{7-619.} AZ EMBERI VILÁG

FALU, HÁZ, TŰZHELY

A magyar parasztság világképének – minden nép világképében fellelhető – archaikus vonásait jelentik azok a hiedelmek, amelyek szerint az emberi világ az univerzum közepén helyezkedik el. A „világ közepén” lévő ember számára közössége, faluja, életének és tevékenységének színtere a „világ”. Mint A. J. Gurevics írja a középkori ember világszemléletéről (1974: 52): „A világot egyetlen szűk keresztmetszete, ismert darabkája alapján ítélték meg, a mikrovilágot helyettesítették a makrokozmosz helyére.” A középkori ember szemében a „világ” még kicsi volt: saját faluja. Ez az egyetlen világ, ennek határain túl az ismeretlen, a kaotikus, már nem emberi világ kezdődik (Schmidt, L. 1980). Ennek az archaikus világszemléletnek a maradványait őrzik azok a hiedelmek, amelyek szerint a saját, ismert világot, a mikrokozmoszt – a falut és határát – az idegen, a természetfölötti „periféria”, mintegy a túlvilág, a természetfeletti lények, halottak, kísértetek helye veszi körül. Ez az archaikus univerzum az „evilág–túlvilág”, „élők–holtak”, „bent–kint” oppozíciókkal írható le. Az emberi és az őt körülvevő természetfölötti világ kettősségét fejezik ki a két világ összeütközésére vonatkozó hiedelmek és a kapcsolatteremtő, elhárító rítusok, amelyek szimbolikusan „kijelölik” a határokat: az egész faluközösség számára termékenységet biztosító, a falutól a „gonoszt” elhárító körmenetek, körüljárások, a szomszéd falu táltosával viaskodó táltosról szóló mondák. A különböző természetfeletti lények „behatolási kísérleteiről” is sok hiedelemmonda ismert: így például a kísértetnek nincs már hatalma az útszéli kereszten túl a falu határából bejövő emberen.

Az ember, mint egy közösség tagja, a falu „világát” gyarapító, védő, az egész határ termését, a faluközösség összes asszonyának, állatának termékenységét biztosító közösségi rítusokban vett részt. Mint Grynaeus Tamás írja (1971: 764): „a falu nemcsak történelmi, kulturális, hanem mágikus egység is… láthatatlan védővonal”. A falu vagy más hagyományos közösségi település kultikus egység is volt, ami az újkorban legvilágosabban az egyház egész közösségre kiterjedő rítusaiban, a helyi védőszent kultuszában nyilvánult meg. Archaikus szinten egy-egy közösség településhelye mint „világ” teljes volt; szimbolikusan annak minden funkcióját tartalmazta. Mint Gurevics írja (1974: 49): „a mikrokozmosz nemcsak része, hanem kicsinyített, az egészet reprodukáló mása a világegyetemnek”. Az „evilág–túlvilág” kettősségét a létfenntartó gazdasági tevékenységek profán és a kultusz, a túlvilági kapcsolatteremtés szent helyeinek elkülönülése tükrözi.

A „szent hely” eredeti értelemben olyan hely, ahol a „természetfölötti” az embereknek „megnyilvánul” – ahol az ember kapcsolatot teremt a túlvilággal (Eliade 1951: 333). Az európai parasztság hiedelmeiben e szerepet elsősorban a keresztény vallás e célra létrehozott „szent helye”, a templom tölti be. Az egyházi szertartásokon való részvétel mellett a templomhoz a magyar néphitben is számos kapcsolatteremtő hiedelem fűződött: A templomban lehetett meglátni karácsony éjjelén a boszorkányokat, halottakat a lucaszékről; a halottlátók, „tudósok” túlvilági látomásainak is gyakran volt a színhelye. Hasonló értelemben lehetett szent hely szerepe a keresztútnak is. A keresztúton – {7-620.} amelynek a görög mitológiától nyomon követhetően „halotti”, „túlvilágba vezető út” jelentése van – jósolni, a halottakat, kísérteteket meglátni és „tudományba”, „boszorkányságba” beavatást nyerni egyaránt lehetett.

E kitüntetett helyek sorába tartoznak még a magyar néphitben a mezsgye, árok, ösvények, „eresz alja” is. Mindezek halottak, kísértetek, tündérek, boszorkány – a természetfeletti világ követeinek – megjelenési helyei, az emberi világban kijelölt szimbolikus „természetfeletti helyek”. Ez az eredeti jelentésük ma már ritkán követhető nyomon, igen fontosak azonban az újkori néphitben is mint a mágia, jóslás végzésének előírt színhelyei.

Az emberi világ legkisebb és egyúttal az egész világot magában foglaló-tükröző egysége a lakóház, egy család portája volt. Némely hiedelem és mágikus cselekmény mai napig a lakóház „kis univerzum” voltára utal. A különböző rosszindulatú démonok, kísértetek, vagy az éjjeli járókelőt kísérő, az állatalakot öltött boszorkány éjszaka csak a küszöbig jut el, ott már nincs hatalma a házába hazajutó emberen, mint ezt számos hiedelemmonda tanúsítja. A házat mágikus „bekerítéssel”, vagy az ajtóra, ablakokba, kerítésre helyezett rontáselhárító szerekkel védő cselekményekben is a család portája, a háztartás jelenik meg „a világként”. Az ember kis világát a házszentelés – katolikus parasztságunknál szokásos – rítusaival vette szimbolikusan birtokába: az építés befejezése utáni és a minden vízkereszt napján (esetleg karácsonykor, húsvétkor is) ismétlődő, pappal végeztetett szertartással vagy ennek spontán, népi változatával. Ennek során szenteltvízzel hintették be és megáldották az összes helyiséget és melléképületet. (A házszentelésről: Bartha E. 1984a: 88–91). Az új házba költözés szimbolikusan „új életet” kezdő alkalmát bőség-, szerencsevarázsló mágia is kísérte. Legáltalánosabb a kenyér és só bevitele volt. Egy bátyai adat szerint: „Először egész kenyeret. Egyik őrzi az asztalt, másik ráteszi a kenyeret az asztalra, hogy áldja meg az Isten, legyen kenyér a háznál” (Fehér Z. 1975: 35).

A háznak mint univerzumnak kettős szimbolikus tartalma volt: profán hely és „szent hely” egyszerre: a mindennapi élet, a munka, a profán szükségletek kielégítésének, de egyúttal a természetfeletti világgal, a túlvilággal való kapcsolatteremtésnek: áldozatnak, jóslásnak is színtere (Ránk 1949–1951), és az a hely, ahol az egyén és a család végezte a saját háztartását, „házát” gyarapító és óvó mágiát. A magyar lakóház kutatói megkíséreltek e kettősségnek megfelelő kettős térbeosztást kimutatni (Gunda 1961; Csilléry 1981); ezt a nemek elkülönülése és a munkamegosztás szempontjából sikerült többé-kevésbé – a közelmúlt adataiból – kikövetkeztetni. A magyar lakóház a közelmúltban nem különült el „szent” és „profán” térfélre, azonban a ház egyes részei, berendezési tárgyai szentek, „tiszteltek” lehettek: rajtuk, körülöttük, velük kapcsolatban vallásos és mágikus cselekmények zajlottak, vagy gyakran tilalmak vonatkoztak rájuk. Ilyen szerepe volt az asztalnak, „szent saroknak”, de elsősorban a tűzhelynek és a tűznek.

A tűzhelynek különböző rítusokban – leginkább a lakodalom házhoz szoktató, családba avató cselekményeiben – mint a családi, háziélet központjának volt szimbolikus jelentősége (Bartha E. 1984a: 43–53). Európa minden népénél kimutatható a túlvilági kapcsolatteremtés helyeként betöltött szerepe is, a görög–római háziszellemeknek, ősöknek adott áldozatoktól, napjaink tűznek szóló kvázi-áldozati cselekményeiig (Stemplinger 1922: 85; Grambo 1975). Ezek a gesztusok és a tűzhely „tiszteletének” hiedelmei a magyar néphitből is ismertek. A tüzet, mint „tiszta” helyet, tiltások vették körül. Bizonyos profán dolgokat végezni – zagyvarékasi (Szolnok m.) adatok szerint például fésülködni, {7-621.} kotlóst ültetni – nem volt szabad a kemencepadkán, mivel a kemencében „az Isten testje sül” (Pócs É. gy.). Sok helyen tiltották a szemét tűzbe dobását, valamint a tűzbe köpést: „… kisebesednék az illető szája, tüzes tányért nyalna a másvilágon.” Nyugat-magyarországi hiedelmek szerint a tűz a szomszédba megy elpanaszolni, hogy leköpték. Sok helyen tiltották a tűz szidását is. Másrészt ide lehetett dobni egyébként eldobhatatlan, „tiszta”, „szent”, halotti tárgyakat: például szentelmények, ünnepi ételek maradványait, húsvéti szentelt tojás héját, sonka csontját, karácsonyi morzsát, utolsó kenethez használt gyertyát. Túlvilágra juttatandó tárgyakat is helyeztek a tűzbe, így a halott „ittfelejtett” és egyéb túlvilágon szükséges dolgait, például kenyeret, ha a halottlátó jelezte, hogy a túlvilágon éhes a halott. Szabolcs, Szatmár, Zemplén némely helyén szokásos volt kenyérsütéskor lepényt dobni a tűzbe, „a szegény lelkeknek”: az egész közösség halottainak. Szórványos adataink arra vonatkozóan is vannak, hogy „a tűzben hazajáró lelkek jelennek meg” (Borsod m.).

A hiedelmek másik csoportja a tüzet a természetfeletti képességekbe való beavatás, tudománynyerés, a jóslás, túlvilágba való szimbolikus „betekintés” helyeként jelöli meg. Például karácsony éjjelén bűvös körbe állva a kandalló tüzében meg lehet látni a boszorkányokat, tudományt lehet szerezni (a lucaszékkel való tudományszerzéshez hasonlóan).

A tűzre mint a túlvilág felé közvetítő, illetve „avató” helyre vonatkozó adatok szórványosan Európa több pontjáról ismertek, mindenütt kopott, másodlagos formában tükrözik a tűznek e halotti, túlvilági aspektusát. Mindez arra vall, hogy a tűznek, tűzhelynek a halotti áldozat e másodlagos formáiban egy „túlvilág felé közvetítő” szerepe volt.

A tűz „etetése” szórványosan ismert volt az egész magyar nyelvterületen. Legáltalánosabb az a forma, hogy kenyérsütés előtt kis lisztet szórtak a tűzbe, vagy a kenyér kiszakajtásakor egy kis tésztát, esetleg a „vakarék” egy darabját, „hogy a tűz jóllakjék” (és más magyarázatokkal). A főzés közben leeső ételeket – leginkább főtt tésztát – is szokásos volt a tűzbe dobni. A tűz „morgásának” lecsillapítására (ami általános hiedelem szerint veszekedést jósolt a háznál) lisztet, néhol sót szórtak a tűzbe. Leggyakoribb volt ilyen céllal beleköpni, elküldő formulák kíséretében, például: „Eriggy a szomszédba!” Moldvában ez a szöveg kísérte a sóhintést: „A gonosz szájába! A gonosz szájába! A gonosz szájába!” – hogy ne legyen veszekedés (Bosnyák S. 1980: 35).

Hasonló, „tűztiszteletre” valló hiedelmek egész Európából ismertek, melyeket csakúgy, mint a magyar adatokat, a fentiek fényében halotti, vagy a család őseinek, a tűzhelyen, a tűzhely közelében lakó háziszellemeknek adott áldozatként, illetve ilyen áldozatok másodlagos, értelmét vesztett maradványaként kell értékelnünk.

Ünnepek, ünnepi időszakok idején a lakótér egésze „szent” funkciókat töltött be, mint ahogy a közösségi ünnepek révén a közösség tere, a falu és határa „szent hellyé” vált. A profán és szent helyek kettőssége a profán és szent idő dualizmusával összefonódva jelentette az ember mindennapi és kultikus, mágikus tevékenységének kereteit.

IDŐBEOSZTÁS

A nap és a hold látszólagos mozgásán, az évszakok, a vegetáció váltakozásán alapuló természetes ciklusok kezdetéhez kapcsolódó szakrális/mágikus – ünnepi – tevékenység tagolja, teszi ciklikussá a „mindennapi idő” folyamatát. Az évek és évszakok közti {7-622.} átmenetek ünnepei, csakúgy, mint a hét munkanapjait lezáró pihenőnap, a nappalokkal váltakozó éjszakák, a napot kezdő éjfél a mindennapi élet társadalmi-gazdasági tevékenységeinek véget és kezdetet adnak. A gazdasági és háztartási munkafolyamatok kezdésének hagyományos időpontjai „szent tevékenység” által megjelölt ünnepi pillanatok, amelyek a mindennapi tevékenységek menetét megszakítják, még ha csak a búzavetést vagy kenyérsütést megkezdő keresztvetés pillanatára is: ily módon a mágikus-vallásos tevékenység ideje a mindennapi tevékenységek időszakaszaival mintegy váltakozva létezik. A szent időpont vagy időszak az ilyenkor hagyományos rítusok ismétlése által a múlttal teremt kapcsolatot, amely egy archaikus szinten a túlvilággal, istenséggel, a halottakkal, a nép, a törzs, a család őseivel való kapcsolatteremtést is jelentette, akik az áldozat fejében a következő „mindennapi” ciklus tevékenységének szerencsés kimenetelét biztosították a közösség számára; másrészt az áldozatokhoz kapcsolódó jósló cselekmények révén megtudakolható volt tőlük a jövő.

Az évi ünnepi ciklusok Európa minden népénél gyökereiben kereszténység előtti rendszerére rakódtak rá a keresztény egyház ünnepei, Krisztus vagy Szűz Mária életének eseményeivel, a szentek emléknapjaival jelölve meg egy-egy naptári dátumot. Sokszor beépítettek a vallás által előírt rítusokba az időpontokhoz-időszakokhoz kapcsolódó, népenként, nyelvterületenként változó, eredeti hagyományokat. Ennek eredményeképpen nincs olyan keresztény ünnep vagy nevezetesebb szent névnapja a naptárban, amelyhez ne fűződne – a vallásos rítusok mellett – gazdag mágikus hagyomány. Az ünnepi rítusok, az ünnepekhez, jeles napokhoz kötődő mágia egész Európa újkori parasztságának kultúrájában ciklikus ismétlődést mutat. A helyi különbségeket a kereszténység előtti hagyományok eltérései mellett az időjárás és vegetáció ciklusainak különbségei, másrészt a hivatalos időszámítás, a naptári év egészének eltolódásai okozzák. Mindenütt megkülönböztethető azonban egy tél eleji, télközépi évkezdő ciklus, egy tavaszi évadkezdő, továbbá egy őszi évadzáró ciklus. A régi római márciusi, a későbbi római és keresztény januári, a kelta őszi, az egyházi év tél eleji kezdetéhez (advent) fűződő „kezdő” rítusoknak és mágiának egyaránt fennmaradtak különböző maradványai. A Julianus- és Gergely-naptár, a római és a pravoszláv egyház naptárai közti időeltolódások részint azonos jellegű mágikus tevékenység különböző területeken más-más időpontokban való megjelenését, részint egyazon helyen különböző időpontokban való megismétlését, továbbá a két, eredetében hasonló ünnepi dátum közti ünnepi időszakok létrejöttét eredményezte. Ilyen a magyar néphitben például Luca–karácsony köze, a karácsony és újév, illetve vízkereszt közti időszak („a karácsonyi tizenketted”). (van Gennep 1943–1958; Propp 1963a; Csicserov 1957; Dömötör T. 1964a.)

A magyar néphit legfontosabb „évkezdő” időpontjai: a katolikus halottak napja (nov. 2.), az adventkezdő szent névnapok (Katalin- és András-nap; nov. 25. és 30.), a Julianus-naptár szerinti évkezdet napforduló-időpontját dátumában őrző Luca-nap (dec. 13.), a mai napforduló-dátumhoz legközelebb eső karácsony, továbbá újév és vízkereszt (jan. 6.) napja. Erre az időszakra a következő év gazdasági sikereit, a családtagok egészségét, termékenységét, halálát befolyásoló, megjósló cselekmények, és több-kevesebb intenzitással bizonyos halotti, illetve „boszorkányos” vonások jellemzőek, amelyek eredetileg az e periódusban megjelenő halottaknak, ősöknek adott áldozatokkal voltak kapcsolatban. Másodlagosan az évkezdő halotti időszakok a boszorkány és egyéb rosszindulatú hiedelemlények működésének időszakává lettek: Luca napja, a karácsonyi tizenketted, ezen belül különösen karácsony éjszakája „rossz”, rontásveszélyes időszak, „boszorkányos” {7-623.} idő, ezért a megelőző, elhárító mágiának is fontos alkalma (Nilsson 1916–19; Schneeweiss 1925; Ránk 1949; Megas 1958; Pócs 1965).

A téli ciklust követő tavaszi–nyár eleji ünnepekhez kapcsolódó mágia sok hasonlóságot mutat Európa egyes népeinél. Az azonosságok alapja elsősorban a vegetáció – kis időeltolódással mindenütt azonos – tavaszi megújulása, ezzel összefüggésben a nyári mezőgazdasági munkaidény kezdete; másodsorban a régi naptárak tavaszi évkezdő dátumainak Európa sok területén őrzött maradványai.

A tavaszi–nyár eleji jeles napokhoz kapcsolódó hiedelmek, mágikus cselekmények részint az egész Európában általános téltemető, tavasz- vagy nyárbehozó zöld ágas termékenységvarázsló rítusokba, valamint a farsangi alakoskodások szokásaiba ágyazódva élnek, részint évadkezdő termékenységvarázsló cselekmények, amelyek sokszor az egyházi rítusokba olvadtak, és az egyház által vagy az egyházi rítusok népies átértelmezéseként keletkezett szokásként élnek (húsvét, Márk-nap). Máskor csak dátumukban kötődnek az egyházi szent névnapjához (mint a Szent György-napi állatkihajtás mágiája). A farsangi termékenységvarázslás általában a húshagyókeddi nagy evés-iváshoz kötődik egész Európa farsangot ünneplő népességénél. A magyar parasztságnál is általános volt a farsangi étkezéshez és annak egyes ételeihez kapcsolódó termésvarázsló mágia. Európa egészére jellemző volt, hogy valamely – vagy egy-egy helyen több – tavaszi–nyári ünnepnek is voltak halotti, másodlagosan „boszorkányos” vonásai. A magyar néphitben elsősorban Szent György napja (ápr. 24.) ilyen, hasonlóan Közép- és Délkelet-Európa több szomszédos népéhez. A húsvétnak és pünkösdnek elsősorban Délkelet-, Kelet-Európa pravoszláv területein vannak halotti vonásai. A magyar néphitben a pünkösdölés, pünkösdi királyválasztás közösségi szokásai mellett főleg mint a harmattal kapcsolatos termékenységvarázslás: a „harmatszedés” dátuma ismert. Május elseje (Valpurgis-éj; nálunk Fülöp és Jakab napja) Közép- és Nyugat-Európában halotti-boszorkányos jellegű. A boszorkányperek szórványos adatai szerint a 17–18. században még a magyar néphitben is volt e napnak ilyen szerepe. A dátum egy római termékenységünneppel is egyenes összefüggésben van (Liungmann 1941; Szendrey Zs. 1941b, 1941c; Dömötör T. 1964a).

A nyári ciklus csúcspontja egész Európában Szent Iván, vagyis Keresztelő Szent János névnapján (jún. 24.) ünnepelt nyári napforduló, amelyet Elő-Ázsiától Nyugat-Európáig hasonló, tűzgyújtással vagy májusfával kapcsolatos rítusokkal ültek meg. A Szent Iván-éji tűzgyújtás a magyar néphitben is sokféle egyéni mágikus cselekményt is „magához vonzott”: szerelmi jóslás, szépség-, termékenységvarázslás. Helyenként az ünnepnek halotti-boszorkányos vonásai is vannak (Bellosics 1902; Marót 1939; Szendrey Á. 1959).

Az őszi ünnepi ciklusnak évadzáró jellege van egész Európában; termésbetakarító közösségi szokásokkal, állatbehajtó ünnepekkel, amelyekről a termékenységi mágia vagy jóslás jellegzetesen évadkezdő cselekményei általában hiányoznak. Európa több, archaikus hagyományokat őrző déli, északi, északkeleti peremterületén kimutathatóak az őszi betakarító ünnepek kapcsolatai az évadkezdő halotti-termékenységi rítusok felé: a halottaknak a termésből adott áldozat révén. Ennek a „körforgásnak” – egyáltalán az őszi évad ilyen jellegének – nincs nyoma a jelenkor magyar néphitében (Rantasalo 1919–1920; Zelenin 1927; Ujváry 1969; Szabadfalvi 1964).

Az évi ciklus e nagy körforgásán belül vallásonként, népenként, nyelvterületenként, olykor kistájanként, vagy helyi védőszentek kultusza esetén akár községenként változó naptári jeles napokhoz kötődő hagyományok tagolják a hétköznapok menetét.

{7-624.} Egyes gazdasági tevékenységek – különösen a földművelés – vonatkozásában a talaj, a klíma, az illető növény természete által meghatározott objektíve lehetséges időszakon belül igen sok munkának vagy munkakezdetnek kijelölődött a „jó” naptári időpontja, vagy két naptári dátum közé ékelt időszaka: így például nálunk az őszi takarítást, ágynemű-szellőztetést Nagyboldogasszonykor (aug. 15.) volt szokás végezni. A munkavégzés előírásán túl mind a katolikus naptár Mária-napjaihoz, mind a különböző szentek névnapjaihoz fűződhettek egyéb – akár kultuszuktól teljesen idegen – hiedelmek, mágia, jóslás, előjelek is. Ezekben az esetekben a keresztény naptár dátumai sokszor eredetileg is az év e periódusához tartozó mágikus tevékenységnek adtak keretet, de a profán hiedelmeknek a keresztény vallás dátumaihoz való rögződése később is, folyamatosan a jelenkorig végbemehetett. Sokszor éppen egy egyházi személy vallásban betöltött fontos szerepe miatt kötődtek kultuszához másodlagosan a paraszti mágia elemei. Erre jó példa a Mária-névnapok fontos szerepe a mágia naptárában (pl. Sarlós, Gyümölcsoltó Boldogasszony napjához – júl. 2., márc. 25. – kapcsolódó gazdasági tevékenységek). Különösen az egyes mesterségek védőszentjeinek helyi kultuszához tartozott a paraszti mágia sok, tartalmában hasonló vonása. Például Szent Flóriánnak – mint a tűzzel kapcsolatos foglalkozások védőszentjének – a napján, május 4-én, kultuszának dunántúli kisugárzási területén „új tüzet” gyújtottak a férfiak; Páduai Szent Antal napján, június 13-án – a szarvasmarhák védőszentje volt – a marhabetegségek népies gyógymódjai jelentek meg (Bálint S. 1977; Klaniczay 1981).

A napév legkisebb szakasza, a nap, a nappal és éjszaka váltakozásával tagolódik emberi és természetfeletti időre, a hétköznapi tevékenységgel töltött nappalra és a természetfeletti lények, halottak megjelenésével, működésével jellemezhető éjszakára, amely egyúttal a mágia végzésére alkalmas időszak is.

A naptárral rögzített időpontok mellett mindig léteztek, és a naptári dátumok mellett továbbéltek bizonyos természet nyújtotta időpontok, természetes ciklusok, amelyek kezdetét általában valamely, az évben először megjelenő természeti jelenség, növény jelentette: az első mennydörgés (fej- vagy derékfájás gyógyítása kötődik ehhez az alkalomhoz), növények virágzása, fecske megjelenése, az első harmat, az első békakuruttyolás, az évben elsőnek meglátott béka, gyík, kígyó (utóbbiaknak a népi gyógyászatban van nagy szerepük). Például Csanádpalotán „minden vetést olyan napon kezdtek, amikor először látták meg ősz elején a Fiastyúkot, hogy bő termés legyen” (Magyar Néphit Topográfia 11. kérdőíve).

A napév ciklusán alapuló hivatalos rendszerek mellett a holdnaptár szerinti rendszer is érvényes volt egész Európa mágiájában. A nem holdnaptárral rendelkező népeknél szinte kizárólag a mágiában van szerepe a holdfázisok adta természetes ciklusoknak. Az újhold, kisebb mértékben a holdtölte a magyar néphitben is általánosan elterjedt „kezdő” dátum. Az újhold vasárnap, újhold péntek és különösen az újhold szombat „hónapkezdő” hiedelmeiben, egészség-, bőségvarázsló cselekményeiben olyan zsidó hagyományok hatásának is szerepe volt, amelyek még a katolikus egyház rítusaiban is teret kaptak (a 18. században újhold vasárnapján szentségkitétel és körmenet volt – Grynaeus 1971: 770; az időbeosztásról általában: Ujváry 1969: 101–102; Leach 1972; Honko 1975: 71; Fejős 1979; Pócs 1983a).

LÉLEK

A test–lélek dualizmus a magyar néphit közismert, alapvető kategóriái közé tartozott, nagymértékben a keresztény vallás erre vonatkozó tanításának függvényeként: „A Szentlélek leheli bé, s úgy van lelke” (Moldva; Bosnyák S. 1980: 48). Mégis megkülönböztethető a lélek fogalmának több, különböző korú összetevője, megragadhatók még a monisztikus (egy test–egy lélek) felfogásnál régebbinek tartott, kétféle lélekképzetet magában foglaló dualisztikus lélekelképzelés maradványai. Ennek csökevényei egész Európában, de különösen Észak-Eurázsiában hasonlóképpen fellelhetők (Paulson 1958). Mint Szendrey Ákos erre vonatkozó vizsgálata (1948) kimutatta, a magyar néphit adatainkkal elérhető múltjában (mint egész Európa közelmúltbeli néphitében) dominált a lélek lélegzetlélekként való elképzelése. Történeti adataink szerint a lélek szót „lélegzet” értelemben is használták, a szó rokon nyelvi megfelelőinek is ez a jelentése. A pára, lehellet szavakat viszont használták „lélek” értelemben is, ahogy erre a „kiadta páráját” kifejezés is utal. E lélekképzet alapja az a tapasztalati tény, hogy amíg él az ember, lélegzik: halálakor az „utolsó lehelettel” „kileheli lelkét”, „kiszakad belőle a lélek”. Ez a lélek a testtel szoros kapcsolatban van, akinek eltávozik a testéből, meghal; ha valaki nem kap levegőt, megfullad. Szórványosan ismert volt az a hit, hogy a lélek a kifolyó vérrel távozik a testből. Például egy sarkadkeresztúri (Békés m.) adat: „A megölt állatnak a vérét nem jó megenni, mert az állatnak a vériben van a lelke” (Bondár 1982: 28). Ez az adalék azt a – magyar néphitben szórványosan dokumentálható – nézetet is képviseli, hogy az állatnak is van lelke. Mind a lélegzetlélek, mind a vér a lélek életfunkcióként való felfogására vall. Mindkét elképzelés az életlélek képzetek körébe tartozik. Az életlélek az embernek haláláig állandó és legfontosabb része, életfunkcióinak irányítója.

E lélek eredeti magyar terminusának Pais Dezső az ómagyar Mária-siralomból {7-627.} ismert jonh (eredetileg ’belsőrész’) szót tartja (1975: 185–209). Kérdés, hogy az ember lényegének, énjének metaforikusan a szív, vese, máj („veséjébe lát”, „rosszmájú”) szavakkal való kifejezése a lélek testben elfoglalt helyére utal-e, ilyen elképzelések maradványaként értékelhető-e. A kutatás ugyanis bizonyos fokozatosságot tételez fel a lélekfogalom fejlődésében: az életfunkciókat hordozó, a test egy meghatározott szervében (szív, máj, vese) helyet foglaló testlélektől az énlélekig. Utóbbi az egyén szellemi, értelmi képességeinek, érzelmi életének is hordozója (vö. a görög thümosz ’belső’ → psziché fejlődés), őrizve saját kezdetlegesebb stádiumaira utaló mozzanatokat is (Láng 1974; Vargyas 1978; Dienes 1978).

A halál beálltakor távozó léleknek a „lélegzeten” (és a véren) kívül egyéb alakjai is ismertek a magyar néphitben, többnyire vallásos eredetű képzetekkel kiegészítve: pillangó, madár, galamb (mint a Szentlélek madara), fényjelenség, hangjelenség, suhogás, valami árnyékszerű, páraszerű; és egészen egyedinek látszó megfogalmazások is, például egy nógrádsipeki adat szerint apró, angyalszerű lények kis buborékokban.

A dualisztikus lélekfelfogás szerinti másik lélek, a szabad lélek, árnyéklélek vagy tükörképlélek a testtől ideiglenesen függetlenedhet, alvás idején eltávozik a testből, majd ébredéskor visszatér. Keletkezésének egyik alapját az álomban szerzett tapasztalatok jelentik, mint erre már Tylor (1871) a természeti népek lélekképzeteinek kialakulását elemezve rámutatott; de az ezzel kapcsolatos hiedelmeket, vagy általában, differenciálatlanul a lélekhiedelmeket főleg ezek az álom-tapasztalatok tartották életben mai napig – az egyház test–lélek dualizmusra vonatkozó tanítása mellett. Ezt a közelmúlt néphitében is sok adat bizonyítja: „Amikor az ember alszik, és álmodik, akkor a lelke ott van … amiről álmodik” (Sarkadkeresztúr, Békés m.; Bondár 1982: 28). Vagy amint Csiszár Árpád foglalja össze (1967: 161) közelmúltban gyűjtött, lélekre vonatkozó adatai alapján: „A lélek visszaszállhat a múltba és előre mehet a jövőbe, lát, hall, tájékozódik, rövid idő alatt végtelen távolságot tehet meg térben és időben, majd ébredésre ismét visszatér.” A „hálni jár belé a lélek” kifejezés erre a lélekelképzelésre utal. Fogalma szórványos történeti adatokból (boszorkányperek) és hiedelemmondákból (az Európa nagy részén ismert Guntram-monda; Lixfeld 1970) ismert. Ezek szerint a testből távoztakor állatalakot (elsősorban fehér egér, továbbá pillangó, béka, kígyó) ölt. A Guntram-monda Magyarfaluban (Moldva) lejegyzett változata szerint: „Az embernek kijött az egér a szájából. Elment, sétált akkor még. Álmodik az ember, ha rosszat álmod, vagy megtámadja mondjuk a rossz szellem, akkor mindjárt visszaszalad az embernek a szájába és akkor felébred a test” (Bosnyák S. 1980: 48).

Feltehetően a szabad, illetve árnyéklélek állatalakjának képzetkörébe tartoznak a magyar néphit tudományszerzésre vonatkozó adatai, melyek szerint a boszorkány vagy más „tudós” hiedelemalak úgy nyeri természetfeletti tudását, hogy dongó vagy darázs száll az orrába. Például egy, Manga János által közölt adat szerint (1968b: 168) egy ördöngös dudás a keresztúton kapta tudományát: „Kitátotta a száját, s belerepült a darázs.” A tudománynyerés e módjának e lélekképzet körébe tartozását bizonyítják azok a boszorkányperadatok, amelyek szerint a testet álomban vagy transzban elhagyó lélek dongó-, illetve darázsalakot ölt: „… ott vagyon a teste, de csak olyan mint a mi test, semmi lelket nem érzünk benne … egy dongó bogár jöve be … egy lyukon és az mene a szájába és mindjárást kezde szólani…” (Komáromy 1910: 49; további adatok: Diószegi V. 1967a: 23–28). Ennek a léleknek önálló magyar elnevezése nem ismert; egyébként sem mutatják a hiedelemadatok a kétféle lélekfogalom határozott, tudatos megkülönböztetését. {7-628.} A kutatás megkísérelte az árnyéklelket a régi magyar íz betegségnévvel kapcsolatba hozni (vogul megfelelőjének jelentése alapján; Paasonen 1909; Szendrey Á. 1948), ez azonban nem kellően bizonyított, noha a szó etimológiai megfelelése kétségtelen (Pais 1975).

Az embertől könnyen függetlenedő szabad lélek elképzelését, a dualisztikus lélekfelfogást a magyar néphit „keleti öröksége”-ként tartotta számon a kutatás. E lélek-kettősségnek a sámánhitű népek körében ugyanis nagy jelentősége van: a szabad lélek távozik el a transzba eső sámánból, hogy a túlvilágról információkat szerezzen. Az észak- és közép-ázsiai samanizmus „lélekvesztéses” betegségeinek alapja is az a hit, hogy a lélek ideiglenesen kiszáll a testből. A sámán – a betegséget gyógyítván – a túlvilágon keresi az elveszett lelket. A magyar néphit „szabad lelkének” esetleges keleti eredeztetésénél azonban figyelembe kell venni – mint arra már Voigt Vilmos is rámutatott (Lixfeld 1970-hez fűzött kommentár), hogy a szabad lelket fehér egér vagy légy, galamb, fecske alakjában megjelenítő Guntram-mondának a 8. századtól kezdve ismertek nyugat- és közép-európai feljegyzései. (Hasonló problémával került szembe a norvég kutatás, ahol lapp samanisztikus örökség kérdése vetődött fel; Alver 1971). De a nyugat- és közép-európai boszorkányperek jegyzőkönyveiben is találkozunk – a magyar boszorkányperek adataihoz hasonlóan – a boszorkány testéből távozó lelkére vonatkozó adatokkal: a transzba eső boszorkány lelke részt vesz a boszorkánymulatságon, míg teste otthon mereven fekszik. Kérdés, hogy e képzetek mennyiben köthetők nálunk a táltos valamikori „lélekkiküldő” gyakorlatához, vagy akár az európai samanisztikus gyakorlat maradványaihoz. A kérdés eldöntésénél mindenesetre nem hagyhatjuk figyelmen kívül sem a Táltos c. részben említett európai samanisztikus varázslók, sem a Tündér kapcsán taglalt tündérvarázslók testből távozó lelkének adatait, túlvilági lélekutazásainak gyakorlatát, vagy a „lélekben” állatalakot öltő werwolf délkelet-európai adatait. A „lélekkiküldő” képesség többféle európai hiedelemalak és többfajta mediátori gyakorlat része, attól függetlenül, hogy a különböző „túlvilágokkal” való kapcsolatteremtésnek ezeket az archaikus módszereit mely esetekben minősíthetjük „samanisztikusnak” és mikor nem.

SZÜLETÉS

Az emberi élet kezdetén a hiedelmek szempontjából az „első” alkalmaknak, valamint a veszélyes időszakoknak volt szerepük. Emellett magát a szülést, mint kockázatos kimenetelű folyamatot, mágikus úton is befolyásolták.

A terhesség mind az anyára, mind a magzatára nézve kockázatos kimenetelű állapot volt. Ennek megfelelően elsősorban az anya és a leendő gyerek épségét óvó rendszabályok vették körül, mint kezdet pedig az eljövendő gyerek nemének és tulajdonságainak megjóslására nyújtott alkalmat. Egyes szórványadatok arra vallanak, hogy a terhes anya tisztátalannak számított, a „kizárás” átmeneti állapotában volt. Néha olyan mindennapi tevékenységeket tiltó rendszabályok voltak rá érvényesek, mint a gyermekágyasra, menstruáló nőre, a halottas ház lakóira. Például Gomboson (Bács-Bodrog m.) a terhes asszony nem keverhetett tésztát, nem dagaszthatott, mert keletlen lett volna a kenyér. A gyerek testi épsége és a szülés szerencsés kimenetele érdekében mágikus tárgyakat és egyházi szentelményeket viseltek, vagy ágyukba helyezték őket: villámsújtott fa szilánkját, nyírfaág darabját, tömjént, fokhagymát. Sok katolikus vidéken a terhesség egész idején keddi, esetleg szerdai, pénteki, szombati böjtöt tartottak, a szülőnők védőszentjei: Boldogasszony vagy Szent Anna tiszteletére.

A szülést a szerencsés lefolyást segítő mágikus cselekmények vették körül. Nagy szerepe volt az analógia elvén alapuló eljárásoknak, mint a fiók, ajtó nyitogatása, lakat kizárása, vagy üvegbe belefújás. Vallásos tárgyak, szentelmények amulettszerű használata is jellemző volt: tömjénnel füstöltek, a férj meghúzta a harangot, az anyát behintették szenteltvízzel.

A vajúdás és szülés alatt érvényben lévő legáltalánosabb tilalom a szemét ki- vagy kifelé söprésére, valamint a vajúdó ágyának, fekhelyének a „mezsgye” (a szomszéd telek felé eső fal) mellé helyezésére vonatkozott. Sok helyen tilos volt a beszéd a szülés alatt.

A leendő gyermek nemét, tulajdonságait, életsorsát, szerencséjét befolyásoló kezdő mágiára alkalmat nyújtott már a házasságkötés némely hagyományos rítusa is. A kezdő {7-630.} mágia fontos alkalma volt minden, a csecsemő életében először történő, először végzett dolog. A gyerekkel először kapcsolatba kerülő tárgyakkal általában analógiás úton kívánták jó tulajdonságait biztosítani: borral mosták le arcát, hogy piros arcú legyen, imakönyvet érintettek hozzá, hogy vallásos legyen, subára fektették, hogy göndör hajú legyen. Szokás volt a kezébe is helyezni valamilyen tárgyat hasonló céllal: pénzdarabot, hogy takarékos vagy gazdag legyen; tűt, kalapácsot és egyéb szerszámokat, hogy ezek használatában ügyes legyen. Az első fürdetéskor kiemelt szerepet kaptak a fürdővízbe helyezett tárgyak. A tojás vízbe ütése szépségvarázsló céllal feltehetően valós tapasztalatokon alapult; tisztán mágikus módszer volt azonban a pénzdarab, gazdagságot biztosítani számára; a lány fürdővizébe férfigatyát tettek, hogy sok kérője legyen, lúdtollat, hogy „könnyű élete” legyen. A vízbe köpésnek rontáselhárító célja volt, hasonlóképpen az első bepólyáláskor a pólyakötőbe vagy a pólya alá helyezett fokhagymának, rákötött gatyamadzagnak, katolikus vidékeken a szenteltvízzel való behintésnek, rózsafüzérnek. Ezek a mágikus tárgyak azután az egész csecsemőkort, de különösen a gyermekágy veszélyes időszakát végigkísérték.

A szülést követő „veszélyes” időszak részint a keresztelésig, részint az egyházi avatás (egyházkelő) szertartásáig tartott, és többé-kevésbé egybeesett a gyermekágy hagyományosan hathetes időtartamával, az avatás végpontjával kijelölt időszakkal. Ebben az időszakban az anya tisztátalannak számított: az anyát és gyerekét óvó rendszabályok és tilalmak voltak érvényben.

A gyermekágyas helyzete a családban megkülönböztetett volt: újszülöttjével a szoba díszágyában feküdt, melyet erre az időszakra általában „sátorlepedővel”, „szúnyoghálóval” függönyöztek el. Ez valóságosan is, jelképesen is kirekesztette mint „tisztátalant”, egyúttal óvta is az ennek az időszaknak tulajdonított veszélyektől: a gyerek elváltásától (kicserélésétől) és a szemveréstől. A tilalmak más része az anya tisztátalanságával kapcsolatos: kirekeszti őt a normális, mindennapi tevékenységek gyakorlásából. Ilyen volt a mindenütt ismert vízhúzási tilalom, amelynek be nem tartása a kút férgességét, a víz tisztátalanságát okozná. Szintén általános volt a házból vagy a portáról kijárás tiltása, általában az egész faluközösséget sújtó szankciókkal: leggyakoribb nézet volt, hogy jég verné el a határt. Néhol tilos volt a gyermekágyasnak főznie, varrnia, palántálnia, befőznie, savanyítania, vagy a gyermekágy ideje alatt nem volt szabad a szemetet kivinni vagy kifelé seperni. Sokszor nem világos a tilalmak háttere: nem értett, elhomályosult viselkedésszabályozó normaként hagyományozódtak. Ilyen volt a fejfedő nélkül járás, vagy a házból kilépés tilalma, vagy néhol éppen a fejfedő viselésének vagy a haj felkötésének tiltása. Szórványosan sok egyéb szabály volt ismert, például egy Háromszék megyei adat szerint a gyermekágyasnak hat hétig csak patkós csizmában volt szabad járnia.

A nem normális születésűek: a torzszülött, koraszülött, „idétlen” (időtlen, azaz idő előtt született) satnya csecsemők létének igazolására irányuló törekvés volt egyik fontos gyökere a váltott gyerek-hiedelmeknek. A még a közelmúltban is országszerte ismert hiedelmek szerint a váltott gyerek nem „igazi” gyereke az anyának; az általa szült normális gyereket egy természetfölötti lény kicserélte a saját torz gyermekére. Az ilyen gyermekhez a kicserélésen túl egyéb hiedelmek is fűződtek: például hamu vagy víz van a fejében. Ezek a hiedelmek általánosan elterjedtek voltak a magyarságnál, de a keleti területeken a koraszülött vagy angolkóros csecsemő satnyaságát, szőrös testét agosság, ebagosság nevű betegségként is számon tartották (ezt az anya terhesség alatti viselkedésével hozták kapcsolatba, például szőrös állatba rúgott).

{7-631.} A váltott gyerek-hiedelmek valamilyen formában egész Európa néphitéből ismertek; közös bennük a nem normálisnak, torznak születettek természetfeletti eredetének gondolata. A „kicserélő” általában valamely – területenként, népcsoportonként különböző – női démonikus lényhez kapcsolódik, amelyeket fentebb, a gyermekágyas démonok kapcsán említettünk. A torzszülöttek, koraszülöttek tapasztalati tényén kívül másik fontos tényezője a váltott gyerek-hiedelmeknek a félelem különböző „rontó” lényektől, vagy általában a rontás lehetőségétől a születéstől avatásig tartó hagyományosan veszélyes időszakban. A gyerek kicserélését megakadályozó rendszabályok betartása (bölcsőbe, pólyába, ágyba helyezett mágikus tárgyak, gyerekre fordítva adott ing) a magyarság minden csoportjánál szokásos volt. Maga a „kicserélés” hiedelemmondai motívumként volt közismert. A szövegek szerint az anya „érezte”, „látta”, „hallotta”, hogy valaki megjelenik az ablakban, átnyúlik ágya fölött, macska képében boszorkány lopakodik be a szobába, gyermekéért „nyúlnak”, el akarják venni. Ezt vagy sikerül megakadályoznia valamilyen elhárító gesztussal, vagy mire észbe kap, már nem saját gyereke fekszik mellette.

A visszacserélésről és megszólaltatásról szóló hiedelemmondáknak Közép- és Nyugat-Európa felé vezető rokonságuk van. A magyar nyelvterület nagy részén ismert mondák a „visszacserélés” fő módjaként a kemencébe vetést vagy az azzal való fenyegetést jelölik meg: a gyereket sütőlapátra ültetve a kemence szájához teszik, az „elcserélendő” lényt fenyegető szöveg kíséretében. Kevésbé elterjedt, szintén mondaszövegekből ismert módszer a „hídon átvitel”: a gyermeket vízbedobással fenyegetik (Nagy J. 1935; Kálmány 1893b; Piaschewski 1935).

A csecsemőkor folyamán a hiedelmek vonatkozásában legnagyobb jelentősége a gyerek szemveréstől való óvásának (a szemverésnek tulajdonított bajok gyógyításának) és az anyatej biztosításának volt. Az anyatej elvihetőségébe vetett hit általánosnak tekinthető. Az anyák teje olyasféle kapcsolatban volt, mint a falu csordájának teje: az egyik tehén tejének gyarapításával más tehenek tejének „elvitele” – elapadása – járhatott együtt. Az anyák tejének ez a kapcsolata a visszaszerzés mágikus módszereiben is megnyilvánult. Legközismertebb megelőző rendszabályok voltak: másik anyának nem szabad a gyermekágyas előtt átnyúlnia vagy ágya szélére ülnie, a tejet pedig óvni kell a földre csöpögtetéstől, mert „elvinnék a hangyák”. Az anyának – különösen avatásig – nem volt szabad kútkáván, küszöbön vagy árokparton ülve szoptatnia. Több adat szerint bármilyen, látogatók által elvitt tárggyal elvihető volt az anyatej, ezért – különösen a gyermekágy idején – óvakodtak bármit kiadni a háztól.

A növekedő gyermek életében az egyéves kor jelentett a hiedelmek szempontjából újabb határvonalat; ez zárta le az élet legkockázatosabb kimenetelű szakaszát, amelyet sok hiedelemhátterű tilalom és előírás is szabályozott. Az egy éven aluli kisgyermekre érvényes tilalmak változatos sora volt – helyenként változóan – az ország minden területén ismert, általában betartott szabályként. Az indokolások a gyerek szerencsés fejlődésével, életben maradásával voltak kapcsolatosak. Általános érvényű volt, hogy a kisgyereket nem szabad átlépni, mert nem nőne meg, és nem szabad tükörbe mutatni, mert megvakul. Sok helyen úgy tartották, hogy ha seprűvel vernék, ágyba vizelne, vagy ha bölcsőjét üresen ringatnák, meghalna. Ha a másik gyerek ringatja, kettőjük közül valamelyik meghal. Ugyanettől féltek két gyerek „összemérése” esetén. Szintén általános tilalom vonatkozott az egy éven aluli gyerek hajának és körmének levágására: tolvaj lenne, hazug lenne, vagy bajt hoznának rá elhullott tartozékai. Újabb kezdőpontot {7-632.} jelentett a kisgyermek életében bármilyen első esemény. Az első fog megjelenése jósló alkalom volt: hosszú vagy rövid életű lesz-e a gyerek. Az első végleges fog megjelenése pedig a fogak további egészséges fejlődését befolyásoló időpont lehetett; bár ma már csak tréfás gyerekmondóka utal erre („Egér, egér adj vasfogat…” – az első kihullott tejfog „kuckóba” dobásával). Lányoknál az első hajvágást olyan időpontokhoz és helyekhez igazították, ahol és amikor a haj növekedése mágikus úton befolyásolható volt: például újholdkor, hogy a haj a holddal együtt növekedjék (ez általánosan elterjedt nézet volt), vagy néhol fűzfa alatt vágták, vagy kocsikeréknyomba tették az első levágott hajat.

Az elindulást is kezdő mágia kísérte. A későn, nehezen elinduló kisgyereket a nyelvterület sok helyén koldus botjával „kenegették”, vagy elinduláskor kést hajítottak utána, vagy késsel jelképesen elvágták „nyűgjeit”.

Az újszülött „tartozékai” közül a buroknak, méhlepénynek és a köldökzsinórnak volt mágikus tárgy szerepe. Kisebb mértékben az eltett köldökzsinórnak is, de különösen a magzatburoknak tulajdonítottak óvó hatást. Országszerte elterjedt hiedelem volt, hogy a burokban születés esetén megszárítva eltett magzatburok zsebben vagy más módon magánál hordva golyó ellen véd. A köldökzsinórt összecsomózva tették el, és hét- vagy tizenkét éves korában kioldatták a gyerekkel. Ha a kibontás sikerül, valamilyen többlettudása lesz: jó varró, jó fonó, ügyes faragó válik belőle. Nyakra csavarodott köldökzsinórral születni szerencsét, vagy ellenkezőleg, bajt, leginkább „kötél általi halált” jelentett. A csecsemővel kapcsolatos tárgyak ugyanakkor olyan „tartozékai” voltak, amelyek segítségével ártani lehetett neki. Így különösen a gyermekágy idején nem öntötték a fürdővizet „járt” helyre; és veszélyesnek tartották a gyermekruhák éjszakára kint hagyását a szárítókötélen. (A szülés és csecsemőkor hiedelmeiről: Kálmány 1885; Dörfler 1893; Temesváry 1899; Ploss 1911; Kiss L. 1919; Gönczi 1937; Vilkuna, A. 1959; Kresz 1960b; Kapros 1977; Jung 1978: 61–118.)

IFJÚKOR

A házasulandók korcsoportjának helyzete a hagyományos falusi közösségekben kivételezett volt. A serdülőkor és a házasság közti néhány év valamelyes szabadságot, a szerelem, udvarlás, szabad párválasztás lehetőségeit, a lányok bizonyos fokú kímélését a gazdaság, háztartás teendői alól, valamint a szépségükkel, ruházkodásukkal, készülő kelengyéjükkel kapcsolatos reprezentációt egyaránt jelentette. Egyúttal bizonyos közösségi szerepeket speciálisan ez a korcsoport töltött be: ők voltak a közösségi termékenységvarázsló rítusok gyakorlói (Morvay J. 1984). Az erre a szerepre való alkalmasság eredetileg valószínűleg összefügg az „érintetlenség” állapotával: a szüzesség – hasonlóan minden „új”-hoz és „első”-höz – mágikus szerepek betöltésére alkalmassá tesz, mint ezt sok európai hiedelem és töredékes magyar adatok is bizonyítják. A magyar néphitben szórványosan a szűz lányhoz kötődhetett a köpülést kísérő mágia sikeressége, a határ betegségtől, betegségdémonoktól óvó körülszántása, szűz fiúhoz az „új tűz” meggyújtása, „érintetlen személy”-hez a kincsásás. Gyógyító kötéseket is készítettek szűz lány által font fonálból; a gyógyászatban használták a szűz lány vizeletét és menstruációs vérét.

Erre a korcsoportra irányult a termékenység-, szépség-, egészségbiztosító mágia, és ebben az életszakaszban zajlottak a téli naptári ünnepek szerelmi jósló eljárásai. A szépség-, {7-633.} egészségvarázslás a lányok egyéni mágikus gyakorlatában is szerepet kapott: az ő közösségben betöltött szerepük – férjhez menési kötelezettségük – is megkívánta a mindenkori szépségideálnak megfelelő piros, kerek arc, fehér bőr, hosszú haj mágikus úton való biztosítását is: mosdás harmatról, almáról, hajnövesztő füvek főzetével. Az egészség és termékenység mágikus úton való biztosítása az ünnepi közösségi rítusok egyik legfontosabb – és egyben legrégibb – célja: az állatok és a szántóföld jó hozama mellett az asszonyok termékenysége az egész közösség létérdeke volt. Ez a közösségi varázsköltészet: az ünnepi jókívánságok, szerencsekívánó mondókák, rítusénekek (lucázás, regölés, lakodalmi jókívánságok, szentiváni-ének) – mégoly magas esztétikai szintű szövegeiben is tükröződik a mai napig. E körbe tartoznak a Márton- és aprószenteknapi, húsvéti vesszőző, korbácsoló szokások is, csakúgy, mint a húsvéti locsolás, vagy a közös, patakban való nagypénteki fürdés. Ezek mindegyikének legalábbis egyik gyökere valamely egészséget vagy női termékenységet biztosítani kívánó mágikus rítus, amely a közösség leány és legény tagjaira irányult: őket locsolták, vesszőzték, „regölték össze”, „párosították össze”.

HÁZASSÁGKÖTÉS

A házasságkötés mint új közösségbe fogadó szertartás szokáselemei közt sok mágikus cselekmény kapott helyet, amelyek ezt a jelentést hordozták. Ezek az analógiás mágián alapuló eljárások az „új asszony” új családba tartozását többnyire valamilyen háztartási eszközhöz, vagy a ház, családi élet központját jelentő tűzhelyhez kapcsolódó cselekménnyel fejezték ki. Sokszor a küszöbön vagy kapuban, az új háznak az „új életet” térben is szimbolizáló bejáratában zajlottak. Így országszerte szokás volt az új pár megérkezésekor ételt kóstoltatni a küszöbön: az anyós mézet, cukrot, mézes kenyeret nyújtott nekik, hogy életük „olyan édes legyen”. A konyhában a tűzhelyre tett ételeket (kását) néhol meg kellett az új asszonynak kevernie, vagy a szobába beérve átölelte a kemencét. Általános volt a menyasszonyt kéménybe nézetni, hogy fekete szemű gyereke legyen.

A házasságkötés, mint kezdő alkalom, helyet adott az új pár együvé tartozását, szerelmét, de elsősorban termékenységét, egészségét, szaporaságát és jólétét biztosító mágia gyakorlásának. Az északkeleti területeken búzát vagy rozsot szórtak a házhoz érkező új párra általában tudatosan is bőségvarázsló magyarázattal. Általános szokás volt a küszöbön vizesedényt felrúgatni az új asszonnyal. Néhol tojásra léptették.

Több hagyományos lakodalmi ételnek tulajdonítottak bőségvarázsló jelentést, így a kásának, töltött káposztának: „kását ettek, hogy szaporák legyenek”. Ezek a lakodalmon egyébként is szokásos ételek feltehetően másodlagosan vették fel a lakodalmi rítusok általános „bőségvarázsló/termékenységvarázsló” jelentését. Elsődlegesen ilyen jelentése volt azonban az ifjú férj számára külön feltálalt, a „férfiasságot” kifejező ételeknek: disznófarok, kakas heréi; vagy annak a Tiszántúl több helyéről ismert szokásnak, hogy az ifjú pár elé különlegesen nagy káposztatölteléket tettek, benne sok apró töltelékkel. Az új pár együvé tartozását az „együtt evés”: a közös tányérból vagy tálból, közös evőeszközzel való étkezés fejezhette ki.

A lakodalom ideje veszélyes időszak; a menyasszony és az új asszony védtelen, befolyásolható, „megrontható” állapotban, életszakaszban van. Többfelé elterjedt hiedelem volt, hogy ha ruhájából vagy fátylából, a koszorú leveléből, a párta pántlikájából levágnak egy darabot, azzal megronthatják. Ismertek a menyasszony „járásába”, a {7-634.} lakodalmas ház udvarára helyezett „rontásra” vonatkozó hiedelemmondák is. Megelőzésül az ifjú pár, de különösen a menyasszony rontáselhárító tárgyat, például keresztesruta nevű növényt vagy pénzt tett cipőjébe. Előfordult az is, hogy a menyasszony pendelyét vagy ingét kifordítva vette fel. Rontáselhárító magyarázatot fűztek többnyire ahhoz a múltban meglehetősen elterjedt szokáshoz is, hogy az esküvőről nem ugyanazon az úton jöttek vissza.

Szórványos adataink vannak az átmeneti rítusok „kizárás” szakaszát manifesztáló tilalmakra, így Jung Károly Gombosról (Bács-Bodrog m.; 1978: 115) közölt adatai szerint a menyasszonynak egy hétig nem volt szabad sütnie, mosnia (a lakodalma napján sem). Lehetséges, hogy e körbe tartozik az ugyancsak gombosi adat: „Lagzi éjszakáján a menyasszony ne menjen ki az udvarból, mert megrontják.”

A lakodalom, különösen a menyasszony tartozékainak mágikus tárgy szerepük is volt. Így például az eltett koszorú vagy fátyol darabjával szerelmi varázslást végeztek, a koszorú rontáselhárító füstölőszer volt némely helyen (Györffy I. 1930; Bálint S. 1933; Jung 1978: 61–118; Kovács E. 1981).

HALÁL, HALOTT

A halotti rítusok és a halállal kapcsolatos hiedelmek alapja az élet halál utáni folytatásának hite, amely a Föld minden népénél a temetkezési rítusok és az őskultusz-halottkultusz különböző formáit hozta létre. E rítusok lényege a halottól való félelem és a tisztelet kifejezése, valamint a halottak élők iránti kedvező magatartásának elnyerése. A közelmúlt európai parasztkultúráiban e hiedelmek hasonló magatartásformákban nyilvánultak meg. Hátterükben a közelmúltig töretlenül fennmaradt a halott továbbélő lelkébe vetett hit, amit a keresztény vallás túlvilágtanai és temetési rítusai is támogattak. Ez a „keresztényiesített” animizmus-fogalom magába foglalt és a mai napig őrzött archaikus – animizmus előtti – elképzeléseket (pl. a lélekhit előttinek feltételezett „élő holttest” hiedelmét). Általában is jellemző a halotti rítusokra és hiedelmekre az emberi kultúra különböző fejlődési fokait képviselő elemek egymás mellett élése.

A keresztény Európa halotti rítusaiban már nem lelhetők fel a halottkultusz tiszta, „eredeti” formái, amelyek a halottak tiszteletén, a nekik valamilyen cél érdekében bemutatott áldozatokban fejeződnének ki. A halotti áldozat halvány nyomaival legfeljebb átértelmeződött kvázi-áldozati cselekményekben találkozunk; a halotti áldozatokban gyökerező szokások, mint például a halotti tor, általában a halott emlékének szentelt rítusokká váltak.

Mindemellett a halottakra, a túlvilági életre és az élők–holtak közötti kapcsolatokra nagyfokú változatlanság és sok archaikus elem szívós és egyetemes – területhez, népekhez nem köthető – fennmaradása jellemző. Töretlenül él az a nézet, hogy a halál nemcsak az élet lezárása, hanem átmenet, kezdet is; a halotti rítusok pedig az élők közösségéből a halottak közösségébe átmenet rítusai. E rítusok a „halottak közösségére”, a halott túlvilági életére, ottani szükségleteire, ezek kielégítésére és általában az élők–holtak kapcsolataira nézve számos, a keresztény tanoktól eltérő, azoknál archaikusabb vonást is tartalmaznak.

Mint már Róheim Géza (1925: 155–204) megállapította a magyar halotti szokásokat és hiedelmeket összefoglalva, a halott kiszakadván családja és tágabb közössége kötelékeiből, {7-635.} „űrt hagy maga után”. A hiedelmek és a halott körüli teendők egy része a hiányt volt hivatva pótolni „a halál tagadásával”; a halottal úgy bánnak, mintha tovább élne a közösség tagjaként, ugyanolyan szükségletei lennének (még itt vagy a túlvilágon), mint az élőknek. Másrészt azáltal, hogy meghalt, egy csapásra kikerült az emberi világból, és az embertől idegen, ellenséges, természetfeletti világ lakója lett. Tehát igyekeztek tőle megszabadulni, távozását siettetni, „visszajárását” minden lehető módon megakadályozni, e célból szükségleteit mielőbb kielégíteni. A halottakat kielégítő cselekvéseket ezért úgy értékelhetjük, mint a két – részint baráti, sok kötelékkel összefűzött, részint ellenséges – világ közti felborult egyensúly helyreállítását.

A haldoklással kapcsolatban általános nézet volt, hogy a haldoklónak megjelennek hozzátartozói, akik hívják magukhoz; sok, erről szóló élménytörténet volt országszerte ismert. A haldoklást könnyíteni és gyorsítani kellett, nem volt szabad a halottat feltűnően sajnálni, siratni, mert nehezen halna meg, vagy felébredne a halál után, ha „visszasírnák”. Országszerte elterjedt volt az a hiedelem is, hogy tollas párnán nehéz meghalni; a párnát ennek megfelelően kivették a haldokló alól, vagy letették őt a földre. Katolikus helyeken szentelt gyertya gyújtásával is könnyíteni vélték a haldoklást.

A lélek távoztát is meg kellett könnyíteni: a halál beálltakor általában első tennivaló volt az ablak kinyitása, amelyet sok helyen még a közelmúltban is úgy magyaráztak, hogy a távozó léleknek szabad útja legyen. Ezzel egyidejűleg ismertek voltak olyan cselekmények is, amelyeket azzal indokoltak, hogy a lélek ne tudjon visszajárni; néhol él annak az emléke, hogy a halottat – a visszajárást megelőzendő – nem az ajtón, hanem az ablakon vitték ki. A halott kivitelekor némely helyen szokás volt zajt kelteni (rossz köcsögöt vertek); ennek is lehetett a halott lelkét elriasztó, tehát szintén a visszajárást megakadályozó célja. Hasonlóképpen a ravatalozóbakok vagy -székek feldöntésének, amely a halott kivitelét kísérte sok helyen. Néhol hasonló céllal füstöltek a halott hajával, a szemfedő leszakított darabjával. Az udvarra lábbal előre vitték a koporsót, az udvarról az utcára hasonlóképpen: általánosan elterjedt hit szerint ezzel is a „visszajárást” előzték meg. Hasonló magyarázata volt néhol annak az ország sok helyén elterjedt gyakorlatnak, amely szerint a koporsót a házból kivitele közben a küszöbhöz érintették (néhol ugyanez tiltott cselekmény volt).

Annak az elterjedt nézetnek megfelelően, hogy a halott az élőt magával viheti (azok „utána halnak”), előfordult, hogy a haldoklót, vagy az éppen meghaltat kérték, hogy vigye vagy ne vigye magával özvegyét, árváit.

A félelem leküzdésére általános volt a koporsó lezárása előtt a halott lábujjait megfogni, de szórványosan más cselekmények is előfordultak, például temetésről jövet a kemencébe vagy kéménybe kiáltottak.

A halott jelenléte a házban rendkívüli állapot volt, a ravatalozás idejére rendszabályok léptek életbe: ezekben részint a halott tisztátalanságától, káros hatásától való félelem, részint a halottat tisztelő magatartás nyilvánul meg. A tűzgyújtás tilalma általános volt, sok helyen a mosást, főzést, sütést, befogást is tiltották. A szobából minden ételt ki kellett vinni, nehogy megromoljék, és nem volt szabad seperni vagy kifelé seperni, valamint a szemetet kivinni. A halottas háztól nem kértek semmit kölcsön, és óvakodtak ablakán benézni, mert mindkét esetben – általánosan elterjedt hiedelem szerint – sárgaságot kapnának, csakúgy, mint a halottal kapcsolatba került minden tárgytól. Ezért a halottmosó vizet, a fésűt, szappant, állfelkötő kendőt elégették, vagy olyan helyre tették, ahol nem férhetett hozzá senki, esetleg a koporsóba helyezték a halott mellé. A ruhát, {7-636.} amelyben meghalt, családtagjai nem használták tovább, az ágyszalmát elégették. Általános szokás volt a temetésről megérkezve – jelképesen megtisztuló céllal – kezet mosni; egyidejűleg megszűnt a halottas házra vonatkozó rendszabályok egy része.

A halotti rítusok az átmeneti rítusok „kirekesztő” cselekményeit, a „tisztátalanság” állapotát a valóban – biológiailag – tisztátalan holttestre vonatkoztatják; ennyiben különböznek az átmenet rítusainak szimbolikus kirekesztő cselekményeitől. Ennek ellenére feltűnő a rendszabályok hasonlósága például a gyermekágyasra vonatkozó tilalmakkal.

A halott tartozékai – a teljes megsemmisítésükre, az élőktől való eltávolításukra irányuló törekvések mellett – fontos mágikus tárgy szerepet töltöttek be. Egyrészt „rontó” szerként használták ezeket, mint a koporsószöget vagy koporsószilánkot, de például a halott állfelkötő kendője elterjedt szerelmi varázslóeszköz is volt. Nagy szerepük volt a mágiában a különleges halállal meghaltak tartozékainak, a „normálistól eltérő” szokásos néphitbeli szerepének megfelelően. Így a kereszteletlenül meghalt gyerek csontjaival kapcsolatban elterjedt hiedelem volt, hogy ujja vagy „bal nevetlen ujja” világít a tolvajnak, segítségével bezárt helyre lehet behatolni. Nyelve, a küszöb alá ásva – egyes adatok szerint – szerencsét hozott, a sírjáról vett föld pedig szerelmi varázslás végzésére volt alkalmas. A halva született vagy idétlen (időtlen, idő előtti) gyermek tartozékainak hasonló szerepük volt.

Mindez a sír, a temető tartozékaira is kiterjedt: a halottak eltemetése után az élők és halottak világa között az egyik legfontosabb határvonal az élők faluja és a „halottak faluja”, a temető közt húzódott: a halottas ház ideiglenes rendszabályai itt állandó jelleggel érvényben voltak. Minden innen származó tárgy tisztátalannak, az élőkre nézve veszélyesnek számított; tilos volt a temetőben játszani, étkezni, vagy a sírról földet, virágot hazavinni. Mindemellett a mágia – különösen a gyógyítás – legközkeletűbb tárgyi kellékei közé tartoztak ugyanezek a dolgok: a hét sírról hozott föld, fű, temetőbeli fák termése.

Általános gyakorlat volt még a 20. században is a halott mellé a koporsóba különböző tárgyakat helyezni. A szokás, valamint hiedelem háttere nagy vonásaiban egész Európában egyezett: a halottnak túlvilági életviteléhez nagyjából az életben használatos dolgaira van szüksége. A „túlvilági szükségletek” hiedelmének intenzitását bizonyítja a túlvilágon hiányzó tárgyak „utánaküldésének” közelmúltig fennmaradt gyakorlata. A 20. századi adatok azt mutatják, hogy elengedhetetlennek elsősorban a halott felöltöztetését, tehát ruházat veleadását tartották. Az egész Európában elterjedt középkori gyakorlattal szemben, amikor a halottat – a régészeti leletek tanúsága szerint – ellátták étellel-itallal, az ennivaló melléadása az utóbbi időben meglehetősen szórványos volt Magyarországon, éppúgy, mint másutt. Használati tárgyakat, szerszámokat még a közelmúltban is tettek a koporsóba; de a túlvilági szükségletekre vonatkozó hit halványodására utal, hogy nem annyira hasznos, mint inkább a halottnak kedves tárgyakat: gyerekjátékot, pipát, zsebkendőt adtak vele. Általános volt az olvasó, imakönyv, református vidékeken biblia, zsoltároskönyv koporsóba helyezése. Ezek az Európa több helyén mai napig szokásos, koporsóba tett rontáselhárító amulettek szerepét is betöltötték. Elterjedt hit és gyakorlat volt, hogy az elhullott, levágott hajat és körmöt (néhol a kihullott fogat) nem szabad elszórni, hanem összegyűjtve a halott mellé kell tenni, mert a túlvilágra vezető úton szüksége van rá; ha nincs vele, „visszajár” érte.

A halott megfelelő túlvilági ellátásának gondolata nyilvánult meg a halott lábát {7-637.} összekötő (lábmerevítő) kötelékek, vagy a ruházat kötőinek, gombjainak kioldásában is: ne gátolják mozgását a túlvilágon. A halott „szabad mozgásával” egyébként sokféle – gyakran egymással ellentétes – cselekményt magyaráztak: cipőt kell húzni a halottra, hogy tudjon menni a többiekkel, másrészt nem szabad rá lábbelit adni, mert nem tudna benne a többi halott után sietni. Vagy például a csizma sarokvasát le kell venni, nehogy annak kopogása felébressze a „pokol kutyáját”.

A halotti rítusok, a halott ellátásával, kielégítésével kapcsolatos és a visszajárását megakadályozó, távozását siettető cselekmények nem tükröznek egységes lélekelképzelést, hanem többféle lélekképzet egymás mellett élő maradványai következtethetők ki belőlük:

A lélegzetlélek testből való távozása a halált jelenti. Ugyanakkor a halál egyes hiedelmek szerint nem hirtelen, hanem fokozatosan következik be; a holttest egy ideig az élő sajátságaival rendelkezik: a halott lát és hall, sőt (egy moldvai adat szerint) jóllakik a virrasztóban körülötte fogyasztott ételek párájából. „…míg itthon van a halott, az mindent tud, ami körülötte történik…” – vélték a közelmúltban Nógrádsipeken (Nógrád m.; Pócs É. gy.). Tehát a holttest csak bizonyos életfunkciókat vesztett el, másokat megtartott. Ez az animizmus (lélekhit, illetve a halott testtől önállósuló lelkének elképzelése) előttinek feltételezett élő holttest-elképzelésnek felel meg, amely Európa egészén több-kevesebb intenzitással továbbélt a meghalt test-továbbélő (árnyék- és/vagy lélekzet-) lélek dualisztikus elképzelése mellett. E körbe tartoznak a halott etetésének azok a formái is, amikor a felravatalozott halottat látták el étellel-itallal (erre Magyarországról csak néhány szórványadatunk van). A halotti melléklet szokásának eredete szintén az élő holttest-elképzelésben keresendő. A halotti mellékletek és a temetkezési módszerek neolitikumhoz köthető változásai alapján feltételezte a kutatás, hogy a mellékletek adása megelőzött minden túlvilágra vonatkozó elképzelést. A közelmúlt Európájában azonban már elsősorban a túlvilági szükségletek fedezéséről van szó; a túlvilággal kapcsolatos elképzelések egyértelműen a halottak ott tartózkodó árnyéklelkére utalnak. (Frazer 1913–1914; Rohde 1925; Tagányi 1918; Szendrey Á. 1928; K. Kovács 1944; Schram 1957a; Körner 1970; Jung 1980; Kunt 1987.)

ÉLŐK ÉS HOLTAK – „VISSZAJÁRÓK”

Az élők társadalmából a halottak társadalmába való átmenetet mind a halálra vonatkozó hiedelmek, mind a halott ellátásának, kielégítésének rítusai hosszabb átmeneti időszaknak mutatják, amely nem zárul le a temetés egyházi szertartásával. Az „új státus elnyerését” az átmeneti rítusok „kizáró”, státus nélküli szakasza előzi meg.

Nemcsak a magyarságnál, hanem egész Európában általánosan elterjedt hit volt, hogy a lélek nem távozik rögtön a túlvilágra, hanem a halál beállta után egy ideig a holttest közelében, a ház körül tartózkodik. A végleges távozás különböző időpontjai voltak ismeretesek: a temetés napja, következő haláleset, három nap, egy hét, két hét, hat vagy hét hét, harminc nap, negyven nap múlva stb. Európa minden részén, a magyar nyelvterületen is egyidejűleg több terminust ismertek. Általános nézet volt, hogy a halott ebben az időszakban gyakran megjelenik az élőknek, még „visszajárhat”. Sok helyen úgy tudták, hogy a temetés utáni első éjjel visszajön a szállást megköszönni, ezért este {7-638.} ételt-italt kell neki készíteni, és erre az éjszakára még nem szabad ágyát bevetni vagy szétszedni.

Ezekhez az időpontokhoz egyházi szertartások is tartozhattak; helyesebben bizonyos egyházi rítusok éppen ezekre az időpontokra kerültek Európa kereszténnyé válása során – mint valamikori halotti áldozattal, halottak kielégítésével kapcsolatos rítusok „keresztényiesítései” (pl. halotti misék a 30. vagy 40. napon). A lélek távoztával kapcsolatos hiedelmek ezért a mai napig sokszor e szertartások népies értelmezéseiként jelennek meg. Például Karancskeszin (Nógrád m.) úgy vélték, hogy „köztünk van a (halott) lelke egy hónapig, míg el nem érte a hónaposmise” (Pócs É. gy.). Ugyanezekre az időpontokra esik általában a halottlátóhoz látogatás első alkalma is; a halottlátó ugyanis a végső távozás időpontja előtt nem tudósíthat a túlvilágról, mert a lélek még nincs ott. E terminusokhoz kapcsolódik a római katolikus egyház területén nem szokásos, de Délkelet- és Kelet-Európában, az ortodox egyház fennhatósági körén belül általánosan elterjedt emléktorok tartásának szokása, valamint – eredetileg – a gyász időtartama is. K. Kovács László írja a kolozsvári hóstátiakról: „… lelke hét, esetleg kilenc hétig gyakran van jelen az életben lévő hozzátartozói között, ezért fekvőhelyét az alatt az idő alatt nem foglalja el senki. Az ország számos más vidékén hat hétig jár be a faluba a lélek. Azontúl már csak a temetőben tartózkodik. Ha hét vagy kilenc hét elteltével (ez egyébként a »rövid gyász« ideje) meglátogatja valaki a sírt, néma köszönéssel áll meg előtte és kivált asszonyfélék mindig megsimogatják a gombfát, mert ott van a lélek. Amikor eltelt a hat, hét vagy kilenc hét, akkor a hóstátiak »elköszöntötték« a halott lelkét, ami abból állott, hogy ezután elfoglalták mindenütt a helyét, csupán gondolatban mondtak neki köszönetet. Volt, aki ilyenkor a sírnál »köszöntötte el«, de más csak szótlanul” (K. Kovács 1982: 120).

A halottas házra érvényes tilalmak bizonyos mértékben tehát a lélek család közelében tartózkodásának erre az időszakára is kiterjedtek. Ezek elsősorban a halott holmijára vonatkoztak: ekkor az még az övé, családja még rendben tartotta, nem volt szabad használni, értékesíteni. Tilos volt ez idő alatt a ház elé vizet önteni, mert leforráznák az ott tartózkodó lelket.

A „visszajárás” nem korlátozódott a fent említett időszakra, nem maradt feltétlenül abba a lélek végleges eltávoztával. Az élők és holtak világa közti kapcsolatok fokozatosan lazulnak, teljes megszűnésük időpontja a halott valamikori – az élők közt betöltött – státusának függvénye; minél szorosabb kapcsolatok szakadtak el a halálesettel, annál tovább tartott ezek felszámolása. A visszajáró halottakra vonatkozó hagyományos hiedelmeket ily módon az élők szubjektív szükségleteinek megfelelően „használták fel”. A folyamat gyorsítását segítették a hagyományos időpontokhoz kötött rítusok.

A visszajáró halottakba vetett hit a halálesettel felborult egyensúly helyreállításának fontos láncszemét töltötte be. A visszajárás oka valamilyen hiány: a halott az élők közül „hiányzik”, az élőkhöz fűződő kapcsolatai megszakadnak. Az alacsonyabb átlagéletkor, a sok korai halál sok elintézetlen ügyet jelentett, amelyeket le kellett zárni. A halottnak hiányozhat valami „ittfelejtett” holmi; életében elkövetett bűnéért még nem vezekelt, vagy éppen az élők ellene elkövetett vétkeit, mulasztásait kell számukra tudtul adnia. Ha a vezeklés, kiengesztelés, a „hiányok pótlása” megtörtént, helyreáll az egyensúly.

A visszajárás legáltalánosabb jelei: álomban való megjelenés; edények csörömpölése a polcon, zörgés a padláson; fényjelenségek (magától meggyulladó lámpa); tárgyak elmozdulása (vödör füle felemelkedik). Egy jellemző mezőkövesdi adat: „mindig ott van {7-639.} mellette, rá-rávigyorít, a lábujját csavargatja, meg a lámpát felsodorja, lesodorja” (Pócs É. gy.).

Nemcsak álomban jelentek meg a halottak családtagjaiknak, hanem „találkozni” is lehetett velük: utcán járó, kapun belépő, sötét szobában megjelenő homályos árnyalakok formájában. Ezen árnyéklélek-elképzelések mellett ismert volt a sírjából kikelő, „testi valóságában” megjelenő halottak elképzelése s a róluk szóló élménytörténetek is.

A halott általában kívánt valamit. Ezt vagy közvetlenül hozzátartozójával közölte, akinek megjelent, vagy halottlátó útján, vagy más módon üzent. Az általa adott jeleket is értelmezhették így. A leggyakoribb kérések ruhára, élelemre, túlvilágon hiányzó használati tárgyakra, adósság kifizetésére, munka bevégzésére, mise szolgáltatására vagy bűn jóvátételére vonatkoztak. Az álmokban azt kéri az élőktől, hogy „ne sirassák annyira”, „nyugodjanak meg”; sok élménytörténet szerint befejezetlen ügyeiket elintézni járnak haza: például gyereküket megszoptatni, tisztába tenni.

A visszajáró halottakról szóló élménytörténeteknek általában fokozottan személyes, egyéni jellegük volt. Egy jellegzetes „hazajárás”-élmény részlete: „Meghalt az uram, három éve lesz márciusban. Aztán fel vagyok sokáig, mert kézimunkázok. Mikor lefeküdtem, fél 11 volt … Egyszer hallom, mintha a házból nyílna az ajtó kifele. Mert a konyhába feküdtem. Oszt egy világosság meg gyött a szememnek. Mint a csillag, szóval olyan világosság volt. Mikor odaért hozzám, akkor csak idetette a vállamra a kezét, de olyan nehéz volt, mintha egy kű nyomott volna… Aztán elmentem a jósasszonyhoz Füzesabonyba. Megmondta, hogy hát a lélek jelent meg. Még máskor is meg fog jelenni, de ne féljek, beszélni nem tud, de vigasztalni szeretne, hogy magamba vagyok. Meg azt is megmondta, hogy hogy halt meg …” (Tiszaszentimre, Szolnok m.; Pócs É. gy.).

A „visszajárókba” vetett hit az európai parasztság hiedelmeinek a közelmúltig egyik legelevenebben élő területe, amely mai napig támogatást kap a valóságos álomélményektől.

A visszajáró halott kielégítésének gyakorlata is élt még a közelmúltban, bár természetszerűleg kevésbé intenzíven, mint a hazajárók hiedelmei és a róluk szóló hiedelemmondák. Általános volt az a nézet, hogy a „haldokló kívánságát teljesíteni kell, mert visszajár” (Szeged). A kielégítés legelterjedtebb módja volt az étel-ital készítése a halott számára: a halott etetése. A kért ruhadarab vagy élelem beásása a sírba vagy a következő halott koporsójába tétele egyaránt előfordult, nemcsak mondai motívumként, hanem a tényleges gyakorlatban is. A sír fölötti fára helyezni is lehetséges volt a hiányzó ruhadarabot. Mindezek helyett szokásos volt a kért holmit a szegényeknek adni, alamizsnaként, vagy a hiányzó holmit, főleg élelmet tűzbe dobni; néhol fellelhető hiedelem szerint a tűzben megjelenhetnek a halottak. Ha a következő halottal küldték el a kért holmit, előfordult, hogy egyúttal „üzentek” is a halottjuknak: a fülébe súgtak, vagy „a feje lágyára kiáltottak”.

A halott etetése legáltalánosabb volt a temetés utáni első éjszakán, amikor „a halott visszajön a szállást megköszönni”; ilyenkor az asztalra, ablakba ételt tettek számára. Előfordulhatott a lélek végső távozásának vélt időpontjában, amikor a hiedelmek szerint még utoljára meglátogatta családját, továbbá alkalomszerűen olyankor, amikor úgy vélték, azért jár vissza, mert éhes. Előfordult a halott etetésének gyakorlása halottak napján és egyéb, „halotti” vonásokkal rendelkező ünnepeken is: leginkább karácsonykor, de szórványos adatok szerint húsvétkor, pünkösdkor; továbbá családi ünnepeken: lakodalomban, disznótoron. Az ünnepi alkalmakon általában csak jelképes volt a halott {7-640.} ellátása: üres terítéket vagy széket tettek számára, esetleg kenyeret, sót, vizet, lisztet. A halálesetet követő „visszajárási” időben azonban gyakori volt, hogy valóságos ételeket: egy tányér levest, tésztát vagy kedvenc ételét helyezték egy számára „hozzáférhető” helyre. Ilyenkor is túlsúlyban voltak azonban a fenti jelképes ételek. A halott etetésének gondolata eredetileg a szegények etetésének szokásában is jelen volt. Ez részint egyházi alamizsna, részint a község szegényeinek intézményesített ellátása volt. Egyházi hatásra került – a középkor folyamán – előtérbe a „szegénynek a halott helyett” elv helyére a „szegénynek a halott lelki üdvéért” (Szent István törvényeiben is szerepelt alamizsnálkodás a halott lelkének váltságáért). A halott helyettesítése élő személlyel kereszténység előtti, és Európán kívül is sok helyen ismert.

A közelmúltban Magyarországon a katolikus községek szegényeinek adott egyéni vagy egyház által szervezett alamizsnát többnyire a „halott lelki üdvéért” adták, ugyanúgy, mint a halottért mondott imádságokat. A halott helyettesítése akkor került előtérbe, amikor az álomban megjelenő, enni kérő halott kielégítése céljából adtak a koldusnak enni. Katolikus lakosságunknál elterjedt szokás volt a hetenkénti vagy kéthetenkénti kenyérsütéskor is egy-egy cipót vagy lángost sütni a szegényeknek, a család halottjának lelki üdvéért.

A halott kielégítésének e módozatai a halott lelkére vonatkozó elképzelések sokféleségére utalnak: a sírba az „élő holttest” számára beásott ruhától az árnyéklélek jelképes vagy alamizsnával „keresztényiesített” ellátásáig. Mindezeket a módszereket hasonlóképpen űzték egész Európa közelmúltjában, a tárgyak sírra vagy sírba helyezése azonban elsősorban Délkelet-Európa ortodox területeinek gyakorlata volt. Itt a temetőben megült halotti ünnepek egyházi szertartásai is segítettek fenntartani a halott kielégítésének archaikus módszereit. A legutóbbi időkig gyakran a halotti tort is a temetőben tartották; ebben is sokszor kifejeződött az a gondolat, hogy utoljára esznek együtt a halottal. A német nyelvterület szokásai: a halott helyett gyerekeknek, szegényeknek juttatott ételek, a Spende (’adomány’) rítusai is alkalomszerűbbek, kevésbé intézményesítettek voltak a magyarságnál. (Rochholtz 1866; Murko 1910; Sartori 1911; Ranke 1951; Csiszár 1967; Pais 1975: 11–14; Kunt 1987.)

TÚLVILÁGI ÉLET

A túlvilágra vezető utat illetően a mai szórványos adatainkból az következtethető ki, hogy régen hosszú ideig tartó és fáradságos, akadályokkal terhes utazásnak képzelték el, amelyre éppúgy el kell látni az eltemetett halottat, mint a túlvilágra már megérkezettet. A halotti rítusok némelyike erre vonatkozik, ezzel kapcsolatos magyarázata van. A halott szeméről levett pénzt kezébe vagy mellé helyezték a koporsóba. Ezt sokszor azzal magyarázták, hogy a halott vízen (a Jordánon) vagy hídon átjut a túlvilágra, és ebből a pénzből fizeti a vámot. Ha nem teszik mellé, visszajárhat érte. Egyéb cselekményeket is kapcsolatba hozhattak a Jordánon való átkeléssel: nem adtak mellé túl sok holmit, mert „nem bírta volna átvinni a Jordán vizén”. A folyó a purgatóriumból a mennybe vezető átkelőhely is lehetett. Egy baranyai adat szerint: ha egy lélek már nincs a purgatóriumban, de még nincs a mennyben, a Jordán vizében áll. A túlvilágtól elválasztó víz elképzelésével hozta kapcsolatba a kutatás az ún. csónakalakú fejfákat. E fejfák legszemléletesebb példái a szatmárcsekei református temetőben vannak. Egyes {7-641.} nézetek szerint ezek szimbolikus csónakformák, a benne fekvő ember arcával. Ez az egyes finnugor népeknél ismert csónakba temetkezés szokásának maradványa lenne. E nézet azonban nem bizonyított. A túlvilágra vezető víz és híd egyébként Európa minden népénél – és a Föld sok más helyén is – elterjedt elképzelés; mint folklórmotívum is közismert; nehéz tehát az eredet, a rokon népek hiedelemvilágával való kapcsolatok vonatkozásában dönteni.

A túlvilágra vezető körömhíd és tüskés út általánosan ismert volt a magyar néphitben; mindkét nézet, különösen a tüskés út vagy az áthatolás más módon való megnehezítése egész Európában ismert. A hiedelmek kapcsolatba hozták a tüskés utat a halott harisnyával, cipővel ellátásával: mezítláb nem tudna végigmenni rajta. A levágott haj és köröm szétszórásának tilalmát pedig a körömhíddal hozták összefüggésbe: ne kelljen a halottnak a hídhoz szükséges körömdarabkákért visszajárnia. Szórványos adataink vannak arra is – megegyezően az Európa-szerte ismert hasonló adatokkal –, hogy a halott mellé adott egyéb dolgokra, különösen bizonyos ruhadarabokra (szoknya, nadrágtartó) is a túlvilág felé vezető hosszú úton van szüksége.

A magyar néphit meghaltak lakóhelyeire vonatkozó hiedelmei a keresztény egyház túlvilágtanítását (az „igazak” a mennyben, a bűnösök a pokolban; a purgatórium átmeneti vezeklőhely) egészítik ki. A túlvilág „helyére” vonatkozó hiedelmek nem ismertek; a jelenkori hiedelemadatok nem utalnak a régészeti és nyelvészeti adatokból kikövetkeztetett nyugati tájolású, „földi” túlvilágra, vagy al- és felvilágra; csak az egyház „lent” és „fent” tanításait tükrözik, inkább metaforikus kifejezésként, mintsem konkrét helymegjelölésként. A túlvilág, a halottak birodalmának valamikori feltételezett „fordítottságára” semmilyen konkrét hiedelem nem utal, legfeljebb szimbolikus gesztusok. Néhány moldvai, bukovinai adat igen archaikus túlvilágelképzelésről ad hírt: eszerint a „rejtező” személyt „meghordozzák” a békák, majd a gyíkok, kígyók országában. E gyér nyomok mellett azonban dominál a keresztény túlvilágkép.

Általában azt mondhatjuk, hogy a túlvilágra vonatkozó hiedelmek nem annyira annak mibenlétére, mint inkább a halottak túlvilági életére vonatkoznak. A lélek bizonyos idő elteltével jut oda. A bűnös életűekre vonatkozó keresztény tanítás mellett volt egy, a bűnösök földi vezeklésére vonatkozó elgondolás, amely legvilágosabban a kísértethiedelmekben nyilvánult meg. A pokolbeli bűnhődés egyházi tana a viselkedési szabályok szankcióival egészült ki. Például: „Aki másra köp, a pokolban tüzes tányérról kell felnyalnia.” A túlvilágon az élők lényegében földi életüket folytatják tovább: ruházkodnak, esznek-isznak, fáznak, szomjaznak, éhesek. Általános nézet volt, amit egy nógrádsipeki (Nógrád m.) adat így fejez ki: „kinek milyen az életje, olyan a halála”: amit életében csinált, azt és úgy kell csinálnia a túlvilágon (e szólás igazságát egy „tobzódós” emberről szóló történettel világították meg Nógrádsipeken, aki a túlvilágon is kocsmában mulatozik; Pócs É. gy.)

A túlvilági élet adatainak legtöbbje kétféle hiedelemmonda- vagy élménytörténettípusból származik: az álomban megjelenő halottak „üzeneteiből” és a halottlátók tudósításaiból. Ezek beszámolnak valamilyen, a család halottainak hiányzó dologról, ami legtöbbször ruhadarab: kendő, nadrágszíj, harisnyatartó. Egy jellemző szegedi adat: „Alsóvároson valakinek a halottja megjelent álmában és szemrehányásokkal illette, mert nem adtak vele zsebkendőt. Másnap az illető kiment a sírhoz, ahol elföldelt egy zsebkendőt. Most már a halott nyugton hagyta” (Bálint S. 1944–45: 4).

A halottak másik leggyakoribb túlvilági szükséglete az étel-ital, ezt a „halott etetésének” {7-642.} különböző módozataival elégítették ki. A földi életüket folytató, étkező és ruházkodó halottak túlvilága keresztény vonásokkal is kiegészült: a túlvilágon körmeneten, búcsún vesznek részt. Katolikus falvakból származó, „túlvilági szükségletekre” vonatkozó adataink szerint – egy, Nyugat- és Közép-Európában a középkor óta ismert legendának megfelelően – a halott hiányos öltözéke miatt nem tud ezeken részt venni: álomban harisnyakötőt kér, mert ennek hiányában állandóan a harisnyáját kell húzogatnia, nem tud együtt haladni a búcsúsokkal. Másrészt a túlzott siratás miatt vízben járnak, átázik a búcsúban vagy körmenetben vonulók köténye, szoknyája.

E tudósítások túlvilágképe meglehetősen differenciálatlan: egyetlen „holtak országa” áll szemben az élők országával, amely nem rendelkezik a menny–pokol vagy menny–purgatórium–pokol tagolással. Csak a halottlátók beavató látomásai tartalmaznak részletesebben megrajzolt túlvilágképet is, mint ezt már ott taglaltuk: de ez nem lett oly általános részévé a néphitnek, mint a halottak „tudósításaival” kapcsolatos köztudott túlvilágmotívumok. (Schram 1957a; Ellis 1942; Körner 1970; Barna 1981c.)