| A MAGYARORSZÁGI GÖRÖG KATOLIKUSOK TÖRTÉNETÉRŐL | TARTALOM | ÁTALAKULÓ HAGYOMÁNYOK |
FEJEZETEK
A magyarországi görög katolikusok Európában szinte egyedülálló történelme, etnikai gyökerei, liturgikus életének alakulása a vallásos néphagyományokra is rányomta bélyegét. Olyannyira, hogy okkal vetődhet fel a kérdés: az a vallásos hagyományanyag, amely – jelenlegi ismereteink alapján – a 20. század második felében előttünk áll, tekinthető-e a vallásosság önálló típusának, ugyanúgy, mint ahogyan a protestáns egyházak, a görögkeletiek, az izraeliták vagy a római katolikusok vallásosságáról elmondhatjuk. Nem pusztán egy átmeneti formáról van-e szó, amely az ortodoxia talajából kinőve megállapodott valahol a keleti rítustól a latin vallásgyakorlás felé vezető úton.
Önmagában a néprajzi anyag talán nem is indokolná külön tárgyalásukat. A történelmi, művelődéstörténeti, etnikai folyamatok sokirányú hatásai és azok egyidejű lecsapódása a vallásos folklórban azonban olyan helyzetet teremtett, hogy a görög katolikus népi vallásosság tanulmányozása nemcsak a szűkebben vett vallási néprajz számára tartogat tanulságokat.
Ennek felismerése nyomán vallási néprajzunkban többször is megfogalmazódott a görög katolikus néphagyományok kutatásának igénye, illetőleg az, hogy ezen a téren nagy hiányosságok vannak (Bartha E. 1980: 11; Cserbák 1986: 302). A nyolcvanas években azonban ismereteink jócskán gyarapodtak, s ha a görög katolikus népi vallásosság egészéről nem is alkothatunk minden részletre kiterjedő pontos képet, a rendelkezésre álló anyag lehetővé teszi a főbb vonások összefoglalását.
A magyar népi vallásosságon belül tehát a görög katolikus nem alkot olyan kikristályosodott, sok évszázados hagyományokkal rendelkező, a vallásos élet egészét átfogó és szabályozó rendszert, mint amilyen a római katolikusok, a reformátusok, az evangélikusok vallásos életét jellemezte és jellemzi. Maga a vallásos élet egésze mai formájában a latin struktúrába illeszkedik bele, elemei pedig részint a keleti egyház örökségéből, részint a latin kultuszformákból táplálkoznak. Hitéletük néprajzi érdekessége – ennek megfelelően – {7-427.} nem annyira önmagában, a latin egyház által ihletett struktúrában, sokkal inkább e struktúra külső kontextusában, valamint egyes belső elemeiben rejlik.
A görög katolikusok vallásosságának közvetlen kulturális környezetéhez való viszonya szembetűnően nyilvánult és nyilvánul meg napjainkban is abban a magatartásmódban, ahogyan a hívek saját vallásukhoz viszonyulnak, vallási és etnikai identitásuk kapcsolatában, valamint művelődéstörténeti hátterükben. Vallásos életük jellegzetes belső elemei pedig egyrészt a keleti egyház liturgikus tőről fakadó hagyományai, másrészt etnikai múltjuk emlékei a vallásos szokásokban és a vallásos folklór más ágaiban. A továbbiakban tehát e szempontoktól vezérelve kíséreljük meg a görög katolikus magyarság népi vallásosságának bemutatását. Az itt közölt adatok jelentős része a legutóbbi évek helyszíni kutatásainak eredménye, így jó részük még publikálatlan, vagy megjelenés alatt áll.
Az a sajátos helyzet, amelynek gyökerei az unióra nyúlnak vissza, a görög katolikusok körében máig ható módon vallásukhoz való viszonyulásukban érdekes kettősségre és egy igen erős vallási identitás kialakulására vezetett. Ennek egyik külső megnyilvánulási formája az, hogy a keleti szertartáshoz való ragaszkodás a Rómához való egyidejű szoros kötődéssel párosult. A vallás normális működési feltételei között mindez nem mutatkozik meg szembetűnően, annál inkább észrevehető kritikus helyzetekben. Példa erre a mind etnikailag, mind vallását tekintve kisebbségbe került kelet-szlovákiai és kárpátaljai magyar görög katolikus lakosság reagálása a második világháború utáni évtizedekben egyházuk említett beolvasztására. Ezt a megoldást egyik helyen sem tudták elfogadni. Técsőn például a magyar ajkú görög katolikusok a római katolikus templomba kezdtek eljárni, s vallásos életük ezt követően a római katolikus vallásgyakorláshoz igazodott. Kelet-Szlovákiában a magyar görög katolikusok nem fogadták be a pravoszláv egyházhoz való csatlakozást aláírt papokat – még a vallásgyakorlás bizonyos fokú felfüggesztése árán sem. A magyar lakosságú, Ung-vidéki Csicserben 18 évig, 1968-ig a görög katolikus felekezetnek nem volt papja. A hívek egy része a római katolikus templomba járt ezalatt, többségükben azonban vasárnaponként a saját templomukban, pap nélkül, maguk tartották az istentiszteletet (Bartha E. 1983: 113).
Amíg a görög katolikusok erősen törekedtek szertartásuk, vallásos hovatartozásuk megőrzésére, etnikailag, legalábbis a jelenlegi Magyarország területén, jelentős számban magyarrá váltak. Eredeti etnikai jegyeiket mára már jobbára csak hagyományos műveltségük bizonyos rétegei, s esetenként helyi elnevezésük – oroszok, korábban rácok – őrzik. E népnevek azonban gyakran nem is elsősorban a nemzetiséget, mint inkább a vallást jelentették, amely itt differenciáló erőként működött a magyarsághoz való viszony alakulásában (Bartha E. 1984b).
A népi vallásosság sajátos arculatának formálódásában jelentős szerepet játszott a görög katolikus papság. A 18. században e réteg életmódját, műveltségét tekintve nem vagy alig különbözött híveitől. Azok a vallásgyakorlási formák, vallásos szolgáltatások, {7-428.} amelyek irányítója, kiszolgáltatója ez a papság volt, a hétköznapi élet szinte valamennyi területére kiterjedtek, köztük olyanokra is, amelyek már nem annyira a vallás, mint inkább a néphit körébe tartoztak. Erre vonatkozóan a Hajdúság területéről már a 18. századból vannak adataink. Egy 1730-as tanúvallomás szerint a megidézett tanú hallotta, hogy „valami orosz papok egeret csináltak vólna”.
Bár az unióval és a papság szervezettebb képzésével ez a helyzet fokozatosan megváltozott, a görög katolikus papság egészen századunkig megőrzött valamit korábbi társadalmi szerepköréből, a híveivel való sorsközösségből (Cserbák 1986). A népi gyógyításban, varázslásban való jártasságukat a környékbeli római katolikusok és protestánsok is számon tartották. A Bodrogközben visszajáró lélek ellen a római katolikusok és a reformátusok is görög katolikus papot hívtak segítségül. A lelket a pap a passiós könyvvel, szentelt gyertya gyújtásával és füstöléssel űzte el a faluból (Balassa 1975: 155). A zempléni Hegyközben a görög katolikus papok századunk elején még gyakran végeztek szemgyógyítást. A beteg szemet szentelt olajjal kenték be. A nyírségi evangélikus tirpákok házszentelésre és más dolgok megszentelésére vették igénybe a görög katolikus papok szolgálatait (Márkus M. 1941: 164). Több zempléni görög katolikus parókián a hívek fejfájásra panaszkodva papjukhoz fordultak, aki a templomi kelyhet homlokukhoz érintette (Bartha E. 1980: 85).
A görög katolikus népi vallásosság földrajzi és bizonyos fokig szakrális centruma a 18. század közepétől a búcsújáróhellyé emelkedett Máriapócs lett. A kegyhely kultusza 1696-ban kezdődött, amikor a szemtanúk szerint a görög katolikus templom Mária-képe könnyezni kezdett. Az eredeti, Bécsbe szállított kegyképről készült másolaton később több ízben újra könnyezést észleltek. A legutóbbi ilyen könnyezés századunk elején történt, s még ma is akadnak élő szemtanúi.
A 18. század közepén Máriapócson a kultusz nyomán kegytemplom és bazilita rendház épült. Ez utóbbi a benne lakó szerzetesekkel két évszázados működése során nagy hatással volt az egész görög katolikus magyarság vallásos életére. A szerzetesek jelenlétének is köszönhető, hogy Máriapócs rövid idő alatt több száz kilométeres vonzáskörzetű nemzetközi kegyhellyé vált, amelyet a magyarokon kívül rendszeresen látogattak ukrán, román, szerb, örmény, szlovák zarándokok, római katolikusok, evangélikusok, reformátusok és görögkeletiek egyaránt. Nemcsak a környező tájakról, de Erdélyből, a Felvidékről, az Alföld déli területeiről, Galíciából, sőt még kisebb számban Ausztriából is érkeztek zarándokok. E nagyarányú népmozgások méreteire jellemző, hogy még 1940-ben is 93 galíciai falu zarándokai keltek útra, hogy részt vegyenek a máriapócsi Nagyboldogasszony-napi búcsún (A Julian naptár 1942).
Máriapócs egyes búcsúin nem volt ritka a százezres hívősereg sem. Ekkora lélekszám évenként akár többször is megismétlődő migrációja, a különböző etnikumok és vallások állandó találkozása, kulturális érintkezése nemcsak Máriapócsra nézve, de a zarándokok útvonalaiba eső vidékek lakossága és a búcsúkra összesereglő hívek számára is felbecsülhetetlen művelődéstörténeti hatásokat, folyamatokat hozott létre és tartott életben. Számos adat bizonyítja, hogy a máriapócsi búcsúkra igyekvők útvonalába eső területeken mind a magyarság, mind az ott lakó más etnikumú lakosság között új vallásos {7-429.} szokások honosodtak meg. A literátus papságon keresztül érvényesülhetett a pravoszláv liturgikus könyvekkel házaló kereskedők kultúraközvetítő szerepe, s ennek révén a keleti szláv liturgikus hagyományok meg-megújuló folklorizációjának lehetünk szemtanúi (Ojtozi 1982: 20). Emellett nem elhanyagolható a régi vallásos hagyományok fenntartásában és az új hagyományok elterjesztésében a máriapócsi baziliták hatása sem (Bartha E. 1986).
Maga a kegyhely, annak tisztelete is ihletője volt bizonyos, kifejezetten Máriapócshoz, a máriapócsi zarándoklatokhoz fűződő hagyományoknak. A Szent Bazil-rendnek a kolostor mellett volt egy háromholdas kertje, amelyet a nép Mária-kertnek nevezett. A sétányokat szegélyező sövényről a zarándokok kosárszámra vitték a gallyakat. Hasonlóképpen sokan igyekeztek a kertben lévő Mária-kútból vizet meríteni. A kegyhelyhez fűződő mondák egyik típusa szerint a közeli disznóól mellett Mária egy mogyoróbokor ágai között jelent meg. A csodás jelenés hírére a mogyoróbokorról is sokan törtek gallyat, amit a sövényből vágott ágakkal, a kútból merített vízzel és az árusoktól vásárolt kegyszerekkel, búcsúfiával együtt hazavittek és szentelményként használtak fel. Többféle történet kapcsolódik a máriapócsi temető egyik sírjához, amelyet a búcsúsok gyakran felkerestek. E sírban a néphit szerint olyan asszony nyugszik, aki péntekenként rendszeresen mosott, s ezt jelképezte sírján az öntöttvas fazék. A sírt felkeresők a hantot, a sírkövet botokkal szurkálták, kopogtatták, hallgatván, kopog-e a koporsó.
Máriapócs hatalmas kulturális, kultúraközvetítő szerepe a második világháború utáni évtizedekben erőteljesen csökkent: A határokon túlról érkező búcsújárás – több környező országból – megszűnt. A hazai zarándokok mellett azonban ma is rendszeresen látogatják Máriapócs híres búcsúit szlovákiai magyar görög katolikusok.
A görög és római katolikus egyház kalendáriuma a korábbi évszázadokban különbözött egymástól (Hodinka 1910: 815). Ismeretes, hogy Magyarországon a görög katolikus egyház 1916-ban tért át hivatalosan a Gergely-féle naptárra, de az 1945-ig lezajló politikai változások során egyes területeken közben rövidebb időre visszatértek a korábbi ünnepi rendhez. A két naptár közötti időeltolódás korábban inkább a vegyes vallású falvakban okozott problémát, ahol az érintett görög, illetve római katolikus vagy protestáns családok rendszerint mindkét időpontot megünnepelték. A naptári eltérés a legszembetűnőbben a karácsony ünnepkörében mutatkozott meg. A görög katolikus falvakban ma is él az emléke annak, hogy századunk elején a karácsony időpontja vízkeresztre esett. Erre utal a napnak oroszok karácsonya elnevezése is.
Az egyház ünnepei közül a legjellegzetesebb s a római katolikusokétól többé-kevésbé eltérő hagyományok a Miklós- és Illés-nap, a vízkereszt, a nagyböjti és húsvéti időszak idejére esnek. A többi alkalommal a szentelmény áll a kultusz középpontjában.
A keleti egyház védőszentjének, Szent Miklós püspöknek ünnepét a magyar görög katolikus egyház szenteléssel és ajándékozással tartotta meg. Ennek során több zempléni és abaúji egyházközségben némi terményt: diót, gyümölcsöket, esetleg tojást vittek a templomba. Filkeházán a Miklós-napra hozott tyúkot, tojást, szalonnát, vajat, túrót a szent képe előtti asztalon gyűjtötték össze (Petercsák 1985: 18). Szuhakállón, Baskón az ötvenes években bort is vittek a hívek. Miután a pap mindezeket megáldotta, az ajándékok őt és az egyházat illették.
Több helyen él még a kakasszentelés emléke is. Rakacán, Baskón a kakasokat, tyúkokat a templomban erre a célra szolgáló ketrecekbe, ládákba helyezték, majd a pap megáldotta őket. A megszentelt kakas vagy tyúk szintén az egyház részére szolgált adományul. Viszlón 20–30 csirke is összegyűlt ilyenkor, s a hívek egy teknőbe babot hordtak. Híveitől Észak-Magyarország görög katolikus parókiáinak többségében még ma is kap a pap egy kis miklósnapit, közte baromfit, amin rendszerint a kántorral és a harangozóval osztozik. Maga a kakasszentelés ezen a napon egy korábbi liturgikus szentelmény maradványa. Jelenleg az ajándékozással áll kapcsolatban, de egyes vélemények szerint a kakasáldásnak a termékenységi és a halottkultusz területén van további jelentősége (Béres 1973: 356).
A vízkereszt népi liturgiájának középpontjában a vízszentelés és a szenteltvíz áll. Mivel a görög vízszentelési szertartás jóval ünnepélyesebb a latinnál, az ilyenek iránt mindig fogékony népi képzelet nagyobb erőt is tulajdonít a görög katolikusok szenteltvizének. Vegyes vallású falvainkban él ez a hit, s a görög katolikusokkal együtt élő protestánsok körében is megtalálható.
A római katolikusoknak ma már jórészt a templomban végzett vízszentelésével szemben a keleti szertartású egyházközségekben korábban általános szokás volt, de máig is erős a törekvés, hogy a vízszentelés lehetőleg természetes állapotú vízen történjék. Ahol patak vagy folyó van a közelben, helyenként ma is körmenettel vonulnak a partra a templomból (Bartha E. 1980: 77; Petercsák 1985: 46). Itt a jégen kereszt alakban vágott lékbe a pap beleoltja az égő hármas gyertyát, s a hívek innen merítik az otthonra szánt szenteltvizet. Máriapócson a patak jegébe vágott lékbe állították a szertartáshoz használt asztalt. A pap az égő gyertyát a vízbe mártotta, majd a keresztet is háromszor megmerítette. Más adatok szerint Budán a görög katolikusok a Duna mellett tartották a vízszentelést. A pap itt is a folyóba dobta a keresztet, amit azután kihoztak a vízből. A múlt század végén és századunk első éveiben Ungváron az Ung folyó jegébe vágott léknél szentelték a vizet (Vízkereszt 1901). A Bodrog-parti görög katolikus parókiákban a vizet századunk első felében a Bodrog jegén szentelték. A jégből kivágott keresztet a hívek virágkoszorúval ékesítették fel. A kereszt egészen a tavaszi olvadásig a szentelés helyén maradt a jégen, amikor azután maga is megindult lefelé az árral. Az adatok szerint a folyó szennyezettsége, és hogy emiatt csak ritkán fagy be, szerepet játszott a szokás megszűnésében (Bartha E. 1986: 316).
Ahol tiszta vizű patak vagy folyó nincs, kútnál végezték a szentelést. Több nyírségi templom kertjében külön a vízszentelés céljára ásott kút található, de megfelel a vízszentelésre {7-431.} a pap vagy valamelyik közeli gazda kútja is. A kút melletti szertartás során többnyire a dézsában megszentelt vízből öntenek a kútba. Hajdúdorogon századunk elején a falu legnagyobb kútjánál szentelték a vizet, ahová a hívek a pap vezetésével, templomi zászlókkal, körmenettel vonultak. Buj községben a pap a kút vizébe dobta kézikeresztjét, amit a szertartás végén egy híve hozott fel onnan (Bálint S. 1973: 153).
A víz megszentelését a 20. század elején a legtöbb helyen – nyilvánvalóan a hajdani évkezdet hagyományainak maradványaként – lövöldözéssel, díszlövésekkel kísérték.
A víz vétele csak részben történik a szentelés helyszínén a patakból, kútból, dézsából. Sokan otthonról viszik a vizet a szertartásra, vagy másutt merítik meg üvegjeiket. A szenteltvizet azután a hétköznapi élet során az általánosan ismert gyakorlat szerint alkalmazzák.
Tokaj-Hegyalja több görög katolikus szőlőtermelő közösségében szórványosan előforduló szokás, hogy a gazda vízkereszt napján szőlőjébe megy, s a jó termés érdekében meghinti a tőkéket szenteltvízzel. Abodon a jószágot annál a kútnál itatták meg, ahol a szentelés történt. A Nyírségben többfelé szokás a vízkereszti szenteltvízben való babfőzés, amely kapcsolatban állhat a keleti egyházban korábban halotti eledelnek számító bab (Mosolygó 1941: 92) fogyasztásának a karácsony és vízkereszt közötti időszakra vonatkozó tilalmával, illetve annak feloldásával is. Zempléni görög katolikusaink úgy tartják, hogy a vízszentelést követő héten nem szabad mosni, a néphit szerint ugyanis ilyenkor minden víz szentelt.
A víz megáldásának más alkalmai az ún. kis vízszentelés, amelyre Makkabeus-napon (aug. 1.), vagy a rövid vízszentelés, amelyre szenteltvízhiány esetén kerül sor. Ezt a szertartást már jóval kisebb érdeklődés kíséri, de az innen hazavitt szenteltvizet a továbbiakban a vízkeresztivel azonos módon használják fel. Szuhakállón azok kértek belőle, akiknek fogytán volt a vízkereszti szenteltvizük. Néhány nyírségi parókián a gazda a januári alkalomhoz, hasonlóan maga szenteli meg ezzel a vízzel lakóházát és gazdasági épületeit.
A nagyböjti időszak görög katolikus szokásrendje a római katolikus böjti hagyományokkal szemben több helyen is eltérést mutat. Mindenekelőtt azt kell itt megemlíteni, hogy a görög katolikusoknál a böjt megtartása napjainkig is jóval szigorúbb. Ezt tükrözi a múlt század végéről származó leírás a Rétközből: „A Rétközben golyvás is akad elég, kivált a görög katholikusok közt a mi nyilván a sok sanyarú böjtre s olajfogyasztásra vezethető vissza” (Geöcze 1896: 125).
A nagyböjti időszak alatt nemcsak a hústól, de sok családban minden állati termék fogyasztásától, vagy minden más élvezettől tartózkodtak. Mogyoróskán a férfiak böjtben nem dohányoztak, s szeszes italt sem fogyasztottak (Niedermüller 1981b: 228). A nagyböjt kezdete a vajhagyó vasárnapot követő hétfő, de a hústól való megtartóztatás már az ezt megelőző, ún. húshagyó vasárnap után megkezdődött. Ezen a héten még megengedték a tejes ételek fogyasztását. Vajhagyó vasárnap azonban valamennyi görög katolikus vidékünkön hamuval súrolták ki a zsírtól a fazekakat, edényeket, s ettől kezdve csak olajjal főztek. Különösen szigorúan tartották a hétfői, szerdai és pénteki napokat. A század első felében még sokan voltak, akik ezeken a napokon, egészen húsvétig csak kenyéren és vízen éltek. A karácsonyt megelőző adventi időszakhoz is hasonló hagyományok {7-432.} fűződtek, de a nagyböjtnél kevésbé vették szigorúan. Az advent napjai közül a péntekek teltek az erősebb megtartóztatások jegyében.
A böjt táplálkozási tilalmai sajátos étrend, ételféleségek kialakulásával járták együtt. Ide tartoztak a különféle zsírtalan rántással készült böjtös levesek, a savanyú káposzta és a savanyított gyümölcsök levének felhasználása, a kukorica fokozottabb szerepe a táplálkozásban. Jellegzetes böjti étel volt Északkelet-Magyarország görög katolikusainak körében a kukoricalisztből készült zsámiska, Filkeházán a böjti macsánka (Petercsák 1985: 52), Komlóskán az olajban sült burgonya, az aszalt vadkörte (dicska), alma (Bartha E. 1980: 49). Nagyböjtben a tésztafélék, a galuskák is tojás nélkül készültek. A Cserehát északi részén a nagyböjtre egy-egy család 25–30 liter olajat üttetett, az adventi böjt időszakában ennél kevesebb is elegendő volt. Tornahorvátiban gyakori böjtös étel volt az olajban sült burgonya, a savanyú káposzta, a káposztás galuska, az olajos cibere, a hajas grulya (héjában főtt burgonya), a rázalék (főtt burgonya olajjal, savanyú káposztával, a tökkása (főtt tök-vagdalék kukoricakásával, esetleg tejjel vagy vajjal ízesítve). Vasárnapi, ünnepi ebédnek számított böjtben a hús nélküli töltelék, a lábatlan tyúk. Böjti csemege volt a főtt mákos kukorica. Alsóvadász jellegzetes böjti ételei közé tartozott a tojással, liszttel, zöldséggel készített tőtelék leves, a krumplilángos és a pattogatott kukorica. Nyírbátorban és környékén a görög katolikusok zsírtalan kőtteseket, csörgőket sütöttek.
A nagyböjt harmadik vasárnapja a kereszthódoló vasárnap. Ezen a napon még a közelmúltban is általános szokás volt, hogy a hívek vecsernye után fölkeresték az útszéli kereszteket, ahol közös ájtatosságot tartottak, böjti énekeket énekeltek. A határbeli keresztek felkeresése a legtöbb esetben nem korlátozódott a kereszthódoló vasárnapra, hanem ezt követően váltakozó gyakorisággal eltartott egészen a böjti időszak végéig. Filkeházán ilyenkor a hívek mise után poklanát vernek. Letérdelnek a templom közepén, és háromszor a földhöz érintik homlokukat (Petercsák 1985: 52). Rudabányácskán a keresztesvasárnaptól kezdve vasárnap délutánonként leányok és legények jártak a keresztekhez. Rakacán társulatos asszonyok keresték fel a kereszteket, „hogy az Úrjézus kínszenvedéseit pótolják”. Nyírkarászon az ájtatosság ideje alatt a keresztnél gyertyát égettek. A kereszthódoló vasárnapot követő böjti keresztjárás szokásban volt még Irotán, Szakácsiban, Baktakéken és más abaúji, zempléni, szabolcsi közösségekben.
Nem lehetetlen, hogy ez a szokás eredetileg a kereszthódoló vasárnap hagyományaiból sugárzott szét a böjt további időszakára – a kínszenvedés emlékére. Ezzel áll összefüggésben, hogy a kereszthódoló vasárnaptól húsvétig terjedő időszak viszonylagos gondolati egységet alkot, amit a szent kereszt fokozott kultusza jellemez. A népi kultusz közvetlen ihletője itt az egyház maga, amely a templom közepére csókolásra kitett feszület révén sugalmazza e hetek gondolati tartalmát. Az ájtatossági forma fennmaradásának kedvezett az intenzív társulati élet, a keresztek fölkeresését leginkább mindenütt a rózsafüzéres társulati tagok kezdeményezték (Bartha E. 1986: 321).
A húsvétot közvetlenül megelőző napok sajátos templomi hagyományával találkozunk Komlóskán. A hívek itt a kínszenvedési szertartástól a feltámadásig a templomajtótól térden csúszva mentek be az oltárig, s csak ezután foglalták el helyüket. A szokást az ötvenes, hatvanas években még sokan gyakorolták (Bartha E. 1980: 50).
A húsvéti időszak jellegzetes liturgikus szokáshagyománya a halottak húsvétja. Emléke már csak egyes nyírségi és borsodi falvakban él, részletesebben szólunk még róla a halottkultusszal kapcsolatosan. Az ide tartozó hagyományok máig is elevenek a magyarországi görögkeleti szerbek és románok körében (vö: Beck 1974b; Hocopán 1986).
Az Illés-naphoz római és görög katolikusainknál számos kisebb időjósló szokás, hiedelem fűződik. A magyarországi görög katolikus papság évszázados hagyománya volt, hogy ezen a napon családostul részt vettek a máriapócsi búcsún: A máriapócsi kegyhely más búcsúitól eltekintve, az Illés napján tartott búcsú jó lehetőséget nyújtott a kapcsolatok fenntartására még az egymástól viszonylag távolabb eső parókiák papjai számára is. Ez alkalommal mind a papok, mind családtagjaik gyóntatót kerestek maguknak, de túl azon, hogy eleget tettek a búcsú szabta szakrális követelményeknek, jelentős társasági élet is folyt. A máriapócsi Illés-nap jó alkalmat adott a papi családok fiataljainak a megismerkedésre, ami nemegyszer házassághoz vezetett. Különös jelentőséget kap ez akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a görög katolikus papság körében jóformán századunk közepéig az egyház által ösztönzött erős endogám törekvések érvényesültek.
Az egyházi ünnepek kapcsán említést kell tenni néhány újabb keletű ájtatossági formáról, amelyek a húszas, harmincas években honosodtak meg a magyarországi görög katolikusok körében. Feltűnő megjelenésükre a korabeli egyházi sajtó is fölhívta a figyelmet (Új ájtatossági formák 1935). Népszerűsítésükben nagy szerepe volt az eperjesi püspökségnek és a máriapócsi bazilita rendnek, de gyors elterjedésüket spontán folyamatok is elősegítették. Ezek a nagyrészt Galícia felől érkezett ájtatossági formák mára már többé-kevésbé a hivatalos liturgia részévé váltak. Így lett általános görög katolikusaink körében Jézus Szent Szívének, Szent Józsefnek, Krisztus királyságának tisztelete, az úrnap megtartása, így terjedt el egyes görög katolikus falvakban a lourdes-i ájtatosság, vagy – immár a helyi római katolikus plébánia hatására – a Szent Antal-kultusz (Bartha E. 1980: 48; 1986: 322). Szent Antal a legtöbb helyen a szegények segélyezésében Szent Miklós helyébe lépett. A tokaji templomban a Szent Miklós-persely fölött megjelent páduai Szent Antal képe is (Bálint S. 1977: I. 51.). Fábiánházán a segélyezés már a századforduló éveiben Szent Antal nevében történt (Ráböjtölés 1905).
A népi vallásosság sajátos és alapvető rétegét alkotják a szentelmények, amelyek mintegy összekötő szálat jelentenek a keresztény hitélet és a népi vallásgyakorlat között. A római katolikus szentelményekkel foglalkozó liturgiatörténeti és néprajzi szakirodalom viszonylagos gazdagsága mellett is mindmáig kevéssé ismert az a sokrétű és jórészt még eleven hagyományanyag, amely a magyar görög katolikus egyház liturgiájában gyökerezik. Ezek a szentelmények egyes naptári ünnepek, azonos ünnepélyességi fokú ünnepek, egyházi szertartások és mindennapi élethelyzetek köré csoportosulnak.
A naptári ünnepek szentelményei az egyházi év bizonyos napjaihoz kapcsolódnak, s a szentelményekkel élők számára egyúttal az ünnepek legfőbb tartalmát, kézzelfogható bizonyosságát jelentik. A tél végi, tavaszi és nyári ünnepi alkalmakhoz kötött szentelmények egy részének hagyományanyaga megegyezik a hazai római katolikusság ide kapcsolódó szokásaival. Így a szentelt gyertya, szentelt barka, a szentelt ételek és a szentelt búza népi alkalmazása alig mutat eltérést. A búzaszentelésnek csupán az időpontja nem esik egybe, a görög katolikusok április 23-án, Szent György nagyvértanú napján tartják. A görög szertartás szövege a szőlő megáldását is tartalmazza (Euchologion 1964. 222), s a húszas, harmincas években Tokaj-Hegyalján a pap búzaszentelés közben a szőlők felé is áldást osztott (Ambrózy 1933: 23).
A magyar görög katolikus liturgikus gyakorlatban a füvek és virágok megáldására rendszerint Keresztelő Szent János születése napján került sor. A szentelt fű (tisztesfű, szentelt dudva) Észak- és Északkelet-Magyarország görög katolikusainak körében a szenteltvíz mellett a legkedveltebb szentelménynek számít (Niedermüller 1978–79: 117; Bartha E. 1982b: 111), a Bodrogköztől délre viszont ebben a formában eddig ismeretlen. Összetétele csaknem falvanként változó. Egyik legfőbb összetevője a tisztesfű, amelyről a szentelmény népi elnevezését is nyerte, s amelyet minden betegségre hatásos gyógyszernek tartanak. Található még benne szarkaláb, fodormenta, kakukkfű, búzavirág, ezerjófű, margaréta, de ezek mellett a kertek, kaszálók, rétek szinte minden ismertebb virága belekerül a csokorba. Így például a liliom, fokhagyma, saláta, Rudabányácskán, Mogyoróskán gyújtókovácsi, kéktarajú fű (Niedermüller 1978–79: 117), Baskón szamodrád fű, Rakacán nefelejcs, királyka, Végardón üröm, Komlóskán morzsika (marunka), nadozsnik. Azokban a borsodi falvakban, amelyek környékén nem terem meg, János napja előtt cigányok árusítják a tisztesfüvet. Az utóbbi években a gyógyításra használatos növényeken kívül egyre gyakrabban visznek megáldatni rózsát és más díszkerti virágokat is. Rakacai hiedelem szerint templomba menet az útmenti virágok így kiabálnak a szentelésre igyekvők után: „Engem is vigyetek!”
A megszentelt csokrot, annak virágait a legváltozatosabb célokra alkalmazzák. Használata nagyjából megegyezik a szenteltvízével, bár annál szűkebb körű. Gyakran ugyanabban a mágikus vagy gyógyító eljárásban együtt szerepelnek. A szentelt fű a mestergerenda fölé tűzve vagy a padlásfeljáróban a barkához hasonlóan a házat védi a villámcsapástól. Mikóházán és Végardón a szentelt füvet épülő házakba falazták. Főzetét beteg vagy frissen megellett jószággal itatják, beteg gyermeket fürösztenek benne. A tehenek {7-435.} gyulladásos tőgyét is ezzel mossák. A szentelt csokorból egyes füveket külön is megfőznek bizonyos betegségekre. A rossz álmú gyereket korábban a rettegőfű főzetében fürösztötték meg, a Szent Antal tüze levében azokat, akiknek bőrét kiütések lepték el (Niedermüller 1978–79: 117). A szentelt saláta ijedtségrül használt, a szentelt fokhagyma pedig máig is több mágikus, gonoszt távoltartó eljárásban szerepel. Baskón a lebetka fű levében lábat áztatnak, Komlóskán a sárga virágot sárgaságrul, a nadozsnikot fejfájástul tartják hatásosnak (Bartha E. 1980: 83). Náthás, fejfájós embernek a tisztesfű főzetével való párgolást ajánlják. Tisztesfűvel füstölték még néhány éve a szemrülesett gyermeket is. Vilyvitányban a rossz álmúak ágyát füstölték körül vele. A szentelt virágokat természetes vagy szárított formában a beteg szarvasmarhának a takarmányhoz keverve adták, alájuk pedig szamodrád füvet terítettek védő célzattal (Bartha E. 1981 b: 110). A szentelt fű a koporsóba téve az embert utolsó útjára is elkíséri.
Az észak-magyarországi János-napi virágszentelés elterjedtsége viszonylag jól körülhatárolható. Nyugati határának a Bódva és a Sajó völgye tekinthető, bár ettől nyugatabbra is felbukkan, kelet felé az országhatárig terjed. A kelet-szlovákiai magyar görög katolikus lakosság nem ismeri ezt a szokást, a kárpátaljai volt magyar görög katolikusokról nincsenek adataink. Délen a Bodrog és az ettől Miskolc irányában húzott képzeletbeli egyenes határolja a körzetet. Megállapítható, hogy a szokás a mai Magyarországon a Csehszlovákiához került eperjesi görög katolikus püspökség maradványain megszervezett miskolci apostoli exarchátus területén ismeretes.
Maga a virág- vagy fűszentelés szokása a hazai római katolikusoknál az egyházi gyakorlatban is előfordult (Schwartz 1925; Bálint S. 1977: II. 186–190), de időpontja Nagyboldogasszony napjára esett. Néhány hagyományelem arról tanúskodik, hogy – a keleti liturgia hatására – Keresztelő Szent János napját a más vallású szokáshagyomány is összefüggésbe hozta a virágokkal, füvekkel (Bálint S. 1977: II. 470; vö. még Szemerszky 1935: 176–177). Erre utal a virágoknak János-napi tűzbe vetése, s a virágos Szent János népi elnevezés, valamint ennek történeti háttere is. A keleti gyógyfűmegáldás maradványa a latin szertartásban, hogy Rómában a lateráni bazilikában Keresztelő Szent János előestéjén virágmegáldást tartanak (Szemerszky 1935: 178). A szentelt fűre további párhuzamokat találunk a római katolikusok úrnapi paraliturgikus szentelményében is. Az úrnapi gally a görög katolikus lakossággal is rendelkező vegyes vallású falvakban gyakran része a János-napi szentelt csokornak.
Az úrnapi gallyhoz hasonlóan analogikus úton vált szentelménnyé máriapócsi Illés szekerének virágdíszítése. A kegykép elé századunk első felében a könnyezés napján, Illés-napon minden évben nagyméretű virágemelvényt építettek. Ennek díszítését a búcsúra odasereglett hívek a szertartás végén szétszedték, s igyekeztek a virágokból néhány szálat hazavinni. Ezt azután otthon szentelményként kezelték.
Bár szintén nem egyházi szentelmény, de jellegzetes vallásos szokás pünkösdkor a templomok fűvel való felszórása, s zöld gallyakkal való díszítése, amely a magyarországi görög katolikusok körében általánosnak tekinthető. Zempléni falvakban e gallyakból zivatar idején a tűzre is vetettek, hogy óvják a házat a villámcsapástól.
A szőlő megáldását az egyház az úr színeváltozásának napjára írja elő. A szőlővel együtt általában más gyümölcsöket is megáldanak ilyenkor. A hivatalos szertartáson alapuló szokás a magyar görög katolikusság egészénél megtalálható, még Budapesten is él (Sasvári 1980b).
Különösen nagy ünnep volt ez Tokaj-Hegyalja görög katolikus egyházközségeiben. Sátoraljaújhelyen századunk elején körmenetben vonultak ki a szőlőhegyre. Bodrogkeresztúron kis ládákban neveltek szőlőtőkét, amit e napon megáldásra a templomba vittek (Ambrózy 1933: 27). Nyírbátorban a görög katolikus templom búcsúnapján, Krisztus királyságának ünnepén szentelik a templomban a szőlőt. Nyírtasson a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén visznek a templomba gyümölcsöt. Nyírpazonyban, Nyírparasznyán az úr színeváltozásakor nincs gyümölcsmegáldás. Más alkalmakkor azonban a gyümölcséréstől kezdődően egyéni felajánlásként több alkalommal visznek gyümölcsöt, a legtöbben Keresztelő Szent János fejevétele (aug. 29.) táján. Nyírgyulajon szinte az egész nyár folyamán szokásos volt gyümölcsöt adományozni az egyháznak. Az úr színeváltozásának ünnepén a templomba vitt gyümölcs egy részét hazaviszik, s otthon szentelményként fogyasztják el. Ugyanitt szokásban volt a Miklós-napi gyümölcs- és borszentelés is. Keresztelő Szent János fejevétele napján a szőlőn kívül szilvát, almát is szenteltettek. A Nyírségben ezt a napot a görög katolikusok teljes gyümölcsböjtként tartották meg, de az adatok szerint ez az északi parókiákon is elterjedt.
A gyümölcs eulogikus szerepét mutatja a hajdúdorogi János almája, amelyet Keresztelő Szent János napján a templom előtt, vagy más adatok szerint (Barna 1979: 112) a piacon szórtak szét a gyermekeknek az elhunyt kisdedek emlékezetére. Hasonló szokással találkozunk Jánkmajtison.
A görög katolikusok szentelményeinek legjellegzetesebb rétege nem annyira egyes meghatározott naptári ünnepekhez, mint inkább a jelentősebb ünnepi alkalmakhoz általában, illetőleg az eucharisztiához és a halottkultuszhoz kapcsolható. Ez utóbbi szentelményekben a keleti egyház liturgikus és népi kenyérkultuszának körvonalai bontakoznak ki előttünk (Bartha E. 1982a; 1989).
A görög katolikus egyház nagyobb ünnepeinek alkalmával, rendszerint még az ünnep hajnalán vagy előtte rövidebb szertartásra (litia) kerül sor, amelyen a pap az erre a célra sütött zsemle nagyságú kenyérkéket, valamint búzát, bort és olajat áld meg (Melles–Szántay Széman–Kozma 1937: 68). A litiás ünnepek liturgiáit miroválás (olajkenet) és antidór-osztás (megszentelt kenyérdarabkák szétosztása) követi. Mivel a leányegyházakban erre nem mindenütt kerülhetett sor, a litiás ünnepek hagyományanyaga az önálló parókiával rendelkező falvakban teljesedhetett csak ki igazán. A miroválás során a pap az ünnepi szentmise végén híveinek homlokát szentelt olajjal, miróval keni meg. Általános szokás, hogy akinek homlokára bővebben jutott, igyekszik az imakönyv belsejébe vagy a templomi zászló bojtjába megtörölni, így óvni a szenteltet a földre cseppenéstől. Hazatérve a templomból a hívek Baktakéken, Szirénfalván, Nyírbogdányban, Nyírtasson és más görög katolikus falvakban összedörzsölték homlokukat az otthon maradottakkal, {7-437.} vagy kézzel érintették őket, így akarván részesíteni mindenkit, főleg a betegeket az áldásban. Komlóskán miroválás után a jobb termés reményében megérintették homlokukkal a rosszul termő gyümölcsfákat.
A litiás ünnepek másik szentelménye, az antidór két összetevőből áll. Jelenti egyrészt az ünnep litiáján megáldott kenyérkéket, amelyeket feldarabolva a mise végén a hívek között szétosztanak, de hasonlóképpen elosztásra kerülnek a misekenyérnek az áldozathoz fel nem használt, nem konszekrált darabjai is. Az antidór közhasználatú elnevezése (proszfora) a misekenyérre utal. A népi változatok többsége is erre vezethető vissza (proszkura, praszkula, paszkura, paszkula), míg másutt önállóan kialakult, könnyebben értelmezhető terminust használnak (pl. papkalács, Jézuska kenyere, Jézuska kalácsa). Gyakran egyazon helyen mindkét elnevezés használatos, s az utóbbi inkább a gyermeknyelv körébe tartozik.
Az antidórhoz való búzát (proszforabúzát), lisztet korábban csaknem mindenütt a hívek adták össze, a misékre szánt borral vagy a hozzá való musttal együtt. Ennek fő formája a házaknál végzett gyűjtés volt, vagy a hívek maguk vitték el adományaikat a parókiára ünnepélyes keretek között. Több nyírségi faluban mindezt egyszerűen a templomban hagyták, s egyre gyakoribb a pénzbeni megváltás is. Máriapócson az ilyen szükségleteket a gazdag bazilita rend fedezte, de az antidór-osztás a nagyobb ünnepeken a búcsúkra odasereglett hatalmas tömeg részére technikailag nem volt megoldható. Így itt ez a szokás az egymást sűrűn követő búcsúk miatt annyi más hagyománnyal együtt csak leegyszerűsödött formában létezhetett, s ma már csak emléke él tovább.
A proszforát a parókiák egy részében a pap felesége süti. A román eredetű görög katolikusok körében szokásban volt, hogy a sütést némi ellenszolgáltatásért idős asszonyok vállalták. Nagylétán például azok, akik halottaikért misét mondattak, ezektől az asszonyoktól vásárolták meg és vitték a templomba.
A proszfora darabkái azonnali elfogyasztásra szolgálnak az ókeresztény szeretetlakomák szimbolikus megismétléseként. A gyerekeknek ez kedvelt csemegéje. A helyszínen el nem fogyasztott darabok azután a paraliturgikus szokásokban más célokat is szolgálnak. Általános üdvös hatást tulajdonítva neki, az otthon maradottak számára is visznek belőle haza. Önálló görög katolikus parókiával nem rendelkező községekben a legtöbb helyen nincs antidór-osztás, így oda a proszfora az anyaegyházból kerül. Nyírbogdányban például korábban a szomszédos Nyírpazony görög katolikus templomából vitték haza hozzátartozóik részére. A mai Észak- és Északkelet-Magyarország településeiről származó adatok arról vallanak, hogy szívesen vittek haza proszforát Máriapócsról, nagyobb erőt tulajdonítva a kegyhelyről származó szentelménynek. Máriapócson ugyanakkor az antidór-osztásra az említett okból csak igen korlátozott lehetőségek voltak.
A proszfora zsebkendőben, rongyocskában, papírban való hazavitelének elsődleges célja a szentelmény erejének átadása az otthoniaknak, különösen a betegnek. Úgy tartják, „az embert segíti a rossz lélektől való megszabadulásra”, az állatot megvédi a betegségtől. Betegségmegelőző célzattal adnak belőle a szarvasmarhának, sertésnek, a takarmányhoz keverve. A Zempléni-hegységben kis rongyba csavarva félős gyermekek nyakába akasztják. Mogyoróskán és Arkán a gyermek nyakába három darabot kötnek szemverés elleni védekezésül. Boldogkőváralján a gyermeket a nyakába kötött proszforával védték a mellét megszívó nora ellen (Barna 1978–79: 114–115). Sajátos szerepe van a proszforának Komlóskán a búzaszentelésben. A pap a szertartás végén egy külön erre {7-438.} a célra sütött, négyfelé vágott proszkurát ás el a földbe papirosba csomagolva a négy égtáj irányában (Bartha E. 1980: 82). A keleti szlávok körében számos hasonló példa ismeretes, minden bizonnyal a falu kárpátukrán eredetű lakói hozták magukkal a szokást.
A proszfora és a hozzá kapcsolódó szokások mellett szoros kapcsolatot mutat a liturgián bemutatott áldozattal a húsvéti szentelt ételek közül a szentelt kalács, a pászka. Bár a szó a magyar köznyelvben latin eredetű, jelenléte feltehetően a keleti egyház szóhasználatának eredménye. Elterjedése nagyjából egybeesik a keleti kereszténység magyarországi régióival, illetőleg a bizánci rítus kisugárzási területével (Bálint S. 1973: 295).
A húsvéti pászkához kapcsolódó népszokások és hiedelmek arra engednek következtetni, hogy a népi gondolkodás a pászkát a szentmiseáldozat kenyerével hozza összefüggésbe. Mind készítésének, mind megszegésének és elfogyasztásának mozzanataiban ott rejlik Krisztus testének szimbóluma; a húsvéti szentelt kalácsot a misekenyérrel a gyakorlatban nem egy esetben azonosítják. Szirénfalva görög katolikus magyar lakossága például a szentelt pászkát a szentségi böjt ideje alatt is fogyaszthatónak tartotta (Bartha E. 1983: 112). Hajdúdorogon a pászka alapjául szolgáló lepény népi elnevezése Krisztus teste. Ezt egy négyágú tésztafonattal fogják körül, amely a töviskoszorút jelképezi. A keresztirányban a tésztára kerülő újabb két négyágú tésztafonat jelképezi a keresztet. Az egészet pedig egy kétágú tésztafonattal szegik be, ez a teljessététel. A tészta anyagából díszítés gyanánt rákerülő öt rózsa Krisztus öt szent sebe tiszteletének szól. A vallásos jelképek körét bővíti a szentelésre vitt 11 tojás a tanítványok emlékére, akik közül Júdás kimarad. Ugyanitt találkozunk a szentelt bor és Krisztus vére azonosításával is (Mezősi 1978: 31–32).
A pászka öt rózsát jelképező díszítményét Máriapócson is Krisztus sebei emlékének tulajdonítják. Ugyancsak az öt seb tiszteletére Velétén a gazda a pászka aljából még annak megszegése előtt öt darabot kivágott, s a család ezeket eltéve szentelményként tisztelte (Bálint S. 1973: 300). Nyírbátorban a görög katolikusok a hazavitt pászkából kereszt alakban négy darabot kivágtak. Ezeket a szarvasmarhának adták, a morzsákat pedig az aprójószág kapta. Az állatoknak csaknem mindenütt adnak a pászkából. Az öt szent seb szimbolikája a pászka felvágására is átterjedt. Nyírgyulajon a pászka aljára késsel öt keresztet rajzolnak, mielőtt megszegik. A szélére négy kisebbet, a közepére egy nagyot, amely a többit átéri. Nem nehéz itt a pászka felső része díszítményeinek párhuzamára bukkanni (Bartha E. 1989).
A görög katolikus hagyomány a pászkával és szentelésével kapcsolatban több mozzanatnak is nagy jelentőséget tulajdonított. Végardón úgy tartották, aki a legnagyobbat viszi szenteltetni, az a legjobb háziasszony. Velétén az asszonyok akkora pászkát sütöttek, hogy nem fért ki a kemence száján, meg kellett azt bontani (Bálint S. 1973: 299).
A magyar görög katolikusok körében sokfelé elterjedt szokás, hogy a húsvéti ételszentelés után mindenki igyekszik mielőbb hazaérni. A történeti Szabolcs megyében a hiedelem szerint, aki elsőnek ér haza, annak a tehene adja majd a legtöbb tejet (Borovszky é. n. 170). Rudabányácskán, Rakacán az asszonyok szaladtak hazafelé a pászkával, mert {7-439.} aki itt első volt, az a munkában is élen járt (Bartha E. 1989). Nyíracsádon azt tartják, még abban az évben meghal, aki utolsónak marad (Bálint S. 1973: 299).
A magyar görög katolikusok között általános gyakorlatnak tekinthető a pászkának féregűzésre való felhasználása is. A szentelésből hazaérve a gazda vagy a gazdasszony körbeviszi a telt kosarat a ház minden helyiségében vagy a ház körül, hogy a férgek, kígyók eltávozzanak a háztól.
A görög katolikus vallásos néphagyományok sajátos rétegét alkotják a halottkultusz szokásai (Sasvári 1982). Többségük a szentelményekkel áll kapcsolatban, vagy kifejezetten szentelmény jellegű. Jelentős részük a temetkezési szokásokhoz sorolható, a szorosan vett vallásos néphagyományokhoz közelebb áll azonban a halottak emlékezetének kultusza, a velük való kapcsolattartás, az értük végzett áldozatok vallásos megnyilvánulásai.
A halottakról való megemlékezés naptártól független alkalmai az értük mondatott misék, pannichidák (gyászszertartások). Az első pannichidára még a koporsó lezárása előtt kerül sor, melynek alkalmával a pap beszenteli a holttestet és a koporsót. Ezt a szentelési szertartást a későbbiekben rendszerint évenként ismételten végeztetik a gyászmiséhez kapcsolva vagy önállóan. A nép a halotti toron vagy más ájtatosságok során esetenként maga is végez pannichidát.
A halottakról való megemlékezés a naptári év szakrális rendjében is helyet kapott. A görög katolikusoknál az év folyamán több napot is a halottak emlékének szentelnek. Ezek közé tartozik a halottak szombatja és a halottak húsvétja. Halottak szombatja ötször van egy évben; az első a vajhagyó vasárnapot (a nagyböjt előtti vasárnap) megelőző szombaton, három a nagyböjti időszakban, egy pedig pünkösd előtt. Ezeken a napokon a pap a mise végén tartott gyászszertartás alkalmával felolvassa az egyes családok halottainak nevét (hramota). Máriapócsi hiedelem szerint a felolvasást a halott lelkek a templomajtóban hallgatják végig, s akit közülük nem említenek, sírva távozik. Hajdúdorogon az ezekre a napokra sütött kisméretű kalácsot nagy kosarakkal vitték a templomba, majd a liturgia elvégzése után szétosztották a szegények között. A 20. század legelején még Máriapócson is megvolt ez a szokás: a zsemle nagyságú kalácsokat az oltár mellett álló kosárba gyűjtötték, majd a szertartás után a szegényeknek adták (Béres 1973: 354). Ahol a megvendégelés valamilyen formában fennmaradt, az utóbbi évtizedekben a felajánlás jellegét öltötte, s inkább a pap, az egyház támogatására szolgál. Nyírbélteken és Piricsén néhány évvel ezelőtt még a halotti szertartásokra lisztet, tojást, kalácsot vittek a papnak.
Korábban gazdag szokásanyaggal rendelkezett, de ma már – néhány kivételtől eltekintve – csak a görögkeletiek körében élő hagyomány a halottak húsvétja, a halottakról való húsvét utáni megemlékezés (vö. Béres 1973; Bartha E. 1982a). A magyar görög katolikusok többsége már a századforduló táján is a nyugati egyház emléknapját, a halottak napját tartotta meg a húsvéti időpont helyett (Halottak napja 1901. 5). 18. századi feljegyzések szerint Álmosd, Vértes, Bedő román görög katolikus lakossága húsvét után egy héttel a temetőben korsókkal, edényekkel, kaláccsal jelentek meg, s miután a pap a sírokon ezeket megszentelte, hazavitték. Más adatok szerint a sírokra rakott élelmet a halottak lelki üdvéért szétosztották a szegények között, s az egyház {7-440.} részére is adtak belőle. A szokást századunk húszas éveiben is gyakorolták (Béres 1973: 353–354). Hajdúdorogon a Tamás-vasárnap utáni hétfőn a századforduló táján még néhány család kivonult a temetőbe, ahol a pap parasztázt (halotti szertartás) végzett. A halottak húsvétjának megtartására Rakacáról is vannak adataink, de itt a szokást egyházi kezdeményezésre újították fel, s időpontja nem a Tamás-vasárnap, hanem húsvét második napja.
A görög katolikusok halottkultuszának vallásos színezetű rétegeiben, főleg a már említett egyházi indíttatású és paraliturgikus szokásokban egy másik szentelménytípusnak is nagy szerepe van. Észak-borsodi, abaúji adatok szerint korábban a gyászmisét kérő család a templomban kaláccsal és pálinkával jelent meg, amelyből a mise végén minden jelenlévőt megkínáltak. Máriapócson húsvétkor és halottak húsvétján is szenteltettek kalácsot. Az utóbbi alkalommal a parasztázra vitt kalácsba kereszt alakban négy szál gyertyát szúrtak, amelyek a szertartás ideje alatt égtek. Ezt a kalácsot (parásztás kalács) a szertartás után emelgetni kezdték, majd szétosztották a hívek között. A szegények kaláccsal történő megvendégelésére a halálesetet követő harmadik napon is sor került. Mindez azért figyelemre méltó, mert a keleti egyház ezt a napot is a halottról való megemlékezésnek szenteli (Melles–Szántay Széman–Kozma 1937: 260). Szabolcs megyében a századforduló táján ezen a napon a gyászmisén megjelent szegények a mise után a gyászoló családhoz vonultak, ahol kaláccsal és itallal vendégelték meg őket. Az udvaron tálaltak számukra a földön. Ezt a lakomát említésnek nevezték (Borovszky é. n. 166). A kalács halottas jellege még kifejezettebben megmutatkozik a halotti tor és a virrasztás szokáshagyományaiban. Nyírgyulajon virrasztáskor a koporsó előtt álló asztalkára a feszület mellé egy kalácsot helyeznek, amelybe szúrva szentelt gyertya ég. A koporsó beszentelése közben a szenteltvíz a kalácsot is éri, amelyet a halott kalácsának neveznek. A szertartás végeztével megkínálják belőle a papot, majd minden jelenlévő kap belőle egy darabot. Rakacán a gyászmisét kérő család még a 20. század közepén is kaláccsal és pálinkával jelent meg a templomban, amiből a szentmise végén megkínálták a papot és a résztvevőket.
Elterjedt szokás volt temetés után a gyertyákkal megtűzdelt kalácsok emelgetése és érintgetése. Máriapócson a templomban a parasztáz végeztével a kalácsokat a beléjük állított gyertyákkal a hívek emelgetni kezdték, s mindenki igyekezett azokat megérinteni. A szokás itteni fennmaradásának kedvezett, hogy ezt a Máriapócsra zarándokló ruténok és románok is gyakorolták a kathizmálion megismétlése mellett, az ószövetségi ételáldozatok mintájára. Akik az elhunyt hozzátartozói közül magához a kalácshoz nem férhettek hozzá, igyekeztek legalább az azt emelők kezét megérinteni, s így részt venni a felajánlásban. A kenyér emelgetésére (panagia ’emelés’) korábban a szerzetesházakban minden ebéd után sor került, valamint magában az eucharisztikus liturgiában is az átlényegülés és a Szentlélek segítségül hívása után. Itt a pap Szűz Mária nevének említésekor felemelt egy kenyérdarabkát, s azt az antidór-osztáskor kiosztandó kenyerek közé helyezte (Meester 1935: 140). A szokás jelenlétét Máriapócson inkább az ottani bazilita rendháznak tulajdoníthatjuk (annak ellenére, hogy ott a szerzetesek a panagia-emelést századunk elején már nem gyakorolták), mintsem az idegen zarándokoktól való átvételnek (Bartha E. 1981: 254).
A halotti kalács emelgetésére Hajdúdorogról is vannak adatok. Temetés után a halottas háznál emelgetni kezdtek egy nagyobb kalácsot, amelybe három égő gyertyát {7-441.} tűztek. A jelenlévők közül mindenki odament hozzá, s igyekezett megérinteni. Ugyanez játszódott le a karácsonyi éjféli kenyérmegáldás (litia) után is.
A halotti kalácshoz fűződő szokások számos eleme tevődik át egyes falvakban – magának a kalács szentelménynek a háttérbe szorulása során – a húsvéti szentelt pászkára. Ilyen, a fentebbiekkel analóg szokás a húsvéti pászka szertartásos fölemelése. Ópályiban a leányok pászkát a fejük fölé emelgették, miközben ezt mondogatták: „Híres legyek, mint ez a pászka.” Nyíradonyban égő gyertyát szúrtak bele, Hosszúpályiban pedig – szintén a halotti kalácshoz hasonlóan – a pászkából az elhunyt vagy távollévő családtag részét a koldusnak szokták adni (Bálint S. 1973: 299). Técsőn az ételszentelés ideje alatt a pászkába a hívek égő gyertyát szúrtak, vagy a gyertyákat a szentelésre vitt ételek közé állították. A halotti kalács és a pászka hagyományai ötvöződésének kedvezett az is, hogy a keleti egyház halotti megemlékezései részben húsvéttájra esnek.
A halott kalácsának közelebbi, még élő párhuzamait a kárpátaljai, máramarosi görögkeletieknél találhatjuk meg. A kaláccsal történő halotti megemlékezések újraéledésének lehetünk szemtanúi a fővárosi parókián (Sasvári 1980a: 155).
A dél- és közép-európai ortodox kereszténység liturgikus és népi gyakorlatában mindenütt szokásban van a mézes főtt búza szentelése. A szentelmény az elhunytak emlékét szolgálja. A nagyböjt első szombatjára a görög katolikus szertartás századunk harmincas éveiben még előírta a gyümölccsel kevert, mézes főtt búza, a kolliva (kolyba) megáldását (Melles–Szántay Széman–Kozma 1937: 140). A kolliva azonban ekkor már nem tekinthető a hitélet eleven részének, s valamikori megléte ma már csak a legidősebbek emlékezetében él. A magyar szokáshagyományban a mézes búza szentelése legtöbbször a húsvét utáni halotti megemlékezéssel esett egybe. A néprajzi és liturgiatörténeti adatok szerint a szentelmény több görög katolikus vidékünkön előfordult, de a legtovább és a legösszetettebb formában Máriapócson maradt fenn az ottani bazilita kolostor hagyományőrző erejének következtében (Béres 1973; Bartha E. 1982a). A tálakba öntött, főtt aszalt szilvával díszített, gyertyákkal teletűzdelt mézes búzát (parásztás) a litiás asztalra helyezték a parasztázra vitt kalácsokkal együtt. Ez utóbbiakban a szertartás ideje alatt szintén gyertyák égtek. Ennek végeztével a pap megáldotta a kollivát és a kalácsokat, amelyeket ezután a hívek a templomban körbeadogattak. Igyekezett ezeket mindenki megérinteni, mert azt tartották, ahányan hozzáérnek, annyi lélek szabadul meg a tisztítóhelyről. Ugyanígy vélekedtek az ezután szétosztott és elfogyasztott búzaszemek számával kapcsolatosan is. A kollivával együtt a hívek a kalácsok darabjaiból is részesültek. A szokás Máriapócson az utóbbi évtizedben papi kezdeményezésre, higiéniai okokból megszűnt. A kolliva emléke lehetett, vagy ennek analógiájára alakult ki az egyébként római katolikus, de bizáncias elemekkel átszőtt vallásosságú bukovinai székelyek mézzel ízesített főtt búzája, amelyet még a múlt században karácsony estéjén fogyasztottak, s a halottkultusszal állt kapcsolatban (Bálint S. 1973: 79).
A görög katolikus liturgia korábban viszonylag nagy teret engedett, s enged még ma is a pap kezdeményezőkészségének, s a papot a helyi közösség is sokszor készteti a hivatalos szertartás némi módosítására, a helyi hagyományok és az egyházi előírások egyeztetésére. Különösen vonatkozik ez a népénekekre, olyannyira, hogy az egyházi {7-442.} sajtóban már századunk elején mozgalom indult az éneklés egységesítése érdekében (Radványi 1902). A vidéki parókiára érkező papot gyakran már kész dallammal várják, de maguk a papok, kántorok is alakítanak az énekek dallamán. Megfigyelhető ez a miseliturgia énekeinél is. Egy-egy jobban sikerült dallam azután néha szélesebb körben is ismertté válik, s alaposabb kutatás után feltérképezhető volna a dallamfajták elterjedési területe.
| A MAGYARORSZÁGI GÖRÖG KATOLIKUSOK TÖRTÉNETÉRŐL | TARTALOM | ÁTALAKULÓ HAGYOMÁNYOK |