezeti csoportok Tolna megyében 1900-ban
(a jelenlévő népességen belül százalékban)
(Forrás: Magyar Statisztikai Közlemények, új folyam. 18. köt.)
A szekszárdi németek elmagyarosodása a vegyes házasodás adatain kívül a szokások terén is kiütközik. A szekszárdi német nevű polgárnak éppúgy szokása volt {8-883.} gyermekeit „német nyelvre” a tolnai német falvakba küldeni, mint a magyar nevű gazdáknak és iparosoknak. Az összeolvadás század végi állapota mellett szándékosan beszélek német és magyar nevűekről, ugyanis – mint ez több részletesen leírt esettanulmányban látható (Tóth Z. 1989a: 29–33) – úgyszólván a véletlen műve volt, hogy a vegyes házasságokból született családfők közül ki került vizsgálatunkba német vagy magyar nevű apja családnevével.
A mezőváros németsége a század végén olyan etnikum volt, amelyre kevés hatással volt a modern nyelvi nacionalizmus, sőt az ez időben érvényesülő népi német propaganda is. A nyelvi etnicitás az úrbéri perek lezárultáig, az 1870-es évekig, a paraszti rend társadalmi normáinak és a rendi struktúra első identitásának, a felekezetiségnek alárendelten érvényesült. Az asszimilációs környezet, amelyben a nyelvváltás városi nacionalizmusnál sokkal szigorúbb közösségi elvárások mellett történt meg, a szekszárdi németség számára a magyar többségű katolikus Alsóváros volt. Itt a parasztság érintkezési nyelve – családon kívül – a magyar lett. Az egymás közt házasodó, kiemelkedő vagyonú német családok a kiegyezés után – a városban lakó magyar kisnemesekkel együtt – többségükben elhagyták Szekszárdot. Az itt maradott kispolgárok század végi társadalmi emelkedése pedig már nem a paraszti kommunitás szabályai szerint zajlott, hanem az új rendi határvonalának átlépéséhez, az „úri középosztály”-ba emelkedéshez szükséges feltételek teljesítését, ezek között az asszimilációt követelte.
A mezővárosi kispolgári modell. A kisszámú német család szerepe a városban arányszámánál lényegesen jelentősebb: az alsó városi katolikusok mezővárosi kispolgári modelljének kialakulásában mutatható ki hatásuk. A magyar paraszti modell, miközben szinte minden egyszerűbb ipari jellegű szükségletét képes kielégíteni háztartásán vagy patronátusi körén belül, megalázónak tekinti a pénzért végzett ipari munkát, nem tekinti kívánatos mobilitási lehetőségnek az ipart. Ez az idegenkedés sokféle rendi előzményre visszavezethető, tény azonban, hogy a magyar gazdaréteg egyik felekezete sem igen élt az iparral mint alternatív egzisztenciális biztosítékkal. Érdekes módon előbb élt a szintén méltatlannak tartott kereskedéssel. Ha a városban a megváltási perek után felosztott legelőkön jelentősen beszűkült állattartást és pásztorkodást nem tekintjük külön tevékenységi körnek, egzisztenciális elemnek, a paraszti modell a földművelés pillérén – „egy lábon” – állt.
A „több lábon álló”, a tőkés viszonyok között a mezőváros hagyományos bázisáról sikeresen kispolgárosodó modellt a német–magyar katolikus vegyes etnikum valósította meg. Ez is paraszti modell eredetileg, amely a válságokat többek között ipari tevékenységgel vészelte át, s az így termelt jövedelmet is nagyobbrészt a mezőgazdasági termelés bővítésébe fektette, „forgatta vissza”. Ők lettek azok, akik a kipusztult paraszti szőlőparcellákat olcsón vásárolták és maguk újították föl.
A hagyományos modellek összehasonlításából kiderül, hogy a mezővárosi kispolgári modell kialakulása nem, vagy legalábbis nem elsősorban a német ipari kultúra beházasodásból származó öröksége volt. Döntőbb volt a vallás: a katolikus németekkel való összeházasodás tilalmának hiánya.
A mezővárosi kispolgári modellen belül a vagyoni koncentráció nem csak, sőt nem is elsősorban a vagyoni felaprózódás ellensúlyozását, a társadalmi státus egyszerű továbbörökítését szolgálta már. Rendszeressé válik a gyermekek taníttatása, a {8-884.} foglalkozási mobilitás. Az eredetileg valószínűleg szintén a válságot kivédeni szándékozó megoldás az Európa-szerte ismert városi kispolgári modellt hozta létre. A gyermeki nemzedék egy részének a munkaképes korban a háztartástól való elküldése itt már beszámított kockázat volt. Ez tette lehetővé a hatékonyabb, kispolgári családszerkezet kialakulását is, mégpedig a szapora magyar katolikus gazdáknak ebben az esetben igen előnyös magas gyermekszámával együtt. A modell szinte kizárólag katolikusok között jellemző. A reformátusok a mobilitásnak az iskoláztatással a kispolgári lépcsőfokot átlépő útját választották. Egy-két saját közösségéből kiemelkedő gazdától eltekintve a felekezetek közötti normaközvetítésben nincs döntő szerepe az összeházasodásnak.
A kispolgárságnál az ingatlan vagyon, mindenekelőtt a városi ház, de a szőlőbirtok is beépült az életforma egzisztenciális biztosítékai közé: a bankhitelek fedezetébe. Ezt láthatjuk a filoxéravész előtti budai kispolgároknál is (Tóth Z. 1992: 166). Tehát a gazdálkodás nem tekinthető az „ősi” paraszti régmúltból származó elemnek, de még az elmaradott kelet-közép-európai polgári fejlődés jelenségének sem. A „több lábon álló” kispolgári modellt megtaláljuk a régi angol társadalomban is (Crossick, G. 1984: 83–85).
A Belvárossal mint lakóhellyel jellemzett, belülről is rétegzett csoport, valamint a tőle elkülönülő mezővárosias birtokos paraszti és vagyonos kispolgári rétegek Szekszárd 14 ezer fő körül mozgó lakosságának együttvéve sem alkották egyharmadát. A népesség mintegy kétharmada a törpebirtokos parasztság s a tulajdonosi státus legszélén egy-egy szerény házzal, házrésszel megkapaszkodó, paraszti vagy munkás életmódot folytató, de még községi adó alá vonható „szegény ember” volt. Alattuk pedig, még ezen a többségen belül, mentalitásukban a törpetulajdonosoktól nem idegen, de ingatlantulajdon nélküli, kétkezi munkájára utalt, béresnek, napszámosnak, szolgának nevezett mezővárosi munkásság, mezővárosias proletariátus állt, elkülönülve a városban már létező szervezett ipari munkásságtól, valamint városi kötelékeiben is, helyi illetőségében is bizonytalan, országosan vándorló, önmagában is nagyon színes társadalmi képet mutató proletár csoportoktól.
A kiinduló modelleknél, amelyek működésében a későbbi kutatások során fel kellett fedeznem a válság hatását, elsősorban a vagyonos kisebbség jelent meg. Az árvaszéki iratok nagy többsége, amely a mintavételnél rendelkezésre állt, hagyatékokkal, gondnokolt vagyonokkal, örökösödési perekkel foglalkozott. A többség kis vagyonainál, vagyontalanságánál az iratok is soványabbak lesznek, megváltozik az ügyek jellege is. Jellemzően egy más társadalmi környezetre itt kezdődik az elhagyatottságok, a tartási perek, a helyi illetőség községi elismerésének huzavonái, a polgári kor társadalmi biztonságát fenyegető „szociális kérdés” hatóságoknál lecsapódó mély nyomorúsága. A sikeres megoldások kevés nyomot hagynak, pedig ez a korszak Magyarországon mindennek ellenére tömegek társadalmi emelkedésével járt. Történetileg a „tömeg” fogalmába szorításuk is a legnagyobb mozgásban lévő csoportok ismeretlenségének jegye.
A filoxéravész okozta pusztulás közvetlen, lökésszerű hatással természetesen a szegénységet, köztük is elsőként a gyerekeket és öregeket érintette. Szekszárdon a válság mélypontján, az 1891–92-es időszakban, mint ahogy az anyakönyvi vizsgálatok bizonyítják (Népmozgalom, 1974: 132–133), az előző évek átlagához viszonyítva 100–120 {8-885.} fővel, mintegy harmadával többen haltak meg és majdnem ugyanennyivel kevesebb gyermek született. A pusztulás nemcsak a népességen belüli aránya miatt érintette nagyobb mértékben Szekszárd falusias negyedeit, hanem azért is, mert már ebben az időben sem volt a Belváros lakosságának természetes szaporodása.
Ha a hivatalos népességstatisztika érvényességi körét tovább akarjuk szűkíteni, a falusias katolikus külvárosok szegénységén belül is leválik egy csoport, amelynek társadalmi irányultságát tekintve két jól körülrajzolható, hagyományos műveltségű változata figyelhető meg. A szaporaságáról szóló hiedelmekkel ellentétben szegény sorban a sokgyerekes család csak a kistermelői irányultságú, általában törpebirtokos, s napszámosnak is beálló szegényparasztoknál, valamint a zsellér típusú rétegnél volt általános.
A katolikus szegényparaszt – tulajdonképpen a jobbágyparaszti eredetű katolikus gazdák rendjének gazdasági önállósága szélére sodródott alsó rétege. A gazdákkal szoros rokoni kapcsolatban álltak, s értékrendjük is azonos volt azokéval. Birtokszerzésre törekedtek, még földjeik, „birtokaik” után adóztak, s így a helyhatósági választásokon szavazatuk volt.
A katolikus szegényparaszt az egzisztenciális veszélyre először az idősebbekre és a gyerekekre nézve végzetes koplalással, majd többé vagy kevésbé spontán születésszabályozással válaszolt. Ezzel a munkaképességét is rontó válságreakcióval elsősorban egzisztenciális alapját szándékozta átmenteni a válságon. Az árverésre bocsátott ingatlanok rangsorát követve mindenekelőtt kis szőlőparcelláit, helyi birtokosi állásának szimbólumát, tanyává alakítható présházát mentette. Hamarabb engedte árverésre ezeknél városi házát, ha az elsőként árverezett rétjeit, legelőit eldobolták már.
A „kis házasok” – a másik változat, a város falusias társadalmában a volt jobbágygazdák rendjéről hagyományosan, a Mária Terézia-kori úrbérrendezés óta intézményesen is elkülönült zsellér eredetű csoport. Zsellértelkük, házuk után a megváltási perekben a zsellérnek megfelelő, régi német eredetű névvel „kis házasnak” hívták őket (Glósz J. 1989: 230). A tulajdonosi osztály legalsó rétege voltak, többségüket a legkisebb adóösszeg határa szorította ki a községi választásból. Parasztságuk ellen maguk tiltakoztak: „polgárnak”, ezen belül pedig vagy földművesnek, vagy munkásnak tekintették magukat. Életmódjuk külsőségei ellenére társadalmi irányultságuk is inkább kispolgári volt, mint parasztos. Szemben a paraszti mentalitású szegényparasztokkal, minden pénzkereseti lehetőséggel éltek, iparűzéssel is foglalkoztak. Már az 1828-as regnikoláris összeírás obszervációiban is gyakran szerepelnek az inquilinusok ipari szolgálattal. A „kis házas” zsellér létfenntartása szempontjából eredetileg két lábon állt: a részleges, legelőrészre is támaszkodó háztáji önellátás mellett bérmunkából élt. Náluk a nemzedékváltáshoz szükséges vagyoni felhalmozás a gyerekek munkaképessé válásával indulhatott meg. Minél több keresőt látott el egy háztartás, annál hatékonyabb és sikeresebb volt. A születésszabályozás a kis házas válságmodell reprodukcióját és az öregek eltartását kockáztatta.
A református szegényparaszt – amint a vele azonos műveltségű református birtokos gazdaréteg is – különbözött városi társadalmi kapcsolataiban s az ezekben megszerveződő létfenntartási és a válságot túlélő stratégiáiban a katolikus szegényparaszttól, attól eltérő egyéniséget képviselt. A szőlők jövedelmének kiesésére a fölső városi református szegényparasztok többsége vándorlással válaszolt. A vándorlás alkalmazkodási {8-886.} modelljének nem volt szokásos eleme, hanem normatív eredetű, hátrányból származó kényszerűség. Ők is osztoztak a gazdák iparűzéssel kapcsolatos idegenkedésében. Inasnak fenyegetésként küldték a gyerekeket. A céhes iparűzés protestánsokat kizáró feltételei hagytak normáikban maradandó nyomokat. Szekszárdon csak református nemesek űztek nagyobb számban bizonyos iparokat, akiket nem érintettek a vallási kötöttségek. Ugyanakkor szabad paraszti mentalitásuk a bérmunkát, a szolgálatot a talpon maradt katolikus gazdáknál szégyennek tekintette (Tóth Z. 1989a: 53–54). Az elvándorlás itt valójában a modellezés lehetőségét is megkérdőjelezi, hiszen nem kínál föl helyben hagyománnyá alakítható egzisztenciális megoldást. Az idegen városokban megszolgált keresettel, ha ez eredeti szándékuk volt is, nemigen lehetett visszajutni az újratelepített szekszárdi szőlőhegyre. A munka után vándorolt református szegényparasztok sorsa, amint azt a felekezeti statisztikák ebben az időben szépen követik: Pesten maradni szegény embernek. Ott is jellegzetes mentalitást képviseltek: nem álltak ipari munkára, alkalmi munkák mellett kikoplalták, hogy alacsonyabb állami szolgálatba lépjenek: a vasúti, rendőri, csendőri, finánc altiszti, hivatali altiszti állásba.
Nemcsak a Belváros kiemelkedése volt új jelenség a város életében. A múlt század terméke volt az egyes városrészek társadalmi rétegek szerinti széthúzódása, a zsúfolt, rendezetlen, közismerten szegények lakta negyedek kialakulása is (Kenderváros, Bakaváros, „szurdikok”).
A külvárosok helyhez lazábban kötődő, alkalmi munkából élő proletár rétege a szegényparaszttal és a náluk mozgékonyabb zsellérséggel ellentétben szinte minden kihívásra egyetlen választ ad: gyerekkel, de általában inkább anélkül, egyénenként vándorol. Láttuk, hogy az elvándorlás nemcsak őket jellemezte, hanem a filoxéra nyomán kereset nélkül maradt szekszárdi felsővárosi református szegényparasztokat is. A vándorlás a református szegényparasztoknál, szemben a városi proletárral, nem volt a modell szokásos eleme.
A városi proletár – a városszélek, külterületek valóban proletár típusa az általában egyénenként vándorló, országszerte alkalmi munkából élő férfiakból, matrilokális anyából és gyerekekből álló, a régi köznyelv használatában „lumpenproletár” család modellje. A többi rétegek csonka és töredék családjaitól ezek annyiban különböznek, hogy atomizáltak. Az individualizáció, szemben az atomizálódással, általában a tulajdonnal állt kapcsolatban, ami a proletár modelltől normatíve is idegen elem volt.
Mivel ezen igen elhanyagolt társadalmi csoport normái között az anya és gyermeke közti kapcsolaton kívül nem létezik sem szokásszerűen elismert jogi, sem morális alapú eltartási kötöttség, ellentétben a szegényparaszti rétegek városon bajba került részcsaládjaival, nem csapódnak hozzá a csekély vagyon alapján is eltartásra kötelezhető otthoni rokonsághoz. Gyermekeik elhagyatottsági ügyeiben a hatóság általában meg sem találja az amúgy is nincstelen rokonokat. A proletár értékrendnek, különösen női változatában, a házasság és a kiscsalád a kívánatos forma. Az elhagyatottsági ügyek irataiban gyakori a nők által kezdeményezett, igen előnytelen házasság. A családok a helyi és rokoni környezet hiányában igen bomlékonyak. Házas anyák esetében is rendszeres a házasságon kívüli gyermek, s gyakoriak az anyaági törvénytelen dinasztiák (Tóth Z. 1989a: 84–89).
{8-887.} Ebben a marginális világban nem lehet semmilyen hagyományos műveltségi kör, etnikai vagy felekezeti csoport határozott, modellbe illeszkedő befolyását felfedezni. A normakövetés kisszerkezeti mozgatói is hiányoznak. Az atomizáltság és a nemzedéki együttélés hiánya ezt amúgy is kioltaná. Ha eltartási, termelési közösség nem is létezik köztük, van fogyasztási közösség, amely a típust modellszerűvé teszi. Meg lehet kockáztatni, hogy a Szekszárdon leírhatók közt a legősibb modell, a legősibb foglalkozásokkal. Az atomizáltság nem jelent magányosságot, csupán a tartós, a matrilokális együttéléseken túlmenő, több generációs és szokásszerű kapcsolatok hiányát, sőt, mint ezt Európában máshol is megfigyelték, ezeknek a csoportos viszonyokból kifejezett, „morál-ökonomikus” kizárását (Thompson, E. 1971: 17).
Szekszárdon ennek a típusnak is külön neve volt: a „szurdiklakó” vagy a „szurdikiak”. A „szurdiklakó” általában a városhoz közel eső szőlőhegyek vízmosásaiban, elhagyott pincéiben, a szurdokokban, a partba vájt telepszerű lakóhelyen élt. Míg ez a partlakás, a lösztáblákra települt térségnek őskorig visszamenő emberi menedéke volt, s a szegény szőlőműveseknek korábban tisztes lakhelye, a századvégtől az 1960-as évekig az olcsóbb prostitúciónak is botrányokkal övezett színtere lett (Pálvölgyi M. 1976: 85).
A városok peremén élő vándorló proletárok nem cigányok. A cigányok ekkor még kis csoportokban szétszórtan, de nem atomizáltan, igen nagy kohéziójú nemzetségi szervezetben éltek. Akár másutt az országban, Szekszárdon is két elkülönülő csoportja élt a cigányoknak: a letelepült magyar cigányok s a nomád cigányok, akik a város sárközi határában korszakunkban teknővájó mesterségükből éltek.
A magyar cigány Szekszárdon tulajdonképpen a városi munkásság, a „tisztességes szegény ember” pária változata volt. Telepet Szekszárdon a monarchia idején nem alkottak. Nemzedéki folytonosságuk különösen zenész rétegüknél kimutatható, bár törzsi neveik mögött nehéz a forrásokban a személyi azonosság megállapítása. Szekszárd környékén nagy részüket „Horvát”-nak hívták. A zenészek között országos hírű prímások voltak, mint az Európa minden előkelő éttermében megfordult Garai Ferkó. A letelepültek a városi munkássághoz képest önálló modellt kasztos elkülönülésükkel alkotnak. A kaszt jellegű választóvonal azonban a cigányság szemszögéből nézve kettős: egyik oldalról elválasztja őket a „magyaroktól”, s ha lehet, ennél is élesebben a letelepülteket a nomád cigányoktól.
| BEVEZETÉS | TARTALOM | SÁRPILIS |