KISKERESKEDŐK

„GÖRÖGÖK”

A kereskedők esetében a görög elnevezés nem elsősorban a nemzetiségre utal, sokkal inkább gyűjtőfogalomnak tekinthető. Ami közös bennük, az vallási hovatartozásuk: mindannyian ortodoxok, valamint az, hogy eredetileg a török porta alattvalói. Közöttük találhatunk rácokat, bosnyákokat, bolgárokat, monastiri albánokat, kutzo oláhokat vagy cincárokat, macedóniai és Drinápoly vidéki görögöket, havasalföldi oláhokat, moldovánokat, örményeket és török zsidókat is (Bur M. 1985: 251; Petri E. 1975: 19; Dobrossy I. 1984: 160). A 17. század második felében jelentek meg először Magyarországon, tevékenységük elsősorban Észak- és Kelet Magyarországon volt meghatározó, bár felbukkantak az ország szinte valamennyi részén. Kezdeti sokféle tevékenységük után kizárólag a kereskedelemre szakosodtak. Eleinte csak a török porta területéről származó árukkal kereskedhettek, később azonban ők lettek a nyugat-európai, osztrák, és északkelet-európai (elsősorban a lengyel és orosz) tranzitkereskedelem és a Habsburg Birodalmon belüli távolsági kereskedelem legfontosabb lebonyolítói (Dobrossy I. 1975: 22; 1984: 162; Hőgye I. 1986: 62). Ők tartották kezükben a marha-, sertés- és juhkivitelt, s a magyar borok exportjában is jelentős szerepet vállaltak, főleg Északkelet-Magyarország jelentős borvidékein (Bur M. 1978; Csorna Zs. 1992: 8).

{8-364.} A különböző nemzetiségek egymás között saját anyanyelvüket használták, üzleti kapcsolataikat görög nyelven dokumentálták, s a 18. század végétől megjelentek a magyar nyelvű iratok is. Kompániákba tömörültek, s ezeken keresztül szervezték tevékenységüket. A különböző kompániák, de az egyes kompániatagok is széles körű kereskedelmi tevékenységet gyakoroltak, voltak, akik csak egy-egy árura specializálódtak, mások vegyesboltokat nyitottak, de voltak olyanok is, akik a közvetítő kereskedelmet folytatták. A kompániák szerepére jellemző, hogy fennmaradtak olyan végrendeletek, amelyekben a kompániákra hagynak nagy összegeket templomok, kórházak, iskolák építésére, vagy például az is, hogy egymás közötti konfliktusaikat a kompániák bíráinak segítségével rendezték (Dobrossy I. 1984: 162, 166; Petri E. 1975: 34).

A kereskedelemben fokozatosan hódítottak teret. Debrecen és Miskolc példájából ismerjük, hogy először kocsmabérleteket kaptak, később kisebb pénzkölcsönöket nyújtottak a lakosságnak, ezt követően fokozatosan megszerezték a különböző üzletek bérleti jogát, majd bekapcsolódtak a tranzitkereskedelembe és már bankszerű pénzkölcsönökkel is foglalkoztak. Tevékenységük fénykorát az jelentette, amikor a környékre vonzották a lengyel, szepességi, pozsonyi, bécsi, pesti kereskedőket, mindezzel megszerezve a kereskedelemben a vezető szerepet (Dobrossy I. 1975: 22–23).

Ezek a többségükben mindvégig török alattvalóknak számító kereskedők sok esetben megszegték a csak török áruk eladására vonatkozó engedélyüket, szinte minden árufajtát megpróbáltak értékesíteni. Mindez természetesen sokszor helyi érdekekbe ütközött, ezért különböző peres iratokból, rendeletekből ismerjük a velük kapcsolatos konfliktusokat. Egy 1772-ből származó leirat szerint a magyar kamara négy csoportba sorolta ezeket a kereskedőket. Nélkülözhetetlennek ítélte azok tevékenységét, akik olyan városokban laktak, ahol más kereskedők nem találhatók. Ilyen volt Kecskemét, Nagykőrös, Jászberény, Gyöngyös, Eger, Miskolc, Tokaj, Gyula, Nagyvárad és Arad. Ugyancsak fontosnak tartotta azokat, akik faluról falura járva olyan cikkekkel kereskedtek, amelyeket hazai iparosoktól és kereskedőktől vásároltak. A falusi embereknek ők jelentették az egyetlen beszerzési forrást. A harmadik csoportba a Felső-Magyarországon borral és marhával kereskedőket sorolták, akik jószágokat béreltek Borsod, Szabolcs, Bihar, Békés, Csanád és Arad megyékben és elsősorban marhatenyésztéssel, tőzsérkedéssel foglalkoztak. A kamara véleménye szerint ezeknek meg kell tiltani a kereskedői tevékenységet. A negyedik csoportot azok alkották, akik a szabad királyi városokban bérelték a boltokat, s egyrészt belföldi, másrészt 5%-os vám megfizetése mellett behozott vagy becsempészett külföldi árukkal kereskedtek. Ebben az esetben az árukészlet elkobzását ajánlja a kamara (Bur M. 1985: 253; Dobrossy I. 1984: 162; Eckhart F. 1918: 381–383). Tevékenységüket többször betiltották, 1725-ben és 1731-ben, de akik időközben magyar állampolgárokká váltak, azokra a tiltás nem vonatkozott (Komoróczy Gy. 1942: 65–66). 1774-ben hűségesküre és Magyarországon való letelepedésre kényszerítették őket, ehhez a feltételhez kötötték kereskedelmi tevékenységük folytatását. Ettől kezdve megkezdődött asszimilálódásuk, gyorsan folyt beolvadásuk a magyarok közé (Eckhart F. 1918: 383). Hitelnyújtásuk révén a magyar lakossággal rendszeres kapcsolatba kerültek, de manipulációik, látványosan gyors meggazdagodásuk, fényűző életmódjuk miatt megítélésük inkább negatív volt (Dobrossy I. 1984: 162). Bár a {8-365.} Dunántúlon kevesebben telepedtek le, Szombathely kereskedelmi életében például a 18–19. század folyamán mégis jelentős szerepet játszottak. Az 1720-as évektől üzletekben és a piacon egyaránt elsősorban húst, halat és sót árultak, vásárok alkalmával a görög kereskedők egy sorban kínálták portékáikat, s megszerzett tőkéjüket főleg ingatlanok vásárlásába fektették. Hitelnyújtással is foglalkoztak, például különböző céheknek sok esetben nyújtottak hitelt; árut és pénzt egyaránt (Kiss M. 1976: 128–129).

Letelepedésüket sok helyen korlátozták, például Nagykőrösön, Kecskeméten és Cegléden a görögök nem lehettek törzsökös lakosok, csak „megtűrtek” voltak, s hogy a városban lakhassanak, letelepedési pénzt s éves adót kellett fizetniük (Novák L. 1986: 106–107). Jelentős részük nem is kívánt az országban letelepedni, miután megfelelő vagyonra tettek szert, visszaköltöztek hazájukba, különösen az 1829. évi görög szabadságharc kitörését követően. Akik maradtak, fokozatosan az asszimiláció útjára léptek. Amilyen gyors és átütő volt – kis számuk ellenére – kereskedelmi és társadalmi térhódításuk, ugyanolyan gyorsasággal szorultak azután háttérbe, valamivel több, mint százéves magyarországi tevékenységüket követően (Dobrossy I. 1975: 21; Kiss M. 1976: 129). Az ittmaradottak elmagyarosodása a 18. század hetvenes-nyolcvanas éveitől egyre intenzívebbé vált, s a 19. század elején már egyáltalán nem játszottak jelentős szerepet az ország gazdasági életében. Szerepük az ország kapitalista tőkefelhalmozásában, a kereskedelem nemzetközi szintre emelésében vitathatatlan (Dobrossy I. 1975: 21; 1984: 162, 166–168).

ZSIDÓK

Az úgynevezett görög kereskedők szerepét fokozatosan az ugyancsak elkülönült kereskedői réteget alkotó zsidók vették át. A már a középkorban Magyarországon megtelepedett zsidóság a török hódoltság miatt fokozatosan kiszorult a Dunántúl és a királyi Magyarország területére, ahol elsősorban a falusi kereskedelemben vett részt és a mezőgazdasági termények – gabona, bor, állat, gyapjú, nyersbőr, dohány – felvásárlója lett. Szerepe azonban csak a 18. század második felétől vált igazán meghatározóvá. A hagyományos gazdálkodási ágakból kiszorított, területileg is letelepedési korlátok közé kényszerített zsidóság elsősorban a kereskedelem és pénzforgalom terén kapcsolódhatott be a magyarországi gazdasági életbe (Csorna Zs. 1992: 89; Szekfű Gy. 1934: 152–155). Első képviselői leginkább földesúri kocsmabérletekkel, boltok árendálásával, házalással kezdték tevékenységüket, majd fokozatosan terjesztették ki érdekszférájukat a malombérlet, vásárpénz, út- és vámbérlet, terménykereskedelem, borkivitel területére is (Komoróczy Gy. 1942: 67–69). Kecelen például a község 1768-ban szerződést kötött egy zsidó boltossal. A megállapodás szerint a település házat biztosított, istállót épített számára, neki pedig boltot kellett építenie, ahol mindenféle portékát árusíthatott. A község cserében garantálta, hogy egyidejűleg mások nem kereskedhetnek Kecelen (Bárth J. 1984: 285–295). Bonyhádon a 19. század első felében a helyi földesurak védőszárnyai alatt szatócsként, vándorárusként vagy regálébérlő „házizsidó”-ként keresték meg maguk és népes családjuk kenyerét (Szilágyi Mihály 1975: 70).

{8-366.} A 19. század második felének Magyarországa, az Osztrák–Magyar Monarchia kedvező feltételeket biztosított a zsidóság számára. A kereskedelem révén ténylegesen meglévő űrt voltak képesek betölteni, egyszerre értékesítették a mezőgazdasági terményeket, bonyolították az árucsere-forgalmat Magyarország és a Monarchia államai között, ellátták iparcikkekkel a falusi lakosságot, hitelben árultak, hitelt adtak, sőt külkapcsolataik révén még nemzetközi pénzügyleteket is bonyolítottak egy olyan országban, ahol a bankrendszer elemei sem léteztek még. Mindezek következtében a kelet-európai zsidóság nagyarányú bevándorlása kezdődött meg Magyarországra, ahol – elsősorban – királyi és főúri birtokokon látták szívesen őket (Karády V. 1988: 29–30; Mendelsohn, E. 1983: 87–92). Ezzel a folyamattal együtt járt a zsidóság erőteljes asszimilációja, akkulturációja: magyarul beszéltek, magyar neveket vettek föl, s általában igyekeztek mindent elkövetni annak érdekében, hogy az ország egyenrangú polgáraivá váljanak.

Helyzetük megszilárdulását, a kereskedelemben betöltött szerepük további fokozódását 1867-től, a zsidó emancipáció kinyilvánításától tapasztalhatjuk. Egy részük a falvakból beköltözik a városokba, belső társadalmi rétegzettségük is differenciálódik. Megtaláljuk közöttük a házaló, batyuzó, kocsmatartással foglalkozó, igénytelen, szerény életmódot folytató kereskedőket csakúgy, mint a tőkés nagykereskedelem úttörőit, akik mentalitásuk, szorgalmuk, összetartásuk, ügyességük eredményeként a lassan kialakuló polgári társadalom meghatározó tagjaivá váltak.

A zsidó kereskedelmi és ipari tőke Budapestre koncentrálódott, melyet gyakran – nem kevés éllel – ’Judapestnek’ is neveztek (Mendelsohn, E. 1983: 92). Voltak közöttük olyanok, akik csak vállalkozásaikkal voltak jelen a fővárosban, lakóhelyük azonban továbbra is vidéki városokban, esetleg Bécsben vagy Pozsonyban volt (Bácskai V. 1989: 140–170).

A 19. századi magyar nyelvben azután a zsidó szó – a görög helyébe lépve – a kereskedő szinonimájává vált, a vásárlók nem a boltba mentek, hanem a „zsidóhoz” (Csorna Zs. 1992: 8–9; Komoróczy Gy. 1942: 67–69; Répási I. 1989: 66; Szilágyi Mihály 1975: 70).

A 20. század elejére a magyarországi falvak szinte mindegyikében legalább egy zsidó család élt, övék volt a falusi bolt, legtöbb esetben a kocsma is. Ennél jelentősebb szerepet töltöttek be azokon a településeken, amelyek például fő közlekedési utak csomópontjában helyezkedtek el vagy valamiféle gazdasági monokultúrát alakítottak ki, esetleg más kulturális, az átlagtól elütő jellemző jegyekkel rendelkeztek. Észak-Magyarország több kisvárosában, például Gyöngyösön vagy Tokajban, ahol a szőlőkultúrának, s ebből következően a bornak volt jelentős szerepe, a borral való kereskedés szinte kizárólag a zsidók kezében összpontosult. Makón a helyi speciális monokultúrát, a hagymakereskedelmet irányították. De említhetünk más típusú példát is: Mezőkövesden a zsidók tartották kezükben a kézimunka-kereskedelmet, árulták az alapanyagokat, felvásárolták és eladták, más országrészek s a külföld felé közvetítették a nemzeti szimbólummá vált matyó kézimunka termékeit. Ebben az esetben tehát egy olyan tevékenységbe kapcsolódtak bele – s mondhatjuk, virágoztatták föl –, amely a nemzeti identitás egyik – két világháború közötti – kifejezőjévé vált (Szarvas Zs. 1990).

{8-367.} Szerepük a magyar kapitalizmus kifejlődésének időszakában a kereskedelemben annyira meghatározó jelentőségű, hogy a továbbiakban is többször visszatérünk tevékenységük különböző szempontokból való ismertetésére.

ÖRMÉNYEK

Bár az örmény kereskedőket sokszor a görögök között említik, külön is kell néhány szót szólnunk róluk. A 17. század végétől, elsősorban az erdélyi területeken alkottak önálló kolóniákat, s leginkább ló-, marha-, és juhkereskedelemmel foglalkoztak. A 19. elejétől azután ők lettek a falusi kis boltok üzemeltetői is, leszámítva Erdély szászok lakta területeit. Itt az örmény népnév lett ’boltos’ jelentésben foglalkozásnév. A 19. század közepén a román kereskedők egyre inkább kiszorították az örményeket a kereskedelmi tevékenységből (Csoma Zs. 1992: 8).

A gyergyói örmény kereskedő népességet a 19. század elején három csoportba lehetett sorolni. Az 500 forintnál nagyobb tőkével bírók bécsi árukkal kereskedtek, ide tartoztak a tutajosok és az állatkereskedők is. Az 500 forintnál kevesebb tőkével rendelkezők az úgynevezett brassói portékákkal kereskedtek. Ők elsősorban az országban előállított ipari cikkeket, élelmiszereket árusították. A harmadik csoportot az 50 forintnál kisebb tőkével bírók alkották, akiknek nem volt állandó üzletük, inkább a többi kereskedőtől vásárolt árukat szállították a környező falvakba. 1820-ban Szárhegyről említik, hogy a faluban nem található üzlet, de egy szegény örmény árusít fonalat, szalonnát, dohányt, pipát és egyéb apróságokat.

Az örmény közösség egyik fontos jellemzője volt, hogy iparos tagjai sokszor mellékfoglalkozásként gyakorolták a kereskedés valamely ágát, és viszont: a kereskedők is értettek valamilyen mesterséghez (tímár, csizmadia, mészáros stb.). Ily módon a gazdasági életben időnként előálló válságos időszakokat könnyebben tudták átvészelni (Tarisznyás M. 1982: 219–220).

Más területekről is, például Békésről a 18–19. század fordulóján, ismerjük örmény kereskedők tevékenységét (Dankó I. 1983: 555).

DÉLSZLÁVOK

Az örményekhez hasonló módon ők is gyakran bekerültek a „görög” gyűjtőfogalomba, ezért sokszor nehéz őket elkülöníteni. Közülük elsősorban a szerbek játszottak jelentős szerepet, akik állatkereskedelemmel, hajózással foglalkoztak, és többek között a dunai víziút közelében kialakult vásárhelyeken telepedtek le. Helyileg is elkülönültek a települések más részeitől, jól ismerjük például Buda, Komárom, Baja vagy más városok rácvárosait, szerb utcáit, nem is beszélve Ráckeve történetéről és a dunai kereskedelemben betöltött szerepéről (Csoma Zs. 1992: 8; Dankó I. 1978: 276).

Székesfehérvár Palotavárosának kereskedelmi életében a 18. század közepétől játszottak jelentős szerepet a szerbek (úgynevezett ráckalmárok), s vezető pozícióikat a 19. század közepéig megtartották. Az 1784-es mesterlista összesen 40 kereskedőt {8-368.} említ, akik közül 10 szerb nevű. A szerb közösség legtekintélyesebb tagjai a kereskedők, ők a görögkeleti egyházközség első gondnokai, a templom építtetői. Az ikonosztázon a következő felirat olvasható: „A szerb közösség népe, a kereskedő urak által emelve.” Virágkoruk idején a székesfehérvári Kereskedelmi Társulat élén is gyakran szerb elnök állt. A 19. század közepére számuk a többi kereskedőéhez képest visszaszorult, s a kapitalista vállalkozások korszakában már nem játszottak jelentős szerepet a város kereskedelmi életében (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 96).

A magyar falvak gyakori látogatói, a vásárok jellegzetes alakjai voltak a szerbhorvát anyanyelvű vándorárusok, a bosnyákok, akikről a későbbiekben még megemlékezünk.

SZLOVÁKOK

Ugyancsak leginkább a vándor- és házaló kereskedők között bukkantak fel a 19. század végén, 20. század elején, s elsősorban üvegáruval, vászonfélékkel, gyógyfüvekkel kereskedtek. Orosz, de általánosan elterjedt elnevezésük a vengerec; s közöttünk találunk olyanokat, akik csak szlovák földön vásároztak, egy másik csoportjuk az egész Monarchia területén vándorolt, a legélelmesebbek pedig távoli tájakat is felkerestek, sőt le is telepedtek például Szentpéterváron, Moszkvában, Bakuban vagy Ogyesszában (Gunda B. 1954: 77; 1989: 214). Külön gazdasági és társadalmi csoportot alkottak az árvai gyolcsosok, akik többnyire csak egymás között házasodtak, külön bírákat választottak. Voltak köztük önálló kereskedők, akik kiskereskedőknek adták tovább a vásznat. Ezek azután az év elején a nagykereskedő udvarán szekerestől gyülekeztek, s onnan indultak vándorútjukra (Gunda 1954: 85). A gyolcsos tótok – ahogyan a nép nevezte őket – Budapestre is eljutottak. Egyedül vagy csoportosan, gyalog vagy szekéren tűntek fel a város utcáin. Az árult termékek szerint is szakosodtak, egyesek fehér pamutvásznat, mások festett kartont, kendőket, szalagokat is árusítottak. A csipkeárusok a felvidéki bányavárosok kézműveseitől beszerzett csipkéket, kékfestő sálak mellett késeket, villákat, ollókat, fésűket is árultak. Az üveges tótok a felső-magyarországi hutáktól szerezték be a többnyire rossz minőségű poharakat, palackokat, kancsókat, befőttesüvegeket, s ezeket viszonylag olcsón árusították. Budapest utcáin gyakran tűntek még fel a szlovák nyírfaseprű-, fakanál-, bicska-, pokróc- és játékárusok is (Létay M. 1989: 293–294). Gömörből az Alföldre jártak azok a szekérrel rendelkező szlovák kereskedők, akik a szegényebb rétegek által készített kaszanyelet, favillát, gereblyét, kenyérsütő lapátot, szénvonót, nyírfaseprűt stb. árulták. Ezek már nagyon jól beszéltek magyarul, sőt egy részüknek magyar családneve is volt (Paládi-Kovács A. 1988: 141–143).

NÉMETEK

A németség szerepe a kereskedelemben elsősorban a 15–16. században volt jelentős, amikor is a marhakereskedelem kivételével szinte kizárólag ők bonyolították a kereskedelmet (Eckhart F. 1918: 356). A 18–19. században a görögök és zsidók {8-369.} mellett ugyancsak felbukkannak kereskedőkként, tudjuk, hogy a magyarok és szerbek mellett például jelentős szerepet játszottak a székesfehérvári Kereskedelmi Társulat megalakításában is (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 96). A 18–19. századi német városi polgárság jellegzetes alakjai voltak a milimárik, a tejet, tejfölt árusító kofaasszonyok (Csorna Zs. 1992: 10).

A főváros környéki német falvak lakói is jártak Budapestre különböző termékekkel. A pilisszántóiak, -keresztúriak például a lakásfestéshez szükséges meszet árultak; s szintén a közeli falvak mozgóárusaitól származott a tinta és a súrolásra használt kőpor is (Létay M. 1989: 294).

CIGÁNYOK

A jellegzetes cigány foglalkozások között a kereskedéssel foglalkozók különböző csoportjai alakultak ki, akik azután – a muzsikusokhoz hasonlóan – szinte elkülönült „kasztokat” alkottak. Legjellegzetesebbek a lókupecek (lovari) voltak, akik az ország vásárait járva különböző trükkökkel igyekeztek túladni a – sokszor vitatható körülmények között – megszerzett lovaikon. Ők a cigányságon belül viszonylag jómódú réteget alkottak. Voltak köztük szőnyeg-, pokróc- és takarókereskedők (colari) is. Például Újpestről, Kispestről keresték fel a Mezőföld falvait és pusztáit, vagy a pesti piacokon árulták portékájukat. Ercsiből, Százhalombattáról indultak útnak a szekeres oláh cigányok, elsősorban asszonyok, akik általában párosával jártak és batyuból árulták fakanalaikat (Gunda B. 1983: 9; Szegő L. [szerk.] 1983: 94.). A vándorkereskedelem kapcsán róluk is esik még szó.

Talán ebből az áttekintésből is érzékelhető, hogy vizsgált korszakunkban, tehát a magyar polgári társadalom kialakulásának időszakában, a különböző nemzetiségek vitathatatlan szerepe mellett, elsősorban a zsidóság volt a magyarországi kereskedelem alakulásában, fejlődésében – számarányaiban és jelentőségében egyaránt – a meghatározó tényező. Természetesen a magyar lakosság is részt vett a kereskedelmi életben, azonban közülük nem került ki egy igazán élesen elkülöníthető kereskedői réteg. Szerepvállalásukkal, tevékenységükkel az alábbi fejezetek megfelelő részeiben foglalkozunk.

A HÁZALÓ KERESKEDELEM

Ez a kereskedési forma, amely sokféle árucikk terjesztését és sokféle, különböző etnikumú, társadalmi helyzetű kereskedő tevékenységét foglalja magába, a 19–20. századi Magyarország árucsere-forgalmában igen jelentős szerepet játszott. Az alábbiakban olyan kereskedőtípusokat mutatunk be, akik árucikkeikkel járták az országot vagy annak bizonyos területeit, más szóval házhoz, vevőhöz vitték a termékeket. Kihasználták a közellátás szervezetlenségéből, hiányosságaiból, a szállítás fejletlenségéből adódó lehetőségeket, a szükség által kialakult keresletet elégítették ki és ennek megfelelő kínálatot biztosítottak (Létay M. 1989: 296). Áruikat többnyire valamilyen faluközösségtől, manufaktúrától, gyártól szerezték be, s azután eljuttatták az ország minden részébe. Tulajdonképpen közvetítő vándorkereskedelmet folytattak, ami állandó mozgást, kitartást és sokszor igénytelen életmódot jelentett (Létay M. 1989: 292–293).

Az alábbiakban Banner Benedek osztályozását követjük, aki három csoportba osztotta a házalókat: a gyalog és egyedül járókra; a lóval, szekérrel, illetve csoportosan közlekedőkre és a szórakoztatókra (Banner B. 1948: 111). Mi ezek közül csak az első két csoporttal foglalkozunk.

I. A vándorárusok talán legjellegzetesebb alakjai voltak a bosnyákok, akik azután bukkantak fel Magyarország különböző vidékein, miután az Osztrák–Magyar Monarchia 1878-ban megszállta Bosznia-Hercegovinát. Nyakukban fadoboz vagy kosár lógott, s abból kínálták hazájuk kézműiparának jó minőségű termékeit. Árultak bögréket, poharakat, porcelánfigurákat, de elsősorban kaszát, kaszakövet, kést, ollót borotvát, szaru- és kaucsukárut. Piros fezt, bőrmellényt, buggyos nadrágot, bocskort viseltek. Évente általában kétszer fordultak, s a főváros mellett eljutottak az ország valamennyi vidékére (Banner B. 1948: 112; Létay M. 1989: 294; Viga Gy. 1984b: 183; 1986: 140). Mezőföldön még az 1930-as évekből is emlékeznek egy „fakezű bosnyákra”, {8-371.} aki az első világháború után hadirokkantként kapott árusítási engedélyt (Lukács L. 1986: 123–124). A népnyelv babkárosnak is nevezte őket. Egy a mezőföldi pusztát és falvakat járó bosnyákról jegyezte fel Gunda Béla ugyanebből az időből, hogy magyarul törve beszélt, és soha nem árulta el, hogy hová való. Egyik évben pécsinek, máskor bajainak vagy zágrábinak mondta magát. A falvakban állandó szálláshelye volt, de a pusztán soha nem töltötte az éjszakát, mert félt, hogy a legények kirabolják (Gunda B. 1983: 11).

Elsősorban a felvidéki szlovákság köréből kerültek ki a különböző gyógyfüvekkel, gyökerekkel, olajokkal, kenőcsökkel házaló, s nemcsak Magyarországot, hanem szinte egész Európát bejáró olejkárok. Tevékenységüket ugyan többször betiltották, de ennek nem volt túl nagy a hatása. A 19. század második felében egyre többen választottak maguknak más foglalkozást, tea és fűszerek, majd különböző bazáráruk eladására tértek át (Létay M. 1989: 293; Paládi-Kovács A. 1988: 143). Az eddigi kutatások három különböző csoportjukat különítették el: az elsőbe a Liptó és Szepes megyéből, Nyitra környékéről származók tartoztak, akik elsősorban len- és kenderolajat árultak. Távoli területekre nem mentek, s elsősorban lányok és menyecskék árulták az olajat ónkorsókban vagy cserépedényekben. A másodikat a trencséni olejkárok alkották, akiket „kocsmakerülőknek” is neveztek, mert elsősorban házilag főzött borovicskát árultak. Ennek leplezésére olajat is tartottak maguknál, de kuruzslással nem foglalkoztak. Végül az olejkárok harmadik csoportját alkották az olajjal házaló, gyógyító kuruzslók (Csippék J. 1907: 253). A Gömör megyei Nagybalog magyar lakosai is végeztek hasonló tevékenységet, akik az Alföld különböző településeire jártak árujukkal. Kutyázóknak hívták őket. Ez a megjelölés találóan emeli ki e vándorkereskedők munkájának legnehezebb részét, tudniillik azt, hogy a tanyákra való bejutáskor kutyákkal kellett megverekedniük. „Gyógyszereiket” általában nagy haszonnal, részben pénzért, részben élelemért adták el. Elsősorban a 19. század második feléből, a 20. század elejéről ismerjük tevékenységüket. November közepén keltek útra, és csak március elejére érkeztek haza. Az Alföldön mindig ugyanazon a helyen szálltak meg, saját „telephelyük” és árusítási körzetük volt. Szolnok megyén kívül eljutottak Szegedre, Makóra is. Többségük szegény, zsellér sorsú, földtelen vagy kisbirtokos ember volt, aki így próbált – meglehetős sikerrel – kiegészítő jövedelemre szert tenni. Az alföldi magyarság szlováknak tartotta őket, érkezésüket így fogadták: „No itt vannak a gömöri tótok” (Paládi-Kovács A. 1988: 139143). Az, hogy a vándorárusokat nem mindig valódi etnikumuk szerint különböztették meg, valószínűleg általánosságban is igaz. Nádudvaron például a Felvidékről érkezőket következetesen tótoknak, az Erdélyből jövőket pedig általában oláhoknak tartották (Szabadfalvi J. 1982: 422).

Különböző könyvekkel, elsősorban ponyvairodalommal, vallásos iratokkal, álmosés vőfélykönyvekkel látták el a lakosságot a vándor könyvárusok (Gunda B. 1983: 14). Képeket, festményeket árultak például a mezőföldi pusztákon a vendelek, akik általában családjukból kiszakadt, rendszeres munkát nem végző, némileg elzüllött férfiak voltak polgári öltözékben: öltönyben, esetleg csokornyakkendővel, esernyővel, sétapálcával (Lukács L. 1986: 123).

Járták még az országot a Szlovéniából érkező kucséberek, akik általában déligyümölccsel, de más áruval is megjelentek különböző helyeken; a Nyitra és Túróc megyei {8-372.} szlovák sáfrányosok (Létay M. 1989: 294); a Felvidékről érkező – már emlegetett – gyolcsosok, s akikről itt részletesebben nem emlékezünk meg, a saját termékeiket árusító kaszások, fakanalasok, szitások, rostások stb. A cigányok például Répáshután a második világháború előtt öntöttvas edényekkel, szakajtókkal, kanáltartókkal, gyúrótálakkal házaltak, de ők árulták a piócát is (Viga Gy. 1984b: 183), Bárándon pedig szőnyegeket, ponyvákat, zománcedényt adtak el szalonnáért, zsírért, kolbászért, esetleg választási malacért (Dankó I. 1985: 403). Mezőföld pusztáit és falvait járta kék vászonbatyuval a kezében az 1930-as években egy ráckevei szerb férfi, aki különböző minőségű törött paprikát árult. A pusztai cselédasszonyok szívesebben vásároltak tőle, mint a boltban. Ételt soha nem fogadott el, legfeljebb ivóvizet (Gunda B. 1983: 9).

Nem árultak, inkább vásároltak azok a handlénak, ószeresnek nevezett – elsősorban zsidó – házalók, akik felvásároltak minden hasznavehetetlen dolgot: ócska ruhákat, hulladék nyersanyagokat, bőrt, tollat, rongyot, csontot stb. (Banner B. 1948: 112; Létay M. 1989: 294). A 19. század elején Bárándra települt zsidók is vándorkereskedéssel kezdték tevékenységüket. A szomszédos falvakat járva összeszedték a fent említett termékeket, és cserébe fémedényeket, pipákat, borotvát, törülközőket, csizmákat, gyerekjátékokat adtak (Dankó I. 1985: 402).

Néhány szóval meg kell még emlékeznünk a kereskedelem egy sajátos fajtájáról, nevezetesen a csempészkereskedelemről. Erdélyben például a vándorkereskedők nevezetes alakjai voltak az aranybányák vidékén azok a görög, örmény, török, zsidó és más aranycsempészek, a gozarok, akik a móc aranybányászoktól az állami kincstár megkerülésével vásárolták meg az aranyat. Általában párosával jártak azok a többnyire román asszonyok, akik textilt, házi készítésű holmikat csempésztek át az 1918 előtti határvám idején a hegyszorosokon, és a falvakban házról házra járva árulták azokat. Ugyanazokon a gyalogösvényeken jártak, ahol pásztorkodó férjeik is vándoroltak nyájukkal (Kós K. 1972: 13).

1850 után, amikor a dohány állami monopólium lett, megjelentek a dohánycsempészek is az ország különböző részein. Kiss Lajos szerint dohánycsempészettel elsősorban a munkát nem szeretők foglalkoztak, szegényebbek és gazdagabbak egyaránt. Többnyire csak egy zsák dohányt vásároltak, és azt próbálták eladni hivatalbeli uraknak, nagygazdáknak, mesterembereknek, de esetenként szegényebb parasztoknak is (Kiss L. 1981: I. 332–345).

II. A lóval, illetve szekérrel járók csoportjába tartoztak például az Erdélyből érkező dézsás oláhok (közöttük megint csak akadtak magyarok is), akik saját falujuk vagy egy nagyobb terület készítményeit árulták bizonyos százalékért. Az árut lovakra málházták fel vagy szekérre rakták, így indultak az Alföld különböző vidékeire, ahol néhány heti vándorlás után mindent el tudtak adni. Ez a foglalkozás nemzedékről nemzedékre öröklődött. A többi ilyen vándorárus általában saját termékeit árulta; ilyenek voltak az Alföldre érkező gyümölcsárusok, az ekhós szekéren érkező Fehér-Körös-völgyi, káposztát áruló magyarok, a román meszesek, a faárukkal kereskedő székelyek stb. (Banner B. 1948: 112–113; Szabadfalvi J. 1982: 422–424).

A vándorárusok egy része mindig ugyanazokra a helyekre járt, így szorosabb kapcsolatba is kerülhetett a helyi lakossággal. Betöltötték a hírközvetítés és az újság szerepét is. Sokszor ugyanaz a család adott nekik szállást. Termékeiket általában {8-373.} olcsóbban árulták a bolti árnál, és többnyire olyan áruval kereskedtek, amit üzletekben nem is lehetett kapni. Az esetek többségében pénzért árulták portékáikat, de nem volt ritka a cserekereskedelem sem, elsősorban a lóval, szekérrel járók körében. A településekre érkezve hangosan, sokszor kiabálva kínálták portékájukat (Banner B. 1948: 115–116; Gunda B. 1983: 8; Örsi J. 1984: 837; Viga Gy. 1986: 130).

Az idegenekhez való viszony szép és tanulságos példáját idézi Illyés Gyula a Puszták népében egy a pusztát járó vándorárus kapcsán: „Salamon bácsit különben mindenki szerette a pusztán. Egyetlen gúnyos vagy sértő szóra nem emlékszem. Sőt a cselédek még pártolták. Mint minden idegent, világfutót, kinek ’se hazája, se gazdája’. Zsidóvá akkor vált, mikor pályafutása szabályszerű befejezéseképp valahol üzletet nyitott saját hazájában. A fiát, aki már magázódott az emberekkel, és kocsin folytatta atyja tevékenységét, lenézték, koldusnak tartották, ráküldték egy rossz patakhídra, s amikor szerencsésen beleszakadt, egy ujjal sem segítettek neki” (Illyés Gy. 1962: 250–251). A hozzájuk való viszonyt sokszor világos távolságtartás jellemezte. A mezőföldi pusztán például, ha éjszakára ottrekedtek, az ököristállóban kaptak szállást, mert a teheneket féltették, nehogy megfejjék őket. Szemmel tartásuk, szálláshelyük kijelölése a béresgazda feladata volt, aki elvette tőlük gyufájukat, pipájukat, dohányukat, nehogy tüzet okozzanak. Az itatóvályúban nem mosakodhattak, nem ihattak a kútvödörből. Általában egy rossz bádogbögre lógott a kúthoz kötözve részükre (Gunda B. 1983: 15).

Egy következő fázisban bizonyos helyeken már lerakatokat létesítettek, megbízottakat szerveztek árucseréjük hatékonyabb lebonyolítása érdekében (Dankó I. 1979: 283; Répási I. 1989: 44–45). Sokszor konfliktusba kerültek a helybeli kereskedőtársulatokkal vagy iparosokkal, mert áruikat kedvezőbb áron tudták adni. Letelepedésük után azután természetesen az ő áruik is jelentősen megdrágultak (Kiss M. 1976: 125; Lukács L. 1986: 121).

A házaló kereskedelemnek a fentiekben ismertetett típusai és fajtái valójában átmenetet jelentettek a hivatásos kereskedelem felé, s általa elkezdődhetett bizonyos paraszti rétegek polgárosodása. Az ezzel foglalkozó emberek átmeneti helyzetbe kerültek, gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt, hiszen életmódjukban keveredett a parasztok és a kereskedők tevékenysége. Mindkettőből bizonyos elemeket őriztek meg, illetve vettek át. Az országot járva különböző kulturális hatások érték őket, melyeket beépítettek saját kultúrájukba, életmódjukba. Ezzel együtt a vándorárusok kultúraközvetítőkként is funkcionáltak, hiszen bizonyos kultúrelemeket el tudtak vinni egyik közösségtől a másikhoz. Általuk különböző népcsoportok, kultúrák találkozhattak egymással (Létay M. 1989: 295).

A házaló kereskedelemnek alapvetően az első világháború vetett véget: a határok lezárása megszüntette a vándorlás lehetőségét, ezután csak kisebb körzetekben folytatódhatott a kereskedelemnek ez a formája. A korábban házalással foglalkozók közül sokan le is telepedtek, s nem utolsósorban az egyre izmosodó zsidó kereskedő polgárság kiszorította a falvakból, városokból a házaló kereskedést. Ez a fajta kereskedelem a maga idejében megfelelő módon pótolta azokat a hiányokat, amiket a szervezett kereskedelmi hálózat nem volt képes betölteni, de annak fejlődésével megszűnt a piaca (Banner B. 1948: 115–116; Répási I. 1989: 44–46).

{8-374.} PIACI, VÁSÁRI KERESKEDELEM

A javak cseréjének másik formája, amikor az áru egy ideiglenes vagy állandó helyen, a piacon vagy vásáron cserél gazdát. Ide mindkét félnek, tehát az eladónak és a vevőnek egyaránt el kell mennie, hogy az áru eljuthasson a felhasználóhoz. Ezzel a kérdéskörrel e kézikönyv egy másik kötete részletesen foglalkozik (Dankó I. 1991), ezért e helyen csak a vásárok, piacok két jellegzetes kereskedőtípusával, a kofákkal és a kupecekkel foglalkozunk röviden.

A kofa tipikus női foglalkozás volt. Kiss Lajos megállapítása szerint a kofák elsősorban városban élő, 40 éven túli asszonyok közül kerültek ki, s ez a munka általában tisztes megélhetést biztosított; vagyoni, társadalmi felemelkedésre azonban nem volt alkalmas. A kofák különböző termékekre szakosodtak. A kenderkofák – lóval, kocsival rendelkező emberek feleségei – a csizmadiáknak, susztereknek árulták a kenderfonalat; a vásznaskofák a maguk szőtte parasztvásznakat, szakajtókat, törülközőket árulták, de nemcsak azt. Egyik fő bázisuknak Mezőkövesd számított. A kövesdiek járták a Bükk, a Hernád és a Sajó vidékét, megjelentek a környék nagy vásároshelyein és felvásárolták a különböző vásznakat. A kereskedelmet részben gyalogos batyuzással, részben vonaton, ládás vasúti szállítással végezték. A mezőkövesdi vászonkofák életmódját nem elsősorban a saját igényeik kielégítése, hanem – helyi munkalehetőség hiányában – az ilyenfajta jövedelemszerzési lehetőség alakította ki. Az eladott vászon árán azután főleg élelmiszert vásároltak. A megmaradt készpénznek egyik befektetési lehetősége volt a rendkívül drága cifra viselet (Dobrossy I.–Fügedi M. 1982: 399; Fügedi M. 1986: 198). Voltak ezenkívül mészkofák, sóárus asszonyok, edénykofák, tejfeles- és túróskofák, paprikakofák, gyümölcskofák stb. Ismeretes volt Hódmezővásárhelyen az úgynevezett „seggen ülő kofa”, aki saját háztartásának feleslegessé váló eszközeit árulta a piacon (Kiss L. 1981: II. 350–385). Heves megyéből ismerjük például a gyöngyösi cseresznyével, barackkal és zöldséggel egészen Galíciáig elkalandozó kofákat is (Borovszky S. é. n.: 203).

Elsősorban állatkereskedelemmel, lábasjószág adásvételével foglalkozott a kupec. A cigány lókupecekről már megemlékeztünk, de nemcsak cigányok foglalkoztak ezzel a tevékenységgel. Sándorfalván például a két világháború közötti időszakban magyar lókupecek járták rendszeresen a szegedi, dorozsmai, kisteleki, hódmezővásárhelyi vásárokat. Ők a szegényparasztság soraiból kerültek ki leginkább, s életszínvonalukban, anyagi létük biztonságában a középparasztokkal kerültek egy szintre (id. Juhász A. 1987: 239–240). Ismerjük a zsidó lókupecek kiterjedt hálózatát is: ők vállaltak oroszlánrészt például az 1848–1849-es szabadságharc idején a hadsereg lóval történő ellátásában (Eötvös K. 1982: 159–166).

A 19. század végén, 20. század elején a kelet-szlovákiai Kassaújfalu igazi „kupecfalunak” számított. A téli hónapokban a község szlovák lakosai kupeckodással és hentességgel foglalkoztak. Ők látták el Kassa városát sertéshússal, szalonnával, kolbásszal és zsírral. Egyes becslések szerint a községben több mint 200 család foglalkozott kupeckodással és húsfeldolgozással a századforduló tájékán. De még az első világháborút követő időszakban is megtartotta korábbi kupeckodó foglalkozását a másfélezer főnyi lakosság egyharmada (Markus, Michal 1977: 369–370). A kupeckodás bizonyos mértékig a paraszti létből való kiemelkedés lehetőségét is biztosította; {8-375.} a kassaújfalusi kupecek fiatalabb nemzedéke korszerűen gondolkodó, világot járt, tapasztalt üzletemberré vált. Olvasták az újságokat, követték a politikai eseményeket és üzleti számításokat végeztek, követték a pesti, bécsi, prágai húsárakat (Markus, Michal 1977: 374–375). Bárándon a közvélemény bizonytalan egzisztenciájú, huncut, ravasz, minden hájjal megkent embereknek tartotta őket, és sokkal inkább egyéni ügyességüket, mintsem foglalkozásukat becsülték (Szabó László 1985: 254).

BOLTI KERESKEDELEM

A kereskedelemnek legfejlettebb változata az, amikor a kereskedők letelepedve üzletet nyitnak, s már csak a vevőnek kell egy meghatározott helyre az áruért elmennie. A 19. század végén, 20. század elején a falvakban, kisvárosokban általában vegyesboltok, úgynevezett szatócsüzletek működtek. Az első boltok a 18–19. század fordulóján általában földesúri vagy községi bérleményekként üzemeltek, s csak fokozatósan kerültek át a bérlők tulajdonába. A 19. század elején gyakori lehetett a házaknál való engedély nélküli boltnyitás is (Bárth J. 1984: 289). A kereskedelem szakosodásáról a falvak, kisvárosok szintjén a 20. század közepéig alig beszélhetünk. A legtöbb ilyen üzlet zsidó kereskedőcsaládok tulajdonában volt, s a közfelfogás szerint ezek a boltosok alkották a kereskedők legszegényebb rétegét, ugyanakkor vevőkörük is nekik volt a legszegényebb. Putnokon például egy 1901-ből származó cégjegyzék 20 üzlettípust különböztetett meg, melyek között legtöbb volt a vegyeskereskedés. Ezek a legkisebb üzlethelyiségekben árultak, s a legkisebb mennyiségben mérték ki az árut, mindenkor a vevő igénye szerint. Itt az emberek kis tételben szerezték be a mindennapi igényeikhez szükséges javakat (Répási I. 1989: 66–67). Hajdúhadházon 1916-ban 28 szatócsüzlet működött (Szűcs E. 1972: 208). A Székesfehérvár Palotavárosban működő 25 fűszeres és szatócs (1930) nemcsak a városrész lakóinak szükségleteit elégítette ki; vásároltak náluk a hetipiacra a környékről érkező falusiak is. A bolthelyiségek általában a lakóépületek szerves részét alkották, sokszor valamelyik lakóhelyiségből alakították ki őket, s az utcára nyíltak (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 98). Békésen a 20. század elején lassan megindult a boltok szakosodása, és új árufajták jelentek meg. 1925-ben ifj. Csernyánszky István boltja vegyeskereskedés volt, ahol a hagyományos cikkek mellett megjelent például a kávé is. Az üzlet a következő árulistát ajánlotta vevőinek: „Naponta friss pörkölésű kávé, liszt árusítás (újból bevezetve!), festékek, meszelők, ecsetek, kencék, lakkok, sajtok, halak, déligyümölcsök” (Dankó I. 1983: 561).

Szombathelyen a 18. század végén a város piacát körülvevő kőből, vályogból, fából épült kis házakban voltak a kis alapterületű boltok (Kiss M. 1976: 126). Természetesen nagyobb városokban ezek mellett az üzletek mellett megjelennek a rőfös, divatáru, s egyéb ruházati cikket árusító üzletek is. Csornán és Szilsárkányban a textilfélék árusítói boltot nyitottak, ahová „vasárnap délután leánykák ’s menyecskék számosan mennek”. A Kapuvárott lakó 3 kereskedő közül 1828-ban két textilárus volt, akik rövidárukkal, kendővel, szalaggal kereskedtek. Az első világháborút követően két keresztény rőfös is élt Kapuvárott, akik a helybeli zsidóknál tanulták szakmájukat, {8-376.} és hasonló eredményességgel kereskedtek. Budapesti beszerzéseik mellett Bécsbe jártak osztrák és cseh gyárak lerakataitól vásárolni (Horváth Terézia 1970: 506–508). Bonyhádon a két világháború között a száznál több üzletből 20 ilyen bolt volt (Répási I. 1989: 68–69; Szilágyi Mihály 1975: 101).

Az 1920-as években kezdték meg működésüket a Hangya szövetkezet üzletei, amelyek a szervezett, szövetkezeti kereskedelem hatékonyan működő példái voltak. Békésen egy szövetkezeti üzlet így kínálta árucikkeit: „a legfinomabb nullás és egységes kenyérliszt a legolcsóbb napi árak mellett. Raktáron tartunk mindennemű kerti és gazdasági eszközöket, zománcozott edényeket és háztartási cikkeket. Ajánljuk a kitűnő palackozott borokat, rumot, teát, liquereket és finom ’Hangya’ barackpálinkát. Állandóan tartunk elsőrendű száraz hasáb tűzifát és faszenet” (Dankó I. 1983: 561). A kis szatócsüzletek jelentőségét azonban ezek sem tudták igazán háttérbe szorítani. A magánkereskedők formálták az üzlethálózat kiépítését, területi elhelyezkedését. Az üzletek általában a főtér körül helyezkedtek el, így volt ez például Kiskőrösön is (Fél E. 1941a: 4; Meskó S. 1989: 409).

A boltok és a kocsmák a kisebb településeken sokszor egy épületben működtek, s gyakran hozzájuk tartozott a mészárszék is. A kocsmák eleinte a boltokhoz hasonló bérlemények voltak. Ismeretesek az úgynevezett kántorkocsmák, amelyek Szent Mihálytól Szent Györgyig árulhatták a bort, valamint a Petőfi Sándor költeményéből is ismert kurtakocsmák, amelyek valójában törvénytelen borkimérések voltak, a bögrecsárdák elődei (Dankó I. 1985: 388–389). Kecelen például a kocsmárosok a boltosokkal ellentétben elsősorban a magyar katolikus vagy református jobbágynemzedékek tagjainak sorából kerültek ki. A kocsmárosokat is a kereskedők közé sorolhatjuk, annak ellenére, hogy leginkább parasztembereknek számítottak, egy részük a földjén is dolgozott vagy dolgoztatott, s csak átmenetileg űzte ezt a mesterséget. Társadalmi rangjukat sokkal inkább a föld, mint a kocsmárosság határozta meg (Bárth J. 1984: 289–295; Szabó László 1985: 253).

A polgári életforma térhódításának eredményeként a 20. század elején a mezővárosokban megjelentek a kávémérések, étkezdék. Békésen mindenhol: csapszékekben, kocsmákban, étkezdékben és kávéházakban a jó minőségű bor kulcskérdésnek számított. Elsősorban gyöngyösi és ceglédi borokat árusítottak (Dankó I. 1983: 561).

A településeken kívül, országutak mentén várták vendégeiket a csárdák, fogadók, ahová a gyalogszerrel utazó vándorok betérhettek, ahol – ha máshol nem kaptak szállást – megpihenhettek. Az 1930-as években például a mezőföldi pusztáknak híressége volt a „Libadöglő csárda”, ahol vasárnap délutánonként a környékbeli cselédek, iparosok gyülekeztek (Gunda B. 1983: 13; Kós K. 1972: 14).

A FELVÁSÁRLÓ ÉS A KÖZVETÍTŐ KERESKEDELEM

Az eddigiekben azt vizsgáltuk, hogy az áru hol és milyen módon jut el a vevőhöz, a felhasználóhoz. Az alábbiakban azt próbáljuk meg áttekinteni, hogy maga a kereskedő hogyan jut hozzá a különböző termékekhez. Ebbe a folyamatba sokszor az eladó–kereskedő–vevő hármason kívül mások is bekapcsolódnak, s kialakul a közvetítő kereskedelem.

{8-377.} A felvásárló kereskedők itt bemutatandó néhány típusát sorolhattuk volna a házalókhoz is (mint ahogyan a bemutatott ószeresek például ott kerültek ismertetésre), vagy a kofák és kupecek bizonyos mértékig ebbe a kategóriába is tartoznak. Az alábbiakban ismertetendők közös jellemzője azonban általában a nagymértékű szakosodás, tehát az, hogy egy vagy legfeljebb néhány árucikkel foglalkoznak.

A tőzsérek (marhakereskedők) működésének fénykora az általunk vizsgált időszaknál sokkal korábbra esik, szerepük elsősorban a 16–17. században volt jelentős, röviden azért foglalkozunk velük, mert meghatározó kereskedői réteget alkottak. A korai kereskedelem magyarországi történetében ők képezték talán az egyetlen, kifejezetten magyar kereskedői réteget. Ebben az időszakban a magyar marhakereskedők szinte egész Európába eljutottak állataikkal. Elsősorban az Alföld különböző vidékeiről gyűjtötték össze a marhákat, és hajtották lábon különböző területekre. Voltak köztük, akik az állatok megvásárlására, mások pedig a szállításukra szakosodtak (Komoróczy Gy. 1942: 38; Takáts S. é. n.: 129–147). Egyik jellegzetes csoportjukat a sőrések (ökörkereskedők) alkották, akiknek debreceni működéséről ismerünk adatokat. 1772-ben 40 tagot számlált Debrecenben a sőrések társasága, amelynek mintegy 2500–3000 állat fordult meg a keze alatt. Adózási szempontból hat osztályba sorolták őket az állatok száma szerint. Többen közülük nemesi származásúak voltak, és jelentős szerepet játszottak a város életében; ebben az évben például egy szenátor és három esküdt került ki közülük. A szilaj állattenyésztés visszaszorulásával a sőrések sokat veszítettek jelentőségükből, 1800-ban még 31, 1816-ban 8, 1827-ben 2 és 1846-ban 6 sőrést találhatunk Debrecenben, akik azonban már nem önálló foglalkozásként űzték ezt a mesterséget. A bejegyzések szerint találhatunk köztük szappanost, kalmárt, mészárost és kupecet. A 19. század második felében gyakorlatilag beolvadtak a kupecek közé, akiknél korábban társadalmilag sokkal magasabb szinten álltak (Giday K. 1943: 255–256).

A hajdúk, hajtók újkori megfelelői a hajcsárok, akik még az 1930-as években is felbukkannak, például a mezőföldi pusztákon. A göbölyöket, vágómarhákat terelték valamelyik majorba. A források piszkos, erősen lerongyolódott embereknek festik le őket, akik mezítláb vagy bocskorban jártak, szalonnán, tejen, kenyéren és pálinkán éltek. A hajcsárpénzt mindig előre kérték, s mire elérkeztek az állatokkal a célállomásra, általában már el is itták. Sok volt köztük a családtalan ember (Gunda B. 1983: 12).

A népi kereskedelem körében az ország egyes területein nagy jelentősége volt a baromfikereskedelemnek, a tyúkászatnak, amely egyrészt jelentős jövedelmet biztosított a vele foglalkozóknak, másrészt kiegészítő jövedelemhez juttatta a falvak asszonyait, amellett, hogy az ilyen kereskedők megjelenése a falvakban mindig eseményszámba ment. Ennek a tevékenységnek legalaposabb feldolgozását Nyugat-Magyarországról ismerjük. Az országból már a 18. század végén is jelentős volt a baromfikivitel. Sopronban 1838-ban három házaspár kapott engedélyt lúddal és egyéb szárnyassal folytatott kereskedésre. Ők feltehetőleg nemcsak a város szükségleteinek kielégítésében vettek részt, hanem a helyi piacon, vásárokon felvásárlással is foglalkoztak; árujukat Bécsbe is eljuttatták, vagy onnan érkező kereskedőknek adták el. A tyúkászat bizonyos falvakra koncentrálódott, elsősorban a burgenlandi területeken. Sopron megyében elsősorban baromfi-, Vasban pedig inkább tojáskereskedéssel {8-378.} foglalkoztak, tehát megosztották egymás között a piacot. A jelentős tyúkász községek lakói a 20. század elején többségükben németek, horvátok és részben magyarok voltak. A tyúkászat általában a családon belül nemzedékről nemzedékre öröklődő mesterség volt. A kosaras tikászok, akik elsősorban közeli falvakból szedték össze a tojást és a baromfit, általában vonaton közlekedtek. A nagy tikászok azonban jól felszerelt szekereikkel nagyobb távolságokra is jártak. A tojást elsősorban tavasszal, a baromfikat pedig általában télen és nyáron vásárolták föl. A gyűjtőutak 5–6 napig tartottak, s a tikász egyedül vagy feleségével, fiával járta a településeket. A beszerzett árut azután részben a soproni hetivásáron adták el kicsiben, de sokkal gyakoribb volt, hogy az egész rakomány bécsi kereskedők kezére került. A Monarchia időszakában a tyúkászok általában maguk vitték árujukat Bécsbe, ahol a börze az Enberger vendéglőnél volt. Ott jöttek össze a bécsi nagykereskedők. A tyúkászoknak gyűjtőútjaik során óvatosaknak kellett lenniük, mert többször megtámadták, sokszor az éjszakára szállást adó kocsmárosok is meglopták őket. A tojás ára az 1930-as években 3–4 fillér volt. A tojás és az állatok szállítása megfelelő felszerelést, tárolóedényeket igényelt.

Egy kópházi tyúkász család Bécsbe került rokonsága tojásnagykereskedői és baromfifeldolgozó, -értékesítő céget tartott fenn, akinek felvásárlói Vas megyében működtek. A kapitalista típusú kereskedelemnek más, jellegzetes képviselőivel is találkozhatunk. Egy nádasdi (Burgenland) nagykereskedő, aki Trianon után is felvásárolhatott Magyarországon, egy megbízottat alkalmazott magyarországi üzleteinek lebonyolítására. A pénzt, a lovat, kocsit, felszerelést a vállalkozó adta, a megbízott pedig havi 200 pengő fizetést kapott felvásárlói tevékenységéért.

Az 1930-as években, amikor a külföldi engedélyek megszűntek, felszámolták a raktárakat, egyre több tojás- és baromfikereskedő tűnik fel Nyugat-Magyarország vidékein. Érdekes megfigyelni, hogy közöttük egyre több a nő. Ekkor már sokkal kisebb körzetekben űzték tevékenységüket. A begyűjtött termékek elsősorban a fejlődő megyeszékhelyek és a főváros felé áramlottak (Domonkos O. 1967).

Az Alföldön Orosházán volt rendkívül jelentős a baromfitenyésztés, s ennek következtében a baromfikereskedelem a 20. század elején (Gulyás M. 1983: 164).

A tojás sok esetben több kézen ment keresztül, mielőtt a termelőtől eljutott a fogyasztóig. Ebben a láncban ott voltak a szedők, a tojáskofák, a kiskereskedők és nagykereskedők. Addig, ameddig a tojáskereskedelem a gyűjtést jelentette, nem kellett hozzá befektetés. Tőkeerő csak a nagyban való tojáskereskedéshez volt szükséges (Mártha Zs. 1970: 289–290).

Ismert volt például egy az 1930-as években Budapestről a mezőföldi pusztákat járó tojásos ember alakja is. Kerékpárján gyapottal bélelt kosarakat tartott, amelyekben 300–400 tojás is elfért. Párosával vásárolta a tojást, és igyekezett mindig frisset venni. Nyaranta hetente, kéthetente bukkant fel a pusztán, ahol elsősorban a cselédasszonyok adták el neki a tojásokat, de sokat elvitt az iparosoktól, az intézőtől, a kasznártól is (Gunda B. 1983: 12).

A 18. század végétől tűntek fel – elsősorban Tokaj-Hegyalján – a borkereskedők segítői a kívánt minőségű bor felkutatásában, megszerzésében, a faktorok, akik általában tevékenységük ellenértékét a bortermelővel és a kereskedővel egyaránt megfizettették. Többnyire külföldi kereskedők keresték fel őket és határozták meg, hogy {8-379.} milyen minőségű és mennyiségű borra van szükségük. Az üzlet megkötését követően akónként vagy hordónként kapták a közvetítési díját. Elvben saját maguk nem vásárolhattak és nem is adhattak el bort. Ezt a szabályt azonban közülük sokan megszegték, és saját szakállukra is dolgoztak. Működésüket igyekeztek korlátozni, hiszen belépésükkel természetszerűleg növekedett az ár. A kapitalizmus korában a termelő és a fogyasztó közé egyre többen ékelődtek be. A hegyaljai bor esetében ez a láncolat a következőképpen alakult: termelő–faktor–borkupec–borlerakatok, ahonnan a nemesek és a polgárok közvetlenül, mások pedig fogadókon, kocsmákon keresztül juthattak hozzá a borhoz. Tevékenységüket azután a 19. század közepétől azok az immár borügynöknek nevezett közvetítők váltották fel, akik amellett, hogy a teljes borkereskedelmet a kezükben tartották, meghatározott jogaik érvényesítésére a hatóságok széles körű támogatását is maguk mögött tudhatták (Balassa I. 1973–1974).

A gabonakereskedelem közvetítői a 19. század közepétől fokozatosan kiemelkedtek a kiskereskedők soraiból, s közülük sokan a magyar polgárosodás jellegzetes képviselőivé váltak. A gabonával – mint az ország egyik legfontosabb exportképes termékével – való kereskedelmet már nagykereskedelmi szinten folytatták. Elsősorban az ország nagy víziútjai mentén vált ez meghatározó foglalkozási ággá. Szegeden például a legnagyobb forgalmat lebonyolító kereskedők elsősorban a zsidók közül kerültek ki, s vállalkozásaik sokszor összekapcsolódtak a vízi szállítással. A szegedi gabonakereskedők egyaránt foglalkoztak a környékbeli településekről való beszerzéssel és az áru elszállításával. Egyfajta munkamegosztás azonban kialakult a szegedi és idegen kereskedők között. Ez utóbbiak (győriek, komáromiak és pestiek) elsősorban a távolsági szállítást végezték. A szegedi és más városbeli kereskedőknek állandó és rendszeres kapcsolataik lehettek egymással, a szegediek például a győriek faktoraiként is működtek a városban és környékén (Bácskai V. 1986: 265).

Jókai Mór Az aranyember című regénye főhősének modellje is ilyen nagykereskedő volt. Eötvös Károly emlékezik meg róla egyik művében. Megtudhatjuk, hogy jelentős komáromi gabonakereskedő és háztulajdonos volt, aki görög származása ellenére magyar embernek tartotta magát. Sok minden más mellett elsősorban gabonával kereskedett, hajói járták a Dunát és a Tiszát, raktárai, irodái, házai, ügynökei voltak Bécstől lefelé Galaczig, Brăiláig. Pozsonyban, Magyar-Óvárott, Győrött, Pesten, Baján, újvidéken, Pancsován, Kevén, Mező-Tisza-Váriban, Tokajban, Szolnokon, Szegeden is. 36 dunai nagy gabonaszállító tölgyfahajója, s vagy hetven kisebb hajója volt, melyek folyamatosan szállították a gabonát (idézi Gráfik I. 1989: 272).

A gabonakereskedőkhöz hasonló szervezettséggel működtek a dohány-nagykereskedők, s közöttük is jelentős kereskedődinasztiák jöttek létre.

Az 1840-es, 1850-es évek szegedi hídkinyitási jegyzőkönyveiben a kereskedő mint foglalkozás meglepően ritkán fordul elő. Feltehetően annak a jelenségnek lehetünk tanúi ebben az időben, hogy a társadalmi elismerésben magasabb presztízse van a „tulajdonos” státusnak. Különösen akkor, ha az a „nemesi” cím viselésével is együtt jár, amit az illető éppen hajós-kereskedői tevékenységéért kapott. A gyakori „polgár” bejegyzés jogi értelemben ugyan szabad, mezővárosi polgárt jelent, de ez ebben az időben feltehetőleg még nem azonos a polgári életformával. Ez munkával megszerzett {8-380.} jogot jelent, amit az életmód tekintetében majd csak a következő generáció valósít meg (Gráfik I. 1992: 97–98; 1994: 132–133).

A paprikakereskedelemben is megjelent a kapitalista szellemű értékesítési forma. Az 1870-es évektől például a szegedi terménykereskedők összevásárolták a megtört paprikát, és a paprikabörzén paprikacenzárok közreműködésével értékesítették. Ezek a közvetítők, a kereskedők megbízottai, akik kizárólag asszonyok voltak, az ő érdekeiket képviselték. A paprika kikészítői és a kereskedők között évtizedes, sokszor nemzedékekre szóló kapcsolatok alakultak ki. A szegedi paprika világpiacra juttatásában zsidó kereskedőknek volt kiemelkedő szerepük (Bálint S. 1959: 157–160; 1962: 99–106).

A szolgáltató kereskedelem szintén elindult a kapitalizálódás útján. Bonyhádon például a bőrkereskedők kiemelkedő szerepet játszottak. A bonyhádi zsidó kereskedők a 19. század végétől, vállalva a nyersbőr fáradságos begyűjtését, felvirágoztatták ezt a kereskedelmi ágat. A konkurencia csak a zsidó kereskedők között jöhetett létre, mert a magyar és a német lakosság igen erőtlenül végezte ezt a munkát. A zsidó kereskedők a vidéket járva fontos piaci ismeretekhez jutottak, amit megosztottak otthon maradott társaikkal is. Így a nyersbőrt felvásárló zsidóktól a bonyhádi szatócsok megtudhatták, milyen a környékbeli konkurencia, s mi az, amivel érdemes kereskedni (Szilágyi Mihály 1975: 81). A békési legnagyobb bőrkereskedő, aki 1926-ban nyitotta meg kereskedését, termékeit a cipészeknek és csizmadiáknak ajánlotta (Dankó I. 1983: 559).

A sort a különböző termékekre való szakosodás alapján tovább lehetne folytatni. Az először folyami, majd vasúti csomópontok környékén kialakuló kereskedelmi központok nagykereskedői folyamatosan keresték a piaci igényekhez való alkalmazkodás lehetőségeit. Ennek során sokan közülük gyakran profilt váltottak, egyszer fűszerekkel és déligyümölcsökkel, máskor ernyővel vagy éppen raffiával látták el az alattuk elhelyezkedő kiskereskedői hálózatot (Szilágyi Mihály 1975: 90–91).