CSALÁD ÉS HÁZTARTÁS
A HAGYOMÁNYOS MAGYAR TÁRSADALOMBAN

CSALÁD ÉS HÁZTARTÁS – FOGALMAK, MODELLEK, MÍTOSZOK

A család és háztartás mint a társadalom alapvető/elsődleges csoportjai régóta foglalkoztatják a különböző társadalomtudományok kutatóit. Fogalmukra, jellemzőikre, időbeli változásaikra vonatkozóan a néprajzkutatók/antropológusok, szociológusok, társadalomtörténészek és történeti demográfusok kutatásai fontosak – ez a sorrend egyúttal nagyjából a szóban forgó szaktudományok téma szerinti érdeklődése kezdetének is megfelel. Nem szükséges azonban itt részletes historiográfiai bevezetőt adni, helyette hivatkozni lehet az alábbi néhány írásra (Fél E. 1948; Faragó T. 1983; Boss, P. G. 1993), valamint az ott említett irodalomra.

A család társadalmilag elismert szexuális kapcsolatba lépő felnőttek és velük élő leszármazottaik, valamint azok házastársainak kis csoportja (európai viszonyok között többnyire egyetlen férj és egyetlen feleség a kiinduló együttes), amelynek tagjai egymással interakcióban meghatározott társadalmi és rokoni szerepeket töltenek be, illetve funkciókat, feladatokat látnak el, s ezek közül talán a legfontosabb a társadalom számára új egyedek létrehozása a szó biológiai értelmében. A csoport tagjait szolidaritás, kölcsönös erkölcsi felelősség, s rendszerint az életmód közössége is összeköti. Fontos itt megjegyezni, hogy számos kutató álláspontjával ellentétben véleményünk szerint sem az együttlakás, sem a gazdasági kooperáció nem szükséges a család létrejöttéhez, és a vizsgált korszakban nem kizárólag a család a színtere az utódok szocializációjának sem, amire a háztartás fogalmának kapcsán még visszatérünk.

A családok tipizálásához az egyik kiindulást az egyén családhoz fűződő kapcsolatai jelenthetik. A család ebből a szemszögből nézve diszkontinuus egység, keletkezik és sokszor viszonylag rövid idő alatt meg is szűnik, így az emberek többsége élete során több családdal is kapcsolatba kerül. Ennek alapján megkülönböztethetjük a származási vagy orientációs családot, az egyén és házastársa által létrehozott prokreációs (nemző) családot, és az esetenként az egyén életében jelentős szerepet {8-455.} játszó affinális (házasságkötéssel szerzett) családot (amely tulajdonképpen nem más, mint a viszonyítási pontot jelentő egyén házastársának származási családja).

A hagyományos világban nagy szerepe van a származási családnak, mely szűkebb értelemben az egyén szüleit és testvéreit foglalja magában (függetlenül tartózkodásuk helyszínétől és attól a ténytől, hogy életben vannak-e vagy sem), tágabb értelemben viszont beletartoznak a felmenők is (a szülők, nagyszülők származási családja). Ily módon a származási család nemcsak az egyén leszármazását, identitását őrzi, hanem egyúttal ideológiát, keretet és programot nyújt a jelenben létező kiscsoportok (prokreációs családok) számára ahhoz, hogy egymáshoz fűződő rokoni kapcsolataikat ápolják és fenntartsák. A kevéssé hatékony technika és a lazábban, hiányosabban megszervezett társadalmi intézményrendszer következtében a természet viszontagságainak sokkal jobban kitett ember számára a túlélés e korban a mainál lényegesen nehezebb feladat, így mind az egyének, mind a családok mindennemű családi–rokoni–szomszédi kapcsolatra és együttműködésre sokkal inkább ráutaltak voltak.

A családok tipizálhatók továbbá demográfiai alapokon (az élet- vagy fejlődési ciklusok szerint), belső erőviszonyaik, domináns kapcsolataik, valamint az általuk betöltött funkciók, az általuk végzett tevékenységek alapján.

A háztartás fogalmában, tartalmában, szervezetében, tevékenységi rendszerében eltér a családtól, különösen az iparosítás előtti korszakban (Faragó T. 1983). Tagjait az együttlakás, a rokoni kapcsolat (vér-, affinális vagy fiktív rokonság), illetve a jogi viszony (pl. szolgaság), valamint a funkcionális kapcsolatok fűzik össze. Magja általában, de nem szükségszerűen egy család. A háztartási csoport három fő funkciót lát el:

1) az úgynevezett háztartási vagy házi funkciókat, vagyis a tagok életkörülményeinek biztosítását a szükséges létfeltételek (táplálkozás, ruházkodás, lakás, védelem) részleges vagy teljes megteremtése révén. Ezek bizonyos mértékig gazdasági funkciókat (a fogyasztást) is magukban foglalnak;

2) a csoport új tagjainak szocializálását;

3) az egyének és a kis közösségek életét, létezését biztosító és körülvevő részben anyagi, részben ideológiai-pszichológiai tartalmú „otthoni tér” megteremtését és fenntartását.

Természetesen előfordul, hogy a felsorolt feladatokat részben más intézmények végzik, de éppúgy lehetséges az is, hogy a háztartás egyéb funkciókat is betölt: összefonódik a gazdasági tevékenység alapegységével, az üzemmel, és így a fogyasztás, a javak karbantartása mellett részben működési körébe szervezheti a termelést – gazdasági egységgé válhat –, sőt egyes politikai és vallási feladatokat is felvállalhat.

A család és háztartás fogalmát sokszor összekeverik. Különösen gyakori ez a modern európai típusú társadalmak elemzését végző statisztikusok és családszociológusok körében, ugyanis az általuk vizsgált városi vagy városiasodó településeken a két csoport már igen gyakran egybeesik. S mivel a modern társadalmakkal foglalkozó elemzések a történeti összevetés igényével ritkán lépnek fel – vagy ha igen, akkor többnyire máig megelégszenek az iparosodás előtti család sztereotip fogalmának ábrázolásával –, a fentihez hasonló világos fogalmi differenciálás szüksége nem merül fel (s talán nincs is mindig gyakorlati jelentősége). A történeti fejlődés folyamán azonban – különösen az iparosodás előtti, illetve a nem európai típusú társadalmakban {8-457.} –, bár a család és háztartás fogalma egybeeshet, kétségtelen tény, hogy a kettő nem mindig azonos. A családot nem feltétlenül jellemzi az együttlakás, az új családtagok szocializálása, a háztartási funkciók ellátása sem kizárólag családi körben megy végbe, s az „otthoni tér” is gyakran túlterjed a családon. Ugyanakkor a háztartási csoportba beletartozhatnak olyan személyek is, akiket a csoport vezetőjéhez, illetve más tagjaihoz nem fűz rokoni kapcsolat, s az új tagok létrehozásában (értve ezen akár a nemzést, akár az örökbefogadást) nincs szerepük, legfeljebb csak szocializálásukban vesznek részt. Sőt, háztartást alkothatnak olyan együttesek is, ahol családi-rokoni kapcsolat a tagok között egyáltalán nincs; szemléletes példaként idézhető erre a házvezetőnővel, szolgával, esetenként káplánnal együttélő falusi plébános háztartása.

Ugyanígy gyakran összekeveredik az alapvetően és elsősorban fogyasztási és társadalmi feladatköröket betöltő háztartás, illetve a kizárólag termelési célokból létrejött gazdaság (üzem) fogalma és szerkezete is, különösen olyan esetekben, amikor a kutatók agrárközösségek, illetve azon belül a birtokos parasztság viszonyait vizsgálták. Ez utóbbiak esetében ugyanis e fogalmak gyakran egybeestek és sokszor csak logikailag voltak szétválaszthatók. (Nem ritka eset, hogy a termelő és fogyasztó személyek köre azonos volt, s a létrehozott termékek túlnyomó részét a háztartási csoport egyúttal el is fogyasztotta stb.) A zavart többnyire az okozza, hogy a rokonságot kutatók – nem tekintve feladatuknak – általában nem végezték el a gazdasági tevékenységek és szervezetek teljes körű elemzését, nem különítették el világosan egymástól az egyes funkciókat és az azokat ellátó személyek körét. Így rendszerint elsikkadt az, hogy a termelés szervezetébe a munkacsúcsok idején átmenetileg beletagozódtak idegen elemek (napszámosok, részes munkások), és gyakori volt az egyes háztartási csoportok közötti kooperáció akár kölcsönösségi alapon, akár patrónus–kliens típusú (gazda–zsellér) kapcsolatok formájában, vagyis a gazdaság munkaereje nem mindig és nem feltétlenül azonos a háztartás tagjaival (Faragó T. 1983), hanem gyakorta bővebb annál. Más esetekben viszont (zsellérek, föld nélküli rétegek) a háztartás nem alkotott önálló termelőegységet, hanem egy másik gazdaság, egy másik üzem termelőszövetkezetébe kapcsolódott bele, saját maga csak fogyasztási egységként működött.

A HÁZTARTÁS MORFOLÓGIÁJA

A háztartások legegyszerűbb – és épp ezért leggyakrabban használt – módszere a morfológiai elemzés: a csoport vizsgálata nagysága, a bennük levő generációk száma, illetőleg az 1970-es évek elején elhíresült Eugene A. Hammel és Peter Laslett (1974) által kidolgozott (alább részletesebben ismertetett) típusrendszer szerint. A legegyszerűbb és legkönnyebb a háztartások nagyság szerinti eloszlásának vizsgálata. Míg szinte az összes háztartásvizsgálati módszer pontos, lehetőleg életkort is adó név szerinti összeírások létét és használatát teszi szükségessé, addig ehhez elég a háztartások lélekszámát megadó, neveket nem tartalmazó forrás is. Sajnos, bár nem tekinthető véletlennek: az igénytelenebb forrás pontatlanabb eredményeket nyújt. Csak annyi állapítható meg ennek segítségével, hogy a legtöbb falusi közösség átlagos {8-458.} háztartásnagysága a 18–19. században 4, 6–5, 7 fő közötti, és a megfigyelt háztartások túlnyomó része a 3–6 fő közötti nagyság tartományba esik. E módszer könnyen-gyorsan alkalmazható, elfedi azonban azt, hogy a vizsgált paraszti közösségek adatainak látszólagos hasonlósága mögött eltérő termékenység, eltérő háztartásszerkezetek és eltérő háztartástípusok húzódnak meg.

Ezek után megpróbáltuk a rendelkezésünkre álló háztartásokat a Laslett–Hammel-féle típusok alapján elemezni. Szerkezet szerint e kategóriarendszer megkülönbözteti a családot nem tartalmazó csoportokat, a nukleáris családos vagy egycsaládos háztartást (amely egy férfit és egy nőt, valamint társadalmilag elismert utódaikat foglalja magában), valamint a különböző kiterjesztett családtípusokat. Ez utóbbiakban egy nukleáris családhoz férfi vagy nőágon – vagy egyszerre mindkettőn – rokon személy vagy személyek, esetleg család(ok) kapcsolódnak. Ez jelentheti több, önállóságát és különállását bizonyos mértékig megőrző családmag összekapcsolódását, de még gyakrabban egy összeolvadásuk révén kialakuló új szerkezetű és új viszonyokat, új kapcsolatokat teremtő együttes keletkezését. A háztartásfő és a hozzá kapcsolódó rokon személy(ek) – a „kiterjesztés” – iránya, a kapcsolódó személyek, illetve családok száma, rokonsági foka, típusa szerint a kiterjesztett családos háztartásoknak több altípusa lehet. A két legfontosabb ezek közül: a szűkebb értelemben vett kiterjesztett családos háztartás (egy nukleáris család összekapcsolódása egy vagy több, külön családot nem alkotó rokonnal) és az összetett családos háztartás (két vagy több nukleáris család összekapcsolódásából keletkezett csoport). Mindegyik tovább osztható aszerint, hogy a kapcsolódás lineárisan (egyenes ágon) vagy kollaterálisan (oldalágon), vagy mindkettőn, a lineáris kapcsolódás férfi- vagy nőágon történt stb.

Részben saját, részben más kutatók mikroelemzési eredményeinek felhasználása segítségével összesen 15, részben különböző felekezeti és etnikai jellemzőkkel rendelkező magyarországi falura nézve sikerült többé-kevésbé megbízható adatokat összegyűjtenünk a 18. század közepe–19. század eleje közötti időszakból. Ezen adatok szerint e települések három csoportba rendezhetők:

1) túlnyomórészt, 70–80%-ban egycsaládos háztartásszerkezetű közösségek (Bogdány, Nagykovácsi, Perbál – mindannyian német vagy német többségű falvak);

2) főként bonyolultabb szerkezetű háztartásokból álló települések, ahol az egycsaládos együttélő csoportok aránya 50% alatti (Kalász, Tököl szerb, illetve horvát közösségei, valamint a református magyarok lakta Alsónyék és Kölked). Ehhez a típushoz sorolható két további magyar falu is: többcsaládos háztartásainak magas aránya miatt a római katolikus Fajsz, és ugyanebbe az irányba mutató tendenciája (szerkezeti átalakulása) miatt pedig a református Sárpilis;

3) átmeneti csoportot képeznek összetételük tekintetében a református Tiszacsege, Tótfalu, Tök és az endrédi római katolikus plébánia magyar lakta településegyüttesei, valamint a szlovák, illetve szlovák többségű Pilisszántó és Pereg közösségei.

Vagyis a felekezeti különbségek a háztartástípusok megoszlásában nem játszanak igazán szerepet, az etnokulturális csoportok között azonban észlelhetők bizonyos eltérések. Ezek alapján némileg eltérő arányok mutathatók ki a német, szlovák, magyar és délszláv közösségek háztartásszerkezetében.

Sajnos a 19. századra vonatkozóan nem túl sok részletkutatás áll rendelkezésünkre, {8-459.} és hosszabb ideig a hivatalos népszámlálások család- és lakásstatisztikai adatai sem nyújtanak elegendő lehetőséget a háztartások szerkezetének, jellemzőinek megismerésére – miután hivatalosnak mondható háztartásstatisztika lényegében 1960 előtt alig létezik (Szűcs Z. 1990). Az 1949–1970 közötti – részben becsült – adatok alapján azonban nyugodtan állítható, hogy a magyarországi falusi háztartások szerkezete egészen az 1940-es évekig lassan és keveset változott. E változások két fő tendenciája egyrészt az egyszemélyes, valamint a kis létszámú (rendszerint két-három fős) „nem család” típusú háztartások szaporodása, másrészt a nagyobb létszámú, bonyolultabb szerkezetű, több családot magukban foglaló csoportok arányának fokozatos visszaszorulása volt. Az 1970. évi községi adatok alapján azonban az valószínűsíthető, hogy a falusi háztartások körülbelül egynegyed részében még a második világháború előestéjén is egy vagy több rokon élhetett, és körülbelül minden 10–12. háztartásban két vagy több család együttesen élt, illetve tevékenykedett. Az azóta eltelt 40–50 év az, amely a magyarországi falusi háztartások szerkezetét igazán radikálisan átalakította. E folyamat méreteit jól mutatja, hogy 1970-hez képest 1990-re a falusi több családos háztartások aránya további 50 százalékkal csökkent és jelenleg már mindössze 4 százalék körüli értéket mutat, míg az egyszemélyes és nem családi háztartások aránya ugyanilyen mértékben, de az ellenkező irányba tolódott el: 15-ről 22 százalékra emelkedett. Úgy is mondhatnánk, hogy a falusi háztartások napjainkra szerkezetüket tekintve „urbanizálódtak” – manapság már meglehetősen kicsi a különbség a városi és falusi háztartások összetétele között.

Ha a Laslett–Hammel rendszert teljes részletességében alkalmazzuk (nemcsak fő típusait, hanem a kiterjesztett és több családos háztartások – a 4–5. kategóriák – altípusait is vizsgáljuk az elemzés során), akkor további szerkezeti különbségek észlelhetők az egyes közösségek között. A viszonylag alacsony esetszám ellenére is megállapítható, hogy a német falvak háztartásai között többséget képeznek az olyan több családos együttesek, ahol a csoport vezetése a fiatalabb generáció kezében van, míg a magyar, szlovák és horvát falvakban a háztartásfők túlnyomórészt az idősebb generációhoz tartoznak vagy számottevő arányban testvérek (itt is rendszerint egy idősebb testvér, a ’báty’ a csoport vezetője). A több családos jobbágyparaszti háztartások családfőinek egymáshoz való rokoni viszonyát külön megvizsgálva egyértelművé válik, hogy a háztartási csoport vezetőjének generációs hovatartozása, illetve rokoni pozíciója tekintetében alapvető különbségek vannak a német (nyugat-európai eredetű) és a nem német (közép-európai, illetve balkáni eredetű) közösségek között. A vizsgálati mintában szereplő német faluban, Nagykovácsiban a háztartásfővel együttélő rokon családfők kivétel nélkül szülők (apák), míg a többi, nem német etnokulturális csoport esetében döntő többségük leszármazott (fiú), bár kisebb mértékben azonos generációba tartozó oldalági rokonok (testvérek) is találhatók közöttük. Figyelemre méltó Pilisszántó szlovák közösségének vegyes karaktere – bár az esetszámok miatt mindez inkább csak egy kutatási problémára történő figyelemfelhívásnak, mint válasznak tekintendő.

Ezt követően a háztartásokat csoportosítottuk az együttélő családok száma szerint. A bonyolult összetételű háztartások tényleges súlyában eszerint jóval nagyobb a különbség a német, szlovák, délszláv és magyar falvak között, mint ahogy azt a Laslett–Hammel-féle kategória-rendszer mutatja. Míg a német közösségekben csak {8-460.} kb. a családok 20 százaléka él együtt egy másik családdal, addig a nem német települések esetében ez az arány 30–50 százalék, a délszlávoknál pedig akár a 80 százalékot is elérheti. Ennek magyarázata főként abban rejlik, hogy a német háztartások „kiterjesztései” jelentős részben egyedül álló rokonok, míg a többieknél inkább családok – ezen belül nem ritka a két, esetenként pedig akár három-négy család együttélése sem.

Az együttélés mértékét, a háztartásfőhöz fűződő rokoni kapcsolatokat, a háztartásfő generációs hovatartozását együttesen nézve vizsgált falvaink háztartásszerkezete {8-461.} három típusba sorolható. A német településeken a bonyolultabb együttélési formákban élő és tevékenykedő családok aránya viszonylag alacsony, a háztartásokban élő rokonok többnyire magányosak, a csoport vezetése általában a fiatalabb generáció kezében van. A szlovák és magyar falvak közösségei sorolhatók a második típusba: a családok fele itt összetett háztartásokban él (a leggyakoribb két család egy háztartásban), a csoportot az esetek kétharmadában a szülők generációja vezeti, a maradék többnyire házas testvérek együttélése. A horvát és szerb falvak sorolhatók a harmadik típusba. Ezekre a családok meghatározó többségének összetett háztartásban élése jellemző – gyakran három-négy család (esetenként még bonyolultabb együttes) él együtt –, a csoport vezetése pedig ugyancsak az idősebb generáció (kisebb részben egy idősebb házas testvér) kezében van. A típusok között az első és a másik kettő között a válaszfal éles, míg a második és harmadik típus inkább mennyiségi mutatói tekintetében, mint szerkezetében, felépítési elveiben különbözik egymástól – legalábbis a morfológiai elemzés alapján (Faragó T. 1985a: 48–50).

A HÁZTARTÁS DINAMIKUS MEGKÖZELÍTÉSE

Az eddigi elemzések statikusan és az együttélő csoport tagjai közötti – a demográfiai jellemzőkben, státusokban/pozíciókban megmutatkozó – különbségek többé-kevésbé figyelmen kívül hagyásával szemléltették a háztartásokat. Megpróbáltuk tehát az egyén szemszögéből és az idő mint tényező figyelembevételével folytatni elemzésünket. A háztartásokon belül, összhangban az egykorú összeírások szemléletével és az ezeken keresztül megnyilatkozó korabeli norma- és szokásrendszerrel az alábbi státuscsoportokat különböztettük meg: háztartásfő és felesége, háztartásfő (nem házas) gyermekei, együttélő rokonok, szolgák. Legegyszerűbb megközelítésként megnéztük a felsorolt csoportok egy háztartásra eső átlagos nagyságát. Eszerint az együttélő csoportok között nemcsak rokonsági szerkezet szerint lehet különbség, hanem a háztartásban élő nem rokonok (szolgák) számában, a háztartásfő családjának nagyságában és egyéb demográfiai jellemzőiben is (pl. a tagok életkorában/generációs hovatartozásában vagy családi állapotában). A családnagyságok eltérései pedig ezen belül fakadhatnak részben termékenységi különbségekből, de összefügghetnek a háztartásfő és felesége életkorával (más-más életciklusba tartozásával) is.

Egyértelműen látszik mindez, ha 18. századi adatainkat a háztartások 1970. évi státusszerkezetével vetjük össze. Ebből világosan kiderül, hogy a háztartásokon belül a „gyerek”, a „rokon” és az „egyéb” (szolga) státusba tartozók száma és aránya számottevő mértékben csökkent az eltelt 200 év alatt. Vagyis ha a háztartások méretének csökkenését, szerkezetének egyszerűsödését eredményező folyamatokkal tisztában akarunk lenni, akkor négy jelenségcsoportot kell közelebbről megvizsgálnunk: a háztartásfővé válás (a háztartások keletkezése és megszűnése) kérdését, továbbá a gyermekek, a rokonok és a szolgák számának alakulását. Ezek közül a rokonok kérdését az előző fejezetben már megvizsgáltuk, a gyermekek és szolgák számának változására pedig később térünk vissza. A következőkben a háztartások keletkezésének, illetve megszűnésének kérdését (más megközelítésben a háztartásfővé válást, illetve a {8-462.} háztartásfőség elvesztését) vizsgáljuk meg, mely a háztartás dinamikus megközelítése szempontjából talán az egyik legfontosabb kérdés.

Az együttélő csoport szerkezete szempontjából a kulcspozícióban a háztartásfő van. A családok és háztartások történetét kutatók általában megegyeznek abban, hogy a háztartásfővé válásnak (az önálló háztartás alapításának) egyik feltétele a házasságkötés, a másik pedig az önátló egzisztencia megteremtésének lehetősége. A nyugat-európai adatok azt mutatják, hogy a kettő szorosan összefügg egymással. Ha nincs mód az önállósodásra, akkor a házasságkötést igen gyakran későbbre halasztják. Kedvezőtlen körülmények között akár a népesség jelentős része anélkül hal meg, hogy valaha is önállósághoz – saját családhoz, illetve saját háztartáshoz – jutott volna (Hajnal, J. 1965; Faragó T. 1985a: 52–53).

Magyarország falusi településein azonban – mint ahogy arra korábban már utaltunk – túlnyomórészt nem ez a házasodási modell uralkodott. A házasodás viszonylag korai és többé-kevésbé általános volt, ami összefügg azzal a ténnyel, hogy a házasságkötés az esetek nagy részében nem vagy nem azonnal járt együtt az önálló háztartás alakításával. A fenti kijelentés általánosságban a népesség nagy többségére nézve igaznak tekinthető, azonban három szempontból is megszorításokkal. Nem mondható általánosnak a foglalkozásukban, életmódjukban és gyakorta származásukban is eltérő réteget képező városi lakosság körében már a 18. században sem. A másik korlátot az idő adja. Mint azt korábban láttuk, a házasságkötési kor a 19–20. {8-463.} század folyamán jelentős mértékben emelkedett, vagyis a házasodási szokások fokozatosan átalakultak. A harmadik korlátot az egyes közösségek eltérő hagyományrendszere jelenti, mely a korábbi időszakokban – a 18–19. században – még sokkal erősebben kitapintható, mint a 20. században, mely sok tekintetben nivellál, halványítja, összemossa a társadalom regionálisan, társadalmi rétegenként, etnokulturális csoportonkénti eltérő színeit. E lokális hagyományok pedig a párválasztás, a házasságkötés időzítése, a házasságkötés utáni lakóhelyválasztás/a fiatalok önállósulása tekintetében kisebb-nagyobb eltéréseket mutattak Magyarország különböző régióiban.

Mindezt mintaként használt településeink adataival is illusztrálni tudjuk, ha megvizsgáljuk a háztartásfővé válásra vonatkozó adatainkat. A háztartásfők kormegoszlásából arra következtethetünk, hogy a német falvakban e státus elérésére valószínűleg a fiatalabb férfiaknak is van esélyük – a példaképpen használt Nagykovácsi esetében a háztartások több mint 50 százalékának 40 év alatti férfi a feje –, de a magyar és szlovák fiúknak már tovább kellett erre várniuk. (Fajszon és Pilisszántón a fiatalabb háztartásfők aránya csak 25–33 százalék.) Még ennél is mostohábbak voltak a horvát fiatalok kilátásai. Tököl adatai alapján úgy tűnik, hogy ők rendszerint csak életük delén, általában jóval 40 éves koruk után juthattak el az önálló háztartásfő pozíciójába. Talán még világosabban látszanak a fenti tendenciák akkor, ha a férfi háztartásfőket a megfelelő korcsoport férfiainak összlétszámához viszonyítjuk. Nagykovácsiban élete negyedik évtizedében gyakorlatilag minden férfi önálló háztartás feje lett, Pilisszántón és Fajszon viszont csak 40 és 50 éves kora között. Különösen éles a kontraszt a 60 év felettieknél. Tökölön csak ekkorra éri el az összes férfi az önállóságot, míg Nagykovácsiban már kezdik ismét elveszteni. Ezt a képet igazolja az irodalom is: a magyar, szlovák és horvát parasztok később elért vezető pozíciójukat életük végéig megtartják, még akkor is, ha megözvegyültek és koruknál fogva már csak az irányításra képesek, nem a fizikai munkában való tevékeny részvételre. Életükben legfeljebb csak részesedést engednek leszármazottaiknak a vagyonban, a rendelkezés jogát nem adják át. (Lásd Tárkány Szücs E. 1981: 702–708.) Utódaik a házassághoz gyorsan, az önállósághoz, a birtokhoz azonban igen lassan juthatnak hozzá. Ezzel szemben a német parasztok a fiatal korban megszerzett vezetést 60 éves koruk után, életük utolsó szakaszában rendszerint kiengedik a kezükből. Ezek az adatok ismét a „visszavonulás” gyakorlatának létezésére utalnak a Magyarországra vándorolt német telepesek körében. Jelen esetben arról van szó, hogy az idős parasztok munkabírásuk csökkenésével kiadták leszármazottaiknak az örökséget, és felhagytak a saját gazdálkodással. Megélhetésüket a továbbiakban a birtokot öröklőtől a vagyon átruházása fejében kapott – sokszor írásos szerződésben előre kikötött – juttatások biztosították. Ez a visszavonulás azonban, adataink alapján úgy tűnik, Észak- és Nyugat-Európával ellentétben nálunk nem feltétlenül jelentette a háztartásból való kiszakadást, hanem az esetek többségében csak a háztartáson belüli egyszerű szerep és státuscserével járt – a házas fiúból háztartásfő, a szülőkből, a volt gazdából és feleségéből együttélő rokon család, „kiterjesztés” lett. (Mindez valószínűleg összefügg azzal, hogy a Magyarországra vándorolt németek a fent jelzett észak-nyugat-európai területekhez képest szűkebb telkekre osztott nagyobb településeken, a telkeken pedig az őshazában megszokottnál jóval kisebb házakban éltek.) Vagyis a férfiak {8-465.} egyéni életútjának elemzése megerősíti és egyúttal meg is magyarázza azokat a különbségeket, amelyeket korábban a szerkezeti elemzés kapcsán a háztartások vezetésére vonatkozóan észleltünk. Ott vezeti a háztartást általában a fiatalabb generáció, ahol az egyéni életciklusok alapján a visszavonulás gyakorlatát gyaníthatjuk és azokban a közösségekben, ahol az együttélő csoportokon belüli hatalom többnyire életük végéig az idősebb generáció kezében van, s a fiatal házasok önállósulása is később következik be (Faragó T. 1985a).

Ha mozgásában szemléljük a hagyományos falusi háztartásokat, akkor egyszerre két, egymással ellentétes tendenciát észlelhetünk: az állandó változást és a stabilitásra, változatlanságra való törekvést. Andorka Rudolf a Tolna megyei Sárpilisre vonatkozó két metszetben, 1792 és 1804 között 62, mindkét időpontban jelenlevő háztartást tudott azonosítani a lakosok név szerinti összeírása alapján. Szerkezetét tekintve az eltelt 12 év alatt e háztartásoknak valamivel kevesebb mint harmadrésze (32%-a) nem változott. 48 százalékuk szerkezetileg átalakult – többségük bonyolultabb lett, kisebb részük egyszerűsödött –, közel 20%-uk pedig két vagy háromfelé hasadt (Andorka R.–Faragó T. 1984), vagy ahogy a néprajzkutatók a tájnyelvet követve ezt az aktust nevezni szokták: „válakozott”.

Egy-egy háztartás szerkezetének változása számos tényezővel összefügghetett: okozhatták azt demográfiai események (egy-egy fiúgyermek „asszonyt hozhatott a házhoz”, a háztartás vezetője, a „gazda” meghalhatott), vagy az együttélő családok közül az egyik kivált, esetleg az együttélő csoport egészében a különválás mellett döntött. Utóbbi döntés összefügghetett helyhiánnyal – a meglevő lakóház befogadóképessége például szűknek bizonyult, és a közösség telekrendszere, illetve együttélési/lakáshasználati szokásai és lehetőségei inkább a szorosan együttműködő, ámde külön költöző együttesek létrehozása mellett szóltak. Lehettek a különköltözésnek gazdálkodási okai: korlátozott piacviszonyok miatt egy bizonyos földnagyság elérése után esetleg célszerűnek látszott a gazdaságot két vagy háromfelé választani, de sokszor egyszerűen a családfők vagy feleségeik nem fértek össze egymással, s miután a csoport munkamegosztása és hatalmi hierarchiája zökkenőkkel, akadozva működött, a résztvevők jobbnak látták a szétválást (Fél E. 1943c: 420–424).

A stabilitást ugyanakkor az jelentette, hogy a közösség családjai és háztartásai a lehetőségektől függően újra és újra reprodukálták azokat az együttélési formákat, amelyeket a legcélszerűbbnek láttak. Sárpilis esetében például már a rendelkezésre álló két időmetszetből is megállapítható, hogy a háztartások döntő többsége átment a rokonokkal való együttélés szakaszán. Az 50 változatlanul tovább élt háztartás 72 százalékát valamelyik időpontban vagy kiterjesztett, vagy több családos háztartásként írták össze, az 1792 és 1804 között azonosítható megosztás útján keletkezett 27 háztartásból pedig 23 (vagyis 85 százalék) vagy eredetileg is egy összetett háztartásból vált ki, vagy azzá alakult (Andorka R.–Faragó T. 1984: 425–426). Ha forrásaink számosabbak, illetve precízebbek lennének, mint amilyenek, akkor feltehetően az ennél magasabb arányokon sem kellene meglepődnünk. Okkal merülhet fel ezek után a gyanú: lehetséges, hogy számos esetben nem feltétlenül különböző szerkezetű háztartásokról van szó, hanem mindössze arról, hogy az adott összeírás az egyes családokat és háztartásokat életciklusuk más-más fokán érte. Könnyen lehet tehát, hogy a szóban forgó közösségben a háztartások többsége ugyanolyan szerkezetváltozásokon {8-466.} (fejlődési ciklusokon) megy keresztül, mindössze a folyamat üteme háztartásonként eltérő (más-más ’ciklusban’ van a szóban forgó egység), ami a vizsgálat egy-egy időmetszetre korlátozódása esetén egyrészt nem tűnik ki, másrészt megtévesztő háztartásszerkezet-változatosságot eredményez. Úgy tűnik tehát, mintha hosszú távon inkább annak az egykorú hazai falusi vélekedésnek lenne igaza, amely nem tett igazán különbséget a különböző háztartástípusok között, tudván tudva azt, hogy egyrészt nem mindig a morfológiai különbségek a lényegesek, másrészt ha egy együttélési forma demográfiai vagy gazdasági okok miatt egy adott időpontban nem lehetséges vagy nem célszerű, ugyanaz néhány évvel később minden további nélkül létrejöhet. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy tagadnánk különböző család- és háztartástípusok létét, csak úgy látjuk, hogy kijelölésükkel, megfogalmazásukkal kapcsolatban a megszokottnál nagyobb óvatossággal kell eljárnunk.

Amikor dinamizmusról beszélünk, akkor egyszerre háromféle mozgásra is gondolhatunk. Elsőnek említhetők a főként (de nem kizárólag) demográfiai típusú események, amelyek a hagyományos társadalomban a születések-halálozások magas aránya miatt akár évente is bekövetkezhettek egy-egy család, illetve háztartás életében. A második mozgástípus az egyének és a csoport középtávú ciklikus változása, a harmadik a háztartás mint rendszer – általában csak nagyobb egységekben: közösség, régió szintjén megfigyelhető – hosszú távú változása.

A szinte menetrendszerűen bekövetkező demográfiai események tárgyalása jelenleg nem feladatunk, viszont a ciklikus változásokkal kapcsolatban, melyekre már az előbb konkrét példákat is hoztunk, érdemes néhány általánosíthatónak látszó következtetést megfogalmaznunk. Az együttélő háztartási csoport lényegében három mozgástípussal jellemezhető:

a) az egyéni életciklusokkal;

b) az előbbivel szorosan összefüggő családi életciklusokkal;

c) valamint a háztartási csoport ciklusával, amely szorosan kapcsolódik a csoport magját alkotó háztartásfői család életciklusához.

Az első két ciklustípus demográfiai alapokra épül, de alakulásába meghatározó módon szólhatnak bele a gazdasági-társadalmi körülmények, az egyén, illetve a család életét, tevékenységét szabályozó norma- és szokásrendszer, a külső hatalmak, a tételes jogi előírások, valamint utoljára, de nem utolsósorban a csoport életének biztosítását, tagjainak boldogulását elősegíteni kívánó stratégiák. Ez utóbbiak a házasodás, a termékenység, az együttmaradás rendjének előírásával, illetve szükség esetén annak megváltoztatásával szabályozzák az egyének, családok és háztartások életútját. A háztartási ciklust a demográfiai tényezők csak közvetve, az egyéneken, illetve családokon keresztül érintik. Elsősorban a háztartás funkciói, illetve a gazdasági alapjául szolgáló üzem (a parasztgazdaság) munkaerőalapjában betöltött szerepe az, amely a csoport mozgását, változását (nagyságának, kor és nem szerinti összetételének alakulását) megszabja. A három ciklus tehát különböző mozgásokból tevődik össze. Az egyén életciklusa lényegében az életkor változásával párhuzamosan státus-, pozíció- és kapcsolatváltozásokat, míg a családi ciklus a demográfiai események következtében a családban lezajlott létszám- és összetétel-változásokat jelenti. Ezzel szemben a háztartási ciklus általában a háztartásban élő család vagy családok ciklikus változásából következő létszám rokoni és státusszerkezet-változások kiegyenlítésére, {8-467.} egy viszonylag állandó nagyságú, az egység gazdasági és társadalmi funkcióinak ellátásához szükséges tevékenységmegosztás szempontjából optimálisnak tűnő, többé-kevésbé állandó kor- és nemi összetételű csoport biztosítására való törekvésként jelenik meg. A három ciklus egymással szorosan összefonódik, mozgásának módja és irányai, valamint a benne részt vevők köre azonban eltérő.

Cikluson a szociológusok és a demográfusok elsősorban a családi ciklust szokták érteni (Cseh-Szombathy L. 1979: 21). Az utolsó egy-másfél évtizedben azonban egyre jobban teret nyer az a felfogás, amely az egyének és a háztartási csoport ciklikus mozgásban való létezésére helyezi a hangsúlyt (Hareven, T. K. 1991). Vizsgálataink megerősítik ennek fontosságát azzal a hozzáadással, hogy valószínűleg az együttélési típusokkal összefüggésben az életciklusnak nemcsak társadalmi-gazdasági, hanem etnokulturális típusai is léteztek. Úgy is mondhatnánk, hogy minden helyi társadalomnak saját kulturális „menetrendje” volt és van egyéneinek, csoportjainak életciklusára vonatkozóan. Természetesen az együttélés normának tekintett típusától, az ehhez társuló viselkedésektől, beállítódásoktól, stratégiáktól függően más és más lehet az egyes ciklusok formája, üteme, szerepe.

Buda környéki falvakra vonatkozó 18. századi források segítségével végzett mikroelemzésünk (Faragó T. 1985a) során a hagyományos magyarországi falusi társadalmakra nézve az alábbi három háztartásciklus-ideáltípust sikerült megállapítanunk:

1) a háztartásfők fiatal korukban kezdetben kiterjesztett és több családos háztartásokban élnek, majd szüleik halálával háztartásuk nukleáris családossá alakul át. A háztartások egy része minden valószínűség szerint nem vagy nem mindig megy keresztül az összetett szerkezetűvé alakulás, a rokonokkal való együttélés szakaszán, vagy ha igen, akkor ez a szakasz rövid és rendszerint csak egy-két rokonnal (többnyire az idős, visszavonult szülőkkel) való együttélésre korlátozódott (Nagykovácsi);

2) a háztartásfők fiatal korukban bonyolultabb összetételű háztartásokban élnek. Negyvenéves koruk körül háztartásaik a rokonok halála vagy kiválása következtében általában nukleáris családossá alakulnak át, majd az idő előrehaladtával (valószínűleg a gyermekek házasságkötése következtében) ismét növekszik a rokonokkal együttélő háztartásfők aránya. A legtöbb háztartás szükségszerűen átmegy mind a rokonokkal való együttélés, mind a nukleáris családos háztartásként létezés szakaszán – többnyire a demográfiai adottságok döntik el, hogy melyik szakasz milyen hosszú lesz (Pilisszántó, Tótfalu, Fajsz stb.);

3) a fiatalabb háztartásfők között kezdetben is viszonylag gyakori a rokonokkal való együttélés, s az életkor előrehaladtával tovább növekedve 50 éves kor felett gyakorlatilag általános lesz. A háztartások többsége feltehetőleg fejlődése során soha nem szűkül össze nukleáris családossá. A csoport életét sokkal inkább a tagok cserélődése, mint a nagy szerkezeti változások jellemzik (Tököl).

Mindez egybevág a korábban elmondottakkal: a háztartásfő egyéni életciklusával és a demográfiai korlátokkal, melyek az egyének pályáját meghatározó módon befolyásolják. Amikor a háztartásfő a hagyományos társadalomban a 40. év körül jár, szülei már ritkán élnek, gyermekei viszont többnyire még nem házasodtak meg, tehát általában kicsi a valószínűsége egy bonyolult együttélési forma bekövetkeztének. {8-468.} Ahogy viszont a gyermekek családot alapítanak, úgy nő a több családos háztartás létrejövetelének lehetősége és valószínűsége attól függően, hogy a közösség milyen együttélési formát és szerkezetet tekint követendő normának.

Ami a hosszú távú háztartásszerkezet-változásokat illeti, ott Magyarország esetében korábbi vizsgálataink (Faragó T. 1977, 1979) alapján azt lehet megállapítani, hogy az adatokkal ellenőrizhető időszakban két trend érzékelhető. A háztartások mérete (az átlagos háztartásnagyság) a 18. század végétől fokozatosan növekszik körülbelül a 19–20. század fordulójáig, majd attól kezdve gyors ütemben és folyamatosan esik. Különböző, itt nem ismertetett részadatok alapján bizonyítható, hogy a háztartásnagyság növekedése nem kizárólag a gyermekek halandóságának javulása által előidézett létszámgyarapodásra vezethető vissza, hanem az együttélő családok számának és arányának valós növekedését, a háztartásszerkezet tényleges átalakulását jelenti. A trend a századforduló körül változik meg Magyarországon. Ez az az időszak (a 19. század vége–20. század első évtizede), amikor a néprajzi gyűjtések is egyre inkább a régi nagy együttélő csoportok bomlásáról, a hagyományos világ háztartásszerkezeteinek átalakulásáról adnak hírt. A 20. században már az egycsaládossá egyszerűsödött szerkezet a meghatározó, a családok mérete a gyermekek számának termékenységcsökkenéssel párhuzamos összezsugorodásával rohamosan csökken.

Mindez azonban csak az országos trend, amely mögött eltérő regionális folyamatok húzódnak meg. Az ország a 18. század végén a háztartásszerkezet szempontjából különböző régiókra oszlott: a történeti Magyarország területén három „nagycsaládos” régiót (a Felvidék középső részét, a délvidéket és Horvátországot-Szlavóniát) és hat „nukleáris családos” háztartású régiót (Kisalföld, Szepesség, Kelet-Tiszántúl, Kárpátalja, Szász- és Székelyföld) lehetett észlelni.

Erdély kivételével a háztartásstruktúra regionális mozgási tendenciáját is figyelemmel kísérhettük. Elemzésünk (Faragó T. 1977) alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a nagycsalád mint együttélési forma a 18. század végén–19. század elején nem jellemzi kizárólagosan sem az egész magyarországi falusi társadalmat, sem ezen belül a magyar etnikum lakta területeket. Részben a szegény, túlnépesedett, fejlődésben megrekedt hegyvidékeken, részben az extenzíven gazdálkodó, ritkán lakott, földbőséges megyékben fordul elő a leggyakrabban. Mindkét terület közös jellemvonása, hogy távol van a városiasodó, fejlettebb árutermelést folytató területektől, és némileg gyengébb rajta a parasztság társadalmi-demográfiai viszonyaiba is gyakran beleavatkozó feudális viszonyrendszer. Bár az együttélés formáit természetesen befolyásolják a helyi szokásrendszerek, véleményünk szerint létrejöttének okai nem itt, nem is elsősorban a történelem előtti idők nemzetségi, rokonsági szervezetének tovább élésében, hanem a korabeli gazdasági viszonyokban keresendők. Az összetett háztartások gyakorisága emellett nagymértékben függ az egyes közösségek demográfiai (termékenységi, halandósági, házasodási) viszonyaitól, illetve magatartásától. Lehetséges, de egyelőre kellőképpen nem bizonyított, hogy a születéskorlátozás és az összetett háztartástípusok terjedése egymással kapcsolatban áll. Bizonyosra vehető, hogy a vizsgált időszakban az összetett háztartástípusok gyakorisága nő, a nukleáris családosoké csökken, a háztartásstruktúra számottevő átalakuláson megy át. Nem bizonyítható viszont az, hogy a „nagycsaládos területeken” az együttélésnek ez a szerveződési formája a középkortól kezdve töretlenül létezik, {8-469.} bár a kontinuitás ténye az adatok (és a vonatkozó kutatások) hiánya miatt egyelőre nem is cáfolható kielégítően. Hipotézisünk szerint azonban nagyobb mértékű elterjedése 18. század végi, 19. század eleji jelenség.

A szűkebb értelemben vett Magyarország legnagyobb részén csak a 19–20. század fordulóján állt meg a 18. század végétől megfigyelt háztartásnövekedési tendencia, s csak akkor vált széles körben jellemzővé a nukleáris családos háztartás. A kisalföldi-nyugati határszéli megyékben azonban az országos képtől eltérő a helyzet. Itt a nukleáris családú háztartások dominanciája már a 18. század végén megfigyelhető, s ez a viszonylag késői házasodással, majd a 19. század végén a tudatos családtervezés terjedésével csakúgy, mint a parasztság bomlásának már a 19. század közepén is előrehaladott stádiumával azt igazolja, hogy e táj némi késéssel a nyugat-európai parasztság fejlődési mintáját igyekszik követni. A parasztság átalakulásának folyamata itt tehát „megelőzi az országos átlagot”. Összességében azonban ez a terület kicsiny ahhoz, hogy az országos fejlődés méretét, ütemét alapvetően befolyásolni tudja.

Külön sajátos utat jár be az erdélyi társadalom fejlődése. Háztartásszerkezete a 18. század végén kisebb, egyszerűbb csoportokból áll, s a 19. század közepétől kimutathatóan ugyanazt a folyamatot: a háztartásnagyság növekedésének és a háztartásszerkezet bonyolultabbá válásának folyamatát követi, mint a szűkebb értelemben vett Magyarország. Míg azonban utóbbiban ez a fejlődés a századfordulón megáll, addig Erdély esetében ilyen törés nem észlelhető. Mintha ez a terület – párhuzamosan más társadalmi-gazdasági mutatóiban is jelentkező visszamaradottságával – megkésve a magyarországi fejlődést követné. A vonatkozó szociográfiai-néprajzi írások hasonlóképpen azt sugallják, hogy a rokonokkal való együttélésen alapuló háztartások visszaszorulása Erdélyben a magyarországinál egy-két generációval később, sok helyütt csak a második világháború után következett be (Herédi G. 1982).

A háztartások státus szerinti összetételében és méretében egyaránt földcsuszamlásszerű változások játszódtak le az első világháború utáni évtizedekben. A hét főnél nagyobb háztartások aránya már a két világháború közötti időszakban felére csökkent, az 1960–1970-es évekre pedig elhanyagolható arányúra zsugorodott. Igen megnőtt ugyanakkor a két-három fős háztartások, valamint a magányosan élők aránya. A folyamat eredményeképpen fokozatosan szorul háttérbe a családban élés súlya és szerepe. Az 1990. évi adatok szerint már a háztartások 28 százalékát egyedülálló vagy családot nem alkotó egyénekből összetevődő együttesek tették ki, és bennük élt a népesség 19 százaléka. Számítások szerint arányuk növekedése minden valószínűség szerint az elkövetkezendő években is folytatódni fog (Hablicsek L. 1995). Bár külön erre vonatkozó adatokkal nem rendelkezünk, feltételezhetően – ha kisebb mértékben is – ugyanez a tendencia jellemezheti a falusi népességet is.

SZEREPEK ÉS FUNKCIÓK

A dinamikus elemzés során bőven éltünk a háztartásmorfológia eszközeivel, mutatóival, ezek mégis elégtelenek jó néhány olyan szerep, feladat leírásához, amelyet a család és a háztartás tölt be, illetve lát el az egyén, illetve a társadalom életében.

{8-470.} A funkciók elemzéséhez sokkal több lehetőséget kínál a család és háztartás strukturális-funkcionális szemlélete. Eszerint a család és a háztartás nem független csoportok, hanem úgy foghatók fel, mint a rendszerként értelmezett társadalom alrendszerei, melyek egyszerre állnak kapcsolatban a társadalom más alrendszereivel és a csoport tagjaival (akik mint személyiségek, ugyancsak rendszerként foghatók fel). A rendszerek és alrendszerek közötti kapcsolatok célja az egyén és a csoport fennmaradása, az egyensúly megtartása az ehhez szükséges funkciók ellátása révén. Ezek a funkciók a szóban forgó szemlélet és elmélet szerint időtől és helytől függetlenül minden társadalomban azonosak. Különbség az egyes történeti korok és társadalmak között elsősorban abban van, hogy az egyes funkciókat a társadalom alrendszerei az egyes régiókban, illetve az egyes időszakokban eltérő mértékben látják el (Cseh-Szombathy L. 1979: 15–17). Természetesen átfogó strukturális-funkcionális elemzésre a kutatás jelenlegi szintjén aligha van mód, inkább csak az ezzel a szemlélettel felhasználható irodalmi adalékokat lehet csokorba szedni. A jobb áttekintés érdekében azonban az alábbiakban külön szólunk a család és a háztartás néhány fontosabb funkciójáról a hagyományos magyarországi falusi társadalomban, illetve annak változásairól az utolsó két évszázad során.

A család legfontosabb funkciói közül mindössze kettőt: a nemzést (a csoport biológiai reprodukcióját) és a családi státusok örökítését tudjuk részletesebben tárgyalni, mivel a hagyományos parasztcsaládok belső viszonyaira (a házastársak, illetve a szülők és gyermekek közötti viszonyra) nézve nem sok információval rendelkezünk.

A család biológiai reprodukciója – demográfiai nyelven fogalmazva: a termékenység problémaköre – a magyar parasztság társadalomtörténetében sajátos szemszögből nyert tárgyalást az utolsó 60–70 évben, szinte kizárólag az egyke felől (Andorka R. 1969). A vitatkozó szerzők érzelmei tiszteletre méltóak, a kutatás és a higgadt érvelés azonban a mai napig gyakorta elcsúszik a „nemzethalál” víziója irányába. Kétségtelen, hogy a magyarországi termékenység a 19. század közepéhez képest hatalmas mértékben zuhant. A nem ellenőrzött termékenységű (születéskorlátozást, fogamzásgátlást nem alkalmazó) közösségek esetében átlagosan 7–9 szülés esik egy termékenységi periódusát végigélt nőre, így a népesség-összeírások tanúsága szerint a hagyományos világban a sokkal nagyobb mértékű halandóság ellenére átlagosan közel három életben lévő gyermek található egy-egy családban, vagyis az átlagos családnagyság négy és öt fő között mozog. Ezzel szemben a teljes termékenység, vagyis a termékenységi periódusukat (15–49 éves kort) végigélt nők – tehát akiknek élete/termékenysége saját vagy házastársuk halála miatt nem szakadt meg – születésszáma az 1920-as évekre a 100 évvel korábbi szint felére (7,4-ről 3,7-re) zuhant. A termékenység csökkenése azóta is folyamatos, az utolsó 70 évben az 1920-as szinthez képest ismét megfeleződött.

Ám ha a születések számának alakulását településtípusok, illetve a fontosabb foglalkozási csoportok szerint vizsgáljuk, akkor egyértelműen az állapítható meg, hogy bár a születések csökkenésének trendje világosan észlelhető a falusi adatokban is, a termékenység hanyatlása a nem falusi, nem mezőgazdasági társadalmi rétegek között sokkal gyorsabb. Vagyis a magyarországi alacsony és csökkenő termékenységben legalább olyan nagy szerepet játszik az urbanizáció és az iparosodás társadalmi hatása, mint a közírók által – különösen a két világháború között – állandóan emlegetett {8-471.} paraszti egykézés. Másképpen úgy is fogalmazhatnánk, hogy bár a magyar népesség termékenysége összességében már az 1960-as évek óta nem elégséges hosszú távon a népesség szinten maradásához, a falusi népesség esetében – annak ellenére, hogy területileg bontott friss termékenységi adatok jelenleg nem állnak rendelkezésre – feltételezhetően ez a helyzet egészen a közelmúltig nem következett be. A falvak elnéptelenedésének adatai ezt nem cáfolják. Bár vannak helyi példák a születésszám-csökkenés miatti tényleges népességfogyásra is – Ormánság, Sárköz stb. „egykéző” falvai –, összességében azonban a magyarországi falusi népesség fogyása nem elsősorban az alacsony termékenységnek, hanem annak a jelenségnek tudható be, hogy a fiatalabb népesség évtizedek óta tömegesen vándorol a városokba, sajátos módon reprodukálva a középkori Európa falu–város közötti migrációs kapcsolatait. A hagyományos világ városaiban ugyanis a rossz közegészségügyi viszonyok következtében igen magas volt a halandóság, amit a vidékről állandóan érkező bevándorlók {8-472.} tudtak csak ellensúlyozni – a „városi temetőket” a vidék népességfeleslege éltette (Faragó T. 1993). A 20. század Magyarországán viszont a falvak – csökkenő számú és arányú – fiatal népességének ezzel szemben nem pusztán a helyben meghaltakat, hanem a városokban meg nem születetteket is pótolnia kellene, vagyis a városi népesség túl alacsony termékenységének ellensúlyozása is rá hárul.

A család másik fontos funkciója a csoport tagjainak társadalmi értelemben vett reprodukciója volt. A család – itt most nem a prokreációs (nemző), hanem a tartalmilag mélyebb és szélesebb származási családra kell gondolnunk – vagyont, speciális ismereteket és presztízst is kívánt őrizni és továbbörökíteni utódaira. Bár az iparosítás előtti társadalomról sokan azt gondolják, hogy zárt rendszerként adta tovább státusát, presztízsét, ismereteit egyik generáció a másiknak, valójában azonban ez a gyakorlatban részben demográfiai, részben társadalmi okok miatt nem teljesen így zajlott le. A fiúörökösök hiánya, illetve idő előtti elhalálozása miatt a családok egy része a patriarchális világban az öröklés fő vonalát jelentő fiágon 2–3 generáció alatt kihalt (Laslett P. 1984: 239), illetőleg – mint azt a foglalkozási mobilitási vizsgálatok is tanúsítják (Andorka R.–Harcsa I.–Kulcsár R. 1975; Faragó T. 1995) – az egyes társadalmi rétegek, közte a parasztság zártsága hosszabb idő óta már korántsem mondható teljesnek a nemzedékek közötti státus és foglalkozásváltás tekintetében. Részben a földszerzés korlátai, részben a városba vándorlás lehetőségei a 19. század közepétől az utódok egy része számára célszerűtlenné és lehetetlenné tették a szülői (elsősorban a birtokos paraszti) státus öröklését, ezért sokan csak a társadalmi lesüllyedés, a foglalkozásváltás, valamint az elvándorlás között választhattak. (Utóbbi kettő gyakran össze is kapcsolódhatott egymással.) A századforduló statisztikái, amelyek hatalmas méretű kivándorlást, illetve ugyancsak tetemes számú városba vándorlót mutattak ki, mindezt világosan tanúsítják. Ez a helyzet igazában csak az 1940–1950-es években változott meg gyökeresen, de a viszonylagos zártság nyomai némileg még ma is fellelhetők, illetőleg a mobilitási esélyegyenlőség továbbra is hagy kívánnivalót maga után, bár ez a probléma most már sokkal inkább az iskolai végzettséghez, mint a faluhoz kapcsolható.

Nagy kérdés az, hogy pontosan mi módon és milyen mértékben sikerült a parasztcsalád szülői generációjának utódai számára státusát átörökítenie a hagyományos világban. A régebbi történeti irodalom – különösen az 1950-es években – állandóan arról értekezett, hogy a késő feudalizmus falusi népessége a földesúri és állami elnyomás és kizsákmányolás hatására folyamatosan elszegényedett, „zselléresedett”, ezt azonban megfelelő módon adatokkal sohasem sikerült valóban igazolni (Faragó T. 1977). Regionálisan változó mértékben, de a 18. század közepéig-végéig a 16–17. századi török háborúk időszaka alatt elnéptelenedett területek újratelepítésével mód nyílt arra, hogy a parasztcsaládok leszármazottainak döntő többsége örökölhesse szülei státusát, illetőleg a szegényebbek jó része új földekhez juthasson. A 18. század végétől pedig – amikor a Délvidék kivételével az ország nagy részén a még művelés alá fogható szabad földterületek lassacskán elfogytak – a „népességfelesleg”, a felnőtt fiúk egy része később kezdett megházasodni vagy korai házasságkötése után hosszabb ideig maradt a szülői háztartásban. Kivárta, hogy saját házhoz, telekhez juthasson. A házasodási kor lassú emelkedése, illetőleg a bonyolultabb, több családos együttélések gyakoriságának átmeneti növekedése ily módon lehetővé tette azt, {8-474.} hogy a parasztcsaládok továbbra is nagyjából a korábbi mértékben tudják státusukat utódaikra tovább örökíteni. Változás csak a 19. század végén következett be, amikor a háztartásból való kimozdulásnak már nem a lesüllyedés lett az egyetlen alternatívája, hanem társult hozzá az előbb említett el- és kivándorlás, valamint a foglalkozásváltás, sőt a földpiac kialakulása, a földvásárlási lehetőségek megjelenése. Az ármentesítések, tagosítások, művelési ág váltások (a szántó terjeszkedése az erdők és legelők rovására), valamint a korábbi feudális nagybirtokok egy részének a jobbágyfelszabadítás utáni tönkremenetele következtében a 19. század második felében átmenetileg még a földszerzés lehetősége is megnőtt.

Lényegében a fenti fejlődés időrendjével párhuzamos a falusi népesség vagyonörökítési gyakorlatának alakulása is. Bár a tételes jog szerint Magyarországon a középkortól az osztó örökösödési rendszer volt az elfogadott, vagyis a parasztok minden fiú és leány utódának azonos mértékben kellett volna örökölnie szülei vagyonát (beleértve ebbe a földet is), ténylegesen a szokásjog ezt az egyenlőséget csak a fiú utódokra nézve érvényesítette (Tárkány Szücs E. 1981). A lányok számára egészen a 19. század utolsó harmadáig csak „kiházasítás” járt. Általában ruházatot, bútort és lakásfelszerelést, tehenet vagy borjút, esetleg némi készpénzt kaptak – összességében azonban lényegesen kisebb értéket, mint ami egy-egy fiúörökösnek jutott. Az egyenlőtlenséget alátámasztó ideológia azon nyugodott, hogy az ingatlanvagyon öröklésével a lány megrövidítené a származási családot, mert férjhezmenetele alkalmával vagyonát másik csoportba vinné át. (Ez az érvelés egy kicsit sántít, mert a menyek viszont ugyanilyen módon hoztak volna vagyont, ingatlant. Ugyanakkor tény, hogy a fenti gyakorlat eredményeképpen a hagyományos társadalomban – ahol néha sok, az újraházasodások miatt pedig egymáshoz bonyolultabban viszonyuló örökös fordulhatott elő, s ezért a javak átörökítésének folyamata nem volt mindig komplikációmentes aktus – az örökösödés némileg egyszerűsödött. Ráadásul az olyan családok számára, ahol a lányok voltak többségben, a csoport szempontjából kedvezőbb megoldásnak is bizonyult.) Csak a polgári világ, a polgári jogegyenlőség gondolatának fokozatos terjedésével párhuzamosan alakult át – a politikai fordulatok után, ténylegesen egy-két generációnyi késéssel, sokszor már a 20. század elején – a falusi örökösödés szokásrendszere mindkét nem számára egyenlővé.

A háztartások funkciói közül elsősorban három kérdéssel – az együttlakás problematikájával, a háztartás gazdasági funkciójával, munkaszervezetével és a tevékenységek-szerepek háztartáson belüli megosztásával – szeretnénk röviden foglalkozni.

A háztartási csoport meghatározása kapcsán a kutatás ma is gyakran elidőzik az együttlakás kérdésén (Sík E. 1989: 8). Véleményünk szerint az együttlakás a magyar paraszttársadalomban valóban kritériuma a háztartás fogalmának, de a hagyományos világban ez egészen másként értendő, mint manapság. Néha inkább a szoros térbeli együttműködést, valamint sok esetben a közös házban vagy közös telken lakást jelentette, nem a mai közös lakásban élést. Persze ez csak az esetek kis részére igaz. Valójában ami a háztartási csoport lakóhelyét illeti, az a magyarországi falusi társadalomban hagyományosan a saját tulajdonú (1848 előtt saját birtoldású) lakóház volt, amelyben az esetek közel 90 százalékában már a 18. század végén is csak egyetlen lakás volt. Vagyis miközben a 18–19. század falusi Magyarországán aligha beszélhetünk a polgári család és háztartás intimitásáról, az egyértelmű, hogy a falusi {8-475.} családi-háztartási csoportok túlnyomó többsége sokkal nagyobb mértékű saját használatú térrel (lakással és udvarral) rendelkezett, mint a városi alsó és középrétegek (Faragó T. 1992). Ahol ez megoszlott – akár a lakás, akár az udvar (a telek) –, a másik csoport rendszerint vagy rokon, vagy a ház birtoklójával szemben bizonyos mértékig patriarchális alárendeltségi viszonyban levő zsellérháztartás volt (Nagy Benjamin 1960; Hofer T. 1991). Az utóbbi évtizedekben e téren is észlelhető némi változás: az újonnan, az 1970–1980-as években épített házak között növekszik egyrészt az egyetlen lakást tartalmazók korábban is elég magas aránya – világosan mutatja a családok-háztartások múltbélinél határozottabb elkülönülési-önállósági igényét –, másrészt nő a három vagy annál több lakást tartalmazó falusi lakóházak (társasházak, telepszerű bérházak) aránya, jeléül annak, hogy gyorsuló ütemben csökken a falvak és a városok (főleg azok külső részei) közötti urbanizációs távolság.

A saját térhasználat a hagyományos falusi társadalomban azonban csak a nem rokon csoportoktól jelentett bizonyos mértékű elkülönülést. A háztartás által elfoglalt területen – házon, udvaron, telken, szálláson – belül az egyének és családok elsősorban a kor és nem szerinti tevékenységmegosztásnak megfelelően helyezkedtek el munka, pihenés, étkezés és alvás során, mégpedig úgy, hogy ez az év jelentős időszakában nem is jelentett „egy fedél alatt” tartózkodást és nem tartotta fenn a családi egységek különállását sem.

Jól illusztrálja ezt a mezőkövesdi matyók esete, ahol „… a férfinép nem tartózkodik a házban, hanem a szérűbeli istállóban, szálláson. A suhancoknak, legényeknek meghatározott fekhelyük nem volt, ott dőltek le, ahol éppen elérte őket az este: szénában, istállójászolban … Az ólban levő dikó a gazda és a szolgák fekhelye, akiknek állandóan a jószágra volt gondjuk. Nyáron a dikót kihelyezik az istálló elejibe, vagy ha be van építve és nem lehet elmozdítani, a gazda vagy a szolga az ól küszöbére fekszik. Nőknek, asszonyoknak, lányoknak már meg volt határozva a fekhelyük. A gazdasszonyé a főhely a házban, a torónusos nyoszolya. Amíg az öreg gazdasszony él, addig a menyecskének a kamrában a hely. A menyecske semmiféle holmiját nem viheti be a házba, mindent a kamrában kellett tartania, vagy a padláson…” (Herkely K. 1939: 17). Ugyanilyen vagy hasonló példákat lehetne hozni a munkavégzés, a szabadidő-eltöltés térbeli megosztottságáról vagy az étkezés módjának, helyének sajátosságairól is. Külön tere az egyes egyéneknek nem, és az egyes családoknak is csak igen korlátozottan volt – némely vidéken az együttélő családok kaptak saját lakókamrát, de sok helyütt ez sem volt szokásban (Bíró F. 1970; Fél E.–Hofer T. 1967; Égető M. 1978). Csak a Szabó László által felfedezett alföldi úgynevezett „különélő nagycsalád” az, ahol az egy háztartás keretébe tartozó családok saját térhasználattal rendelkeztek (Szabó László 1981a), azonban a tanyarendszer, illetve a két beltelkes települések történetével foglalkozó kutatások alapján gyanítható, hogy ez az elkülönülés valószínűleg csak egynéhány generációnyi ideig tartó átmeneti (valószínűleg 19. század végi–20. század eleji) jelenség lehetett.

A családok-egyének huzamosabb ideig tartó együttlakása még az utóbbi évtizedekben is sűrűn előfordul a falusi társadalomban, azonban ennek jellege már gyökeresen eltér a hagyományos világétól. Átmeneti jellegű, rendszerint a fiatalok saját lakásának felépüléséig tart és tulajdonképpen kényszerhelyzetet takar. Gyakran nem jár együtt közös háztartással sem, és sokkal pontosabban megosztja a ház, illetve {8-477.} lakás tereit, használatát az együttlakók között, mint ahogy az korábban történt. A térhasználat most már nem annyira a kor és nem szerinti tevékenységmegosztáshoz, mint inkább az egyes családi egységekbe tartozáshoz igazodik.

Mint már korábban említettük, a háztartás és a gazdaság a hagyományos falusi társadalomban nem voltak azonos fogalmak. A háztartás gazdasági funkciója így csak a birtokos parasztság esetében függött össze döntő mértékben a termelőtevékenységgel, a birtokkal, földtulajdonnal nem rendelkezők esetében nem. A háztartás ugyanakkor a hagyományos világban – ugyanúgy, ahogy a 20. században – minden falusi társadalmi réteg körében fogyasztási egységként működött. Ez önmagában is jelentős funkció, hisz egy-egy társadalom anyagi javainak igen nagy része – az ipari forradalom előtt döntő többsége – nem a termelő vállalkozások, hanem a magánháztartások birtokában és kezelésében volt (Sík E. 1989: 21–22).

A háztartások hagyományos világra jellemző fogyasztási funkciója sok tekintetben azonos a maival, bár kétségtelen, hogy az étkezéssel, ruházkodással kapcsolatos tevékenységek jelentős része az utolsó évszázad folyamán kikerült a háztartások keretei közül és az élelmiszer-, ruházati és szolgáltatóipar részévé vált.

Ami a háztartások gazdasági funkciójával kapcsolatban igazán érdekes, az egyrészt a hagyományos munka- és tevékenységmegosztási rendszer, illetőleg ennek átalakulása a 19–20. század folyamán, másrészt a mezőgazdasági termelőtevékenységet folytató birtokos paraszti háztartások munkaerő-szervezete, mely részben a munkafolyamatok gépesítésével, részben a magángazdaságok 1950–1960-as években történő majdnem teljes körű felszámolásával gyökeresen átalakult.

A falusi háztartások esetében rendkívül szigorú kor és nem szerinti tevékenységés munkamegosztás működött. A feladatok és szerepek pontosan elhatárolódtak, ugyanakkor a munka és az otthon, a munka és a szabad idő, a családi és magánélet egybeesése, illetve szoros egymáshoz kapcsolódása erős és sok tekintetben zárt közösséggé kovácsolta a parasztcsaládot és háztartást. Mindenki hagyományosan ismerte (mert gyermekkorától folyamatosan sajátította el) tevékenységeit, szerepeit, lehetőségeit; megoldandó feladatokat a csoport számára elsősorban a termelőtevékenység vethetett fel igen erősen megmutatkozó természetfüggősége, az évszakok, munkacsúcsok változása során meglehetősen eltérő munkaerőigénye miatt, másrészt azok a krízishelyzetek, amikor valamely demográfiai esemény (elsősorban haláleset vagy elvándorlás) folyományaképpen a csoport tevékenység- és munkaerő-szervezetét a követelményekhez igazodva át kellett alakítani.

A népmozgalmi jelenségek miatt szükségessé vált „személycserék”, illetve „személypótlások” kérdését a falusi család az iparosítás előtti korban részben az előrehozott házasodás, részben az átmeneti szolgafogadás révén oldotta meg. Ennél sokkal érdekesebb azonban az a mód, ahogyan a birtokos parasztság a szokásos termelőfeladatainak munkaerő-ellátását megszervezte. Számos lehetőség adódott ugyanis, a szükséges munkaerőt egy-egy gazdaság több forrásból biztosíthatta:

a) „saját forrásból”, vagyis a gazdaságot vezető háztartásban élő családtagokkal, rokonokkal;

b) állandóan a háztartásban élő fogadott szolgával (szolgákkal);

c) két háztartás munkaerejének közös gazdálkodás formájában történő együttes hasznosításával;

{8-479.} d) két gazdaság közötti rendszeres kooperációval, amely a kölcsönös „visszasegítés” formájában realizálódott;

e) külső munkaerő alkalmankénti igénybevételével.

A felsorolt munkaerőforrások közül a d) típus, a kooperáció a történeti források segítségével nem igazán mérhető. Mindössze azt feltételezhetjük, hogy szerepe a gazdálkodásban a 19. századinál lényegesen nagyobb lehetett. Ennek alátámasztására talán elég egyetlen, noha indirekt példa is: a 18–19. századi összeírások szerint a parasztgazdaságok túlnyomó többsége egyedül nem tudta kiállítani a szántáshoz szükséges igaerőt, noha a mezőgazdasági termelés évszázadokon keresztül többé-kevésbé zavartalanul folyt.

Az e) típus, a külső munkaerő a 18. században elsősorban inkább a helyben, esetleg a szomszéd faluban lakó földtelen zsellérek foglalkoztatását jelenthette. Formailag ez gyakran nyilvánvalóan nem a pénzért végzett időszakos bérmunka (a napszámosmunka) tiszta képletében valósult meg, hanem egy olyan, a zsellérek és birtokos parasztok közötti patriarkális munkakapcsolatban – a nem egyenrangú partnerek közötti, különböző ellenszolgáltatások fejében végzett „kooperációban” –, amelyet a néprajzkutatók néhol még a 20. század első felében is meg tudtak figyelni (Hofer T. 1991). Feltételezhető egyébként, hogy a külső munkaerő felhasználása egyrészt térbelileg szűk körre korlátozódott, másrészt a vasút előtti korszakban – talán az Alföldre járó szlovák aratómunkások kivételével – a nehézkes közlekedési lehetőségek miatt a 19. század végi–20. század eleji mértéknél jóval kisebb lehetett.

Ha megpróbáljuk a parasztgazdaságok munkaszervezetét a nem mérhető kooperáció kényszerű figyelmen kívül hagyásával a mintául használt közösségekben áttekinteni, akkor az alábbi képet kapjuk: Nagykovácsi esetében a szolgával kiegészített nukleáris családos háztartás előfordulása a leggyakoribb, míg Tökölön a munkaszervezet alapját rendszerint a rokonokkal bővített család adta. Pilisszántónál viszont tulajdonképpen nem találunk jellegzetes munkaszervezeti formát, a gazdaságok munkaerőigényét a háztartásfő családja hol egyedül, hol rokonokkal, hol szolgákkal kibővítve fedezte, s közel ugyanekkora gyakorisággal fordul elő két gazdaság szabályozott és szervezett együttműködése (közös gazdálkodása) is.

A felnőtt férfi munkaerő-állomány típusonkénti megoszlása nagyjából megfelel annak, amit korábban a háztartások munkaszervezetéről már elmondtunk. Az egyetlen különbség az, hogy a háztartásfő családjának szerepét a munkaerő-szervezetben világosabban mutatja, mint ahogy az a gazdaságok munkaerőalap-fajták szerinti megoszlása alapján sejthető volt. A német falvakban a háztartásfő családjába tartozók adták a felnőtt férfi munkaerő abszolút, Pilisszántón a relatív többségét. Egyedül Tököl az, ahol a háztartásfő családja mint munkaerőforrás a rokonság mögé szorult. A rokonság Tökölön kívül csak Pilisszántón játszott valamennyire számottevő szerepet, a szolgák pedig Nagykovácsiban és Pilisszántón, vagyis pontosan ott, ahol a háztartásadatok alapján az feltételezhető volt (Faragó T. 1985a: 80–84).

Felmerülhet azonban a kétség a fenti kép pontosságával kapcsolatban, hisz az egy-egy háztartás, illetve gazdaság keretében élő családtagok, rokonok, szolgák, zsellérek kor és nem szerinti megoszlása, illetve létszáma viszonylag széles határok között mozoghatott. Megnéztük ezért az adott viszonyok között a parasztgazdaságok számára kulcskérdést jelentő felnőtt (15–59 éves) férfi munkaerő gazdaságonkénti {8-481.} megoszlását és összetételét is. Vonatkozó adatainkból megállapítható, hogy Nagykovácsi és Pilisszántó gazdaságainak munkaerő-szerkezete majdnem azonos – a legtöbb esetben két felnőtt férfit találunk egy helyen –, míg Tököl két csoportra, a két férfival és a négy vagy annál több férfival bíró gazdaságcsoportra osztható. Ezzel szemben Fajszon a leggyakoribb az egyetlen munkaképes felnőtt férfival rendelkező háztartás volt – ami valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a település népessége zsellér állapotú, s korlátozott mértékű földművelést folytatott (és az adatsor nemcsak a birtokos parasztokat, hanem a teljes lakosságot magában foglalja).

A falusi háztartások keresők száma szerinti megoszlásáról az 1960. évi népszámlálás azt mutatja, hogy a leggyakoribb az egy-két keresős modell (az átlagérték 1,7), míg a több családosban leggyakrabban két-három kereső található (az átlagérték 2,7). A falusi háztartások munkaerő-ellátottsága a 20. század közepére tehát megváltozott, lecsökkent; nyilvánvalóan egyrészt a gépesítés, másrészt a magángazdaságok folyamatban levő felszámolódása, amely a volt parasztháztartások mezőgazdasági tevékenységét nagyrészt a kertre (később az azt kiegészítő háztájira) szűkítette le, szükségtelenné és egyúttal kihasználhatatlanná tette a nagyobb létszámú családi/háztartási munkaerőt. Kivételt ezalól csak az iparba eljáró „kétlaki” keresők képeztek. Vagyis a háztartások szerkezetének egyszerűsödése, létszámának csökkenése a munkaerő-szükséglet oldaláról tekintve célszerű, racionális folyamatnak tűnik.

Külön megvizsgálásra érdemes a parasztháztartásokban foglalkoztatott szolgák kérdése, mert a szolgálatvállalás fontos életciklusbeli szerepe volt az egyik pillére az iparosítás előtti korszak nyugat-európai típusú háztartásmodelljének (Hajnal, J. 1983; Laslett, P. 1983a). A mintaként használt településekre vonatkozó adatok alapján megállapítható, hogy a jobbágyparaszti háztartásokban található szolgák nagyobbrészt férfiak voltak, és kétharmaduk a 15–24 év közötti korcsoportba tartozott. Családi állapotuk szerint egyértelműen nőtlenek, illetve hajadonok. Mindebből okunk van azt feltételezni, hogy a szolga állapot az egyének – elsősorban férfiak – életciklusának egy meghatározott szakaszát képezte. Ugyanakkor adatainkból az is megállapítható, hogy a szolgálatvállalás beépülése az életciklusba nem a teljes népességre, hanem annak csak bizonyos csoportjaira jellemző. Ugyanis a szolgaként élők aránya általában nem múlta felül a 30 százalékot még a 30 év alatti korcsoportokban sem, vagyis valószínű, hogy Nyugat-Európával ellentétben Magyarországon az egyéni életciklusnak nem volt feltétlenül része a szolgálatvállalás, a fiatalok többsége feltehetőleg nem ment keresztül ezen az állapoton. Bár voltak gazdálkodást tanuló, birtokos paraszti családból származó fiatalok is a szolgálatvállalók között, feltételezhetően nagyobb részük az alsóbb társadalmi rétegekből származik.

A szolgák háztartási csoporton belüli helyzete nem állapítható meg pontosan. Szórványadatok és néprajzi analógiák alapján mindössze azt valószínűsíthetjük, hogy a német közösségekben a szolgák és a családtagok közötti határt sokkal élesebben húzták meg, mint a nem németekben. Ezt az is alátámasztja, hogy a német településeken mindig igyekeztek rögzíteni a szolgaság tényét, még akkor is, ha az illető a háztartásfő távoli rokona, míg a többi településnél inkább a rokoni viszony jelölésére fektettek nagyobb súlyt. A vonatkozó irodalom egyértelműen azt állítja, hogy a 19. első harmadáig szolga és gazdája között patriarchális volt a viszony.

Ha szolgák munkaszervezeten belüli szerepét kívánjuk megállapítani, akkor először {8-482.} a szolgatartás sajátosságait kell megvizsgálnunk. Eszerint településeink három csoportra oszlanak:

a) a háztartások közel kétharmada tart szolgát. A szolgák nagyobbrészt csoportosan nyernek alkalmazást, az esetek többségében 15 évnél idősebbek, a nemek aránya közöttük viszonylag kiegyenlített (Nagykovácsi);

b) a háztartások körülbelül 40 százaléka tart szolgát. Ugyancsak nagyobbrészt csoportosan, de szinte kizárólag fiatal férfiakat (Pilisszántó);

c) a háztartások közül csak minden negyedik-ötödik tart szolgát. Egy háztartásban egynél több szolga szinte soha nem fordul elő, sok közöttük a 15 évesnél fiatalabb gyermek (Tököl, Fajsz).

A három típus közül az utolsóban, amelyben mind gazdaságilag, mind háztartásszerkezetükben eltérő települések (Fajsz és Tököl) kerültek együvé, a szolgák szerepe a háztartás munkaszervezetében nyilvánvalóan marginális, minden bizonnyal személyük az együttélő csoport kor és nem szerinti megoszlásának torzulásait egyenlítette ki. (Pótolták a munkaszervezetből hiányzó megfelelő korú gyermeket, helyettesítették a beteges vagy kisgyermekét gondozó háziasszonyt stb.) Más a helyzet azonban a két előbbi típusnál. Nagykovácsi esetében a nagyszámú igásállat tartása, a viszonylag nagy földterületen folytatott földművelés többnyire szükségessé tette a háztartás munkaerejének bővítését, amit a német gazdák adott esetben szolgák alkalmazásával hajtottak végre. Sajnos az ma már megállapíthatatlan, hogy mennyiben a gazdasági racionalitás történészek által gyakran kétségbe vont felismeréséből eredeztethető az, hogy erre a célra Nagykovácsi parasztjai nem a rokonokkal való együttélést választották. Pilisszántónál viszont nem ritka a rokonokkal bővített háztartás, de a gazdaságok kiegészítő tevékenységei (a favágás és fuvarozás) annyira megnövelték a gazdaságok munkaerőigényét – elsősorban a férfi munkaerőét –, hogy azt csak éves szolgák alkalmazásával lehetett kielégíteni. A másik megoldás, amely elegendő számú férfi munkaerőt eredményezett volna, a délszlávoknál megtalálható nagyságú és bonyolultságú több családos háztartások létrehozása, ez azonban minden valószínűség szerint mind a szlovákok hagyományrendszerétől, mind a gazdasági racionalitástól idegen lehetett. (A háztartások ugyanis ebben az esetben számos, az adott viszonyok között felesleges női munkaerővel is bővültek volna. Faragó T. 1985a)

A szolgálatvállalás a 19. század második felétől fokozatosan átalakult. 1778-ban a szolgák száma kb. 300 ezer főre tehető az Erdély nélküli szűkebb értelemben vett Magyarország területén, melyeknek túlnyomó része parasztgazdaságokban dolgozott (Dányi D. 1993). Az 1900. évi népszámlálás szerint ugyanezen a területen összesen 432 ezer gazdasági cselédet találunk, ezeknek azonban már közel fele a nagybirtokokon nyert alkalmazást (Faragó T. 1979). A birtokos paraszti háztartásban levő szolgák száma a 18. századhoz képest csökkent, a szolgák és gazdák közötti viszony ridegebbé, üzletszerűbbé, munkaadó-munkavállaló viszonnyá vált. Míg korábban szabadabb volt az átjárás a szolga–zsellér–kisbirtokos rétegek között (Varga Gy. 1980), a 20. századra a mobilitás már megnehezedett, a cselédség – különösen a nagybirtokokon dolgozó cselédek – végképp különálló társadalmi réteggé vált. Jól mutatja ezt az 1900. évi népszámlálás által „gazdasági cselédnek” nevezett réteg kor és családi állapot szerinti összetétele. A régi típusú, fiatal, nem házas szolgák a századfordulón {8-483.} csak néhány területen, elsősorban az archaikusabb viszonyok között élő peremvidékeken lelhetők fel.

Az együttélő csoport tagjai a munkán kívül egyéb tevékenységeket is megosztottak egymás között szerepeiknek megfelelően, és számtalan más, a gazdaságon kívüli funkciót is elláttak. A szocializációról már a gyermekkorral foglalkozó fejezetben szó esett csakúgy, ahogy az öregek kapcsán a csoport szociális funkcióját is érintettük. A csoport vezetője a hagyományos világban egyúttal igazságszolgáltatási-érdekvédelmi funkciókat is betöltött, melynek fontossága azonban a polgári közigazgatás és igazságszolgáltatás kiépülésével a századfordulótól folyamatosan csökken, ezért itt részletesen nem is kívánunk rá kitérni.

A hagyományos család és háztartás szerep- és tevékenységmegosztása egyúttal a csoporton belüli belső hatalmi struktúrát is jelentett, mégpedig olyat, amely lényegesen eltér a maitól. A kulcspozícióban a csoport első számú tekintélye és döntéshozója, a gazda helyezkedett el, akit részben segítőként, tanácsadóként, részben a tevékenységek nemek szerinti megosztásának megfelelően a gazdasszony követett. Bár a hatalom gyakorlását, a gazda és a gazdasszony működését néhány néprajzkutató meglehetősen erős színekkel, a függés és a félelem kategóriáiban határozottan kritikus módon írja le (Fél E. 1959: 95–101, 112; Morvay J. 1981; Nagy O. 1989), a szociológiai kutatás a családi konfliktusok-válások 20. századi alakulásának ismeretében, visszatekintve ezt már kevésbé sötéten látja. Noha a hagyományos családban kétségtelen a férj dominanciája, ennek ellenére az erőteljes munka- és tevékenységmegosztás miatt a nő ott még inkább partnere, mint alárendeltje volt férjének, s a csoport adott szerveződése és működése sokkal jobban gátolta a belső konfliktusok kritikussá válását, mint a mai, sok tekintetben demokratikusabbnak, egalitáriusabbnak látszó, gyakorta azonban megoldatlan szerep- és értékkonfliktusokkal terhes családokban (Cseh-Szombathy L. 1981: 561–565).