BEVEZETÉS

Ez a fejezet naptári rendben január l-jétől december 31-ig ad áttekintést a magyar paraszti élet jeles napjaihoz és ünnepeihez fűződő népszokásokról és hiedelmekről. Noha a jeles napok valamilyen szent vagy Jézus életének hagyományosan kialakított ünnepeihez kapcsolódnak, ebben a fejezetben nem a vallási, hanem a néphit- és szokásbeli vonatkozásaikat mutatjuk be. A katolikus és protestáns naptári ünnepekhez kötődő vallásos hagyományokat, valamint a dramatikus népszokásokat más fejezetek tárgyalják. Az évnek azokat a napjait vesszük számba, melyek országosan vagy a magyar nyelvterület egyes részein az utóbbi másfél évszázadban valamilyen szempontból jelentősek voltak.

A mai naptár a Gergely-féle naptárreform (1582) után hazánkban 1587-ben lépett életbe. A polgári év (jan. 1.) és az egyházi év (advent) kezdete ma sem azonos, ezért a szokások és hiedelmek megkettőződését tapasztaljuk, például évkezdő szokásokat találunk karácsonykor és újévkor is. A naptári ünnepek jó része kötött időpontban van, egy részük a hold állásának változásához kapcsolódva évenként változik, mint a húsvét és ennek függvényében a farsang, a böjt és a pünkösd időpontja.

A keresztény egyház ünnepei egyrészt a kereszténység előtti ünnepek átvételei, másrészt a vegetáció és az időjárás változásához kapcsolódó ünnepek keresztény magyarázattal. A magyarság honfoglalás kori naptári ünnepeivel kapcsolatosan feltételezik, hogy a rokon népekhez hasonlóan a magyarok is holdhónapokban mérték az időt.

A magyar hagyományokat az évszázadok során rendkívül sok hatás érte. Egyes szokásokban kimutathatók szláv, másokban a német nyelvterületről jött hatások. Vannak keresztény és kereszténység előtti, sőt az antik hagyományokra visszavezethető elemek. Ezek kibogozása nem könnyű feladat, mert adataink java része az elmúlt száz-százötven esztendőből való. Egyes szokások az idők folyamán elhaltak, másokat idegenből átvettek és átalakítottak. Néha ezt a folyamatot tetten is érhetjük. Például a Mikulás (dec. 6.) megünneplése és a karácsonyfa-állítás szokása az elmúlt száz esztendőben nyerte el a ma ismert népszerű, országosan elterjedt formáját. Ma is tanúi lehetünk hasonló folyamatnak, hogy csak egyetlen példát említsek: az adventi koszorú rohamos meghonosodása. Napjainkban a szokások és a hozzájuk kapcsolódó tárgyi világ terjesztésében a sajtó, a rádió, a televízió, az ipar és kereskedelem hatalmas szerepet játszik. Korábban sok jeles napi, ünnepi szokást az iskola, a tanító terjesztett, mint például a mendikálás, rekordálás gyakorlatát. Ezek az egyházi iskolák, intézmények és tanítók számára gyakorolt adománykérő, köszöntő szokások voltak. Az utóbbi évszázadra {7-103.} azonban a paraszti hagyományban ünnepköszöntő szokásként éltek tovább például karácsonykor, újévkor. Ugyancsak az iskolai gyakorlat hozta életre a nagy múltú Gergely-járás szokását. A paraszti hiedelmekre, elsősorban az időjárásjósló, varázsló eljárásokra a kalendáriumok gyakoroltak máig érezhető hatást. Évszázadokon át a paraszti háztartások gyakran egyetlen olvasmánya a kalendárium volt, mely bőségesen kínálta többek között versbe szedett időjárási reguláit.

Az ünnep, különösen a nagy egyházi ünnepek, így a karácsony, húsvét, pünkösd a hétköznapoktól eltérő magatartást követelt a hagyományos magyar paraszti életben. Munkatilalom, templomlátogatás, meghatározott ételek fogyasztása, megszabott viselet jellemezte. Ünnep volt minden vasárnap, mely ugyancsak elválasztódott a hétköznapoktól mind a viselet, mind a táplálkozás, mind pedig a magatartás vonatkozásában. Egyes ünnepek általános érvényűek voltak, míg mások csak kisebb közösségeket érintettek. Ilyenek a templombúcsúk, melyek a felszentelés emléknapjai vagy a templomi védőszentek ünnepei. Bizonyos munkavégző ünnepek is (pl. aratás, szüret) tájanként más-más jeles napokhoz kapcsolódtak. Az ünnepek be nem tartása a hagyomány szerint súlyos következményekkel járhatott, s ezeket az elrettentő történeteket a szájhagyomány hiedelemtörténetek és népmondák formájában terjesztette, mint például az ünnepen sütött kenyér kővé válását.

A szokások gyakorlásának többnyire kettős célja volt: egyrészt a földművelés és állattartás sikerét, az ember vagy emberi közösség egészségét és személyes boldogulását kívánta biztosítani, másrészt az adott ünnepre történő periodikus megemlékezést biztosította. Sok esetben a keresztény ünnep szinte csak ürügyül szolgált (pl. lucázás, kiszézés, villőzés stb.), máskor a népszokás szorosan kapcsolódott hozzá (pl. betlehemezés).

A szokás- és hiedelemcselekmények hagyományosan kialakított gesztusok és rítusok, melyekhez többnyire szöveg is járul, a kimondott szó varázserejébe vetett hit alapján.

A naptári ünnepekhez kapcsolódó köszöntőknek többféle idegen elnevezése ismert. Ilyen a kántálás, melynek elsődleges jelentése az énekkel való köszöntés, másodlagos pedig az adománykérés, melynek alapja, hogy az éneklésért jutalmul ajándékot szoktak adni. Mai jelentése karácsonyi adománykérő köszöntés és éneklés. Főként Erdélyben és Észak-Magyarországon gyakori megnevezés. Eredetét tekintve diákszokás, mely a 17. században élte virágkorát, amikor a diákok csoportosan jártak köszönteni névnapon, lakodalomkor, szüretkor stb. A kántálás szokását a református iskolák megszüntették, de népszokás elnevezéseként máig ismert. A másik idegen eredetű elnevezés a mendikálás, például az Ipoly mentén, Északnyugat-Magyarországon a karácsonyi köszöntésre alkalmazzák (a latin mendicus ’kéregető’, ’kolduló’ szóból ered). A református kollégiumok kisdiákjait, a legátus kísérőjét nevezték mendikánsnak, aki házról házra járva mondott ünnepi köszöntőt. Szláv eredetű szó a koledálás, amely karácsonyi éneket és adománygyűjtést jelent. Nálunk szűkebb és történeti értelemben elsősorban a papok vízkereszt napi alamizsnagyűjtését nevezték így. Tágabb értelemben azokat a népszokásokat nevezik így, amelyekkel a tanító számára gyűjtöttek adományokat.

A mágikus eljárásokban különösen nagy szerepe van az analógiás mágiának, azaz annak az ősi hitnek, hogy „hasonló hasonlót hoz létre”. Például piros almát tesznek több jeles ünnepen a mosdóvízbe, abban a hitben, hogy olyan egészségesek és pirosak lesznek, mint az alma. Analógiás mágián alapulnak egyes népszokásaink is, mint például a kiszehordás és villőzés. A felöltöztetett szalmabábú végighordozásával és megsemmisítésével szimbolikusan kiviszik a faluból a betegséget, a halált. A villőággal pedig behozzák {7-104.} a tavaszt. A tavaszi ünnepeken szokásos zöldághordás ugyancsak hasonló célt szolgált. Vannak egyes szokáselemek, melyek ugyancsak az analógiás mágián alapulnak, ilyen a pünkösdölés egyes változataiban a pünkösdi királynő magasra emelése „Ekkora kenderjük legyen!” felkiáltás kíséretében.

A naptári év bizonyos napjaihoz kötődő szokások és hiedelmek számos ősi elemet tartalmaznak. Ezeket nehéz lenne bármely etnikumhoz kötni. Arra szolgáltak, hogy a gonosz, rossz szellemeket elűzzék, a termékenység szellemét felébresszék. Legfontosabb eszközei a tűz, a víz, a zöld ág vagy vessző. Módjai a tűzön átugrálás, a vízben való mosdás, fürdés vagy vízzel locsolás, zöld ággal díszítés, zöldághordás, májusfaállítás és vesszőzés. A népszokások ősi elemei között nem feledkezhetünk meg a zajcsapásról, mely ugyancsak több naptári ünnepen, például karácsonykor, újévkor, farsangkor, húsvétkor is fontos szerepet kap. A népszokásokban és hiedelmekben fontos szerep jut a már említett almának, a diónak és fokhagymának (különösen a téli ünnepkörben), a tojásnak (a húsvéti ünnepkörben).

A szokás- és hiedelemcselekmények gyakorlói az adott népszokás vagy hiedelem függvényében változnak. Nemekhez, korosztályokhoz, korcsoportokhoz köthetők. A szokás- és hiedelemgyakorlat változásával, különösen a bennük rejlő hit elhalványulásával vagy elhalásával a hagyományosan megszabott szempontok is felbomlanak. Itt bizonyos általános tendenciák figyelhetők meg: azok a szokások, melyek korábban a felnőttek, nagylányok és legények körében éltek, először a kisebb gyermekekhez kerülnek, majd a falu szegényebb sorsú lakóihoz, s végül gyakran töredékesen a cigányságnál jelennek meg adomány-, alamizsnagyűjtő célzattal.

A múlt századi, századfordulón végzett gyűjtésekből, sőt egyes hagyományőrző vagy elzártabb településekről származó mai adatokból még jól láthatjuk a nemek szerepét a szokások gyakorlásában. Egyes szokások (pl. lucázás, regölés, farsangköszöntő, vénlánycsúfolás stb.) szereplői kizárólag férfiak, fiúgyerekek lehettek, más szokások (pl. villőzés, kiszejárás, pünkösdölés stb.) gyakorlói pedig csak nagyobb vagy kisebb lányok voltak. Az ünnepi szokások szereplői nagyrészt a még nem házasok korosztályából kerültek ki. A névnapköszöntőket, egyes farsangi szokásokat (pl. asszonyfarsang) kivéve kevés szokásban vettek részt a házasemberek. A szokásszereplők között nem hagyhatjuk említés nélkül a pásztorokat, akik járandóságukat, ünnepi ajándékaikat házról házra járva gyűjtötték a faluban hagyományos köszöntő és rítus kíséretében. A téli ünnepkör szokásaiban túlnyomórészt férfiak, legények és fiúk, a tavaszi ünnepkörben a lányok, illetve kislányok a szereplők. A bizonyos napokhoz kötődő praktikák, mágikus cselekmények cselekvői és részesei ugyancsak nemhez és korhoz kötöttek voltak. Többnyire olyan mágikus cselekedetekről van szó, melyeket egyedül, magányosan kellett elvégezni, például termékenységvarázslás és -jóslás, termés-, időjárás-, férjjóslás. A férj- és feleségjósló hiedelemcselekményeket természetszerűleg a lányok, illetve legények végezték, a gazdasági élettel összefüggőeket a gazda vagy a gazdasszony. Jellemző módon a cselekmény, a rítus, a gesztus tovább él, mint annak ismerete, hogy tulajdonképpen mi is a célja.

A szokás- és hiedelemcselekmények színterét is meghatározta a hagyomány. Természetesen minden esetben megvolt ennek is a mágikus jelentősége, tartalma. Az ünnepi köszöntő szokások java részében a köszöntők házról házra jártak, kisebb-nagyobb csoportokban. Voltak azonban nagyobb közösséget megmozgató felvonulások, melyeknek {7-105.} színtere a falu utcája vagy utcái, sőt a falu határa is lehetett, például a farsangi, szüreti, aratási felvonulások, húsvéti határjárások alkalmával.

A „hallgatóság, közönség” lehetett a falu népe, egyes családok, csak a lányok, legények, vagy a gyerekek, sőt csak a gazda vagy a gazdasszony, vagy az eladósorú nagylány.

Ugyancsak a hagyomány alakítja a szokás- és hiedelemcselekmények időpontját, mely lehet a kettős ünnep első vagy második napja, ezen belül a kora reggeli vagy esti órák, vagy a litánia, mise, istentisztelet után.

A csoportosan előadott vagy többszereplős népszokások, így a betlehemezés, háromkirályjárás, farsangi jelenetek, gergelyezés stb. előadása nagyobb előkészületet, betanulást igényelt. Az egy- vagy néhány szereplős szokások, a lucázás, villőzés stb. nemzedékről nemzedékre, korosztályról korosztályra szájhagyomány útján terjedtek, különösebb betanulásra nem volt szükség. Egyes esetekben a jelmezek, maszkok elkészítése is időt, hozzáértést igényelt.

A népszokások többnyire rendkívül összetettek, szövegből, énekből, táncból, gesztusokból tevődnek össze. Széles a skála az egyszemélyes, szöveg nélküli hiedelemcselekménytől a dramatikus jellegű többszereplős játékig. A népszokások szövegei rokonságot mutathatnak ősi imádságokkal, ráolvasásokkal éppúgy, mint a gyermekköltészettel, sőt a műköltészettel is. A szokásszövegek igen sok elemből épülhetnek, funkcióik is különbözőek. Amikor házról házra járnak, szinte elmaradhatatlan az engedélykérés: „Szabad-e pünkösdölni?” „Szabad-e regölni?” stb. Az engedélykérés után például bejelentik jövetelük célját, bemutatkoznak a szereplők, majd többnyire adománykérés, elköszönés után távoznak.

A népszokások és hiedelmek fennmaradását, változását számos tényező befolyásolta. Ezek között fontos szerepet játszik a vallási hovatartozás. A protestáns közösségek hagyományai szegényesebbeknek tűnnek a katolikus falvakéinál, ugyanakkor néha archaikusabb elemeket is megőriztek. A polgárosultabb vidékeken már a két világháború között megszűntek, illetve átalakultak a naptári ünnepek szokásai. A magyar nyelvterület peremvidékein, a mai határainkon kívül élő magyarságnál ez a folyamat lassabban megy végbe. Új tendenciaként megfigyelhető a folklorizmus jelensége. Hagyományőrző csoportok egyes szokásokat újraélesztenek nemcsak színpadon, hanem a falu közössége előtt is.

A jeles napokat, ünnepi szokásokat naptári rendben bemutató fejezetünk példáit számos forrásból válogattuk, melyek a gyűjtés idejét és helyét tekintve is sokfélék. Felhasználtunk szokásmonográfiákat, lokális monográfiák népszokásokat és hiedelmeket bemutató fejezeteit, szakfolyóiratok tanulmányait, közléseit, archív anyagokat és saját gyűjtéseket. Arra törekedtünk, hogy példáinkat a kevésbé hozzáférhető vagy újabb kiadványokból közöljük.