OKTÓBER | TARTALOM | DECEMBER |
FEJEZETEK
E napon ma is szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és gyertyák gyújtása a halottak emlékezetére. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért sokfelé szokás, hogy számukra is megterítenek, kenyeret, sót, vizet tesznek az asztalra. A bukovinai magyarok sütnek, főznek és kiviszik az ennivalót a temetőbe, osztogatják. Gyertyát gyújtanak otthon, ahány halottja van a családnak, annyit. Az Ipoly menti falvakban, aki nem tud temetőbe menni, az otthon gyújt gyertyát mindenszentek napján. Régebben figyelték, kinek ég előbb a gyertyája, mert a hiedelem szerint az hal meg előbb a családban.
A szegedi tájon mindönszentök kalácsa, kóduskalács néven üres kalácsot sütöttek, amit a temető kapujában várakozó koldusoknak adtak, hogy ők is megemlékezzenek a család halottairól. Csallóközben is az ezen a napon sütött kalácsot osztották szét a temető kapujában álló és imádkozó koldusok között, nehogy a halottak hazalátogassanak. Jászdózsán, miközben a temetőben gyertyát égettek, odahaza égve hagyták a lámpát, {7-208.} hogy a halottak széjjel tudjanak nézni. Úgy vélték: „Míg a harang szól, a halottak otthon vannak.” A Tápió menti falvakban egy tál ételt tettek az asztalra a halott számára.
Mindenszentekhez gazdasági hagyományok is fűződnek. Csépán ilyenkor szorultak be az állatok a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda. Galgamácsán e napon szegődtették a cselédeket, pásztorokat. Nagymagyaron mindenszentekkor volt a legényvásár. Itt kötöttek a gazdák egyezséget a szolgálni menő legényekkel.
Mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a néphit szerint a templomban a halottak miséznek. Halottak napján megvendégelik a szegényeket és a koldusokat. A Gyimes-völgyben így mondták: „Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat odaadjuk avval, hogy a hóttaké.” Van, ahol a sírokra is tesznek élelmet, például Topolyán, de emellett a koldusoknak is adnak. Ipolyhídvégen halottak napján a közeli rokonság együtt fogyasztotta el az ebédet, majd kimentek a temetőbe és gyertyát gyújtottak az elhunytak tiszteletére.
Halottak napján, sőt hetében mosási tilalom volt, attól tartva, hogy akkor a hazajáró halott vízben állna. A Csallóközben is tilos volt mosni, mert megsárgulna a ruha. Nem meszeltek, mert a férgek ellepnék a házat. Halottak napján Szlavóniában sem végeztek semmilyen földmunkát, mert keléses lenne, aki ezt megszegi. Csantavéren a halottak napi esőből sok felnőtt halottra jósoltak a következő esztendőben.
Mindenszentek és a halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte mindenki számára kötelező. A halottak napjának világítással egybekötött megünneplése néhol csak újabb szokásként, a második világháború után terjedt el, például a kalotaszegi falvakban.
Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak. Úgy tartották, minél többet isznak, annál több erőt és egészséget isznak magukba. Ilyenkor már le lehet vágni a tömött libát. „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” tartották. A liba csontjából az időjárásra jósoltak: ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid, akkor sáros. Az aznapi időből is jósoltak: „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Egy kalendáriumi regula szerint: „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.” „A bornak szent Márton a bírája” tartja a mondás, azaz ilyenkor iható az újbor, más jelentése szerint az őszi időjárás dönti el, hogy milyen lesz a bor. Baranyában azt tartják, hogy a Márton-napi idő a márciusi időt mutatja meg.
Szent Márton napján a pásztorok vesszőt adtak ajándékba a gazdáknak. Ez volt a Szent Márton vesszeje. Köszöntőt is mondtak, a gazda megfizette a bélesadót vagy rétespénzt. Márton vesszeje többágú volt, úgy tartották, ahány ága van, annyit malacozik a disznó. A bősi gazdák a disznóól tetejébe szúrták dögvész ellen. Tavasszal ezzel a vesszővel hajtották ki az állatokat. Bősön zsírral, szalonnával, kolbásszal ajándékozták {7-209.} meg a pásztort, esetleg pénzt is adtak. Az Ipoly vidékén a pásztorok sorra járták a házakat, és a gazdáktól ajándékot kaptak. A Nyitra megyei Zsérén is a pásztorok hordták a mogyorófavesszőt, amiért a gazdától ajándékot kaptak.
A Dunántúlon különösen Vas megyében még sokan emlékeznek arra, hogy Márton-nap estéjén a pásztorok sorra járták a házakat köszöntőjükkel. Kezükben dús lombú nyírfavesszőt tartottak, melyből a gazdának is adtak, hogy tavasszal ezzel hajtsa először a jószágot a legelőre. Gyöngyösfalun például a kanász megkopogtatta az ablakot a következő szavakkal: „Jó estét kívánok! Elhoztuk Szent Márton püspök vesszeit. Se mink nem kezdtek, se mink nem végezzek. Úgy szaporodjanak a sertések, mint ennek ahány ága boga van” (Tátrai Zs. gy. 1966). Baranya, a Mura-vidék lakói szerint Márton-napkor nem szabad mosni, teregetni, mert elpusztulna a jószág.
Néhol Márton-nap a cselédfogás és a legeltetés határnapja, valamint vásárnap. Dunaszerdahelyen híres volt a Márton-napi vásár.
A kalotaszegi falvakban a jószág behajtása alkalmából Márton-napi bált rendeztek. Ezen a vidéken igen gyakori a Márton név, ezért mint névnapot ma is ünneplik névnapköszöntőkkel.
Hazánkban a leggyakoribb női nevek közé tartozik az Erzsébet, azért az egyik legkedveltebb névünnep. Árpádházi Szent Erzsébet neve gyakran szerepel a pünkösdi énekekben. Lehetséges, hogy az összefüggés a pünkösdirózsa és Szent Erzsébet legendájának egyik motívuma, a rózsacsoda következtében alakult ki.
Gyermekjátékokban is gyakran előfordul Erzsébet neve, különösen az ún. várkörjáró játékokban.
Időjárásjóslás is fűződik ehhez a naphoz: Ha Erzsébet napon havazik, azt mondják: „Erzsébet megrázta a pendelyét.” Debrecenben úgy mondják:
Erzsébet, Katalin havat szokott adni, |
A bitang marhákat jászolhoz kötözni. |
(Barna 1979: 118) |
Katalin-naphoz férjjósló hiedelmek és praktikák kapcsolódtak. Ilyenkor is szoktak vízbe tenni gyümölcságat, s ha az karácsonyra kizöldül, a kíváncsiskodó lánynak közeli férjhezmenetelt jósolt (lásd még Luca-nap). Az ágat ez esetben katalinágnak nevezik.
A jóslások fő ideje a lányok számára: András-nap. A legények azonban ezen a napon tudakozódhattak jövendőbelijük iránt. Például úgy, hogy lopott leányinget tettek a párnájuk alá, abban reménykedve, hogy megálmodják a feleségüket. Sárosfán, Csantavéren a fiúk Katalinkor böjtöltek, hogy álmukban meglássák a jövendőbelijüket.
Katalin női dologtiltó nap. A Szerémségben ilyenkor nem sütöttek kenyeret. Nem szabad szántani, kocsiba befogni. Leálltak a malmok is.
{7-210.} A Katalin-napi időjárásjóslás közismert: „Ha Katalin kopog, akkor karácsony locsog, viszont, ha Katalin locsog, akkor a karácsony kopog.” Katalin napjával befejeződtek az őszi bálok, lakodalmak.
A legjelentősebb házasságjósló, varázsló nap. Többnyire a lányoknak magányosan, titokban kellett ezeket a praktikákat elvégezniük. Próbáltak álomból jósolni. A párna alá férfiruhaneműt rejtettek, és egész nap böjtöltek. A jövendőbeli megálmodására utal a hajdúszoboszlói mondás:
Aki böjtöl András napján, |
Vőlegényt lát iccakáján. |
(Barna 1979: 119) |
A párna alá tett nadrággal előzetesen is végezhettek hatékonyságot fokozó mágikus eljárást, például a Bódva vidékén a leány kendermagot vetett a favágítóba, nadrággal boronálta el, s úgy tette a feje alá. A csallóközi Medvén egész nap böjtöltek a lányok, a fejük alá éjszakára férfiruhadarabot tettek, hogy álmukban megtudják, ki lesz a férjük. Lefekvéskor mondták
Ágyláb, léplek |
Szent András kérlek, |
mondd meg, hogy ki lesz férjem! |
(Marczell 1985: 51) |
Ereszrázással is próbáltak jósolni. A zsúpfedeles házak ereszét megrázták, s a kötényükbe hulló magból jósoltak: „Ha a lány kötényébe búzamag hull, jómódú legény veszi feleségül, ha rozsmag, akkor szegény legény lesz a férje, ha pondró hull bele a zsúpszalmából, még a következő évben teherbe esik” (Ujváry 1975: 68).
A hallgatódzásból jóslásnak legismertebb formája volt az ól rugdosása, mely nemcsak András-napkor szokásos praktika. Úgy vélték, ahányat röffen a disznó, annyi év múlva mennek férjhez. A Zempléni-hegység falvaiban azt is figyelték, hogy anyadisznó röffen-e először, mert az özvegyet jelzett, a malac pedig legényt.
Szemétre, trágyadombra állva figyelték, honnan hallják a kutyaugatást, úgy gondolták, hogy abból az irányból jön majd a jövedőbelijük.
A Bódva vidékén András-napkor szokás volt a fonóból kisurranni, és kendermaggal hajigálni az ablakokat, várva, hogy a bennlevők mit mondanak. Azt várták: „Csengős lovon vigyenek”, de sokszor a házbeliek tréfából ilyeneket mondtak: „Vess fattyút!”, „Vénülj meg!”, „Vessz vénlánynak!” (Ruitz 196566: 599).
A közös jóslások többnyire a fonóban történtek ólomöntéssel, gombócfőzéssel. A gombócba egy-egy férfinevet rejtettek, amelyik elsőnek jön fel a víz tetejére, az lesz az illető férjének a neve. Az ólomöntésnél az öntvény alakjából a jövendőbeli foglalkozására igyekeztek jósolni.
A moldvai és Gyimes-völgyi magyarok ezen a napon a farkasok ellen megfokhagymázták {7-211.} az ajtókat, hogy ne vigyék el a jószágot. E célból összekötötték az ollót, mert ha nyitva maradna, a farkasok elvinnék a juhokat. András-napkor kezdődtek a disznóvágások, disznótorok, ezért nevezték disznóölőnek is.
A disznóölést követő vacsora, a disznótor a magyar nyelvterületen mindenütt jeles alkalom volt az adománygyűjtésre, köszöntésre, alakoskodó játékok bemutatására. András-naptól (nov. 30.), Disznóölő Szent András napjától, a hideg idő beálltától kezdődtek a disznótorok.
A vacsora ideje alatt jártak a kántálók. Hasznoson erre fiúk vállalkoztak. Többen összeverődtek, és a disznótoros házak ablaka előtt rákezdtek:
Orosházán a következő kántáló versikével kérték a bebocsátást:
Eljöttem én kántálni |
Nem szabad engem bántani. |
Én fogtam meg fülit, farkát, |
Adjanak egy darab hurkát! |
(Beck 1974a: 102) |
Cigánykáknak nevezik a bekormozott arcú kántálókat. Turán lányok mentek maskarának öltözve kántálni. Ha kaptak, akkor így köszönték:
Áldja meg az isten e háznak gazdáját, |
Töltse meg az isten mind csűrét, kamráját. |
Áldja meg az isten e háznak gazdáját, |
Töltse be az isten tetűvel, bolhával. |
(Schram 1972: 132) |
Ilyenkor aztán elfutottak, mert a bot repült utánuk.
Topolyán a disznótori kántálók cigánynak, medvének, kéményseprőnek öltözve állítottak be. Kutyaverő bottal, rossz tepsikkel, fedőkkel mentek. A szobába érve összeverték {7-212.} a tepsiket, fedőket, a bottal a szoba földjét szurkálták, hogy a gazdának szerencséje, pénze legyen:
Látom az ablakon, |
Málé az asztalon. |
Nem köll nekem málé, |
Legyen a gazdáé. |
Köll nekem rétes, |
Az is legyen mézes, |
Hosszú nagy szál kolbász, |
Vastag sült hurka, |
Jó darab szalonna. |
Ha nem fogadták a kántálókat, bekiabálták:
Négylába van a disznónak, |
Ötödik a farka. |
Farka alatt van a duda, |
Fújja meg a gazda. |
(Borus 1981: 99) |
A kántálókat megkínálták. Igyekeztek megtudni, hogy kicsodák. A cigánynak öltözött kántálóval jósoltattak, a medvének öltözött kántálónak táncolnia kellett. Ha ismerősök voltak a kántálók, levetették a maskarát, és az asztalhoz ültették őket.
Nagykőrösön a nagyobb gyerekek, de inkább legények és lányok maskarába öltöztek, és a beköszöntés után kántáltak:
Szegény vándorok vagyunk, |
éhesek vagyunk, |
szállást nem kapunk. |
Kínáljanak meg minket! |
Kívánunk a gazdának, |
ahány falatot ád, |
annyi disznót vágjon. |
(Barna 1978: 480) |
Itt ma disznót sütnek, |
Jól érzem szagát, |
Talán nekem adják |
A hátulsó combját. |
{7-213.} Tudom disznót öltetek, |
Kolbászt, májast töltettetek, |
Ha engem nem részeltettek, |
Több disznótort ne érjetek! |
(Dömötör T. 1986: 152) |
A disznótorral kapcsolatos másik adománygyűjtő szokás az ún. nyársdugás. Főleg a Zselicségben, a bandába tömörült legények, fiúgyermekek többágú nyársat dugnak a kilincsre vagy az ablakba, s az egyik ágára tréfás, gyakran trágár szövegű papírlapot szúrnak. A háziak a nyársra hurkát, kolbászt, szalonnát, pogácsát szúrnak. Lényeges, hogy a nyársdugók kilétére ne derüljön fény.
A múlt századi szokásgyűjteményben a nyársdugás viski változatáról tudósítanak: „Az itteni disznótoroknál az az eredeti, ahogy a furfangos ész hivatlan vendéggé teszi magát. Két egyén megáll a torozók ablaka alatt egyik két nyársat reszel össze, másik a harmadikat nyújtja be az ablakon, melyre a bentlevők kötelesek hurkát mit aggatni. Néha azonban a hurka tréfából fűrészporral van töltve” (Réső Ensel 1867: 337).
Az egész magyar nyelvterületen szokás volt a disznótori maskarázás. A kántálók, nyársdugók is többnyire valamilyen módon felismerhetetlenné igyekeztek magukat tenni. Macskaréven menyasszonynak és vőlegénynek öltöznek. A menyasszony (egy legény) arcát fátyollal bekötik, a fejére kukoricaháncsból készítenek koszorút. A kezében üres kosarat és főzőkanalat visz. Vőlegénynek egy leány öltözik, aki a kezében üres demizsont vagy üveget visz. A házhoz egész csapat kíséri őket, de csak ketten mennek be. A háziak kérdezgetik őket, de nem beszélnek, csak mutogatva adják tudtul, hogy ha a cigány húz egy nótát, táncolnak. Tánc után mutogatva kérnek enni, inni. Buboknak hívják a párt. Az enni-innivalót azután közösen fogyasztják el. A békési falvakban a cigánykák néha egész jeleneteket is előadtak és nemcsak kántáltak. Például Csorváson a böllér és a cigányok párbeszéde énekkel, tánccal, megvendégeléssel végződött. A disznótori alakoskodók játékához hozzátartozik, hogy míg az egyik szóval tartja a háziakat, addig a többiek elcsennek az ételekből.
A disznótori alakoskodás színes változatairól Ujváry Zoltán fejezete bővebben szól. A disznótorban is megjelennek azok a figurák, melyek a fonóban, tollfosztóban. Általában a disznótori alakoskodást a némajáték jellemezte és olyan maszkok viselése, hogy a résztvevők felismerhetetlenek legyenek.
A fonó a női társasmunka legfontosabb alkalma volt. Az őszi behordástól többnyire a farsang végéig tartott.
Mikor fakad a bodzafa, |
Nem kell senkinek a rokka. |
Szent Györgykor mindenképpen be kellett fejezni a munkát, mert úgy tartották, „hurka teremne a szöszben”.
A fonás kezdőnapja kötődhetett valamilyen jeles naphoz, például Galgamácsán Szent Mihály-napkor (szept. 29.), Nógrádsipeken az Imre-napi búcsú (nov. 5.) után kezdték. {7-214.} Sokfelé bizonyos munkák befejezéséhez kötötték, például a kukoricaszedés befejezéséhez. Erdélyből, Bácskából arról tudósítanak, hogy csak decemberben kezdték a fonást.
Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca-nap (dec. 13.), mert úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. Ugyancsak tilalmas nap volt Borbála (dec. 4.) is. Göcsejben az a hiedelem élt, hogy Borbála bedobná az orsót az ablakon. Általában tiltották a fonást szombaton, ünnepek előtti napon és az ünnepnapokon.
A fonóknak különböző fajtái voltak: asszonyfonók, asszony- és lányfonók vegyesen, és külön lányfonók. Házról házra jártak, vagy egy időre közösen béreltek házat. A munka jellegét tekintve is különböztek: az ún. kalákás fonókban mindenki a háziasszony fonalát fonta, általánosabb volt, amelyikben mindenki a magáét, s legfeljebb bizonyos napokon a helyet adó gazdasszonyét. A múlt századi szokásgyűjtemény a házról házra járó fonó székely változatáról szól: „Télben, mikor fonás ideje van, a székely leányok ma egyik, holnap másik háznál gyűlnek össze fonni, s ezen összegyűlést nevezik ők guzsalyos vagy korusnak” (Réső Ensel 1867: 263). Kalotaszegen és a bácskai Gomboson még a két világháború közti időben is a fentiekhez hasonlóan sorra járták a házakat.
A házakat bérlő fonóról ugyancsak olvashatunk múlt századi leírást: „Fonodának nevezzük azon házat, hol téli hónapokon át, a leánysereg fonás végett, szombatot, vasárnapot és más ünnepnapokat kivéve, esténként, legyen bár a legnagyobb sár, vagy zúgjon a legdühöngőbb zivatar, összegyűl. Alig hozzák t. i. az asszonyok rendbe a paszkoncza vagyis virágos kendert, szeptember dereka táján, hosszabbodván már az esték, egy vasárnap néhány meglettebb leány szertenéz a faluban, s kiszemel néhány házat, melyeket fondául alkalmasoknak vél. Ezek azután társnőikkel tartott tanácskozás után felszólítják a kiszemelt házak birtokosait, engednék meg, hogy hozzájok járjanak fonni. Ha kedvet mutat rá a háztulajdonos, megköttetik az alku, mi minden leánytól rendszerént kialkudott mennyiségű eledel, vagy kukoricza vagy kender s más efféléből, vagy abból áll, hogy nehány este a házát átengedő gazdasszonynak minden leány fon, de csak az ő kenderéből. Mivel pedig az egész falubeli leánysereg az udvarlásra járadó legénységgel egy szobában bajosan férne el, fonodául két házat, a helység két végén alkusznak ki, s úgy osztakoznak el, hogy mindenkinek legközelebb esik vagy az egyik vagy a másik ház. Itt szerepelnek azután a kedves társasjátékok és tarkabarka mulatságok” (Réső Ensel 1867: 1516). A fonóbeli ételeket, a világításhoz szükséges petróleumot, a fűtéshez a fát a fonóba járók közösen adták össze.
A fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas élete, az udvarlás, párválasztás szempontjából. A fonóba járás kötelező volt, az elmaradókat felkeresték, kikolompolták, taligán húzták el a fonóba. A legények nemcsak a megjelenésüket, de a munkájukat is ellenőrizték. Ismert módszer volt az ún. kulcspróba. A hanyagul fonó lány szöszéből csak sokára hullott ki a kulcs.
Különösen a lányfonóba a lányok ünnepi ruhában mentek, fonóeszközeiket feldíszítették.
A fonónak meghatározott rendje volt. Ez érvényesült az ülésrendben is. A borsodi fonóban például a fal mellett helyezkedtek el az új fiatalok, a szélen az ajtónyitogatók, kitüntetett helyet kaptak a szorgalmasok vagy a mesélők. A gazdasszony a kemencesutban ült. A legények meghatározott napokon látogathatták a fonót. A fonó több hónapos életét befolyásolták az ünnepek, jeles napok is. Így például Katalinig énekeltek, táncoltak, {7-215.} adventtől karácsonyig csendesebb időszak volt, majd farsang idején érte el a fonóbeli szórákozás a csúcspontját.
A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. Ezeket részben a lányok maguk között játszották, de jó néhányat a legényekkel együtt. A leányjátékok az énekes, táncos változatoktól az ügyességet fejlesztő, testedző játékokig terjedtek (Lajos 1965).
Különösen a leányfonókban alig várták a legények érkezését, ezért mindenféle praktikákkal igyekeztek odacsalogatni őket. „Ha hosszalják a legények kimaradtát, egy leány seprőt vesz, s minden társa előtt söpör, kérdvén kit söpörjön oda? A kérdezett szeretőjét nevezi meg. Ekkor amaz egyet toppant a seprővel mondván, hogy a nevezett legény mindjárt ott teremjen. Emigy söpörve minden társa előtt, a szemetet és a söprőt a feje fölött az ajtó felé dobja, s ha az nyéllel fordul kifelé, a legények eljönnek. Tudni akarják azonban azt is, merről fognak érkezni? A szemetet tehát kiviszik az útra, ráállva füttyentgetnek s honnan kutyaugatást hallanak legelőbb, onnan jövendenek a legények” (Réső Ensel 1867: 1718).
A közös játékok a párválasztással voltak kapcsolatosak. A legnépszerűbb fonójátékok a Megy a kosár..., Fordulj bolha..., Kútba estem... voltak. Ezek közül a „Megy a kosár...” szövegkezdetű játék az egész magyar nyelvterületen ismert volt, nemcsak a fonóban, hanem más társasmunkák alkalmával is. Nógrádsipeken a Fordulj bolha... játékot úgy játszották, hogy egy legény leült egy székre, a többiekkel a következő párbeszédet folytatta:
Fordulj bóha! |
Nem fordulok! |
Meddig |
Míg XY meg nem csókol! |
(Tátrai Zs. gy. 1973) |
A lánynak pedig, ha tetszett a legény, ha nem, oda kellett menni megcsókolni.
A fonó az udvarlás fő helyszíne volt. Az ún. legényjáró napokon keresték fel a fonókat. A fonóbeli udvarlás, a mások előtt való ölbeültetés, csók megengedett volt, holott az utcán még jóformán egymás mellett sem mehettek a lányok a legényekkel a hagyományos falusi szokások szerint.
A fonóbeli udvarlás kedvelt formája volt az orsó leverése. A leesett vagy levert orsót csókkal kellett visszaváltani. Ha elmaradt a csók, a legények bosszút álltak, például a borsodi fonóban a fonalat lemotollálták, a szöszt vizes vályúba dobták.
A fonó különösen a farsang időszakában volt a szórakozás helyszíne. Nemcsak a legények keresték fel ilyenkor a fonókat, és adtak elő különféle jeleneteket, incselkedtek a lányokkal, hanem a lányok is felkeresték egymás fonóit jelmezesen. Ijesztgették, szórakoztatták egymást. Ilyenről a múlt századi szokásgyűjteményben is olvashatunk az agárdi fonóélet leírásában: „Amely fonoda fiatalsága meg akarja látogatni a másikét, egy leányt igazi csodává öltöztet fel, úgy hogy az is, ki kísértetet nem hisz, véletlenül találkozva vele alkalmasint nem kevésé döbbenne meg. S ily felöltöztetésben kifogyhatatlanul találékony az ifjúság. Kész lévén a csoda az egész fonodai fiatalság elindul a másik fonodába, s itt egy követe által bejelenti, hogy valami ujdonság...utazó, állat, áru, termény stb. látható a faluban, meg akarják-e nézni? Kedvező választ adatván a csoda {7-216.} kíséretével bemegy, s feladat, a társaságot bohóságaival kaczagtatni, mit azután közös táncz követ. Pár hét múlva másik fonoda szintén csodával viszonozza a látogatást” (Réső Ensel 1867: 19). A farsangi dramatikus játékok többségének a fonó volt a színhelye. Ezekről a játékokról Ujváry Zoltán fejezete ír részletesen.
A házasság-, férjjósló eljárások többségét magányosan kell elvégezni. Vannak azonban közösen végzett jósló eljárások is, amelyeknek ugyancsak a fonó volt a fő színtere. Legismertebb módja volt a meggyújtott kenderkóccal történő jóslás. Szatmárban a meggyújtott csepűgomolyagot magasra hajították, s ha lobbot vetve égett, a lány közeli férjhezmenetelére jósolt. Az Ormánságban, Kalotaszegen, a borsodi fonókban is úgy jósoltak, hogy három csepűbábot állítottak, a középső a lányt jelképezte, a két szélső a legényeket. A lányt jelző bábot meggyújtották, s amelyik gyújtatlan maradt, azt jelezte, hogy az illető legény nem szereti a lányt. Véletlen jelenségekből is jósoltak. Ha valaki magasra kötötte a szöszt, úgy vélték, soká nem megy férjhez.
A párosító, kiházasító énekek fő helye is a fonó volt. A kenderkóc meggyújtásakor Galgamácsán hangosan kiáltották annak a legénynek a nevét, akit szerettek volna, ha eljönne: „Potty ide Kuruc Jóska!” A tűz körül guzsallyal táncoltak:
Be, be Panna, be már, |
Guzsaly, orsó bomlik már, |
Te meg Kuruc Jóska haza már, |
A lovaknak enni adni már! |
(Vankóné 1976: 243) |
A fonóbeli párosítók közül szintén a fonóra utal az alábbi, Bodonyból való ének:
Végezetül idézünk egy kedvelt lírai dalt, mely a fonóbeli udvarlást idézi:
A tollfosztó az asszonyok, lányok társas munkája volt a téli időszakban. Néhol még ma is eleven hagyománya van. Bérelt vagy meghívásra látogatott házaknál fosztottak. A tollfosztás, mint a többi kaláka jellegű munka, egyúttal a közös szórakozás alkalmát is jelenti.
Lukácsházán a tollfosztásba csak azért mentek el a legények, hogy elszórakozzanak. Mikor a fosztást befejezték, áldomást ittak. Akkor a gazdasszony süteménnyel, borral kínálta a segítőket. Tiszaföldvár vidékén az volt a szokás, hogy a legények összeszedték a kocsányokat, és a lányok háza elé szórták, majd másnap megfigyelték, hogy eltakarították-e. Így tették próbára a lányokat. A Bódva vidékén a tollfosztóba már csak a komoly udvarló mehetett, de az sem maradt sokáig. Palóc vidékeken, ahol a fonó jelentősége sokáig megmaradt, a tollfosztó hagyományai nem voltak olyan színesek. A Dunántúlon azonban a tollfosztó vette át a fonó szerepét. Vépen a húszas években a Láncos Miklós a tollfosztót kereste fel és ijesztgette a lányokat. Néha az udvarra hurcolták vagy kútágashoz kötötték őket. A farsangosok is a tollfosztókat keresték fel. A tollfosztóban énekeltek, beszélgettek. Ipolypásztón többek között az alábbi éneket:
Turán decembertől februárig tartott a tollfosztás. A segítőket mákos kukoricával kínálták. A Tápió vidékén Luca-napkor fosztottak tollat. Pándon és Kókán tollfosztó bálokat tartottak a házaknál. Kókán a toll csumáját a legény összeszedte, és a neki tetsző lány háza előtt szórta el. Másutt ez a megszégyenítés, itt az udvarlás jele.
OKTÓBER | TARTALOM | DECEMBER |