AZ ÁTMENETI RÍTUSOK KÖZÉLETI ELEMEI

KERESZTELŐ

A keresztelő szokásrendszerének közéleti vonatkozásai alig jelennek meg a néprajzi leírásokban. Az esemény azonban minden esetben a templomban, misén vagy istentiszteleten történt, tehát a közösség előtt. A csecsemőt a bába és a keresztanya készítették fel ünnepélyesen. A keresztelői öltözetet a komaasszony hozta ajándékba. {8-826.} Az utóbbi időben Kalotaszegen nemcsak csecsemőholmit, hanem a gyermek 6 éves koráig szóló teljes öltözetet vállfára, bábura felakasztva viszik a keresztanyák. Sárrétudvariban (Bihar m.) a lelkész prédikációja után kezdődött a keresztelő, amelynek menetében a gyülekezet Isten oltalmát kérő énekkel köszöntötte az újszülöttet. A hitvallás elmondása, valamint a fogadalom elhangzása alatt a gyülekezet állt. A templomból hazafelé menő anyát sokan megállították, a gyermekéről, a szülés lefolyásáról érdeklődvén. A keresztelőn jelenlévőket a szülők megvendégelték. A 18. századi forrásokban gyakran megróják a parasztokat a nagy mulatozással, vendégeskedéssel járó költséges keresztelőért. A mind a vendéglátásban, mind pedig az ajándékozásban megnyilvánuló „kis lagzi” méretű keresztelői lakoma az utóbbi negyedszázad presztízs szempontú fejleménye (Madar I. 1993; Kapros M. 1990: 27–29; Vasas S.–Salamon A. 1986: 167–171).

KORCSOPORTOK SZERVEZŐDÉSE, HELYE
A FALUSI KÖZÉLETBEN

A serdülő legények korcsoportok, falurészek és vagyoni helyzetük szerint szerveződtek bandákba. E csoportok fő feladata a szabadidő eltöltésének megszervezése, az udvarlás kereteinek biztosítása volt. Vezetőjük a legénybíró, akinek dolga a mulatságok szervezése volt, például kiválasztottak egy házat vagy kocsmát, ahova csak azt engedték be, akiket a banda meghívott. A bandába kerülés, a csoportba történő befogadás érdekében a jelöltnek próbát kellett kiállni, és/vagy meghatározott mennyiségű italt fizetni a csoport tagjai számára, ezt a Zoborvidéken céhölködésnek nevezték. Gazdag, egyes vidékeken részletesen kidolgozott szokásanyaga volt a legénybíró-választásnak is. A lányok szintén korcsoportok szerint barátkoztak (Németh I. 1966: 241–261; Lapu 1. 1986: 80; Madar 1. 1989: 42–48; Szapu M. 1993: 92–93).

JEGYVÁLTÁS, HÁZASSÁG

A magyarországi falvak többségére az endogámia volt a jellemző, azaz a házassági kapcsolatok a falun belül kötődtek. Ez alól a tendencia alól az aprófalvas vidékek jelentették a kivételt: itt erős volt az exogámia. Az Ormánságban, a baranyai Hegyháton a szomszédos községbeli fiatalok ismerkedési alkalmaként jöttek létre a leányvásárok. Az ország nagy részén azonban általában nem volt gyakori, hogy a legény más helységből házasodott vagy a lány más településre ment férjhez. Még a falvakon belül is jelentkezett olykor a lokális, belső endogámia: a 19. században több kiskunsági helyen nem szívesen vették, ha egy alszögi egy fölszögivel lépett házasságra, még azonos vagyoni helyzet esetében sem. Itt a más faluból udvarolni jövő legénynek, ha lovon ment, rudazókötéllel kötötték el az útját a helybeliek. A magyar nyelvterület keleti szélén az északi csángó Szabófalván a helybeli fiatalok kártérítést követeltek – egy vödörnyi italt vagy az árát – a vidéki vőlegénytől, és ha nem adta meg, elzárták az utat és elvágták a kocsi kerekét, amikor a menyasszonyért jött. A Pest megyei Zsámbokon ennek a szokásnak szelídebb, jelképes változata még a 20. században is {8-827.} élt: szalmakötéllel kötötték el az utat a lakodalmas menet előtt, ha vidékre vitték a menyasszonyt.

Ivádon (Heves m.) az eljegyzést, amely itt kendőváltással történt, nagy előszeretettel lesték ki a fiatalok, majd kolompokat, csengőket rázva végigfutották a falut, hogy az egész közösséget értesítsék arról, hogy jegyváltás történt. Atányon (Heves m.) az eljegyzés tényét az tudatta a falusiakkal, hogy a pár kocsin végighajtott a falun, ami azt jelentette, hogy mennek gyűrűt vásárolni. Mai napig is élő szokás a házasulandó pár három egymást követő vasárnapon történő kihirdetése a templomban. Palóc vidéken a 20. század elején még élt az újasszony-porkolás (a lakodalmi hajnaltűz átugrásának) szokása. Az új asszony ebben a minőségében a lakodalom utáni első vasárnapon jelent meg először a templomban. Ezen az avatáson először viselte a fiatalasszonyok díszes fejfedőjét, az aranykupát, amelyet az avatástól számított két évig kellett hordania (Tálasi I. 1977: 124–125; Imreh I.–Szeszka E. P. 1978: 205; Lapu I. 1986: 78; Fél E.–Hofer T. 1969b: 297; Csizmadia A. 1979b: 36–40, 74; Madar I. 1993: 370).

TEMETÉS

A halál és a temetés sem csak a helyi társadalom szűkebb csoportjának – az elhunyt családjának és rokonságának – az ügye, közvetve érintett benne az egész közösség, és ez Európa-szerte ki is fejeződik a szokásrendszerben.

Átányban a nagybeteget vagy haldoklót napi–kétnapi gyakorisággal a közeli vér-, affininális és műrokonok látogatták, de legalább egyszeri látogatást a harmadötödízigleni rokonoktól, kertszomszédoktól, barátaitól, munkatársaitól is elvártak (Fél E.–Hofer T. 1969b: 218). A bekövetkezett halálesetet az elhunyt férfi hozzátartozója ünneplőbe öltözve jelentette be a világi és egyházi illetékeseknél. Nagyobb településeken külön társadalmi szerepkörré vált a temetéssel kapcsolatos további feladatok ellátása. Az éltes, jó eszű, írástudó személynek, a funerátornak (hajdúsági, kunsági elnevezése a szerepkört betöltő személyeknek) kenyérkereső foglalkozásává vált eljárni a halottak dolgaiban, a temetéseken betöltött szerepe a lakodalmi vőfélyhez hasonló.

A magyar nyelvterület nagyobbik részén még a 20. században is a templomi harangok tudatták a helybeliekkel a közösség egyik tagjának halálát. Az elhunyt nemét és korát (felnőtt vagy gyermek), nemegyszer társadalmi státusát is megtudhatták a harangkongások számából. A kiharangozás után szomszédoknak, utcabelieknek, mindenkinek, aki életében ismerte, kötelessége búcsút venni a halottól, ezért még nappal elmennek a gyászos házhoz halottnézni (Fél E.–Hofer T. 1969b: 218; Kunt E. 1990: 76–77; Kocsis Gy. 1991).

Az esti harangszótól virradatig rendszerint virrasztót tartottak a halott mellett, amelyen megjelentek a rokonokon kívül a komák, szomszédok is, sőt mindenki, aki úgy érezte, hogy valami köze volt a halotthoz. A Zoborvidéken végzett megfigyelés szerint a kisebb falvakban a rokonsági-szomszédsági háló az egész falut lefedte, így ezeken a településeken alig akadt olyan ház, amelyet ne képviselt volna valaki a virrasztóban. A temetéskor is a harangszó gyűjti egybe a végtisztességtevőket: először {8-828.} húzzák a híradót, majd a papnak valót, a harmadik pedig a gyűlőt, amely a falubelieknek szól. A legtöbb faluban az elhunyt koporsóját szekéren vitték végig a falun, ki a temetőbe, a gyászmenet pedig gyalog követte. A sírt többnyire az elhunyt rokonai, barátai ásták meg. Derecskén (Bihar m.) azonban a hagymáskertekben működött kertgazdaságok minden tagja komának tartotta egymást és illendőnek tartotta, hogy a gazdatársa temetésére sírásónak elmenjen, így előfordult, hogy százan is ebben a formában adták meg a halottnak a végtisztességet. A Barkóságban, a Zoborvidékhez hasonlóan aprófalvas, elzárt vidéken a férfiak többsége lapos kapával ment a temetésre, hogy a sír felhantolásában segédkezzen, de kifejezendő, hogy {8-829.} nem kapálni mennek, a válluk helyett a hónuk alá szorítva vitték a szerszámot (Fél E.–Hofer T. 1969b: 218; Madar I. 1989: 101–102; Varga Gy. 1976: 169; Paládi-Kovács A. 1982a: 138).

A palóc falvakban nem volt mellékes szempont, hogy a halottat milyen ruhába öltöztették, mert a falu számon kérte a családon azt is, ami a halottnak járt: a ruháját éppúgy, mint a koporsóját vagy megfelelő temetését és halotti torát (Manga J. 1979: 183).

A magyarországi temetési menetekben a koporsó után a családtagok mentek, őket követték a rokonok, barátok, szomszédok. Ha az elhunyt életében valamilyen gazdasági jellegű vagy vallásos társulatnak tagja volt, a temetési menetben társulatának tagjai testületileg, lobogókkal vonulnak. Az archaikus kultúrájú Zoborvidéken azonban az egész falu, egyes helyeken még a szomszédos falvak népe is kikövette a halottat. A temetés után bizonyos idő elteltével volt a halotti mise. A katolikus Zsámbokon erre mindenki – a falu szegényei, koldusai is – elment a templomba, gyóntak és áldoztak. A mise után a szegényeket és a koldusokat elhívták a halottas házhoz, ebédet – bablevest hússal és kalácsot – adtak nekik (K. Kovács L. 1944: 242; Barna G. 1990c: 71; Lapu I. 1986:131).