| A PARASZTTÁRSADALOM LEGKISEBB EGYSÉGE – A PARASZTGAZDASÁG | TARTALOM | MATERIÁLIS TŐKE – SZIMBOLIKUS TŐKE |
FEJEZETEK
A földbirtok értékét materiális és szimbolikus vonásai adják.
A földbirtok materiális értéke függ mennyiségétől, minőségétől, a művelési ágak szerinti megoszlásától, tagosítottságától, földrajzi fekvésétől és ezzel összefüggésben {8-491.} megközelíthetőségétől. A szimbolikus vonásait a földbirtok eredete, tulajdonlása és védelme jelenti.
A jobbágyfelszabadításkor egy egész telek nagysága 26 és 59 hold között volt, legnagyobb az Alföldön és legkisebb a Dunántúlon, valamint a Felvidéken. Az arányos telekátlag 0,41, legnagyobb, 1,27 Moson és legkisebb, 0,23 Krassó megyében (Orosz J. 1965). De egy szűkebb területen belül is meglehetős különbségeket mutatott a földbirtok nagysága. Göcsejben például az első világháború előtt „5 hold földje a szegénynek tartott embernek is volt”, azonban a jómódúnak lehetett az egyik községben 20, a másikban 40, 80 vagy akár 100 hold is (Gönczi F. 1914). Ugyan a birtokos parasztság aránya növekedett, különösen a 19. század utolsó évtizedeitől, ez azonban a parasztgazdaságok nagyságának csökkenésével járt együtt. Egy közép- vagy gazdagparaszti üzem átlagos nagysága általában 6–8%-kal volt kisebb 1935-ben, mint 1895-ben (Gunst P. 1976).
Lényegében változtatja meg a földbirtok nagyság szerinti megoszlását a művelési ágak aránya. Csupán egy adat ennek igazolására: 20 hold szántóföld 4 hold szőlővel és gyümölcsössel volt egyenértékű a Duna–Tisza közén a két világháború között (Oláh J. 1971).
Könnyű belátni, hogy az egy tagban lévő, a településhez közel eső parasztbirtok lényeges terméktöbblet előállítására volt alkalmas, szemben a földrajzilag szétszórt, sok tagból álló birtokkal és ez értelemszerűen növelte a birtok értékét. Az egy tagból álló jelentős nagyságú földbirtok teljesen szabad, kötetlen üzemvitelt biztosított. A parasztbirtokok tagosítása még a két világháború között is elvégzendő feladat lett volna. A két nádudvari példát Tóth Tibortól idézzük: 1933-ban egy 50 holdas birtok 238 darabban volt, 1935-ben egy ugyancsak 50 holdas birtok 47 darabban, azonban az utóbbi a tulajdonos lakóhelyétől összesen 190 km-re esett (Tóth T. 1980). Ugyancsak az 1930-as években a tatai járásban lévő földbirtokok átlagosan 4,24 tagból álltak, miközben egy földbirtok átlagosan 1,33 holdat tett ki (Magyary Z.–Kiss I. 1939). A jobbágyfelszabadítást követően egyre csökkenő mértékben ugyan, de mégis meghatározó lehetett a földbirtok eredetéből következő szimbolikus értéke, nevezetesen, hogy ősi, öröklött birtokról volt-e szó vagy pedig vásárolt, szerzett tulajdonról. Az ősiség jelentette a szimbolikus értéket, ami összekapcsolódhatott a család rangjával is. Ez az a szimbolikus érték, amely magába szívta a föld materiális vonásait is, átváltva azokat szimbolikussá, és meghatározó szerepe maradt 1945 után is az e korszakot megelőző időszakban felnövő generáció számára.
A föld tulajdonlása egyben meg is határozta művelési módját; kötött vagy szabad művelését. A lehetőségek a következők:
Saját tulajdon Művelése kötött, a közösség által szabályozott, szabad művelésű
Családi tulajdon Művelése kötött, a tulajdonos (családfő) által szabályozott
Közösségi tulajdon Művelése kötött, a közösség által szabályozott
Bérelt Művelése kötött, a tulajdonos által szabályozott
Bérelt Művelése szabad, a használója által meghatározott
A közösség által szabályozottan művelhető földbirtok kötöttsége nem elhanyagolható tényező, hiszen még 1914-ben is a falvak 29%-ában volt nyomáskényszer, {8-492.} ahol nem tértek még át a szabadabb vetésforgóra. E községek általában az ország keleti és északkeleti térségében helyezkedtek el (Für L. 1976). Talán ennél is erősebb volt, de bizonyosan hosszabb életű a másik, a családfő által szabályozott, kötött művelés az örökösödéssel összefüggésben. A művelés kötöttségén nem változtatott, akár úgy osztotta szét fiai között feles vagy harmados művelésre a földbirtokot, hogy a tulajdonjogot megtartotta, akár úgy, hogy az üzemvitelt kézben tartotta haláláig, irányította a termelést és a cserét minden részletében, hiába adta át a birtok tulajdonjogát. Ezek azok a parasztgazdaságok, amelyek termelése azonos módon folyt a több generációs jobbágyháztartásokéval (Faragó T. 1977), fogyasztása azonban kiscsaládi keretekben történt.
A föld tulajdonlásából következő kötöttség egyben védelmet is jelentett a 19. században a földesúrral szemben. Századunkban inkább kisebb gazdasági közösségek, társulások biztosították a védelmet a piacgazdaság körülményei között. A birtokok eredetüket tekintve a telki állományba tartoztak, így a védelem az egész faluközösség érdeke volt, tehát az ősi birtokot még a 20. században is „vigyázta, őrizte” a falu. Nagyobb szimbolikus értéke volt a családi tulajdonnak, amelybe azonban már beletartozott a vásárolt, szerzett földbirtok is, különösen a két világháború közötti korszakban, amikor egyre nagyobb jelentősége lett a szabad földhasználatnak, művelhetőségnek.
Kiemelkedő jelentősége van az állatállományon belül is az igásállatoknak, nevezetesen az ökör- és a lóállománynak. Igazi jelentősége a földhasználattól elválaszthatatlan, mivel együttes tulajdonlásuk biztosítja a termelést. Mindez persze elméleti szinten érvényes csupán, mivel a gyakorlatban számos variáns volt fellelhető. Az azonban tényszerűen igazolt, hogy birtoklásuk feltételezte egymást. A parasztgazdák az adott térség feltételeit ismerve pontosan tudták, hogy hány hold föld igényelte vagy bírta el egy pár igásállat tartását. Éppen ez az elvként megfogalmazott követelmény választja külön a földtulajdonos parasztok csoportjától az igás erővel is rendelkezőket, a gazdákat.
További különbséget jelentettek a mennyiségi mutatók is, sőt az sem elhanyagolható, hogy egy vagy kétfajta igaerővel rendelkezett egy adott parasztgazdaság. A kétfajta állat tartása más-más előnyökkel, illetőleg hátrányokkal járt. Ennek megfelelően századunk első évtizedeiben az igazán tehetős gazdák egyaránt tartották a nagyerejű, igénytelen, de lassú ökröket a nehéz mezőgazdasági munkákra és az igényes, gyors lovakat a szállításra és a közlekedésre. Századunkra ez a módszer volt a kifizetődő megoldás. A kétfajta igaerő materiális értékét növelte az a szimbolikus érték, ami reprezentálta egyben a tulajdonos jó módját. Tehát a különböző funkcióra használt igásállat tartása elsősorban a célszerű gazdálkodást jelezte, mégis a reprezentáció szimbolikus értéke növelte a gazdaság rangját, módját.
Az állattartás fejlődése következtében egyre nagyobb hangsúlyt kapott a tenyésztett állat fajtája, a tenyésztett fajta minősége. A minden tekintetben kiváló minőségű állattenyésztés – különösen a lótartás – tekintélyt jelentett a tenyésztő gazda számára, {8-493.} ami egyben piaci előnyöket is biztosított. Egy állattenyésztésre szakosodott falu gazdasági érdeke valamennyi gazdától megkövetelte a „márka” védelmét, hiszen annak károsítása egyformán érintette az egész közösséget (Fél E.–Hofer T. 1969b; Veres L. 1978).
A túlkínálatú, olcsó bérű munkaerő nem segítette elő hazánkban a mezőgazdasági gépek elterjedését. Még az 1930-as években is a mezőgazdasági üzemek összes leltári értékének alig 3%-át tették ki a különböző gépek és ipari eredetű munkaeszközök (Für L. 1976; Vörös A. 1976; Tóth T. 1980). Éppen azért, mivel a termelékenység növelése a technicizálódástól függött, meghatározó jelentősége volt a birtokolt gépek számának, a kézi, az állati vontatású, illetőleg gépi munkaeszköz használatának, a használt eszközök arányának. Már a 19. században megjelentek a közös tulajdonú gépek, azonban a 20. század elején egyre nagyobb jelentősége lett a vállalkozói tulajdonlásnak. A néprajzi adatok tanúsága szerint a két világháború közötti időszakban lett olyan értékük a mezőgazdasági gépeknek, hogy tulajdonosuknak rangot is adtak.
Tóth Tibor vizsgálta a mezőgazdasági termelés „térszerkezetét”, a termelés közgazdasági környezetét, különválasztotta a területi meghatározottságot a tőkés árutermelés hatásaitól (Tóth T. 1980, 1983). Vizsgált időszakunk kezdeti szakaszában a természeti feltételeknek volt nagyobb jelentőségük a szakosodott gazdálkodásban, míg az árutermelés legerőteljesebben a két világháború közötti időszakot jellemezte. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy az egész tárgyalt időszakra jellemző néhány igen jelentősnek mondható szakosodás a mezőgazdaságon belül. Gondoljunk a különböző szőlő- és kertgazdaságok szerepére, valamint az állattartásra.
Az ország egész területére általánosságban jellemző volt, hogy nem a legtöbb földdel rendelkezők tartottak nagyobb számú állatot, hanem a kisebb birtokosok. Az 1–20 holdig terjedő birtokok területén a századfordulón és a 20. század első évtizedében is kétszer-háromszor annyi állatot tartottak területükhöz viszonyítva, mint a nagyobb parasztbirtokokon. Ez az arány még kedvezőtlenebb volt az 50 holdon felüliek esetében (Balogh I. 1972). Ezeknek a szakosodott gazdaságoknak meglehetős szerepük volt a piacgazdaság kialakulásában. A legmozgékonyabb tőkét éppen az állatállomány jelentette, főként abból a szempontból, hogy aránylag gyorsan átváltható volt földbirtokká. Az átválthatóság jellemezte a kertészeti termelést is. Éppen ezért különösen a 20. században működhetett a kertészet még a földtulajdon nélküliek esetében is igen mobil tőkeként az állattartáshoz hasonlóan.
Sokkal összetettebb problémát takar a szőlőművelés. Úgy tűnik, hogy a filoxéra miatt bekövetkezett pusztulás új helyzetet teremtett. A szőlőtermelő vidékeken a szőlőföld a gazdasági szerepének megfelelő értékkel bírt; ezzel szemben a csekély {8-494.} súlyú szőlőművelésnek elsősorban szimbolikus értéke volt. A mindent megtermelő gazdának rangot adott az ünnepi alkalmakon fogyasztott saját termésű bor.
Mindemellett a parasztgazdaságok elsőrendű feladata még a két világháború között is a családi szükségletek fedezése volt. 1926-ban a 20 holdnál kisebb gazdaságok szántóterületének 78,7%-án gabonát és kukoricát termeltek (Tóth T. 1980). Ahogyan egy karcagi gazda mondta: „A szántóföld mellett a kert olyan volt, mint a lószerszámon a sallang” (Bodor G. 1990).
Azt mondhatjuk tehát, hogy a vegyes gazdálkodás egyformán jellemzi mind a két korszakot, bár a 19. század végétől kezdődően, a földbirtokok egyre nagyobb polarizálódása következtében, kisebb mértékben a piaci igényeknek megfelelő szakosodás miatt, egyre inkább szaporodtak az egyoldalú parasztgazdaságok.
Lényegében határozza meg a parasztgazdaságot az, hogy önellátásra termelt-e, a felesleget értékesítette-e vagy egyenesen piacra termelt. Ennek megfelelően lehetett: önellátó parasztgazdaság, hiányos önellátó parasztgazdaság, önellátó és felesleget termelő parasztgazdaság, önellátó és piacra termelő parasztgazdaság, hiányos önellátó és piacra termelő parasztgazdaság.
A parasztgazdaság üzemvitele lényegében a vetésterv elkészítését, a művelési ágak megválasztását jelentette, valamint a munka, a munkaerő megszervezését. A művelési ágak megválasztása a földrajzilag adott, történetileg kialakult gyakorlat keretei között meglehetős változatosságot mutatott.
A családi üzemben a munkaerőigény ugyan munkafolyamatonként változott, mégis azt kell mondanunk, hogy a cséplés kivételével általában egy-egy munkafolyamat egy-két ember együttes, összehangolt tevékenységét igényelte. Az ilyen kis csapatok megsokszorozásával növelték a munkaerőt a nagyobb gazdaságokban (Fél E.–Hofer T. 1967; Sárkány M. 1978: 73–74). A paraszttársadalom elemzésében kitüntetett figyelmet kell fordítanunk az élőmunkára, az emberi munkaerőre. A magyarországi kisparaszti gazdaságok döntően az élőmunkán alapultak. A két világháború között a 100 hold alatti földterület megmunkálására háromszor annyi élőmunkát fordítottak, mint a 100 hold felettiekre (Tóth T. 1983). A családi gazdaságok természetükből következően elsősorban a család munkaerejét használták. Miközben a mezőgazdaság – itt nem részletezett okok miatt – nem volt képes a teljes mezőgazdasági népességet foglalkoztatni, a népesség jelentős része – a két világháború között például majdnem negyede – elsősorban a munkacsúcsok idején jutott munkához (Gunst P. 1976). A munkaerő fentiekben vázolt jellege döntő mértékben befolyásolta a mezőgazdasági munkaerő kötöttségét, illetőleg szabad voltát. Ugyan korszakunkban előrehaladva egyre nagyobb jelentősége lett a szabad, idegen munkaerőnek, mégis azt kell tapasztalnunk az adatok alapján, hogy a parasztgazdaságok többségében elsősorban kötött munkaerő működött. A kötött munkaerő a családi üzem munkaszervezetének intézményi kötöttségéből következett. Arról van szó, hogy az idegen munkaerő, még abban az esetben is, ha nem rokoni, szomszédsági körből származott, a hiányzó családi munkaerőt pótolta vagy megsokszorozta. Ily módon {8-495.} meg kellett felelnie mindazon követelményeknek, amelyek a család tagjaira vonatkoztak, miközben nélkülözte a családhoz tartozás előnyeit. Ezzel szemben a szabad munkaerőt a piaci kereteknek megfelelően kellett megfizetni, lévén hogy ez esetben a munkának megvolt a piaci ára, ami nélkülözte a szimbolikus értéket. A kötött és a szabad munkaerő között számos átmeneti forma létezett, többek között éppen az elsősorban önellátásra termelő parasztgazdaságok miatt. Számolnunk kell azzal a paradox helyzettel is, hogy sok család tagjai munkát vállaltak más gazdaságában, miközben idegen munkaerőt foglalkoztattak a saját gazdaságukban is (Oláh J. 1971). Ez a kettősség részben a falu társadalmi munkamegosztásából következett – például pásztorok fogadása –, részben pedig az adott családi üzem típusából, méretéből. Éppen ez utóbbi az oka annak, hogy mivel a nagyobb gazdaságok szükségszerűen igényelték az idegen munkaerő alkalmazását, az idegen munkaerő reprezentálta a vagyonosságot, a rangot, s ez olyan szimbolikus értékkel ruházta fel az idegen munkaerő alkalmazását, hogy képes volt helyettesíteni a gazdasági tényezőt, a materiális javak meglétét. A másik lényeges kérdés, hogy egy parasztgazdaság időszakosan vagy állandó jelleggel alkalmaz-e idegen munkaerőt; mely kérdés ugyancsak vonatkozik a fölös munkaerővel rendelkező parasztgazdaságra is.
Számolnunk kell azzal a ténnyel is, hogy a parasztgazdaságok munkaerő-ellátottsága a családtagok számától, nemétől és korától függött, de ezen adottsága az idők folyamán állandóan változott. Ennek megfelelően az azonos gazdasági és személyi körülmények között működő gazdaságok között időszakonként, a különböző adottságú gazdaságok között állandóan mozgásban volt a munkaerő. Ebből következően a családi munkaszervezet meglehetős rugalmassággal alkalmazkodott a követelményekhez. A mezőgazdasági munka elsősorban férfimunka, a női munkának kiegészítő a jellege, ezért sok esetben felcserélhető volt férfimunkára (Fél E.–Hofer T. 1967). A családi munkamegosztás határozta meg a családon belüli pozíciót, elsősorban a nemek, másodsorban a korosztály szerint. A családi pozíció rangsorában azonban az idegen munkaerő nem a korának és nemének megfelelő helyre került, hanem a legutolsóra, amennyiben kötött a munkaerő. A szabad munkaerőre azonban a fizikai határokon belül nem vonatkoztak a parasztcsaládban kialakult, nemek szerinti munkamegosztás szabályai. Ugyanakkor érvényesülhetett a polgári középosztály családi munkamegosztásának rendje a parasztháztartásokban is, ami együttjárt a család nőtagjainak a mezőgazdasági munkák alóli teljes felmentésével. Ez ugyan általában idegen munkaerő alkalmazását igényelte, azonban az ily módon – anyagi áldozatok árán – felhalmozott szimbolikus tőke bőségesen kamatozhatott a párválasztás alkalmával.
A korosztályoknak is meghatározott elosztás szerint kellett dolgozniuk a parasztgazdaságokban. Kiemelkedő jelentősége azonban csak egy életszakasznak volt; általában az 50 év körüli férfiak változtathatták meg gazdasági szerepüket azzal, hogy csak az irányító, ellenőrző tevékenységet végezték el. Ettől az életkortól választódtak ki az elit tagjai, akik a község különböző formális és informális szervezeteiben, intézményeiben tisztséget vállaltak. Ez ugyan komoly rangot jelentett, de a női munkához hasonlóan anyagi áldozatok révén volt felhalmozható szimbolikus tőkévé, amely aztán visszaváltható ismét gazdasági tőkévé. A parasztcsalád fejének kiemelkedő szerepe volt a gazdaságban mindenható hatalma révén; egy személyben képviselte {8-496.} a családot, a viselt felelősség adta a teljes hatalmat a családtagok felett. Ezzel a hatalommal a kötött idegen munkaerőnek is számolnia kellett.
A mezőgazdasági munka szezonális jellege az éves ritmust egyenetlenné, torlódóvá tette, miközben a munkacsúcsok idején állandó, folyamatos, egyhangú, nagy fizikai erőt igénylő munkavégzést követelt meg.
Ezek a körülmények jelentősen meghatározták a munkaerő-gazdálkodást, a munkaerő csereviszonyait, de a munka termelékenységét is. A gazdaság az adott munka irányítójától függött, attól, hogy hogyan tudta kiadni a munkát, milyen ütemet diktált, egyszóval hogyan szervezte meg „üzemét”. Különös jelentősége volt a munka ilyetén módon való szervezésének idegen munkaerő alkalmazás esetén; ezen belül is minőségi különbséget jelentett, hogy az idegen munkaerő kötött volt vagy pedig szabadon működhetett. Nem órában számolták a munkaidőt, „a termelő, aki egyben fogyasztó is, munkája eredményét nem a megtett erőfeszítés vagy a ráfordított idő terminusaiban becsüli fel” (Bourdieu, P. 1978), hanem a teljesítményben; a határt a természet szabta meg. A parasztgazdaságok vegyes gazdálkodása következtében képesek voltak feloldani a munkák egyhangúságát az egymással váltható tevékenységekkel. Ezzel szemben a parasztmunkások számára szinte elviselhetetlenné tette a munkát az állandó, monoton jelleg, különösen ha kötött keretek között végzett, nem szabad bérmunkáról volt szó. Ezt a monotóniát a parasztgazdaságban tovább enyhítette a napi munka elvégezhetősége, átláthatósága (Fél E.–Hofer T. 1967). Az uradalmakban a mezőgazdasági munkák során nem oldható fel a monotónia. A munka átláthatatlan és elvégezhetetlen az egyes ember számára, ráadásul az uradalmi cselédek munkamegosztása miatt egyhangú. Mindezek ellen a cselédek állandó munkalassítással védekeztek (Erdei F. 1942a).
| A PARASZTTÁRSADALOM LEGKISEBB EGYSÉGE – A PARASZTGAZDASÁG | TARTALOM | MATERIÁLIS TŐKE – SZIMBOLIKUS TŐKE |