{6-390.} MAGYAR TÁNCDIALEKTUSOK

1. Északnyugati dialektusterület

Az északnyugati dialektusterület magába foglalja a Szlovákia nyugati részén élő magyar népcsoportokat, a Nyitra-vidéki mátyusföldi, az Ipoly-vidéki, valamint a Nógrád megyei palócokat. E terület hagyományai a korai polgárosulás miatt ma már jellegtelen észak-dunántúli területeken (Komárom és a régi Esztergom megye) is folytatódtak. A nyugati palóc dialektushoz szervesen csatlakozik még a részben már Pest megye területére eső régies hagyományú Galga-vidék is. E táncdialektus keleti határa kb. a Mátra-vidéki palóc települések tájára esik. Az északnyugati és északkeleti dialektus tánckincse lényeges vonásokban tér el egymástól, mégpedig éppen abban, ami a nyugati és középső dialektusterületet különbözteti meg alapvetően egymástól. (Vö. a nyugati és középső terület általános jellemzésével.) Ez a dialektus több kisebb egységre osztható, sajátos jegyeik meghatározására azonban még nem vállalkozhatunk.

A megjelölt terület főbb tánctípusai a következők. A leánykörtáncoknak – mely az egész Felföldre jellemző általános táncfajta – az északnyugati dialektuson belül többfajta típusát és árnyalatát különböztetjük meg. Egyes változatok megőrizték a nagyböjthöz és a tavaszi falujáráshoz való kapcsolódás nyomait. A karikázó szerepében néhol vegyes párválasztó játékot találunk (pl. a mátyusföldi szinalázás). A gyermekjátékszerű formák és a gyermekdalok használata a felnőtt ifjúság körében már ritka az egész magyar nyelvterületen. A Komárom környéki Martoson élő, már fejlettebb, többrészes körtánc – az ún. kúria vagy pilikézés – is játékelemekkel színeződik (bújócska).

Az északnyugati vidéken legáltalánosabb kétrészes (lassú és gyors) karikázókat mindig új stílusú dalok kísérik. Motívumkincsük igen egyszerű: a kört állandóan egy irányba forgató nyitó-záró lépés a lassúban, majd egyszerű „sergés” a frissben. A Galga-vidéki karikázók gyakran már a csárdás motívumaival kibővülve gazdagabb s egyben újabb karikázótípust jelentenek.

A régi eszközös táncok nyomai rendszeresen feltűnnek, de nem olyan általánosak, mint a Dél-Dunántúlon. A keresztbotos kanásztánc és seprűtánc mellett sok az utalás a balaskával vagy bottal a kézben járt pásztortáncra is. Nógrádból a botos pásztortánc nővel járt változata is előkerült, mely pásztoraink körében ma már igen ritka. A mátyusföldi Tardoskeddről a pásztortáncok sajátos paraszti formáját ismerjük: a váskatáncot. (Váska = két végén láccal ellátott vízhordó rúd.) A kanásztánccal kapcsolódó ugrós tánctípus előfordulására e területről eddig csupán szórványos adataink vannak (Mátyusföld, Galga-vidék).

A verbunk még megfigyelhető változatainak motívumkincse általában igen egyszerű, csak kivételesen gazdagabb (pl. Kéménd). A tánckezdő funkciójú, szóló vagy csoportos – {6-397.} mindig kötetlen formájú – verbunkokat a kísérődallamok nyomán nevezik el (pl. huszárverbunk, vasvári verbunk), melyek között személynevek is előfordulnak (Bábó verbunkja, Sallai verbunk).

A csárdás táji változatai sajátos kettősséget mutatnak. A kétlépéses csárdás alkalmazására korlátozódó lassúval szemben a friss viszonylag gazdagabb. A régi friss csárdás fő – bukós vagy mártogatós – motívuma mellett a jellemző csalogatós párelengedést is itt őrzik a legszebb formákban. Figyelemre méltó, hogy észak felé haladva, a friss csárdásban fokozatos szürkülést tapasztalunk. A nyugati palócság legdélibb nyúlványán, a Galga-vidéken találhatók a leggazdagabb friss csárdás-változatok. Az északnyugati dialektus friss csárdásai túlnyomórészt lenthangsúlyosak, de Nógrádban néhol (Balassagyarmat környéke) már a középső dialektusterületre jellemző fenthangsúlyos csárdással is találkozunk.

A dialektus délebbi részein egy olyan tánctípussal is találkozunk, mely nem jellemző az egész területre. Ez a tánc a Galga-vidéken és szegényesebb formáiban a nógrádi palócoknál található meg, mégpedig a lakodalmi vonulásokhoz, kísérésekhez és egyéb mulatsági alkalmakhoz fűződő mars (a Galga-vidéken druzsba táncnak is nevezik). A tánc északról délre haladva egyre gyakoribbá válik, s határozott karaktert ölt, motívumai s szerkezete megformáltabbnak tűnik.

Az északnyugati dialektus sajátos lakodalmi tánca a menyasszonyfektető gyertyás tánc. A tánc zenéje, jellegzetes kísérődallamai (Mikor a menyasszonyt fektetni viszik… Az Árgyélus kismadár…) és koreográfiai sajátosságai (kötött, vonuló, ünnepélyes páros tánc vagy kígyózó labirintus forma), a gyertyahasználat módja egyrészt régi (18. század előtti) nyugat-európai táncdivatok hatására utalnak (vö. a nyugat- és közép-európai udvari gyertyástánc-adatokkal, továbbá az erdélyi fejedelmi udvarban járt fáklyás tánc leírásával). Másrészt szimbolikus jelentésével az ősi avató-tisztító szertartások és termékenységvarázslási rítusok körébe is illeszkedik. (A menyasszonyfektető gyertyás tánc végén a gyertyák eloltása egyrészt a szüzesség megszüntetését szimbolizálja, másrészt az égő gyertya menyasszony után való dobása és az eközbeni kiáltás – Szaporodjatok, mint a csicsóka! – a szokás termékenységet idéző célzatára utal.)

Az északnyugati dialektus tánczenéjére az új stílus túlsúlya a jellemző. A csárdás, a verbunk és a karikázó dallamai mindig népzenénk újabb stílusrétegébe tartozó, énekelt népdalok. Régi táncdallamainknak két jellegzetes típusa azonban megtalálható ezen a területen is: mégpedig az ún. dudanóták és a kanásznóták. A dudanóták itt a friss csárdás régi kísérődallamai, a kanásznóták pedig a pásztortáncmaradványokhoz kapcsolódnak. Az északnyugati kanásznóták között gyakoribbak a kétsoros ún. féldallamok, mint másutt. A kanásznóta egyik jellemző táji típusa egybevág a szlovák pásztortánc, az odzemok dallamával.

A nyugati terület általános jellemzésekor említett sajátos táncrend (verbunk, friss) és a vasárnapi, mulatságon kívül szabadban való táncolás régies vonásai e területnek. A tánciskola viszonylag késői megjelenése a (Galga-vidéken pl. csak a húszas években) kedvez a hagyományok fennmaradásának. A tánc fő helye itt is a kocsma, de az utolsó évtizedekben még inkább éltek a szabadban való táncolás alkalmai, mint a Dunántúlon.

Az eddigi – még eléggé hiányos – gyűjtések alapján úgy látszik, hogy délről észak felé haladva a tánckincs szegényesebbé, egyszerűbbé válik, nyugat felé viszont ismét gazdagabb. Az északnyugati dialektus tánckultúrájában feltételezhető szlovák színezőhatás mibenlétét jelenlegi ismereteink alapján egyelőre még nem tudjuk ténylegesen lemérni, {6-398.} mert az e területen élő szlovákság tánckincsének, tánckultúrájának magyartól eltérő, sajátos vonásai alig mutatkoznak.

2. Csallóköz, Szigetköz

A honfoglaló magyarság e régi telephelyéről még hiányos táncgyűjtésekkel rendelkezünk, különösen a Csallóközről tudunk még keveset.

A verbunk e vidék jellegzetes reprezentatív tánctípusa. A tánckezdő funkciójú szóló forma kötetlen szerkezetű. Az eddig ismert változatok motívumkincse már meglehetősen egyszerű, lekopottnak tűnik.

Ritkább, de történetileg rendkívül fontos a csoportos körverbunk. A lassú és friss részre tagolódó körtánc első részét vállon összefogódzva járják. Ez a magyar nyelvterület más részeiről ismert körverbunkban soha nem fordul elő. Az egyszerű bokázó-csárdáslépésekből álló lassú után kötetlen – már összefogódzás nélkül járt – friss rész következik, mely főként a háromlépés és a háromugrós motívumváltozataiból áll. Figyelemre méltó, hogy mind a kötött, mind a kötetlen rész terjedelme meghatározott, s részenként három-három egységre oszlik. A kísérődallamok és az egyes táncrészek háromszor egymás után megismétlődnek. A lassú és friss rész tempóbeli és metrikai viszonya nem azonos a lassú és friss csárdáséval. A lassú rész megegyezik a verbunkszerű férfitáncok és a lassú csárdás metrumával és zenei kíséretmódjával. A friss viszont vagy az erdélyi sűrű magyar (legényes), vagy pedig a kanásztánc és az ugrós mérsékelt tempójú ( = 120), nyolcados metrumú, esztam kíséretű zenéjének felel meg. (A kapuvári verbunknál is hasonló kettősséggel találkozunk.) A történeti verbunkleírásokban említett kétrészesség, az egyes részek hármas belső tagozódása, a lassú-friss viszony sajátos formája arra utal, hogy a szigetközi-csallóközi verbunkváltozatok a történeti körverbunk maradványaiként értékelhetők. Ugyanakkor e terület verbunktáncai azt a feltevést is alátámasztják, hogy ez a kötött forma a paraszti gyakorlatban már korábban meglévő kötetlen férfitáncból alakult ki. A verbunk kötetlen szóló formái is ugyanazzal a zenekísérettel és terjedelemmel, hasonló néven élnek. A kísérődallamok jellegzetes múlt századi hangszeres verbunkok. Változataik másutt is ismertek. A Kóbor huszároké elnevezésű verbunkdallam például megegyezik a gencsapáti verbunk dallamával. Ugyanezt a Galga- és Solt-vidéken huszárverbunk néven találjuk meg, a dunamenti Foktőn pedig Selyem-csárdás névvel illetik, s szintén verbunkot járnak rá. A tánchoz kapcsolódó névanyag a nyugati palóc s különösen az erdélyi tánc- és tánczenei névadást juttatja eszünkbe. A táncokhoz és dallamokhoz ugyanis személynevek kapcsolódnak, melyek régi híres táncosokra vagy cigányprímásokra utalnak, például Bertóké, Bársony verbunk, Madarász Ignác verbunkja. Tánckincsünk régebbi rétegével való közvetlen kapcsolat jele, hogy a verbunk eszközös formái is gyakoriak ezen a vidéken. Üveg és gyertya fölött is járják a verbunk mutatványos formáját.

A pásztortáncok maradványait a Csallóközben és Szigetközben a seprűs és üveges táncok képviselik.

A szigetközi-csallóközi csárdás rendkívül szürke, szegényes motívumkincsű, melyben ma már például a lippentős motívum is alig fordul elő. A szóbeli visszaemlékezések nyomán azonban úgy tetszik, hogy a kisalföld friss csárdás szervesen kapcsolódott a nyugati palóc, valamint a dunántúli lenthangsúlyos, lippentő motívumokban gazdag nyugati csárdásstílus köréhez.

Szigetközben is ismert a lakodalmi menyasszonyfektető gyertyás tánc, mégpedig a {6-399.} libasorban kígyózó, ún. labirintus formája. Régi nyugati eredetű dallamának (Hopp ide tisztán…) változatai sajátos motivikai-ritmikai kettősséget mutatnak. Ugyanazon dallam páros és páratlan ütemű változatokban való alkalmazása a középkori és reneszánsz tánczenei gyakorlat ún. proporciós eljárásának felel meg.

E vidék tánckultúráját sajátosan színezi a német nyelvhatár közelsége. Egyes nyugati, polgári eredetű s az osztrák parasztkultúrában erőteljesen folklorizálódó és kelet felé is terjedő páros táncok az északnyugati területre jelentős hatást gyakoroltak. Csallóközben és Szigetközben e páros táncok közül különösen a sottis polka igen kedvelt. Nemegyszer gazdagabb, változatosabb formakincsű, mint a helyi csárdás.

A terület tánczenéjében a korai verbunkos zene nyomai (pl. a verbunk frisse), valamint a lassú műverbunk számos dallama ma is megtalálható. E terület az elmúlt évszázadok folyamán híres központja volt a magyar hangszeres tánczenének. A sokat emlegetett galántai cigánydinasztiák az egész Osztrák–Magyar Monarchia területén híresek voltak. A 18. század végéről származó, Bécsben megjelent, magyar nemzeti táncokat tartalmazó, korai verbunkos dallamaink legszebb darabjait tartalmazó gyűjtemény is a galántai cigányok játékához fűződik. (Galánta a Csallóközzel szomszédos Mátyusföld déli részén fekszik.) Bihari János is e táj szülötte, s itt kezdte meg működését.

A fejlett vonószene mellett még élénken él e vidék parasztságának és pásztorainak emlékezetében a dudazene. A két világháború között Szigetközben és Csallóközben még használták a dudát. Ennek nyomát nemcsak az emlékezet, hanem a táncnévadat (a friss csárdást pl. néhol dudatáncnak nevezik), a dudanóták kedveltsége (6 és 8 szótagos dudanóták), valamint a dudazene hegedűn való utánzásának szokása is megőrizte. Legjellegzetesebb csallóközi–szigetközi dudanótánk a „Tikálláson, lúdálláson…” kezdetű dallam, a 16. században feljegyzett első hajdútáncdallamnak ma élő formája. E dallamcsalád tagjai egész Kelet-Közép-Európát behálózzák: gorál, szlovák, magyar, román és délszláv változatai egészen Moldváig, sőt Macedónáig vezetnek. Csallóközben és Szigetközben érdekes módon nem a pásztortáncokhoz, hanem a friss csárdáshoz kapcsolódik ez a dallam és vele együtt a többi dudanóta.

A nyugati tánczene behatoló újabb dallamanyaga is nemegyszer érdekesen kapcsolódott a dudához (pl. dudapolka).

3. Rábaköz

A Kisalföld déli részének tánckultúrája elkülönül mind a szigetközi-csallóközi résztől, mind pedig a táncban jellegtelenebb észak-dunántúli területektől. Jellegzetes tánctípusai, különleges táncéletbeli sajátosságai a nyugati dialektus egyik legfontosabb pontjává teszik.

A rábaközi táncok közül elsősorban a verbunk az a tánctípus, melynek sajátosságai révén elkülönül a Rábaköz a magyar nyelvterület más részeitől. E táncnak kivételesen jelentős szerepe volt a rábaközi parasztság körében. A Rábaköz a magyar nyelvterület egyetlen pontja, ahol a történeti körverbunk nyomai az élő hagyományban szinte a legutóbbi időkig fennmaradtak. (Az északkelet-alföldi, erdélyi vagy kiskunsági körverbunkok sokkal inkább őrzik még a kötetlen férfitánccal való kapcsolatukat, vagy pedig tudatos felújítás eredményei, mint pl. a kunszentmiklósi és halasi verbunk.)

A rábaközi verbunkok két jellegzetes altípusát ismerjük.

A Rábaköz keleti részén, Kóny, Szil, Szany, Sobor stb. községekben él az egyik formája. Egyetlen lassú részből áll, motívumkincse viszonylag gazdag, állandó dallama {6-400.} az „Ez a kislány, barna kislány…” kezdetű népdal. A tánc főbb mozzanatai: az üvegek földre helyezése, körbe állítása után kezdődik a tánc. Tág kör alakul, állandó jobbra-balra félfordulatokkal táncolnak, forduló-bokázók váltakoznak egyszerű csizmacsapásokkal, majd a jellegzetes taps-bemérés következik. A verbunk utolsó szakaszában kerül sor az ún. rúgd meg figurára, mellyel a köríven ide-oda futnak. A verbunk teljesen kötött szerkezetű. Ezt egyrészt a tudatos összegyakorlás, másrészt a táncvezető, az ún. hejlegény irányítása biztosítja. A hejlegény kiáltásaival ad jelt, hogy melyik figurát hányszor járják. A kötöttség nem azt jelenti, hogy minden faluban egyformán járják a táncot, sőt egy-egy nagyobb faluban korosztályonként, társadalmi rétegként, falurészként elkülönült legénytársaságonként, céhekben gyakorolják és táncolják. Mindegyik csoport törekszik arra, hogy a másiktól bizonyos vonásokban eltérjen. Emiatt egy falun belül is kisebb-nagyobb formai változatok alakulnak ki. Kónyban például a zsöllér-verbunk és a gazdaverbunk két különböző változata ugyanannak a táncnak.

A rábaközi verbunkok másik típusának szerkezeti felépítése és motívumkincse eltér az előzőtől. A Kapuvár környékén (Hövely, Vitnyéd stb.) ismert verbunk is lassú és friss részre tagolódik. Ez a lassú és friss viszony a szigetközi verbunk kéttempójúságához hasonló. (A lassú düvős 140-es tempójú részt cca 120-as tempójú, nyolcados metrumú esztamos rész követi.) A lassú rész falvanként különbözik. A már stilizált formában ránk maradt, de így is vegyesnek tűnő kapuvári verbunkban minden motívumsort kétlépéses csárdások vezetnek be, s ezalatt történik a tényleges főmotívumra való felkészülés. A hejlegény ezalatt adja meg a folytatáshoz szükséges utasításokat. A konstruáltnak tűnő, fokozódó felépítésű táncfolyamatot csapásoló motívumok alkotják. A kapuvári verbunk dallama népi verbunkosaink egyik legszebb, legrégibb formája. Népzenénk legrégibb rétegének dallami vonásait hordozza. (A siratótípus ún. „ugoros” sorvégzőjű dallama.) Más változatokban (pl. Vitnyéd) a lassú rész egyszerű tapsoló körben járásból áll, s rendszerint múlt századi népies műdalaink valamelyike kíséri. A gyors rész zenei anyaga és motívumkincse egységesebb képet mutat. Ez kezdetleges motívumismételgető hangszeres zene, mely idegen, németes jellegű. A rábaközi verbunk friss része zenei anyagában, mozgáskincsében az osztrák és bajor Schuhplattlerekre emlékeztet.

A verbunknak sajátos szerepe volt a rábaközi táncéletben, melynek középpontjában a rendkívül élénk, fejlett legényélet állt. A szervezett legénytársaságok, ún. céhek egyik legfontosabb tevékenysége a búcsú előtti hónapokban a verbunk szervezett gyakorlása és betanulása, hogy a búcsú napján a falu nevezetes pontjain táncukat bemutatva arassanak megérdemelt sikert a búcsúra érkező sokaság körében. A verbunk tanulását szervezetileg biztosították, gyakorlását nagyon komolyan vették. Például tánc eltévesztése esetén a hibázó büntetéspénzt fizetett.

Kevés az adatunk arról, hogy milyen volt a Rábaközben a kötetlen férfi szólótánc a körverbunk kialakulása előtt. Bizonyos nyomok arra mutatnak, hogy a ma ismert kötött körverbunkok az idősebb nemzedék lábán még szabadabbak voltak, és egyes helyeken a századforduló táján még kötetlenebb formái is éltek.

Feltűnő és furcsa, hogy az állandó dallammal kapcsolódó kötött, szilárd táncforma zenéhez való illeszkedése meglehetősen esetleges. Némely változatában a tánc motívumsorai egybevágnak a dallamszakaszok tagolási határaival, de sokkal gyakoribb a zenei és táncbéli egységek ellentéte. Így például a sobri körverbunkban meghatározott mennyiségben ismétlik a motívumokat – számolnak is közben, hogy el ne tévesszék –, de a motívumok terjedelme sohasem felel meg a ráeső zenei egységek terjedelmének, s ily {6-401.} módon rendszeresen eltolódnak egymáshoz képest. Jellemző, hogy a tánc vége sem egy teljes dallamszakasz befejezésére esik. Ez a tény két magyarázatot kínál: egyrészt azt, hogy a táncot utólag húzták rá másik dallamra, vagy pedig még valószínűbben azt, hogy a tudatos paraszti koreográfia – mivel itt kötött, a legénycéh által összeállított és meghatározott táncról van szó – csupán az egyöntetűség biztosítására törekedett, de a tánc zenéhez való hozzáigazítását már nem tudta elvégezni, s nem is tartotta fontosnak.

A verbunkhoz időnként nők is kapcsolódtak. A nyugat-rábaközi altípusban (Kapuvár, Vitnyéd) a nők mint kísérők vesznek részt a táncban, és néha a férfikörbe bekapcsolódva vagy azon kívül táncolnak. A másik altípusban nők nem vesznek részt.

A verbunkhoz elő- vagy utójátékként kétféle tánc kapcsolódik. Mind a kapuvári, mind pedig a kónyi típushoz az ún. mars vagy dus nevű tánc szolgál részként. A legények ezzel a menettánccal járják végig a falut. Egyes helyen a verbunkot csárdás követi. Ez a verbunk régi funkciójának és a történeti verbunkleírások menetének is teljesen megfelel. Máshol azonban a páros tánc elmarad, és a legények tovább dussolnak az utcán újabb állomáshelyük felé.

A terület csárdásai szervesen beilleszkednek a nyugati terület friss csárdásai közé. A lassú és friss alapvető különbsége, a lassú feltűnő szegénysége, a frissben kiteljesedő táncolás és a lenthangsúly teszik e csárdásformát jellegzetesen dunántúlivá. A többi dunántúli dialektus csárdásaitól néhány vonásban mégis eltér: sajátos jellemzői a tág összefogódzások, a kiforgatások nagyobb aránya és a lippentős motívum hiánya. Külön ki kell emelnünk azt a régies szokást (Ausztriából, bihari románoktól, mezőségi magyaroktól és románoktól, továbbá a goráloktól ismerjük), hogy a tánc megkezdése előtt a férfi megpördíti a leányt a karja alatt. Az idősebbek sose kezdik el a lassú vagy friss csárdást e kezdőmozzanat nélkül. Az újabb táncbeli fejlődés következményeként a csárdás motívumkincse egyre szegényedik és szürkül. Lassan már a friss is csak egy szökdelő motívum használatára korlátozódik. A Rábaközben élénk az első világháború óta kifejlődött körcsárdásdivat, azaz két pár összefogódzva járt, motívumszegény, de a duhaj tánckedvet még megfelelően kielégítő forgó csoporttánca.

A Rábaköz egyik legnevezetesebb táncformája a verbunk mellett az úgynevezett dus vagy mars. Az ugrós tánccsalád e helyi változata viszonylag fejlett, de régies vonásokat is őriz. A Nyugat-Rábaköz kivételével – ahol marsnak nevezik és elsősorban páros menettánc formában használják – legtöbb helyen dus néven ismerik. Sokféle funkcióban, menettáncként, páros táncként, férfi szólótáncként, csoportos kocsmai mulatótáncként, a szünetek megrendelésre járt virtuskodó táncaként használják. Ez a tánc azonban már nem szerves, elmaradhatatlan része a rábaközi táncrendnek. Használata még gyakori, de funkciói feltétlenül alkalmi jellegűek. Többalakúsága (szóló, páros, csoportos, férfi-, női, vegyes formák) és az eszközös táncokkal (üveges, seprűs) való szoros kapcsolata az ugrós táncfajta más vidékek változataival való azonosságára mutatnak. Ez a táji altípus azonban formailag feltűnően fejlett például a dél-dunántúli ugrós-kanásztánc típushoz képest. Motívumai bővített és összetett szerkezetű változatokból állnak. A tánc mozgásanyaga is szélesebb skálán mozog, s gyakoriak a csapásoló motívumok. Feltűnő, hogy a páratlan ütemű, időtartamú motívumok (3/4, 5/4 stb.) aránya nagyobb, mint más vidék ugrósainak motívumkincsében.

A rábaközi dus zenei anyaga vegyes. A régi stílusú kísérődallamok már háttérbe szorultak. Ezek között találunk jellegzetes rábaközieket (Szélről legeljetek…) vagy más vidékről is ismert régi dallamok helyi változatait (Szivárványos az ég alja…), néha {6-402.} kanásztáncdallamokat (Házasodik a tücsök…, Cinegemadár – nógrádi verbunk). Az említett régies dallamokat szinte teljesen elborította az idegen, németes induló- és polkazene. Ezt egyrészt a német nyelvhatár közelsége, másrészt az ezen a vidéken korán meginduló polgárosulás magyarázza. Ez a zenei anyag könnyen utat találhatott a dus táncfajtához, mert az említett idegen, táncszerű menetelő zenék metrikailag és tempóban éppen megfeleltek a régi ugrós tánchoz, s így a dus ritmikai, metrikai, tempóbeli sajátosságainak. A divatos, új modern dallamanyaga tehát könnyen behatolhatott és helyettesíthette a régi táncdalokat anélkül, hogy ez a tánc jellegében alapvető változást hozott volna. A Radetzky-mars ma a legkedveltebb s már réginek számító kísérődallama a dusnak. A tánc nevének vizsgálata is érdekes tanulságokat rejt. A régi magyar (szláv eredetű) duska szó eredetileg áldomásivást, áldomásiváshoz, köszöntéshez kapcsolódó énekszót jelent. Alaki fejlődése és jelentéskörének bővülése keveredett a nyugati, főként német és osztrák Tusch, azaz ünnepi zene fogalmával. A Rábaközben azonban ez a jelentéskör szigorúan leszűkült a tánc fogalmára (a magyar nyelvterületen csak itt), és elhomályosultak a régebbi jelentésfejlődés állomásai és a széles jelentéskör. Az áldomásivás, köszöntés, a lakodalmi asztali nóta, a zenészek lakodalmi pénzgyűjtésekor énekelt nóta vagy ilyenkor járt tánc, a külön rendelésre járt, zenészeknek megfizetett tánc jelentései a magyar nyelvterület különböző részein a tus, duska, tuska, dusollás és dus szavakhoz kapcsolódnak. Meg kell jegyeznünk, hogy az osztrák-bajor táncanyagban élő Duschpolka főmotívuma ugyancsak a háromlépés, mely a rábaközi dus és a régi ugrós tánctípus fő motívuma.

A rábaközi dushoz szoros szálak fűzik az eszközös táncokat, melyek e vidéken szintén a legrégibb táncréteg maradványai. A dust sokszor üveggel a kézben, földre tett vagy fejre helyezett üveggel járják. A rábaközi üveges tánc így teljesen a dus tánctípus körébe illeszkedik, neve és zenei anyaga, motívumkincse és funkciója sem különül el tőle. Az itt rendkívül divatos seprűtáncok különböző fajtái is a dushoz kapcsolódnak. Ez a táncforma azonban a seprű jelenléte miatt már határozottabban elválik a dustól, és önálló csoportot képezve a botos, eszközös pásztortáncok családjába tartozik. Mind a dus, mind a seprűtánc esetében a népi tudat, a zenei anyag és a táncok motívumkincse határozottan utal a pásztortáncokkal való kapcsolatra. A seprűtáncokhoz vagy dus dallamok, vagy kanásznóták kapcsolódnak (Házasodik a tücsök…, Az oláhok, az oláhok facipőben…, Elment Szent Péter Rómába… stb.). A szokásos egyéni seprűtáncon kívül itt csoportos, néha teljesen kötött, összegyakorolt seprűtáncokkal is találkozunk. Ezek másutt teljesen hiányoznak a tánckészletből. A pásztorkultúra korai felszámolódása, a parasztság korai polgárosodása e vidéken kiszorította a régi kanásztáncokat, de ez a tánckultúra megváltozott formában – egyrészt a dus, másrészt a seprűtáncok formakincsét gazdagítva és alapját képezve – alkalmazkodott a polgárosuló parasztság újabb táncigényéhez.

Utolsóként a táncos, énekes leányjátékok egyik sajátos rábaközi formáját, az ún. köcsögös játékot említjük meg. Az éneklő, körben álló leányok ütemesen rázva csörgetik a köcsögöt, és egymásnak dobálják. A táncnak alig nevezhető játékot viszont olyankor használják, amikor másutt karikázni szoktak. A leánykarikázó hiányzik csaknem az egész kisalföldi területről, noha a nyugati palóc és a dél-dunántúli területen még divatos, és gazdag változatokban megtalálható. A karikázó hiánya talán a táncélet korai polgárosulásával lehet összefüggésben, vagy azzal, hogy a legénybandák céhszervezete köré {6-403.} csoportosuló leánytársaságok – más vidékektől eltérően – nem éltek olyan eleven, önálló leányéletet, hogy ez a karikázás divatját elősegítette volna.

A rábaközi táncdialektus általános sajátosságait a következőkben foglalhatjuk össze. A meglehetősen korai, erős polgári és idegen, németes hatások sajátosan átszínezték, átalakították a rábaközi dialektus tánckincsét és táncéletét. Ez egyrészt a céhes szokásanyagban, másrészt a zenében mérhető leginkább. Ez a hatás azonban nem szürkítette el a vidék tánckultúráját, hanem bizonyos hagyományok sajátos irányba fejlődésének, sőt kivirágzásának kedvezett. A verbunk legfejlettebb, kötött formájának kialakulása és megtartása semmiképpen sem magyarázható meg a céhekbe tömörült legénység szervezett, tudatos tánctanulási alkalmai nélkül. A régi stílusú magyar anyagba beszűrődő idegen hatások (dus) gazdagították, fejlesztették a táncanyagot, ha a zenekíséret esztétikai értéke sok esetben kétséges is.

A megtermékenyítő idegen hatások mellett a régi stílusú zenei és táncanyagnak szintén jelentős szerepe volt a rábaközi tánckultúra sajátos színeinek kialakításában. A dudanóták nagy divatja (itt is a friss csárdáshoz használják), a dus régies formai vonásai, valamint a seprűtáncok gazdagsága a magyar tánckincs régi stílusrétegének továbbfejlődését jelentik. Az új stílusú táncanyag kivirágzása, a kötött verbunk intézményes tanulási alkalmakon keresztüli fenntartása és fejlesztése, továbbá a csárdás egyik régies mozzanatának megőrzése a Rábaközt a Dunántúl egyik legjelentősebb táncdialektusává teszik. E területen a régi és az új magyar, valamint a németes és polgári elemek vegyülete sajátos tánckultúrát eredményezett.

4. Nyugat- és Közép-Dunántúl (Veszprém, Zala, Vas m.)

A nyugati táncdialektus legkevésbé felkutatott, meglehetősen nagy területe néprajzilag és földrajzilag egymástól többé-kevésbé világosan elkülöníthető részekre oszlik. Néprajzi irodalmunk jelentős művei ismertetik az itt élő nevezetes csoportjaink sajátosságait, mint például Göcsej, Hetés, Őrség, a Bakony-vidék és a Balaton-felföld népének néprajzát. A tánc szempontjából azonban e vidékek tánckincséről még ma sincs megfelelő képünk. Éppen ezért e nagy területen belül egyelőre nem tudunk kisebb területekre s élesebb határokra rámutatni, holott ezek a század elején még nyilvánvalóan léteztek. A gyűjtések folytatása talán tisztázhatja majd e határokat. A tánckincsről alkotható kép jelenleg annyira szakadozott és hézagos, hogy még az általános típusokat sem tudjuk átfogóan jellemezni, csupán az itt-ott felbukkanó teljesebb változataik alapján kíséreljük meg körülírásukat.

A korai és a Rábaköztől eltérő jellegű polgárosulás következtében itt a hagyomány nem vált egy új – a régiből táplálkozó vagy arra támaszkodó – táncanyag forrásává, hanem funkcióját teljesen elvesztve, csak töredékes nyomait találjuk a hajdan itt élő régi stílusnak. A kétbotos és botforgatós kanásztánc (Bakony-vidék, Vas m.) és a jellegzetes kanásznóták itt is megtalálhatók. A Bakony- és Balaton-vidéken a kanásztánc és zenéje erősen közelít a dél-dunántúli, somogyi kanásztáncokhoz. E vidék pásztorai, kanászai javarészt dél-dunántúli származásúak voltak. A kanásztánchoz kapcsolódó szokás- és névanyag sajátos átmenetet mutat a dél-dunántúli-somogyi és északnyugat-dunántúli-rábaközi anyag között. A kanásztánc és dusolás fogalma ugyanis a Dél-Dunántúlon két merőben különböző jelentést hordoz: az asztali nóta, ivónóta jelentésű dusolás szokása és a kanásztánc nem függ össze. A Bakony-vidéken és a Balaton-felföldön viszont a dusolás a lakodalomban a zenészek számára történő pénzgyűjtés, amelyhez tánc is {6-404.} kapcsolódik. Ez a tánc pedig éppen a dél-dunántúli kanásztáncok ismert vonásait viseli magán. Így válik érthetővé, hogy a Rábaközben a zene és fizetés jelentésmozzanatát már alig tartalmazó dus szó hogyan vált ugyanazon táncfajta jelölőjévé, mely a Dél-Dunántúlon a kanásztánc, a Bakony-vidéken pedig a dusolás nevet viseli.

Vas megyéből ismerjük a kanásztánc botforgatós, két bottal járt látványos formáját is, amellyel ismét a nyelvterület északkeleti részén, a szatmári cigánybotolókban fogunk találkozni.

Az eszközös pásztortáncok sorában említendő seprűtánc itt új mozzanatokkal bővül. A lakodalmi seprűtáncok szokásos eszközhasználati mozzanatain kívül termékenységi rítusra utaló részletekkel egészülnek ki, mégpedig a seprű fallikus jelképként való használatával. A Vas és Komárom megyei seprűtáncok egyes változataiban e tartalom hangsúlyozódik.

A verbunk nyomai ezen a területen szórványosak. A Rábaközhöz húzó Vas megyei részeken még előfordul (Gencsapáti), dél felé azonban már csak szórványos nyomok utalnak hajdani életére.

A kötött körverbunk nyomaira inkább Vas megyében bukkanunk, a Bakony-vidéken és a Balaton-felföldön pedig a kötetlen, de szintén a történeti verbunk emlékét őrző férfitánc nyomait találjuk (szentgáli huszártánc).

A csárdás igen szegényes. A szóbeli emlékezet szerint a lippentős motívum itt is a friss fontos alkotóeleme volt. Erre utal az is, hogy a bakonyi svábok Tunkentanz néven ismerik, mely a lippentős-mártogatós kifejezés tükörfordítása. A rábaközi friss csárdások gyakori kar alatti forgatása a Bakony-vidéken olyan változatban jelentkezik, hogy a férfi az előtte táncoló nőnek tapssal vagy felmutatott ujjával jelzi, hányat forogjon.

Az általános táncok kopottságával szemben a lakodalmi tánckészlet gazdag és különleges, máshonnan nem vagy alig ismert típusok fordulnak elő benne.

A lakodalmi seprűtánc termékenységi rítusra utaló változatát már említettük. Hasonló tartalmú táncok a vidék lakodalmi táncai közt igen gyakoriak. Komárom megyében rókatánc, a Balaton-felföldön nyúltánc néven került elő az állatok párosodását utánzó, termékenységi célzatú táncforma. A vidékre jellemző, de még a Dél-Dunántúlon is nyomon követhető tánc az ún. mozsártánc. A nő a famozsarat, a férfi pedig a mozsártörőt lába között tartva, a nemzés mozzanatait utánozza. Eközben olyan dallam, illetve szöveg hangzik el, mely állatok párosodására utal. A pantomimikus gesztusok polkaszerű táncrészletekkel váltakoznak.

A lakodalmi menyasszonyfektető gyertyás tánc nyugati palócoktól ismert formája ezen a vidéken is szórványosan megtalálható, mégpedig a Bakony-vidéken (Dudar). Itt a vőfény sorban felveszi és kiosztja a nyoszolyóleányokat a kisvőfélyek között, végül a folyamatban a menyasszony és a vőlegény párosítására kerül sor. A párosan járt, mazurka-dallammal kísért gyertyás tánc vége, hogy a vőfély az ujjai között tartott gyertyákat magasra emelve elkiáltja magát: „Még szűz a menyasszony!” A lakodalmas nép ekkor a vőfélyre rohanva igyekszik a magasra tartott gyertyákat elfújni, hogy ezzel a menyasszony szüzességének jelképesen véget vessen.

Jelentős művelődéstörténeti emlékekhez kapcsolódik a Zala megye néhány falujában elterjedt lakodalmi táncos játék, az ún. Bene Vendel tánca. A dél-dunántúli betyárballada szövegére és dallamára járt tánc (Bene Vendel tizenhat szél gatyája…) a középkori halottas táncok emlékét őrzi. A magyar nyelvterület más részéről ismeretlen táncpantomim {6-405.} történeti említését a 17. századból ismerjük, mely a német utazó szerint a magyar városok egyik legelítélendőbb táncos szokása.

A jellemzett terület tánckincsének jelentős részét alkotják a nyugati eredetű, részben tánciskolás vagy népi közvetítéssel (svábok) elterjedt polgári eredetű páros táncok, táncos társasjátékok. Komárom, Vas, Zala megyében, a Bakony-vidéken a hagyományos táncnak tekintett táncok jó része ezekből adódik. A Keresd meg a tűt, a párnás tánc, a gólya stb. kerülnek elő gyakrabban az öregebbek emlékezetéből – mint hagyományos néptáncok.

5. Dél-Dunántúl (Somogy, Baranya m.)

A Zala megye déli részétől Somogyon és Baranyán keresztül egészen a tolnai Völgységig s észak felé a Balatonig és a Mezőföldig húzódó nagy terület az egyik legfontosabb táncdialektusunk. A magyar tánckincs régi rétegének legrégiesebb típusait és változatait itt találjuk meg. Feltűnő, hogy az új stílusú táncok itt nem tudták azt a népszerűséget elérni, amit például az Alföldön, s kisebb jelentőségűek e vidék táncéletében, vagy pedig hiányoznak a régibb tánctípusok javára. A török hódoltság erősen megtizedelte ugyan a dél-dunántúli falvakat, és a táj néprajzi arculatát is átszínezték a hódoltság utáni telepítések, mégis, a dél-dunántúli erdőségekbe menekült falvak magyar népe jobban átvészelhette ezt a korszakot, mint az Alföld. A régi kultúra és életforma megmaradásának nagymértékben kedvezett Somogy és Baranya területén a pásztorkodás, a legeltető állattartás a múlt század második feléig, illetve végéig. A virágzásban lévő régies tánckultúra áthatotta a vidék polgárosodó parasztságának tánckultúráját is. A pásztorkultúra uralkodó szerepe jellemzi a dél-dunántúli tánc és zenei kultúra szinte minden eresztékét.

A dél-dunántúli táncdialektus legfontosabb típusa a kanásztánc-ugrós táncfajta. A korábbi eszközös pásztortáncra vonatkozó adatainkat – melyeknek múlt századi leírásait Czuczor Gergelynek (1840-es évek) és Réthei Prikkel Mariánnak (1890-es évek) köszönhetjük – kitűnően egészítik ki a dél-dunántúli falvak öregjeinek visszaemlékezései a hajdani kanászok táncaira. Eszerint a múlt századig élő kanásztánc gazdag eszközkezeléssel, párbajszerű mozdulatokkal átszőtt virtuóz táncnak mutatkozik, mely elsősorban a férfiak virtuskodó kedvtelése, de időnként nők is részt vehetnek benne. A pásztorkultúra fokozatos felőrlődésével, a legeltető pásztorkodás felszámolásával, a pásztorok faluba költözésével ez a szilaj táncforma egyre inkább megszelídülve, lekopva, funkciójában és formakincsében megváltozva, fokozatosan átcsúszik a parasztság használatába. Ily módon egy szűkebb társadalmi réteg tánca az egész dél-dunántúli parasztság általános táncformájává válik, mely hozzáilleszkedik a földművelő lakosság táncízléséhez. A mai dél-dunántúli kanásztánc, verbunk vagy ugrós néven ismeretes típuscsalád olyan sokrétűen összetett egység, mely a kifejezetten eszközös férfitáncváltozatokat éppúgy magában foglalja, mint az eszköz nélküli szóló vagy csoportos férfitáncokat, női táncokat, a nővel járt páros formákat, vagy pedig a vegyes, csoportos táncokat. Ez a sokrétűség az átalakulás, a kiforratlanság állapotára utal. A változatsor legrégiesebbnek tűnő, fegyvertáncokhoz közel álló eszközös változatai (kétbotos kanásztánc, seprűtáncok), a gazdagabb, eszköz nélküli férfitáncváltozatok, az újkori páros táncok korai változatainak sajátosságait magukban hordozó páros formák (férfi és nő külön táncolása, legfeljebb tág összefogódzási móddal való érintkezése) és a teljesen lekopott, egyszerű motívumkincsű és monoton szerkesztésű csoportos formák lényegében egy vidék egyetlen táncfajtáján keresztül szemléltetik számunkra azt az évszázadokon keresztül végbemenő általános {6-406.} tánctörténeti fejlődési folyamatot, amelyet az egymás mellett, egy időben élő változatok segítségével rajzolhatunk meg.

A dél-dunántúli kanásztánc-verbunk régies jellegét a hozzá kapcsolódó dallamvilág is egyértelműen bizonyítja. A tánchoz ugyanis a magyar népzenének azon dallamtípusai kapcsolódnak igen nagy arányban, amelyek alkalomhoz nem kötött dallamaink közül a legősibbnek tűnnek. Ez a dallamcsalád az ún. dél-dunántúli „egymagú dallamok” csoportja, melyben egyetlen pentaton dallammotívum különböző magasságú ismétléseiből épülnek fel a változó szótagszámú-ritmikájú, rövidebb-hosszabb dallamok. A „Felszállott a páva” dallamcsalád giusto (feszes tempó és ritmus) változatairól van szó. A „Hücski disznó a berekből”, „Leesett a makk a fáról”, „Esett a hó engem belepett”, „Árpa is van makk is van”, „Hol jártál az éjjel cinege madár”, „Béres legény jól megrakd a szekered” stb. kezdetű szövegekkel ismert táncdallamaink mind csak ehhez a tánctípushoz kapcsolódnak a Dél-Dunántúlon, és tömegesen csak itt fordulnak elő. A régi táncdallamok különösen fontos részét jelentik a 13 és 14 szótagos ún. kanásznóták (Házasodik a tücsök…, Csóri kanász mit főztél… stb.), amelyeket parasztságunk az egész Dunántúlon a kanásztánchoz kapcsol.

Tisztázatlan kérdés a verbunk közismert típusának hiánya ezen a területen, illetőleg az, hogy a tárgyalt kanásztánc hogyan vette át és használja ezt a nevet. Ez az új magyar táncstílus kialakulásának, a régi és új tánckincs összefüggéseinek vizsgálatával tisztázódhat.

A kanásztánc-verbunk tánccsaládhoz tartozónak véljük a takácstánc vagy sapkatánc (sokak szerint mesterségutánzó táncnak tartott) változatait is. Ez lényegében a bot, balta vagy seprű jellegzetes eszközhasználati módjának áttétele más eszközre. (A fejlődés során a nyugat-, közép-európai lánc-kardtáncokban, amikor a fegyvertánc jelleg háttérbe szorul, a kardot bot, abroncs, majd kendő és szalag váltja fel. Egyes kutatók a balkáni lánctáncok kóló- és horo-vezetőinek állandó kendőforgatását is fegyverforgatásra vezetik vissza. Más művelődéstörténeti párhuzamokat is idézhetnénk a fegyver és kendő egymással való helyettesíthetőségére, illetve e két eszköz törvényszerű megfelelésére és kicserélődésére. Ezek ismeretében szemlélve zsebkendős takácstáncunkat – melynek motívumanyaga egyébként megfelel a botos és seprűs kanásztáncénak –, egyáltalán nem látszik valószínűnek a szövő-vetélő mozgásra utaló magyarázat.)

Sokat emlegetett üveges táncaink is lényegében e típuscsalád szerves tagjai. Az üveg fölött, üvegek között vagy fejre tett üveggel járt táncok Európa-szerte keverednek az ügyességi fegyvertáncok jellegzetes fajtáival, különösképpen a keresztezett kardok vagy botok felett járt tánccal. (Nem véletlen, hogy új stílusú táncainknál az üveg vagy más eszköz ritkán, véletlenszerűen fordul csak elő.)

A dél-dunántúli táncdialektus jellemző tánctípusa a leánykarikázó. A karikázók kétrészesek, lassú és gyors részből állnak. A somogyi és baranyai lassú karikázó az egy- és kétlépéses csárdás változataiból, Feröer-lépésből, a friss pedig a lenthangsúlyos, egy irányba, főként balra haladó forgólépés változataiból áll. A középkori körtánc fennmaradásának ezen a vidéken kedvezett a lánctáncformákban gazdag Balkán közelsége. A leánykarikázó balkáni kapcsolataira bizonyos elnevezések is utalnak (kocsikala = skoč kolo). A terület keleti részéről a háromrészes karikázókra is van adatunk (Törökkoppány), amelyeknek legszebb típusai a Sárközben, a kelet-dunántúli táncdialektus területén találhatók.

A csárdás helyi változatainak sajátos színei vannak. Egyes helyeken a lassú csárdás {6-407.} régiesebb formáival is találkozunk. A múlt században „lejtő” néven emlegetett lassú páros tánc Czuczor Gergely magyarázatában nyilvánvalóvá teszi, hogy ez nem azonos a mai sematikus kétlépéses csárdásra korlátozódó lassúval. A régies Zselicből került elő a lassú csárdás szó szerinti „lejtős” formája, amikor is a táncosok a lassú csárdásban lábujjhegyről talpra ereszkedve, térdüket nyújtva, majd meghajlítva, folyamatos, hullámzó, lejtő mozgást végeznek. A lassú csárdás dallamai Somogyban ma már túlnyomórészt új stílusú dallamok.

A friss csárdás Somogyban megőrizte az archaikus névváltozatokat, amelyek a tánc főbb mozgásformáiról nyerik eredetüket. A lippenős, libbenős, mártogatós, kopogós elnevezések a frisset jelölik. A friss a lassúval szemben gazdagabb, és két jellemző – a történeti forrásokból és az élő anyagból is tükröződő általános – csárdásmozzanat, a lippentős és a párelengedős csalogatás itt is fontos része a frissnek. A somogyi friss csárdások lenthangsúlyosak.

A Dél-Dunántúl is gazdag lakodalmi táncokban. A mozsártáncot és a menyasszonyfektető gyertyás táncot itt is megtaláljuk. Társasjátékszerű lakodalmi mulattató tánc a kígyózó labirintustáncok seprűvel járt formája, amikor a táncvezető seprűvel igazítja helyre a sorból kiálló vagy őt követni, utánozni nem akaró táncosok mozdulatait. Leggyakoribb a szakácsasszonyok tánca, amely mozgás- és zenei anyagában az ugróskanásztánc családhoz tartozik, csupán funkciója miatt érdemel külön említést. A szakácsnék lakodalmi táncában a konyhai eszközökkel történő zajcsapás a gonoszűzés szokásának, a gonosz mágikus távoltartásának maradványa lehet.

A dél-dunántúli táncdialektus tánczenéje is sok régies vonást őrzött meg, mégpedig a régies táncdallamanyag mellett a régi tánckísérő hangszerek használatát. A duda, furulya, köcsögduda, citera egyaránt megtalálható tánckísérő hangszerként. Ez a hangszeres zene az énekes eredet és kapcsolat még kétségtelen jeleit és nyomait őrzi.

A táncélet általános jellege vegyes képet mutat. A tánciskola viszonylag korai megjelenése az életerős hagyományt kevéssé zavarta, sőt egyes polgári társastáncok közvetítésével gazdagította, színezte a hagyományos tánckincset (polka és kanásztánc konvergencia). A kocsmai táncmulatságok elterjedése mellett megmaradt a vasárnap délutáni játszók régi szokása is.

6. Kelet-Dunántúl (Sárköz, Duna mente, Bácska, Szlavónia)

A kelet-dunántúli vagy másképpen sárközi-Duna menti táncdialektus nevét e terület alapvetően dunántúli sajátosságai alapján választottuk, noha a földrajzi értelemben vett Dunántúlon túlterjed. Tolna és Baranya megye keleti, Duna menti része, Fejér megye déli és keleti része, a Mezőföld, továbbá a Duna bal parti sávja kb. Dunaföldvártól délre a Bácska felé, valamint a Dráván túli szlavóniai magyar népsziget tánckultúrája is ide kapcsolódik. Páratlan gazdagsága és sokszínűsége révén ezt a kisebb dialektust tekinthetjük az egész nyugati dialektus legméltóbb képviselőjének. Ez a terület már nem oly egyértelműen régies, mint a Dél-Dunántúl. A Duna menti népvándorlások, keveredések és kölcsönhatások középpontjába esvén, kitéve a korai polgárosulás hatásának is oly sok különböző eredetű jelenség sűrűsödik ezen a területen, mely jelentőségét a rábaközi dialektuséhoz hasonlóvá teszi.

Jelentős különbség a szomszédos területekhez képest az, hogy a tánckezdő verbunk szórványosan felbukkan. A Decsről, Sárpilisről és Foktőről előkerült változatok a nyugati dialektus kötetlen szóló verbunkjainak legszebb változatai. Érződik rajtuk az új {6-408.} magyar táncstílust átható népi-nemzeti íz, a múlt századi műverbunk, sőt a tánciskolás műmagyar táncok megtermékenyítő hatása is. E táncokból azonban a népi gyakorlat megtisztító hatása következtében minden mesterkélt hamisság lehámlott. A verbunkhoz a népies magyar műzene termékei járulnak: a „Ritka búza”, a „Selyem-csárdás” vagy egyéb népies műdalok. A rábaközi és keleti verbunktól elsősorban az különbözteti meg, hogy a csizmacsapó mozgások rendkívül ritkák, és motívumainak jó része a népies műtáncok motívumkincséhez is kapcsolódik. A verbunkok szórványos jellege és főként mutatványos funkciója talán arra mutat, hogy az itt is uralkodó régi táncstílus a korábbi polgári fejlődés folytán kevésbé gátolta az új táncstílus terjedését, de ereje mégsem engedte teljesen érvényre jutni az új stílus régi típusát, a verbunkot. Több jel arra mutat, hogy a verbunk ezen a területen csak későn terjedt el. Az a tény viszont, hogy a verbunk név itt sem egyértelműen a kanásztáncot jelöli bizonyos nemzedékek névhasználatában, hanem a lassú csárdást is (hasonlóan a nyugati palócokhoz és a Szigetközhöz), azt mutatja, hogy a verbunk egy ideig mégiscsak a tánckezdés szerepét töltötte be. Az azonban, hogy a verbunk nevet nemcsak a lassú csárdás mint a férfitánc után következő első páros tánc, hanem a kanásztánc-ugrós változatok is hordozzák, mutatja e tánckezdő jelleg késői, erőtlen és nem kizárólagos voltát. Esetleg azt is feltételezhetjük, hogy egy korábbi új stílusú táncrendre és divatra rárakódó, egy Somogyból kiinduló régies divatáramlat hatásaként, újabb rétegként értékelhetjük a Duna menti ugrósokat.

A csárdás gazdag formái támogatják azt a feltevést, hogy az új táncstílus elterjedése és virágzása a Sárközben erős volt, s az említett régies táncok újabb felvirágzásának Somogyból kiinduló hulláma csak részben tudta az itt erőteljesebb új stílust megtépázni. A csárdás, főleg a friss egyedülállóan gazdag változatai azt tanúsítják, hogy e vidéken a csárdás igen mélyen gyökerező s a közelmúltban is virágzó, fontos tánctípus. A lassú csárdás itt sem tartalmaz ugyan sokkal több motívumot, mint a nyugati dialektus más részein, s itt is vannak nyomaink a lassú csárdás későbbi kialakulására. Mégis, néhány motívum, néhány fogásmód, a lassú „lejtő” előfordulása régiségére utal. A friss pedig olyan gazdag, hogy bátran állítható a szatmári vagy erdélyi friss csárdásaink mellé harmadik reprezentáns-változatnak. A friss főbb motívumai, mozzanatai: egylépéses buktatás, sarkazó-aprózó lábfejfigurázások, kopogások, a páros forgás máshonnan alig ismert virtuóz, aprózó formái, a lippentős-mártogatós motívum. A csalogatós, párelengedős mozzanat különös módon csak szórványosan található meg. A lassú és friss között hangsúlybeli különbség van. A lassú fenthangsúlyos, a friss pedig lenthangsúlyos (kivételt képez néhány mezőföldi, baranyai és bácskai falu). Az egész területen a lenthangsúlyos csárdás látszik régibbnek, s a fiatalabb nemzedékek fenthangsúlyos csárdása már újabb divatok eredménye. Talán éppen a tiszai dialektus életerősebb (a tánciskolás műcsárdáshoz is közelebb álló) stílusának terjedése magyarázza ezt. A sárközi-Duna menti friss csárdásokban a kiforgatás, a leány kar alatti forgatása kivételesen ritka, éppúgy, mint a csizmacsapás.

E terület nevezetes tánctípusa a cinege, háromugrós, de verbung és mars néven is élő tánctípus. Ez azonban már kevésbé őrzi a kanásztáncokkal való közvetlen kapcsolatot. A fogalomkeveredés viszont gyakori a sokác, horvát és szerb kólókkal, amit itt kólé néven emlegetnek. Az ugrós zenei anyaga már nemcsak a régi stílusú dallamokból verbuválódik, hanem délszláv, cigány és új stílusú magyar dallamok, sőt század eleji kuplék is bekerülnek a dallamkészletbe. Közös ritmikai sajátosságuk a 2/4-es ütem és a -os ritmikai értékű alapmozgás.

{6-409.} Az ugrós férfiszóló, páros, csoportos és csak nők által járt formákban is ismert. Jellegzetes kelet-dunántúli forma a csillagalakban való összefogódzás.

Az ugrós motívumkincse és szerkezete eltér a somogyi kanászverbunktól. Itt többnyire egyetlen (4 vagy 5 tagú) összetett motívum ismétléséből áll a táncfolyamat, míg a rögtönzött somogyi kanászverbunk két- és háromtagú egyszerű motívumokból épül fel.

Az ugrós típus menettáncként használatos formája csak a cifrából áll, s már a Duna-balparti, Kalocsa-vidéki mars felé mutat.

Az ugrós tánctípus északabbi, a balkáni területekről távolabbi változataiban alig találkozunk a lánc- és körformával. Dél felé ez a forma egyre gyakoribbá válik. Feltehető, hogy a délszláv tánckincs formai hatása hozzájárult az ugrós tánctípus körláncban járt formáinak divatjához. Nem véletlen, hogy éppen itt keveredik a délszláv név- és zeneanyag is a magyarral.

A vizsgált terület egyik legfontosabb típusa a leánykarikázó. E régies, háromrészes karikázó a magyar nyelvterületen egyedül itt, mégpedig a dunántúli Sárközben fordul elő.

A három karikázórész egymástól formai, zenei és terminológiai anyagában is határozottan elkülönül.

I. A leglassúbb ún. babázás, szédibabázás, lépő vagy belépő kísérődallamai 11 szótagos 5/8-os dallamok, amelyekre a sárköziek számtalan lírai szöveget énekelnek. A kör állandó szűkítését-tágítását eredményező kifelé-befelé irányuló lépésvariáció kapcsolódik a horvát lánctáncok régies formáihoz (Mad’arac, Szremszki mad’arac). Az oldalt lépő ún. rözgős forma pedig a szlavóniai derenkázás és rezálással együtt a Dráva menti horvátok drmes nevű táncához. (E név szintén rezgőst jelent.)

II. A sárközi karikázó középső része mind formai, mind zenei szempontból az új stílus vonásait hordozza. E csárdás tempójú részhez a pontozott ritmusú 4/4-es, többnyire tripodikus (háromütemes sorok) új stílusú és műdalanyag kapcsolódik. E részt az egyés kétlépéses csárdásmotívum, valamint a Feröer-lépés alkotja.

III. A sárközi karikázó harmadik, friss része a futó vagy ugró. E táncrész régies dallamanyagát a 7 és 8 szótagos dudanóták jelentik. A csárdás hatására azonban az új stílusú dallamok egyre gyakoribb kísérői a karikázó friss részének. A futó rész a lenthangsúlyos futólépésből, illetve ridamotívumból áll.

A karikázó e területen szinte falvanként különbözik. A három rész nem mindenütt él, s az egyes részek különbözőképpen kapcsolódva, kétrészes formákat alkotnak. Bácskában például az I. és II. részt találjuk meg. Másutt, az általános divathoz hasonlóan, csak a II–III. rész él. Néhol többrészes karikázókat és különböző alkalmi formákat is találunk (pl. a decsi pihenős, az alsónyéki döccenős, a dunafalvi kis- és nagyugrós). Figyelemre méltó, hogy a dunántúli Duna mentén észak felé haladva a karikázó egyre ritkább.

A karikázóhoz kapcsolódva említjük meg a körcsárdást, melynek a fiatalabb nemzedékek táncéletében itt is nagy szerepe van.

A lakodalmi táncok közül meg kell említenünk a szakácsasszonyok táncát, mely itt ugyancsak az ugrós típussal kapcsolódik. Lakodalmi társasjáték a fedős játék, valamint a párnás tánc. Szóbeli említések állatutánzó táncról is megemlékeznek (borjútánc).

A kelet-dunántúli dialektus táncéletében a régi és új elemek sajátos ötvözetben jelennek meg. A régi dallamok újjal, sőt idegennel keverednek a rezesbandák, vonós cigánybandák vagy a balkáni eredetű tamburabandák előadásában.

A kocsmai táncalkalmak uralkodó szerepe mellett találjuk a játszót vagy a síki táncolást. {6-410.} A tánciskolás polgári divat együtt él a régi táncba hívási mód emlékével: a leányt kendőjénél fogva rántják a táncba. Ezen a vidéken a régi és új divat együttesen gazdag és sokrétű tánckultúrát hozott létre. Ezt a gazdagságot még fokozták a balkáni színezőhatások is.

7. Kalocsa-vidék

A magyar nyelvterület virágzó tánckultúrájú színfoltja a Kalocsa-vidéki dialektus. A múlt század végén kifejeződő kalocsai díszítőművészettel egyidejű az a polgárosulás társadalmi talajában keresendő kulturális átalakulás, mely a táncéletet is kibontakoztatta. A megkésett polgári fejlődés ezen a vidéken a népművészet késői kivirágzását eredményezte, és így sorvadását is megkésleltette, ami a tánc szempontjából komoly fáziseltolódást jelentett más vidékekhez képest. Ez a megkésett fejlődés itt elsöpörte a régi stílus nyomait, s teljesen az új stílus szellemében formálta át e vidék tánckultúráját. Nincs egyetlen táncdialektusunk sem, mely ennyire eleven táncéletű lenne, s ugyanakkor olyan sincs, amelynek tánckincse ne tartalmazna több régies vonást, mint a Kalocsa-vidéké.

A régi stílusú tánckincs egyik hajtása a kalocsai mars. Ez a tánc a századforduló körüli formájában hasonlított még a somogy–baranyai kanásztánc, valamint a sárközi-Duna menti ugrósok változataihoz. A polimorfia, azaz a páros, magányos és csoportformák gyakorisága éppúgy jellemezte, mint a nem ismétlődő jellegű, hanem a sokmotívumos szerkesztés. Nem pusztán menettánc, hanem mulatsági funkciójú tánc is volt. A régies marsváltozatok főmotívuma az összetett szerkezetű (5 tagú) ún. verdungos lépés volt. Ez a mars még zenei anyagában is hordozta a régi stílus dallambélyegeit. A „Hol jártál az éjjel cinege madár…” kezdetű dallam már csak az öregek marsához megfelelő. A mai negyven-ötven éves nemzedékhez fűződik az új marsdivat, mely az első világháború utáni időszakban bontakozott ki, és a harmincas években tetőzött éppúgy, mint a Kalocsa-vidéki díszítőművészet. Az új mars már egyértelműen menettánc jellegű. Ritmusa és motívumkincse egyszerű, ostinato (ismétlődő) szerkesztésű. Előadásmódját felszabadult életöröm és dinamika hatja át, mely leginkább tükrözi az új stílusú táncok frisseségét. Parasztságunk jobbágyfelszabadulás utáni fejlődési lehetősége a Kalocsa-vidéken érdekes módon századunkban hozta meg népművészeti hajtásait. A megújuló mars régi ruháját is hamar levetette. Az új stílusú dallamok egy részét marsként is alkalmazták, s ehhez még olyan indulózenék is kapcsolódtak, melyek nem oly idegenes jellegűek, mint a rábaközi dus zenéje. A német zenei hatás klasszikus periódusa, a múlt század utolsó, millenniumi évtizedei még nem érintették ezt a marsdivatot. Az első világháború után pedig ez a hatás már kisebb volt. A Kalocsa-vidéki mars zenéje elsősorban az új stílusú magyar népdalból táplálkozott.

A meg nem újult régi stílusú táncok nyomai már csak szórványosak. Néhány kanásztánc-, seprűtáncváltozat máshonnan átvett példánya képviseli csupán az új mellett a kihaló régit.

A Kalocsa-vidéki leánykarikázót, az ún. fércelést is fokozott mértékben itatja át az új stílus hatása. A lassú kétlépéses motívumból és a Feröer-lépésből áll. Az új stílus legszebb darabjai kapcsolódnak hozzá énekkíséretül. A szokásos hát mögötti keresztfogáson kívül az egyszerű kézfogás is előfordul. A friss részt is mindig új stílusú dallamok gyorsabb változatai kísérik. A friss főmotívuma a lenthangsúlyos ridalépés. A karikázó a közelmúltig szinte már csak itt élt eredeti funkciójában, leginkább a távolabbi szállásokon. {6-411.} Vasárnap délutánonként a kocsma mellett karikázó-éneklő leányok még a hatvanas évek második felében is előfordultak Öregcsertőn és Felsőereken.

A verbunk itt nem került elő, még az emlékanyag is alig tud róla. Csupán a lassú csárdás egyik neve (mely a mars egyik lépésére is vonatkozhat), a verdungos utal arra, hogy a Kalocsa-vidék tánckultúrájának is volt köze a verbunkhoz.

A lassú csárdás motívumkincse egyszerű, csupán az öttagú verdungos lépésre korlátozódik. A friss pedig a nyugati dialektusterület friss csárdásából főleg az aprózó-sarkazó, lenthangsúlyos figurázásokat és a forgást őrzi. A párelengedős csalogatás és a lippentős motívum itt gyérebben fordul elő, mint a kelet-dunántúli területen. A körcsárdás, a négyesölés viszont rendkívül kedvelt. Ez a tánckészség csökkenésével párhuzamosan terjedő újabb táncforma ott divatos, ahol a csárdás iránti igény megvan, de a tánckészség már nem képes lépést tartani a még meglevő igénnyel. A tánckedv kiélésének jó lehetősége a forgás, melynek e táncformában szédülést alig okozó formája adott. A négyesölés alig korlátozódik másra, mint ide-oda forgásra s közben rövid pihenésekre. Virtuskodó mutatványos mozzanatként gyakran előfordul, hogy a leányok a legényekre támaszkodva hátra emelkednek a levegőbe, majd a forgás iramának csökkentésével, a legények újra visszaeresztik őket a földre.

A Kalocsa-vidék új stílusú dallamvilágát a rezesbandák, valamint az itt is elterjedt tamburabandák hordozzák. A virágzó új stílusú tánckincs életét a tánciskola csak az utóbbi évtizedekben kezdte átszínezni.

A speciális táncok közül a társasjátékszerű párnás táncot, a kisszéktáncot, a szakácsasszonyok lakodalmi táncát (mely a marssal kapcsolódik), valamint a ludasjáték nevű labirintustáncot kell megemlítenünk.

8. Kiskunság, Solt- és Tápió-vidék

A megjelölt területet a hiányos gyűjtések miatt csak néhány jellegzetesebb folt alapján tudjuk áttekinteni.

A vidék tánckultúrájának leghívebb őrzői a Solt-vidéki szlovák falvak (Sári, Ecser, Maglód). A környező magyarság új stílusú kultúráját őrizték meg és virágoztatták ki a Kalocsa-vidékihez hasonló életerővel.

A régi stílusnak itt még kevesebb nyoma van, mint a Kalocsa-vidéken. A késői szlovák telepesek számára a döntő hatást a 19. század folyamán kialakuló új magyar táncstílusba való bekapcsolódás jelentette.

A valószínűleg délről északra ható marsdivat a Kalocsa-vidék közvetítésével éri e tájat. A lakodalomban a legöregebbek még a mulatsági funkciójú páros változatokat is járják. Sáriban a táncmulatságok kedvelt páros és csoportos körtánca a tusoló. Üveg körül járt változata is előfordul. A tánc fő életformája ma már csak a menettáncként való alkalmazása. A fiatalok lábán durva ugrálássá fajul, csak az idősebb nemzedékek tánca emlékeztet a kalocsai marsra. A mars elmaradhatatlan kísérőzenéje itt a rézduda, azaz rezesbanda. A lakodalmi mars a hajnali tobzódás egyik fő formája. A táncolni már kevéssé tudó, de mulatni vágyó fiatalok a borgőzös hangulatban fantasztikus produkciókra képesek például egymás nyakába ülve spárgába ereszkednek. A leányok körben járt tusolója viszont igen finom és virtuóz, hatását a fehér bőszoknyás viselet fokozza.

A kunszentmiklósi törökös tánc a lakodalmi hívatlanok alakoskodó, álarcos tánca. Felépítése és formakincse a régi stílusú ugrós egyik sajátos formájává avatja.

Az „ugrós” stilizált változata az ún. kun legényes, mely a kondástánc csizmaösszerugós {6-412.} mozzanatát kiemelve hozott létre egy kötött, megmerevített, színpadi felújításnak számítható táncot (Gyöngyösbokréta, Pauliny Béla).

A karikázó helyett itt inkább a körcsárdásról beszélhetünk, mivel rendszerint nem önálló funkciójú, énekszóra járt leánytáncként fordul elő.

A csárdást az egylépéses buktatás, a páros forgás, valamint a lippentős (a szlovákoknál csupkálás), a párelengedés és a lenthangsúly jellemzi. A Solt-vidéki szlovákok gazdagabb formában járják, mint a kiskunsági magyarok. A lassú itt is csak az egy- és kétlépéses csárdás, valamint a páros forgás változataira szorítkozik.

A Solt-vidéki szóló verbunkok (Ecser, Maglód) viszonylag gazdag példányai a nyugati dialektus kötetlen verbunkjainak. Mintegy hidat képeznek a sárközi és Galga-vidéki verbunkváltozatok között. Ecseren Huszárverbunk néven alkalmazták tánckezdésként a már említett Selyemcsárdás- vagy Huszárverbunk-dallamot. Maglódon cifruálásnak vagy cifruválásnak nevezik a párostánc-kezdő figurázást.

A verbunk sokat emlegetett, a harmincas években felelevenített változatai a kunszentmiklósi és halasi verbunkok. A kötött, szabályos forma e vidéken egyedülálló. A kapcsolódó dallamok egyedisége és a történeti verbunkleírásokra feltűnően hasonlító táncszerkezet, a műköltői stílust éreztető verbunkos szöveg, valamint a halasi verbunkos esetében a táncmesteri beavatkozás világosan utal e verbunkváltozatok keletkezésére.

Az előforduló táncok közül megemlítjük a társasjátékszerű kunszentmiklósi süveges, valamint a kötött seprű- és sapkás táncot, továbbá a dramatikus-pantomimikus Oláh leány táncát, mely a Dunántúltól Erdélyig több helyütt szórványosan előfordul.

1. Felső-Tisza-vidék

A megjelölt dialektusterület az Alföld északkeleti felét, azaz Szabolcs-Szatmárt és Hajdú-Bihar egy részét, valamint Borsod-Abaúj-Zemplén megye déli részét foglalja magába. E terület közigazgatásilag a 19. századig egynek számított. A következő tájak, kisebb népcsoportok foglalnak itt helyet, amelyeket néprajztudományunk is jórészt a földrajzi nevek alapján tart számon: a Nyírség, a beregi, szatmári és szabolcsi Tiszahát, a Rétköz, Erdőhát, Túrhát, Szamoshát, az Ecsedi-láp vidéke vagy Rétoldal, Bodrogköz, Taktaköz, a nyírségi Bokortanyák, a Hajdúság, Hortobágy. A kárpátalji Ung, Bereg, Ugocsa megyei magyarság, valamint a régi Szilágy megye területe is néprajzilag és tánckultúra tekintetében e területhez kapcsolódik. A terület déli részén jellegzetes tájként számon tartott Sárrét már átmenetet jelent a dél-Tisza-vidéki táncdialektushoz.

A felsorolt kisebb egységek tánc tekintetében alig különböztethetők meg egymástól. Ma már legfeljebb a hagyományőrzés erőssége alapján, a pásztorkultúra elevenebb élete alapján állapíthatók meg bizonyos különbségek.

Néhány ilyen, a kisebb egységeket elválasztó jelenség:

A magyar verbunk – hozzákapcsolódó jellegzetes műverbunkdallamával együtt – elsősorban az Ecsedi-láp falvaira jellemző. Innen bármely irányba haladva, divatja, ereje fokozatosan halványodik, s kísérődallama is kicserélődik.

A Nyíri verbunk elnevezésű, még újabb műverbunkdallam főként a Nyírségben található meg. Ugyanitt – főleg a Dél-Nyírségben és a vele határos bihari részeken és a Hajdúságban – él a tréfás, dramatikus lakodalmi verbunk, mely viszont Szatmár tánckincséből hiányzik.

A lakodalmi osztótánc – idegen, németes zenéjével együtt – inkább az észak-nyírségi, rétközi falvakra jellemző.

Az elnépiesedett társastáncok gazdag formáit főként a Nyíregyháza környéki Bokortanyák szinte még ma is élénk táncéletű népe táncolja (pl. Hopszpolka).

Az általános táncok tüzetes vizsgálata során is kisebb táji különbségek adódnak. Például a nyírségi csárdásokban és verbunkokban a csapásoló motívumok aránya nagyobb, mint másutt.

A magyar népies műtánc megtermékenyítő hatása főként a szatmári falvakat érintette. Szatmár jellegzetesen régi táncdallamaival különül el némileg a többi tájtól. Ezek máshol igen ritkán vagy egyáltalán nem fordulnak elő (Szól a fügemadár…, Óh én szegény kismadár…, Szivárványos az ég alja…, Ez az utca bánatutca…).

A Nyírség déli részén – a Nagykállói járás néhány falujában – érdekes módon a friss csárdást nem a tiszai dialektusra általában jellemző fenthangsúlyos módon, hanem fordítva járták.

{6-416.} Régi táncaink alföldi típusa – az ún. oláhos – a Felső-Tisza-vidéken szórványos, és gyakorisága az Erdély felé eső széleken nő meg (Dél-Nyírség, Bihar).

A Felső-Tisza-vidék a középső, nagy táncdialektust legjobban képviselő, leggazdagabb terület, mely a magyar tánckincs egészének értékelésében igen jelentős helyet foglal el. Sajátosságait több olyan tényező alakította, amely tánckincsünk általános fejlődése szempontjából igen fontos.

A török hódoltság közvetlenül nem érintette ezt a területet, s így itt a magyarság korai települési helyeinek felszámolása nélkül élte át a viharos századokat. Ez folyamatosabb kulturális fejlődést eredményezhetett, mint az Alföld más részein. Kedvezett bizonyos régies vonások fennmaradásának éppúgy, mint a táncélet szervesebb fejlődésének.

A sajátos földrajzi helyzet történelmünk folyamán különös jelentőséget biztosított e területnek. A török hódoltság idején a független Erdély és a királyi Magyarország közötti átmeneti terület, az ún. Partium északi sávjaként képez hidat, s mintegy átjáróterület észak és dél között. Nem véletlen, hogy ez a terület a függetlenségi és forradalmi harcok élén járt. A kuruc mozgalmak fő fészke a 17. század végén. Reformkori haladásunk vezéralakjainak jó része is innen származik. A 48 utáni ellenzékiség s a két világháború közötti haladó ellenzéki szellem (Bajcsy-Zsilinszky választókerülete) egyik góca. Feltűnő, hogy a parasztság és a nemesség, majd a dzsentriréteg patriarchális viszonya mennyire jellemző volt az ország e sarkára.

A sajátos történeti és földrajzi helyzet e vidék néprajzi és kulturális arculatát nagymértékben befolyásolta. Erdély felől a Szamos völgye az észak felé irányuló népmozgás egyik útja. Az erdélyi juhászok vándorlásán kívül a cigányok Alföldre húzódása is ezen a területen keresztül történt. A Nyírség déli részére jelentős számú 18. századi erdélyi bevándorló települt a szomszédos Szilágyságból és Mezőségről, ezeket máig oláh falvaknak nevezi a nyírségi nép. Az északkelet felől jövő ruszin betelepülés a pásztorok családneveiben máig tükröződik. A ruszinok mellett a 18. századtól kezdve jelentős szlovák hatás is éri e területet. A Nyíregyháza körüli tirpák tanyavilág sokáig erős közép-szlovákiai kapcsolatai mellett az Ajakon megtelepült szlovákok jelentik az északi szláv hatások másik lehetőségét. A sokféle kelet-európai és balkáni népcsoportból ötvöződő és letelepített hajdúság is e terület néprajzi képét gazdagította.

A vidék tánckultúrájának alakulására jelentős hatást gyakorolt az, hogy a szilaj és félszilaj nagyállattartás ezen a területen virágzott legtovább. Ez kedvezett a régies pásztorkultúra, a pásztortáncok fennmaradásának.

Az Alföld középső részéről kisugárzó 19. századi egységesítő kulturális hatások hamar elérik a polgárosodó hajdúvárosokat s a terület más nagy mezővárosait. A mezővárosok fejlődése maga után vonja a régies hagyományú falvak tánckultúrájának átalakulását is. A mezővárosi táncmesterek messze környéken tánciskolákat létesítve járják be már a múlt század második felében a Felső-Tisza-vidék falvait. Sokkal korábban találkozik e vidék népe a polgári társastáncok és a magyar népies műtáncok hatásával, mint másutt. Az életerős hagyományok azonban még szervesen magukba olvasztják az új hatásokat, és megújulnak, modernizálódnak általa.

A Felső-Tisza-vidék tánckultúrájára a régi és új, az elavult és modern sajátos – sokszor egymásnak ellentmondó – kettőssége a jellemző. Az idejétmúlt pásztorfegyvertánc él itt együtt a 19. századi polgári társastáncokkal, az ún. túrtáncokkal. Az alkalmi táncmulatságok sora (taposó, bursza) mellett megtaláljuk a bilétos bálok polgári jellegű rendezvényeit s a társadalmi rétegek szerint megrendezett batyus bálokat. A régi zenei anyagot {6-417.} itt nemcsak új stílusú váltja fel és szorítja ki, hanem főleg a népies 19. századi műdaltermés hull e vidék paraszttársadalmánál is termékeny talajra. Az új magyar zenei stílust felszívó parasztság egyes rétegei mindemellett olyan zenei régiségeket is megőriztek, amelyeket más vidéken nem találunk. A vidék parasztsága s az elszegényedett dzsentri patriarchális közelsége a kulturális közeledést, a kölcsönhatásokat jobban elősegítette, mint másutt. A szatmári dzsentri éppúgy ismerte a vidék régies parasztdalait és táncait (férfiszóló), mint ahogy a parasztság legelmaradottabb rétegei is átvették a sírva vigadó magyar nótákat, s a dzsentri-polgári illemszabályokat és viselkedési normákat, magatartást is leutánozták.

A felső-Tisza-vidéki táncdialektus sajátos színeinek kialakulásában jelentős szerepe volt a cigányok tánckultúrájának, illetve a cigányok által hordozott és közvetített régiesebb erdélyi tánckultúra hatásának. A magyarság együttélése itt a cigánysággal sokkal közvetlenebb és szorosabb, mint másutt. A szegényparasztság életszintje, műveltsége alig haladta meg a régiesebb életformában élő pásztorságét és a primitív cigányságét. A társadalmi közelség inkább lehetővé tette bizonyos kulturális hatások átvételét a cigányságtól, mint más vidékek polgárosultabb és így sokkal jobban elkülönülő parasztsága esetében. A primitív cigányság, mely kultúrájában a legjobban hasonult a magyarsághoz, képes volt hatni a szintén primitív körülmények között élő alsóparasztságra. Ez a cigányság egyrészt régies helyi hagyományokat őrzött és származtatott vissza, másrészt pedig egy már korábban elmerült s csak Erdélyben megmaradt kultúra maradványait közvetítette a polgárosodó Tisza-vidék parasztsága felé.

A felső-Tisza-vidéki terület jellemző tánctípusai: a verbunk és csárdás, a botolók és pásztortáncok, az oláhos (kapcsolódik hozzá a cigánytánc és az alföldi román táncanyag), valamint más, főleg lakodalmi táncok (a tréfás-dramatikus verbunk, az osztótánc, a polgári társastáncok stb.).

A Felső-Tisza-vidék egyik legfontosabb tánctípusa a verbunk, mely még a magyar verbunk, magyar szóló, csárdás egyedül és a csapásolás neveket is viseli. A Nyírségben a férfitáncnak sokszor nincs is külön neve, ha mindenáron nevén akarják szólítani, a csárdás egyedül kifejezést használják.

Ezzel a tánccal kezdték sok helyütt a táncmulatságot még a két világháború között is. A táncciklus kezdetén a férfiak a banda előtt csoportozva, karéjban kezdték meg a táncot. Ez azonban nem volt kötött, mindenki szabadon járta a maga motívumait. A kötött karéj formával Tiszapolgáron találkozunk.

A verbunk mutatványos, bemutató szerepben is ismert a tárgyalt területen. Az Ecsediláp vidékén a kiemelkedő tánctudás mértékeként emlegetik a magyar verbunkot, mely a mulatságok tetőpontján előkerülő fő látványosság volt. Elválaszthatatlan tartozéka volt a sarkantyú, mellyel a jó táncos szinte elnyomta a kísérőzenét.

Gyakran párosan is járták. A férfi szólója után nőt hív, s vele járja tovább. Összefogódzásuk mindig nyílt, de többnyire csak összefogódzás nélkül, szemben táncolnak. A lassú verbunkot gyakran a friss csárdás követi. A páros magyar verbunk mozgásanyaga részben azonos a csárdáséval, de ennek gazdagabb és régies formája, ugyanakkor a magyar szóló hatását is magába szívta.

Dallamai többnyire ugyanazok, mint a lassú csárdáséi. Verbunkzeneként számon tartott darab csak néhány akad. Ilyen például az Ecsedi-láp vidéki „Magyar verbunk” nevű hangszeres verbunkdallam, mely mindig a „rézhúron” kezdődik. A cimbalom mély húrjain való kezdésnél a sarkantyú pengése élesen kiválik a zenekíséretből. Verbunkdallamként {6-418.} tartják számon az ún. Nyíri verbunkot és a Ritka búzát, a „Magyar szóló” dallamát is.

A felső-Tisza-vidéki verbunk többsége egyrészes, lassú tánc. Ritkábban előfordul a verbunknak gyors része is, mely friss csárdás-szerű.

A férfitánc motívumkincse szorosan összefügg a helyi csárdáséval. Jellemzőek rá a fejlett csapásoló motívumok, melyek nemcsak díszítésként, hanem lényegi alkatrészként építik fel a táncfolyamatot.

A lábmotívumok közül a hátravágást és a hegyezőt kell kiemelnünk, mint a nép által különösképpen számon tartott, virtuóz figurákat. A bokázó motívumok, a kétlépéses és cifraváltozatok mellett a népies műtáncok (magyar szóló, magyar kettős) motívumkincse is helyet kap (lengető, négyes csillag, vágó, kopogó, kisharang).

A magyar nyelvterület egészét figyelembe véve, szinte ezen a területen a legáltalánosabb a verbunk régi, párostánc-kezdő funkciója. A verbunktáncok a Felső-Tisza-vidéken őrizték meg azt a fejlődési fokot, mely körülbelül megfelelhet a történeti verbunk kialakulása előtti állapotnak. Ezt tükrözi a verbunk túlnyomórészt kötetlen formája és a sok helyütt hiányzó verbunk név, továbbá az, hogy a népi tudatban összeolvad a csárdással. Nem véletlen, hogy a kötetlen verbunkról szóló első híradás éppen e vidék szülöttének, Gvadányi Józsefnek tollából származik. Nyilvánvalóan e vidék parasztlegényeinek tánca alapján adott költői leírást a verbuválás korai korszakáról.

A szatmár–szabolcsi verbunkok fejlődésének jelentős szakasza volt a múlt század második felében beköszöntő tánciskolás korszak. E vidék néphez közel álló elszegényedett nemességének, a dzsentrirétegnek a reformkori hagyománya és a tánciskolás műtáncok hatottak e vidék férfitáncára, és hozzájárultak életének, divatjának meghosszabbításához. A verbunk magyar szólóval való keverése a népi tudatban ezt a hatást igazolja. A verbunk páros formája nemcsak a régi páros forma továbbélésének, hanem a magyar kettős hatásának is tulajdonítható. A táncmesterek is bőven meríthettek az itt élő gazdag férfitáncanyagból, és az általános táncmesteri anyag alapjává s megtermékenyítőjévé is váltak a gazdag felső-Tisza-vidéki férfitáncok.

Az új magyar páros tánc, a csárdás itt a lassú, csendes, csárdás, magyar csárdás, ugrós, félugrós neveket viseli. Ezek vagy összefoglaló nevek, vagy pedig egyes részek elnevezései.

A csárdás a középkorú nemzedékek tánckincsében még ma is életerős a Felső-Tisza-vidéken. Divatjának meghosszabbításához hozzájárult a tánciskolák jó hatása is, ahol a kontár – a népből származó – táncmesterek rendszeresen tanították a csárdást. E vidék magyar kultúrával rendelkező dzsentrirétege is példát mutatott a parasztságnak a hagyományok ápolására azzal, hogy a csárdást maga is szinte egyetlen táncként használta még a két világháború között is. Ez a hatás azonban nem vált a tánc kárára, sőt éppen ez tette lehetővé, hogy a vidék parasztsága tovább megőrizte, nem érezvén azt olyan ósdinak, elavultnak, különösnek, mint ezt más vidékek népe érezhette saját páros táncával kapcsolatban.

A csárdás mindkét részének tempója mérsékeltebb, mint a nyugati dialektusterületen. (A lassú = 140–160 metronom számú, a friss pedig = 180–200.) Mintegy középúton van a régi és a legújabb csárdástempók között.

Az erdőháti táncelnevezések (csendes, csárdás, ugrós) és más nyomok arra utalnak, hogy itt szintén élhetett a régi hármas tagolású páros tánc. A múlt századi régies csárdás megkomponált, stilizált formája, a kállai kettős is őrzi zenéjében, tempójában, motívumkincsében és tartalmi vonásaiban a hajdani hármas beosztást.

{6-419.} A középső dialektusterület csárdásainak az az általános sajátossága, hogy a lassú és friss rész motivikája nem válik el élesen, legfeltűnőbben a Felső-Tisza-vidék csárdásaiban mutatkozik meg. Itt már a lassú csárdásban is figuráznak, s ugyanazokat a motívumokat alkalmazzák a tánc mindkét részében.

A lassú összefogódzási módjai: az általános váll- és derékfogás, a társastáncok félderékfogása, valamint az egy- és kétkézfogás. Az oldaltfogás, valamint elengedés is előfordul a lassúban. A frissben a lassú összes fogásmódja előfordul, de főként az egy- és kétkezes hosszú kézfogás, az elengedés és a különböző kar alatti kiforgatások.

A lassú elsősorban a két- és egylépéses motívumokból, forgásból, félfordulósból, csapásokból, bokázókból és hátravágásból áll.

A frisset elsősorban az különbözteti meg a lassútól, hogy itt a függőleges hullámzás erőteljesen kezd érvényesülni. A hasonló motívumkincsű friss fenthangsúlyos, tehát a tánc dinamikai hangsúlya a kontrára esik.

A friss főbb motívumai: a cifra, kisharang, félfordulós, kicsapás, hátravágás, hegyező, a kopogó, emelkedő-süllyedő lippenések, ugró páros forgók, végül igen sok csapásolás.

A tánc közbeni elengedés, különtáncolás a felső-Tisza-vidéki páros táncnak is fontos alkotórésze.. Itt az elengedés gyakori figurázással párosul, de a nyugati csárdások csalogatós mozzanata ritka. A férfi és nő szemben táncol egymással, de a játékos egymás körüli keringés nélkül. A kállai kettős csalogatós játéka azonban arra utal, hogy ez a mozzanat régebben itt is élt.

A friss csárdás felépítése általában a következő: ugrós figurázással, hosszú kézfogással kezdődik, majd páros forgás következik, kiforgatásokkal. A forgás félfordulásokká alakul át. Ezután a folyamat elölről kezdődik, vagy párelengedős figurázás következik, amit rendszerint páros forgó követ.

A csárdás sajátos formája a hármas csárdás. Bemutató ügyességi táncként, lakodalmi osztótáncként fordul elő, például a lakodalom előtti konyhatánc alkalmával. Egyes helyeken azzal magyarázzák kialakulását, hogy kevés volt a férfi. Főleg a világháború alatt vált divatossá. A hármas csárdásnak igen szép, térbeli viszonyokban, térfigurákban gazdag formáit ismerjük a Nyírség déli részéről.

A körcsárdás, kerektánc vagy négyeselés az első világháború után térthódító újabb csárdásforma, mely az északkeleti Alföldön vált a legdivatosabbá. A csárdás közbeni körtánc változatossá tette a táncot, s nem, vagy másképp fárasztó, mint a páros csárdás. A körcsárdás viharos forgása nem oly szédítő, mint párosan, s valamiféle közös táncolási igény kielégítését is szolgálhatta. A körcsárdás helyben figurázásból és forgásból áll. Néha a lányokat elengedik, és külön figuráznak. A négyes körforma azonban ezalatt is megmarad. Megjegyezzük, hogy a körcsárdás pótolja az e vidéken teljesen hiányzó leánykarikázót is. Az ajakiak karikázója nem igazi leánykörtánc, hanem körcsárdás. Játékos párválasztó formái kacsázás, gácsértánc néven fordulnak elő.

A magyar csárdásstílusok közül ez uralkodik a legnagyobb területen, s ez bizonyult fejlődőképesnek, beolvasztva a tánciskolás hatás modernebb elemeit. Könnyebb eljárni a nyugati csárdásoknál, ritmikája természetesebb s gazdagabb. Nem véletlen, hogy nemzeti páros táncunk kisugárzó hatása éppen e stílus terjedéséhez kapcsolódik, mégpedig a szlovákok és az erdélyi románok felé. A magyar népies műtánc, a műcsárdás és az úri csárdás is ezzel a stílussal érintkezik, vagyis tulajdonképpen ez a táji csárdásfajta emelkedett nemzeti szintre.

Tánckincsünk régi rétegének egyik legjelentősebb típuscsaládját jelentik az eszközös {6-420.} pásztortáncok, vagy ahogy e vidéken nevezik, a botoló. A történeti fegyvertánc-, hajdútáncadatokhoz oly közelálló, teljes pásztortáncváltozatokkal sehol másutt nem találkozunk, mint a Felső-Tisza-vidéken. Ennek magyarázatát a már vázolt történeti körülmények mellett még jó néhány tényező összejátszásában kereshetjük. Az alföldi nagyállattartó pásztorkultúra ezen a vidéken élt legtovább, s itt történt a hajdúság letelepítése is. E táncforma megőrzésében jelentős szerepe van a felső-Tisza-vidéki cigányságnak is.

A letelepült s különböző kisipari foglalkozásokat űző (pl. fegyverkovács) cigányokkal éppen az északkeleti Alföldön találkozunk legkorábban. A Zsigmond kori összeírások Ung–Bereg–Szatmár területén a várak köré települt fegyverkovács cigányokról tesznek említést. A hajdúság etnikai összetételében a különböző Kárpát-medencei népek mellett a cigányság is számottevő. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy a Kárpát-medence cigányai közül talán éppen a felső-Tisza-vidékiek magyarosodtak el a legnagyobb mértékben. Itt tartották meg legkevésbé a nyelvüket, itt hiányzik leginkább a törzsi és nemzetségi összetartozás tudata, s népzenéjük itt szívta föl a legtöbb magyar hatást. Társadalmi különállásuk kevésbé szembeötlő a magyar nyelvterület más részeihez képest. A pásztorkultúra hanyatlásával, a régi pásztorrend felbomlásával, a pásztorivadékok földművelő foglalkozásra való áttérésével e vidékeken különösen gyakori és korán megindult az az országszerte tapasztalható jelenség, hogy a pásztorkodást a cigányok veszik át. A parasztságunk leghagyományőrzőbb rétegeivel érintkező és keveredő cigányságra így éppen a régi pásztorkultúra gyakorolta a legnagyobb hatást.

Nem alkothatunk teljes és összefüggő képet sem a magyar pásztorság, sem a cigányság rendkívül összefonódott, kereszteződő tánckultúrájáról s éppen a botolóról, ha ezeket nem szoros összefüggésükben szemléljük.

A botoló néven összefoglalt tánccsaládhoz kapcsolódó elnevezésváltozatok a FelsőTisza-vidéken a következők: botoló, botolás, botvágás, botösszevágás, botfektérozás, bottal játszás, hatvágás, botostánc, kondástánc, juhásztánc, pásztortánc. (A cigányok saját nyelvükön nem, vagy csak tükörfordításban vagy körülírással nevezik meg a szóban forgó táncfajtát.)

A régi pásztorrend idősebb tagjai szinte kivétel nélkül tudnak még a táncról – a századforduló táján még általános, a felső-Tisza-vidéki pásztorok körében szakági megoszlásra való tekintet nélkül. A botolásban különösen jártas pásztorok a felsorolás szerinti sorrendben: kondások, gulyások, majd juhászok. A cigányok közül a legjobb botolónak bizonyulnak az ún. korcs, főként pásztor foglalkozású cigányok. Az oláhcigány elnevezés az elmaradottabb cigányság jelzője, szemben a nyelvét vesztett magyar cigányokkal, mégis a magyar cigányok a legjártasabbak a botolásban. Foglalkozás szerint a pásztor-, a rézműves vagy a csengőöntő, továbbá a teknővájó cigányok a botolás mesterei.

A botos pásztortáncok műfaji-formai, funkció szerinti csoportjait bevezetőnkben vázoltuk, itt az eszközkezelés módjait, típusait tekintjük át.

Az eszközkezelési mód vizsgálata, lényegének meghatározása az eszközös táncok osztályozásának egyik legfontosabb tényezője, mivel minden formai sajátosságuk a tánc központját képező eszközzel kapcsolatos. A tárgyalt tánccsalád eszközkezelési módjait négy típusba csoportosíthatjuk:

1. A verekedésszerű, párbajszerű, küzdésnek alárendelt, fegyverszerű eszközhasználat. Az ilyenfajta „eszközmotívumokban” nyoma sincs az öncélú, ügyességfitogtató eszközhasználatnak, minden mozdulat a harci célszerűséget szolgálja. A botot ilyenkor félderékon {6-421.} (közepe és vége között kb. a kétharmadánál) vagy a végén fogják, gyakran két kézzel, a szilárd megtámasztás céljából. Egykezes fogás esetén a szabad kéz mindig készen áll, hogy szükség esetén ráfogással megerősítse az egykézfogást. A forgatásmód elhárító jellegű, mely a testtől kifelé, elfelé csapja az irányába mért ütéseket. (Az ún. visszafelé forgatás, a fordított forgatás felel meg ennek a célnak, szemben a közismert és általánosabb, normális forgatással, ugyanis az utóbbi az ütésektől nem véd.) Idetartoznak a védekezés és támadás jellegzetes mozdulatai, tartásai. Az ütés egykezes és kétkezes kivédése az ún. ellentartás. A támadás mozdulatai többfélék: az egy- és kétkezes ütés, valamint a bottal értelmetlennek tűnő döfés és vágás. Az eszköz test mögötti forgatása, egyik kézből a másikba való átadása adatközlőink szerint a test hátsó részének védő mozdulata.

2. Más jellegű csoportot képeznek az egyéni, virtuskodó tartalmú táncok eszközmotívumai. A táncos a botot többnyire középen, derékon fogja, s az előre irányú forgatást alkalmazza, fél kézzel forgat, s egyik kézből a másikba adja át a botot. Az eszközkezelés korlátlan virtuozitására van itt lehetőség, mert nem célszerű az eszközhasználat. A forgatás változatossága gyakran azzal fokozódik, hogy a szokásos nyolcasokat író botmozgás félforgatásokkal, sőt ujjak közötti pörgetéssel is kombinálódik. A kar tartásának magassági változtatásával szélesebb vagy szűkebb lendületű, gyorsabbnak vagy lassúbbnak ható forgásokat alkalmaznak. A lehetőségeket gazdagítja a test mögötti és lábak alatti botpörgetés, és a botnak egyik kézből a másikba való átadása, a botátdugdosás.

3. Az eszközkezelési módok harmadik csoportjánál a bot egyik vége földre támasztott helyzetben van: támaszkodás a boton tánc közben, a bot átkapkodása a láb alatt, átugrálása, s néha – kivételesen virtuóz táncosoknál – a botra támaszkodás közben hanyatt-átfordulás, hídszerű tartásban.

4. Az eszközhasználat gyakori módja végül a földre helyezés. Itt említhetjük a földbe szúrt bot vagy földbe vágott fokos körüli tánc lehetőségeit is.

Az eszközkezelési módok egy-egy táncváltozaton belül összetetten, keveredve is jelentkeznek. Legtöbb esetben azonban az egyik uralkodik, s az egyes, tartalmilag is elkülönülő altípusok éppen az eszközkezelés módja alapján választhatók el egymástól.

A felső-Tisza-vidéki pásztortáncokat, botolókat eddig csupán a tánceszköz használati módja és a tartalmi-funkcionális vonások alapján csoportosítottuk, más fontos szempontok háttérbe szorultak. A motívumkincs alapritmikáját és lehetőségeit meghatározó zenekíséret, a tempó és metrum, valamint a tánc formai-szerkezeti vizsgálata alapján e táncok négy, egymástól jól megkülönböztethető rétegre oszthatók:

2. Északkeleti Felvidék

Abaúj és Zemplén megyéknek, vagyis a Felvidék keleti részének népe már nem palóc jellegű. E területet a kutatás elhanyagoltsága miatt csak vázlatosan tudjuk jellemezni. Táncélete és fő tánctípusai legszorosabban a felső-Tisza-vidéki dialektushoz kapcsolják. A terület déli, az Alföldhöz tartozó része, a Bodrogköz a tánckultúra tekintetében még egyivású a Nyírséggel. A Bodrogköztől északra eső hegyes területen azonban már kisebb-nagyobb {6-425.} különbségek mutatkoznak a német telepesek, a korai polgárosodás, továbbá a szlovákokkal való érintkezés színezőhatása miatt.

A verbunk kötetlen szóló és szabályozott csoportos formája egyaránt megtalálható e területen. Motívumkincsét itt is a bokázó és csizmaverő mozgások jellemzik. A szinte kimeríthetetlen bőségű nyírségi csapásoló verbunkok itt azonban töredékesebb, egyszerűbb formákban tűnnek fel. A bokázó motívumok jelentőségére utal a verbunk sarkantyúzás, hatoztatás elnevezése. A Felső-Tisza-vidéken szórványos kötött karéjverbunk (vö. tiszapolgári csapásolás) e vidéki megfelelője a pusztafalusi sarkantyús. Az északkeleti kötött verbunk magyar változataihoz szervesen kapcsolódnak a kelet-szlovákiai, zempléni és főleg Sáros megyei szlovák körverbunkok. Ezek elnevezésükben (verbunk, szóló magyar), zenéjükben (új stílusú vagy népies műdalok, hangszeres verbunkdallamok) és formakincsükben (kétlépéses csárdás, bokázás, csapásolás) egyaránt kapcsolódnak nemcsak északkeleti verbunkjainkhoz, hanem – érdekes módon – a rábaközi verbunkhoz is. Ezek a szabályozott szerkezetű verbunkok az előtáncoló táncvezető és a tánc közbeni vezénylés mozzanatait is megőrizték. A kelet-szlovákiai friss körverbunk (Marhaňska) dallamának primitív, motívumismétlő szerkezete, dúr hangnemű melodikája a rábaközi körverbunkok frissével s egyes északkeleti verbunkdallamokkal is megegyezik.

A csárdás motívumkincse éppúgy érintkezik a verbunkéval, mint a Felső-Tisza-vidéken. A tág, nyitott összefogódzási módok, a fenthangsúly, a férfi önálló figurázása, csapásolása, a hármas csárdás és körcsárdás élénk divatja mutatják, hogy a felső-Tiszavidéki csárdásstílussal állunk szemben, de ismét megkopottabb, egyszerűbb formában. A bodrogközi Cigándról a Gyöngyösbokréta névadó tevékenysége következtében konyhatáncként ismeretessé vált hármas csárdás neve a lakodalom előmulatságának nevéből származik, ahol az asszonyok többsége miatt gyakran került sor e csárdásforma alkalmazására.

Az északkeleti felvidék egyik elválasztó jele a sok vonatkozásban hasonló alföldi területekhez képest az, hogy itt a táncéletben jelentős szerepük van a leánytáncoknak. A karikázóknak a Felföldre jellemző igen egyszerű, kezdetleges formái itt is élnek. A lassúban az egyirányú oldaltlépés-zárás, a frissben pedig a fenthangsúlyos forgás a fő motívumok. A karikázó kapcsán említjük meg a lakodalmi játékos leánytáncokat, valamint a májusi zöldágjárást. A virágvasárnaphoz fűződő falukerüléskor a leányok frissen vágott zöld ágakkal kapuzva vonulnak végig a falun, és a szokásdallamok éneklése közben karikázásra is sor kerül.

Az északkeleti Felvidék lakodalmi táncai közt is szerepel a tréfás verbuválásnak a labirintustáncok csoportjához kapcsolódó formája. (Pusztafalusi bojnyik tánc.)

A tokajhegyaljai lakodalmi osztótánc a múlt században még a kassai iparoscéhek mulatságainak is szerves részét alkotta.

Itt kell megemlékeznünk a táncirodalmunkban sokat emlegetett erdőbényei bodnártáncról. Ez a tánc – mely a magyar nyelvterületen eddig egyedülálló és a Kárpát-medencei elterjedés tekintetében pedig a legkeletibb adat, valószínűleg német telepesek útján került ide, illetőleg szoros nyugati kapcsolataik révén később is átvehették ezt a középkorban divatos és főként városi kisiparoscéhek által fenntartott régi táncformát. A tokai-hegyaljai szőlővidék kádárjainak jellegzetes céhtánca Közép- és Nyugat-Európában rendkívül elterjedt. A spanyoloktól, franciáktól kezdve a nyugati szlávokig minden európai népnél megtalálhatók, az adatok többsége alapján elsősorban a germán népekhez fűződik. A germán pogány szertartások avató rítusa céhtáncként élt tovább a {6-426.} középkorban. A falusi legénytársaságok és városi kisiparosok zárt céhei ezt a táncot az új céhtagok felvételekor mintegy avató szertartásként alkalmazták, szigorúan meghatározott rendben. A szakirodalom lánc-kardtánc néven emlegeti e táncot, mivel a résztvevők a kardot mindkét végén fogva, egymással láncszerűen kötődnek össze. A fegyvert később más eszközök váltják fel (kendő, vessző, bot, abroncs), a mesterség jelképének megfelelően. A német szórványokkal megtűzdelt Felvidéken ezek a táncok több helyen előfordulnak, elsősorban a szlovákok körében. A nyugati táncformába már jellegzetesen kelet-európai elemek is kerültek, például a táncvezető guggoló tartásban táncolva forgatja az abroncson a borral teli poharat. Ez a mozzanat a Kárpát-medence pásztortáncainak jellegzetes figuráját idézi, és a nyugati párhuzamokból hiányzik. Az átszíneződések ellenére mind a szlovák, mind a magyar bodnártánc menete, szerkezete, zenéje megőrizte nyugati jellegét. A kötött, iskolás kimértséget és pontosságot követelő abroncskezelés, a térformák bonyolultsága, a láncba összefonódott táncosok komplikált szövevénye alapján különbözik a kelet-európai népek elemibb, egyszerűbb fokon lévő, kevésbé kifinomodott és mesterkéletlenebb tánckultúrájától. A nyugati lánc-kardtánc szórványos nyomai nem arról tanúskodnak, hogy e tánc behatolt volna a kelet-európai tánckincsbe.

Az északkeleti Felvidék tánckincsében többféle kultúra egymásra hatása és sokszor szervetlen együttélése tapasztalható. A szlovák és magyar anyag természetes kölcsönhatása megtermékenyítő volt mindkét nép kultúrájára. A jóval polgárosultabb német telepesek kulturális különállásukat megőrizve, nagymértékben hozzájárultak e vidék hagyományos parasztkultúrájának bomlásához.

3. Keleti palócok és matyók

A Heves, Borsod és a régi Gömör megye területén élő ún. keleti palócok, valamint az alföldi magyarság felé átmenetet jelentő dél-borsodi matyók tánckultúrájának kutatása sem kielégítő még, s meglehetősen hiányos képünk van az általános tánctípusok helyi változásáról is.

A hevesi és borsodi ún. Barkó-vidék jellegzetes verbunktípusa a vasvári. A hangszeres verbunkzenére járt tánc az északkeleti Felvidék verbunkjaihoz képest is egyszerű, a csapásoló motívumok ritkák. A páros vasvárit a csárdás helyi formájától csupán jellegzetes zenéje különbözteti meg. A páros változatokat vagy összefogódzás nélkül járják, vagy csak kézfogással, a frissben már a csárdás szokásos váll- és derékfogását is alkalmazzák. A tánc elnevezése egyesek szerint a Gömör megyei Vasvár községről vagy Vasvári Pál nevéről nyerte eredetét, aki a szabadságharc idején ezen a területen végezte a honvédség megszervezését. A dél-borsodi matyók szóló férfitánca a felső-Tisza-vidéki csapásoló verbunkhoz áll közel.

A vidék csárdása fenthangsúlyos, motívumkincse egyszerű. A terület nyugati részén, Heves megyében már a nyugati dialektusterületre jellemző átmeneti formákkal találkozunk, melyekben a lippentős-mártogatós motívum is szerepel. A matyók e motívumfajta félfordulós változatát kiskaritó, nagykaritó néven ismerik. A hevesi palócok a lassút gyalogosnak, a frisset sergésnek nevezik.

A keleti palócok és matyók táncéletében a leánykörtáncoknak – szemben az Alföld tánckultúrájával – lényeges szerepük volt. E területről egyszerű, lassú és gyors részre tagolódó (csárdás és sergés) karikázókat ismerünk.

A nyugati dialektus északi felére jellemző gyertyástánc-divat itt még megtalálható, {6-427.} vagyis ez a vidék e táncfajta elterjedésének legkeletibb területe. A Heves megyei Nagyrédén a keleti osztótáncokkal kapcsolódó sajátos formája él.

A keleti palóc táncdialektus fokozatosan olvad át a nyugati palóc területbe. Két jellemző jegy alapján húzhatunk köztük hozzávetőleges választóvonalat: az egyik a friss csárdás fent- vagy lenthangsúlya, a másik pedig a lakodalmi gyertyás tánc megléte, illetve hiánya. Ehhez kapcsolódik még a verbunk fokozatos elszegényedése, elszürkülése nyugati irányban, valamint az ugrós típus mars változatának (pajtástánc) megjelenése.

Az eszközös pásztortáncok a Felföld itt tárgyalt részén is jellemzők voltak, bár a nagyállattartó kultúra kisebb jelentősége miatt nem oly gyakoriak, mint az északkeleti Alföldön. A jellegzetes felföldi kanásztáncdallamokhoz a parasztság tudatában itt is a kondástánc fűződik, melyet balaskával jártak. Igen becses adat a Borsod megyei Szentistvánról az a harmincas évekből származó táncleírás, mely szerint a földre tett kalap jelképezte nyájért folyik a játékos, viadalszerű botolás. A felső-Tisza-vidéki pásztorok és cigányok körében is gyakori ez a táncforma.

A pásztortáncok lekopott formái közül főként a seprűtánc tanúskodik a pásztortáncok hajdani jelentőségéről.

4. Nagykunság, Jászság

Az Alföld középső részének eddigi hiányos kutatásához a tanyavilág és a mezővárosok gyűjtés szempontjából való megközelítési nehézségei éppúgy hozzájárultak, mint a tánckultúra jellegtelensége a mezővárosi fejlődés következtében. A csekély számú adat alapján e terület régi tánckultúráját olyan mozzanatokkal jellemezhetnénk, amelyeket a szomszédos vidékek (Sárrét, Alsó- és Felső-Tisza-vidék) épebben megőriztek. A Jászság a Felföldhöz közelítő, átmeneti terület, kultúrájában alföldi és palócos jegyek vegyülnek. A Nagykunságban viszont a Felső- és Alsó-Tisza-vidék vonásaival találkozunk töredékes formákban. Csupán néhány olyan jellegzetességre tudunk utalni, mely sajátos szín e vidék tánckultúrájában.

A régi stílusú táncok közül a botoló egyik érdekes, kunsági formáját két bottal is járták. A kétbotos pásztortáncok másutt is előfordulnak (Felső-Tisza-vidék), de az eszközkezelés sajátos módja a nagykunsági formát önálló típussá avatja. A vállra támasztott botot a másikkal változatos ritmusban ütögetik, néha ketten egymással szemben táncolva is összecsattogtatják botjaikat. Szórványosan még a bihari Sárréten is előfordul, s Erdélyben (Mezőség) lakodalmas táncként találjuk párhuzamát. A moreszka típusú fegyvertáncok e jellegzetes motívuma összehasonlító müvelődéstörténeti szempontból teszi jelentőssé ezt a botolótípust.

A Jászságban a szokványos botos pásztortánc mellett a seprűtánc egyik ritkább formája is előfordul, amikor az eszközt táncpartnerként megszemélyesítve kezelik, derékon fogva lippentik, buktatják. Az oláhosnak is igen szép, virtuóz formája került elő a Jászságból. A Nagykunságban a pásztortánc itt szokásos dallamát figyelemreméltóan oláh kanásztáncként említették.

A történeti verbunk és a verbuválások emlékanyaga igen élénk a Nagykunságban, mint azt Egres Kis Lajos története és a Szűcs Sándor által feljegyzett hasonló históriák mutatják. A verbuválás gyakorlatáról szóló legutolsó híradás – az 1919-es túrkevei adat – ehhez a vidékhez kapcsolódik. A nagykunsági verbunk legszebb változatai is éppen Túrkevéről kerültek elő. Az egész középső vagy tiszai dialektusra jellemző tréfás lakodalmi verbuválás szokása itt szintén gyakori.

{6-428.} A vidék csárdásait már meglehetősen áthatja a tánciskolás stílus. Az idősebb nemzedékeknél azonban gyakoriak még a lippentős-félfordulós motívumok (Karcag), a kopogók, a gyakori figurázás (Túrkeve). Néha – érdekes módon – a nyugaton jellemző, lenthangsúlyos csárdással is találkozunk.

A terület tánczenéje zömében új stílusú. A pásztorok körében előfordulnak régi táncdallamok, kanász- és dudanóták, régi verbunkdallamok.

5. Dél-Alföld, Alsó-Tisza-vidék

A délkelet-alföldi táncdialektus a régi Bihar, Békés, Csongrád, Csanád, Arad, Temes és Torontál megyék területét foglalja magában. A vidék tánckultúrájáról való képünk elsősorban a Tisza menti és sárréti falvak, valamint a fekete-Körös-völgyi magyar népsziget táncairól szerzett ismereteinkből áll össze.

A Dél-Alföld néprajzi képe rendkívül tarka. A török hódoltság után jelentős román, délszláv, szlovák és német népesség települt e vidékre, s cigányság is nagy számban él itt.

A tánckincsünk régi rétegébe tartozó ugrós tánccsalád tiszántúli tagjait oláhos, ugrós, kondástánc vagy mars néven találjuk meg az Alföld keleti és délkeleti részein. Már nem általánosan elterjedt, a parasztság minden rétege által ismert tánc, de mégis eléggé következetesen felbukkannak, főként a pásztorok s a volt uradalmi cselédek hagyományában. A Felső-Tisza-vidéken szórványosabb adatok Biharban, Békésben és a Sárréten megszaporodnak. Előfordul a Szeged környéki, Tisza menti falvakban, s érdekes változata él a fekete-Körös-völgyi magyarság körében. Észak felé a Kecskemét környéki tanyavilágban, sőt még a Jászságban is találkozunk vele.

Ezt a táncfajtát bizonyos fokig maguk a táncnevek is jellemzik. Az oláhos elnevezés egyrészt a tánc jellegzetes dallamára (Az oláhok, az oláhok facipőbe járnak…, Sose láttam az oláhnak nagyobb virtusságát…) utal, másrészt az Alföld felé irányuló keleti, erdélyi hatásokra. Megjegyezzük, hogy az oláh, valah népnév a történelem folyamán a Kárpát-medencében nem csupán a román népet, hanem a pásztorkodásnak egy sajátos hegyi formáját, a vándorló pásztorkodást, illetőleg az ezzel foglalkozó juhászokat jelöli. Az alföldi ember számára az „oláh” név általában az „erdélyi” fogalmával is azonos.

A kondástánc elnevezés a tánc réteghez kötöttségére, pásztorokhoz fűződő mivoltára utal. Az ugrós pedig – a dunántúli névadáshoz hasonlóan – a tánc uralkodó mozgásfajtájára céloz. Végül a mars elnevezés a tánc funkcióváltozását mutatja, miszerint az egyre inkább kikopó, divatját vesztett táncot néhol marsként alkalmazzák (pl. Tápé, Apátfalva, Tótkomlós). Ez az újabb fejlődés másutt is lezajlott régi táncainkkal kapcsolatban (Rábaköz, Somogy, Sárköz, Kalocsa, Solt-vidék).

E táncfajta szóló, vegyes páros és csoportos formákban egyaránt előfordul, s eszközös változatai a botolók, pásztortáncok vonásait viselik. Motívumkincsük gazdagabb, sokrétűbb, szerkezetük fejlettebb, mint e táncfajta dunántúli változataié, a dunántúli ugrós legfejlettebb formáihoz (rábaközi dus) hasonló. Legszebb, legvirtuózabb változatai a férfi szólótáncformák (Tápé, Tiszaújfalu, Sándorfalva). A vegyes páros formák szegényesebbek, és vagy összefogódzás nélkül, vagy kézfogással táncolják. Legegyszerűbbek az indulózenére járt menettáncok (Tótkomlós), de ezek között is akad figuragazdag, virtuóz forma. Apátfalván például a lakodalomból mindenkit mars-nótával búcsúztat, kísér ki a banda: ilyenkor a férfi kedvenc nótájára helyben is járja a marsot, és így tág tér nyílik a tánc kifejlődésére.

Külön figyelmet érdemel a köröstárkányi ugrós, amelyet párosan, két kézfogással vagy {6-429.} négyes körben járnak. A párok egy sajátos, ritmusú motívummal forognak, és a dallamzárlatokat két bokázóval hangsúlyozzák.

A dél-alföldi ugrós motívumkincsére – hasonlóan az ugrós többi típusához – a cifra és ennek bővített formái jellemzőek. A cifra hegyezővel együtt, gyakran páratlan 3/4-es, 5/4-es motívumalakulatokat hoz létre. (Ez a dunántúli ugrósokban sem ritka!) Gyakori pihenőfigurája a sasszé. Az ún. darudöbögő motívum változatai ehhez a táncfajtához is gyakran kapcsolódnak. Jellemzőek a légbokázó és cifra összetételből álló fejlettebb motívumok és egy, a cigányok, románok táncában és a fejlett erdélyi legényes motívumkincsében általános ún. felverős motívum. A tánc mozdulatfajtái között jelentős szerepe van a csapásolásnak is: taps, comb- és lábszárcsapás, talp-, valamint földcsapás fordul elő. Jellegzetes motívumfajta az egy lábon ugrálás, miközben a felemelt szabad lábat tapssal váltakozva ütögetik. (A csapásolások aránya azonban nem éri el a felső-Tiszavidéki verbunktáncokét.) A cigánytáncok és az erdélyi legényesek gyakori zárómotívuma (a dugóhúzószerű teljes fordulat) e táncban is előfordul. A kötetlen szerkezetű tánc a viszonylag gazdag motívumanyag következtében rövid motívumsorokból épül fel. A zene egységeihez való illeszkedés sokkal fejlettebb, mint a dunántúli ugrósokban, de állandó következetes egység még itt sem valósul meg.

A táncot kanásznóták, néha dudanóták kísérik. Leggyakoribb dallama a már említett „Az oláhok, az oláhok facipőbe járnak”, a másik pedig a köztudatban (Veress Sándor feldolgozása nyomán) „nógrádi verbunk” néven ismert. A két dallam gyakran ötvöződik. Itt élő formái mintegy átmeneti fokot mutatnak a vokális dunántúli kanásznóták és a fejlett, csak hangszeres formában élő erdélyi legényes dallamok között. A táncszerű formáihoz idegen indulózenék kapcsolódnak.

Az alföldi ugrósok egy korábban általánosan ismert régi táncrétegnek ma már csak szórványos nyomai. Az erdélyi hatások hozzájárultak az eltűnő régi táncfajta továbbéléséhez. Az alföldi oláhos nemcsak formai fejlettség tekintetében, hanem területileg is mintegy átmenetet képez a legegyszerűbb dunántúli és legfejlettebb erdélyi (legényes) változatok között.

A verbunkról e vidéken kevés az adatunk. A csárdás neve: lassú és frisses. A lassú régies formája a röszketős, mely a csárdáslépések bokarugózással járt formája. Az alsó-Tisza-vidéki frissben gyakori a lippentős-félfordulós motívum: fertályos, félfertályos vagy tréfásan lyuktágítós a neve. A párelengedős csalogatás itt is gyakori.

A Szeged környéki tanyákon és a Tisza menti falvakban a duda és a tekerő még a közelmúltban is használatban volt, a citera még ma is közkedvelt. A délszláv eredetű tamburabandák itt is meghonosodtak, ha nem is oly általánosak, mint a Duna mentén. A hangszert tökciturának is nevezik. A századforduló óta egyre divatosabbá váltak a rezesbandák.

A táncélet néhány említésre méltó régies mozzanatot őriz. Szeged környékén még élénken él a régi táncba hívási mód emléke. A kocsma előtt várakozva csoportosuló leányokat az egyik legény mindig kendőnél fogva húzta be a tánchelyiségbe s osztotta szét a páros táncra.

A tápai lakodalomban ún. táncmester irányítja a vacsora előtti sortáncot a menyaszszonnyal, amikor is – a felső-Tisza-vidéki osztótánchoz hasonlóan – egymás után szólítja táncba a vőlegényt, a koszorúslányokat és legényeket, majd rokonsági fok szerint az egész vendégsereget.

Az Alsó-Tisza-vidéken még e század elejéig élt az a régi – ma már csak Erdélyben {6-430.} fellelhető – szokás, hogy az ifjú halott temetését jelképes lakodalmával, tánccal egybekötve rendezték meg. A tánc régebben a sírnál elkezdődött. A halott menyasszonyt vagy vőlegényt legközelebbi barátja, barátnője helyettesíti, s jegyese is részt vesz halott párja lakodalmában. A középkori halottas táncok e századig élő emlékében egyes kutatók szerint a finnugor korig visszavezethető motívum is rejlik.

a) Kalotaszeg

A régi Kolozs megye nyugati részén, a Sebes-Körös, a Kalota, az Almás, a Nádas és a Kapus patakok völgyeiben – a mintegy félszáz községben – élő kalotaszegi magyarság a táncban is sajátos értékeket teremtett. Kalotaszeg kisebb tájait – a Felszeget, Alszeget, a Nádas mentét és a Kapus völgyét – közös táncbeli jegyek fűzik össze, s elkülönültek a környező tájak tánckultúrájától.

{6-433.} Kalotaszeg táncaira, tánczenéjére a századfordulótól megjelenő első utalások után csak az 1940-es évektől indult meg a táncra és a táncéletre vonatkozó adatgyűjtés (Molnár 1947; Csete 1960; Kresz 1960; Faragó 1981). Az ötvenes évektől a néptánckutatás máig mintegy 20 település gazdag tánckincsét és tánczenéjét tárta fel. Ez a férfitáncok alapos rögzítése mellett több falu- és személyi monográfiára való anyagot eredményezett. Mindebből eddig csak a fontosabb, táncra vonatkozó ismeretek részleges közreadása történt meg (Martin 1966b; 1967a; 1976).

Kalotaszeg a régi közép-erdélyi tánckultúra magas fokra fejlesztésével, valamint az új tánc- és zenestílus viszonylag korai, szerves beolvasztásával tűnik ki környezetéből; a régi és új stílus ötvözetének egyik eleme sem jellemzi ennyire feltűnően s arányosan a többi erdélyi táncdialektust. A régi férfitáncok közép-erdélyi típusa, a legényes itt érte el fejlődésének csúcsát, s az új stílus itt vált a tánckultúra szerves részévé. A táncbéli individualizmus magas foka érvényesül a legényesben: a szólótánc kiemelkedő előadói egyéniségeire olyan formagazdagság, fejlett tánctechnika, kifinomult előadókészség és alkotói öntudat jellemző, amellyel másutt alig találkozunk. A népművészet minden területén érvényesülő, a külsőségekre sokat adó, reprezentáló, végsőkig kifinomult kalotaszegi ízlés a tánckultúrát is áthatja.

A kalotaszegi tánckészlet törzsanyaga a legényes, a lassú és friss csárdás. Ezekből épül fel a legegyszerűbb, általános helyi táncciklus, az ún. pár.

A legényes (vagy figurás, csűrdöngölő, verbunk, nyolcas, fiús, ropogós) néven élő cikluskezdő szóló férfitánc a vidék minden falujában fellelhető, s erdélyi viszonylatban is a leggazdagabb formakincsű, legfejlettebb férfitánctípus. Ma már csak az idősebb nemzedék kiváló táncos egyéniségei ismerik, de Inaktelkén még általános a használata. A férfitánc kíséreteként a leányok körbefogózva, lenthangsúlyosan forogva csujogatnak. A legényes abbc felépítésű, szinkópás kezdőformulájú és vagy zárlatú pontjai a legfejlettebb Nádas menti változatokra jellemzőek. A férfitánc zenéje Erdélyben itt éri el a legnagyobb gazdagságát: eddig 30 dallamtípusról tudunk.

A lassú és sebes csárdást vagy szaporát a kalotaszegi falvakban viszonylag egységesen, s a magyarországihoz igazodó gyors tempóban ( = 180–220) táncolják. A csárdás formagazdagsága eltérő: Inaktelkén, Vistán, Magyarlónán például szegényesebb, Mérán, Bogártelkén, Tordaszentlászlón gazdagabb a tánc motívumkészlete. A lassú és friss részben azonos motívumokat alkalmaznak: a kétlépésest, a sima fenthangsúlyos forgást, a félfordulós kopogókat, a nő kar alatti kiforgatását, a partnerek egymástól elváló rövid kifordulásait, s néha (Mérán) a legény emelve ugratását. A férfi figurázás közben a legényes egyszerűbb, főként csapásoló motívumait járja, mialatt a leány sarkon forog, hosszabb figurázás esetén pedig a táncot abbahagyva félrehúzódva várakozik. Gyakran két vagy több férfi összeállva, egymáshoz igazodva figurázik. A lassú csárdás zenéjében uralkodnak az új stílusú és népies műdalok, de olykor régi lassúk és verbunkos darabok is előfordulnak benne. A szapora vegyes eredetű dallamaira főként a 8 ütemes periódusok jellemzőek.

A tánckészlet további darabjai nem minden falura jellemzőek, s csupán egyéni vagy alkalomszerű az előfordulásuk. A verbunk nem önálló tánctípusként, hanem egyes elemeivel épült be a kalotaszegi tánckultúrába: a lakodalmi kísérő, a hérészes dallamai mindig jellegzetes verbunkdallamok, a lassú csárdás zenekíséretét is gyakran színezik. Önálló táncként csak úgy fordul elő, hogy a negyedes metrumú verbunkzenére mintegy ráhúzzák a legényest (Méra). A kalotaszegi románság lassú férfitáncát (fecioreşte rara) {6-434.} a vegyes lakosságú volt kisnemesi falvak magyarsága (pl. Szucság), valamint a cigányság is táncolja. A német eredetű szabályozott polgári táncok közül a hétlépés és a gólya fordul elő alkalmi szerepkörben. A vegyes falvakban a magyar és román párostánc-készlet ötvöződésével sajátos felépítésű, gazdagabb tartalmú táncciklusok képződtek.

Kalotaszegen több zenészközpont (Bánffyhunyad, Gyalu, Magyarlóna, Szucság, Méra, Egeres, Bogártelke, Magyargyerővásárhely, Kispetri) cigánymuzsikásai látták el a falvak tánczenei igényét, s mellettük még parasztprímások is működtek (Inaktelke, Türe). A cigánybanda 1 vagy 2 prímásból, kontrásból és kis- vagy nagybőgősből (gardonosból) állt, csak újabban terjedt el a tangóharmonika és a dob. A nagy ünnepeken és lakodalmakban rendszerint 2 prímás muzsikál együtt, amikor a nagy tömeg miatt szükség van a hangos, átható zeneszóra. E bandák többsége főként a magyar falvakba járt, románoknak ritkábban muzsikáltak, s Kalotaszegen kívül alig játszottak. Dallamkincsükben az új stílus uralkodott, de régi lassúkat, keserveseket, hajnali nótákat és verbunkos darabokat is ismertek. Legényes dallamkészletük az átlagosnál nagyobb, 10-15-öt is ismert egy-egy prímás. Tánctempójuk gyors, különösen a csárdásé. A kalotaszegi cigányok viszonylag modern muzsikások, s az újabb magyar és román tánczenei divatot Kolozsvár közelsége miatt gyorsan követik. A helyi zenészek fogytával újabban a távolabbi Borsa- és kis-Szamos-völgyi, mezőségi cigánybandák is átjárnak e tájra muzsikálni.

A kalotaszegi táncélet legfontosabb időszaka a karácsonyi ünnepkör. Ide torlódott össze – a régebben egész évre érvényes – legényszervezetek tevékenysége és összes, a tánccal is kapcsolódó szokása: a karácsonyi kántálásra való felkészülés, a próbatánc, a kicsik tánca, a legényavatás és a tisztségviselők megválasztása, a korosztályok szerinti karácsonyi kántálás, a 3 vagy 4 napos karácsonyi tánc a kibérelt táncolóházban, az István- és János-napi köszöntés és az aprószenteki mustármagosztás.

A másik kiemelkedő, sajátos tavaszi táncalkalom a juhok kihajtásához kapcsolódó – Szent György napja körüli – gazdasági ünnep, az ún. juhbemérés vagy tejbemérés, amely falvanként más-más szokásrend szerint zajlott le (Magyarlóna, Méra, Inaktelke). A juhtartó gazdák asszonyai egy éjszakai legeltetés után közösen kifejik juhaikat, hogy az egy gazdára jutó évi tejadagot megállapítsák. A termékenységi szokásmozzanatokkal (tűzgyújtás, tüzes szalmakerék-gurítás, a szalmával vagy zöld gallyakkal díszített pásztor, a juhok vízzel való megöntözése, a leányok, asszonyok tréfás befogása a juhok közé, az asszonyok gátlástalan, szabados viselkedése, a férfiakkal való henderikázása, obszcén csujogatás) és duhaj táncmulatsággal összekapcsolt ünnephez néhol kapcsolódott (Magyarlóna, Méra) a juhait kereső-sirató, majd megtaláló pásztor történetét hangszeres zenedarabbal, illetve táncos-dramatikus-pantomimikus eszközökkel is megjelenítő játék (Pesovár F. 1969a; 1970).

b) Mezőség

A Mezőség a Kis- és Nagy-Szamos, a Sajó, a Maros és az Aranyos közötti kopár közép-erdélyi dombvidék összefoglaló tájneve. A mintegy 300 magyar, román és szász települést magába foglaló nagy terület a régi Kolozs, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód, Torda-Aranyos és Maros-Torda megyék egymással érintkező vidékein fekszik.

A Mezőség régies, de gazdag és fejlett tánc- és zenekultúrája több tényező együtthatásának köszönhető. Ez a közép-erdélyi nagytáj őrzött meg a legtöbbet az erdélyi reneszánsz és barokk örökségéből, s ezt fejlesztve alakította ki a sajátos újabb erdélyi tánc- {6-435.} és zenestílust. A későbbi magyarországi új stílus és más idegen, polgári hatások ide csak későn jutottak el, s ezeket erős válogatással olvasztotta magába. A magyar, román, cigány és szász kultúra összefonódása, kölcsönhatása itt fokozta a legmagasabbra az erdélyi tánc- és zenekincs gazdagságát. A táncok és a táncdalok állandó csereberéje következtében a Mezőségen teljesen összemosódnak a magyar és román jellegzetességek határai, s valódi zenei és táncbéli kétnyelvűség érvényesül. A képet tovább színezik a hajdan eltérő jogállású – jobbágyi, kisnemesi, mezővárosi – közösségek árnyalatnyi különbségei is. A nemzetiségek, a falvak és falucsoportok eltéréseiben a közép-erdélyi tánc- és zenestílus fejlődési fáziskülönbségeit szemlélhetjük.

A kelet-mezőségi, Maros-völgyi románság tánczenéjének magyar kapcsolataira már Bartók is több ízben utalt (Bartók 1934; 1967). Kocsis Lajos az 1910-es években egy Borsa-völgyi falu magyar és román tánczenéjét, táncait jellemezte (Almási I. 1980). Lajtha László az 1940-es évek elején fedezte fel a gazdag nyugat-mezőségi magyar táncmuzsikát (Lajtha 1954a; 1954b; 1955), Sümeghy Vera a széki táncokról (Sümeghy 1944) s Faragó József egy közép-mezőségi falu táncéletéről adott hírt (Faragó 1946). Jagamas János és Kallós Zoltán az ötvenes évektől kezdte meg a Mezőség népdalkincsének gyűjtését (Jagamas 1956, 1977; Jagamas–Faragó 1974), s a hatvanas évektől a tánczene és a táncok feltárása is megindult (Kallós 1964; Martin 1970b; 1973a; 1978c; 1981).

A Mezőség nem egységes táncdialektus, több kisebb, bizonytalanul körvonalazható területe különböztethető meg:

l. A Borsod- és kis-Szamos-völgyi falvak a hasonló csárdásuk révén a kalotaszegi és szilágysági magyarsághoz kapcsolódnak. A gazdag mezőségi férfitánckincsből itt a legjellemzőbb a lassú magyar tánc. A környezetétől eltérő sziget a régi mezővárosi kultúráját megőrző Szék sokrétű, de egyszerűbb közösségi jellegű tánckincsével, hagyományos táncrendjével és gazdag táncmuzsikájával.

2. A polgárosultabb észak-mezőségi, nagy-Szamos- és Sajó-völgyi, valamint északabbi Lápos-völgyi népsziget táncairól még keveset tudunk.

3. A Mezőség nyugati részén a sokféle férfitánc igen gazdag s fejlett párostánc-kultúrával kapcsolódik. A leglassúbb páros táncok mellett a legvirtuózabb forgatós csárdást a magyarok és románok egyaránt sajátjukként táncolják. A vidék nagy körzetben muzsikáló híres cigányzenészei a magyarpalatkaiak, de több helyütt paraszt prímások is működnek (Buza, Vice, Keszü, Magyarszovát). A vidék különösen gazdag, régies dalkultúrájú települése Magyarszovát.

4. A délnyugati Mezőségről (Torda vidéke és Aranyosszék) – a Maros–Küküllő-vidékkel és Kalotaszeggel határos átmeneti területről – keveset tudunk (Borbély S. 1891). Legényes tánca és egyszerű csárdása a Maros–Küküllő közi dialektussal rokonítja.

5. Az alig ismert keleti Mezőségen a tánczene már modernebb, hiányzik a régi lassú páros tánc, megjelenik a Marosszék felé mutató korcsos, s a többféle férfitánc helyét a székely verbunk foglalja el.

A Mezőség a Kárpát-medence férfitáncokban leggazdagabb tája: falvanként 2-3, néha 4 különböző típust is találunk. A zenei, ritmikai, tempóbeli és szerkezeti eltéréseik tulajdonképpen a férfitáncok fejlődésének különböző fokozatait jelentik. E táncfajtákhoz falvanként, vidékenként más-más tulajdonképzet kapcsolódik: egyiket magyarnak, másikat románnak tartják, valójában mindegyiket mindkét nép ismeri. A férfitáncokat cikluskezdő és bemutató funkcióban, egyéni, kettes és csoportos formában járják, s {6-436.} gyakran egymással összefűzve alkalmazzák lassú és gyors típusait. A közép-erdélyi legényes (vö. kalotaszegi legényes, Maros–Küküllő-vidéki pontozó) régies, egyszerűbb altípusa a = 120–138 tempójú -os alapritmusú sűrű legényes (sűrű tempó, sűrű magyar, sűrű fogásolás). Motívum- és dallamkincse szerényebb, mint másutt, pontjai is egyszerűbb felépítésűek (aaab), de több helyütt még általános használatú (Szék). A ritka legényes (ritka tempó, ritka magyar, ritka fogásolás) a Mezőség jellemző férfitánca. Ritmikailag gazdagabb a sűrű legényesnél, mert lassúbb a tempója ( = 80–90), s így értékeket is alkalmaz. A gyorsdüvős kíséretű kanásztáncdallamok pontjaihoz ez a típus is szakaszosan illeszkedik. A mezőségi verbunk tulajdonképpen a gyorsabb tempójú ( = 140–160) lassú düvős kíséretű, -es metrumú verbunkzenére alkalmazott sűrű legényes, mely ezáltal nehéz, virtusos táncnak számít. A lassú magyar (magyar tánc, ritka magyar) a Szamos-völgyi falvak lassú ( = 126–160) -es metrumú fértitánca. Augmentált, pontozott ritmusú, aszimmetria felé hajló, gyakran sánta (szeptolás-hétosztatú) lassú düvővel kísért fejlett hangszeres darabokban gyakori a heteropódia (a sorok ütemszáma változó). A lassú magyar az eddigieknél oldottabb szerkesztésű, szabadon szárnyaló, egyénibb felépítésű férfitánctípus.

A férfitáncokat néhol női körtánc is kísérte (Bonchida), s másodlagosan kialakultak belőle vegyes négyes, kis körben járt táncformák is – mint a széki négyes magyar, vagy a sűrű legényes zenéjére táncolt vegyes körtánc (Magyarpalatka, Keszü, Magyarszovát).

A fejlett, sokrétű mezőségi páros táncokat tempó szerinti csoportokban tekintjük át:

1. A lassú, cigánytánc, akasztós vagy butykos elnevezésű, igen lassú ( = 40–80) tempójú, rubato hatású aszimmetrikus ritmusú páros táncot gazdagon díszített, régi stílusú 11, 16 szótagos és ún. „Jaj-nóta” típusú dallamok kísérik. A csaknem egyöntetű táncot egyszerű lépő és forgó motívumok alkotják. A széki lassú csak a kétlépéses körben és helyben járt változatából áll, s ezt a forgó friss követi a táncrendben. Magyarszováton a lassú cigánytánccal kezdték a táncot: a banda előtt karéjban összefogódzó éneklő párok lassú ringó mozgásából bomlott ki a tánc frisse, összerázása. Vajdakamaráson, Magyarpalatkán, Visán a sántító páros forgások sorozatából álló cigánytáncot a gyorsabb 4/4-es lassú csárdás követte.

2. A mérsékelt tempójú ( = 120–138) 4/4-es, lassú düvővel kísért, fokozatosan gyorsuló csárdásszerű páros tánc elnevezései: ritka csárdás, cigánytánc. A régi stílusú dalanyag több új stílusú és műzenei darabbal is kibővült. E tánc hiánya egyes régies szigeteken (pl. Szék) az újabb elterjedéséről tanúskodik. Leggazdagabb formái a Mezőség középső részén élnek magyarok és románok körében egyaránt. A keleti csárdástípusok a legfejlettebb, leggazdagabb formájának motívumkincsére a kétlépéses, a fenthangsúlyos páros forgás, az állandó átvetések, kar alatti kiforgatások, a nő eldobása, hát mögé vetése, többszörös sarkonforgó pördülései, féloldalra való kivezetése és a férfi virtuóz csapásoló figurázása jellemző. Az állandósult csalogató-kiforgató formulák, a nő fölényes, elegáns kezelése és a nők virtuóz forgótechnikája miatt ezt a csárdástípust a legvirtuózabb páros táncaink között tarthatjuk számon.

3. A mezőségi páros táncok leggyorsabb tempójú, ún. észtam kontrakíséretű típusa a sűrű csárdás, sűrű cigánytánc, szökős, összerázás és a zsidótánc neveket viseli. A friss, mérsékelt tempójú ( = 120), csak hosszú, sima zárt forgásra korlátozódó régies egyszerű típusa a tetrapodikus zenéjű széki csárdás. A gyorsabb, fokozódó tempójú, gazdagabb formakincsű mezőségi frissre ugyanazok a fordulatok, motívumok jellemzőek, mint a lassú csárdásra. E virtuóz formában gyakoriak a hosszú elengedő, szembetáncoló figurázások, {6-437.} amit csingerálásnak neveznek. Ezt az erdélyi cigányság jellemző táncának is tartják, amelyben a groteszk, tréfás gesztusok is gyakoriak. A mezőségi friss zenéje a magyar népies műzene, a romános és cigányos darabok gyűjtőmedencéje, a régies tetrapódia azonban még itt is dominál.

A felsorolt főtípusok mellett még néhány, szűkebb területre jellemző vagy alkalmi páros tánc is él a Mezőségen, amelyek csak zene és tempó tekintetében térnek el az előzőektől.

4. A Közép-Mezőségen a batuta vagy ritka szökős sánta-esztam kíséretű, mérsékelt tempójú ( = 80–120) páros tánc, mely a lassú után mintegy előkészíti a frisset.

5. Hasonló funkciójú (Beszterce, Felső-Maros-vidék) az esztam kíséretű batuka ( = 112–142), amelyet egyes magyar falvakban is járnak (Vajdaszentivány). Hangszeres kanásztánczenére -os alapritmusban, kopogósan táncolnak.

6. Alkalmi használatú a Mezőségen a keletről terjedő gyorsdüvős korcsos tirnava vagy tirnoveanka nevű forgatós páros tánc, amelyben a lent- és fenthangsúly még következetlen ingadozása az újabb elterjedést mutatja.

7. Alkalmi jellegű bemutató tánc a szásztánc vagy szászka. A lassú vagy friss zenéjére egy férfi két nővel virtuóz forgatós csárdást táncol. Magyarszováti kötött formáját néhány állandó, lassú csárdás-dallamra járják.

A mezőségi tánckészletben a polgári eredetű táncok szerepe csekély, s ezek is szervesebben, asszimilált formájukban illeszkedtek a hagyományos táncok közé. Így például Széken a porka és a hétlépés, Györgyfalván a gólya helyi stílushoz illeszkedő változataival találkozunk, s egyes mezőségi falvakban még a valcer figurázó, bokázókkal színezett formájával is találkozhattunk (Feketelak).

Az alkalmi, szertartásos táncok közül említésre méltó a juhait kereső pásztor tánca, amelyben botforgatós mozzanat is előfordult (Szék), a két botot összecsattogtató lakodalmi kecsketánc (Szék, Válaszút, Györgyfalva, Magyardécse), a gyertyás kígyótánc, valamint a fonójátékként alkalmazott szarkatánc (Szék).

A Mezőségen találjuk a táncciklus, a pár legépebb formáit. A táncok rendje szinte falvanként különböző. Magyarpalatkán a lassú cigánytáncot a lassú csárdás, majd a ritka szökős követi, és a sebes csárdással zárul a táncciklus. Magyarszováton a lassú cigánytáncot és a lassú csárdást az összerázás (friss) követi, s a magyar vagy korcsos is kapcsolódhat. Bonchidán és Válaszúton a lassú és sűrű magyar után járták a lassú és sebes csárdást. A legépebb, leggazdagabb széki táncrend 2 félpárra tagolódik: az első félpár a sűrű és ritka tempó, verbunk és négyes magyar után rövid szünetet tartottak, majd a lassú, a csárdás, végül a porka és a hétlépés következett.

c) Maros–Küküllő-vidék

A Maros–Küküllő-vidéki dialektust északon és nyugaton a Maros völgye határolja. Kelet felé a marosvásárhely–segesvári országút vonala táján olvad át a Székelyföldbe. Déli folytatását a nagy-Küküllő- és Maros-völgyi szórványok jelenthetik. A mintegy 70, javarészt vegyes településeken élő szórványmagyarság tánckultúráját jelentő dialektus a régi Alsó-Fehér megye északkeleti és Kis-Küküllő nyugati részét foglalja magába, s három kisebb belső zónára tagolható: 1. Nagyenyed és Balázsfalva környékére; 2. a középső Marosújvártól, Marosludastól délre eső kutasföldi, száraz-vám-völgyi vagy hegymegetti tájra; 3. a Dicsőszentmárton környéki Vízmellékre.

A vidék magyar táncfolklórjáról szóló első jelentés (Lázár 1896) után csak fél évszázaddal, {6-438.} véletlenszerűen indult meg Lőrincréve táncainak és táncéletének feltárása (Karsai 1956; 1958; MNT III/B; Kiss L. 1982), de a kutatás csak az ötvenes évektől szélesedett ki (Jagamas 1956; Horváth I. 1971; Martin 1970–1972; 1982a). Máig 24 faluból több mint hatszáz táncváltozat rögzítése történt meg, nagy részük férfitánc.

Ez a legdélebbi, peremhelyzetű magyar táncdialektus máig megőrizte régies jegyeit nemcsak a férfitáncokban (pontozó, lassú pontozó), hanem a páros táncokban (öreges forduló) is, sőt az Erdélyben ritka énekes női körtáncot is szinte csak itt találjuk meg. Az új tánc- és zenestílus csak a századforduló első évtizedeitől jutott el ide. A németes polgári táncok terjedése még a szárazföld közelsége ellenére is késői, korlátozott volt. A Vízmelléken újabb, mintegy fél évszázados marosszéki székely hatás érvényesül, mely új páros (korcsos, páros verbunk, németes táncok) és férfitáncok (székely verbunk) beszűrődését és a régi táncciklus módosulását eredményezte. Nagyenyed vidékén pedig a dél-erdélyi román friss forgó páros tánchoz való hasonulás figyelhető meg (zdrăncaniţa, haţegana). A vegyes falvak magyar és román népe mindenütt megőrizte sajátos tánctípusait annak ellenére, hogy a régies kereteket megtartó táncéletben, a közös nyári táncokban a két nép olyan szoros együttélése érvényesült, amilyenre más vidékekről nem ismerünk példát.

A vidék reprezentatív cikluskezdő férfitáncát, a pontozót (magyaros, verbunk, csűrdöngölő, figurázó) rögtönzött egyéni, valamint csoportos egyöntetű formában is táncolják. A középnemzedék még mindenütt hasonló szinten ismeri, s nincsenek kiemelkedő előadó egyéniségek. Kíséreteként a leányok gyakran körbefogódzva táncolnak. Vízmelléken a pontozó lenthangsúlyos forgós páros tánccal is ötvöződik. Tempója gyors ( = 132), dallamkincse csekély (4-5 dallam), a tánc előadásmódjára a szűk, apró, dinamikus mozgások, s szilaj darabosság, szaggatottság a jellemző. Gazdag és fejlett formakincsét főként összetett és bővített motívumok alkotják, amelyek gyors forgató, lábkörző, koppantó, ugró, bokázó és csapásoló formulákból állnak. A táncban a figurázó lábmotívumok és a csapásolások mértéktartó egyensúlya érvényesül. A -os alapmozgású szinkópás és daktilus ritmusú motívumok sora mindig ritmusú záróformulákkal végződik. A pontok felépítése: aaaav, aaab, abab.

A lassú pontozó (ritka pontozó, régies, vénes, szegényes) a vidék nyugati és középső részén fordul elő (a Vízmelléken már hiányzik) az idős nemzedék alkalmi táncaként egyéni vagy kettős formában, a sűrű pontozó után. Csoportos tréfás lakodalmi formájában a libasorban haladó legényeknek a táncvezetőt kell utánozniok. A tánchoz néhány – szöveges formájában 5/8-os és 6/8-os vagy 4/4-es pontozott ritmusú, ún. Jaj-nóta típusú dallam hangszeres változatait alkalmazzák = 130–138-as tempóban gyorsdüvő-szerű kísérettel. A tánc négy 4/4-es ütemű aaab, aabc felépítésű pontokra tagolódik.

A leánykörtáncot (leányos, kapcsos, karikázás) énekszóra, derékon összefogódzva járják a táncszünetekben, a lakodalom előmulatságán, a fonóban vagy pedig a táncmulatságokban hangszeres zenére a pontozó férfitánc kíséreteként. A Feröer-lépést váltogatják fenthangsúlyos forgással.

Páros táncaink régi, legegyszerűbb forgós – az új nemzeti táncstílus által még kevésbé érintett – típusához a régi 8, 11, 16 szótagos és Jaj-nóta típusú, énekelt alakjukban 5–6–7/8-os ritmizálású táncdallamok sokasága kapcsolódik. A kettes vagy hármas tagozódású páros tánc kialakulása s az új csárdásstílus hatása még szinte tetten érhető.

A régi lassú, öreges, forduló vagy cigányos elnevezésű, szinte csak fenthangsúlyos forgásokból álló páros tánchoz fokozatosan kapcsolódott a csárdás név is, mely műzenei {6-439.} és új stílusú dallamkinccsel társulva csak az első világháború körüli időktől terjedt el, de még anélkül, hogy a régibb névanyagot kiszorította, s a táncot gyökeresen átalakította volna.

A közepes tempójú figurázó-dobogós csárdás a Vízmelléken (verbunk, székely verbunk, csűrdöngölő vagy szökős néven) északi színeződésű, délnyugaton pedig az újabb román gyors forgós páros tánc hatását viseli.

A forgatóst (féloláhos, korcsos) csak a Vízmelléken s újabban ismerik, mintegy fél évszázada terjedt el Marosszék felől. A -os metrumú, lenthangsúlyos páros táncra a páros forgás és az átvető félfordulósok jellemzőek, de a marosszéki forgatós párelengedő-kiforgató figurázásai nélkül. Jövevény jellegét a szegényesebb dallam- és formakincs mellett a formai kiforratlanság is mutatja: a lent- és fenthangsúly ingadozása. A forgatós állandó táncként csak a Vízmellék táncrendjében szerepel.

A Maros–Küküllő-vidéken a párnak nevezett táncciklusok két fő típusát különböztetjük meg. A vidék nyugati és középső részén (Nagyenyed vidéke és a Hegymegett) a régi egyszerű A + B + C alapszkémából (A: pontozó, B: lassú forgó páros, C: friss forgó páros tánc) a férfi és páros táncok belső osztódásából jön létre az A1 + A2 + B1 + B2 + C felépítésű ciklus (A1: pontozó, A2: lassú pontozó, B1: öreges lassú, B2: csárdás). A Vízmelléken pedig a páros pontozó, a féloláhos és a páros verbunkjelenléte miatt gazdagabb tartalmú, bonyolultabb A1 + A2 + B1 + B2 + D + B3 + C, a marosszékivel rokon felépítésű ciklussal találkozunk (A1: pontozó, A2: forgó páros tánc pontozó zenére, B1: lassú, B2: csárdás, D: féloláhos, B3: páros verbunk, C: szapora).

A vidék nagyobb, folyó menti településeinek cigánybandái (Nagyenyed, Csombord, Balázsfalva, Marosújvár, Marosludas, Ádámos) nem tudták kielégíteni a sok kis folyóközi, nehezen megközelíthető falu állandó tánczenei igényét. A tánczenei önellátás így paraszt prímásokkal (pl. Magyarlapád, Magyarbece, Magyarpéterfalva, Szentbenedek, Magyarbükkös), s többfelől verbuvált alkalmi segítséggel valósult meg. Ez a vonószenekari játék kezdetleges fokát, a hangszeres zene másodlagos egyszerűségét eredményezte. Az egyszerű díszítéstechnikájú, szerény dallamkészletű paraszt prímások elsősorban a vidék sajátos, régi énekelt dallamkincsére támaszkodtak, s a 3-4 tagú bandákban csak kezdetleges harmonizálás érvényesült. A háromhúros brácsa mellett többnyire csak ritmuskíséretet biztosító, hiányos húrozású bőgő működik. Néhány olyan kontrakíséreti módot is alkalmaznak azonban, mely másutt ritka vagy ismeretlen: így az öreges lassú gyorsdüvős és a forgatós aszimmetrikus kíséretét. A románoknak, magyaroknak egyaránt játszó prímások dallamkészlete viszonylag szerény, 3-4 pontozó dallammal beérik, egy-egy tánczenei folyamatban alig váltogatják a dallamokat, közjátékokat alig alkalmaznak. Az öreges forduló régi gazdag dallamkincse mellett az új stílusból főként a közhelyeket ismerik. A vidék falusi cigányai is (pl. Felenyed, Magyarózd) ezt a régies játékstílust követik. A vízmelléki falvakban muzsikáló ádámosi-királyfalvi zenészek képviselik a vidék legfejlettebb vonószenekari stílusát. Újabban a tangóharmonika is terjed, s keleten a rezesbandát is kedvelik.

A Maros–Küküllő közi falvakban nemcsak a téli ünnepkör jelentette az egyetlen kiemelkedő táncidényt, hanem a karácsony táján megszerveződő legénytársaságok egész évi tevékenységükkel biztosították a fiatalság folyamatos, szervezett társaséletét. A téli ünnepkör sűrű szokásrendjét a karácsonyi kántálásra és táncra való felkészülés, a tánchelység és zenészek biztosítása, a tisztségviselők (rendező kezesek, táncosztó ferdelás, adományszedő szamár) megválasztása, a karácsonyi ajándékszedő kántálás, a háromnapos {6-440.} karácsonyi tánc, az István- és János-napi énekes-zenés-táncos köszöntés, a konfirmandus kicsik első nyilvános, zenés táncmulatságai, az újévköszöntés és táncmulatság jelentette. A húsvéti öntözés és háromnapos táncmulatság is hasonló szervezésben zajlott le, s ez egyben már a folyamatos, rendszeres nyári délutáni, csűrben rendezett táncok időszakának kezdete is volt. A nyári táncokat a vegyes falvakban a románsággal együtt rendezték, ciklusonként felváltva járták a magyarok és románok saját táncaikat egyazon zenész muzsikájára, s az utolsó párt olykor egybe is csapták. A tánchelyiségért és táncengedélyért végzett közös kaszáló- és aratókaláka a nyári időszak kiemelkedő, munkával egybekapcsolt tánceseménye volt.

A házasok a téli időszakban megrendezett egyetlen műsoros bálon, a farsangi fonókban és fonókeresztelőn, a Szent György napja körüli juhbeméréskor, majd leginkább az őszi többnapos lakodalmakon mulathatták ki magukat. A lakodalom és a fonó sajátos táncait a történelmi divatok párnás tánca, a régi háromfordulatos menyasszonytánc, a verbunkzenével és csujogatásokkal kísért lakodalmi menettánc, valamint a fonóbeli és a lakodalmi maszkurák állatalakoskodó (kecske, bika) és halottas táncos játékai jelentették.

d) Marosszék

A régi Maros-Torda megye déli felén a Maros, a Nyárád és a Kis-Küküllő közén fekvő Marosszék a Székelyföld legsűrűbben lakott északnyugati vidéke. Legnagyobb központi települése Marosvásárhely. Marosszék két kisebb táncdialektusra oszlik: 1. A Maros–Nyárád–Kis-Küküllő közi teljesen magyar lakosságú keleti részre és 2. a Maros-jobbparti, románokkal vegyes lakosságú ún. Székely Mezőségre, melyhez a Szászrégen környéki magyar falvak tánckultúrája is hasonló.

Elsőként a kibédi származású Seprődi János (1909) jellemezte a vidék táncait és tánczenéjét, majd Bartók és Lajtha végzett tánczenei gyűjtést a marosszéki falvakban, s ez az ötvenes évektől tovább folytatódott (Herţea–Almási 1970; Martin 1970b). Máig mintegy 10 marosszéki településről vannak filmes táncgyűjtéseink.

Marosszék a vármegyei, mezőségi magyarság és a székelység sajátos átmeneti területe, s egyben a Székelyföld legfejlettebb tánckultúrájú része. A székely verbunk gazdagabb, fejlett változatai mellett ez a marosszéki forgatós hazája, kisugárzó központja, s itt jelenik meg először a friss csárdás sajátos, székely színezetű ugrós-dobogós formája, a cigánycsárdás vagy szökős. A táncstílus jelentős változását mutatja a páros táncokban – az Erdély más részeitől eltérő – lenthangsúlyos forgásmód. Marosszék hangszeres tánczenéje is kiemelkedően gazdag – s fejlett.

A székely verbunkot vagy csűrdöngölőt a Marosszéken szóló és csoportos formában kör alakban járták cikluskezdő táncként, de ma már csak a táncszünetek vagy lakodalmak virtusos mutatványaként fordul elő. A tánc ritmusú, dobogó, csavargó, forgató, bokázó, köröző, hátravágó, csapásoló motívumai 4 és 6 ütemes szakaszokba tömörülnek, és valamint ritmusú bokázókkal vagy csapásokkal végződnek. A zenéhez illeszkedő táncfolyamat szakaszai ciklikusan visszatérnek: a bevezető s pihenő tapsos sétálás figurázással és pergő csapásokkal váltakozik. Gazdagabb, épebb változatai Marosszék mezőségi dialektusában élnek.

Marosszék legjellemzőbb, ma is élő virtuóz forgó-forgató-figurázó tánctípusa a lenthangsúlyos marosszéki forgatós vagy korcsos (névváltozatai: vármegyei gyorsforgatós, {6-441.} sűrítős, vetéllős stb.). A tánchoz gyorsdüvős kontrakíséretű 2/4-es ütemű, mérsékelt tempójú ( = 80–120), szinkópákkal átszőtt, -os mozgású, tetrapodikus sorokból álló, periodikus építkezésű, közjátékokban, figurákban gazdag több részes, fejlett hangszeres darabok járulnak, amelyek a nyugati hatásokkal már átszíneződött ún. korai verbunkoszene stílusjegyeit viselik. A tánc két altípusa a) a lassúbb tempójú ( = 80–104), szélesebb elterjedésű marosszéki forgatós vagy korcsos és b) a Mezőségen és a Maros mentén használatos ennek egy gyorsabb ( = 120) formája is sebes, szapora, sebes forduló vagy magyarforduló néven. A forgatós alapmotívuma a nő állandó átvetése, mely rondószerű felépítésben (ABACAD) váltakozik a nő kar alatti forgatásával, párelengedő ugrós, bokázó, csapó-tapsoló, csalogató jellegű figurázással és zárt páros forgással. A csárdásra is jellemző mozzanatok még rövid motívumsorokban, zártabb szerkezetben, más metrikai-ritmikai keretben jelennek meg. Egy-egy motívumsor ritkán lépi túl a zenei sorok vagy periódusok terjedelmét, s így a tánc igen zsúfolt, gyakran változó, virtuóz hatást kelt. A tánc alapritmusa a figurázásoknál ritmusú elaprózásokkal és a táncosok találkozását, egymáshoz igazodását szolgáló sajátos átvezető-kapcsoló formuláknál pedig ritmusú összevonásokkal gazdagodik. Figurázáskor a férfitánc motívumkincsét ritmikailag módosítják. A táncban következetesen feltűnnek olyan 3/4 időtartamú motívumok, amelyek miatt teljes táncmondatok is páratlan (5/4, 7/4 stb.) időtartalmúakká válnak. A zenei egységek határaival így a táncegységek mindaddig nem vágnak egybe, míg egy másik páratlan ütemű motívumsorral ez az eltolódás ki nem egyenlítődik. A tánc- és zenei egységek párhuzamának szinte szabályos ingadozását okozó páratlan ütemű táncmondatok esetleg a proporciós gyakorlat késői maradványai. A marosszéki forgatós elhelyezkedése a táncciklusban vidékenként, néha falvanként is eltér. Többnyire a táncciklus közepén vagy végén táncolják. Az öt táncból álló nyugat-marosszéki ciklusban két különböző tempójú altípusát a táncrend második és negyedik táncaként járják.

A lassú csárdás vagy jártatós lassú düvő kíséretű, 4/4-es ütemű, pontozott ritmusú zenéjét szöveges formában is élő dallamok füzére alkotja. Az új stílusú és műcsárdászene már Marosszéken is háttérbe szorította a régibb, nemesebb veretű dallamokat, de a tánc kezdetén a zenészek még mindig eljátszanak néhány jellegzetes régi stílusú 11, 16 szótagos vagy Jaj-nóta típusú, keserves szövegű lassú dallamot. A lassú formakészletét a kétlépéses, a páros forgás, szerényebb kopogó figurázás, bokázások, s ha a táncot korcsosan járják, egy-egy párelengedő kiforgatás alkotja. A marosszéki lassú és friss csárdásban falvanként, sőt nemzedékenként is bizonyos ingadozás tapasztalható a lent- és fenthangsúlyos tekintetében. Úgy tűnik, hogy a lenthangsúlyos marosszéki forgatós hatására a csárdásban is – főként a fiatalok körében – a lenthangsúly érvényesül. Az idősebb nemzedékek táncában viszont a csárdás még többnyire fenthangsúlyos.

A leggyorsabb tempójú ( = 148–152) páros tánc a friss csárdás, a cigánycsárdás vagy szökős. Esztam kíséretű zenéjének dallamkincse vegyes: a régi, ereszkedő jellegű, AABB szerkezetű hangszeres dallamok mellett sok, ismeretlen eredetű cigány és román, valamint népies műzenei darab is akad. Motívumkincsére az egylépés, páros forgás, a verbunk motívumaihoz hasonló kopogó figurázások, bokázók, légbokázók, cifrák jellemzők és ritmusban. Gyakran felemelt tartású kézfogással hosszan figuráznak. A Nyárád mentén újabban a szökőst több pár kisebb vagy nagyobb körökbe fogódzva sokáig együtt maradva táncolja.

Marosszéken kétféle táncciklussal találkozunk. 1. A mezőségi, Maros menti párban {6-442.} 5 tánc: a verbunk, a sebes forduló, a lassú csárdás, a korcsos és a cigánycsárdás követi egymást. 2. Keleten a Maros–Nyárád–Kis-Küküllő közén a szakasztásnak nevezett ciklus egyszerűbb: a verbunkot a lassú, a forgatós, majd a szökős követi. Udvarhelyszék határvidékén a forgatóst már inkább a táncciklus végén alkalmazzák. Néhol (pl. Jobbágytelkén) a forgatós egy táncciklus folyamán két ízben is szerepelhet, s alkalmilag kiegészül bizonyos szabályozott szerkezetű németes táncokkal is (négyes, hatos, nyolcas, gólya).

A marosszéki tánczene kiemelkedő gazdagsága és fejlettsége az itt élő sok cigányzenésznek is köszönhető. A vonószenekarból itt alig hiányozhat a cimbalom, s e hangszer legvirtuózabb kezelőivel ezen a vidéken találkozunk. Marosszék keleti felén pedig többnyire klarinétos, tárogatós, hegedűs paraszt zenészek is muzsikálnak, s a banda összeállítása is egyszerűbb: a prímás, kontrás és cimbalmos gyakran bőgős nélkül muzsikál, mint az udvarhelyszéki falvakban.

e) Székelység

A székelység kultúrája a hajdani rendi különállás miatt eltér a volt jobbágymagyarságétól. A székelyek jelentős kirajzásaiból újabb táncdialektusok is képződtek (moldvai és gyimesi csángók, bukovinai székelység, Aranyosszék). Századunkban a túlnépesedés miatt a lakosság gyakran vándormunkára, cselédszolgálatra is kényszerült, s ez a kultúra városi hatásokkal való átszíneződését is eredményezte. Az egy tömbben élő székelyek a magyar népterület központi részéről érkező újabb hatásokat (új tánc- és zenestílust, népies műzenét és műtáncot, a századelő polgári táncait) is gyorsabban átvették, mint a szórványosan, elszigetelten élő vármegyei magyarság. A népi kultúra a régi székek, ezen belül vallási csoportok és kisebb tájak szerint tagolódik Csíkszékre: Alcsík, Felcsík, Gyergyó, Kászon, Udvarhelyszékre: Partium, Sóvidék, Havasalja, Nyikó és Homoród mente és Háromszékre: Erdővidék, Szentföld, Szépmező. A táncban leggazdagabb vidék a Marosszékkel határos táj (Sóvidék, Partium), régies terület a Havasalja és Csík, s a legpolgárosultabb Gyergyó és Háromszék.

A székelység táncairól a terület nagyságához s a települések nagy számához képest kevés az ismeretünk. A század eleji népdalgyűjtésekhez kapcsolódó tánczenei adatok, a régi néprajzi jellemzések (Kriza, Orbán, Káldy, Veress, Seprődi, Balásy, Réthei) utáni újabb gyűjtések főleg a németes polgári táncaikról (Bándy–Vámszer 1937; Faragó–Elekes 1949), a tánczenéről (Lajtha 1955) és a férfitáncokról adtak hírt (Molnár 1947; Maácz 1958; Domonkos I. 1964).

A székely verbunk a múlt század második felétől (a Viora c. balett, Jókai és Káldy írásai nyomán) csűrdöngölő néven vált híressé, s többféle helyi néven élt (verbunk, csűrdengelő, korondis, kalákás, legényes, figurás, magyarországi, ferkótánc, árvátfalvi, udvarhelyszéki, szeredai négynyüstös stb.).

A régi tánckezdő, majd virtuskodó, bemutató jellegű egyéni vagy csoportos férfitánc nevét, a csűrdöngölőt a házépítő kaláka munkatáncából eredezteti a népi szófejtés. A lassú düvős vagy gyors esztamos kíséretű, 4-6-8 ütemes szakaszokból álló, műzenei hatású kísérődallamait sokszor egyes vidékekhez kapcsolják (csíki, udvarhelyi, vármegyei). A tánc ritmusú cifra, dobogó, csavaró, bokázó, csizmaverő motívumait gyakran játékos karmozdulatok is kísérik. A ritmusú bokázó, csapásoló zárásokkal tagolt változatok mellett kezdetlegesebb, tagolatlan felépítésű formái is gyakoriak. A mai verbunkváltozatok {6-443.} jó része másodlagos, felújított, betanított formákra vezethető vissza, s ezeket már a népies műtáncok motívumkincse is gazdagította (kígyó, kisharang, négyes csillag, oldalt bokázó).

A hangszeres kanásztáncdallamokkal kísért huszárverbunk, féloláhos vagy zsukáta a legényes táncok egyszerűbb, keleti székely típusa. Dobogó, hátravágó, légbokázó, csapásoló motívumok jellemzik. A kanásztánc dallamára járt csíki kezes vagy árgyilánus régi páros tánc. Egyéni és csoportos férfitáncként a seprűtánc is több helyütt (Csík, Udvarhely) feltűnik, dallama (Elvesztettem zsebkendőmet…) közös a mindenütt ismert párnás vagy zsebkendős társasjátékkal. Gyergyóban a guggolós szarkatáncot a leányok a fonóban járták.

A Székelyföldön az új csárdásstílus már a múlt század második felében megjelent, a századunkra átszínezte a lassú és sebes részből álló régi székely páros táncot. Az új táncdivatot a régi tánczene felhígulása, az új stílusú és népies dalok, a műzenei eredetű hangszeres darabok megjelenése s a tánctempók fokozódása kísérte. A népies műtáncok formakincsének, fordulatainak, előadásmódjának hatása a székely páros tánc bizonyos egységesülését eredményezte, de a szerves, korai asszimiláció miatt még sok helyütt megmaradt a hajdani kistáji tagoltság nyoma: így például a tempóra (lassú, csendes, öreges, magyar, erdélyes lassú, sebes, serény), a jellegzetes mozgáskincsre (jártatós, lépetős, eregelős, sima, szökős, szöktető, ugrós, csűrdöngölő) és a tájnevekre utaló (sóvidéki, korondi, árvátfalvi, szentmiklósi) elnevezésekben, a lassú olykor személynevekkel (Gábor Ignácé, Kézsóé) megjelölt régi dallamaiban. A székely páros tánc régies mozzanatai: a lenthangsúlyos forgás, a csalogató párelengedés, a kar alatti forgatás és a leány átvetése, a frissben pedig az ugró, dobogó, verbunkra is jellemző figurázások. Sóvidéken a szökőst gyakran kör alakban összefogózdva is járják.

A Marosszékkel határos vidéken (Sóvidék, Partium) még a forgatóst is táncolják (nyárádmellyéki, vármegyés, bekecsalji, marosszéki, sűrű forgatós néven), s a század eleje óta kelet felé is terjedt. Az alkalmi táncként előforduló forgatóst azonban távolabb már csak néhány dallammal, s igen egyszerű, szegényes formában ismerik.

A székelység körében él a legtöbb német, illetve polgári eredetű tánc. Ez a városi, táncmesteri hatások, a távoli munkavállalások, a cselédkedés, az idegen telepítések (Gyergyó) s a szászok hatásának (Háromszék) együttes következménye. A néhány kötetlen formájú páros tánc mellett (landaris, németes, ceppel, polka, valcer, vansztep) java részük szabályozott szerkezetű. Az utóbbiakon belül németes és magyaros réteget különböztethetünk meg: 1. Kötött németes kontratáncok: hétlépetű, háromdobbantós, háromsirülős, krajcpolka, gólyás, fenyegetős, öreg zsidós, lapostetű, féllábas stb. 2. A magyaros rétegre a népies műzene és a műtáncmotivika jellemző: palotás, körmagyar, sormagyar, huszárcsárdás, honvédkerengő, bemenős, mennydörgős, búcsúzkodó stb. A németes és magyaros kötött táncokat gyakran szvitszerű füzérben együtt alkalmazzák (hétféle, kállai kettős).

A székelység körében a tánczenei önellátás több régies vonása fennmaradt: a többtagú vonószenekarok itt ritkábbak, a századfordulón még két cigány is kimuzsikálhatott egy lakodalmat; a tánczenét klarinétos, tárogatós (újabban rézfúvós) paraszt zenészek, sőt furulyások is szolgáltatták. Csíkban a hegedűs és ütőgardonos, Sóvidéken pedig a prímás–kontrás-cimbalmos összeállítás volt a jellemző.

A táncalkalmak közül a csíki székelység farsangi mulatsága folglalta össze a téli ünnepkör szokásait. A Jakab-napi zöld farsangon a leányok kapujába a legények feldíszített {6-444.} zöldágat, ún. hajnalfát (fenyőt) állítottak, egy évre legénygazdát választottak, aki a táncházról és a zenész fogadásáról gondoskodott, s a mulatságok rendjét irányította. A farsangban minden héten háromszori táncmulatságra két hívogató kérte el a leányokat. A húshagyókeddi köszöntő hajnalozást a legénygazda bokrétás vezénybottal irányította, s minden háznál körben eljárták a toborzót. A hajnalozókat bohócok (borbély, gólya, német maszkák stb.) tréfás jelenetei kísérték. Az utolsó húshagyókeddi lakomán a gazdasszony s a leányok látták el a legényeket és a zenészeket, s ezt éjfélig tartó tánc követte, majd a legénygazda leköszönt hivataláról. A téli mulatság a farsang elsiratásával, a szalmabábu halotti indulóval kísért kihordásával s eltemetésével fejeződött be.

A régi székely lakodalomban a menyasszonytánc két ízben, kettős szerepkörben fordult elő: a menyasszony kikérése után, a búcsúztatás előtt csak a vőlegény, vacsora után pedig a szokásos pénzszedő, tányérozó menyasszonytáncnál már mindenki rendre táncolt a menyasszonnyal.

f) Barcaság, hétfalusi csángók

Az erdélyi magyarság legdélibb népcsoportja az Olt és a Brassói-havasok közötti Barcaságban él. E fejlett, polgárosult vidék javarészt evangélikus vallású volt jobbágymagyarjai szászokkal és románokkal vegyesen élnek. Legjelentősebb, különálló csoportjuk a Brassó környéki hétfalusi csángóság.

Táncaikról szinte csak a múlt század végi és század eleji régi néprajzi irodalom tájékoztat (Zajzoni Rab 1862; Orbán 1873; Horger 1899; Kolumbán 1903;. Teutsch 1903), mely elsősorban a rituális boricatáncot jellemezte (Domokos P. P. 1968). A vidék táncaira vonatkozó kevés újabb adat mellett inkább a táncéletre vonatkozó ismereteink bővültek (Seres 1970, 1984; Komlósi 1979).

A barcasági magyarság tánckincse magyaros, romános és németes táncokból áll. Ismerték a magyar táncnak, csürdöngetőnek vagy kalákásnak nevezett verbunkot, a lassú magyar vagy csárdás pedig a múlt század közepétől vált általánossá. A kígyózó, labirintus formájú seprűtáncot férfiak járták. A román briult kezdő- és végzőtáncként használták Hétfaluban, emellett a horát és szirbát, valamint a páros román forgós-forgatós táncot is (ardeleana, invîrtita) járták. Németes táncaik a keringő, polka, ceppel, kalup, hétléptű és a gólya.

A Barcaságban, az Olt völgyében, továbbá a kapcsolódó Bodza- és Erdővidéken, a Homoród-, Nyikó- és nagy-Küküllő-völgyi, valamint fogarasföldi magyar falvakig követhető a legénység összeállásnak (továbbá sereg, kórus, társasbál) nevezett szervezete. Karácsony előtt a legénység a fonó- vagy táncolóházban megválasztotta a tisztségviselőit, elvégezték a legény- (s néhol a leány-) avatást, táncolóházat béreltek, megfogadták a zenészeket, s a hajnalozó énekek tanulásával készültek az ünnepi köszöntések és táncmulatságok sorozatára. A karácsonytól újévig tartó összeállás idején a legénység a közös szálláson gyülekezett és étkezett. A legényszervezetek fejlettségét, a mulatságok gondos megszervezését a választott tisztségviselők mintegy 20-féle feladatköre és falvanként változó gazdag névanyaga mutatja legjobban. A felsorolandó tisztségeket falvanként 4-10, néha 20 legény látta el, akik újévig vagy húshagyatig, másutt egy évig, esetleg megházasodásukig maradtak tisztségükben. A legénytársaság vezetője a legénybíró; helyettes a kisbíró; az írásbeli teendőket a jegyző intézte; az avatásnál a legényavatók segédkeztek; a küldöncszolgálatokat a polgárok látták el. A házról házra járó köszöntések, jókívánságok szónokai a szószólók voltak; az éneket a kántorok vezették. Az étel-ital {6-445.} és pénzadományok gyűjtése, szállítása, kezelése a kulcsárok (sáfár, szamár, kupta, szakszinás, gazdainas, csapos) feladata. A lányok táncba hívogatása és kísérése a leányosztók munkaköre, s ha a leányok késtek, úgy a lovak hordták be őket szekéren vagy taligán a mulatságba. Az ajtónálló, díjbeszedő a janitor volt, s a táncrend irányítását, a táncosztást a táncmester (szűrvonó) végezte. A tánchely megöntözéséről és az ivóvízről a vízhordó (pocó vagy padlólocsoló) gondoskodott. A tűzadó vagy tűzeltevő a szüneti dohányzáshoz való tüzet, az égő taplót őrizte. A rendfenntartó karhatalmat, a lábatlankodó gyermekek távoltartását a rendőrök, csendőrök, káplárok biztosították. A kihágásokért az ítélőbíró szabott ki botozást, s ezt a botos, csapó vagy csapómester hajtotta végre. Ehhez néhol még vizsgáló orvos és a szégyenpadot kezelő székeltevő is segédkezett.

A téli ünnepkör eseményei időrendben a következők voltak. Karácsony előtt történt még a legényavatás, amikor a 16 (vagy 18) évesek teljes jogú (táncba, fonóba járó, udvarló, kocsmázó, dohányzó és fizető) legényekké váltak. A jegyzékbe vétel, ünnepélyes vizsgálat és kihirdetés, s némi ital fizetése után „éljen” kiáltással háromszor megemelték őket. Ezt néhol a csoportos seprűtánc eljárása, másutt avatóbál is követte. Az ünnep a legények karácsony előesti zenés kántálásával kezdődött, amikor hajnalig házról házra jártak pénzt, kalácsot, élelmet, italt, tűzifát gyűjtve, s meghívták a leányokat a karácsony első napján kezdődő többnapos mulatságsorozatra. Első nap hajnalán mindenki ünnepélyesen beforgatta párját a táncházba, s délelőtt 11-ig, majd teplomozás után délutántól estig táncoltak. Ezután következett az István-napi hajnalozás, majd a másodnapi tánc. Egyes helyeken (Homoród-vidék) ilyenkor az új házasokat regöléssel köszöntötték. Harmadnapon a Jánosok köszöntése hasonló módon folyt, amit ismét táncmulatság követett. Aprószentek napján a lányokat a jókívánságok mellett megvesszőzték, megkorbácsolták, s néhol a seprűtáncot is eljárták. Rendszerint ekkor tartották a kicsik táncát is, ahol a gyermekek saját gyermekbírójuk irányításával furulyára táncoltak, és ők is eljártak hajnalozni. Az óévnapi táncot az olykor maszkajárással is kapcsolódó újévi hajnalozás követte. Az újévnapi utolsó tánc végén a leányokat kiforgatták a táncteremből, s az ünnepi maradékot elköltve a hivataláról lemondó legénybírót elbúcsúztatták.

A hétfalusi csángók századunkban már csak a Háromfaluban (Tatrang, Zajzon, Pürkerec) járták aprószentekkor a boricatáncot. A múlt században még minden faluban, s egész farsangban, különösen a farsang három napján végigjártak minden gazdát, sőt még a szomszédos falvakat is meglátogatták. Egy megfogadott öreg vatáf vezetésével már hetekkel előbb megkezdték a kocsmában vasárnaponként a tánc versenyszerű gyakorlását, s kiválasztották a legjobbakat. A boricások színes szalagokkal díszített fekete kucsmát, a mellen-vállon átkötött szíjat és selyemkendőket viseltek. Lábszárukon őrharangok, bocskorukon, majd csizmájukon sarkantyú pengett. Kezükben régebben csákányt, később falapockát tartottak. A négy kuka (= néma) fekete ruhában tollal, szőrrel díszített ijesztő fa álarcot viselt, s négy kolomp csörgött a derekukon. Oldalukon fakard, kezükben nyeles korbács volt.

A kocsmában gyülekezve indultak falujárásra először az elöljárókat megtisztelve, majd minden gazda udvarára betértek. A menetet a tebetartó (tebe: fenyőfa hegye aranyozott gyümölcsökkel) vezette, utánuk két-három cigány: furulyás-hegedűs-cimbalmos, vagy hegedűs és kobzás (újabban csak egy tangóharmonikás), majd a két vezér, vatáf mögött a boricások. A végére maradtak a kosár- és nyárshordozók, akik a húst, kolbászt, tojást és kenyeret gyűjtötték. A kukák a menet körül mókáztak, távol tartva a gyermekeket és a tömeget. A gazda udvarán kört alakítva a vezér vezényszavai szerint {6-446.} egyöntetűen táncoltak: a vatáfokkal szemben lévő két rudasnak szóló szerepe is volt. A tánc négy részből – egyes, kettős, hármas és török boricából – áll, mindegyik résznek saját dallama van, s az utolsó gyors. A bokázó, forduló, sétáló, dobbantó, hátravágó, kirugó lépések hosszan ismételt sorozatából álló kötött körtánc után a jelenlévő nőkkel csárdást táncoltak. A kukák tánc közben mókáztak, hajtották a leányokat, mindent összelopkodtak az udvaron, amit csak kiváltani lehetett tőlük. Régebben verekedés közben az egyik kukát leütötték, s fakardjaikkal jelképesen feldarabolták, majd megsiratták, végül korbácsukkal életre fújva és verve feltámasztották. Délben és este a boricások fogadott főzőasszonynál vagy a kocsmában lakomáztak, ahol a falu szegényeit is megvendégelték. A boricajárást este táncmulatság követte. A szomszédos falvakba látogatva rendszerint meg kellett vívniok, s versenyt táncolni az ottaniakkal. A téli napforduló e régi szokása a románság körében căluşer (kaluser), căluş néven ismeretes.

g) Gyimesi csángók

A Keleti-Kárpátokban, a Tatros völgyében szétszórt havasi településeken él a gyimesi csángóság többezres népcsoportja, legnagyobb településeik: Gyimesfelsőlak, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. A túlnépesedett csíki és moldvai magyar falvakból kirajzott gyimesi csángók elzárt körülmények között régies fokon őrizték meg székelyes tánckultúrájukat, határhelyzetük révén pedig számos kárpáti és moldvai hatást is befogadva alakították ki sajátos kultúrájukat, mely településeik szétszórtsága ellenére is igen egységes. Nemcsak táncaik és táncéletük régiessége, hanem fetűnő gazdagsága miatt is kiemelkednek a magyar népcsoportok közül: eddig 35-féle táncalkalmukat és 30 táncfajtájukat tartjuk számon.

A gyimesi tánc- és zenekultúra kutatása mintegy negyven éve indult meg (Dincsér 1943; Molnár 1947), de a részletes gyűjtésre, rögzítésre a hatvanas évektől került sor (Kallós–Martin 1970).

Tánckincsük három stílusrétege: 1. magyaros, illetve erdélyi férfi- és páros táncok; 2. romános, illetve balkáni lánctáncok; 3. közép-európai, németes, polgári jellegű, szabályozott páros táncok.

1. A magyaros, Kárpát-medencei táncrétegbe a rögtönzött férfi- és páros táncaik tartoznak: a féloláhos és a verbunk, a lassú és sebes magyaros, a csárdás, a kettős jártatója és sirülője, valamint a lakodalmi mars és a pantomimikus medvés tánc. Táncéletükben a legnagyobb szerepet a lassú és sebes magyaros, a kettős jártatója és sirülője s újabban a csárdás tölti be. A többi tánc csak alkalmi jellegű, egyszer-egyszer fordul elő a táncmulatságokban.

A gyimesi féloláhos és a verbunk az erdélyi férfitáncok legegyszerűbb, régies típusai közé tartozik. A rögtönzött szerkezetű, a zenei egységekhez még esetlegesen illeszkedő szólótáncokban ritmusú egyszerűbb ugrós, hátravágó, bokázó, légbokázó és csapásoló motívumokat alkalmaznak. A közepes tempójú féloláhost ( = 128–138) hangszeres kanásztáncdallamok kísérik (Németh 1982), a gyorsabb tempójú verbunkot ( = 144–170) pedig székely verbunkdallamok.

A gyimesi csángók sajátos páros tánca az aszimmetrikus ritmusú lassú magyaros ( = 480–510) és az ezt követő 2/4 ütemű sebes magyaros ( = 120–148). A lassú magyarost főként régi stílusú, énekelt alakban is ismert 8, 11 szótagos dallamok kísérik, a sebes magyaros dallamai pedig hangszeres jellegűek. A két tánc motívumkincse – a tempó- és ritmikai különbségektől eltekintve – hasonló: az óramutató járásával ellentétes {6-447.} irányban körbe járó sétálás (egy- és kétlépéses motívum) váltakozik figurázással és páros forgással. A figurázás mindig a muzsikások előtt páronként történik úgy, hogy a nő a férfi jobbján állva kivárja a virtuóz ropogtatást, majd háromfordulatos (jobbra-balra-jobbra) forgós következik, s ezután tovább lépegetnek. Ez a ritka, régies táncpár csak napjainkban kezd hasonulni a lassú és sebes csárdáshoz.

A kettős jártatóját és sirülőjét hangszeres kanásztáncdallamok kísérik, s a férfiak közben ujjogtatnak. A gardon szinkópás ritmusát a tánc követi. A kettős lassú ( = 96–106) és gyors ( = 106–138), fokozódó részének motívumkincse, szerkezete és térformálása eltér. A kötött, egyöntetű járatóst a párok egymás mögött oszlopban felsorakozva kézfogással táncolják előre-hátra ingamozgással, lassan előrehaladva köríven, az óramutató járásával ellentétes irányban. A férfiak dobogásait a nők könnyed, lendületes sétalépésükkel követik. A sirülőben az oszlopos körforma felbomlik, a párok szabadon szétszóródnak, a kézfogást zárt összefogódzás váltja fel, s már páronként szabadon variálódnak a motívumok is. A háromfordulatos páros forgások után előre-hátra lépegetnek, miközben a férfiak olykor figuráznak is. A forgásváltásoknál egymást eleresztve rövid időre ki-kifordulnak.

2. A balkáni jellegű lánctáncaikat a kárpáti és moldvai románságtól kölcsönözték: a héjszát, s korobjászkát, a tiszti héjszát, a legényest, a csúfost, a békási ruszkát, a féloláhos héjszát, a hosszúhavasit, a régi héjszát és a kerekest. A váll-, derék- vagy övfogással járt táncok nagyobb részét nyitott láncban, félkör vagy vonal alakzatban, néhányat pedig zárt körben (kerekes, csúfos) táncolják. A korábban összefoglalóan legényesnek nevezett, egynemű, táncvezető által irányított férfitáncokba újabban a nők is beállnak. E kötött szerkezetű táncok egyetlen motívum vagy rövid terjedelmű táncszakaszok ismétlődéséből állnak, szigorúan illeszkednek az egyetlen, állandó kísérődallamhoz. Alkalmazásuk aránya csekély a magyaros táncokéhoz képest, a mulatságban csupán egyszer kerülnek sorra szvitszerű füzérben.

3. A harmadik, legfiatalabb táncréteget a kötött szerkezetű közép-európai, németes, polgári eredetű páros táncok jelentik: a háromsirülős, az egytoppantós, a háromtoppantós, a hétlépés, a Balánkáé, a csoszogtatós, a porka, a talján porka és sebese, a moldvai és a porkája, a sánta németes és a sormagyar. Összefoglaló nevük aprók, zárt szerkezetük és csekély időtartamuk miatt. A párok egymás mögött felsorakozva körben, oszloposan elhelyezkedve teljesen egyöntetűen táncolnak, s egy-egy rövidebb-hosszabb motívumkombináció, 1-2 motívumsor (sétálás, forgás) ismétlődése alkotja a táncot. Némelyik lassú elő- és gyorsabb utótáncból áll (talján porka és sebese, moldvai és a porkája). E táncokhoz egyetlen állandó dallam kapcsolódik, többségük nyugati, műzenei vagy moldvai román eredetű. Használati arányuk hasonló a romános táncokéhoz, a mulatságban csupán egyszer-egyszer szerepelnek szvitszerű füzérben.

A gyimesi „zenekar” sajátos összetétele, játékmódja és zenei anyaga különösen régies, a régi csíki székely zene leghívebb megőrzője. Egy mozsikás (hegedűs) és egy ütőgardonos játszik együtt, rendszerint a prímás a feleségével. A gardont pálcával ütik, s így a kisbőgő dobszerű kíséretet szolgáltat. Gyimesen több cigány- és paraszt hegedűs működik, mert a nagy területen szétszórt gyimesi településeken szükség van sok zenészre. E zenészek azonban nemcsak a muzsikálásból élnek. A legjobb prímásokat Gyimesközéplokon találjuk.

A gyimesi csángók táncélete a leggazdagabb a magyar népcsoportok közül: a sokféle táncalkalom egész életüket, még hétköznapjaikat, munkaalkalmaikat is átszövi. A gyermekek {6-448.} részére télen serketáncot és kosarasbált, nyáron pedig gyermeklakodalmat rendeznek. Az ifjúság társas élete az őszi-téli időszak ún. gyűlésein (fonógyűlés vagy guzsajas, játékgyűlés, havasi gyűlés) zajlik. A kemény havasi élet egymásrautaltsága számtalan közösségi munkaalkalmat teremtett. A kalákatáncok egy része az ún. munkáskalákák befejezése (fonó, ganyézó, építő, tapasztó, juhteleltető, szénahordó, kaszáló, kapáló, arató és szénacsináló kalákák), amikor a közös munkával kisegített gazda a résztvevőknek táncot rendez. A valamilyen terményben hiányt szenvedő gazda ún. lopókalákát rendez, s a táncmulatságban részt vevők a szükséges termékkel fizetnek a mulatságért (pityókalopó, szöszlopó, kenderlopó, gyapjúlopó, sajtlopó, boronalopó kaláka). A nagyobb szervezett táncmulatságok, a fogadott táncok ideje ősztől húshagyatig tart, amikor még hétköznap is tartanak táncot. Tavasztól pedig a havasi kalibáknál s a faluban is rendeznek táncot csűrben vagy szabad ég alatt. A nagy létszámú bálok ritkábbak, de sokfélék hívogatott és szabad bál, házasemberbál, kosaras bál, cigánybál és regrutabál. A lakodalom főbb táncos mozzanatait a mátkatánc, az ajándékszedő tánc és a menyasszonytánc jelentik. A radina (keresztelő) a gyimesi csángóknál a szokásosnál nagyobb, kiemelkedő mulatság.

h) Bukovinai székelység

A 18. század közepe táján a Kárpátokon túlra menekült többezernyi székely öt bukovinai települést alapított (Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva). A túlnépesedés miatt a 19. század utolsó évtizedeitől néhány kisebb hullámban települtek vissza a Hunyad megyei Déva környékére és a Bánságba, s a második világháború alatt a Bácskába, majd innen a dél-dunántúli Völgység falvaiba. Mai létszámuk mintegy 20 ezer lélek. A csaknem két évszázados idegen (román, német, ruszin) környezetben sajátos önálló arculatú népcsoporttá váltak, s így a kibocsátó keleti székelyektől és a délebbre lakó moldvai csángóktól is függetlenül fejlődött a tánckultúrájuk.

Kodály 1910-es években végzett bukovinai népzenegyűjtésének köszönhetők az első tánczenei adatok. Tánckultúrájuk részletes kutatására csak hazatelepítésük után került sor, a negyvenes évektől (Belényesy 1958; Szentpál M. 1951; MNT III/B; Kiss L. 1958).

Tánckincsük – mint a gyimesi csángóké – három stílusrétegre oszlik: 1. a régi székely és újabb magyar táncok mellett a bukovinai környezetben átvett, 2. a romános és 3. a németes táncok csoportjára. Az utóbbiak különösen jelentős szerepet kaptak táncéletükben.

1. Régi székelyes táncaik közül a silladri (talán a román şi la tri ’három a tánc’ felkiáltásból) férfitáncot, páros táncot és körtáncot egyaránt jelöl, s hangszeres – néha szöveges alakban is élő 2/4-es ütemű, tetrapodikus kanásztáncdallamok kísérik. Tempója = cca 120–140. A rögtönzött tánckezdő szólótánc formája az erdélyi férfitáncok kezdetleges rokona, néha verbunk, csűrdöngölő vagy cigányos névvel is jelölik. A lenthangsúlyos forgó-forgatós páros silladri – olykor csoszogtatós vagy árgyelános néven is – a régibb -os alapritmusú páros táncok közé tartozik. Csoportos vegyes formája az ún. körsilladri. Az új stílusú csárdás vagy magyaros formagazdagsága nem éri el az erdélyi változatokét.

2. A bukovinai románoktól és ruszinoktól kölcsönzött lánctáncok (hora máre, szirba) és páros táncok (ruszászka, huculenka) csak alkalmi kiegészítői, színezői tánckészletüknek.

{6-449.} 3. A bukovinai németektől átvett közép-európai polgári jellegű párostánc-készletük igen gazdag, sokféle tánctípus falvanként és nemzedékenként eltérő megjelöléssel él:

a) A kötetlen felépítésű, egyszerű motívumkincsű forgó-ugró, 2/4 vagy 3/4 üteműek a valcer, polka, galopp és mazurka típusú táncaik (valcer, stájer, trompolka, mazurpolka, klazurpolka, eignálpolka, kalup, szapora kalup, viszáskalup, rizgetős).

b) Legkedveltebbek az egyöntetű lépő-dobogó és forgó motívumsorokból álló kontratáncok (bemenős, toppantós, kétfelé toppantós, háromtoppantós, rop-rop, diótörő, viricses, gólyás, ruzsán, az ajtóig meg vissza, le Cibényig, fésűs). Más típusaikban tréfás gesztusok váltakoznak páros forgással (csattogtatós, fenyegetős, suszteros, kaszás, köszöntős, ez az Ádámé). Ezeket rendszerint összefűzve hétfélés, hetes összefoglaló néven alkalmazták.

c) Több pár összehangoltan kapcsolódik össze a párcserélő cserevalcban és a helycserélő krajcpolkában.

d) Egy férfi két nővel járja a hármast, sétálóst, borozdánfutót, vetéllőst, karost vagy karbahányóst. E táncok német eredetének tudata elhalványult, s ma már ezeket is régi székely hagyományként tartják számon.

A bukovinai székelység tánczenéje sokféle idegen, főleg német és román hatást magába szívott. Csak a silladri és az énekkel is kísért táncok (lakodalmas táncok, csárdás) zenéje őriz régebbi székely és újabb magyar dallamanyagot. Az istensegítsi és hadikfalvi vonószenekarok mellett a rezesbandák váltak általánossá (Andrásfalva, Istensegíts), mivel a nagy létszámú falvak népes táncmulatságait megfelelő hangerővel tudták kiszolgálni. Furulyazenét csak a csohányozás (betlehemes) botos pásztortáncában alkalmaztak.

A bukovinai székelység erős családi, nemzetiségi kötelékkel átszőtt társadalmi élete a táncos szokások sok régi székelyes vonását megtartotta: a gyermekek hazais (lakodalmas) játékát, a fiatal halott zenés temetését és a toron való táncolást, valamint a keresztelő szinte lakodalom méretű nagy táncalkalmát, a komabált. A lakodalmi táncot táncosztó irányította, különösen a templom előtti esküvői tánc hármas rendjét: a hazai táncát, a silladrit és a magyarost. Andrásfalván a lakodalomban az asszonyos énekes körtáncot 6/8-os és 4/4-es dallamokra járták, a menyasszony megajándékozása pedig az örömruva tánccal történt. Lakodalmi párválasztó társasjáték a kendős vagy párnás és a székes tánc. A mulatságvégző vendégküldő tánc vagy büdös vornyik libasorban kígyózó, labirintus típusú lánctánc, amelyben a táncvezetőt utánozzák.

Táncéletüket szigorú szabályozottság jellemezte: csak ősztől tavaszig (húsvétig) tartottak hajnalig nyúló vasárnapi bálokat a táncházakban. A nyári báltilalmas időszakban csak két-, háromhetenként rendeztek nappali táncot az udvarokban. A böjtös időszakokban: adventben, karácsony 2. napjától vízkeresztig, a nagyböjtben és húsvét 2-3. napján sohasem volt tánc, még lakodalom sem. A nagy táncmulatságok, bálok ideje így karácsony két napjára, a vízkeresztre, a farsangi vasárnapokra és húsvétvasárnapra estek. Nyáron pünkösd három napja, valamint a búcsúk nappali táncai jelentették a főbb táncalkalmakat.

Karácsonykor a települési és korcsoportok szerint megszerveződő legénytársaságok a farsang végéig irányították a fiatalság társas életét. A megválasztott tisztségviselők (legénybíró, katona, szamár, lámpatartó, könyves) szerezték a nagyleányok karácsony esti éneklését (kolendálás, serkenyezés), az István- és János-napi köszöntést, végül a karácsonyi bevételekből, gyűjtésből rendezett vízkereszti költőbált. A házasok karácsonyi csobányozását a karácsony másnapi csobánybál követte.

Farsangban minden vasárnap bált tartottak. A háromnapos húshagyati táncot a {6-450.} másfél héttel előbbi ingyen tánc vezette be. Ilyenkor ismét falurészek és nemzedékek szerint csoportosult a fiatalság, s külön emberek bálját és gyerekmurit is tartottak. A húshagyati maszkás hajnalozáskor lakodalmas dalokkal járták a falut, és farsangi pénzt szedtek.

A kalákatáncok szerepe – főleg a bukovinai szegénységnél – mindvégig fennmaradt: a kendertörést, tilolást, kukoricafosztást, trágyahordást és a fonókat mindig előre meghirdetett zenés kalákabálok követték.

i) Moldvai csángók

A moldvai csángó magyarság nagy területen szétszóródott különböző csoportjainak tánckincséről keveset, táncéletéről pedig semmit sem tudunk, csupán a Magyarországra áttelepülőktől származnak a néhány településükre (Gajcsána, Lábnik, Klézse, Diószén, Lészped) vonatkozó adataink (MNT III/B).

A moldvai népi tánckultúra alapvetően eltér az erdélyitől. A Kárpát-medencei tánckészlet falvanként négy-öt rögtönzött, egyéni férfi- és párostánc-típusa helyett Moldvában a közösségi jellegű körtáncok és a kötött szerkezetű páros táncok egész sorát találjuk. Az egyszerű formakészletű lánc- és páros táncokból egy-egy faluban több tucatot, néha 20-30-at is ismernek. E motívumismétlő vagy strofikus szerkezetű táncokhoz többnyire egy-egy állandó dallam és táncnév kapcsolódik. A nevek pedig falvanként, sőt nemzedékenként is különbözhetnek, így a csángó tánckincsben nem egyszerű az eligazodás. Tánckészletük lényegében azonos a moldvai-kárpáti románságéval, rendkívüli hagyományőrzésük miatt azonban sokszor régiesebb. Tánckultúrájukra a középkorias kollektivitás, az egyéni műfajok szinte teljes hiánya jellemző, így benne erdélyi vagy magyaros vonás kevés van.

A moldvai csángó táncok három csoportját l. a körtáncok, 2. a körtánc- és párostáncötvözetek, valamint 3. a páros táncok jelentik.

1. A kollektív körtáncokat nők-férfiak vegyesen járják, bár sok helyütt még a közelmúltig is csak nemenként elkülönítve táncoltak. Római katolikus, többnyire idegen (olasz, lengyel) papjaik ugyanis tiltották a nemek együtt táncolását, s még a páros táncokat is sokáig csak a nők, illetőleg a férfiak táncolták együtt. Legáltalánosabb körtáncuk a lassú kezes és a gyors öves. Mindkettő az összefogódzás módjáról nyerte nevét, és a román hora de mînával azonos. Több dallammal kapcsolódik, s egyszerű lépő-csusszanó motívumok ismétléséből áll. (A Klézse környéki csángók ezt az „Édes Gergelem…” szövegű dalra is táncolják.) Emellett más hóra-fajtákat is táncolnak: a hora la bătait (dobogós hóra) főként férfiak járják, s újabbak a hóra máre (nagy hóra) és a hóra uníre (az egyesülés hórája). A szintén több dallamra járt gyors övesben – mely a román sîrba megfelelője – egymás bernécébe (szőttes övébe) fogódznak, s a tripodikus, aszimmetrikus szerkezetű (6/4-es) alaplépést cifrázzák. Az említett általános táncaik mellett olyan, egyetlen dallammal kapcsolódó újabb lánctáncokat is járnak, amelyek rövidebb-hosszabb motívumkombinációk, motívumsorok ismétléséből állnak. Ilyen fejlettebb lánctáncok például az alunelu, a botosánka (botoşanca), a bulgarászka (bulgareasca), a korogyászka (chorogheasca), a hangu, a zsidoveszk (jidovesc), a ráca (rata), a tulumba, a garofica (garofita), az oficerászka (ofiţereasca).

2. Átmeneti csoportot jelentenek a páros tánccal ötvözött körtáncok, amikor a láncban összefogódzva járt motívumsor páros forgásokkal váltakozik, például: csimpojászka (cimpoiasca), hóra polka (hora-polca), lugosánka (lugoşanca).

{6-451.} 3. A páros táncok népes csoportjában több különböző eredetű táncot találunk. Néhány szabadabb, legalább motivikailag variálódó – erdélyi, kárpáti és ukrán – hatású páros táncok [didoj (de doi), árgyelánka (ardeleanca), magyaros, csárdás, ruszászka (ruseasca), románka (romanca)] mellett a teljesen egyöntetű, egy dallamhoz kapcsolódó kötött táncok vannak többségben. Ezek motivikai, szerkezeti szempontból közép-európai jellegűek, s német, illetve lengyel közvetítéssel terjedhettek el Moldvában: keresel (cărăşel), floricsika (floricica), tindija (tindia), sarampoj (şarampoi).

A didoj (de doi=kettős) kézfogással járt sétáló és forgó páros tánc alapritmusban (= gyimesi kettős). A ruszászka (ruseasca = oroszos) alapritmusú ugró-forgó páros tánc. Az erdélyi forgós páros táncaikkal rokon, de csak az oldallépésekre és páros forgásra korlátozódó páros tánc a magyaros, a csárdás és a románka. A magyarost és az újabban elterjedt csárdást 1-2 régibb vagy újabb énekelt dallamra merev, kötött alakban táncolják (Pl.: Virágos kenderem elázott a tóba…, Hallod e te körösi lány…). A páros forgásnál a lány derekát a férfi kendővel fogja át. Az árgyelánkát, a magyarost és a csárdást négyes kis körös, kétpáros alakban is táncolják, amelyben a magyarosnak tartott sirülés (forgás) dominál.

A közép-európai jellegű, csupán egy dallamhoz kötött páros táncok teljesen szabályozottak: az ide-oda oldalt mozgás páros polkaforgással váltakozik (keresel, floricsika, tindija, sarampoj).

A játékos páros táncok néhány régibb típusa főleg a lakodalmakban fordul elő. A barabojban (baraboi = burgonya) az egymás mellett elhelyezkedő párok egyszerű ritmusú váltólépéssel az óramutató járásával ellentétes irányban köríven táncolnak, s a táncvezető rigmusos kommandálására időnként a leányok párt váltva előre haladnak. A közkedvelt tánc több, falvanként eltérő néven él Moldvában, frumosica (frumoş ica), pedureci (pădureţi), sziminok (siminoc), musama (muşama), kezecsászka (căzăceasca) és kapra (capra) néven. A pelenica (pelenita) nevű csókos párválasztó játékot zsebkendővel táncolják, a mucika (muţica = macska) pedig a 18. századi forrásokból ismert egeres táncnak felel meg, amelyben a macska két szemben álló sor között kergeti a menekülő egeret.

A moldvai tánckincsben kivételesen ritka férfi szólótáncot a csángók ciganyászka (ţiganeasca) vagy ruszászka néven emlegetik. Újévi maszkás állatalakoskodó táncos játék a kecske vagy kapra, melynek állandó kísérője egy 7/8-os dallam.

A moldvai csángók tánczenéje a legutóbbi időkig megőrizte régies jellegét. Legfontosabb hangszerük a szültü (süvöltő) nevű 6 lukú furulya, amelyet dunnyogósan fújva, azaz a gégében képzett zöngés morgós alapzörejjel tesznek a tánckíséretre alkalmassá. Nemrégen még a kobza (koboz), a doromb és a duda is hozzátartozott hangszerkészletükhöz. Újabban – mint egész Moldvában és Bukovinában – a rezesbandák szorítják ki a csángóknál is a régi tánczenét, így a hangszeres tánczenéjük teljesen egybevág a moldvai románokéval. A néhány énekelt formában is ismert dallam mellett (Ideki a csenderben, Virágos kenderem, Édes Gergelem, Körösi lány) a motívumismételgető, valamint kanásztánc típusú, AABB szerkezetű 2/4-es ütemű táncdallamok az uralkodók.