| NÉPI GYÓGYÍTÁS | TARTALOM | A MAGYAR NÉPI GYÓGYÍTÁS TÖRTÉNETI RÉTEGEI |
FEJEZETEK
A népi gyógyítás területének meghatározásához többféle nézőpontból közelíthetünk. Az anyag, melyet a kutatók napjainkig összegyűjtöttek, igen gazdag, s rendezéséhez egyfelől a néprajztudomány, másfelől az orvostudomány adhat szempontokat. A gyógyítás, mint a közösség számára alapvetően fontos, társadalmilag értékes tevékenység, a szellemi kultúra része, amely mindig a figyelem homlokterében állt. A betegség olyan élethelyzet, amely a mindennapok egyensúlyának megbomlását jelenti, mivel a közösség egy tagja kiesik a munkából, s hiányát pótolni kell, az egyensúlyt helyre kell állítani. Ezért fontos a gyógyítás és a gyógyítók társadalomban betöltött helyének és szerepének megismerése a kultúra történetében. Így harmadik rendező szempontként a történetiséget kell figyelembe venni, ugyanis a történeti adatok nélkül nem érthetjük meg a magyar népi gyógyítás 20. századi adatait, melyeknek bemutatása e fejezet tárgya.
Hagyományosan a néprajznak a népi gyógyítással foglalkozó fejezete a népnek a betegségekről való felfogását és azok gyógymódjait tárgyalja, éppen ezért foglalkoznia kell a népi egészségtan különböző részeivel (mint a test felépítésére vonatkozó tudással, az emberi test normális működésével és betegségbeli állapotával), azonkívül az olyan természetes biológiai folyamatokkal, mint a terhesség, az öregség vagy a lelki sérülések. A népi gyógyítás anyagának feldolgozásában ily módon érvényesíteni lehet az elsődlegesen orvostudományi szempontokat, sorra véve a népi tünettan (a betegségek jelei), a népi kórélettan és kóroktan (mi okozhat és milyen típusú betegséget a hiedelmek szerint), s végül a gyógymódok tudásanyagát (vö. erről Vajkai 1948b, valamint Oláh 1956a). Sajnos, bármennyire is ideális lenne egy ilyen orvosi szempontú feldolgozás, egyelőre megvalósíthatatlan, mert korábban nem ezeknek a szempontoknak megfelelően gyűjtötték az anyagot (leszámítva egy gyakorló orvos kísérletét – Oláh 1956b; 1985).
A néprajzi szempontú megközelítés lényege, hogy a hagyomány belső rendezőelveit veszi figyelembe, s nem külsődleges szempontokat. Az eddigi gyűjtések a néphitadatokkal együtt kerültek lejegyzésre. Noha nem természetes, de meg kell állapítani, hogy a gyűjtőket elsősorban a folklórszempontból érdekesebbnek tartott „mágikus” gyógymódok érdekelték. Gyűjtötték azonkívül a gyógynövényekre vonatkozó tudásanyagot. A Népi Gyógyászati Archívum (az MTA Néprajzi Kutató Csoportjában) anyagából pedig kitűnik, hogy a népi tünettanról, anatómiáról vagy kóroktanról jóval kevesebb adattal rendelkezünk, mint a gyógyító gyakorlat sokszor igen szűkszavú leírásáról.
A népi gyógyítás a néphitnek az a része, amelyben keverednek a hiedelmek és a tudáselemek. A hitt dolgok a hagyománynak empirikusan nem ellenőrzött elemei, míg {7-694.} a népi tudás igen sok elemét az évszázados gyakorlat megerősítette (pl. a gyógynövények, egyes gyógyító eljárások esetében). A népi gyógyításhoz kapcsolódó tudásanyag önmagában is kétrétegű: egyrészt a betegségekről szóló ismereteket, másrészt a gyógyításokhoz szükséges cselekvésekre vonatkozó utasításokat tartalmazza. Olyan összetett szabálysorozat, amelyben nagyon nehéz elválasztani a hiedelmeket a tényszerű és hasznos tudástól, mert mint sokszor kiderült, a hiedelmek gyógyító erejét sem lehet lebecsülni. Erről az összefonódottságról később még szólunk.
A szakirodalomban váltakozva használják a népgyógyászat, népi orvoslás, népi gyógyítás és újabban az etnomedicina kifejezéseket a terület megnevezésére. Azért tartjuk ezek közül a legmegfelelőbbnek a gyógyítás elnevezést, mert ez kifejezi a régi falusi életforma jellegzetes öngyógyító gyakorlatát, szemben a hivatalos orvoslással és tudományos gyógyászattal. A népi gyógyítás a hagyományos köznapi kultúra részeként működött. A köznapiság fontos kritérium itt, hiszen régen szinte minden családban volt valaki, többnyire az asszonyok, akik ismerték a népi gyógyító tudásnak legalábbis egy jelentős részét. Természetesen minden közösségben voltak gyógyító specialisták is.
A népi gyógyítás ismeretanyaga így egyrészt az általánosan ismert köznépi, másrészt a csak specialisták által ismert, de eredendően népi, s harmadrészt egy, eredetét tekintve a tudományos orvoslásból évszázadok során a nép közé leszállt, félig megértett vagy félreértett gyógyító gyakorlat töredékeiből állt össze. Minden kultúrában és minden népnél e három réteg aránya más és más. Mint ahogy más e rétegek viszonya az írásbeliséghez, így nálunk a szóbeli hagyományozás volt a döntő, míg Európa más részein a specialisták az írásbeliséghez folyamodtak tudásuk továbbadásakor. Egy dolog kétségtelen: rendkívül körültekintően kell eljárni a felülről leszálló kultúrjavak elméletének alkalmazásakor a népi gyógyítás területén, divat volt éppen gyógyászati adatokra hivatkozni, noha igen gyér a konkrét kutatások száma ezen a téren. Az egész anyagnak még talán az egy százalékát sem vizsgálták meg ebből a szempontból. Azonkívül mindig volt egy, a „tudomány” és a „nép” között közvetítő réteg, amelynek tagjai átformálták, a nép számára érthetővé tették, a népi hiedelemrendszer elemeivel kiegészítették a felülről alászálló gyógyászat elemeit. Túl ezen, végül is, ha a magyarság nyelvét, dallamait és növényneveit (vö. Grynaeus–Papp 1977) évszázadokon át megőrizte, nehezen hihető, hogy éppen gyógyítását kellett a reneszánsz szerzőktől kölcsönöznie. Nem lehet tagadni a nyomtatott művek hatását, de sok esetben fordított hatásról, a népi bölcsesség átvételéről is szó lehet. Mindezek figyelembevételével a következőkben áttekintjük a népi gyógyítás kutatásának eredményeit, majd a történeti adatokat, végül magukat a gyógyításmódokat.
A magyar népi gyógyítás problémaköreinek mindmáig legteljesebb kutatástörténeti áttekintését Vajkai Aurél végezte el még a negyvenes évek közepén (Vajkai 1948b). A Magyar Népkutatás Kézikönyve számára írt tanulmányában számba vette mindazokat a lehetséges műveket, amelyekben – ahogy ő mondta – a népi orvoslásra vonatkozó adatok találhatók. A második világháború előtti évtizedekben nagyjából kétféle tanulmányban foglalkoztak a népi gyógyítással: orvostörténeti jellegű munkákban és többnyire anyagközlő néprajzi cikkekben (ez alól még A magyarság néprajzában található összefoglalás sem kivétel – Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1943c). Kitűnő összegzés olvasható {7-695.} a szülészet babonáiról a múlt század utolsó évtizedének adatai alapján (Temesváry 1899), melyeket még a történelmi Magyarország területén gyűjtöttek. Azonkívül megjelent egy munka a bőrbetegségekről és azok népi gyógyításáról (Berde 1940), sok olyan adattal, amelyek a háború viszontagságai során megsemmisültek (pl. a könyv fényképanyaga).
Értékes munka volt mind nyelvészeti, mind orvostörténeti, mind pedig a népi gyógyítás története szempontjából egy 16. századi, magyar nyelvű orvosi kéziratnak a közzététele (Varjas 1943), valamint egy kismonográfia a régi magyar orvosi nyelvről (Liszt 1925). A két világháború közötti időszakban megjelent művek közül kiemelkedik a Magyar orvosi emlékek c. négykötetes munka, amely ugyan elsősorban orvostörténeti adattár, mégis számtalan népgyógyászati vonatkozású adalékot tartalmaz (Magyary–Kossa 1929–1940).
A néprajz területén kiemelkedik a század első évtizedeiben Göcsej területén gyűjtést végző Gönczi Ferenc munkássága, azonkívül szatmári gyűjtéseivel Luby Margit, valamint Szűcs Sándor a nagysárréti javasokról és veszett orvosokról szóló közléseivel (Gönczi 1902, 1905; Luby 1935b, 1936; Szűcs S. 1936b, 1938, 1941). A Babona-szótár munkálatai során a Szendreyeknek majd minden írásában találhatók népi gyógyászati adatok (Szendrey Zs. 1931a; Szendrey Á. 1935a). Az egyes vidékek monografikus feldolgozásai közül egy Hajdú megyei és a Borsa-völgyi anyagot bemutató kötetet lehet kiemelni (Liszt 1902; Vajkai 1943). Vajkai Aurél egész sor adatközlést publikált a népi gyógyítás köréből, mind eredeti gyűjtés alapján, melyekben sok új adatot hozott különösen a falusi nép között tevékenykedő gyógyítóemberekről (javasokról, foghúzókról), valamint a búcsújáróhelyek szerepéről a népi gyógyítás hiedelemvilágában (Vajkai 1936, 1937a, 1937b, 1938, 1939, 1940; a népi orvoslást vidékenként ismertető leírások bibliográfiáját közli Vajkai 1948b: 23–25).
Az ötvenes évek és az azt követő évtizedek fellendülést hoztak a hazai kutatásokban. Az Orvostörténeti Közlemények (a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár kiadványa) megindulása lehetővé tette egész sor népi gyógyászati témájú cikk és tanulmány megjelenését (vö. Bencze 1957; 1959; 1960a; 1960b), majd a hetvenes évek második felében két teljes, a magyar népi gyógyítás témájának szentelt kötet kiadását (Antall–Buzinkay 1975; 1979 – az ezekben található tanulmányok ismertetésére még visszatérünk). Ezt a fellendülést előkészítette Gunda Béla és Diószegi Vilmos céltudatos munkája; egyikük fiatal kutatók sorát, másikuk önkéntes gyűjtők seregét állította a népi gyógyítási adatgyűjtés szolgálatába. Saját publikációikban pedig egy-egy érdekes adatcsoportot mutattak be. Így Gunda Béla a román és szlovák vándor gyógyszerárusokról, valamint a hazai cigány és sváb népi gyógyításról írt (Gunda 1949a; 1949b; 1954; 1962). Diószegi Vilmos tervei között szerepelt egy összefoglaló monográfia megírása a magyar népi gyógyításról. Gazdag anyagot gyűjtött e témához kutatóútjain, s ő volt az, aki a Népi Gyógyítás Archívumot (az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának Adattárában) megalapozta. A samanizmus emlékeiről szóló nagy monográfiája mellett, amelyben sok gyógyítási adat található, publikált néhány kisebb adatközlést is a dobbal való oldás és kötésről, a visszafelé számláló ráolvasásokról, a moldvai és a bukovinai székelyek embergyógyításáról (Diószegi V. 1957a; 1957b; 1958a; 1960b; 1960c).
A hatvanas években megjelent néphitmonográfiák (Pócs 1964; Madar 1967) népi gyógyítás fejezeteinek hatására és a rendszeres néprajzi gyűjtőpályázatok eredményeként, valamint a sorban megjelenő falumonográfiák megfelelő fejezeteként egész sor részletes leírás született egy-egy falu, táj vagy népcsoport gyógyító hagyományáról (Sós {7-696.} 1965; Hagymási 1967; Süli 1971; Grynaeus 1971, 1974b; Gulyás É. 1977; Bálint S. 1980d; Hoppál 1975a, 1981). Különösen fontos, hogy a hetvenes években jelentősen fellendült a határainkon túl élő magyarok népi gyógyításhagyományainak az összegyűjtése, s ezek az adalékok hosszabb-rövidebb cikkek, adatközlések formájában meg is jelentek (Bosnyák S. 1973b; Ferenczi 1973–1974; Penavin 1975; Kovács S. 1976; Kóczián–Szabó I.–Szabó L. 1977a; Tóth I. 1978; Miklóssy 1980; Keszeg 1981).
Megindult, pontosabban újra megindult a népi orvoslás és az orvostörténet adatainak összehasonlító vizsgálata. Kimutatható, hogy egyezések vannak a 16–18. századi orvosi könyvek, régi orvosi receptek és a népi gyógyítás 19–20. századi adatai között. Így például a fokhagyma és vöröshagyma népi alkalmazása teljesen megegyezik Pápai Páriz Pax Corporisának (1690) ajánlásaival. Mint ahogy a köszvény ellen egyformán hasznosnak tartotta a nép és a 17. századi tudós doktor és nagyenyedi professzor, ha a beteg ágyába kemencéből kivett meleg kenyeret tesznek. A betegségek megnevezése, a tünetek népi leírása lényegében napjainkig megőrizte a 17. század hivatalos orvosi elnevezéseit, illetve azok igen sok elemét (Oláh 1956b). A néphagyomány megmaradt annál a régi orvosi szemléletnél, miszerint a betegségeket bizonyos rosszindulatú nedvességek okozzák, s ha a test nedveinek állapota kielégítő, vagyis helyesen keringenek, akkor nincs baj. A betegségek oka a nedvek megromlása („rossz a vére”, „sárvíz beteg” – Oláh 1975: 259–262). A népi orvoslás mindmáig megőrizte a fertőző betegségek 17. századi régi szemléletét, amely még a pestist és a kolerát egymástól alig megkülönböztethető betegségeknek tartotta (Oláh 1975: 261; a hajdani pestisjárványok hiedelemvilágáról lásd Bálint S. 1975).
Az orvostörténeti és a néprajzi kutatás feltárta a régi kéziratos könyvekben és a nyomtatott művekben a gyógyító növényekre vonatkozó adatokat (pl. egy 16. századi érvágó naptár, melyet magyarországi használatra nyomtattak, vagy a balszerencsés napok jegyzéke egy 19. századi kéziratos könyvből – vö. Borsa 1958, valamint Ujváry 1960, további hasonló adatok találhatók a következő munkákban: Molnár Gy. 1964, Vajkai 1975, Fazekas 1979). Értékesek azok a kutatások, amelyek feltárták a reformkori „orvostudori értekezésekben” a korabeli népi gyógyítás hiteles lejegyzéseit, s ily módon megismerhetjük a kor vélekedését is: „A magyar nép-gyógyszerek száma nagy, s nagy a’ vélek való élés kiterjedése és befolyása az egészség közállapotjára. Ennél fogva az orvos figyelmét megérdemlik, sőt egyenként ismerések a’ pórnép orvoslásával foglalatoskodó orvosokra nézve, mind szükséges űzésére, el kerülhetetlenül szükséges… A nép-gyógyszerekkeli élés kiterjedéséről azt venni észre, hogy a nemzetek jobb sorsú és műveltebb része rendszerént orvos tanátsával és patikai szerekkel él, a’ szegényebb és műveletlenebb inkább házi orvosságokkal és kurutyolók rejtekélyivel. Ha az első rendbéliek közül valaki életét a’ népszerti orvoslásra bízza, az többnyire csak akkor történik, ha a’ tanult orvosok bajait gyógyíthatatlannak mondják. A’ pórnép ellenben csak akkor folyamodik orvoshoz, midőn már mindenféle házi szert siker nélkül próbált” (Bugyi 1979: 314).
Különösen értékes anyagot hoztak a népi empíria, vagyis a tapasztalaton alapuló gyógyítás értékeléséhez az újabban fellendült etnobotanikai kutatások. A népi növényismeret mindig szerves részét alkotta a magyar nép gyógyító tudásának. E gazdag hagyományanyag részletes feltérképezésére a hetvenes években nagyarányú gyűjtések indultak meg hazánkban (Kóczián–Pintér–Szabó L. Gy. 1975; Kóczián–Szabó I.–Szabó L. 1977b, 1979; Kóczián–Szabó L. Gy. 1978), de nemcsak itthon, hanem a határainkon túl {7-697.} is, így Burgenlandban, Szlovákia magyarlakta területein és Erdélyben (Aumüller 1979; Márkus M. 1979; Tóth I. 1980; Szabó T. E. A.–Péntek 1976).
A népi gyógynövényismeret történeti távlatainak jobb megértéséhez járult hozzá Melius Péter, majd Zay Anna Herbáriumának újrakiadása (Melius 1979 – eredetileg 1578 –, Zay 1979 – eredetileg 1718). Az utóbbiból egy kéziratos vázlat került az MTA Néprajzi Kutató Csoportja Népi Gyógyászati Archívumának birtokába, melyet nemcsak „Néhai T. N. Vay Ádám uram Árva Özvegye Tsömer Zay Anna” írt le „Danszka városában, midőn tíz esztendeig bujdostak vala idegen országban”, hanem leírták Wesselényi Kata számára az 1766-ik esztendőben, majd „idősebb nemes Kémeri Torday Zsigmond némely hasznos toldalékkal megbővítvén 1834-ben” s aztán „Ismét másoltatta Madarász Józsefné szül. Bágyi Joó Juliánna kedves Kováts János VI-polgári iskolai tanulóval 1904. szept. 19-én Zilahon, Szilágy megye. Bevégezte 1905-ben”. A másolás állomásai jól jelzik, hogy miként szállt alá a főúri körökből a gyógyító tudásanyag. Ezek között az évszázadokon át „próbált”, javasolt gyógyító receptek között gyaníthatóan többnek valóban volt tényleges gyógyító ereje. A modern etnobotanikai kutatások módszeresen nekiláttak a népi gyógyászati, elsősorban a gyógynövények alkalmazásával kapcsolatos adatok ellenőrzésének. Kiemelkedő jelentőségű munkát végeztek a marosvásárhelyi Gyógyszertudományi Karon Rácz Gábor és munkatársai, akik nemcsak nagyarányú gyűjtéseket folytattak, de elvégezték az egyes növények gyógyszerhatástani vizsgálatait is. A három évtizede folyó szakadatlan kutatómunka eredményeként több tucat népi gyógynövény esetében igazolták a népi „javallat” gyógyhatását, s új, gyógynövény alapanyagú gyógyszereket kísérleteztek ki (Rácz G. 1979).
Az ésszerű gyógynövényhasználat elemzése mellett nem hanyagolták el a kutatók a „mágikus” gyógymódok vizsgálatát sem. Az utóbbi évtizedekben többen foglalkoztak például az „igézés” hiedelemkör és egyéb mágikus gyógyító technikák ismertetésével (Csiszár 1965b, 1969; Hoppál 1970, 1972). Részletes adatfeltáró dolgozatok születtek a kisgyermekre vonatkozó mágikus szokások és hiedelmek körében is (Diószegi V. 1960b; Kapros 1974, 1977; Lükő 1975; Hoppál 1979).
A ráolvasások kutatásának régi hagyománya van a hazai folklorisztikában, de míg korábban elsősorban a szövegekkel foglalkoztak, az újabb kutatások a gyógyító rítus teljes kontextusában, szöveg- és cselekvéskörnyezetében vizsgálják a kimondott szó „varázserejét” (Diószegi V. 1957b; Penavin 1977; Ferenczi 1977a; Pócs 1977, 1979b). Alapos anyaggyűjtő és feldolgozó munka után elkészült a magyar ráolvasások típusbeosztása, valamint az egyes szövegtípusok funkció szerinti elemzése (Pócs 1968). Új fejezetet nyitott a ráolvasások kutatásában az archaikus népi imádságok műfajának felfedezése, a középkori motívumok és pogány elemek kimutatása ezekben a szövegekben (Erdélyi Zs. 1971; 1976). Mint ismeretes, az imaszövegek gyakran összeolvadtak a ráolvasókkal, vagy pedig ilyen funkcióban használták az archaikus imákat (Kallós 1966; Polner 1978).
Elkészült az ország múzeumaiban található népi gyógyászattal kapcsolatos tárgyak felmérése, illetve leltára (Sergő 1979), de más cikkek is említik e tárgyak jelentőségét (Sergő 1974; Lóránd N. 1975). A Magyar Orvostörténeti Társaságon belül megalakult a Népi gyógyászati szakosztály, melynek tagjai részt vállaltak két közös kötet létrehozásában, mindkettőnek címe és témája Népi gyógyítás Magyarországon (Antall–Buzinkay 1975; 1979). E kötetek gazdag és változatos tematikájukkal felölelik a hazai kutatások széles területeit az orvostörténettől (Spielmann 1979) az etnobotanikán át (Rácz G. 1979) {7-698.} a népi gerontológián keresztül (Oláh 1979a) a betegségnevek (íz és fene) kultúrtörténetének etnolingvisztikai feltárásáig (Lóránd K. 1979). A gazdag tematikájú kutatások és az adatokat halmozó lejegyzések – különösen az önkéntes gyűjtők munkái – számának növekedése lehetőséget kínál egy nagyszabású összefoglalás elkészítésére. Ezt a munkát azonban – tekintettel a hatalmas anyagra, a szerteágazó tudományterületekre és a bonyolult növénytani, gyógyszertani, kémiai, orvosi, nyelvészeti, folklorisztikai részletekre – minden bizonnyal csak közös erőfeszítés hozhatja létre.
A nyelv a kulturális hagyományok egyik leghívebb őrzője. A népi gyógyító tudás teljesen összefonódott a nyelvvel, hiszen már a megnevezés, a betegség felismerése (a diagnózis), a tünetek leírása egész sor fizikai-biológiai tény nyelvi rögzítését teszi szükségessé. A kiválasztott nyelvi megfogalmazás viszont messzemenően befolyásolja a gyógyító cselekvéseket. A mindennapi, gyakori használat bevéste az egyéni és a közösségi emlékezetbe a nyelvi anyagot éppúgy, mint a felhasználható növényneveket. A hosszú ráolvasások szövegei, az imák, mint nyelvi aktusok, önmagukban is gyógyító erejűek voltak, a néphit szerint régen még bíztak a kimondott szó erejében. A betegség nevének kimondása mintegy a rosszat okozó szellem megidézését jelentette. A múlt században született magyar mitológiai munkák, külföldi példák hatására, a legfontosabb betegségelnevezéseket (fene, nyavalya, guta, íz, mirigy, súly, csuma, hideglelés, hagymáz stb.) betegségszellemek neveinek vélték. Más népek mitológiai rendszereinek ismeretében ez a feltevés noha módszertanilag jogosult, a magyar anyag egyelőre nem tesz lehetővé ilyen értelmezést. Nincs konkrét utalás a néphitadatokban arra, hogy népünk démonokat sejtene az elnevezések mögött, néhány adat esetében mégis el kell gondolkodni ezen a lehetőségen, ugyanis gyakran megszemélyesítik a betegséget, valamilyen állat vagy láthatatlan lény alakjában képzelik el – például „eszi a fene”, „vigye el az íz!” (vö. Kandra 1897: 194–195). A szavak bizonytalan etimológiái helyett hasznosabb, ha hosszabb szövegek alapján próbáljuk meghatározni egy-egy betegségnév használati körét. Kiderült például, hogy a fene és az íz szavakat egész sor bőrbetegség megnevezésére használták, pusztán a tünetek hasonlósága alapján (Lóránd K. 1979).
Már a század elején megindultak az ilyen típusú feldolgozások (Kertész 1919; Kossa 1909; vö. Vajkai 1948b: 21–22), de a rendszerezésre nem került sor, annak ellenére, hogy néhány témáról születtek tanulmányok (így pl. az észbeli gyarlóság kifejezéseiről – Németh Gy. 1941; az agyafúrt jelentéséről – Pais 1914, 1975; László 1976). Pais Dezső számos, gyógyítással kapcsolatos szavunk etimológiáját próbálta meg tisztázni (lásd Pais 1975 következő fejezeteit: Agyafúrt; A táltos meg az orvos; A néző és a látó). Mindenesetre feltűnő, hogy közülük milyen soknak van régi török nyelvi kapcsolatokra utaló párhuzama.
A betegségnevek mellett ugyanolyan érdekes a gyógyító személyek elnevezésének vizsgálata is. Ismeretes, hogy koronként és vidékenként más-más elnevezést használtak: látó, néző (elsősorban a boszorkányperekben szerepel), tudó és alakváltozatai (tudós, tudományos vagy tudákos ember), bűbájos, javós- (vagy javas-), urusember vagy -asszony. A kuruzsló (kuruzs vagy kuruttyolók – vö. Bugyi 1979: 313) kifejezést is használták régen {7-699.} a gyógyító kenő- vagy füvesasszonyokra, bábákra, csontrakókra, akik a beteg embereken segítettek.
A magyar népi gyógyítás szókincsének gazdagsága nyilvánul meg abban is, hogy milyen sokféle igét használ ’gyógyít’, ’kezel’ értelemben. Így például a békési nép a ’kenés’ (masszírozás) cselekményét több mint félszáz igével képes kifejezni (pl. „letapogatja”, „simogatja”, „csiszolássza”, „törcsöli”, „gyömöszöli”, „megdögönyözi”, „megmajkérozza”; Oláh 1981). A népies orvoslás „szaknyelvét” szemléletesség és képi erő jellemzi (a menstruáló asszony „virágzik”), amely azért szemléletes, mert a közvetlen környezetből vett hasonlatok formájában nyilatkozik meg (a kisgyermek „elszárad” vagy „kiszárad” – ez egy kisgyermekbetegség valódi tünete). A szókincsből és a kifejezésekből a nép betegségszemlélete ismerhető meg (pl. a „megállt benne a szél!” vagy „rossz a vére” kifejezések a széllel, illetve a nedvekkel magyaráznak bizonyos betegségeket – vö. Oláh 1982; 1985: 41–88), de ez már átvezet a magyar népi gyógyászat történeti rétegeinek megismeréséhez (Oláh 1986).
| NÉPI GYÓGYÍTÁS | TARTALOM | A MAGYAR NÉPI GYÓGYÍTÁS TÖRTÉNETI RÉTEGEI |